Elliot O'Mara

ELLIOT GEORGE O'MARA

[...] mindenkiben van fény, és némi sötétség, a kérdés az, hogy melyik részre hallgatunk, az jellemez minket.

Alapok

jelszó ||„Ampók a pók?!”
így ejtsd a nevemet || elliot omárá
nem || férfi
születési hely, idő || Bath; 1968. 03. 03.
horoszkóp || halak
kor || 30
vér || félvér
munkahely || nem dolgozom, rejtélyes tárgyak nyomát kutatom a világban

A múlt

1974, Cranagh közelében, Glenelly Völgy

Egy sovány, hatéves kisfiú ácsorgott egy öreg ház dohos szagú nappalijában. Az a kisfiú pedig én voltam, a méltatlanul ismeretlen Elliot O’Mara, a kalandor, az elátkozott tárgyak szakértője. Ó, jól emlékszem még, milyen cseppnyi gyermek voltam és anyámék házának minden apró szobája hatalmasnak hatott.

Az a nap azonban más volt, mint a többi. Nem akartam a porcelángyűjteményt csodálni, amit a mostohaapám szülei hagytak ránk. Anyám egy vitrines szekrényben őrizte a még épségben megmaradt darabokat és én gyakran nézegettem őket az üvegen keresztül. Kis virágminták díszítették az apró csészéket. Akkoriban még az ilyen ártatlanság csodálattal töltött el.
Valaki kopogott és anyám magamra hagyott a szobában. Gondosan behúzta maga után az ajtót, jelezve, hogy nekem ott kell maradnom. Egy kis résen – az ajtó mellett – azonban fény szűrődött be... tudtam, hogy ott láthatnám az ismeretlent, akit a házba engedett.

– Hol van ő, Jia? – kérdezte idegesen egy férfi hang. Anyám nevét oly erőteljesen mondta ki, hogy az egyenesen fenyegetőnek hatott.
A réshez rohantam. Az ajtóhoz nyomtam az arcomat, hogy tökéletesen láthassak mindent.
Anyám szemben állt az ajtónak, félelem sugárzott belőle. Az öcsém, Daniel a karjában volt és csendesen bámulta a jövevényt. A férfi azonban nekem pont háttal állt, fekete hosszú köpenyt és csuklyát viselt. Kezén kesztyű volt, azon pedig egy drágának látszó, ragyogóan szép gyűrű.
– Hol van? – ismételte meg az alak.
– Mit akarsz tőle? – kérdezte anyám tört angolsággal. Hiába élt már évek óta az országban, sosem tudta saját kultúráját levetkőzni, de én ezt imádtam benne.
A legszebb kínai asszony volt, akit valaha láttam. Apró termete ellenére szépséges szemeiben heves tűz égett és hosszú, fényes fekete haját mindig kibontva hordta, így a szél is könnyedén belekaphatott. Kisgyerekként gyakran húztam végig az ujjaimat rajta.
– A fiam és olyan örökség birtokában van, amiről te semmit sem tudsz. Ostoba, sárvérű! – vágta anyám fejéhez. A sértést olyan fiatalon még nem érthettem, de láttam, hogy anyám szemében könnyek gyűlnek és csak az zakatolt a fejemben, hogy most talán nekem kell megvédenem.
– Már nem a te fiad. Dean örökbefogadta, az ő nevét viseli – ebből már tudtam, hogy rólam beszélnek. – Korábban sosem érdeklődtél iránta, azt mondtad, hogy a feleséged miatt nem tehetsz semmit!
– Ő az egyetlen fiam – válaszolt hevesen a férfi és felemelte a varázspálcáját, mintha ártani akarna anyámnak.
Egy részem azt szerette volna, hogy megforduljon. Látni akartam az arcát, ugyanakkor rettegtem is. Egy ilyen borzalmas ember lenne az apám? Mi lesz, hogyha rá hasonlítok?
Nem bántotta végül anyámat. Egyszerűen távozott a házból. Az ajtót olyan hangosan csapta be maga után, hogy még percekig csengett a fülem.

