+  Roxfort RPG
|-+  Karakterek
| |-+  Kincsesláda
| | |-+  Eltávozottak kincsei
| | | |-+  Elliot O'Mara (Moderátor: Elliot O'Mara)
| | | | |-+  Szigorúan titkos feljegyzések
0 Felhasználó és 2 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] 2 Le Nyomtatás
Szerző Téma: Szigorúan titkos feljegyzések  (Megtekintve 11571 alkalommal)

Elliot O'Mara
[Topiktulaj]
*****


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2016. 12. 09. - 11:58:44 »
+2

Elliot O'Mara zavarba ejtő kalandjainak feljegyzése
~ szigorúan csak saját kezelésre félretett adatok ~

Naplózva


Elliot O'Mara
[Topiktulaj]
*****


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2016. 12. 11. - 16:52:12 »
+2


Svédországi kalandozás
1998, Svédország északi vidéke
Az ősz első felében járhattunk csupán, a levegő mégis elképesztően fagyos volt. A fák lombjai közé alig-alig hatolt be a gyenge napfény. Az avar recsegett-ropogott a talpam alatt. Ahogy megálltam a seprűmet egy fa törzsének támasztottam, majd körbe néztem: az erdő lakatlannak tűnt, még madárcsicsergést sem hallottam.
 Az ujjaim szinte elkékültek a hidegtől. A kezeimet a szám elé emeltem, hogy meleg levegőt fújhassak rájuk. Mindez csak rövid ideig volt hatásos. Feltéptem hát kopott barna táskámat és kutatni kezdtem.
 Egy könyv, majd esernyő, néhány bájital és egy csomag édesség akadt a kezembe. Utóbbi Ambert juttatta eszembe, amint nagy mosolyogva a kezembe nyomta a cukorkás tasakot hozzátéve, hogy: Elliot bácsi, többet kéne enned! Megható volt minden szava, sosem aggódott értem senki anyámon és Danielen kívül.
 – Kell itt lenni egy pár kesztyűnek! – bizonygattam magamnak. Gyorsan előhúztam az övembe szúrt pálcát, majd a rendetlen csomagom felé tartottam: – Invito kesztyű!
 Az egykor kevésbé kopott, finom, szarvasbőr kesztyűk úgy ugrotta ki a táskából, mintha rúgóra járnának Gondosan húztam fel őket, vigyázva, nehogy fennakadjon a nem rég zsákmányolt, kék kővel díszített, ezüst gyűrűn.
 Egy ideig csak ácsorogtam ott az erdő közepén és a dudort néztem a kesztyű alatt. Kicsit csalódott voltam, hogy semmilyen képességgel nem rendelkezett szerzeményem, hiszen nehéz volt elcsennem a tulajdonostól – egy kis altatófőzet persze csodákra képes a délutáni teába öntve.
 Bumm...
 A durranás hangjától összerezzentem, s hamarosan megcsapta az orromat az átható halszag, mely erős alkohol bűzével keveredett. Ismerősen hatott, pontosan tudtam ki áll mögöttem... ő.
 – O'Mara!  – mondta az érces hang. A durva, északias kiejtés elárulta a tulajdonosát megint csak.
 Lassan, óvatosan fordultam meg, nehogy felizgassam és esetleg támadásba lendüljön.
 A magas, sovány alak hosszú, szőke szakállát fonatok díszítették, melyek végére apró gyöngyöket fűzött fel. Leginkább egy részeges vikingre emlékeztette volna az ember, ha a haja nem lett volna elképesztően ápolatlan. A rendetlen külsején a koszos süveg és a foltozott talár sem segített.
 Csontos ujjai elfehéredtek, annyira szorította pálcáját. Fegyverét egyenesen rám szegezte. A nagy koncentrációban ajkait résnyire nyitotta és kidugta nyelve hegyét.
 – Nicklas Nyström – válaszoltam és elmosolyodtam, miközben óvatosan tettem hátrafelé egy lépést. – Csak nem hiányzik valami, drága barátom?
 – Az a gyűrű családi örökség! – mondta tagoltan, majd valamit hozzáfűzött az anyanyelvén.
 Újra hátrébb léptem, de még mindig éreztem az erőteljes szagot, ami ellenfelemből áradt.
 – Nyström, ne raboljuk egymás idejét! – kértem és a seprűmre pillantottam, amitől eddigre menthetetlenül távol kerültem. Már bántam, hogy nem tanultam meg rendesen hopponálni.  
 – Hallgatnom kellett volna a barátaimra! – motyogta és célzott. – De nem... én ételt és italt adtam a megfáradt vándornak. Már tudom, hogy nem véletlenül suttogják a nevedet a kocsmákban.
 Hosszúnak tűnt az a pár másodperc, mire hangok jöttek ki a torkán. Bizonytalankodott, még nem volt teljesen magánál, dolgozott benne az altatófőzet, habár korántsem olyan hatékonyan, mint órákkal ezelőtt.
 – Con – kezdte, már készültem a félre ugrásra: – fringo!
 Az avarban landoltam, az egyik ujjam fájdalmasat reccsent földetéréskor. Nem volt idő a sérüléssel törődni. Minden másodperc számított. Oly gyorsan pattantam fel, hogy az ellenfelem talán fel sem fogta.
 – Hogy engedhettem be egy magadfajta csavargót a házamba! – kiáltott rám, majd vicsorogva méregetett.
 – Everten Static! – szegeztem rá a pálcámat hirtelen.
  A varázslat talált. Nyström a levegőbe emelkedve megpördül és a száraz leveleken huppant.  Kábultsága kétségtelenül előnyömre vált. Lassan kelt fel, szédelegve próbált talpon maradni. Eddigre elértem a seprűmet, de már felülni rá nem tudtam. Egy újabb támadás akadályozott meg benne:
 – Stupor! – üvöltötte az erdő csendjébe ellenfelem.
 – Stu... – kezdtem volna magam is, de eltalált.
 Éreztem, ahogy hátra taszít a varázslat, a hátammal egy fának ütköztem. A tarkóm is a törzsnek csapódott és a földre esve minden elsötétül.
 Egy durranást hallottam, ki akartam nyitnia szememet, de nem ment. Csupán annyit éreztem, hogy az avarban heverek, ujjaim a fagyos talajba markoltak, a körmöm alá került föld is fájdalmat okozott. Azt hiszem felnyögtem, mikor végre sikerült kinyitnom a szemeimet.
 Homályos foltokat láttam magam körül és alig akart tisztulni a kép. Egy fekete ruhás alak emelkedett fölém... nem tudtam, ki lehet az, csak a körvonalait tudtam kivenni. Az nyilvánvaló volt, hogy nem Nyström, mert akkor letépte volna az ujjamról a gyűrűt.
 – Apa? – kérdeztem rekedten, de a fejem annyira fájt, hogy érzetem, hamarosan megint elveszítem az eszméletemet.
 Fel akartam emelni a kezemet, jelezve, hogy segítsen felkelni. Nem volt erőm még ehhez sem.
 – Ostoba... – ennyit hallottam, aztán újra elsötétült a világ.
 Amikor ismét kinyitottam a szememet még mindig az avarba hevertem, azon sem Nyström, sem az apám nem volt a közelben.  A gyűrű még mindig ott volt az ujjamon, a biztonságot nyújtó kesztyű alatt.
 Lassan ültem fel, a fejem továbbra is elképesztően fájt. Lüktető tarkómra tettem a kezemet és felnéztem. A látványtól hirtelen megmerevedtem: Nyström két kopasz bokor között hevert, alig néhány méterre tőlem. Nem lehet halott! – gondoltam rémülten és még kicsit meg is ráztam a fejemet.
Nem tudtam még felállni, túl gyenge voltam. Nagy nehezen feltérdeltem és odamásztam mellé.
 – Nyström... – suttogtam és a hátára fordítottam. Lélegzett, de nem volt magánál, fogalmam sem volt, mi történt vele.
  Nem tért magához. Semmi sem történt és én pánikba estem. Már nem érdekelt semmilyen fájdalom, nagy nehezen felkeltem a földről és a seprűmhöz siettem. Csak egy gondolat járt a fejemben El kell tűnnöm innen!
Naplózva


Elliot O'Mara
[Topiktulaj]
*****


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #2 Dátum: 2016. 12. 24. - 11:08:13 »
+4

(user: egy kis humoros történet, amit remélem mindenki, aki olvassa értékelni fog. És persze: Boldog Karácsonyt!)


