Varjúdal

1975. Roxfort

[Útban a könyvtár felé]

Útban a könyvtár felé

   Semmit sem bántam meg. Talán az életem alakulhatott volna máshogy, de igyekszem azokra a vidám pillanatokra gondolni, amelyeket átéltem itt, a Roxfortban, az első néhány tanulóévemben. Szomorú tény, hogy az iskolai tanulmányaim befejezése nem úgy történik, ahogyan azt korábban már számtalanszor elképzeltem... Próbálok erőt meríteni és táplálkozni a régi szép időkből. S mégis, vívódom a vidám gondolatokkal, mert eszembe juttatják az áruló barátaimat, akik egyetlen hiba után elfordultak tőlem és nem voltak hajlandók esélyt adni arra, hogy jóvátegyem azt, amit tettem. Azokat a hűtlen fattyúkat, akik csak a körülöttem tobzódó sikernek hála rajzottak körbe, követték minden lépésemet és figyelték minden szavamat.
   Megszoktam, hogy a társaság középpontjában vagyok. Vagyis, csak voltam. Ennek már jó ideje vége. Az utolsó kapcsolatomat akkor vesztettem el a diáktársaim többségével, amikor visszamondtam a kviddicscsapatbeli szereplésemet és egyszer s mindenkorra szakítottam a számomra oly sok örömöt és kellemes emléket idéző sportággal. Mindig is szerettem repülni. Szabadságot adott, amikor meglovagoltam a seprűt, a szél szárnyán száguldottam és egy csapásra elfelejtettem minden gondomat, bajomat. Talán most is arra lenne szükség, hogy repüljek egy kiadósat... De ez nem ilyen egyszerű. Korántsem ilyen egyszerű. Egy hétköznapi diák - nevezzük így azokat, akik nem tagjai a házuk kviddicscsapatának - nem röpködhetnek kényük-kedvük szerint az iskola területén. Erre megvannak a megfelelő helyszínek és időpontok, elsősorban a kviddicsválogatók, ahol az újak megszellőztethetik tudásukat, megmutathatják tehetségüket a levegőben, seprűnyélen. Mindenki másnak a lelátó marad, és az azúrkék ég szakadatlan kémlelése.
   Ami történt, megtörtént, és én nem változtathatok rajta. Ezzel együtt ügyelnem kell bizonyos következményekre, amelyeket a legkisebb kihágásom vonhat maga után. Nem merek felülni a seprűre, és ellökni magam a talajról, mert félek, hogy még mélyebbre zuhanok. Olyan érzés, mintha egy feneketlen kút alja felé haladnék, amit nem látok, nem tudom, hogy ott van, de hinni akarom, hogy végre leérek oda és elindulhatok felfelé, mert onnantól már nincs lejjebb.
   Dumbledore professzor megmentett az eltanácsolástól és én be akarom bizonyítani neki, hogy jól döntött, amikor a maradásom mellett kardoskodott. Próbálom elkerülni a legapróbb stikliket is. Korábban prefektus voltam, eminens tanuló, olyan diák, akinek jogalapja van arra, hogy utat mutasson a többieknek. Ennek ellenére soha nem tagadtam, hogy bárminemű szabálytiszteletem mellett a diákcsínyek tőlem sem álltak távol. Egészen apró dolgok voltak ezek. Trágyagránát, miegymás. Apróságok. Mindenki kipróbálja őket. Az ügyesebbek soha nem buknak le. Én nem buktam le soha, mert ügyes voltam. De akkor nem is figyelt árgus szemekkel a teljes tanári kar. Manapság olyan érzésem van, hogy minden lépésemet figyelik és nem történhet velem semmi ebben a kastélyban anélkül, hogy valaki vagy valakik ne szereznének tudomást róla. Meg akarom mutatni nekik, hogy tévedtek velem kapcsolatban, és az egyszeri botlás nem általánosítható a mindenkori énemre. Szeretném azt hinni, hogy valóban így van.
