Fireworks

b a b y  y o u' r e  a  f i r e w o r k

she was right the fool was me    +16

☽ ● ☾

        Ha tehetnéd, megadnál mindent? Az ilyen mondataid után, ha nem épp a legtökéletesebb nyugalomban hallgatlak, elsimulva a tenyered alatt a szemed figyelve, mindig elgondolkozom azon, mennyire másképp látjuk ezt a kapcsolatot: nekem nincs szükségem semmi olyasmire, ami ilyen jellegű áldozattal járna, nem várok hatalmas kinyilatkoztatásokra, a sírig tartó szerelem bizonygatására.. és valahogy mégis mintha ez a kép élne benned rólam. Vagy ez a korábbi tapasztalatok következtetése, ami akaratlanul is világít a bizonytalanságban? Lámpásaim nekem is vannak, de valahogy nem érzékelem a fényüket köztünk.. össze sem tudom hasonlítani a korábbiakat a mostani eseményekkel, és mégis, mindig valahogy visszavezetsz ide, mintha újra kellene értékelnünk mindent minden pillanatban: de nem tudod, milyen fárasztó mindig ezer fokon égve szeretni?
        Elrántom a kezem a tiédtől, mikor elhúzod - mintha forró lenne, de most már égetne a korábbi kényeztetése helyett. Olyan, mint amikor azt képzeled, hazaérve nyitva találod az ajtót, de nincs kulcsod, és a hideg felismerés lassan bukik alá a gerinced mentén - vagy mikor hirtelen csapják rád a telefont, az ajtót. Nem kellene felvennem és főleg nem kellene belelátnom semmi egyebet a pillanat alkalmatlanságánál, de akár pofon is vághattál volna, az sem lenne kevésbé üvöltő arra nézve, hogy nem nyúlhatok hozzád olyan természetességgel, amit érzek. Ahogy játékosan odacsúsztattad, éppúgy el is veszed a közvetlenséged, és most pont olyan, mintha rád kényszerítettem volna a jelenlétem. Elég nehéz lenne hirtelen megszólalnom, csak megnedvesítem a számat, hallgatom a víz csobogását, és fogalmam sincs, hogyan tovább.
        - Nem.  - nyögöm ki nagy nehezen, de nem tudom megmagyarázni, miért ez a szó jutott először eszembe - Nem akarom.
        Megfogom a flakont, de nem érek hozzád - teszek egy lépést hátrébb, szeretném kimozdítani a vállam a furcsa félig markoló, félig felhúzott helyzetből, visszaadni neked, vagy csak kilépni melletted, felöltözni és bemászni a saját ágyam alá átgondolni az életem, de ezek közül egyik sem sikerül, úgyhogy ott maradok, ahol voltam. Behúzol magad mellé, de most idegennek látszol, és nem értem, miért állok így egy idegen előtt?
        - Nem, így nem akarom, hogy hozzám kelljen érned és én sem fogok hozzád. - eszembe jut, hogyan reagálna az apám akár csak arra, hogy mit csinálok és kivel, vagy hogy az eddig szórakoztató kis kuncogásra ingerlő gesztus mit váltana ki a húgomból, és a flakon éles csattanással érkezik közénk. Ökölbe szorítom az ujjaimat, megint megnyalom a számat, de még mindig nem megyek sehová, pedig kellene. Éppúgy pazarlom az időt, mint egy Balmoral szokta, mikor kizárja a realitást, a valóságot: nem az a baj kettőnk között, hogy így döntöttél, hanem hogy félreértettelek. Félreértettél.
        - Mi a baj velem? És ne mondd azt, hogy semmi.. az nem igaz. - bátorságot nyerek a hangomból, pedig kényelmetlen most a helyzet, kényelmetlen az arcod néznem - Miért rettegsz te is velem vagy helyettem? Úgy csinálsz, mintha valami bűnös dolgot akarnék tőled, vagy mintha bármit is azonnal kérnék. Hagyod, hogy folyton átlépjek magamon, és amikor megteszem, rögtön rendre is utasítasz. Mintha azt akarnád hinni, hogy egy teljesen másik ember vagyok, és mégsem tetszene, mikor rájössz, hogy igazad van: a kurva életbe, Willow. A kurva életbe, hogy nem tudsz őszinte lenni velem és magaddal sem.
        Már nem félek a gyomromban felállított lándzsák sorától, vagy a fejemben vöröslő ködtől, tudom, honnan származnak és mit jelentenek. Ha tényleg úgy ismersz, te is érteni fogod, miért bánt ennyire megint az affektálásod, amivel feltételezed, hogy semmivel sem törődve a falnak döntenélek.
        - És a kurva életbe azért is, mert ebben a megvilágításban mindig egy szexmániás nimfácskának látszom, pedig a kurva életbe, semmi beteges nincs abban, ha két felnőtt ember vonzódik egymáshoz. Párizsban, a szobámban, a te szobádban, a birtokon.. bárhol, sosem lett belőle más, mint a bűntudat teljes és tökéletes hódolata, pedig a kurva életbe, abban, ahogy közeledünk egymáshoz, semmi olyasmi nincs, amit meg kellene bánnunk...! - nézek a szemedbe keményen és durván, az elmúlt hónapok sértettségét mondatokká faragva - A kurva életbe ezerszer is, Willow.