1983, Roxfort
A kviddics pálya mellett húzódó lelátó egyik padján ücsörögtem. A jeges szél többször végig simított az arcomon, kimondottan kellemetlen őszi idő volt. Az égen hatalmas felhők gyülekeztek, amik csak tovább rontották az amúgy is borzalmas kedvemet.
Ötödéves voltam, de máris minden reményemet elvesztettem. Nyomorult érzések kavarognak bennem és a kérdés: miért nem tudok én semmiben sem jó lenni? Mások olyan könnyen elérték, amit szerettek volna – legalábbis én így láttam –, míg én elrontottam szinte mindent.
Daniel ott állt mellettem, s valamit hosszan ecsetelt arról, hogy milyen fontos a hitem megőrzése és gyakoroljak tovább. Buzdítani akart, de én sértésnek vettem minden szavát. Úgy éreztem becsmérel, nem tart elég jónak.
Az én fejemben már nem a kviddics járt, vagy legalábbis nem úgy, ahogyan Daniel szerette volna. Ebben is kitűnt, hogy a tökéletes ellentétem volt mindig is: míg én anyára hasonlítottam, addig ő a mostohaapám vöröses hajával, kék szemeivel járt-kelt a kastélyban. Okos volt, bátor, tökéletes Griffendéles alapanyag, de a szüleink szerint a Hollóhátban is megállta volna a helyét. Már tizenegy évesen többre volt képes, mint én. Kiváló eredményei voltak és rengeteg barátja, holott még csak ekkor kezdte az iskolát.
– Befejezted? – kérdeztem mogorván és felkeltem a padról.
Egyenesen a szemébe néztem. Meg akartam ütni féltékenységemben.
– Elliot ez csak egy kis botlás, senki sem tökéletes... – mondta kimérten.
– Te botlásnak nevezed, hogyha egy Őrző kishíján leesik a seprűről? Ez már a második év, hogy megpályáztam ezt a posztot...
– Majd jövőre sikerül.
– Sajnos nekem nincs apám, aki gyakorolna velem – vágtam vissza idegesen.
– Én segítek – javasolta, mit sem sejtve arról, ami hamarosan bekövetkezett.
A fejemben terv született. Alig hagytam magára Danielt és léptem be az öltözőbe, tudtam mit kell tennem. Jól emlékszem, milyen indulatok kavarogtak a fejemben akkor: bosszúvágy, düh és féltékenység, amiért nem lehettem annak a közösségnek a részese.
A csapat kapitánya – egy jelentéktelen család szülötte, megjegyezhetetlen névvel – a fal mellett ácsorgott, nekem háttal. Az egyik új csapattaggal beszélgetett, aki a kezében a Kviddics évszázadai című kötetet tartva ecsetelt valamit. Nem értettem egyetlen szavát sem, de nem is érdekelt.
Nem tétováztam, odasétáltam a kapitány mögé és a fülébe súgtam: – Tudom mit tettél és el fogom mondani mindenkinek.
Valójában semmit sem tudtam, de a tervem bevált – hiszen titka mindenkinek van. Elképedve bámult rám, az arca fal fehér lett és láthatóan rettegett. Reszkető kézzel eltűrte a szeméből a haját. Hosszú percekig csak nézett, majd már előrántotta volna a pálcáját, én azonban gyorsabb voltam.
– Incarcerandus! – kiáltottam a lehető legmagabiztosabb hangon.
A nagydarab fiú megkötözve a padlóra zuhant. Fájdalmasan felnyögött, de nem tudott mozdulni sem. Dicsőséges látvány volt egy nálam fizikailag jóval erősebb alakot ennyire kiszolgáltatva látni.
– Most már tudod, kire ne emelj pálcát... – mondtam és átlépve felette elhagytam az öltözőt.

1983, Roxfort
A már említett év decembere volt. Odakint csak úgy szakadt a hó, puha fehér takaróként borította be a tájat. Az igazgatói irodában hevesen pattogott a tűz a kandallóban. Dumbledore fel-alájárkált az íróasztala mögött, időnként rám pillantott félhold alakú szemüvege mögül.
Nem tudtam kiolvasni érzelmeket a tekintetéből... de sejtettem, hogy mit érez: csalódottságot. Milyen igazgató látna szívesen egy bajkeverőt az iskolájában?
– A szüleid bármikor megérkezhetnek – mondta komoly hangon, szokatlan szigorúsággal. – Szerencsés vagy. Tudtad-e, drága fiam, hogy valaki felemelte érted a szavát a Minisztériumban? Nem sokan tudhatnak maguk mögött ilyen befolyásos támogatókat.
– Nem igazán érdekel, uram – feleltem ridegen és elfordítottam a tekintetemet.
Szégyelltem magamat, habár a vádak nem voltak valósak. Dühös voltam, tomboltak bennem az érzelmek, de ridegséget erőltettem minden szavamra. Nem akartam elárulni magamat, mégis azt éreztem: Dumbledore-t nem tudom becsapni.
– Fiam, Felix Rosier azt állítja, hogy Crutiatus-átkot alkalmaztál ellene a klubhelyiségetekben. Ráadásul több személy is alátámasztotta ezt – folytatta. Immár barátságos hangon szólt hozzám, mintha csak nyugtatni akart volna. – Nem tehettek érted többet, mint az ismeretlen jó akaród... nincs hatalmamban egy ilyen jellegű vádat semmissé tenni.
– Távoznom kell a Roxfortból... – suttogtam, a torkom elszorult.
Alig tudtam visszatartani a könnyeimet, de Dumbledore valamit elém csúsztatott, elterelve a figyelmemet az érzelmi kitörésről. Egy sárgás boríték volt. Az én nevem állt rajta, de még anyám vezetéknevével: Elliot G. Lee.
Dumbledore bátorításként biccentett, így megragadtam. Szétszaggattam borítékot, majd széthajtottam a pergament. Gyönyörűen ívelt betűk – ez volt az első, amit észrevettem. Tetszett az összkép, furcsa, de nem idegen érzés kerített hatalmába, miközben olvastam a rövidke levelet:

