Az elveszett kard legendája

♦ set ♦

          Tudom, előbb is eszembe juthatott volna, hogy ha annyira félek attól a helytől, akkor ne menjek oda. De nem gondoltam rá, hogy majd be kell mennem, és legfőképp nem gondoltam rá, hogy majd nem csak modellként tekintek társamra a rettegés házában. Ostoba voltam, mikor a felfedezés élménye, és talán annak a hátsó gondolatnak a szándéka, hogy ha elviszem ahhoz a helyhez, akkor majd könnyebben kötélnek áll modellként, majd eltereli a figyelmem az ott zajlott eseményekről.
          Bár nem olyan nagy a köztünk lévő magasság különbség az ő javára, most úgy érzem, hogy fel kell néznem rá, mert nagyon alacsonyra összementem. Nem akarok bemenni, de tudom, hogy csak úgy tudunk teljesen észrevétlenek maradni, ha a lehető legtávolabbi pontról hoppanálok. Ingattam a fejemet kérdésére. Egyáltalán nem állt szándékomban beszélni se, nemhogy a helyről bármit is elárulni. Lassan érünk el a közelébe, vagy legalábbis én annak érzem, de még így is elég gyorsan ahhoz, ahogy kéne. Nem szólok, némaságba burkolózom, akármennyire is meg akar szólaltatni. Végül megfogom a kezét és egy távolabbi sikátorba vezetem, ahonnan nem bukhatunk majd le hoppanálás közben. És mert reménykedem benne, hogy mégis meggondolja magát.
            - A háború alatt a mugli születésűek, és azok, akiknek mugli volt a családjában megpróbáltak itt menedékre lelni, de nem sikerült. Nagyjából húsz család bújt itt meg a különböző szobákban rettegve, köztük az egyik barátnőmék is. Mindenkit megöltek nem sokkal a Roxfort ostroma előtt. Mikor itt… akkor…
            Nem bírom befejezni a mondatot, most még nem, de talán sohasem. Azt hittem, hogy a pszichológusomnál töltött idő és foglalkozások segítettek a feldolgozásában, de úgy tűnik, csak átmeneti megoldás volt. Ezek után nem tudom mi lenne, ha kiderülne apa haláláról néhány tény. Azt hiszem, újra rendszeresebben kéne járnom Nickhez. Megfogom a kezét, még nem állok készen az indulásra. Még kell az a mondat befejezés, hogy teljes egészében ismerje a történetet.
            - Mikor visszajöttem, hogy szóljak nekik, Tudjukki elbukott, itt feküdtek az épületben… szanaszét… a szemük… a szemük még nyitva volt, és néhány… néhányan rám bámultak. Mind meghaltak.
             Rázkódni kezdek, és leguggolok. Hát kimondtam, és igazából cseppet sem érzem magam jobban tőle. Csak pár pillanatig tart, azért igyekszem tartani magam. Kiegyenesedek, megfogom a kezét, és behoppanálok az épületbe. Szerencsétlenül érkezünk, mert úgy tűnik azóta elmozdították az asztalokat, így Elliot még az arra érkezik, amire eredetileg is terveztem, én viszont a levegőbe, ezért hamar a földön találom magam.
            - Nem rántottam meg nagyon a karod esés közben?
            Felállok, és megtörlöm a nadrágom a portól. Még mindig pont olyan nyomasztó, ha nem nyomasztóbb ez a hely, mint amilyen volt. Előveszem a pálcám és fényt gyújtok. Néhány kisebb gömb láng kezd el lebegni körülöttünk. A helyiség pont a régi kaszinó bejárata előtti kis tér. Innen rálátni az emeletekre vezető liftre és lépcsőre is, valamint a még meglévő kaszinó gépekre, rulett kerekekre és póker asztalokra. Lerakom a holmim az asztalra, majd beljebb megyek. A hideg is kiráz, ahogy végignézek a helyiségen, és ahogy a felsőbb emeletek felől sikolyok szűrődnek le. Hogy tudja egy épület ennyire megőrizni a benne történtek emlékeit?