    Mivel sokkal csekélyebb társadalmi életet élek a kastély falai között, mint éltem valaha - gondolok itt a kviddicsre, a rengeteg barátra és ismerősre, a LumpKlub gyűléseire, a prefektusi teendőkre -, az egyetlen hűséges társamnak a könyvek maradtak meg. A sorok között olvasva rengeteg hasznos információt nyerhet ki az ember, és én ezekben a hetekben megtanultam maradéktalanul tisztelni az írott vagy nyomtatott, papíralapú tudásanyagok fontosságát. Az animágiát is így sajátítottam el... Nem kellett nekem senki, aki basáskodott volna fölöttem. Tisztában voltam a képességeimmel, tudtam, hogy meg fogom csinálni. Így is lett. A járulékos kellemetlenségekről sem vagyok rest beszélni, mert ezen az úton végig kell menni ahhoz, hogy valaki animágussá váljon. Ezen az úton pedig csak egyszer lehet elindulni, amit vagy végigtalpalunk és a siker fényében fürödve lépünk ki a végéről, vagy örökre eltűnünk, egy abszurd világban, ahol nem vagyunk se emberek, se állatok. A tankönyveim mellett rengeteg típusú és tematikájú könyvet olvastam. Soha sem tagadtam, hogy érdekel a fekete mágia. Úgy tekintek rá, mint szükséges rosszra, amely által teljessé válhat a varázsló. Szeretem megvizsgálni és megismerni a mágiatudomány minél szélesebb perspektíváját. Szilárdan hiszem, hogy a varázsvilágban a jó ugyanúgy nem létezhet a rossz nélkül, mint a mugli emberek között. Ilyesformán ugyanolyanok vagyunk. Jók és rosszak. Csupán az eszközeink mások, de nem mondhatom azt, hogy egyik jobb lenne, mint a másik. A gonosz ugyanolyan borzalmat szabadít azokra, akiknek ártani akar, függetlenül attól, hogy varázsló vagy hétköznapi ember.
   Nem szívesen okoztam fájdalmat másoknak, legfőképp magamnak, de be kellett látnom, hogy bizonyos kísérleteket más formában nem tudok elvégezni. Mindig is érdekeltek az egyedi, ritka varázslatok, valamint annak módja és mikéntje, hogyan hozhat létre egy varázsló saját, általa megkonstruált, komplex bűbájt és varázsigét. Érdekelt annak módja, hogy ez hogyan működik, mind elméleti, mind gyakorlati tekintetben. A sors furcsa fintora, hogy az egyedi, ritka varázslatok juttattak el arra a szintre, hogy az eltanácsolás peremén egyensúlyozzak. Olyan varázslatokat alkalmaztam egy roxforti diák ellen, amelyeket nem hogy ő, de még a tanári kar egyes tagjai sem használtak soha. Ezek gonosz, sötét varázslatok voltak, amelyek csupán egy célt szolgáltak: az ellenfél teljes, végső megsemmisítését. A kíváncsiságom azonban mindig is erősebb volt annál, semmint hogy a józan eszemre hallgassak: tovább kutakodtam.
   Kerestem és találtam is érdekes dolgokat. Előfordult, hogy néhány kötetcímre bukkantam: ilyenkor arra kértem a szüleimet, hogy rendeljenek meg nekem egy-egy könyvet - semmiképp sem akartam, hogy Dumbledore professzor sötét praktikák alkalmazásával gyanúsítgasson -, vagy én leveleztem le a könyvesboltokkal, kiadókkal és forgalmazókkal, hogy szerezzenek be nekem egy-egy példányt. Akár használtan is, nem volt érdekes, csak az számított, hogy olvasható állapotú legyen. Nem mindig jártam sikerrel, de ha mégis, akkor remek kincsekre bukkantam. És a roxforti iskolai könyvtárat még akkor is megérte böngészni, ha már hetedik éve jártál a polcai közé. Mindig tartogatott valami meglepetést. Varázslatos hely volt, ahogyan a kastély maga.