Eljön az idő, mikor egymás mellett kell harcolnunk. Üdv, az Apád.

Összeszorult a szívem. Eszembe jutottak az álmok a csuklyás férfiról, akit álmomban annyiszor üldöztem. Hol a házunkban, hol a Tiltott Rengetegben loholtam utána, könyörögve, hogy nézzen rám, mutassa meg az arcát. A következő pillanatban pedig anyámat akarta bántani, én pedig nem tudtam közbelépni. Iszonyatos rémálmok voltak ezek, melyektől nem tudtam szabadulni: egyszerre akartam tudni ki az apám, ugyanakkor rettegtem tőle.
Dumbledore megköszörülte a torkát. Már percek óta nem szóltam semmit.
– Az apám... – nyögtem ki és az igazgatóra pillantottam. – A Minisztériumban dolgozik?
– Meglehet – bólintott.
Láttam rajta: tudja, ki az... és nem akarja elmondani. Nem is mertem kérdezni. Csendesen olvastam el újra a szavakat. Keserű érzés keringett bennem, mégis melegség járta át a szívemet. Nekem is van apám, talán egy nagyhatalmú mágus.

Gyerekkor
1968-ban születtem, Bath városában. Az Elliot George Lee nevet kaptam... igen, az anyám vezetéknevét viseltem négyéves koromig. 1971-ben Észak-Írországba költöztünk és anya a vonaton közölte: „Meg fogok házasodni és neked lesz egy igazi apád.” Hirtelen örömteli gondolat volt mindez, hiszen már gyerekként is állandóan csúfoltak azzal, hogy nincsen apám és nagyon is vágytam valakire, aki játszik velem, megtanít kviddicsezni, mint a többi fiút.
1972-ben született meg az öcsém, Daniel. Semmiben sem hasonlítottunk egymásra. Míg anyám vonásait én örököltem, addig ő ízig-vérig O’Mara volt. Vöröses-szőke haja és ragyogóan kék szeme Deanre, a mostohaapámra emlékeztetett. Mindig irigykedve figyeltem őket: apa és fia – bárki megmondta volna rájuk pillantva. Én nem lehettem annak a körnek a tagja. Elliot O'Mara egy cseppet sem különbözött Elliot Lee-től... ugyanaz a fiú volt, apa nélkül.
A Roxfortba kerülésemig gyakran ücsörögtem a kertben és figyeltem a többi embert. Csendes voltam, de szerettem kínozni másokat. Egy mugli család élt a szomszédunkban. Anya, apa és egy kislány: Elizabeth. Egy alkalommal láttam, ahogy a családocska legifjabb tagja süteményt lopott egy idős hölgytől.
Órákig terveztem, mit fogok kezdeni az újonnan szerzett tudásommal. Aztán rájöttem: Elizabeth folyton egy üvegből készült golyóval dicsekedett a többi gyereknek. Értéktelen muglitárgy volt, de a csecsebecsék engem már kisfiúként is vonzottak – akárcsak Dean szüleinek porceláncsészéi.
„Ha nekem adod azt az üveggolyót, nem mondom el anyukádnak, mit tettél” – valami ilyesmit mondtam. Már nem emlékszem a pontos szavakra, de a diadalittas hangomra annál inkább. Elizabeth könnyes szemmel nézett rám, játékokat ajánlott, de nekem a golyó kellett... egy nappal később pedig az enyém is lett. Nem ez volt az első ilyen eset és nem is az utolsó. Szerettem magamat mások felett állónak érezni.
Csupán egyetlen gyengepontom volt – legalábbis én úgy hittem -, ez pedig maga Daniel. Ha valaki szekálta a környéken, megvédtem. Ennek ellenére a kapcsolatunk sosem volt teljesen felhőtlen: én féltékenységemben gyakran nekiestem, ő pedig nem értette a dühömet. Hosszú évekbe telt, míg a kapcsolatunk tisztázódott.