A híres hamiburger-eset

1998 kora ősz, London, Oxford Street környéke
Mi is legmeseszerűbb a hazatérésben? Természetesen nem más, mint az evés... hosszú ideje nem gondoltam meleg levesekre, pástétomokra, porcukorral szórt süteményekre, de London meghozta az egykori étvágyamat. Ha csak elsétáltam egy pékség nyitott ajtaja előtt és megéreztem a friss, édeskés illatot, korogni kezdett a gyomrom.
     Lényegében napok óta csak élveztem az ízeket, illatokat… mit sem foglalkoztam olyan ügyekkel, hogy az apám a Roxforti Csata óta nem írt nekem egy sort sem. Meghalt, elfogták, esetleg elmenekült, mit számít az most? Dean és Daniel, a család összefogása most az első. Meg kell teremtenünk azt, amire anyám annyira vágyott.
     A minap kisétáltam az Oxford Streetre, zsebemben mugli érmék csörögtek – mivel nem sok vagyonom volt, Dean adta ezeket is. Sosem gondoltam volna, hogy pont ezekből az apró fényes érmékből vásárolok majd valamit, hiszen rendszerint az Abszol úton szereztem be mindent, ha szükséges volt.
     A muglikat általánosságban kerülöm, habár utazásaim során sokszor vegyültem el közöttük. Furcsa érzés közöttük járni, s nem csak azért, mert nem varázsolhatok előttük – habár ez rendszerint gondot okoz –, de egy egészen más világban élnek. A hangos, büdös járművekkel tömött utcák újra és újra idegennek hatnak.
     Valamiféle kerekes kocsi ácsorgott a járda kellős közepén, szemben egy méregdrágának látszó bolt bejáratával. Egy szendvicsféleség díszelgett rajta, az illat pedig frissen sült húsra emlékeztette. Kellemes szellőként ölelt körül az ínycsiklandozó fogás eszenciája.
     A gyomrom hangosan kordult.
     Lassan indultam meg a kocsi felé, a tekintetem találkozott a sötét bőrű mugli eladóéval. Szinte észre sem vettem nevetséges egyenruháját, mely egy rikítóan narancs overálból és egy szendvicsforma süvegből állt. Sosem láttam hasonlót. Ki gondolta volna, hogy Londonban is találok valami különlegességet?
     – Ez mi? – kérdeztem és egy előre elkészített szendvicsre mutattam.
     – Ham-bur-ger – mondta tagoltan, bolondnak nézett vagy külföldinek.
     Hosszú ideig nem reagáltam, már régen nem voltam Hamburgban, nem is értettem hogyan kerülte elő ez a téma.
     – Hamburgban elég szeles az idő, ami azt illeti – mondtam ki határozottan, bár meglehetősen nehezen formáltam a szavakat, mert csak az étel érdekelt.
     – Nem Hamburg… ez hamburger! – emelt fel egy szendvicset, majd úgy dobta vissza a helyére, hogy a csomagoláson keresztül valami illatos szaft folyt ki. Éreztem, hogy a gyomrom már lassan bukfencet készül vetni a hasamba.
     – Ó... – bólintottam, mintha érteném, mit is akar ezzel.
     – Ez egy amerikai gyorsétterem standja, uram. Ha Fish-and-chipsre vágyik jobb, ha tovább áll – mondta és már-már szemtelenül méregetett. – Még sosem evett ilyesmit?
     – Dehogynem! Mindennap hamiburgert eszek – vágtam rá gyorsan. – Adjon egyet!
     – Biztosan? Tudja, mit csinál ugye? – kérdezte.
     Most már olyan hangosan korgott a gyomrom, hogy ő is hallhatta. Éreztem, hogy elvörösödök, ezért felemelve a hangomat a fickóra mordultam:
     – Ne faggasson már! Éhes vagyok, kérem a hamiburgomat, ha nem akar egy csúnya ártást a nyakába!
     – Parancsoljon! – nyújtott át az ételt zavartan. – 6 Font lesz.
     – Font? Ja persze, muglik... – dörmögtem alig érthetően és a kezébe nyomtam az összes pénzemet.
     Míg az eladó számolt, áhítattal csomagoltam ki a szendvicset. Remekül nézett ki, volt benne hús, paradicsom, valami szósz, sajt és hagyma. A csomagoló anyagot a pultra tettem, az ételt pedig a számhoz emeltem és mohón beleharaptam. Azt hittem ez maga a mennyország; éreztem, hogy maszatos az arcom szósztól... aztán placcs! A zuhanó valami a bakancsom orrán landolt.
     Lenéztem. A friss, sült hús ott hevert a cipőm mellett, ami csupa zsír lett.
     – Azt hiszem... kelleni fog még egy – mondtam teli szájjal és igyekeztem úgy tenni, mintha semmi nem történt volna.
Naplózva


Elliot O'Mara
[Topiktulaj]
*****


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #3 Dátum: 2017. 02. 01. - 13:27:31 »
+2

Az arany csillogása I.

1987 február 26. Kisváros, Egyiptom
Tizennyolc éves voltam - legalábbis még egy pár napig - s olyan bánatos, mint az elmúlt három-négy évben folyamatosan, ha közeledett a születésnapom. Akkoriban még nehezen viseltem a magányt. A családom járt a fejemben s a titokzatos apám. Mégsem mertem kilépni az utazással teli életből és a szemük elé kerülni újra. Csalódást okoztam nekik, mikor kicsaptak.
Anya töltötte meg ilyenkor a gondolataimat, aki minden alkalommal meglepett valami aprósággal s mikor már a Roxfort falai között tanultam, akkor sem felejtette el azt a napot. Nekem ezek az apróságok többet jelentettek a legdrágább kacatoknál is.
Csendesen sétáltam végig a piacon,  mikor valamiféle étel illata csapta meg az orromat. Egy öregasszony sütögetett lepényhez hasonló, kerek tésztalapokat előttem, így odasétáltam hozzá  és leguggoltam, csakhogy még inkább érezhessem az  étel illatát.
Valamit kérdezni próbált a maga halandzsa nyelvén. Biztosan azt, hogy kérek-e a kenyérféleségből, de csak legyintettem és megráztam neki az üres tárcámat jelezve, egy vasam sincs.
Kölyök! – hallottam meg egy túl ismerő hangot.
Annyira megijedtem, hogy felpattantam, s ezzel lényegében szembe is találkoztam Abdul-Azimmal, a híres arab utazóval, akitől nem is olyan régen megpróbáltam elcsenni egy aprócska - állítása szerint -,  gyógyítókövet. Tizenévesen bizonytalan voltam, nehezen boldogultam a varázslatokkal. Abdul-Azim idősebb, tapasztaltabb és tehetégesebb mágus volt nálam.
Összekever valakivel... – jegyeztem meg és már hátat is fordítottam neki.
Nem vártam meg, hogy elkapjon ott helyben, futásnak eredtem. Csak futottam és futottam, félrelökve az embereket.
Mire kiértem a piacról fájdalmasan égett az a kevés izom, amim volt. Kicsit előre hajoltam, hogy az oldalamban a szúró érzés csökkenjen. Igyekeztem megnyugtatni a légzésemet, mély szívtam be a homokkal vegyült levegőt, mikor durranást hallottam.
Lassan emeltem fel a fejemet. Az érkezőre pillantottam, aki Abdul-Azim volt. Már emelte a pálcáját, mikor előkaptam az enyémet, de valamilyen csoda folytán még volt időm védekezni. Ha mást nem, ezt a bűbájt tökéletesen elsajátítottam és begyakoroltam.
Talán még kicsi vagy ahhoz, hogy  megértsd, de aki hozzá ér a dolgaimhoz, az életével fizet – magyarázta. – Hogy hívnak, kölyök? Mit keresel itt egyedül? A nyakamra küldött valami pénzeszsák?
Semmi köze hozzá... – válaszoltam és újra rá céloztam. – Taran...
Még mielőtt kimondhattam volna a szavakat hátra estem, a mögöttem álló épület falának, ő pedig odalépett hozzám. Szúrást éreztem a hasamban, ahogy lenéztem egy arany markolatú tőr volt a kezében, amit éppen akkor húzott ki a testemből.
A iszonyatos fájdalom ellenére is lenyűgözött a fegyver. Pillanatok alatt beszívta a véremet a penge, mintha ott sem lett volna soha, úgy csillogott tovább.   Gyönyörű volt, a formája egzotikus és csak úgy vonzotta a tekintet.
A bajkeverőket nem szereti senki – nevetett Abdul-Azim és elengedett.
A lábaim elgyengülve csuklottak össze alattam. A hátam lecsúszott a ház fala mentén és a poros útra huppantam.
Lélegezz! – bíztattam magamat és minden maradék erőmet kihasználva felemeltem a pálcámat. Abdul-Azim nem engem nézett. Nyilván azt hitte feladom ennyivel, de az nem rám vallana. Tudtam, hogy képes vagyok kihasználni a legrosszabb helyzetet is.
Petrificus totalus... – suttogtam.
Őzintén meglepett, hogy eltaláltam a fickót és mereven eldőlt. Megpróbáltam talpra állni, előre görnyedve de sikerült megtennem azt a pár lépét.
A tőrt akartam, egyszerűen valahogy meg akartam alázni. Ahogy mellé léptem, lenyúltam azzal a kezemmel, amiben a pálca volt – a másikat a sebre szorítottam, bár nem enyhített a vérzésen sokat. Finoman kirángattam a kezéből a tört, amin hirtelen, a semmiből  jelent meg a hüvely.
A kis aranytokon széth-állatok sorakoztak. A harcias motívum csak még inkább tetszetőssé tette a fegyvert.  Gyorsan bedugtam a táskámba. Lassan, de biztosan indultam meg, kifelé a városból, ahol a seprűmet hagytam.  
Naplózva


Elliot O'Mara
[Topiktulaj]
*****


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #4 Dátum: 2017. 03. 01. - 21:06:03 »
+2

Az arany csillogása II.