~ set ~

          Nem kell sok ész hozzá, hogy rájöjjek, valami rosszat mondtam, vagy tettem. Állok a zuhany alatt, itt állsz velem szemben és mintha mégis ezer év választana el tőled. Elzárom a zuhanyt, a köztünk lévő fagyott levegő most úgysem fog a meleg víztől felolvadni. Idegesen játszom vissza az elmúlt pár perc eseményét, de biztos vagyok benne, hogy nem azért tűnt el a szikra közülünk, mert megemlítettem Timothyt, elvégre nemrég még pont te érdeklődtél felőle. Hallottam a flakon esését is, de akkor még nem gondoltam, hogy talán baj van. Hallom a hangod, hallottam akkor is a hangod, de nem értem, hogy miért váltott ki belőled egy egyszerű gesztus ilyen indulatokat belőled. Ellépek tőled, sőt, elhúzom a függönyt és kilépek a tálcából, ennek a zuhanyzásnak már úgyis vége.
          - Rendben, akkor nem érek hozzád, bár nem értem, hogy miért ne tehetném.
          A derekam köré csavarok egy törölközőt, és előkeresek egy másikat neked, amit feléd is tartok. Azt hiszem, teljesen másként látjuk az életünket, és teljesen másként látjuk egymást, és amíg meg nem tanuljuk ezt elfogadni, addig folyamatosak lesznek a hasonló súrlódások. De hogy mondhatnék el neked valamit, amit még saját magamnak se tudok bevallani? Aztán igazából rájövök, hogy mi a baj, de félek, hogy ezt nem fogom tudni neked megmagyarázni teljes mértékig.
          - Mil, veled… - sóhajtok egyet, mert olyat akarnék mondani, amiről azt mondtad, hogy ne mondjam. És mégsem érdekel. – Nincs veled baj. Velem van, de erre már igazán rájöhettél. – Kicsit azért meghökkenek, még nem láttalak ennyire hevesnek, vagy legalábbis a hevesség ezen formájában. – Én nem tudom átlépni azokat a határokat, amiket felállítottam magamnak. Ezek talán nem ugyanolyanok, mint a tieid, de komolyan veszem őket.
          Talán sokkal komolyabban, mint kellene és ez gátakat emel elém. Nem is gátakat, hanem szakadékokat, és te ott ragadtál a szakadék másik oldalán. Így pedig próbálkozhatsz akárhogyan azzal, hogy átlépd, mindig húzok még egyet rajta, hogy messzebb kerüljön a széle. Csoda, hogy még nem estél bele. Nem akarom, hogy csak te küzdj értünk, de hogy csatlakozhassak teljesen őszintén ehhez a küzdelemhez, először szűkítenem kell azt a szakadékot.
          - Mert nem akarom elrontani az életed még jobban. Ezért rettegek, mert tudom, hogy nem érdemellek meg, és mert félek, hogy egyszer elmész, és többet jelentesz nekem, mint eddigi életemben bárki. És a bárki alatt most mindenkit értek, akivel valaha találkoztam. Mikor azt a rengeteg dolgot mesélted a teraszomon, mikor a szexről meséltél még csak viccesen jegyeztem meg magamnak, hogy ha úgy alakulna, akkor mindent megtennék azért, hogy a kedvedben járjak, és ne kelljen előbb megtudnod, milyen szeretkezni, csak mikor már felkészültél rá. És ebbe minden beletartozott.
          Utólag belátom, hogy ez két okból is nevetséges. Az egyik, mert akkor még muglinak hittelek, és azt hittem, sohasem fogunk közelebb kerülni egymáshoz, mint egy szoros kötelékű barátság. A másik, hogy mikor kimondtuk néhány órával ezelőtt a nappalimban a szeretlek szót egymásnak, akkor nem döntöttem le ezt a falat és szűkítettem a szakadékot. Sikerül pont elkapnod a pillantásom, és nem is engeded el, amitől még jobban sajnálom a dolgot.
          - Mil, ez most furcsán fog hangzani, de én nem állok készen rá, hogy közöttünk bármi alakuljon szexuálisan. - És tudom, hogy ez hogyan hangzik kívülről, pont ezért nem is fogom magyarázat nélkül hagyni. – Vannak gátlásaim, szabályaim, amik közül a legtöbbet még gyerekként állítottam fel. Akármennyire is akarom, nem tudom őket egyik pillanatról a másikra levetkőzni. Az évek folyamán pedig nem tudtam csökkenteni a számukat, hanem csak növeltem.
          Azért ez nem teljesen igaz, mert van olyan szabály, illetve gátlás, amit sikeresen levetkőztem. Már nem zavar a köztünk lévő korkülönbség annak ellenére sem, hogy tudom, néhány félreértés ennek köszönhetően lép fel közöttünk.
          - Sajnálom, nem akartam semmi olyat mondani, amivel megbánthatlak. Csupán arra utaltam a mondandómmal, hogy sokkal többet is megadnék neked, mint amire képes vagyok. És tudom, hogy nem vágysz csillogó ékszerekre, föld körüli utazásra vagy vagyonra, amit szabadon elherdálhatsz, de mindent, amit adok, kevésnek érzek ahhoz képest, amit tőled kapok.
           Feléd nyújtom a kezem, féltérdre ereszkedem. Nem játszom, nem szórakozom, mégis huncutság csillanhat a szememben. Mondatom minden szava igaz, és remélem, kicsit oldja a feszültséget majd. Annyira legalább, hogy ezt a témát ne a fürdőszobában meztelenül kelljen továbbra is megbeszélnünk.
          - Minerva Elizabeth Roslyn Balmoral Lutece, leszel az, aki elveszi a szüzességem, és feloldja bennem a gátlásokat, ledönti a falakat és átugorja a szakadékot, vagy éppenséggel beleránt?
          Hevesen kezd verni a szívem, tudom, hogy ez most egy fordulópont. Tudom, hogy ha lehiggadsz és nyugodtan végiggondolod a dolgot, akkor akár rám is csaphatod az ajtót, és teljesen jogos lenne.
          - Cserébe ígérem, hogy mindig a kegyeidet fogom keresni, megadok neked mindent, ami tőlem telik, és te leszel majd az, aki minden sejtemet magáénak tudhatja, gátlások, szabályok és elvárások nélkül. Hogy hangzik?

b a b y  y o u' r e  a  f i r e w o r k

she was right the fool was me

☽ ● ☾

        Nem minden történet makulátlanul gyönyörű - emlékszem a kedvenceimre a régi könyvtárunkban. Valahogy az igazán éles képekkel mindig szörnyű természet járt együtt, és meg kellett küzdenem velük a tartalmukért. Nem mintha akkor értettem volna még a párhuzamot az ilyen örök érvényű drámaiságok között, de most akár mosolyoghatnék is a létezésükön. A nagy szenvedély nagy fájdalommal jár, a nagy boldogság nagy szomorúsággal.. különben honnan tudnám tényleg, hogy jelentése van? Hogy máshogy kaparhatná a jelentőséget a retinámba, ha nem leng ki valamerre a normálisból? Azt hiszem, az őszinte, emberi dolgok sosem lehetnek makulátlanul gyönyörűek, és öntagadásban él, aki hinni akar benne.
        - Ha szerinted velem nincs baj.. akkor elnézel nekem valamit, amit nem kellene. - tartom magam előtt az anyagot, de nem számít most, mennyit látsz belőlem. Tulajdonképpen enélkül is mindent, és nem hiszem, hogy olyan szép, mint amilyennek leírtad - Félreértettél. Nem lennék képes most lefeküdni veled, ahogy nem voltam képes korábban sem. A határokat átlépni nem egyenlő a háború megívásával.
        Rosszul esik kimondani, de tudom, hogy így van. Még sokáig visszhangzana az év első éjszakája a sírástól, mert megint rossz döntést hoztam.. nem te voltál a döntés, hanem a saját félelmeim fölötti uralom. Megnyalom a számat és feszülten figyellek, mert pont úgy nézel ki, mint aki nem számított a tettének következményére - és mert tulajdonképpen valahol keserűen vicces, hogy megint te vagy a felelőtlen kettőnk közül.
         - Willow, a szex nem bűn, és akármilyen jelentősége is van egyébként, mi tettük ennyire szakrálissá, mi tettük mumussá. - a hajamból lassan csöpög a víz a padlóra, minden szavamnak külön nyomatékot ad a visszhangja - Én tudom ezt magamról, de én könnyen félek valamitől, amit nem ismerek. Túl nagy hatalmat adunk a rettegésnek erre hivatkozva, és ez őszintén elszomorít.
        A hátam fázni kezd, patakok szabdalják barázdákra, végigrohannak a lapockáimon, a derekamon, át a combomon, kis erekként törnek a föld felé a lábszáramon - és így is érnek véget, reménykedve abban, hogy megtalálják a céljukat. Követnem kellene őket, de az egy menekülés lenne: megint a nyugalomba burkolóznék, elhessegetném a holnapot, ráérek majd akkor félni tőle.. pedig ezt itt és most kell megoldanunk, akár félig elázva, akár a ruháink nélkül.
        - De miért akarsz konzerválni? - kérdezem fájdalmasan, és közelebb is lépek óhatatlanul - Hogy hasonlíthatod magad azokhoz a körülményekhez, amelyek szerinted tönkretették az életemet? És hogy mondhatod, hogy tönkre van téve? Életben vagyok, a családom is életben van, találtam célokat a reménytelenségben is, ki tudom fejezni magam és az ember, akit jobban szeretek önmagamnál is, viszontszeret. Miért hiszed azt, hogy mindig a múltban élünk, hogy nem tudunk megbocsájtani és felejteni? Egyszer már meghaltam. Ennél jobban nem tudom bizonyítani, hogy mindig visszatérek hozzád.. nem értesz, ugye? Olyan vagy nekem, mint a vaknak a nap első színes sugara - nem tudok elképzelni szebbet és nem is akarok, nincs szükségem másra, örökre te leszel az, aki miatt visszajöttem.
        Most nem halkul el a hangom, nem törik meg a meghatottság kövein, nem folyik szét és nem párásodik be, határozottan áll és őrszemül szegődik a sötét éjszakába, őrszemül közénk, ha megint hülyeségre készülnénk. Szorongatom a törölközőt, nyelek egyet, aztán csak a csöpögés hallatszik a hátam mögött.