Roxfortos évek
1979 és 1983 között zajlott igen rövid, de annál sűrűbb pályafutásom a Roxfort óvó falai között. Átlagos tanuló voltam, különösen Bájitaltanból és Gyógynövénytanból jeleskedtem, a tanári kar és a család is gyógyítónak szánt, én azonban másképpen gondolkodtam. Eleinte hivatásos kviddics játékos szerettem volna lenni, Őrző. Ez a poszt volt az álmom, azonban az iskolai csapatba sosem kerülhettem be.
Hamarosan lemondtam erről a vágyamról, de a büszkeségem másodjára rávett a jelentkezésre. Addig is az elátkozott tárgyak érdekeltek, negyedikes-ötödikes fejjel ismertem meg a kíváncsi oldalamat igazán. Megszállottan olvastam a könyvtárban minden kötetet, ami csak említett hasonló eseteket. Egy nap azonban a legjobb barátom szakított félbe kutatás közben. Jasper Derwent, a laza srác olyan sápadtan huppant le mellém, hogy alig ismertem rá.
„Nos?” – kérdeztem, ugyanis csak nem akart megszólalni.
Nehezen nyögte ki: „Lucy... Lucy Blackwell randizni akar veled Roxmortsban. Sosem gondoltam volna, hogy kettőnk közül neked lesz barátnőd először.”
Fogalmam sem volt, ki az a Lucy Blackwell, cseppet sem érdekelt. Jasper persze elmondta hogyan néz ki, azt is, hogy Hollóhátas és természetesen rendkívül okos. A leírás alapján csinos volt, de engem más érdekelt: a nyaklánc.
„Barnahajú és mindig azt a hatalmas, zöld köves medált hordja a nyakában.” – próbálta leírni Jasper.
Lucy-val alig pár nappal később találkoztunk Madam Puddifoot kávézójában, egy Roxmortsban töltött hétvégén. Le sem tudtam venni a szememet róla, olyan gyönyörűen csillogott a zöld smaragd a gyertyák halvány fényében... ó, igen, az a nyaklánc csodaszép volt. A lányra azonban cseppet sem emlékeszem. Annyi bizonyos, hogy csókot váltottunk és valami hazugságot súgtam a fülébe, talán ezt: „Mindig is ilyen barátnőről álmodtam.” Közben pedig könnyed mozdulatokkal vettem le róla a nyakláncot. Meg sem érezte, ahogy a kikapcsoltam. Észre sem vette egészen lefekvésig az ékszer hiányát. Sosem mert engem megvádolni, de azt hiszem végig gyanakodott rám... engem persze ez kicsit sem érdekelt.
Hosszasan tanulmányoztam a láncot, azonban semmi különös tulajdonsága nem volt. Mégis ez az ékszer vett rá, hogy elmélyedjek a Sötét Varázslatok Kivédésében.
1983-ben jelentkeztem ismét az Őrző posztra. Előtte, egész nyáron Deant nyaggattam, hogy foglalkozzon velem még tanévkezdés előtt. Rám nem volt ideje, hiszen Daniel pont ebben az évben kezdte meg a roxforti tanulmányait. Új könyveket kapott, talárok tömegét varratták neki... én meg féltékenykedve figyeltem, ahogy a szüleink körülötte legyeskednek.
A poszt természetesen sosem lett az enyém és ez csak tovább fokozta a dühömet. Bár elismertem Dumbledore-nak, hogy rátámadtam a kviddics csapat kapitányára, Rosier állítását azonban végig tagadtam. Kértem, hogy vizsgálják ki az ügyemet, de senki nem tett semmit. Kamaszként csúszott ki lábam alól a talaj azért, mert nem akartak lépéseket tenni, pletykákra hallgattak.

Háború/Béke
A Roxfortból való kikerülésem utáni években pletykák nyomán jártam a világban. Mágikus erejű, vagy éppen elátkozott tárgyak után kutattam, de valójában csak el akartam menekülni az otthon elől.
A Roxforti csata idején sem voltam Londonban. Csak az üres lakásom állt ott. Az elmúlt években az ismeretlen apám továbbra is leveleken keresztül lépett velem kapcsolatba. Hol pénzt küldött, hol sejtelmes utalásokat tett. Bevallom, hogy a támogatása nélkül mára már éhen haltam volna.