1987 február 26. Kisváros, Egyiptom
A saját, egyre nehezebb légzésem hangja töltötte meg az utcák csendjét. Az ujjaim vértől voltak nedvesek, a gondolataim pedig olyan távolinak tűntek, mintha csak álomképek volnának.
Muszáj eljutnod a seprűdig! – bíztattam magamat. Valamiért azon gondolkodtam, hogy haza kell mennem, megmutatni anyámnak, mi történt velem… mert ő meg tud gyógyítani és ott van Dean, ő ért ehhez. Már a városon kívül voltam, mikor talán el is hagyta a számat a mostohaapám neve, de nem hallhatta senki. Egyedül voltam.
Minden erőm elszállt a következő lépésnél. Hát itt van vége… – gondoltam kissé gúnyosan, ahogy térdre estem. – Nem! Nem szabad most, itt, ezen a helyen feladnod! Ha meg kell halnod, otthon tedd… hogy még el tudj búcsúzni anyától. E gondolatok sarkalltak a következő lépésre. Olyan volt, mintha nehéz súlyokat kötöttek volna a bokáimra.
A térem megrogyott. Elestem és már csak annyi erőm volt, hogy a hátamra forduljak.
A nap már nem az ég közepén ragyogott, lemenőben lehetett. Az ég aranyos színe kezdett szürkébe fordulni, de gyönyörűnek tűnt… furcsa békét éreztem, amit addig soha. A fájdalom eddigre annyira megszokott volt, hogy nem is zavar.
A szél végig cirógatott az arcomon és majdnem lecsukódtak a szemeim. Egy hal sóhaj hagyta el az ajkaimat, az utolsó gondolatom az volt: Muszáj felkelned, Elliot!
Nem mentem tovább, ott feküdtem és éreztem magam körül azt a homokos, nehéz levegőt. A szemeimet azonban nem tudtam kinyitni. Hamarosan minden érzékem eltompult és csak élveztem a sötét békét, az álom nélküli alvást… hosszú ideje nem volt részem ilyesmiben.

*

Füst szag csapta meg az orromat.
Hirtelen pattantak fel a szemeim, mintha valaki hideg vízzel öntött volna le. Azonban nem így történt: a saját légzésem keltett fel. Még mindig nehéz és fájdalmas volt, de koránt sem annyira, mint pár órával ezelőtt.
Sötétség volt körülöttem. A csillagok vakítóan fényes pontokként világították a sötét égbolton… de a kezem alatt megéreztem a homokot és a fájdalmam ellenmére is azonnal felültem.
Hol vagyok? – estem kétségbe, ahogy tisztulni kezdett a tudatom.
Csak homokot láttam magam körül és persze azt a gyenge fényű tábortüzet. Nem volt lakóház vagy város a környéken, kint voltam a végtelen sivatagban, ami köztudottan veszélyes éjszaka. Valami ismeretlen ruhát viseltem, lepelszerű volt és durva anyagú, szinte dörzsölte a bőrömet.
A sebem sem vérzett már, habár a fájdalom elviselhetetlennek tűnt. Ahogy a vágás fölé tettem a kezemet – még a durva anyagú ruhán keresztül is –, éreztem valamit. Ellátták volna? Na, de még is ki? És miért nem varázslattal? – elmélkedtem, de aztán dühbe jöttem saját tehetetlenségemétől.
Fel akartam kelni, hogy megkeressem a seprűmet. Még mindig haza akartam menni, de aztán egy másik gondolat villant be: Nem terheltem ezzel anyámat, már így is annyi gondot okoztam neki… nem számít, akkor is mennem kell valamerre! Itt nem maradhatok, Abdul-Azim bármikor rám találhat. Tovább mozgolódtam, de nagyon lassan, kimérten, nehogy éles fájdalom nyílaljon ismét a testembe.
Valami fickó került elő, nem tudom eddig hol lehetett, mert nem láttam… de az is lehet, hogy csak nem vettem észre nagy kétségbeesésembe. Egy átlagos, egyiptomi férfi volt, hozzám hasonló ruhában. Nagy barna szemei csillogtak, ahogy visszanyomott a takaróra, amit alaposan összegyűrtem mozgolódás közben.
El kell mennem! – magyaráztam, de csak nem engedett.
Addig szorított le, a vállaimnál fogva míg úgy nem maradtam. Ezután megnézte a sebemet és valami kötés félét húzott le róla. Ez is fájdalmas volt.
Nagyon beszélt valamit a maga érthetetlen nyelvén és közben tiszta ruhával bekötötte a sérülésemet. Valami keveréket tett rá, de az nem bájital volt. Egyszerű, összezúzott növények keverékének tűnt és ebből tudtam: ez egy mugli, aki meglátta a pálcámat, a pengét és talán más furcsaságot is, mikor átöltöztetett ebbe a lepelbe.
Hol vannak a dolgaim? – kérdeztem aggódva, már azt sem tudtam hol hagytam a seprűmet.
Féltem, talán ez volt az első alkalom, hogy valamit igazán tartottam. Itt ragadok örökre Egyiptomban, a pálcám, a seprűm és bármilyen más eszköz nélkül, ami az életbe maradásom kulcsa lehet.
A cuccaim kellenek – ismételtem meg mérgesen, mikor visszaigazította a ruhámat.
Erre mondott valamit, de nem értettem egy szavát sem. A fejemet oldalra fordítottam, de egy táskát sem láttam a közelben, ami esetleg a ruháimat rejthette.
Naplózva


Elliot O'Mara
[Topiktulaj]
*****


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #5 Dátum: 2017. 03. 06. - 21:55:20 »
+2

Az arany csillogása III.

1987 február 26. Kisváros, Egyiptom
Túvilági csend uralkodott a sivatagban. Szinte hangzavart keltett a legkisebb nesz is, vagy a könyörgésem: hadd kapjam vissza a dolgaimat. Sikertelenül persze, hiszen a megmentőm – ha nevezhetem őt így – nem foglalkozott velem egy idő után. Valószínűleg feladta, hogy megértse a kiáltozásomat... ezért elhallgattam és hátat fordítva a tűznek a  sivatag végtelenségébe meredtem.
Az egyiptomi sivatag más volt kicsit, ahogy mi nyugatiak képzeljük. Távolról mesésnek, izgalmasnak látszott, most viszont rideg, kopár és veszélyes volt. A megmentőm rám terített egy takarófélét, nyilván azt hitte a hidegtől reszketek, ami napnyugta után átvette az uralmat. Nem így volt féltem. Annyira féltem, hogy még be is vallottam magamnak.
Csendesen elmélkedtem és tudtam: elő kell kerítenem a pálcámat, hogy legalább valami fegyver legyen a kezembe. De a kincseim is ott lapultak a táskámban, csakúgy mint minden olyan dolog, ami a túléléhez szükséges. Nem volt más tulajdonom, csupán az a néhány tárgy, ami abban lapult. Szinte már nem is okozott más boldogságot. A lopott ékszerek azonban mindig ott voltak, ha szükségem volt rájuk. Végig simíthattam rajtuk, bedughattam őket a kabátom zsebébe, hogy akkor szorongassam, amikor csak akarom.
Azt hiszem elaludtam és mikor magamhoz tértem, az ismeretlen is elbóbiskolt a tűz mellett. Még sötét volt és talán még hidegebb, mint korábban. Gyorsan keltem fel, a saruban, amit valószínűleg ő  adott rám, megültek a hideg homokszemek, kellemetlenül cirógatták végig a talpamat és a lábujjaimat.
Körbe néztem, hátha csak korábban nem láttam, hová rakta a dolgaimat.
A rohadt életbe... – magyaráztam, mikor megbotlottam valami keményben.
Láttam a homokbuckát ugyan, de azt hittem simán szétesik, ahogy hozzá ér a lábam. Nem. Valamit betemettek a homok alá, valami zsákfélét. A fájdalmaim ellenére is le guggoltam. Alaposan szemügyre vettem a kis dombocskát, majd a kezemmel túrtam szét.
Egy zsákféleség került elő, aminek könnyedén széthúztam a száját.
A tartalmát gyorsan kiszórtam. A véres ruháimra bukkantam, a nadrágomat azonnal fel is vettem és a bakancsomat, nehogy megfaggyon a lábfejem. A véres ingre nem vágytam már annyira, így azt otthagytam a földön.
Tovább kutattam és előkerült a pálcám is lassan a tőrrel, amit aranyozottsága miatt bizonyára meg akart tartani a fickó. Nem tűnt valami gazdagnak, ezért a kis erszényt, amiben a pénzt tartotta, csak néhány érme volt. Ezek közül az egyiket el is vettem, hátha megéhezem... az persze akkor még meg sem fordult a fejemben, hogy esetleg nem találok vissza a városhoz, ahol a seprűmet hagytam.
A fickó felhorkant mögöttem, ezért hirtelen felkeltem a tárgyak kupaca mellől. Halk kis nyögés hagyta el a számat, a fájdalom olyan erős volt, mintha valaki egyenesen beleütött volna a még friss sebbe.
A megmentőm felpattant szintén a tűz mellől, üvöltözni kezdet a maga nyelvén és elindult felém. Elő akartam húzni a pálcámat, amit a nadrágom övébe tűztem alig egy pillanattal korábban. Nem varázsolhatsz muglik előtt! – próbáltam visszatartani saját félelmemet.
El kell mennem – próbáltam tagoltan beszélni, erre a hasamra mutatott és a tűzre.
Nem értettem, de sejtettem, mit akar.
Jól vagyok, de mennem kell! – magyaráztam, de erőszakosan megfogta a karomat és visszarángatott arra a helyre, ahol az imént ültem.
Megint a homokban találtam magamat, illetve félig a takarón. A sebet nézte meg újra, közben a fejét rázta és csettintett a nyelvével is, mielőtt őrült hadarásba kezdett.
El kell mennem – szögeztem le magamban.
Köszönöm, hogy segített, de a nem az nem – mondtam és a homokba markoltam.
Gyorsan, hirtelen mozdulattal dobtam képen vele. A fájdalomtól üvölteni kezdett.
Lerúgtam magamról a fickót, habár nem akartam ártani neki. Útközben a ruhakupacból felkaptam a kalapomat is. Rohanni kezdtem, a fájdalom azonban egy pár méter után ledöntött a lábamról. Összerogytam... szédelegve próbáltam tovább kúszni, de nem sikerült. A vér forrásként tört fel a sebből, befestve az addig tiszta ruhát.
Az alak hangját hallottam. Valószínűleg szitkozódott, bár egyetlen szavát sem értettem.
Naplózva


Elliot O'Mara
[Topiktulaj]
*****


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #6 Dátum: 2017. 05. 27. - 12:03:57 »
+2

Az arany csillogása IV.