            - Van valami sejtésed, hogy hol lehet az ’x’ pontos helye az épületen belül? Nincs valami segítség a térképeden?
            Karjaimmal körbeölelem magam, érzem, ahogy sápadok, de tudom, hogy minden rendben lesz, csak így hirtelen tűnhetek ijesztőnek. A terem másik felében ledől egy kis darab fal, mire ugrok egyet, és átkarolom társam nyakát. Oké, talán mégsem lesz ez olyan könnyű menet, mint gondoltam.
            - Ne engedj el, mert ahogy nézem elég instabil az épület, ha zuhanni kezdesz, akkor nem lesz, ami megállítson.
            Eddig nem is vettem észre, de nagyon jó illata van, vajon milyen parfümöt használ? És felkészült a nagy kalandra?

[viselet]

    Hallottam azokat a szavakat, azokat a bizonytalan szavakat, amik elhagyták Esmé száját, még sem ezt figyeltem. A fiatal nő annyira reszketett, hogy egy pillanatra le kellett guggolnia, s én megint aggodalmat éreztem. Egészen úgy tűnt, mint aki fizikálisan van rosszul az emlékek súlyától… de pontosan ez az épület célja, mintha valaki átkot szórt volna rá. Talán az volt a célja – ha valóban így volt –, hogy emlékeztessen minket mindarra, ami itt történt.
    –  Sajnálom… – dörmögtem, habár a legszívesebben annyit tettem volna, hozzá: Örülhetsz, hogy te nem haltál meg!
    A háborúk veszteséggel járnak és aki ez utóbbit megúszta a Királyság terültén, mindenképpen szerencsésnek mondhatja magát. Nincs is talán olyan család az országban, amelyik valamilyen formában ne tapasztalta volna meg a közeli rokonok elvesztését. Megemlíthetném akár csak anyám halálát is, kiváló példa volna…
    Esmé hirtelen felpattant, megragadta ismét a kezemet. Hopponáltunk.
    Rendben megérkeztem, de egy puffanást is hallottam. A társam a földön landolt, s azonnal talpra ugrott a ruháját porolva. Most is rendkívül összeszedetlennek tűnt, habár a karom miatti aggodalom talán egy rövid időre elterelte a figyelmét.
    – Nem, minden rendben vele – feleltem és még meg is mozgattam kicsit a kérdéses végtagot. – Nem ütötted meg magadat nagyon? – folytattam kicsit kedvesebb hangon.
    Míg ő fényt gyújtott, én is előhúztam a pálcámat. Sosem tudhatjuk, mire számíthatunk egy ilyen épületben.
    A hideg csak úgy átjárta a testemet, a leheletemet is láttam. Már kint is éreztem valamit ebből a csontig hatoló fagyból, idebent azonban egészen más volt, a téli kabátom is vékonynak bizonyult.
    – Fogalmam sincs, mi lehetett az az „x” – feleltem és közben kiráncigáltam a zsebemből a térképemet. Széthajtottam és a fényben igyekeztem jobban megnézni magamnak. – A jelzésen kívül semmi sem szerepel itt… de talán láthatatlan tintával írták.
    A pálcámat a papírhoz érintettem: – Vizualicus!
    Semmi változást nem láttam a lapon, csalódottan gyűrtem vissza a zsebembe.
    – Azt hiszem, enélkül kell boldogulnunk… de nincs miért aggódnod, a kincsek közelségét rendszerint megérzem – mondtam és ahogy követtem Esmét, egy hatalmas törmelékkupacban megcsúsztam.
    Nem estem el, mert még időben megkapaszkodtam a közeli falban, ami valamitől ragadt. Örültem, hogy ez a fény nem engedte látni teljesen mi is volt az, habár belül sejtettem… vér . Méghozzá olyan emberek vére, akiket talán az apámhoz hasonló alakok kínozhattak meg.