1997, valahol az Alpokban
A hegyi falucska nevét sem tudtam, ahová egy hideg őszi éjszaka érkeztem. Az éhségtől minden erőmet elveszítettem és a csomagjaimmal csak lerogytam egy korhadt fatörzsre, ami egy vályogház mellett árválkodott.
Fejben megpróbáltam összeszámolni a napokat, hogy mikor ettem utoljára, de nem sikerült. Azonban a szemközti hegyvonulat elterelte a figyelmemet: a barlang ezen a helyen lehetett. Egy olyan barlang, ami elvarázsolt kincseket rejthet. Sokat nem tudtam ezek mibenlétéről, csak azt, hogy egy öreg mágus rejtette el őket a muglik elől.
Jacob Silverman néven kezelték a férfit a Szent Mungóban, ahol egyfolytában azt bizonygatta, hogy egy az Alpokban fekvő faluban élt a muglik között, és kincseket halmozott fel. Az intézményben persze nem sokan hittek neki, de én szerettem volna utánajárni a dolognak. Azonban eddigre már egy közepesen értékes kacattal is beértem volna, aminek az árából pár napig ehetek.
– Ments meg... – suttogtam és az apámra gondoltam, miközben hangosan korogni kezdett a gyomrom.
Lassan két hónapja nem lépett velem kapcsolatba. A levelei nem csak pénzt rejtettek, hanem félelmet is... mégis hiányoztak a gyönyörű betűk, a szépen fogalmazott mondatok, de leginkább a fényes, életmentő tallérok.
Már világosodott, mikor huhogást hallottam. Felpillantottam az égre és a sápadt fényben egy fekete pontot láttam közeledni. Egy bagoly volt, biztos voltam benne, így hát felpattantam. Kicsit szédelegtem, mégis hirtelen boldogság töltött el.
A madár földet ért és én máris átvettem a borítékot. Éreztem a súlyát és tudtam, hogy pénzt küldött megint. Feltörve a pecsétet számos érme hullott a tenyerembe, hosszú ideig csodáltam őket, míg végül a levélre tévedt a tekintetem:
Gyermekem, már megint szem elől tévesztettelek... az angliai helyzet egyre komolyabb és hamarosan szükségünk lesz a tehetségedre is.

Miféle tehetség? – futott át az agyamon. Sosem voltam különösebben tehetséges semmiben, diáknak is átlagos voltam, leszámítva a Bájitaltant és a Gyógynövénytant.

Kérlek vigyázz magadra a világban és készülj a harcra, hogy amikor kell mellettem állhass! Keresni foglak, az Apád.

Milyen rejtélyes és semmit mondó levél is volt ez! Gyakran kívántam, hogy fogalmazzon tisztán vagy csak írja le a nevét. Sosem tette meg és minden sor után ürességet éreztem.

1998, Gyergyói havasok
Egy nap éppen egy romániai erdőt járva kutattam egy mágus kunyhója után, mikor kapcsolatba kerültem az otthoni eseményekkel ismét. Rendkívül érdekes eset nyomában jártam éppen terítéken: a fickó – akit kerestem – állítólag egy éneklő órát tartott a házában és engem ez rendkívül érdekelt. Az óra ugyanis nem az időt énekelte, hanem azoknak nevét, akik hamarosan meghalnak a környéken
Egy különös alakú fatörzs mellett haladtam el, mikor a vállamra szállt egy aprócska bagoly, kizökkentve a munkából. Hirtelen megtorpantam és lesegítettem a vállamról a madarat. Az állat kimerült volt, így megosztottam vele az ételemet és a vizemet, habár nekem sem jutott sok. Míg ő ivott és pihent, én felbontottam a borítékot. A pecséten nem volt címer, ebből tudtam, hogy apám küldte.

Eljött a nap, fiam, haza kell térned. A Sötét Nagy Úr mellett van a helyünk. Számítok rád, az Apád.

Rövid levél volt, a pergamen másik oldalán pedig megadta a találkozóhelyet... egy számomra ismeretlen címet. Azonnal összegyűrtem a pergament és zsebre vágtam. Elborzadva pillantottam a bagolyra.
– Nem megyek el és nem írok neki – jegyeztem meg és elpakoltam a dolgaimat. – Lehet, hogy nem is ő az apám... ugye?