1987 március 1. Kisváros, Egyiptom
Napokat tölthettem fekve… a szememet csak időnként nyitottam ki és valami barna, érdes dolgot láttam magammal szemben. Csak azon a bizonyos – mint később kiderült – máricusi reggelen értettem meg, mi kísértett olyan sok napon át, ha felriadtam az álmaimból: egy rozoga kunyhó alacsony mennyezete. Az öreg fa már szinte meg is adta magát az idő vasfogának, így hát meglepő volt, hogy emberek élnek itt. Erre mutatott ugyanis minden jel: a furcsa, meglehetősen kényelmetlen, de tiszta ágy és a mindenfelé heverő ruhák, edények kupaca.
Lassan ültem fel.
A mozdulat közben a kezemet a sebesülésem fölé csúsztattam… és meglepve tapasztaltam, hogy összeforrt. Egy kis fájdalmat még éreztem, de már közel sem lehettem élveszélyes állapotban. Mégis csak varázsló volt? – gondolkodtam el egy pillanatra, aztán megnéztem a ruhát. Nyoma sem volt vérnek… vagyis valóban nem szakadt fel újra.
Felkeltem az ágyból és egy kicsit nyújtózkodnom kellett, hogy magamhoz térjek. Hirtelen megszűnt a gondolat, miszerint haza kell térnem minden áron. Talán jobb is volt, hogy anyám nem tudta, mikbe kevertem magamat. Valószínűleg a kirúgásom miatt még mindig meglehetősen mérges, ha hazatérnék és meglátná a sebesülés nyomát, érkezett volna a következő fejmosás.
Körbenéztem, de nem láttam a fickót. Ez egy kicsit megnyugtatott.
A pálca még mindig ott volt nálam, így egy határozott invitoval hamarosan az összes holmimat visszaszereztem. Átöltöztem a szakad, de meglepően tiszta ruhámba. Már nem volt rajta vérfolt vagy más piszok és olyan különös szaga volt. Nem szappan, de valamiképpen tisztaság illathoz volt hasonló.
A zsebembe nyúltam a táskámba és kihúztam egy aranyláncot. Nem volt különleges darab, egy mugli nő nyakáról csentem le a sérülésemet megelőző napokban. Nem tudtam sehol sem eladni, pedig mindennél nagyobb szükségem lett volna a pénzre.
Ennyi megérdemel – gondoltam és körebenéztem az egyetlen helyiségből álló házban. Valóban nem tűnt vagyonosnak és mégis segített rajtam. Valószínűleg nem akart kirabolni, mert akkor már megtette volna, nekem azonban mindenem maradéktalanul a helyén volt.
Remélem ettől egy kicsit jobb életed lesz… – suttogtam és letettem az ékszert az ágyra, ahol addig feküdtem.
Gyorsan hagytam el a házat és a környéket is. Még véletlenül sem akartam összefutni a megmentőmmel, hogy esetleg újra felbosszantsam. Csupán egy dolog lebegett már a szemem előtt: megkeresni a seprűmet és elhagyni a Nílus völgyét, amilyen gyorsan csak lehet.

Vége
Naplózva


Elliot O'Mara
[Topiktulaj]
*****


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #7 Dátum: 2017. 09. 29. - 11:04:45 »
+1

EZ A VÉGE…


[viselet]

1984, Észak-Írország

 
Zöld, öreg és kopott… az ajtó némán várta még mindig, hogy előszedjem a kulcsot és bedugjam a zárba, hogy aztán kattanva kinyíljon. Nem volt otthon talán senki, legalábbis ebben reménykedtem, ahogy remegő kézzel benyúltam a zsebembe. Felpillantottam a kéményre, nem tört elő füst és semmiféle nesz nem szűrődött odabentről.
Nem tudom végig csinálni… nem tudok a szemükbe nézni újra… – gondoltam. Az egész testem reszketni kezdett a hidegben. A bakancsom egészen átázott a hóban. Régi ütött-kopott darab volt, ami rongyosra hordtam az elmúlt egy évben. Télen-nyáron rajtam volt, mert csak ebben tudtam elég gyorsan menekülni, ha valaki üldözött… mert engem mindig üldöztek. Ha más nem, akkor a saját hibáim, amik elől futhattam akármilyen gyorsan, utolértek és nem tudtam elbújni. A súlyos csapások alatt újra és újra a földre zuhantam… de csak ebben az évben értettem meg igazán, mikor Dumbledore kimondta azokat a szavakat: „Nem tehettek érted többet, mint az ismeretlen jó akaród... nincs hatalmamban egy ilyen jellegű vádat semmissé tenni.” Nem illek be sehová, nem tartozom igazán senkihez sem. Nem éreztem magamat az anyám fiának, Deanének sem… de mégcsak Daniel bátyjának sem.
A kulcs helyett egy papírdarab akadt a kezembe. Kihúztam és szétnyitottam. Újra felvillantak a szemem előtt apám szavai:

Eljön az idő, mikor egymás mellett kell harcolnunk.
Üdv, az Apád.

Az apám… – beleborzongtam a gondolatba. Remegve dobtam le a fecnit a földre és tapostam bele a hóba. Nem akartam ezt az életet, nem akartam ezt csinálni tovább és nem akartam azt az árnyat üldözni, aki így nevezte magát. Nem volt az, egy senki volt ő is, mint én, aki csuklyák és apró papírdarabok mögé bújva játssza a szülőt…
A szívverésem felgyorsult. A remegés átjárta a testemet, a lábaim a földbe gyökereztek. Sötét gondolatok kavarogtak a fejemben. Hiába jöttem haza – hiába siettem úgy, hogy elkerüljem anyát és Deant az állomáson –, nem volt otthon… az ő házukban semmi keresni valóm. Anyám múltjának a része voltam, amit az új házasság, az új gyerek ki kellett volna, hogy töröljön… de én ott voltam, mint egy kísértet, hogy újra és újra boldogtalanná tegyem.
Az átázott papírdarabra pillantottam.
Annyira utállak… – nyögtem ki rekedten. Apámnak szántam ezt a mondatot, de valójában magamat gyűlöltem.
A szám elé kapva a kezemet zokogtam fel. Közelebb léptem az ajtóhoz rátettem a tenyeremet, de a kulcsot még mindig nem vettem elő. Szégyelltem volna a tudtuk nélkül bemenni, de még csak a szemük elé kerülni is. Tudom jól mit tettem. Elrontottam mindent, amit ők nekem próbáltak adni, rettegtem szembe nézni a gyűlöletükkel.
Visszafordultam a kapu felé.
A ládám ott hevert a hóban még mindig, de nem volt rá szükségem. A hátizsákom is elég volt arra, amire készültem, csupán a seprűmért sétáltam vissza. Lassan fogtam a kezembe, kesztyű nélkül iszonyatosan fáztam, a fa pedig átvette a környezet hőmérsékletét. Újra megremegtem, még sem álltam meg, csak mentem tovább a kapu felé.
Megtöröltem a szememet, ahogy még utoljára néztem a házra: –Ez a vége… – mondtam ki hangosan.
Naplózva


Elliot O'Mara
[Topiktulaj]
*****


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #8 Dátum: 2017. 10. 13. - 20:07:58 »
+1