    Mintha megmozdult volna a föld, de csak egy hatalmas adag fal indult meg a terem egy másik pontján. Esmé ijedten karolt a nyakamba és hosszú ideig nem is engedett el. Azt mondta, hogy maradjak a közelében, ne engedjem el. A magyarázat a következő volt: instabil az épület és lezuhanhatok, mégis úgy tűnt, hogy valójában támaszra van szüksége.
    – Nem engedlek el… – válaszoltam és megfogtam a kezét, miközben elhúzódtam tőle. – De inkább én megyek elől.
    Óvatosan kijutottunk valamilyen folyosóra, ami reményeim szerint a lépcsőkhöz vezetett. A sikolyok itt még hangosabbá váltak, szinte mintha mellettünk kínoznának valakit.
    – Kitartás! – suttogtam Esmének és megszorítottam a kezét. – Ami itt történt az már a múlté, hiába ivódott bele a ház falaiba.
    Óvatosan lépkedtem előre, egyre többször reccsent meg alattam a padló. A ház ugyan nem lehetett kifejezetten öreg, de az állapotából ítélve pontosan úgy festett, mint amit egy földrengés rázott meg, még sem omlott össze. Azonban a rongáltság súlyos volt, talán a mágia tartotta egyben az egészet.
    A következő lépésnél valami hideg szellőt éreztem meg az arcomon, ami hamarosan viharos széllé fokozódott. Iszonytató sikoly rázta meg a folyosót, még én is megremegtem. Esmé felé fordultam, hogy mondjak valami megnyugtatót, de reccsenés hangját hallottam megint… ez azonban nem a padlóból jött, hanem felülről.
    Ösztönösen a plafonra néztem és egy hatalmas repedést láttam meg. El akartam kiáltani magamat, hogy futás, de nem volt idő, leszakadt a felső szintből egy hatalmas darab, iszonyatos robaj kísérte. A földre vetettem magamat, s Esmét magam alá rántottam, hogy a testemmel védjem. Varázslásra idő már nem volt. Csak reménykedtem, hogy ezt túléljük mindketten.
    Lihegve emeltem fel a fejemet, amikor a zaj abba maradt. Alig egy méterre tőlünk hatalmas lyuk tátongott a padlón és lefelé csak sötétséget láttam.
    Esmére pillantottam, hogy lássam rendben van-e. Olyan közel volt hozzám, hogy éreztem a parfüme édes illatát vagy ez talán egyenesen belőle árad? Hosszú pillanatig csak a szemeit figyeltem, arcunk olyan közel volt egymáshoz, hogy a gyönyörű, sötétbatna tekintet egészen megbabonázott.

♦ set ♦

          Túl leszek rajta, túlélem, és ezt csak azért merem kimondani még magamnak is ennyire biztosan, mert Elliot itt van velem. Egyedül biztos nem jöttem volna vissza, csak ott ülnék a Kakaóbirodalomban, és kortyolgatnék még egy adag italt. Ki tudja, talán az életem menti meg ezzel. Ingatom kicsit a fejem, nem kell semmit se sajnálnia, hiszen nem tehet róla, és ez az élet törvénye, vagy legalábbis valami ehhez hasonló bölcsességet kéne most mondanom, de nem fogok.
          - Stramm csaj vagyok, ennyi még nem fáj – mosolyodom el.
          És valóban, egy huppanástól még nem fogok sírógörcsöt kapni, a lelki fájdalom pedig egy teljesen más kérdés. De azon meg majd csak az idő segít, remélem. Én is a térkép fölé hajolok, hogy lássak valamit, ami nincs is ott. Szerintem nem csak én vagyok csalódott miatta, hogy át kell néznünk az egész épületet ilyen embertelen körülmények között.
          - Oké, bátor kalandorom, akkor hogyan tovább? – elgondolkodok kicsit. – Remek, és világítani fog az orrod a kincs közelében? Vagy gőzt ereszt a füled?
          Nem tagadom, jót szórakozok a látványon, ahogy elképzelem őket, kicsit oldja is a hangulatomat, talán Elliotét is. Ez a hely elég hátborzongató viszont ahhoz, hogy ez hamar elmúljon. Pont olyan gyorsan a faldőlésnek köszönhetően, mint amilyen gyorsan érkezett. Talán kicsit szorosabban is fogom, de erre van most szükségem, hogy érezzem valakinek a közelségét, mert különben kimenekülnék innen, ahogy kimenekültem aznap is. Még szerencse, hogy voltak velem aurorok.
