House of the Rising Sun

...úgy éreztem, hogy létezésem valamilyen titokzatos, de lényeges módon fertőzött.

...csak azt érzed, hogy isteni valóm ütközik mocskos emberi mivoltoddal.

  Hullik a hó a nyakába, az utcai lámpák dicsfénybe öltöztetik, simogatják bőrét, haját, ruháit - és ő elmosolyodik. Pulzál benne az élet, hiszen Karácsony van, az ő ünnepe, az, ahol király lehet maga az Isten is, meghívják otthonaikba, tekintetüket testére szegezik, és ámulnak, isszák, falják, felöklendezik, majd ismét elfogyasztják. A szeretet ünnepe, a megbocsájtás ünnepe: és a hatalmáé.
  Elköszönt tőlük, rácsukódott a gyerekszoba ajtaja a kisdedekre, a feleségre is - együtt költötték el a vacsorát, aztán ahogy jó hívőkhöz illik, imádkoztak. Állt felettük némán, és hagyta, hogy elé térdeljenek le, közben a háttérben még befejeződött a műsorának különkiadása, amelyben csodákról beszéltek, csodálatos gyógyulásokról, régvolt ünnepek emlékéről, és ahol ő is elmorzsolt néhány könnycseppet eltűnt öccse miatt. Adrian tapsolt, és az apjuk rögtön két pohár bort húzott le, mikor a képernyőt betöltötte a kis Cedric arca, amint játszik, nevet, és elgondolkozva forgat egy könyvet. Benedict áhítatos hangon magyarázott alatta: már semmi nem lehet ugyanolyan, mint előtte volt, hiszen már nincs köztük, elengedték a reményt is, hogy valaha láthatják... És most itt áll az ajtajában.
  Csak nem hihette, hogy elbújhat az Isten tekintete elől? Éppen előle?
  Isten elől soha nem bújhatunk el..
  Soha.


  Rátöri az ajtót, és tudja már, hol a legsérülékenyebb: elroppan a markai alatt a pálcája, maga mögé hajítja. Öccse menekül, már nem az a tehetetlen gyermek, aki egykor volt, az az undorító varázsvilág szennye megedzette, ezért veheti most fel a harcot ellene. Bezárja az ajtót, elszorítván a kijutás esélyének torkát, majd megindul felé - a vágy feltámad benne, mert újra uralkodhat, soha jobban, soha még ilyen dicsőségesen. Aidannak azt mondta, híreket kapott öccsükről, de nem kedvezőek, az informátorral találkozás után visszatérnek majd erre. Ők majd egy holttestet láthatnak, letakarva lepellel, mert túl sok darabra szaggatta valami őrült, akinek szerepére nem nehéz találni valakit jó pénzért.. Szereti a bárányait, hiszen mindig tudják, mikor kell hallgatniuk, második természetük az engedelmesség - az első az erőszak.
  Megragadja Cedric torkát, és elmosolyodva megszorítja: ujjait amaz könnyei fürdetik, de nem enged. Nyála rácsöppen a szemgolyóra, lecsordul róla két oldalt, és a halk szűkölésnek csodálatos dallamot szolgáltat táncul - fonódnak az ujjak, erősödik az orkesztra. Pont olyan, mint gyerekként, mikor a fejét a kádhoz verte, és figyelte, hogy virágzik vért a türelme.. A szüleik előtt sajnálkozni nem volt nehéz, hiszen úgy vélte, szüksége volt a kisfiúnak a nevelésre, amit ők nem adhattak meg neki. Most itt vannak újra, és öccse ugyanaz a féreg, mint egykor, az egyetlen, aki veszélyeztetheti az Isten koronáját isteni fején. Megmarkolja a nyelőcső vékony hártyáját, és az ágykerethez vágja... Isten mindig lesújt a bűnösökre, hiszen ki más tehetné meg helyette?
  Lerángatja róla a nadrágot, szakad az anyag, a férfi pedig futna, de már nem tud - egy jól kimért mozdulattal eltöri jobb karját, a balt pedig a mellkasa alá préseli a hátába ékelődő térde. Végre elkapta, végre megadhatja neki a legnagyobb kegyét... úgyis régóta áhítozott már rá. Imái meghallgattak, és hamarosan bebocsájtást nyer a gyönyörbe, hogy Isten része lehet. Eleve hiba volt, hogy különvált, sosem szabadott volna megtörténnie, teste, elméje fertőzött, elkavarodott, és Isten visszavezeti a bárányait magába. Belé hatol, marcangolja a húst, és még arra is gondja van, hogy gondosan letörölje a könnyeket a másik arcáról - épp csak fel kell feszítenie hozzá a fejét, hogy elérje. Miért zokog? Miért üvölt? Hiszen a bűnei megbocsájtatnak, Isten mosolygó arca lehajol hozzá, és magához veszi.
  Miért nem tud örülni, hogy szenvedései véget érnek? MIÉRT NEM HAJOL MEG VÉGRE ELŐTTE?!
  MIÉRT?!
  Hiszen ez a szeretet ünnepe.
  Az ő ünnepe.