LOCH GHLEANN BHEATHA



1976 tavasza

Dean karjai között aludt el. A mostohaapám karjai között szundított el a kisöcsém. Éreztem, ahogy megremeg a testem és csak azért nem sírom el magamat, mert anyámnak megígértem: nem féltékenykedem. Azóta kérlelt, hogy megszületett Daniel és én valóban megfogadtam, rendes báty leszek… olyan nehéz volt. Hiába szerettem az öcsémet, láttam, amit láttam. A vörös fürtjei pontosan ugyanolyanok voltak, mint Dean rakoncátlan tincsei és annyira különbözött tőlem. Talán nem is vagyunk igazából testvérek. A gondolat nem villanyozott fel különösebben, mert ha igazam is volt, akkor is Dean inkább az ő apja volt, mint az enyém.
Egy padon ültünk, mert Huojin – aki anyának valami rokona volt – elfáradt. Ötletem sem volt ki ez a kölyök, de korban nagyjából egyformák lehettünk, ha csak nem volt egy-két évvel idősebb nálam. Jól emlékszem rá, hiszen egyetlen szót sem beszélt angolul és csak annyit fogtam fel, hogy valami halandzsa nyelven karattyol megállás nélkül és komoly küzdelmet jelentett neki még a nevem kiejtése is.
Indulhatunk. – Szólalt meg anya, mikor váratlanul befejezte a beszélgetést a kölyökkel.
Egy pillanatra sem nézett rám, mintha ott sem lettem volna. Követtem a tekintetét, amivel szelíden mérte végig a szunyókáló Danielt. Gyengéden cirógatta meg az arcát és kicsit elmosolyodott, mikor az öcsém csak hangosan szuszogva aludt tovább békésen. Elszorult a torkom. Nem sírhatsz, megígérted anyának… – biztattam magamat.
Daniel elunta ezt a sok látnivalót. – Nevetett fel Dean.
A gombóc egyre nagyobbra nőtt a torkomban. Le akartam nyelni, de nem ment. A szemeim könnyesek lettek a fájdalomtól, ami már-már szét akarta feszíteni az állkapcsomat, mintha egy kiáltás készült volna kitörténi belőlem. Emlékszem az érzésre, a nyoma még mindig ott lüktetett a torkomban és sosem tudtam szabadulni tőle.
Nem baj, majd mire kiérünk a tóhoz felébred – suttogta anyám és még egy gyengéd cirógatással illette az öcsémet. Ezután karolta csak át Huojin vállát és indultak előre.
Én Dean mellé sétáltam. Érezni akartam az illatát, amiből olyan erő áradt és én úgy szerettem. Biztonságban éreztem magamat mellette, olyan akartam lenni, mint ő… de tudtam, hogy sosem lehetek. Bennem mindig is volt valami sötét, valami bűnös, ami Danielből hiányzott. Tudtam, hogy más vagyok és akármennyire is szerettem volna jó lenni, nem ment.
Azt olvastam egy könyvben, hogy erre élnek tündérmanók… – szólaltam meg kicsit rekedten és Deanre pillantottam a szemem sarkából. – Jó lenne elkapni egyet.
Elliot, semmit sem kapunk el! – szólt rám anya.
Megijedtem a hangjától. A szigor, ami benne csengett nem volt szokatlan, most még is rosszul esett. Én csak beszélgetni akartam Deannel, magamra vonni a figyelmét, hogy engem is annyira szeressen, mint a karjában szunnyadó Danielt… hogy rám is úgy mosolyogjanak, mint rá. Nem akartam más lenni, a család része akartam lenni.
Lehajtottam a fejemet és csendesen sétáltam egészen addig, míg meg nem hallottam az első vízcsobbanáshoz hasonló hangot. Felkaptam a fejemet, de a növényzettől még nem bukkant a szemem elé a tó, aminek a látványára már annyira vágytam. Izgatottan ugrándozni kezdtem előre felé, miközben felsoroltam minden tudnivalót a helyről, a legendáktól kezdve a vízben élő halakig.
Előre rohantam, olyan gyorsan, ahogy a lábaim csak bírták. Mélyet szippantottam az átnedvesedett föld szabadsághoz hasonló illatából. Végre Elliot voltam, aki mindent felfedez, aki önmaga lehet. Eltűntek egy pillanatra az akadályok, amik közöttem és aközött a világ között álltak, amit ismertem. Ez akkoriban nem volt több a családomnál, az apámnál, akit mindössze hátulról láttam, csuklyával a fején, a drága gyűrűvel az ujján. Csak néhány környékbeli gyereket ismertem rajtuk kívül, mindegyik gyűlölt, de én megfigyeltem őket. Tudtam róluk olyan dolgokat, amik miatt féltek tőlem és ha akartam, bármit könnyen kizsaroltam belőlük. Ők tudták, hogy én más vagyok, én meg tudtam, mennyire rettegnek ettől.
A tó mögötti hegyek lenyűgözően szépek voltak. Egy pillanatra megálltam, hogy megcsodáljam őket, majd tovább indultam és közben hátra fordultam, a kezeim a távolba mutattak: – Anya, nézd a hegyeket!
Hirtelen, mintha valami különös erő rántotta volna ki a lábam alól a talajt. Talán megcsúsztam, nem tudom, de a vízben találtam magamat. Egy szempillantás alatt a felszín alá kerültem. A külvilág minden hangja eltorzult zaj volt csupán a víz alatt. Csapkodtam, ki akartam jutni, de nem volt kapaszkodó, a testem pedig nem engedelmeskedett. Nem tudtam feltörni, levegő után kapni. Süllyedtem.
Feladtam. Lehunytam a szememet és hagytam, hogy elnyeljenek a habok. Azt gondoltam, hogy anya és Dean úgyis jobban szeretik Danielt, én pedig csak egy kolonc vagyok a nyakukon. Ezzel a képpel ért el a sötétség. Már nem éreztem a nehézséget a testemben, ami húzott a tó feneke felé. Nem volt már semmi, csak én és a feketeség.
Hangos hörgő légzést hallottam, ahogy felpattant a szemem. Az eget bámultam, a felhős égboltot és Dean bozontos, vörös szakállát, amiből víz csöppent az arcomra. Reszkettem, de nem csak azért, mert nedves volt a ruhám, hanem mert az egész testemen végig futott a fájdalom, amit a torkomban és a mellkasomban éreztem.
Semmi baj… – ölelt magához hirtelen Dean.
Ekkor térhettem vissza teljesen a valóságba és hallottam meg anyám zokogását. Nem kerestem a szemeimmel, inkább lecsuktam őket, hogy ne lássam, megint milyen fájdalmat okoztam neki. Sírva fakadtam, ahogy átkaroltam Dean nyakát.
Naplózva


Elliot O'Mara
[Topiktulaj]
*****


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #9 Dátum: 2017. 11. 19. - 19:54:45 »
+2

NEM! NEM! NEM!



Wychwood erdeje
1999. április

 
NEM! NEM! NEM! – kiáltottam bele az erdő csendjébe.
Képtelen voltam elhinni, hogy amit a cipőm orra előtt megpillanatok, az valóban egy hatalmas, tátongó lyuk a két egymásba kapaszkodó fa alatt. Remegő tagokkal bámultam le a mélyére, ahol immár nem volt semmi, csupán feketeség és valami apró, fehéren csillogó dolog. Egy ideig csak bámultam a ragyogását és nem mozdultam. A lábaim szinte a földbe gyökereztek egy pillanatra. Valaki tudja, mit tettünk… valaki elvitte a test… Újra megremegtem.
Phillip ugrott be azonnal.
Szétszedlek! – morgolódtam magamban. A düh végre egy akkora erő hullámot hozott magával, hogy már nem voltam letaglózva. Nem ácsorogtam, várva azt, hogy valaki elrángat azt mondva: „Elliot, itt nincs már mit tenni.” Egyrészt nem volt velem senki, másrészt tisztában voltam vele, ezt meg kell oldani.
Letérdeltem és egészen a gödör fölé hajoltam. Hunyorogtam – mert persze szemüveget nem hoztam magammal – hátha ki tudom venni, mi az, ami a gödör közepén hever. Már majdnem hangosan felkiáltottam, hogy mi a franc, mikor észbe kaptam. A kabátzsebemhez kapva előszedtem a pálcámat, ám ez az egyszerű mozdulat elég volt ahhoz, hogy elveszítsem az egyensúlyomat és egyszerűen belezuhanjak az éppen emberforma vájatba.
A mellkasom erőteljesen csapódott a talajnak. Rémülten kapálózva próbáltam a hátamra fordulni és felbámultam a felhőkre, amik egyre sötétebben gyülekeztek az égbolton. Levegőért kapkodtam.
A francba, Elliot! Ezt aztán baromi jól megcsináltad! – üvöltöttem magammal. Közben fölfelé néztem és már szinte vártam, hogy a lombok előtt megjelenjen valaki, aki aztán ásót ragadva betemethet. Egy pillanatra eljátszottam a gondolattal, hogy akár Reagan is lehetne, aki érthetetlen módon ugyan, de életben maradt és amikor elmentünk innen, egyszerűen kimászott a sírból, hogy bosszút álljon rajtunk.
Na az már tuti, hogy nem sok élő ember fekhet be egy sírgödörbe… ebben is sikerült egyedülállót alkotnod. A gondolatra egy groteszk kis mosoly ült ki az arcomra, aztán benyomtam a kezem a testem alá. Megéreztem az apró fémtárgyat, amit könnyedén húztam ki és emeletem egészen közel a szememhez.
Valami ezüstgomb volt egy félig-meddig megkopott, díszes mintával. Valamikor címer lehetett, most viszont semmire sem emlékeztetett. Sóhajtva vágtam zsebre, habár tudtam, hogy nem feltétlen a tettesé lehetett… sokkal valószínűbb, hogy Reagan egyik ruhadarabjáról esett le. Ekkor azonban döbbenten tapasztaltam, hogy fogalmam sincs, mit viselt a dán költő, mikor eltettük lábalól.  Ez volt az a pont, amitől dühös lettem.
Engem nem fogsz az őrületbe kergetni! – üvöltöttem megint fölfelé.
Reagannek címeztem ezt a mondatot, aki csak nem bukkant fel előttem. Lényegében minden mozdulatlan, nyugodt és hideg volt. Hidegebb, mint az erdőn kívül.
Lassan tornáztam magamat ülőpózba, mit sem foglalkozva azzal a kevés zúzódással, amit szereztem. Először apámmal akartam beszélni és tudtam, hogy ezúttal kiverem belőle, ha kell az információkat… mert most olyan dologgal játszik – ha valóban ő az elkövető –, amiért ölni is képes voltam. Ez azt hiszem mindent elmond az érzéseimről, amik megkérdőjelezhetetlenül ott voltak még mindig. Ha kell, akkor a túlvilágról is visszatért Reagan nyomába indulok és annyiszor szúrom át a szívén azt a kést, ahányszor csak kell, de nem fogja tönkre tenni az életemet.
Natnak nem kell még tudni róla. Az elhatározás akkor született, mikor már talpon voltam és megpróbáltam kikeveredni a gödörből. Nem akartam őt felizgatni ezzel, lehet, hogy egyedül is meg tudom oldani.
Naplózva