       - Én nem akarok semmi és senki mást, csak téged úgy, amilyen vagy. Talán nem egyszerre, mert túl nagy a szíved és nem fér el bennem: az enyém kicsi és tapasztalatlan még. - vágom rá a szavaidra, megszűnt a fürdőszoba realitása körülöttünk, mintha időközben egy novellává mosódtunk volna ki - Nem tudnám ezeket megadni másnak. Nem tudom máshogy mondani, hogy ÚGY SZERETLEK AHOGY VAGY. Ha más akarnál lenni, őt is meg kellene ismernem... és én téged szeretlek, nem őt. Mikor magadban nem bízol, abban, hogy elég jó vagy, az én döntésemben sem bízol..
        Kételkedve figyelem, mikor letérdelsz, de nem mozdulok. Kedvem lenne nevetni, olyan szürreális vagyunk, mint egy Dalí festmény, lassan csordogálunk le a mester vásznán, esetleg vásznain, ki tudja megmondani? Minden másodperc egy új történet és egy új befejezés: erről beszélt a kezemre csukódott könyv fedele is, mert ami emberi, az nem lehet maradéktalanul szép. Mindig megkérdőjelezem magam melletted és mindig újra is építem.
        - Igen.. leszek. És te, Willow Fawcett, elhiszed végre, milyen nagyon szeretlek és milyen nagyon jó ember vagy, aki minden egyes szót megérdemel, amivel újra meg újra meg újra bizonygatom? - megfogom a közelebb eső kezed, mintha csak gyerekek lennénk, akik koronázósat játszanak - És elhiszed, hogy nem megyek sehová, és elég bátor leszel ahhoz, hogy elhidd és megbízz bennem?
        Letérdelek én is, és leülök a kádban, így újra osztozunk a magasságban, legalább egy kicsit. Hidegek az oldalai, a bőröm úgy tapad hozzá, mintha egy kagyló lennék, különös a kettő különbsége, cuppanó hangot hallat a hasfalam és a fehér simasága. Kényelmetlen szögben tekeredik a könyököm, a hajam iszapként beteríti a hátam, a vállam - egy mesebeli sellő vagyok a fürdőkádadban. Ez sem kevésbé hihetetlen, mint amit mondani fogok.
        - Borzasztóan. Ez egy párkapcsolat, nem egy szado-mazo pornóvella szerződése. - fintorgok, és az ajkam a kád pereméhez ér - Nem birtokolni akarlak.. én boldognak látni akarlak, és a legboldogabb akkor vagyok, ha mellettem leszel az.