   Azon a napon sem volt ez másképp. A könyvtárba siettem, és igyekeztem tudomást sem venni a mellettem elhaladó diákokról. Egyik-másik lopva felém pillantott, volt, aki odáig merészkedett, hogy gúnyos megjegyzésekkel illesen, de akadtak olyanok is, akik egyszerűen csak kikerültek, ha megláttak velük szemben közeledni. Tegnap este találtam egy nagyon érdekes varázslatot, ami az álmokról és az álmok befolyásolásáról szólt, de a könyvtáros kitessékelt, mondván, zárás van. Nem tehettem mást, kénytelen voltam kivárni a másnapot. Alig várom, hogy újra kezembe vegyem a kötetet és fellapozzam a tartalomjegyzékben megjelölt lapszámot. Gondolatban már ott járok, hogyan lehetne kipróbálni... Az álmok befolyásolása... Ura lenni egy olyan állapotnak, ahol minden ember igyekszik biztonságban érezni magát. Elképesztő képesség!

Mindenkinek van egy olyan fejezete, amit nem olvas fel szívesen. Az ő családjuk számára pedig olybá tűnik, elérkezett ez a fejezet.
A Hardy család, mely több évszázaddal ezelőtt a legnevesebb aranyvérűek elitjéhez tartozott, mesterembereik pedig csodájára jártak a Hardy-hegedűknek, mára csak mocskos, koszos, semmirekellő bűnözők gyülekezete, hitvány félvéreké, illusztrálva lezüllött, elhanyatlott társadalmukat mindazoknak, akik muglikkal keverednek. Miután apja pedig legközelebbi aranyvérű rokonaiktól, a Balmoraloktól és az Angifiliusoktól eltulajdonított csecsebecséket is pénzzé tette, az anyagi válság és a pénz iránti, túlzott mohóság kihozta belőle azt, amit csak ők, a Hardy fivérek ismernek. Hányszor elképzelte már azt, amikor apja megkapja azt, amit érdemel! Hányszor elképzelte, amikor tárgyalás elé hívatják, ő pedig szabadkozva magyarázgat arról, miért nincs jobb dísztalárja az eseményre! Hányszor elképzelte már édesanyja angyali, gyümölcsszínű arcát, ahogyan a boldogságtól és az életörömtől, a kivívott és megérdemelt szabadságtól gyöngyözik tekintete! S hányszor érezte fogai között a mocskos kis kobold arcát, hallotta bőrének szakadását, vérének sós ízét, s húsának nyers, friss bűzét.
Ébredj! Ébredj! Ébredj!
Rázza ki a fejéből a gondolatokat. A képek ismét belémartak, ezzel elterelvén a gondolatait a hasznosabb elfoglaltságokról. Sosem volt a tanulók legjobbika, leckéit rendszerint az utolsó pillanatra hagyja. A jövő azonban túl távoli ahhoz, a negyedéves mardekáros azon gondolkozzon, mi lesz belőle. Nem úgy, mint idősebb fivére, Theo, akinek az iskola egyik élsportolójaként határozott célja valamelyik kviddics csapatba bekerülni. Hiszen nem csak a képességei vannak meg hozzá. Két testvérével ellentétben kifejezetten csinos arcot, és sármot örökölt. S emellé apjuk agresszióját. Vagy kisebbik testvére, Damion, aki olyan szőke, hogy sokszor nem is hiszik el, hogy testvérek. Alig kezdte a Roxfortot, de már hangoztatja, hogy ő pénzt fog keresni, és sokat. Elvégre ő az ész hármójuk közül.