          - Köszönöm – suttogom még.
          Nagyon hálás vagyok, amiért társam így pátyolgat, és nem érzi úgy, hogy a terhére lennék. Elvégre most már nem kéne ragaszkodnia hozzám, hogy vele maradjak. Szabad kezemet a fülemre tapasztom. Tudom, hogy ez így nem sokat ér, de legalább az érzés meg van.
          - Miért van szükséged rám? – nézek fel.
          Megint sokkal magasabbnak látlak, és azt hiszem, nem is szükséges megmagyaráznom a kérdésem mögötti gondolatokat. Egy olyan ember tényleg nem tudom miért tart maga mellett, aki már számtalan kalandon átesett, egyedül valószínűleg. Lenézek a kezünkre, melegséggel tölt el ezen a fagyos helyen. Sejtettem, hogy nem az alsó szinten kell majd keresnünk, csak azt nem értem, hogy amiért ez az egész van, miért ennyire fontos, és miből gondolja Elliot, hogy a történtek után még itt lehet.
           Recseg a lábam alatt a padló, néha már-már beleveszik a sikolyokba, de nem állunk meg. Még akkor sem, mikor egy hatalmas széllökés szó szerint átfúj rajtam, és mintha minden meglévő bátorságomat és erőmet is magával vinné. Megtorpanok, szinte odafagyok a helyemre, és ezen az a látvány sem segít, ami a tekintetét követve tárul elém. Egy pillanat alatt találom magam a földön, majd a por és a hangos zaj minden mást elnyom. Olyan, mintha a pokol nyílna meg alattunk, és mégsem. Köhögve veszek levegőt, sokáig még nem is merem kinyitni a szemem, csak reménykedem benne, hogy sikeresen hoppanáltam. Aztán látom, hogy igen, de én máshova akartam menni eredetileg, szóval mégsem én vagyok az, akinek a helyünk köszönhető. A plafon felé nézek, de ott társam arca látványa fogad. Átható meleg, mandula íves szemei belém fojtják a szót, pedig nem sok az, amit kimondanék, csak egy köszönöm.
          - Öhm… én… - elfordítom a tekintetem, és lassan kimászok alóla. Még mindig nem tudom, hogyan kerültünk ide. – Köszönöm. Én… Te jól vagy?
          Nem akarom kimondani a legrosszabb gondolatom, de mintha ez a ház meg akarna ölni minket, hogy védje a bent lévőket. De a bent lévők már nem élnek, és ezt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy elhaltak a sikolyok is. Óvatosan odakúszok a lyukhoz, alattunk két szint mélységben borospince és raktárak helyezkednek el, és talán még valami. Valami, ami csillog.
          - Elliot, a ház talán velünk van, és ott van lenn, amit keresel. Nézd!
          A tárgyra mutatok, de innen nem lehet pontosan megállapítani, hogy mi az. A törmelék jó részét eltakarja. Megfogom a kezét, és lehoppanálok, meggondolatlanul. A lábunk alatt ropogni kezd valami. Előveszem a pálcámat és meggyújtom azt a néhány fáklyát, ami itt a világosságot hivatott szolgáltatni. Egy börtön jellegű helyen vagyunk, ami pedig a lábunk alatt ropog, azok emberi csontok.
          - Mi a franc ez a hely? Azt hittem hotel és kaszinó, hogy kerülnek ezek ide?
          Azt hiszem jogos a kifakadásom, főleg mikor meglátom, hogy lényegében minden kijárat el van zárva innen, csak a plafonban keletkezett lyuk az, ami segítségünkre lehet. Amíg Elliot nézeget és keresgél, hogy mi lehet az a fényes tárgy, én megnézem a könyvet, ami az egyik fal mellett egy koszos ágyon fekszik. Csoda, hogy még mindig egyben van, az állapotát látva.