~ set ~

          Nem érdemellek meg, nem csak azért, mert a múltam alapján nem tartom magam méltónak hozzád, hanem azért sem, mert minden hülyeségemet megbocsájtod, pedig most igazán nagy hibát követtem el. És mégis úgy érzem, hogy bár nekem kellene felnőttként viselkedni és gondolkodni, te teszed ezt meg helyettem. És még most is neked kell megnyugtatnod, és rávilágítani valamire, amit igazából már nagyon régóta tudok, de az elmúlt időszakban elfelejtettem. Felkapom a fejem a mondandódra, és közben el is gondolkodtat. Hogy éghet valami ennyire az emberbe, hogy ha komolyabban nem gondol bele, akkor észre se veszi? Ha más nem hívja fel rá a figyelmet, akkor abba pusztul bele, láthatatlanul?
          - Mil, a múltam megköt és megbéklyóz. Nem azért, amit tettem, tudom, hogy azt elfogadod, tudom, ha ennyire szeretsz, akkor az nem köthet meg, nem lehet akadály közöttünk. És mégis… Mégis mindig mikor apámmal vagy a bátyámmal találkozok, akkor azt érzem, amit már harmincnégy éve folyamatosan. Tehettem bármit, jót és rosszat, semmi sem használt. Aztán persze egy idő után már belefásultam, és inkább hagytam, had higgyék, amit akarnak.
          Odamennék hozzád, és megölelnélek, de tudom, hogy ezt most még nem lehet. Még nem beszéltük ezt át teljesen. Nem akarom, hogy újra egy percig is kételkedj bennem vagy magadban. Talán túlságosan is meg akarlak menteni valamitől, amitől nem kell, mert már megmentetted magad. Talán nem is miattad csinálom, hanem rajtad keresztül saját magamért. Hogy lássam, van még remény a számomra, és ennél tökéletesebb dolog nem is kell nekem.
          - Én eddig is elhittem, hiszen mi sem bizonyítaná jobban, mint az, hogy itt vagyunk. Mind a ketten. Mil, én nem akarok más lenni. Talán változok majd, amíg a démonaimmal küzdök, de amíg ott leszel, és segítesz közben, amíg kitartasz, sohasem leszek egyedül, és sohasem fogok kételkedni benned, magamban, bennünk.
          Igen, ezt az utolsó szót muszáj volt hozzátennem. Mióta kimondtad, hogy szeretsz, ez az egyetlen dolog, amiben egy pillanatra se kételkedtem. Bennünk. Történjék akármi, dőljön a fejünkre a ház, jöjjön egy világokat romba döntő szervezet, mely ki akarja irtani a varázslókat, jöjjön bármilyen természeti katasztrófa, és jöhet néhány aranyvérű is, akik azt hiszik, hogy ők sokkal jobban megérdemelnek téged, mint én, még akkor sem fogok kételkedni bennünk.
          - Leszek. Leszek bátor, leszek hős, leszek az, akiről azt akarod, hogy legyek. Pont ezért leszek saját magam elsősorban. Nem kell többet bizonygatnod a szerelmed, nem kell többé félned, hogy rosszat teszel, vagy rosszat mondasz. Az én angyalom nem tud nagyon rosszat mondani vagy tenni.
          Csak magamban egészítem ki a gondolatot, mert mindenki tud rosszat tenni, és biztos vagyok abban is, hogy te sem leszel ez alól kivétel, de azt is tudom, hogy amíg meg tudunk bocsájtani egymásnak, addig nem lesz gond, és őszinte lehetek. Az életemet félig hazugságokra építettem. Hazudtam, mikor Greta szemébe néztem, és azt mondtam, nem bánt semmi. Hazudtam, mikor azt mondtam Timothynak, hogy utálom, és nem tartom az apámnak. Hazudtam, mikor nem mondtam el mindent Leonnak, pedig lehetőségem lett volna rá. És mégis, neked nem tudok hazudni.
          - A leginkább akkor leszek boldog, ha téged annak látlak. Ha látom a csillogást a szemedben, mint mikor belehuppantunk a levelek közé. Ha hallom a csilingelő nevetésed, mint mikor egy rossz vicc poénja helyett a gesztusaimon derülsz – mert tudom, hogy volt ilyen is -, és ha érzem a melegséget, amit a lényed minden egyes porcikája áraszt. Most is.
          Ledobom a törölközőmet, és bemászok melléd a kádba, letérdelek és magamhoz ölellek. Talán újra meg kéne nyitni a zuhanyt, az valamennyire melegen tartana minket. Nem, most nem vágyom más érintésre, csak a bőrödére az enyémen. Adok egy puszit a fejed búbjára, de nem mondok mást. Ezúttal szeretném, ha az érzelmeim beszélnének helyettem. Az igazán heveseket, mint amit irántad érzek, azokat úgysem tudom hazudni. Felállok, mert nem maradhatunk így itt, igyekszem úgy alád nyúlni, hogy kényelmesen az ölembe vehesselek, majd beviszlek a hálóba, és leteszlek az ágyra, a takarót pedig rád húzom.
          - Így azért kényelmesebb, mint benn a fürdőben, nem akarom, hogy megfázz. Garbót kérsz vagy inget?
          Természetes, hogy nem hagylak meztelenül, és az sem gond, ha egyelőre nem veszed vissza a ruhád, kicsit kiteregetem majd a fürdőbe, biztos vizes is lett valamennyire. Az alsó annyira nem kérdés, szoknyát ha akarnék se tudnék adni, bár, ha előkeresném valahonnan a szekrény legmélyéről a kiltsem, talán a szoknya részét tudná használni. Tényleg, mit szólnál, ha abban jelennék meg az esküvőnkön? Elvörösödöm, és végül inkább felállok. Ez még korai gondolat. Nagyon korai. Odamegyek a szekrényhez és dobálni kezdem kifelé belőle a ruhákat, amíg teljesen zavarban vagyok, és ennek megfelelően hablatyolok is csak.
          - Mit szólnál hozzá, ha most csak feküdnénk a földön, vagy kimennénk a teraszra, és néznénk a hóesést, és nem gondolnánk az esküvőkre, és a rokonságra, és csak egymással foglalkoznánk, de csak nyugiban, és megnézhetjük a patrónusomat is, és szerinted meddig fogom még zavaromban fötörni a szekrényem?
          Kiegyenesedek egy narancssárga pulóverrel a kezemben, ami most még nagyobb, mint én, és már évek óta nem volt rajtam. Azt hittem, hogy már régen nincs meg. Gyorsan a hátam mögé is rejtem. Elmosolyodom, majd ledobom az ágy szélére. Tényleg tiéd a választás lehetősége, azt hiszem, a kupac elég nagy ahhoz, hogy bármit választhass.

b a b y  y o u' r e  a  f i r e w o r k

she was right the fool was me

☽ ● ☾

        Talán csak sokat akarok.
Aránytalanul sokat, éppen tőled, aki eddig is mindent egy ezüsttálcán a kezembe csúsztattál, pedig nem mindig érdemeltem ki vagy meg. Az anyám biztos így gondolná, és nem tudom hirtelen, hogy az őrület mögött azért neki is igaza szokott lenni olykor, vagy a legokosabb az lenne, ha nem hallgatnék még az emlékére sem? A szemeid nem azt suttogják, hogy boldog vagy, de most éppen én sem vagyok az: viszont mindkettőnk boldogtalansága nekem köszönhető.
        Még nedves és forró a bőröm, az ilyesmi lassan múlik el, ahogy az emberek haragja: érzem még a heves szívdobogást valamennyire magam körül. Vajon egyszer megunod, hogy mindig megütközz velem, és egyszer majd nagyon unalmas leszek? Nem vagyok az már most is valakinek, aki mindig ugyanazt a történetet kénytelen meghallgatni, mint egy ingerszegény környezet lakója?
        - Tudod, azt hiszem, néha a legtisztább érzések, az őszinteség, meg a szavak sem képesek megoldani valamit. - a sóhajom üveggolyók a padlón, megcsillan rajtuk a kétségbeesésünk - Nem is tudom, mi igen. Lehet, hogy nem lehetséges mindent megoldani, de az is lehet, hogy nem oldunk meg valójában semmit, csak megoldódik magától.
        Az iménti hevességemhez képest ez visszafogott, megállapító, mintha a tájamra hirtelen havazott volna, és megidézi Crimson Peaket a maga véres földjével, ahol úgy gondoltam, hogy könnyebb lesz neked nélkülem. A szerelem nem racionális dolog, és azért olyan ijesztő, mert soha, egyetlen elme sem tudta még uralni azt, legyen akármilyen zseniális vagy ügyes. És akkor itt vagyok én, aki egész előző életemben úgy sejtettem, hogy anélkül múlok el, hogy megtapasztaljam, és itt vagy te, aki voltál már az, kellett, hogy legyél, és nem tudunk sehogy kimászni az általunk generált feszültségből, még ha szeretjük is egymást. A combom vékonynak és fakónak tűnik, előttem bizonyára inkább déli gyümölcsöket csókoltál, csupa tüzet és szenvedélyt, nem szikkadt északot és csontokat - az, hogy ez eszembe juthatott, arra mutat, hogy nem vagyok én sem ura a helyzetnek. El tudod képzelni, mit jelent ez valakinek, aki leélt egy életet az ellenkezőjében?
        - Tudod, mire gondolok? - kérdezem halkan, és a válladra teszem a tenyerem, mikor átölelsz, de a hangom szétpattan a csempéken, valahogy idegennek hat. El is zárom, csepeg még bennem egy ideig, de meg is kellene fogalmaznom, mit akarok ezzel az egésszel.