S ő, Winthrop vajon mit tud? Mindkét testvére jó valamiben, ő viszont teljesen középszerű. Az egyetlen dolog, amiért emlékezetes, hogy állítólag megkínozta és megölte azt a békáját, amivel eddig az iskolai kórusban énekelt. Bár kétségtelen, a középszerűségnek is megvannak a maga előnyei. Hisz most, hogy gyűlölt apja a Próféta címlapján szerepel, Perselus alsónadrágja helyett nagyobb témát és élcelődési kísérleteket kapnak a Hardy fivérek.
„Na mi van, nincs mit ennetek? Már a koboldhúsra is megéheztek? Képzelem, mit főzhet anyád karácsonykor.”
Ilyen, és ehhez hasonló beszólogatások kísérik útját a könyvtárba. Theo meg tudja védeni magát, fivérének vehemenciájával felkészületlenül az ember nem szívesen megy szembe. Ő maga pedig mindig is evilágon túli volt. Amióta a Roxfort tanulója, mindennaposak az ehhez hasonló beszólogatások, de egyik fülén be, a másikon ki. S ha nagyon ki akarja kapcsolni a hangokat a fejéből, akkor egyszerűen énekelve járja a folyosókat, ahogyan azt most is teszi. Ha valaki, akkor az mégis Damion, akit megvisel az egész. Mit tehet ő arról, apjuk megint mit művelt?
Dúdolgatja egyik kedvenc dalát tovább, nem foglalkozva azzal, éppen a könyvtárba jött, ahol csend és nyugalom az elvárt. Sosem értette azt a kiírást. A csend… a csend őrjítő. Feszültséget keltő némaság, mely nem hagyja leülepedni benned azt, amit éppen tanulnál. Ha így vesszük, nem is csoda talán, hogy ennyire nem remekel igazán semmiből.
Létező legkevesebb életörömmel vág bele a herbológia könyv kutatásának, amiből a másfél tekercses háziját meg kellene írnia. Megtanulta már, hogy elég, ha halkabban dúdolja dalait, és azt is, legjobb, ha senkihez nem beszél. Fél füllel ugyan elkap egy csúnya megjegyzést az egyik asztaltól, amiben valami szakácskönyvet emlegetnek, de mint mindig, most se foglalkozik vele. Még akkor is csak egy nyögésre futja, amikor a látszólag semmiből érkező lábbilincselő átok eltéríti őt egyensúlyától, s nekidől annak a könyvespolcnak, ahol egyik háztársa, fivérének szobatársa épp valamilyen könyvet kutat.

   A különleges varázslatok iránti beteges vágyakozás minden külső körülményt feledtet velem; már a tizenkettedik kötetet lapozom át, de egyszerűen nem találom azt a könyvet, amelyben tegnap este az álmok manipulálásával kapcsolatos varázsigére bukkantam. Olyan helyre raktam vissza a kötetet, ahol biztosan megtalálom, és rajtam kívül más nem nyúl hozzá, de nagyon úgy tűnik, hogy ez irányú elképzeléseim nem váltak valóra.
   Nem is nagyon figyelek azokra, akik rajtam kívül a könyvtárban tartózkodnak. Elég nagy a roxforti könyvtár ahhoz, hogy valamennyiünket elnyeljen. Egyesek hangosabbak a kelleténél, ilyenkor érkezik a könyvtárosnő - szinte a semmiből bukkan fel - és mogorván leteremti a hangoskodókat. Innentől kezdve újra teljes a csend. Szükségem is van rá, hogy végiggondoljam, vajon valóban ott kutatok, ahol kell? Minden erőmmel azon vagyok, hogy megtaláljam azt a könyvet. Tisztán emlékszem a kinézetére, a fogására, a szélességére, a vastagságára, a magasságára, egyszóval minden külső tulajdonsága itt van a szemem előtt, éppen hogy csak a valóságban nem találom.