Elliot O'Mara
[Topiktulaj]
*****


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #10 Dátum: 2018. 01. 06. - 10:17:11 »
+3

A  S Z O B A C I C A

[viselet]

Dél felé járhatott az idő már – nem figyeltem az órát –, mikor kávéval a kezemben becsoszogtam Nat dolgozószobájába. Megálltam a helyiség közepén és csak bámultam a kuckónak nevezett sátrat, amiben éppen csak elfértem egyedül. Leginkább valami gyerekeknek készült tákolmányhoz hasonlított, melynek részben az volt az oka, hogy még az én termetemhez mérten is kicsi volt. Képtelenség volt benne úgy elfeküdni, hogy a lábaim ne lógjanak ki. Persze ez alapvetően engem cseppet sem zavart, akkor is ezt a helyet tartottam a menedékemnek. Ezúttal azonban napok teltek el úgy, hogy nem bújtam be oda.
Csendesen bámultam felé, aprón belekortyoltam a gőzölgő kávéba. Annyira forró volt, hogy éppen csak megúsztam egy súlyosabb nyelvégést… szokás szerint figyelmetlen voltam, tekintetemet a kuckó vonzotta, illetve a széthúzott sátorbejárat láttatni engedte az odabent uralkodó rendetlenséget.
A francba… – Dörmögtem magam elé ezt a rövidke káromkodást.
Lassan indultam el a tákolmány felé és benyúltam az összegyűrt, sötét színű valamiért, ami a nem túl kellemes látványt okozta. Az egyik kabátom volt az, meglehetősen koszosan. Hol egy elszáradt fűszál, hol por borította. Megszagoltam és bűzlőtt. Valószínűleg elkapott benne egy nagyobb eső, habár fogalmam sem volt, mikor viselhettem utoljára. Két ujjam közé fogtam, hogy a lehető legkisebb felületen kelljen érintkeznem vele. Jó távol is tartottam magamtól, nem akartam, hogy bekoszolódjon az ingem.
Elliot O’Mara takarít… milyen felemelő látvány lehet – mocorgott bennem a groteszk gondolat és tettem egy lépést, hogy a kabátot Nat asztalára dobhassam. Végül is, amiről nem tud az nem fájhat… Megrántottam a vállamat és gonosz vigyorral a képemen már lendületesen a megfelelő irányba vetettem a ruhadarabot.
Valami hangosan csörrent a padlón. Azonnal odakaptam a tekintetemet, mondhatni ösztönösen, mintha valami nagy kincset várnék. Valójában egyáltalán nem az volt. Egy kifejezetten irritáló, állandóan zsákutcákba vezető tárgy volt az. Egészen pontosan a Montrego nyakából ellopott kulcs.
Egy ideig csak nézegettem és újabb kortyra emeltem a bögrét közben az ajkaimhoz. Egy ideje nem hallottam róla. Ez nem lepett meg különösebben, valószínűleg Clem és a Roxfort sokkal érdekesebb, mint én. A gondolatra még szélesebb vigyor ült ki az arcomra, mint korában.
Lassan hajoltam le a kulcsért, némi kávét csöpögtetve az asztal mellé. Óvatosan megforgattam az ujjaim között, miközben felegyenesedtem. Eszembe jutott az az érzés, amit a kastély kapuja előtt ácsorogva éreztem. Az a kulcs is egészen különleges volt, amivel bejutottunk oda. Egyetlen, mágikus mondat nyitotta, amit még hangosan ki sem kellett mondani, elég volt erősen koncentrálnom rá.
Végig húztam a hüvelykujjam a felületén. Nem éreztem rajta semmi különöset. Mégis letettem a kávét a piszkos kabát mellé az asztal lapjára és kihúztam a kissé szakadt, de annál kényelmesebb kardigánom zsebéből a pálcámat.
Vizualicus! – Húztam végig a hegyét a kulcson.
Nem történt semmi.
Hirtelen lett úrrá rajtam a düh. A sok próbálkozás, amivel nem sikerült megfejtenem a kulcs titkát olyan erővel nehezedett a mellkasomra, hogy kapkodnom kellett a levegőt. A szívem erősen kalapálni kezdett. Ujjaim erősen szorították Montrego kincsét, annyira, hogy a hideg fém a bőrömbe fúródott. Fújtatva vágtam a földhöz és rúgtam bele.
Egészen a falig repült és azon ronda nyomot hagyva pattant a padlóra. Bele sem gondoltam, hogy majd Nat ez meglátja. Nem érdekelt az egész. Dühösen néztem a csuklómra tekert szalagra. Éreztem, hogy az is olyan erővel lüktetett, mint a bennem tomboló érzések.
O’Mara, igazi szobacica lettél… már egy rejtélyt sem vagy képes megoldani! – vágta szinte a képembe a vöröses színben pompázó bársony. Erőszakosa próbáltam meg letépni magamról, de mintha az erőm is elhagyott volna. Képtelen voltam megtenni. Ujjaim erőtlenül nyúltak alá és éreztem meg azt a nedvességet. A bőröm maszatos lett a vértől, csak úgy, mint Merel nyaka, amikor először találkoztunk. Még ez a gondolat is olyan keserűen, olyan borzasztó fájdalmasan tört rám, hogy minden erőm elhagyott.
Nem lettem szobacica… nem… nem és nem! – Motyogtam némi ingerültséggel, de megint legyőzött a belső hang. Én önmagamban már régen kevés voltam ezzel a szalaggal szemben.
A vértől maszatossá vált ujjaim elengedték az anyagot. Karom a testem mellé hullott és a tekintetem egyszerűen, szinte magától tért vissza a kulcsra. Újabb ötletem támadt, egészen pontosan az az üveggel díszített nyaklánc jutott eszembe, amit még egy kelet-európai utamon szereztem. A boszorkány, akié volt megesküdött rá, hogy olyan láthatatlan szövegeket, melyeket semmilyen más varázslat vágy bájital nem fed fel. Én magam még sosem használtam, ezúttal azonban meggondolatlan gyorsasággal nyitottam fel a kincseimet rejtő ládát és hívtam magamhoz egy Invitoval.
Az ujjaim közé kerülve ezt is megforgattam, mint a kulcsot korábban. Már nagyon régen tartottam a kezemben. Szinte nem is emlékeztem aprólékos kidolgozására, kissé poros, megviselt üvegére, amit számos karcolás csúfított el. Méretéhez képest elég nehéz is volt, amiből tudtam: minőségi anyagból készült. Valaki sok munkát fektetett bele és most csak az enyém. Elvigyorodtam a gondolatra és lassan sétáltam vissza a kulcshoz.
Lehajoltam és egyszerűen végig húztam feletet az üveget. Lassan, alig láthatóan rajzolódtak ki a körvonalak. A szívem hevesen kezdett verni megint, szinte ki akart szakadni a mellkasomból. A kíváncsiság és az izgalom elegyétől kissé megremegett a kezem. A számsor eddigre egyértelműen kivehető volt. Papírt szereztem és pennát, hogy lejegyezzem magamnak.
Elhatároztam, hogy amint tudom megmutatom ezt Montregonak, hátha számára jelent valamit ez a néhány szám… már nekem nem sokat mondott. Persze lehetett titkos írás, koordináta vagy esetleg egy különös kód valamiféle széfhez.

Naplózva


Elliot O'Mara
[Topiktulaj]
*****


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #11 Dátum: 2018. 04. 30. - 09:46:12 »
+2