       Ha odabent zavart, ahogy hozzád értem, itt vajon miért nem? A csípőlapátom az ágyékodhoz nyomódik, ahogy viszel befelé, és nem veszed észre, vagy nem akarod észrevenni. Az ujjaim megtalálják a helyüket a bőrödben, ahogy a fejem is a nyakad gödrében, ringatózva teszem meg az utat az ágyadig: ha valaki látna minket, azt is hihetné, hogy most tényleg egymásnak fogunk esni, még ha a vadság hiányzik is a mozdulatokból. Végül is, a gyengédség is lehet erőteljes, a szeretet is tud fojtogatni. Greg mondta talán, hogy az tud igazán? Ellapulok a takarón, a fehérségem szinte világít, szinte más bolygót idéz körénk, és még egyáltalán nem fázom miattad. Jóllakom a látványodtól.
        - Inget. - és mégis ideges lehetsz, ha rögtön pakolásba kezdesz. Szórakoztat a mutatvány, de ahogy a párnád magamhoz ölelem, még nem veszett ki belőlem minden aggodalom, az lassan hószállingózássá aszta magát mögöttünk, de azért jelen akar lenni. Egy sál borul a fejemre, és ahogy kidugom az orrom alóla, rögtön egy nagyobb pulóver is eltalál, de persze laza puhasággal, úgyhogy amikor felülök, hogy a következőt elkerüljem, cseppet sem fáj a negyedik érkezése. Türelmesen megvárom azért, amíg végzel, akár a mondandóddal, akár a lakás csatatérré változtatásával.
        - Hmm.. én szeretem az esküvőket. Van bennük valami egyetemesen meghitt, de csak néhányon voltam. - állapítom meg, aztán megint csend van, főleg mivel vissza kell fojtanom a nevetést az arckifejezésed miatt - Gyere ide inkább, mondani akarok valamit. Utána segítek feltörni a lakásod ajtaját is, ha szeretnéd.
        Ha nem jössz, megyek én, ha jössz, maradok: úgy azért sokkal könnyebb átölelnelek, és a legkevésbé sem zavar, hogy még mindig nem öltöztünk fel. Fehér folt vagyunk a színes rombolásban, és mégis nehezen találom a szavakat, pedig azon is fénylenek, mint a szembogaraid, ha rám nézel.
         - Elárulok egy titkot, Willow Fawcett. Amitől annyira félsz, közel sem olyan ijesztő, csak te hiszed azt. A félelmeid mindig sokkal kisebbek, mint amit a képzeleted fest: olyan ez, mint a halál. - prés vagyok körülötted, felhőtakaró és szeretet - És ha erre rájössz, már nem marad más, mint szeretni.

          Forró sivatagban szellőnek lenni pont olyan enyhülést adó megváltás, mint egy jeges tájon az öngyújtó forró lángja. Néha a legapróbb és legjelentéktelenebb dolognak lehet a legnagyobb jelentősége. Egészen a megismerésedig fogalmam se volt róla, hogy mire vágyok igazán, azt hittem, minden rendben van, és nekem nem is jár több mint amit eddig is megkaptam és megszereztem. Aztán tornádóként berobbantál, fenekestül felforgattál mindent, és most már nem tudom elképzelni az életem nélküled. Talán önző vagyok, mikor azt mondom, ne menj el, ne csinálj ostobaságot és legfőképp, ne legyél felelőtlen, mert nem lehetek mindig ott, hogy megmentselek és te megments engem.
          Hallom a kérdésed, hallom a lélegzeted, és arra gondolok, bármit megadnék azért, ha tudnám, mire gondolsz, de nem tudom. Pedig sokkal könnyebb lenne mind a kettőnknek, ha ismernénk egymás gondolatait. Olyan jó lenne, hiszen a félreértéseink és problémáink jó részét elkerülhetnénk ezzel.
          Egy biccentéssel jelzem, hogy már keresem is az inget. Próbálok olyat választani, amit el tudsz majd viselni mind az anyaga, mind a színe miatt. Végül egy zöld szatén ing mellett döntök, ami szinte teljesen újnak hat a kevés hordás miatt. Felakasztom a szekrény szélére, amíg magamnak keresek valamit, és amíg megpróbálom legyűrni a zavaromat is. Hazudni úgyse tudok neked, biztos vagyok benne, hogy már rég átláttál rajtam, a zavaromon és a pakolási mértékemből talán már arra is rájöttél, valami rejtőzhet a szavak mögött.
          Kérésednek megfelelően odamegyek melléd az ágyra, betakarlak és magamhoz vonlak. Hát eljött a pillanat, mikor vége az egész színjátéknak, ki kell teregetnem a szennyest. Talán jobb is így, már nem nyomná a teher a vállam még akkor sem, ha ezzel oda lenne a meglepetés. És igaz, hogy még a szükséges kellékeim sem szereztem be, de nem akarlak elveszíteni, soha többé olyan helyzetbe kerülni, mikor szenvedni látlak.
          - Hogy mi?
          Hirtelen csúszik ki a számon, annyira meglep a mondandód. Teljesen másra számítottam, ezért el is mosolyodom kicsit.
          - Mil, az apróbb félelmeim nem is annyira fontosak, mint az az egy, ami két hete gyötör. De most már, hogy itt vagy – adok egy puszit a fejed tetejére -, most már annak sincs jelentősége. Igyekszem… igyekszem a többivel is megbírkózni.
          Ahogy kell, az inget a szekrény ajtaján hagytam lógva, és most nem is nagyon van kedvem ahhoz, hogy odamenjek érte, de muszáj lesz. Van valami, amit mindenképpen szeretnék megtenni. És mégse tudok megmozdulni. Élvezem, ahogy a fürdés után puha bőröd az enyémhez ér. Ahogy a tusfürdő illata körbeleng minket. Lehunyom a szemem. Tudom, hogy nem maradhatunk így örökké, most mégis azt kívánom, ez a pillanat soha ne érjen véget.
          - Gyere, mondani szeretnék valamit.
          Hirtelen mégis felállok, felkapok egy nadrágot és átadom neked az inget. Jól kiegészítjük egymást ebben a helyzetben. Egyszer biztos eljön majd a pillanat, amikor rajtad lesz nadrág, rajtam pedig ing, de az nem most van. Elindulok a nappaliba, még meg kell találnom a legfontosabb kelléket a mostani produkciómhoz. Ha jöttél utánam, akkor még ott, ha nem akkor visszamegyek a hálóba, megfogom a kezed, és megcsókolom. Egy kis kerek műanyag játékgyűrű van nálam, ami már van annyira régi, hogy egy fuvallat is eltörje, de nem is maga a tárgy a lényeg ez alkalommal. Inkább az, amit képviselni fog, amíg egy igazira nem váltom.
          - Mil, ez egy ígéret! Ígérem, hogy ha eljön az ideje, akkor megkérem a kezed, ha mind a ketten elég biztosak leszünk már abban, hogy semmilyen érzelmi vagy fizikai akadálya nem lehet az együttlétünknek. Ha már nem állnak közénk a félelmeink, az iskola vagy bármi más, ami most még igen. Ez arra is ígéret, hogy tudd nem csak egy olyan emlék, ami a nyakamban lóg, hanem a valóság, a beteljesülés. Ígéret arra, hogy az út, amin most haladunk, majd az oltár előtt is el fog haladni velünk, hogy aztán a sírban válasszon csak el minket. Mert igenis szeretlek teljes szívemből, még akkor is, ha kiállhatatlan vagyok, makacs és gyerekes, és néha a legtöbb, amit tehetek, hogy hagylak sodródni a saját életed medrének folyásában.
 