1998, London
Voldemort halála után tértem vissza Londonba. A lakásomat feldúlták ugyan, de egyetlen társamat, Zeuszt a kóbormacskát életben hagyták. Daniel is sokszor meglátogat azóta, bár nem vallaná be, de tudom, hogy aggódott értem.
– Mindennap eljöttem a lakásodhoz, míg biztonságos volt a környék – mesélte egy találkozásunk alkalmával. – De te sosem nyitottál ajtót. Azt hittem, megöltek.
Daniel a találkozásra magával hozta a kislányát – szégyelltem, hogy nem álltam mellette az apaság küszöbén. Igazából sokszor védtem az öcsémet, de fontos pillanatokban sosem voltam mellette. Nem voltam ott, amikor megházasodott, vagy elvesztette a feleségét. Kudarcot vallottam bátyként, ezt elismerem.
A kislány egyébként négyéves, vöröshajú szépség volt. Ambernek hívták és tetszett, hogy ismeretlenül is, de azonnal megszeretett. Az ölembe ült és a sálammal játszott, míg mi, felnőttek beszélgettünk.
– Engem nem lehet elpusztítani – próbáltam erősnek tűnni, de valójában gyenge voltam és kellemetlen érzés volt megint Londonban járni.
– Anya is féltett, azt mondta túl vakmerő vagy... mielőtt megölték, megkért, hogy tudjam meg mi történt veled, és ha élsz, gondoskodjak rólad. Te más vagy, mint én – mondta érzelmes hangon. – Neked nincs családod és attól félt, hogy nem is lesz.
– Talán igaza volt – rántottam vállat. Sosem érdekeltek a nők vagy a házasság. Általában magamnak éltem, nem is gondolva arra, hogy engem tényleg szerethet valaki ezen a világon.

1998, Cranagh közelében, Glenelly Völgy
S mi változott még Voldemort halála után? Rengeteg minden, talán nehéz is volna számbavenni őket. Egy nap hazatértem, Észak-Írországba... egyszerűen csak látni akartam anyám sírját. El szerettem volna búcsúzni tőle, ha már korábban nem tettem meg.
Az aprócska temetőben egyetlen, hatalmas fa ácsorgott, az északi kapu közelében. Daniel azt mondta, hogy ott van a sír... mind közül a legújabb.
Már távolról láttam a fényes márványt az arany betűkkel. Egy férfi ácsorgott mellette, vörös hajába ősz tincsek vegyültek. Erős alkata ellenére megtörtnek és gyengének látszott. Az első pillanattól fogva tudtam, hogy Dean az.
Remegő kezében egy csokor virágot tartott, amit talán képtelen volt letenni a sírra. Anyám halála még túl friss volt és fájó mindannyiunknak. Az én lábaim is lassan bírták a rövidke utat a déli kaputól a terebélyes fáig, mintha nem akarnám látni anyám nevét azon a rideg sírkövön.
– Dean – szólítottam meg rekedten az idős embert.
Összerezzent a hangomtól, de nem fordult meg hirtelen. Megvárta, míg mellé lépek és csak ezután nézett meg alaposan magának.
– Mindennap hazavárt téged. A konyhaablakból a kertkaput figyelte, de te nem jöttél – mondta lágy hangon.
– Sajnálom... – nyögtem ki és minden erőmmel próbáltam a könnyeim ellen küzdeni.
– Semmit sem tudtunk rólad. Azt hittük már nem is élsz – vágta a fejemhez. – Miért mentél el?
– Kicsaptak a Roxfortból, nem volt maradásom.
Nem mondhattam azt, hogy ők hárman, milyen nagyszerű családot alkottak és hogy én nem illettem bele a képbe. Dean sosem ismerte volna el, hogy igazam van. Túl jó szíve volt ahhoz, hogy megmondja, akármennyire is akart, képtelen volt szeretni. Egy idegen férfi fia voltam, aki ráadásul az anyámnak, az ő szerelmének is ártott...
– Elliot, tudod, hogy a mi otthonunkban neked mindig volt és van helyed – mondta, de kicsordultak a könnyei, végig siklottak borostás arcán.
Lehajtott fejjel, némán zokogott. Sosem láttam ilyennek azelőtt.
Nem válaszoltam én sem, egyszerűen átkaroltam a vállait a bal kezemmel. Éreztem, hogy már nem voltak olyan szélesek és izmosak, mint régen. A háta is kicsit meggörbült, de nekem akkor is ő volt Dean, az igazi apa... s bár sosem nyerhettem el a szeretetét, sokat jelentett nekem.
Hosszú ideig álltunk anyám sírja felett. Dean csendesen zokogott, én tartottam benne a lelket. Azt hiszem ennél közelebb sosem kerültünk egymáshoz korábban.