"Mocskos voltam. Hitvány—"

"Most én vagyok a Halál, világok pusztítója."

 
    Felemeli magát az ágyról, mely oltára lett szenvedélyének és uralmának - öccse elkínzott sírása ingerli tovább, küzdeni akar ellene, megregulázni, megtanítani, húsába vájni, hogy tiszteletet tanuljon, de egyelőre teste nem bír el többet, az is csak emberi. Hogy utálta ezt eleinte - nem erőszakolhatta többször rövid idő alatt, mert mikor belé élvezett, időre volt szüksége, azt pedig erőszakkal töltötte ki: itt egy felfeszegetett kézfej formájában, ott egy pontos, bordákra mért rúgásként. Leköpi most a remegő testet, amiből kifolyik ondója, összekeni az ágyneműt, alatta gyűrött, elszakadt papírlapok árválkodnak. Kihúz egyet, egy zörrenséssel feljebb húzza magán a nadrágot, aztán ránéz. Vér mocskolja, és öklében megint tehetetlen indulat gyűlik, mellyel öccse koponyájára mér egyet, mire a szipogás is abbamarad. Undorító teremtmény, de még most sem tört meg a gőgös lelke... az emberiség számára a remény egy olyan parazita, mely fonalaival átégeti az agyvelőt, és arra sarkall, hogy ne hajtson térdet a teremtő előtt, Előtte.
     Valami vers, valami levél, nem foglalkozik vele tovább. Nőies kézírás, mit számít.. talán volt valaki ebben a szartengerben, akinek fontos volt a kis Sadrick? Ez a roncs itt, a lepedőn, aki már arra is képtelen, hogy elkússzon előle? Megjött a bátyja, meggyógyítja majd. Leül most mellé, arcát a még a nadrágon keresztül is nedves öléhez szorítja, simogatja a haját, cirógatja és becézgeti, ahogy néha akkor is, mikor összebújt vele a bűn elől. Tudta, hogy emberi mércével mérve kegyetlen minden tette, de Isten nem méltatja az efféle morált, mert nem szükséges jó embernek lennie, nem ezért él, nem ezért alkotta őket. A hús bűnös, az elme bűnös, és ő lesz gyógyírja, a teste és vére.
     - “While up aloft in storm / From me his absence mourn / And firmly pray arrive the day / He’s never more to roam…” - énekli neki, a körmei lágyan kergetik egymást a szétharapott nyak bőrén. Reagál rá a féreg, felemeli a fejét, rá néz, keresi az értelmet, az emberséget. Benedict elmosolyodik, ma éjszaka már másodszor.

     - Psszt, hamarosan vége, kicsi Cedric. Itt az Istened, eljött hozzád, hogy magához vegyen. Megbocsájtok neked, megbocsájtom, hogy olyan beteg vagy, mocskos és fertőzött. Csukd be a szemed, tedd össze a kezed, és énekelj velem, eljöttem hozzád, eljöttem érted az én ünnepemen. Vegyél engem, érezz.. ne ellenkezz többé, fogadd el, psszt... engedd, hogy segítsek, engedd, hogy enyhítsem a kínt, hogy helyrehozzam a hibát. Béke vár, és szeretet.. odaát csend van. Tisztaság. Csak én. CSAK ÉN ÖRÖKKÖN ÖRÖKKÉ.
      Látja rajta, hogy ködös a szeme, keresi a fókuszt, az álla hozzáragad a nadrágja anyagához, nyál csordul a fogait vesztett szájból, aztán vér és genny. Emlékszik még a kisfiúra, mikor elvesztette a tejfogait, és kétségbeesetten fordult a szüleikhez, majd azt a választ kapta, ez az élet rendje. Az élet rendje ezután az, hogy ami bűnös, ami hibás, azt megjavítják - gondolta Benedict, és ujjait a mélyedésbe nyomta. Öccse megpróbál elhúzódni, de rögtön satuba kerül koponyája, az eddig olyan gondos körmök most a szájpadlásában keresnek otthonra, és fullad, köhög, nem menekülhet az igazságszolgáltatás elől. A férfi lehajol a szájához, ajka lassan hozzáér, nyelve letörli a szenvedés maradékát, ízleli a testnedveket, hiába száradt még a takony, a könnyek is az állkapocsra, ő most eggyé válik a báránnyal. Egyetlen dologra azonban nem számít...
      A bárány haragjára.
      Mert a bárány nem kíván csendesen elmúlni.