b a b y  y o u' r e  a  f i r e w o r k

she was right the fool was me

☽ ● ☾

        Nem is tudom, mikor jöttem rá, hogy nem tudok élni nélküled...?
Vajon a kórházban, amikor figyeltem a fény játékát az üvegen a nap lementén, és aztán az ajtót, hátha neked szabad bejönni, neked szabad kapcsolatot teremteni, rád nem vigyáz egy éber medimágus? Vagy már otthon, mikor leejtettem egy pohár vizet, és kivételesen senki nem hallotta, hogy aztán rohanjon megmenteni: a víz szétcsúszott a köveken, láttam benne tükröződni magam, és üres volt a háttér? Vagy sokkal hamarabb - az ágyad takarójára gondolva, vagy amikor az utcai lámpák felidézték az erkélyed, a puha sál a részeg csókjainkat, egy fénykép Párizst? Nincs igazán jelentősége, akkor elfogadtam, hogy így van, legfeljebb nem mondtam ki hangosan. Meglehet, hogy tényleg menthetetlenül és véglegesen megőrültem, de bánni egyáltalán nem bánom.
        - Minden félelem fontos, mindegyiket le kell győzni. Tulajdonképpen lehet, hogy a kicsik fontosabbak is, mert gondolj bele, a nagyokat egyértelmű, hogyan győzzük le, de az apróbbak jelentéktelennek tűnnek, és azt gondoljuk, tudunk velük élni. - állapítom meg, és ahogy eltávolodsz, megszárítom a hajam. A pálcám még mindig kicsit idegen, mintha egy új háziállat lenne, amelyik még félve simítja a fejét a tenyeremben, de különös szerencsével nem gyújtom meg a fejem, nem történik hasonló tragédia. Tartok tőle, egy kicsit veszítene az este a fényéből, ha azzal töltenénk, hogy kármentjük a testrészeimet, de a pálca érezhetően akar, jelen van és jó az, amit akar. - El fogják kapni. Mindkettőjüket, megígérem.
        Sokat gondolkoztam rajta, ezek után akarok-e egyáltalán olyan ösvényre lépni a jövőben, ami további hasonló élményekkel ajándékoz meg: anyám minden kínzást kipróbált rajtunk, ami éppen eszébe jutott, és nem tartok tőle, hogy elvitatható lenne tőle a kreativitás, ahogy nyilván mások ennél több rejtett tartalékkal rendelkezhetnek, ha embertársaikat kell az őrület mélyére rántaniuk. Az aurorokat mindenki vagy igazságtalanul merevnek gondolja, vagy szerencsétlennek, de arról nem szól a kritika, mit élhetnek át minden nap, alkalomadtán feszített tempóban évekig, évtizedekig, és közben retteghetnek, hogy nem arra érnek haza, amire szeretnének. Igen, az előző életemhez ez tökéletesen illett volna, szinte látom is magam, ahogy kivont fegyverrel állom az útját az ellenfeleimnek, de meddig egészséges önfeláldozni? Most már bőven van mit veszítenem, és még ha nem is akarom elismerni, akkor is volt, tehát nem ez fogja vissza a karom, amikor leírhatnám, milyen jövőt képzelek magamnak, közel sem. Lehetséges, hogy nem akarom annyira? Hogy téged akarlak, a közös életünket, ami várhatóan nyugalmasabb, nem szegélyezik hatalmas aurori sikerek, epikus párbajok, de ott leszel velem, én is ott leszek veled, és ki tudja, mi történhet még? Tanácstalan vagyok, mint egy üres Wizengamot-terem.
        - Ártatlan vagyok. - mosolyodom el, amikor elindulok mögötted - vajon van még ember, aki ezt elhiszi nekem? Vajon egyszer abbahagyom majd önmagam kérdezgetését? Végül is várható volt, más nem tudná megválaszolni a kérdéseimet, de még engem is fárasztanak, de akkor sem tudok átlendülni felettük. A medimágusok szerint normális, mint ahogy a seb varrasodik, kis páncélt növeszt, hogy alatta gyógyulhasson a test, de ennek évek kellenek, én pedig türelmetlen vagyok. Futni akarok, rohanni szabadon, nem szégyellve a bőrömön virágot bontó sebeket.
        - Én... izé. - Minerva Balmoral varázslatos ékesszólása szerepet követel, mit követel, őrjöngve juttatja a tudomásunkra a létét. Kinyitom a számat, aztán gyorsan be is csukom megint, szorongatom a kezed, bámulok rád, minden bizonnyal a zavar összes árnyalatát jól ábrázolom ebben a pillanatban. És megint a kérdéseim: vajon a félelem mondatja ezt veled, vagy azért gondolom ezt, mert én ijedtem meg? De hát mitől is ijednék meg: bármire képes lennék érted, és ez nem egy költői túlzás annak ismeretében, hogy visszajöttem. Megállt a szívem, aztán most itt állok a nappalidban, lóg a vállamon az inged, és a szemedbe nézek - te is tudod, hogy mindig visszajövök hozzád, legyen néha bármilyen nehéz is, ésszerűtlen és mások által meg nem értett. Ezek vagyunk mi. - Szeretlek, Willow Fawcett, és már most igent mondok a jövőre. A jövőnknek határozottan Leon-üvöltés és kaland illata van, te is érzed? De milyen csodálatos.. olyan csodálatos, amilyen te is vagy.
       Petárda robban odakint, és emberek sietnek az utcán - elnézek a vállad mellett, aztán az órára. Hát persze, mit is gondoltam, ez egészen máshogy ketyeg, a Lutecek sosem követték a normális szabályait, úgyhogy most közelebb érzem őket magamhoz minden kis kattanással, mint korábban bármikor. Végül is mind osztozunk a jóféle őrültségben.. de meg tudom becsülni, hogy közel már az éjfél, és megígértem, hogy megidézem majd a patrónusomat, úgyhogy egy gyors csókkal be is sietek a pálcámat, hogy véletlenül se csúszhassunk le a kötelességem beteljesítéséről.
       - Felkészültél a látványra...? - állok meg a hálószoba ajtajában, elszántan mosolygok. Nincsenek kétségeim azzal kapcsolatban, hogy sikerül-e megidéznem teljes alakban, és lenne néhány elmélet is a tarsolyomban azt nézve, miért alakulhat ez így. A patrónus és az önkéntelen mágia sok pontban fedi egymást, és nem lenne érdekes tovább fejtegetni a szálait a rokonaim mellett...? Nem számít, a jövő bármilyen is lesz, amíg a része vagy, éppen úgy jó.
        