Jellem

Mit is mondhatnék magamról? Nyilvánvaló, hogy lenyűgöző tehetség vagyok több területen is: a bájitalok keverésében, a gyógynövények ismeretében, ugyanakkor hatalmas erőfeszítésemnek köszönhetően a sötét varázslatok területén is boldogulok. Okos vagyok? Valóban így igaz, hiszen, amire az iskola nem tanított meg, arra ott volt az élet, a vándorlás.
Kétségtelen, hogy inkább jó tulajdonságokkal, mintsem rosszakkal rendelkezem. Bár szabadon élem az életemet, szinte minden percét munkával töltöm. Ezt rendkívül alaposan teszem… habár mióta visszatértem Londonba főleg a családomra szántam az időt. Daniel és Dean nyilvánvaló, hogy magukra maradtak anyám nélkül és talán most én vagyok az, aki újra összefoghatja a széthullott családot… sosem gondoltam volna, hogy ezt egyszer elmondhatom magamról. Oly’ hosszú ideig éreztem magam kívülállónak és most megint itt vagyok, közöttük.
Sikertelenség? Számomra ez a szó talán nem is létezik, ha valamiben mégsem bizonyulok elég kiválónak, inkább félbehagyom, és nem foglalkozom vele. Haszontalan dolgokra nem pazarolom a drága időmet. Dühít, ha valami nem úgy működik, ahogyan én akarom, vagy bonyolultabb a kelleténél. Egy alkalommal, nem tudtam megszerezni egy elátkozott gyűrűt, a tulajdonos nem volt hajlandó átadni, így kénytelen voltam rátámadni és erővel elragadni azt. Igazán örömteli érzés volt, hiszen egy híres varázslóról beszélünk.
De mi is a célom ezekkel a kalandokkal? Miért kutatok tárgyak után? – gyakran teszik fel nekem ezeket a kérdéseket. Választ azonban még sosem adtam erre, egyszerű vállrándítással intéztem az ügyet. Sosem volt igazán célom az életben, inkább csak egy vágyam: megtudni ki vagyok, honnan származik az a rengeteg düh, a fölényesség, ami bennem tombol. Persze rengeteg bosszúságot okozott, hogy nem érdekeltek a tanulmányaim… minden percét bánom az elvesztegetett roxforti éveknek. Gyógyítónak kellett volna lennem, ahogy a családom is szerette volna.

Erősség || hűséges azokhoz, akiket a szívébe fogad, védelmező (főleg a családjával kapcsolatban), alapos (a munkájával kapcsolatban).

Gyengeség || gyakran öntelt, de a sikertelenségtől elveszíti a motiváltságát, uralkodási kényszer hajtja, időnként agresszív, kissé céltalan, úgy érzi nem ismeri saját magát, érdektelen, de ezt később hajlamos megbánni.

Apróságok
mindig || Daniel, az édesanyám, Dean, Amber, ha mások fölé kerekedhetek, magány, új tárgyak megkaparintása, Zeusz.
soha || ha nem kaphatom meg, amit akarok, ha nem mondják meg nekem az igazat, kötöttségek, gyengéd érzelmek, esetlenség.
hobbik || A hobbim a munkám lényegében: csecsebecséket gyűjtök, és ha kell erővel is elveszem. (A varázslósakkot sem vetem meg időnként.)
merengő || A legrosszabb emlékem valószínűleg az a nap volt, amikor rájöttem mennyire más vagyok, mint a többi gyerek. Daniel születésénél értettem meg igazán, hogy Dean sosem lesz az apám és sosem fog úgy szeretni, mint a saját fiát. – Szégyellem, hogy a számomra legfontosabb ember születéséhez ilyen szörnyű érzések kötnek.
Legjobb emlék? Mi sem egyszerűbb: amikor elvettem az üveggolyót Elizabeth-től. A mai napig imádom azt az érzést.
mumus|| Egy fekete köpenyt viselő alak, aki ha leveszi a csuklyáját, az én arcomat viseli. – egy részem fél, hogy az apám gonosz és én ugyanolyan vagyok, mint ő.
Edevis tükre || Apa mellettem van – ha gonosz, ha nem, ismerni akarom.
százfűlé-főzet || Az enyém szürke, ami az idő múlásával elfeketedik – elképesztően illik egy halott lelkű fickóhoz, nem igaz? –, karamell ízű, ami a színváltozással égetett, kesernyés ízű lesz.
Amortentia || Kék lótusz, ami az anyagi hatalom illata, keveredve a dohány kesernyés aromájával.
titkok || Mielőtt kidobtak volna a Roxfortból, elloptam egy különleges, díszes pennát Dumbledore asztaláról... csak remélni merem, hogy legalább bosszús lett miatta. Sajnos azonban, egyelőre még nem tudom, értékes-e.
azt beszélik, hogy... || Ez talán nem is annyira pletyka... vagyis csak részben: Az apám halálfaló volt és én is az vagyok. Ily módon kívánták megmagyarázni a Crutiatus-átok használatát.