A  T E R V


1999. június
Fogadó a Vasorrú bábához

Elég volt… elég volt már a sok üldöztetésből, támadásból és fájdalomból. Lassan húztam végig az ujjam a vörös folton, ami elcsúfította a bőrömet és ki is emelte a Reagantől kapott sebemet, azt az átkozott feliratot, ami újra és újra az arcomba dörgölte: „Egy senki.” Nem akartam látni, mégsem gyógyítottam meg a kidörzsölt, vöröses bőrt… mintha vágynék arra a dühre, ami bennem tombolt. Talán nem is csak én vágytam rá, hanem a szalag is, ami megállás nélkül lüktetett a másik karomon. Minden porcikám bosszúra szomjazott és tudtam: már nincs visszaút. Nem harcolhatok mindig az árnyak ellen, oda kell állnom az elé, aki rám küldte azokat. Az pedig nem más, mint Lisbeth, a nővérem.
Ökölbe szorult a kezem dühömben. Szinten önkéntelenül csaptam egy kicsit a ragacsos asztalra. A poharamból egy kevés whiskey közvetlenül elém cseppent… én pedig csak bámultam, ahogy a kandalló fényében gyönyörű, melegszínt ölt. Nyugodj meg! – bíztattam magam, de közben a tudatalattim valami egészen mást kívánt. Vért, erőszakot… fájdalmat… mások fájdalmát. A tenyerembe fúródtak a körmeim. Éreztem, hogy fáj, de nem tudtam még sem szétfeszíteni ökölbe szorult kezemet. Nem volt már erőm hozzá, mert ott volt a félelem: nem csak én vagyok veszélyben, hanem azok is, akik fontosak nekem. Dean, Daniel, Amber, Ada és Nat. Nem akartam, hogy szomorúak legyenek miattam vagy olyan dologba keveredjenek, amiről nem tehetnek. A létezésem csupán Phillip bűne, nem kenhető rá olyanokra, akik ott, akkor nem ismerték a helyzetet és anyám iránti szeretetből vettek engem a szárnyuk alá, vagy éppen olyan ártatlan teremtésekre, mint Amber és Ada. Nat sem lehetett áldozata a szüleim múltjának… nem engedhettem meg, hogy valaki kiszakítsa az ujjaim közül, hogy elvegye tőlem, mert akkor az én életem sem érne semmit ezen a világon már. Annyit vesztettem már, de a legfontosabb kincset talán épp ezeknek köszönhetően szereztem meg. Állandó harcban álltam a világgal, hogy mindig az enyém lehessen. Először Reagan, most pedig ez a gyűlölet, amivel Lisbeth és talán a Rowle család egy része viseltetett irántam… véget kellett vetnem mindennek.
O’Mara? – Egy rekedt hang szakította meg a belső vívódásomat. Az ökölbe szorított kéz végre szétnyílt és csak a véres nyomok jelezték, milyen erővel fúródott a tenyerembe a körmöm. Nem fájt… vagy ha még is nem annyira, hogy ilyen körülmények között figyelmet fordítsak rá. Amúgy is gyenge voltam, kimerült, fájdalmakkal teli… még mindig remegett a testem, hacsak arra a napra gondolok vagy éppen az érzésekre, amik kínba taszítottak. Nyström persze biztosan élvezte, azon sem lepődtem volna meg, ha ő maga javasolta volna a kínzást a nővéremnek.
Cartwright… – nyögtem ki a nevét. Éppen csak biccentettem egyet és elé toltam a poharamat. – Tessék, igyál csak – tettem hozzá.
Undorodva nézett az összenyamnyogott poharamra, de nem érdekelt. Vége volt a jópofizásnak, vége volt a kedves, aranyos Elliotnak… harcra készen álltam. A menekülés szóba sem jöhetett és ehhez szükségem volt egy támogatóra. Valakire, aki oda mer állni mögém és azt mondani: „Ez az a helyzet, ahol nincs más választás. Tedd meg Elliot!”
Nem tudom, miért ment könnyebben Reagannel. Talán azért, mert féltékeny voltam vagy mert nem kötött semmiféle vérségi kapcsolat hozzá. Nem voltak közös emlékeink és jó pillanataink, ő csak egy kórság volt, amit el kellett távolítanom Nat közeléből, hogy teljesen az enyém lehessen. Ott az volt a helyes döntés… itt azonban folyamatosan felmerül a kérdés: Mi van, ha valójában az én halálom a helyes döntés? Én azonban makacs voltam. Élni akartam, belekapaszkodni az én Natomba és élvezni, hogy szeretve vagyok. Mert hát List ki szereti? Senki… talán még Phillip sem.
Mostanában eléggé eltűntél… – magyarázta.
Nyeltem egyet, majd lesütöttem a szememet. Még ahhoz is erőt kellett vennem magamon, hogy az érzéseimről, a terveimről beszéljek valakinek… hiába tartottam a barátomnak. Nehéz volt megnyílnom, hiszen Natnak sem tettem meg. Ő nem tudhatja, milyen veszélyes gondolatok fordulnak meg a fejemben… sőt Kean sem, ezért nagyon kell figyelnem, hogy még véletlenül se engedjem odabent kutakodni.
Ismersz valakit, aki ért a fekete mágiához?
Csendesen bámultam rá, várva a választ. Közben persze ezer gondolat futott át az agyamon, de a legerősebb talán ez volt: Igen, O’Mara, ezt kell tenned, pontot kell tenned az ügy végére… A szalag közben erőteljesen lüktetni kezdett, amitől furcsamódon erősebbnek éreztem magam. Ujjaim finoman simítottak végig a vörös bársonyon, ahogy felnéztem Cartwright mindig okosan csillogó szemeibe, szinte tudva: ő segíthet nekem.

Naplózva


Elliot O'Mara
[Topiktulaj]
*****


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #12 Dátum: 2018. 07. 10. - 08:21:44 »
+1

M I É R T, M I É R T, M I É R T?


1999. július
Valahol Amerikában…

Kitártam a karjaimat, hagytam, hogy a szél körbe ölelje a testemet és megborzolja a hajamat. A szememet viszont nem nyitottam ki. Nem akartam látni a mesés tájat, a fákat, amik körbevették a kiugró kis sziklát, sem az erőteljes napsütést… féltem, hogy leszédülök onnan, ahol éppenséggel ácsorogtam. Ugyanis a szikla legeslegszélén toporogtam, mint egy ostoba kölyök, aki a bátorságát akarja bizonyítani, csakhogy nekem nem voltak ilyen céljaim. Nekem ez maga volt a szabadság. A friss levegő, az ázott talaj szag… minden olyan volt, mint régen. Még az ostoba szívfájdalom is ott dolgozott a mellkasomban, jelezve: még valamit alaposan elcsesztem az életemben. Nem jó szerelmesnek lenni, nem jó szeretet érezni, mert a végeredménye nem más kínszenvedés.
Hányszor kell neki még megbocsátanod? – kérdezte halkan a kegyetlen hang, ami elűzte az álmot a szememből hajnalban és ami elkergetett otthonról. Gyűlöltem, hogy még alvás közben is olyan képek gyötörtek, amiket nem igazán tudtam megmagyarázni. Talán álmok voltak, talán látomások, talán félelmek… nem tudtam. Most még is ott ácsorogtam a szikla szélén, apám ellopott köpenyében és csupán egyetlen mozdulat választott el attól, hogy a fejemre rántsam a csuklyát. Mert nem, nem Nat miatt voltam ott, nem azért, hogy felsoroljam hányszor bántott meg… megtette, nem is egyszer… de ha nem tartottam volna ki mellette, nem lettem volna jó társ sem. Mégis a szabadság képét hozzá kapcsoltam azonnal… mintha ő zárt volna ketrecbe, holott én kértem meg erre. Az én hibám volt. Nem… nem rá haragudtam, magamra, na meg az álmokra… azért ácsorogtam ott, csukott szemmel egy robosztus szikla szélén.
Másért jöttem Amerikába. Gyűlöltem ezt a kontinenst, ami szabadnak hirdette magát, ami modernnek és a lehetőségek birodalmának. Idegen volt. Hideg érzés fogott el tőle és nem éreztem magam biztonságban. De nálam volt apám átkozott csuklyás köpenye, amiről annyiszor álmodtam… amit annyiszor viseltem a fejemben… most pedig már ébren is. Ott csak ez számított.
Lassan nyitottam ki a szememet. Hagytam, hogy a narancsos napfény elvakítson egy pillanatra, még elfedve a hatalmas mélységet, ami a lábaim előtt hevert. Kellett még egy mély levegő, hogy lenézzek… hogy leküzdjem a hányingert, ami egy pillanat alatt kapott el. Ujjaim közben a bársony anyagra siklottak. Erősen szorítottam meg, mintha nem is egy ruhadarab volna az. Így húztam a fejemre. A fekete tincseket még erősebben nyomta a homlokomhoz, annyira, hogy a szemem elé kerültek a hajvégek és sötét függönyt alkotva tartották távol a nap sugarait tőlem.
Most már ő vagy, O’Mara… – morogta a gúnyos kis hang. Ezúttal a saját ajkaimon tört ki, amibe szokás szerint beleborzongtam. Olyan távoli volt, olyan más, mint ahogyan én beszélek. Egy pillanatra lenéztem a kezeimre, ellenőrizve, hogy nem viselem-e apám fekete kesztyűjét és jellegzetes gyűrűjét… mintha tényleg attól tartottam volna, hogy Phillip Rowle lettem egy köpenytől. Nem. Nem lettem ő. Saját vékony ujjaim bámultak vissza rám.
Nyeltem egyet és újra lenéztem a mélységben. Állítólag ezek között a fák között rejtőzött egy aprócska kunyhó, ahol egy jövendőmondó banya élt… sokat hallottam róla, mégsem vitt rá a lélek, hogy idejöjjek. Engem amúgy sem az érdekelt, ami rám vár. Az álmok érdekeltek, a jelentésük és persze ott lebegett a kérdés: vajon mennyire bolondultam meg? Tud-e erre válasz adni egy jövendőmondó… egy álomfejtű. Hónapok óta éreztem, hogy valami nincs rendben. A legtisztább pillanatokat, a legsötétebbek váltották fel. Hol sírtam, hol nevettem, hol rettegtem saját magamtól. A végére akartam járni. Le akartam zárni ezt az egészet… boldog akartam lenni azzal az élettel, amiért még embert is képes voltam ölni. Így hát, még egyszer utoljára lehunytam a szemem, koncentráltam és hoppanáltam le, a hatalmas fák közé.
Naplózva


Elliot O'Mara
[Topiktulaj]
*****


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #13 Dátum: 2018. 07. 11. - 09:51:55 »
+1

M I É R T, M I É R T, M I É R T?