   A túlvilági koncentrációból egy hatalmas puffanás rángat vissza a komor valóságba. Hozzászoktam, hogy az utóbbi időkben mindenki elkerül, és ez akkor sem volt másképp, amikor a könyvtárban tartózkodtam. A legtöbben inkább megvárták, míg végzek, vagy visszajöttek később, amikor már biztosan nem voltam ott. Most azonban olyasvalami történt, amire egyáltalán nem számítottam: a közvetlen közelemben valaki nekizuhant a könyvespolcnak. Meglepetten figyelek fel az események váratlan fordulatára, értetlen tekintettel méregetem azt a szerencsétlen fiút, aki ennyire ügyetlen. A háttérben halk kacajt vélek felfedezni, s mikor odafordulok, látom, hogy néhányan viháncolva mutogatnak az elesett fiúra, egyikük épp a pálcáját gyömöszöli vissza a talárja zsebébe. A fiú két lába merev, nem mozog. Nem kell sok tehetség hozzá, hogy rájöjjek, mi áll a történtek hátterében.
   - Valami baj van, srácok? - Közelebb lépek a vigyorogva mutogató és gúnyolódó társasághoz. Meg sem próbálom leplezni a hangomban bujkáló fenyegető élt.
   Azonnal lefagy a mosoly az arcukról. Idősebb vagyok náluk, és ismernek látásból. Prefektus voltam, kviddicsjátékos, LumpKlub-tag, sokan ismernek. Tudják, milyen név társul az arc mellé s azzal is tisztában vannak, hogy ez a név mit követett el az egyik diáktársuk ellen. Az idősebbek, az évfolyamtársak persze heccelnek, provokálnak, hisz tudják, hogy ha bármi meggondolatlanságot teszek, kirúgnak az iskolából. De a fiatalok nem merik ezt megtenni, hiszen védekezni sem tudnának abban az esetben, ha mégis sikerül elveszteni a fejem. Inkább nem kockáztatnak, és nekem tökéletesen megfelelt a tény, hogy ebben a biztos tudatban ringatják magukat.
   Nem sokára egymás hegyén-hátán szaladnak kifelé. Bevallom, élvezem a helyzetet. Ha már a hírnevemet elvesztettem és a diákok megvetnek, hát féljenek tőlem. Van úgy, hogy a befolyásod a többiek felett megmarad. Vagy ilyen, vagy olyan formában, de megmarad, és visszaélhetsz a helyzeteddel, főleg akkor, ha olyan szerencsétlen körülmények között vagy kénytelen sínylődni, mint én.
   Ránézek a pórul járt fiúra. Láttam már valahol, és a vonásai nagyon ismerősek. Nem sokára beugrik: hát persze, ez a kis Hardy, Theobald öccse. Theobald tehetséges párbajozó, jó fejű srác, bár soha nem kerültünk közelebbi kapcsolatba, és a történtek miatt arra sem lesz már lehetőségünk, hogy megmérettessük az erőnket a Roxfort falai között. Ezenkívül az osztálytársam és egy hálóteremben alszunk. Érthető módon, túl sok közös témánk nincsen. De hogy is hívják az öccsét? Winnie... Winther... Winthop... Ó, igen, Winthrop! Nem sokszor találkoztam vele, és ha emlékezetem nem csal, a testvérpárt sem láttam túl gyakran együtt mutatkozni a kastély folyosóin. A klubhelyiségben persze összefutnak. Mindketten mardekárosok.
   Odalépek hozzá, előhúzom a varázspálcám és leírok vele három, az óramutató járásával megegyező körmozdulatot, közben elmormolom az ellenvarázst, végül a megbéklyózott végtagokra bökök a pálcám hegyével. Az átok szertefoszlik. Winthrop újra ura a saját lábainak.
   - A lábbilincselő-átok alattomos varázslat. Tanulj meg védekezni ellene - Jelentem ki minden sallang nélkül, majd elsősorban a kíváncsiságtól hajtva, megkérdezem. - Mit vétettél ellenük, hogy így elbántak veled?