          - Ez egy napló – emelem fel. – Tudsz németül? Van benne néhány szó angolul is, de a többsége német. Azt hiszem, egy fogságba esett katonáé, talán a muglik között zajlott második világháborúból? De akkor ez az épület elvileg még nem is állt.
          Visszasétálok hozzá, és átadom a könyvet, hogy ő is megnézhesse. Kicsit leporolom, óvatosan bánok vele, mert széteshet bármelyik pillanatban.
          - Szerinted? Lehet, hogy ezért nyugisabb itt lenn minden? Mert el voltak zárva a fentiektől?

[viselet]

    A porfelhő lassan szállt le, de a hatalmas lyukat még ezen keresztül is tökéletesen ki lehetett venni. Azonban a lenti sötétség helyett engem Esmé csillogó szemei kötöttek le továbbra is, mintha apró fények volnának ezen a kopár helyen. Ahogy figyeltem őket, mintha még a sikolyok is halkabbnak, elviselhetőbbnek tűntek volna.
    Aztán megtört a varázs. Esmé zavartan pislogni és ficánkolni kezdett. Úgy tűnt mondani is akart volna valamit, még sem jöttek ki hangok a száján. Reméltem, hogy nem ijedt meg túlzottan.
    Halkan tettem fel a kérdést: – Nem sérültél meg, ugye?
    Hirtelen mászott ki alólam, mintha nyomtam volna, vagy én magam lennék rémületének okozója.
    – Minden rendben, csak pár apróbb törmelék talált el – válaszoltam nyugodtan és leporoltam magamat. Ahogy Esmé felé pillantottam, megint láttam a saját leheletemet, a ruhán is áthatoló hidegtől rázkódni kezdett a testem.
    Én is a lyukhoz kúsztam… egészen a széléhez, hogy lenézhessek. Majdnem csak sötétséget láttam, apró körvonalakat, valamiféle pincehelyiség lehetett, ahonnan áporodott, ázott szag tört fel még ilyen magasra is.
    Ha ez a ház velünk van, akkor megeszem a kalapomat… jó tudom, nincs kalapom, de akkor veszek egyet erre a célra – jegyeztem meg magamban egy kis félmosollyal. Nekem ne mondja senki, hogy az a ház, amelyik egy félemeletnyi betont zúdít a nyakamba, segíteni akar. Történetesen én ezt nem veszem be, de aztán Esmé folytatta és lefelé mutatott.
    – Csillogó? – kérdeztem és összeszűkölt szemekkel kerestem, amit társam pillantott meg.
     Valóban csillogott odalent valami, de túl apró volt és semmiféle érzés nem kerített hatalmába.
    – Mielőtt hopp… – kezdtem volna a figyelmeztetést, de már is megragadta a kezemet és hopponált.
    Valami megreccsent a bakancsom alatt, ahogy földet értem. Valami furcsa, borzongás járta át a testemet a hangtól, de a sikolyok most valóban távol kerültek tőlünk… itt inkább kísérteties csend uralkodott.
    – Mi a fene ez a hely? – ismételtem meg indulatosan, mikor megpillantottam a lábam alatt összeroppant koponyát.
    Hátrálni akartam, de akkor újabb roppanás ütötte meg a fülemet. Ekkor néztem csak alaposabban körbe és láttam, hogy a talajt szinte teljesen befedik a csontok… itt nem egyetlen embert tartottak fogva és falaztak be valószínűleg még életében, hanem akár húsznál is többet.
– Mielőtt hopponálunk, át kell gondolni a lehetőségeinket! – magyaráztam kicsit talán túl mérgesen, de ahogy találkozott a tekintetünk, csillapodott az érzés.
    Esmé egy mocskos ágyhoz sétált, ez volt jó formán az egyetlen bútordarab – ami legalábbis épen – megmaradt a helyiségben. Valamivel babrálni kezdett, így én is leguggoltam, hogy megkeressem a híres csillogó tárgyunkat.