          Bár szeretem a hirtelen döntéseket, és sokszor elő is fordul, hogy így döntök, mégis a megfontoltság jellemző rám inkább az igen komoly döntésekben, mint amilyen a lánykérés is lenne. És most mégis egyszer csak hozok nagyon felelőtlenül és hirtelen egy ilyen döntést. Még akkor is, ha biztos vagyok a döntésemben, és abban, hogy be fogom tartani az ígéretem.
          - Jöjjön akármi, úgyis megbirkózunk majd vele, mert ha a félelem vagy a sötétség összefognak ellenünk, akkor is legyőzzük. Legyőzöm. Az egész világot, ha kell.
          Ha tényleg összeházasodunk, akkor vajon meg tudjuk majd oldani azt, hogy ne menjen a külön töltött idő a kapcsolatunk rovására? Messze laknánk mindentől, szeretném, ha hozzám költöznél, és szeretném, ha a legjobb dolgokat kapnád meg. Szeretném, ha semmiből sem szenvednél hiányt. Tudom, hogy ártatlan vagy, de szeretném, ha amennyire lehet meg is tartanád ezt az ártatlanságod. Elmosolyodom, ahogy a kezedre húzom a gyűrűt, és meg is csókollak.
          - Érzem, és szembeszállok akárkivel, aki csak arra mer gondolni, hogy elvegyen tőlem. Ha kell, levágom a sárkány fejét is, aki őrzi a tornyod, és kimentelek onnan is.
          Szorosan magamhoz ölellek, amit a petárda robbanásának sűrűsége szakít csak félbe. Ideje lenne nekiállni az éjféli teendőknek, és talán… De kit érdekel, hogyan vagyunk öltözve, ha úgyse látja más rajtunk kívül? Végignézek az órán, tudom, hogy sokat fogok még harcolni, hogy az itt elhangzottakat valóban be is tudjam tartani. Bár szereted a gyerekes énemet, mégis úgy érzem, ideje felnőnöm végre. Legalább annyira, hogy megteremthessem magunknak annak az életnek az alapjait, amit elképzelünk.
          - Ha fel lehet készülni a látványra, akkor igen.
          A saját pálcámhoz lépek, és remegő kézzel fogom meg. Valami még mindig nem változott, de ez csak egy patrónus, kíváncsi vagyok a sajátomra. Hogy az enyém megváltozott-e. Lendítem a pálcám, de még egy füstfelhő se jön ki belőle. Biztos vagyok benne, hogy nem sérült meg, pedig meg volt rá az esély. Külsőre tényleg nem sérült meg, de mi van akkor, ha valami mégis megváltozott? Az erdő óta nem varázsoltam, talán csak rosszul mozdítottam a pálcámat. Lendítem megint, de még mindig semmi sem történik. Kicsit rémülten nézek a felém közeledő farkas alakban derengő jelenésre. Ez biztos nem én voltam, de akkor igaz, amit Kean mondott.
          Lerakom a pálcámat, mégis el kéne mennem Olivanderhez még az iskola kezdése előtt, hogy megnézessem. Pislogok csak párat az állatra, majd rád is. Ez nagyon eltér attól, amit korábban gondoltam.
          - Ez határozottan farkas… Ez… Igen…
          Most rajtam van a sor, hogy kicsit értetlenkedjek, de nem tart sokáig. Miért változhat meg valakinek a patrónusa? Ha csak arról lenne szó, ami az erdőben történt, nem is lennék meglepve, de itt másnak is lennie kell. Olyannak, amihez én nem értek. Mármint elméletem van, de gyakorlatban még nem találkoztam vele.
          - Mil… Mi történt… Úgy értem, a patrónus megváltozása csak nagyon ritka esetben következik be, és korábban már elmondtad a lehetséges okait.
          Talán félreértesz, mert eléggé sokkoló látni valamit, amiről korábban csak tankönyvekben olvastál, és ott van a saját varázslatomnak is a hiánya. Tudom, hogy megígértem, megnézzük az enyémet is, de hogyan mutathatnék meg valamit, ami jelen pillanatban lehetetlen? Kinn egyre sűrűbbek és hangosabbak a durrogtatások. Közelebb megyek hozzád, magamhoz ölellek.
          - Ez volt életem eddigi legszebb éve, ha mindent összevetek. Mindent megkaptam tőled, amire valaha vágytam, és már maga az is csoda, hogy itt vagy velem. Maradjon így, amíg lehet, örökké és még azon is túl. Boldog Új Évet! – csókollak meg az első éjfélt kongató haranggal egy időben.
          Kell ennél szebb év befejezés és év kezdés? Számomra semmi esetre sem, szóval csak azt tudom kívánni, hogy ragadjunk egy kis időre ebben a pillanatban, mert utána hamar tova fog szállni az összes.
          - Mit szólnál hozzá, ha reggel hazavinnélek, addig pedig ágyban maradnánk, és egy kis lágy, andalító zene mellett elterveznénk, hogyan készítjük ki a családomat a hírrel, hogy együtt vagyunk. Jó program? – Elveszek kicsit a tekintetedben. – Nem mondom elégszer, mennyire magával ragadó szemeid vannak. Hogy mennyire imádom őket, mikor így elrabolnak, mint most is.