A család

apa ||ismeretlen, kapcsolat: mondhatjuk ridegnek?
anya ||Jia Lee; 52 éves; Mugli születésű, kapcsolat: felszínes, de jó. Rendszerint aggódik értem, én meg hazudok, hogy megnyugtassam. Sosem vitatkozunk.
mostohaapa || Dean O’Mara, 52 éves, Félvér, kapcsolat: meglehetősen kellemetlen. Nem tudjuk egymást a helyén kezelni, habár ő nagyon jószándékú.
testvér || Daniel O’Mara; 25 éves, kapcsolat: Jó, szeretetteljes.
unokahúg|| Amber O’Mara; 4 éves, kapcsolat: rajongunk egymásért.
állatok || Zeusz, egy fekete kóbormacska, akit a Londonban töltött rövid időszakok egyike alatt fogadtam örökbe. Mellesleg egészen jól karbantartotta a lakást, míg távol voltam...

Családtörténet || Bárcsak hosszú sorokat kanyaríthatnék híres felmenőimről! Apám családja ismeretlen előttem, úgy gondolom, hogy egy nagyhatalmú mágus lehetett, aki felkeltette Tudjuk ki érdeklődését. Folyamatosan keresem a választ a múltamra, s ha megtalálom, bizonyosan nyugodtabb lesz a lelkem is.
Anyám családja nem rendelkezett mágikus képességgel. A Lee família évszázadok óta rizstermesztéssel foglalkozott Kína déli vidékein. Anyám szülei egy könnyebb élet reményében vándoroltak Nyugatra, s mikor a kis Jia Lee kézbe kapta a roxforti levelét mind a hárman elámultak. A nagyanyám gyakran bizonygatta, ő bizony mindig is tudta, hogy lánya különleges képességekkel bír – de van-e olyan anya, aki nem így tekint gyermekére?
Az édesanyám kiváló tanuló volt, szorgalmas és a RAVASZ szintű tanulmányokba is belekezdett. Az utolsó évében megismerkedett egy férfival, az apámmal. A fickó öregebb volt nála, feltételezhetően vagyonos, ráadásul házas is. A kapcsolat évekig tartott, anyám még a tanulmányait megszakította és Londonba költözött a szeretője kedvéért. 1967 augusztusáig minden rendben ment közöttük. Én voltam az oka, hogy az ismeretlen alak megszakított minden kapcsolatot anyámmal, aki bánatában Bath városába menekült.
A mostohaapám, Dean a családjába fogadott és bár a kapcsolatunk sosem lett igazán közeli, mindig is felnéztem rá. Az O'Mara család Írországban talán egy-két évszázada ismert mágus család, számos mugli és félvér házasodott be. A legtöbben gyógyítók voltak, ez amolyan hagyomány volt náluk, így nem csoda, hogy engem és Danielt is erre a pályára terelgettek.

Külsőségek
magasság || 180 cm (valójában 175 cm, de ezt sosem vallaná be)
testalkat || sovány
szemszín || barna
hajszín || fekete, erős fényben barnának hat
kinézet || Nehéz megmondani mások hogyan is láthatnak kívülről. Az, hogy mugli ruhában járok általános dolog, a munkám miatt sokat utazom, és így könnyen elvegyülök bárhol. Ezen kívül az öcsém általában szomorúnak vagy mogorvának lát, a legjobb barátom, Jasper régen mindig azt mondta: úgy festesz, mint egy hülye, Lucy szerint imádni való vagyok... Ezek persze inkább érzések, amik áradnak belőlem. Ha külsőségeket nézzük csupán, minden hozzáadás nélkül: tűrhetően magas, mindig tiszta. Az alkatom szálkás, hiszen sokat „futok” (ez jobban hangzik, mint a menekülés). A ruhatáram elég egysíkú: szinte mindenem kék, piros, bordó vagy barna. De mit is mondhatnék? Nem a ruha teszi az embert, hanem a kis csecsebecséi...

Tudás és karrier

pálca típusa || lucfenyő, a magja unikornis szőr, 14 ¼ hüvelyk hosszú, teljesen merev
végzettség || kicsaptak a Roxfortból
foglalkozás || ritka varázstárgyakat kutatok fel, amiket eladok vagy megtartok, lényegében kalandokat keresek, de a bevételemet egy ismeretlen támogatónak köszönhetem.
varázslói ismeretek || A külvilág számára mindig megmutatom kiváló szakértelmemet a sötét varázslatok ismeretében. Miután ráeszméltem, mennyire vonzanak az elátkozott, varázserővel bíró tárgyak, a Sötét Varázslatok Kivédése területén igyekeztem sokat fejlődni. Sosem léptem igazán túl a határaimat ennek ellenére; Bájitaltanból és Gyógynövénytanból azonban tanulás nélkül is kiváló voltam – anyám és Dean nem kis örömére. A mai napig is gond nélkül kikeverem a legbonyolultabb főzeteket... és egy részem még ma is bánja, hogy nem hallgattam a családomra. Ma már inkább lennék gyógyító, mint földönfutó.

Egyéb
avialany || Jin (BTS)