      Az Isten érzi már, hogy itt valami csoda történik, de nem ő okozza - a halványkék szemek dacolnak vele. Hiába volt a pusztítás, amit végzett rajta..? Elhúzódik, dühösen ejti le a másik fejét, és így néz végig rajta: már a vér, az ondó is megszáradt a testén, a testnyílásain, és most megkötözve, tagjait vesztve mégis így mer nézni rá. Fogába éles fájdalom hasít, mire felüvölt, hogy a meglepetéstől, vagy a riadalomtól, nehéz meghatározni: a földre rogy, és most ő üvölt, remeg kézfeje, köp és hörög, összegömbölyödik és rajta a sor, hogy zokogjon. Sosem látta még senki ilyen kiszolgáltatottnak, homlokát tehetetlenül veri a padlóhoz, aztán csak hever kábultan az ütések erejétől. Lassan emelkedik és süllyed a mellkasa, kiszáradt, vörös szeme céltalan pörög a semmiben...
      Talán félreértette.. a fiú nem ember. Ő birodalmának mételye, az antiisten. Egy anyából vétettek, és ő mindig ott volt, hogy cáfolja érdemeit, hogy meghazudtolja nagyszerűségét. Felnéz rá most, az ágyon heverő szinte csonka torzóra. Szaggatottan lélegzik, óhatatlan megtörli orrát, a drága anyagon szétkenve a sós levet. Hogyan törhetné meg...?
      Hogyan ölhetné meg a bárányt?
   

[Ez már nem az ő ünnepe.]

"Az élet nem más, mint egyetlen lélegzet, míg a halál pusztán egy kapu"

"Aeria gloris... Aeria Gloris"

 
     Behunyja szorosan két szemét, zúg a koponyájában megannyi emlék, fémek egymáson elmozdulása, és a félelem csiklandása. Ezekre emlékszik, mikor megtudta, hogy öccsük lesz, és látta is feltűnni a húscsomagot először. Nem tudta megmagyarázni, mire ez az érzés, mert tompa volt, kellemetlen, de nem elviselhetetlen, és az az újszülött csak egy tudatlan féreg. Rózsaszín, csupasz, és ha benyomja a kutacsot, halott is. Adrian odáig volt érte, ő gyengébb lelkű volt, óvatosan játszott vele szüleik tekintete előtt, de Benedict érezte a bűzölgő kipárolgást a testéből, még ha emelgette is felé a kezecskéit...
      Megmarkolja azokat a kezeket most, és összeköti még erősebben, hogy véletlenül se tudjon felé kapkodni tovább. Megfordítja a sokat szenvedett hátat, előregördül a véres, ragadós lepedőbe fullasztott has, mellkas, nyak és az arc, ami már nem is evilági pánikot sugároz: kivéve a dacos szemei. Azok ellenállnak, azok háborúban állnak, miként a démonok Istennel szemben. Már nem viseli ő sem inget, levetette a kabátját, a két meztelen test összeér, az egyik hideg és undorodó, a másik forró és kívánva suttogó: az enyém leszel újra. Ameddig ki nem hűlsz végleg.. Elértelek hát újra, és nem eresztelek többé.
      Amikor először erőszakolta meg, nem volt teljesen tisztában vele, mit is tesz pontosan: főleg nem értette, miért sír olyan hangosan öccsük, mikor számára semmi visszafordíthatatlan nem történt. Szájürege meleg volt és szűk, tökéletesen beleillett a farka, ahogy később Aidané is, ahogy ki és behúzták, hátratartották a torkát, hogy jobban elférjenek, és utasították, hogy forgassa a nyelvét - mindez természetes volt, testvérek egymás közötti figyelmessége. Talán kényelmetlen, mikor a szájában mentek el, de végül lenyelte ügyesen, nem okozott gondot.. és most sem fog. Gondoskodik róla, hogy úgy érjen véget, ahogy elkezdődött az egész.
      - Psszt.. ne küzdj ellenem, úgy hamarabb vége lehet. Emlékszel, milyen volt régen? Csak csukd be a szemed, és már ott is leszel... velem. - suttogja, belevájja, belevési a körmeit a garatba, mire a másik öklendezni kezd, de jutalma egy hatalmas pofon, melynek párját a fal osztja le - Aeria gloris.. aeria gloris... bennem leszel, örökké velem leszel, vége a bűnnek, vége a szenvedésnek. Aludj, Cedric, aludj kicsim..
     Az ölébe hány, égeti a béltartalma, ahol a nemrég elfogyasztott vacsora elkavarodik a nyállal, az epével, némi vérrel, talán ondóval. Fáradtan sóhajt csak, látta már ezt tőle olykor, az undor kifejeződése feleslegesen emberi gesztus, de ezzel csak a saját gondjait szaporítja majd.. fogja azokat a verseket és leveleket, és letörli a bőrét, de a szaft bőven cseppen az ágyneműre, a padlóra, a letolt nadrágjára, még Cedric combjaira is. Most már elégedetlenül mordul egyet, az öccse hajába markol, és vár, míg az öklendezik tovább, türelmesen vár. Jobban tenné, ha abbahagyná.. jobban tenné, ha lehiggadna végre, és megértené, hogy jót akarnak neki. Mindettől a mocsoktól megszabadultan, tisztán megtérni az örökbe.. hát nem erre vágyunk mind? Nem ezt áhítjuk Istentől? De Isten minden teremtményét egyformán szereti, még ha olyan engedetlenek is, mint a kis Cedric. Isten kegyes és megbocsájt mindegyiküknek..
     - Te nem hallod, öcsém? Térj haza, menj haza.. psszt... hív a haza hívó szava, pihenj el csendesen... légy egy velem.. amen.
     Nem törődve a kapálózással a szájába nyomja magát, egészen le a nyelőcsövéig, ahol a kemény bőrnek ütközik belülről, és érzi a pulzáló üvöltést, amit a reflexek kiadnak magukból - a test menekül, de nincs hová. Összeszorítja az állkapcsot a heréi alatt, letörli másik keze ujjaival a könnyeket, aztán kijjebb húzza magát, behatol megint, és újra, újra, és újra.. Néma ima ez, öccse most vezekel, mert a túlvilágra mégsem léphet be mocskos lélekkel. Vezekelnie kell.