       Soha jobb alkalmat a mágia elméletének megvitatására, mint a Szilveszter! Jót mosolygok azon, hogy Leon biztosan értékelné, ha most nem lenne eltemetve a rokonság mélyére, és nem próbálna onnan mind egyre növekvő vággyal a nyugalomra kimászni.. vajon sejti, hová került az órája? Hook szerint a hazugok ösztönösen megérzik, ha valaki hazudni próbál nekik, csak már annyira benne élnek a saját hamis valóságukban, hogy elképzelni sem tudják, hogy létezhet másnak is olyan - ha ezt nem széles vicsorgás közben mondja, lehet, hogy inkább értékeltem volna szokatlan és kéretlen bölcsességnek, mint valaminek, amire azt válaszolom, hogy használta volna inkább a száját az ivásra, de ez a lényegen nem változtat: mi mindhárman kicsit rapszodikusan állunk az igazsághoz.
       -Hát igen, ezzel nem tudok vitatkozni, tényleg van farka. - bólintok nagyon komolyan, és figyeljük egy darabig a lakáshoz nem pont illő emlőst - El én. Igazán megérdemelném bűbájtanból azt a K-t, nem?
       Nagy Kár, hogy ebben nem jutottunk konszenzusra a professzorral, de egye bólintér, a leendő bármilyen karrieremet nem ez dönti majd romba: az viszont lehet, hogy közrejátszik majd, hogy most is jól fejlett cinizmussal palástolom a valódi érzéseimet. Engem is megijesztett, mikor rájöttem, hogy az alig pár hónapos patrónusom alakot változtatott, minden egyéb bejelentés és előjel nélkül, és erre egy esélyes magyarázat van. A nagykönyvben megírt, örökre szóló.. az a magyarázat, ami felébreszti a régmúlt szellemeit, és napvilágra rántja a kapcsolatunkat. Ki kellene mondanom, hogy ez mit jelent, de tudod nélkülem is.
      -Ühüm, énhpm ifh! - szólalok meg a szádban, de csak remélni merem, hogy a rezgésből rájöttél, hogy éppen helyeselek. Szorosan lezárom a szemem, és mivel épp éjfélre jár az idő, kívánok: téged kívánlak, éppúgy, ahogy itt vagy. Sose változz meg.. sose légy boldogtalan, Willow. - Én.. oké. Minnie oké.
       Dehogy oké, és igazán igazságtalan ezt ilyen imádnivaló tekintettel mondani ilyen közelről - büntetni kellene ám azt, milyen elragadó vagy. Ledöntelek a kanapédra, innen is tökéletesen belátjuk az ünnepi ruhába öltöző égboltot, a megannyi szétpattanó csillagot.. a nyakadhoz fúrom az orrom, és még hosszú, talán látszólag lényegtelen beszélgetés után együtt el is alszunk majd.. az első évben, amit együtt kezdünk.

      -Aubrey Forrester-Chaisty!
      A csatakiáltás belőlem hangzik fel, nem egészen egy fél nappal később, amikor kócosan, még a tegnapi ingedet viselve nézek fel a kanapéról, ahová lehengeredtünk, mikor megérkeztünk. A kis barátai már hazamentek, és biztos voltam benne, hogy ő még az igazak álmát alussza, tekintve, hogy itt annyi édesség fogyott, mint amennyi a Mézesfalás éves forgalma lehet, és ezt ugye ki kell pihenni - de ehelyett manifesztálódott a megérkezésünk után pár perccel, és pont olyan arcot vágott, mintha betörők lennénk, és nagyon kicsin múlott, hogy nem úgy bánt el velünk. Cifra vidám lenne az új évet a minisztériumi bagollyal nyitni, aztán a magyarázkodással folytatni, hogy miért varázsol a kiskorú húgom itthon, és főleg, mit keres a tanárunk a kanapén ebben az időpontban? Úgy tűnik, idén sem fogok unatkozni.. de én soha.

          Akárhogy is legyen a jövőben, a most az egyetlen biztos dolog. Az éjféllel egy új élet kezdődik számomra, amikor bármi megtörténhet. És tényleg bármi. Talán még az is, hogy idén végre megházasodom, és ezzel eleget teszek apám és a bátyám akaratának. Végre van olyan munkám, amit képesek elfogadni és tisztességesnek tartanak, lesz feleségem, és talán gyerekeim is a közeljövőben. De csak akkor, ha azt mondtad, mehet. Nem akarok elvenni tőled semmit. A fiatalságod, a szabadságod és bármit, amire később azt mondanád, megbántad, hogy akkor nem tetted meg.
          A tűzijáték igazán szépre sikerült idén, mintha ők is tudnák, érdemes az életet ünnepelni. Jól esik kicsit a semmiről beszélgetni. Kicsit csak úgy lenni a levegőben és léggömbként sodródni ott. A téma nem igazán fontos, inkább csak az, hogy magamhoz öleljelek, érezzem a közelséged, és azt kívánjam, bár soha ne múlna el ez a pillanat.
          De a pillanat elmúlik, mikor másnap reggel felébredek. Na nem nagyon, csak addig, amíg tudatosul bennem, hogy az új év, sok újdonságot tartogat számomra, és közel sem olyan feszült, mint a korábbi évben. Hogy még mindig velem vagy, és egyáltalán nem volt álom az éjszaka történtek. Még alszol, ezért óvatosan mászok ki alólad, és két kávésbögrével a kezemben térek vissza. Régen aludtam ennyire nyugodtan, ez mind a te érdemed.
          - Jó reggelt! – köszöntelek. – Lassan ideje lenne hazavigyelek. Azt hiszem a motorozás az éjszaka lehullott hó miatt esélytelen, pedig szerettelek volna úgy vinni.
          Egyszer már száguldoztál velem, és akkor nagyon tetszett. Szeretném majd még egyszer megismertetni veled azt az érzést. Teljesen más, mikor egyedül ülsz azon a nagy gépen, mint mikor ketten. És az már eléggé a nyár végén volt, tavasszal teljesen más a táj, sokkal szebb, de ez persze attól függ, hogy kinek, mi a szép.

           Még a bögrével a kezemben lépek be a kandallóba, de a másik oldalon azonnal le is huppanunk a kanapéra, mintha ezer éves fáradtságot akarnánk kipihenni. A pálcám szándékosan hagyom otthon, most úgyse tudnám használni, és bár magamra kaptam egy rövidnadrágot és egy tisztességes pólót, azért nem mondanám, hogy illően vagyok öltözködve ahhoz, ha esetleg a szüleid váratlanul mégis megjelennének. És hogy mennyire igazam van, ezzel a félelemmel kapcsolatban az akkor derül ki, mikor megjelenik a féltestvéred.
          Csak egy párnát tudok hirtelen magam elé kapni, amíg Ms. Chaisty után rohansz. Azt hiszem, nem most kellene megbeszélni vele ezt a jelenetet. Utánad kapok.
          - Azt hiszem, jobb, ha most elmegyek. Igaz, hogy a lényegen már nem tud változtatni, de akkor sem lenne jó, ha továbbra is együtt látna minket. Ms. Chaistynek mégis csak a tanára vagyok, és így már egyel többen tudnak a kapcsolatunkról, mint amennyinek tudnia kéne.
          Mert gondolom, Leon elől úgyse lehet majd eltitkolni, így vele számolnom már csak úgy kell, mint aki mindent tud. Megfogom a bögrémet, és a kandalló felé sétálok.
          - Vigyázz magadra, Mil! Az iskolában találkozunk pár nap múlva.
          Azért lopok még egy csókot indulás előtt. Ezt a helyzetet még alaposan át kell gondolnom, de az biztos, hogy lesz miről elbeszélgetnem Elsával, és Aubreyval is. Nem húzhatom egyiket sem. Na, jó. Az elsőt talán kicsit tovább, mint a másodikat.

Köszönöm a játékot.