1999. július
Valahol Amerikában…

Az avar megroppant a talpam alatt, ahogy földet értem a sűrűn fákkal borított területen. Megszédültem, ahogy kinyitottam a szememet, meg kellett kapaszkodnom a mellettem, szilárdan várakozó fatörzsbe. Ujjaim elfehéredtek, olyan erősen szorítottam a durva, kérges felületet. Közben hangosan kapkodtam a levegőt. Még mindig rosszul viseltem a hoppanálást, nem voltam elég ügyes benne. Ezúttal azonban nem volt nálam sem a régi, sem az új – Welch – seprűm, hogy azon tehettem volna meg ezt a távolságot.
Néma csend volt, csak hörgő légzésem zavarta meg az erdő csendjét. Zavart pislogással néztem körbe… de túlirritált voltam, így nem tudtam alaposan megfigyelni mi is vesz körbe. Csak a fákat láttam, végtelen rengetegként vettek körbe. Éppen csak betört az aranyló nap fénye lombjaik között. Szedd össze magad! A hang úgy parancsolt testemre, hogy képtelen volt ellenállni neki. Lábaim ösztönösen indultak meg. Ujjaim lecsúsztak a törzsről, ami kissé fel is sértette a tenyeremet. Nem néztem meg a sebeimet, nem érdekelt, miként piroslanak a fehér bőrön… csak megrántottam a vállam, tudván, hogy begyógyul.
Lassan haladtam. Talpam alatt újra és újra megreccsentek lehullott ágak és száraz levelek, amiket talán éppen a nap szívott ki. Felnéztem a hatalmas fákra. Szinte beleszédültem, ahogy leveleik vonalát próbáltam kivenni a fentről érkező fényben. Nem láttam tisztán, már annyira sem, mint hónapokkal ezelőtt… de valahogy megszoktam. Hagytam hogy a képességeim vezessenek a mágiához… mégis túl zaklatott voltam, hogy koncentrálni tudjak.
Itt kell valahol lennie… – Suttogtam. Magammal beszélgettem, mint régen, ha hetekig nem volt társaságom. Hol leszúrtam magam, hol dicsértem, hol pedig csak könyörögtem Merlinnek, hogy érkezzen már végre meg az az átkozott bagoly a pénzzel… mert féltem, belehalok az éhezésbe. Akkor még számított, akkor még féltem tőle, hogy elragad. Ez elmúlt. Csak Nat öleléseit nem hagynám szívesen magam mögött. Még ha nem is érezem néha úgy, hogy élek mellette… attól legalább gyorsabban vert a szívem, ha megérintett.
Apám csuklyája lesiklott a fejemről. Éreztem, ahogy finoman éri el a bársonyköpenybe bújtatott hátamat. Ekkor emeltem tekintetem vissza a talajszintre, hátha megpillantok végre valami. Ujjaim közben az anyag siklottak megint, megszorították, hogy elnyerje méltó helyét ismét a hajamon. Így újra a szemem elé került a sötét fátyol, amin keresztül próbáltam utat találni a jövendőmondó házához.
Talán rossz helyen vagy, O’Mara… – A szám elé kaptam a kezem, ahogy meghallottam újra kegyetlen hangot egyenesen onnan szólni. Megborzongtam tőle, annyira, hogy még szorosabban húztam össze magam előtt a fekete anyagot, mintha az megvédhetne saját belső sötétségemtől. Régen apámról is azt gondoltam, hogy megvédhet engem, hogy ha szólítom előkerül a semmiből. Ez így is van… de nélküle sokkal jobban boldogulok. Csak bajt hozott rám, olyan gondokat, amik azelőtt nem kínoztak. Akkor csak az álmok voltak, azok az álmok, amik most még erősebben törtek rám.
Nem akartam ő lenni… nem akartam Rowle lenni… nem akartam azt a vért az ereimben tudni. De minél jobban küzdöttem ellene, annál erősebben törtek elő a „tünetek.” Olyan volt, mint ő. Teljesen olyan.
A gondolatot valami cirógatás féle törte meg. Az orromat csiklandozta meg, aztán mintha azon keresztül szippantottam volna az elmémbe… hirtelen tudtam: erre kell menni meg arra. Magától értetődő volt, csukott szemmel is oda találtam volna a házhoz. Szinte láttam lelki szemeim előtt, ahogy egy kisebb tavacska partján áll, szemben a szürkés-fehéres robosztus hegyekkel. Ez nem olyan volt, mint egy kincset megtalálni. Egészen más, mintha maga a ház üzent volna nekem, merre is keressem.
Hagytam, hogy kézen fogjon ez az erő és húzzon a megfelelő irányba. Nem álltam ellen, csak haladtam, miközben a kegyetlen kis hang apám nevét suttogta a fülembe őrjítően lassan: Phillip Rowle… Phillip Rowle… Aztán egyszer csak váltott: Apa… Apa…
Naplózva


Elliot O'Mara
[Topiktulaj]
*****


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #14 Dátum: 2018. 07. 16. - 18:25:21 »
+1

M I É R T, M I É R T, M I É R T?


1999. július
Valahol Amerikában…

Átölelt a különös erő, átkarolt a vállaimat és csak húzott, húzott előre az erdőben. Lehunyt szemmel is könnyedén léptem át a kiálló gyökereket vagy éppen az éles köveket. Éppen csak egyszer-kétszer érintette cipőm orra az ilyeneket. Éreztem a fatörzseket, amik mellett elhaladtam. Nem ütköztem beléjük, éppen csak súrolták őket ujjaim, ahogy apám köpenyében szeltem át az erdőt. Mély lélegzetet vettem újra és újra a hűvös, erdei levegőből. Még mindig érződött az átnedvesedett talaj bűze, a fülemben ott csengett az avar ropogása. Egyelőre ennyi volt minden zaj, minden benyomás, minden érzés. Csak az a vibráló kis erő volt olyan hatalmas, hogy átjárja a testemet és igazán felfogjam.
Víz szagra nyitottam ki a szememet.
Lábaim megtorpantak, mintha a különös mágia időt akarna adni, hogy magamba szívjam ezt a tájat… és én így tettem. Bámultam a szemközti hegyeket, a felhőket, amik a narancsosszínben pompázó napsugarakat el-elfedték a szemeim elől. Hatalmas fák ölelték körbe a kis tavat. Érintetlennek tűnt a táj. Mégis, mintha tudtam volna, hogyha oldalra nézek egy aprócska faviskót pillantok meg, olyat, amit mugli szem nem láthat. Odabentről pedig, mintha egy halk, gyenge kis hang suttogta volna: „Már vártalak téged.” Hegyeznem kellett a fülemet, hogy újra ás újra megértsem ezeket a szavakat. A szívem megnyugodott. Nem vert már olyan erőszakosan… és mintha csak hazaérkeztem volna, olyan természetesen fordultam az építmény felé, indultam meg ajtaja irányába, majd löktem be azt.
Csupán akkor torpantam meg, mikor egy világos szempár bámult vissza rám odabentről. Egy öregasszonyhoz tartozott, aki egy ócska, régi tűzhely mellett ácsorgott. Valami bűzös dolgot főzhetett, mert mintha az a szag az üstből áradt volna, ami átjárta az egész épületet. Úgy éreztem befúrja magát a bőröm alá, beissza a hajam, a ruhám… és többé le sem moshatom magamról. Szólni akartam, de nem jött ki hang a torkomon. Csak egy halk nyögés. Berezeltél, O’Mara… – állapítottam meg gúnyosan a hang. De nem, nem féltem az öregasszonytól, nem féltem attól, amit látok sem a bűztől, hogy az esetleg méreg volna.
Vártalak és nem is… – mondta a nő furcsa, csengő hangon.– Elliot O’Marát vártam. Nem azt, aki ezt a köpenyt viselni szokta. Nem… az igazit. Azt, akinek kérdései vannak és aki nem tudja ilyen biztosan mi is ő. – Felemelte a kezét, úgy mutatott végig a bársonyba bújtatott valómon.
Ujjaim bizseregni kezdtek, mintha ki akarták volna kapcsolni a ruhadarabot, hogy lecsússzon a vállamról és a mocskos földre hulljon. Mégis olyan volt ez, mint valami pajzs, ami megvédi a testemet… mert a mágia már nem volt gyengéd. Nem csak idevonszolni akart, hanem belém férkőzni, látni azt, aki valójában vagyok.
Te nem Phillip vagy – magyarázta. Közben közelebb lépett. Minden mozdulata lassú volt, különös… olyan, amitől távolságot akartam tartani.
Ösztönösen tettem egy lépést hátra. Lapockáim azonban a már csukott ajtónak csapódott. Mély lélegzetet vettem a fojtogató bűzből, ahogy a nő ujjai a csuklyát érintették… óvatosan toltál le a hajamról azt. Megcsillant a szeme, amint meglátta az arcomat, tekintete az én tekintetembe fúródott. Nem tudtam volna egyetlen érzést sem kicsikarni belőle.
De olyan vagyok, mint ő… – A hangom halk és erőtlen volt.
Fel sem merült bennem a kérdés honnan tudja a nevemet, honnan tudja apám nevét. Egyértelmű volt, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne… mintha csak ismertük volna egymást.
Teljesen olyan. Romlott, sötét… – soroltam olyan szavakat, amik addig meg sem fogalmazódtak bennem.
Az öregasszony elmosolyodott. Óvatosan simított végig az arcomon, majd egyetlen pillanatra lehunyta a szemét. Addig, mintha elakadt volna a lélegzetem. Remegve, kissé mereven bámultam meg magamnak. Egy pillanatra átfutott az agyamon, hogy ostobaság volt odamenni, ostobaság volt azt hinni, hogy az ide tett látogatásom nem juthat Lisbeth fülébe. Mert mit adhatnék én egy banyának, amit Lis nem?
A véredet fiam… – suttogta az öregasszony. Aztán megint a szemeimbe nézett.
Naplózva

Oldalak: [1] 2 Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2024. 09. 16. - 21:33:10
Az oldal 0.191 másodperc alatt készült el 54 lekéréssel.