     Hamarosan.. hamarosan elmegy.. érzi már, nem kell sok.. és az orgazmus pillanatában megszűnik majd idő és tér, és ők egyek lesznek ismét. Elszorítja a másik orrnyílásait, szorosan tartja a két pániktól felgyulladó lyukat, és markolja, el nem engedi többé. Farka betölti a rendelkezésére álló minden teret, már nem húzza ki a szájból, nem zavarják a fogak sem, hiszen rég kitépte őket, vagy kitörtek akkor, mikor ritmikusan párszor a falhoz ütötte az állát.. Nem számít már. Odaát semmi kín el nem éri többé..
     Kigúvadnak a szemek, a test végrángásait kíséri a belső hörgés, a gyorsuló szívverés, mintha tudná, hogy gazdája hamarosan nem lesz többé más, csak egy holttest, ami megmerevedik az örökkévalóságnak. Közel jár.. nagyon közel.. a másiknak már el kellett, hogy fogyjon a levegője. Itt a nagy pillanata, győzedelmeskedik az embereken, a hitvány férgeken.. Nem is küzdenek ellene tovább. Lepillant, Cedric utolsó kortyait látja még, amelyet a szájába élvezésből nyer, de nem engedi el, nem hagyja a párnára ledőlni, pedig a test álmos már, nem harcol, elfogadta a sorsát. Fennakadnak a szemek, elnehezülnek a szempillák, de az a tekintet...
     Eldobja most, lecuppan róla, holtan rogy a fészkére, szájából a vízszintes helyzet miatt kifolyik az ondó, egy fog maradék darabjai, de a szeme kifeszítve is őt csúfolja. Nem törte meg. Nem győzte le.. ő győzetett le.. És most már hogy bosszulja meg? Hogy rántsa vissza, hogy bizonyítsa isteni mivoltát?
     

     Benedict leül most halott öccse mellé, fejét tenyerébe hajtja - nem bántja az undorító szag, amit együtt keltettek, sem az idő rohanása. Mélyet sóhajt, majdnem úgy, mint az ember, kinek minden világ minden súlya nyomja a vállát, de ő nem ember, neki nem adhat feloldozást istene. Imára kulcsolja kézfejét, eltekint oldalra, de nem kínálkozik több megoldás: tönkretette az utolsó démont, és az mégis ilyen kegyetlenül visszavágott, mielőtt itt hagyta. Hiába... hiába volt minden. Ő már eltávozott, lelke odafent jár a hóeséssel terhes felhők között, nem is gondol talán a bátyjára idelent, aki megértette: még Isten is csak annyira mindenható, amennyire a hit engedi.
      És Isten egy része ott marad örökre a hullában, mélyen elrejtve.
      Aeria gloris? Nem.
      Ez már nem az ő ünnepe.