    Már négykézláb másztam a csontok között, dobáltam őket félre, mikor Esmé valamilyen naplót emelt fel. Felpattantam és én is belenéztem, de még számomra is érthetetlen szavak sokaság volt az egész.
    – Nincs levegő… – olvastam fel az egyetlen angol mondatot, amit azonnal kiszúrtam. – Ezt kétszer is leírta. Szerencsétlen itt fulladt meg a társaival együtt.
    A kezembe vettem a naplót, megforgattam, de kívülről egyszerűnek látszott. Egyértelműen mugli tárgy volt, ami nem rendelkezett semmilyen mágikus képességgel.
    – Ez a hely nem nyugis, hanem hátborzongató… hallod ezt a csendet? Mintha a halottak lelkei némán figyelnének minket – suttogtam és egy pillanatra körbe is néztem.
    Visszanyújtottam felé a naplót és ismét a csontok között találtam magamat. Egy jó adag szorult a törmelék alá, ami lezuhant fentről. Darabokra törtek, de megpillantottam azt. Ott volt az a csillogó valami.
    Gyorsan odamásztam, félrelöktem az utamba került törmelék és csontszilánk keverékét. Lassan elértem a célomat: egy leszakadt ujjperc volt, amin éppen csak megmaradt a jegygyűrű. Óvatosan emeltem fel és húztam le az ékszert, hogy jobban megnézzem. Egy évszámot véstek bele: 1936.
    – Itt van a csillogó kincsünk – mondta és még egyszer átforgattam az ujjaim között a karikagyűrűt. – Nem ér semmit… de ha kell, akkor tessék… – nyújtottam felé.
    Abban a pillanatban persze fel sem tűnt, hogy mennyire groteszk egy nőnek térdelve átnyújtani egy gyűrűt.
    Ismét a padlót néztem, de már nem sok minden volt ott, csak szétszór kitűzők, furcsa formájú süvegek és kabátok, illetve egy-két megrongálódott érme. Fentről egy elhaló sikoly érkezett, mintha a ház még ebben a különálló pincehelyiségben – már ha lehet így nevezni – is megtalált volna minket.
    – Itt valami nagyon nincs rendben… – suttogtam, mikor lépteket hallottam meg valahonnan felettünk. A biztonság kedvéért továbbra is a kezem ügyében volt a pálcám. – Ugye nem lehet itt élő ember?
    Esméhez siettem és egy kicsit a szemébe néztem, hogy megint átélhessem azt a nyugalmat, amit korábban. Csak ezután volt bátorságom ismét felnézni a résen… hatalmas, fekete árnyakat láttam mozogni, suttogás, fojtott sírás hangja adta meg immár az alapzajt. A sikoltások egészen elnémultak.
    Valahol, még távolabb, mintha egy kisgyerek énekelgetne zokogás közben. Már idelentre is betört a fenti hideg és szinte éreztem, ahogy rám nehezedik a házon ülő – talán – átok súlya.
    Nem… te nem adod át magadat a félelemnek! – kiáltottam szinte magamra gondolatban. Esmé így is éppen elég megviselt, valamelyikünknek mindenképpen teljes erővel itt kell lennie.
    – Tudod miért vagy fontos? – kérdeztem és továbbra is fölfelé néztem. – Azért, mert ha a szemedbe nézek, nem is félek annyira.
    Valahogy most jól esett kimondani ezt, mintha a hidegben hirtelen valami kis melegség járta volna át a szívemet.

♦ set ♦

          Ingatom a fejem, miközben kimászok alóla, és örülök neki, hogy ő sem sérült meg, de tartok tőle, hogy ez még csak a kezdete valaminek, amitől nagyon messzire kéne szaladni, mégse mozdulunk egy tapodtat sem. Sőt, ha lehet azt mondani, még mélyebben vetjük bele magunkat a történésekbe. Elmosolyodom az indulatán. Azt hittem a kalandorok egyik fő jellemzője, hogy bármiből ki tudják magukat vágni.
          - Ne legyél már ilyen. Látod, hogy semmi sem történt, és ha valami mégis leselkedne ránk, akkor csak újra hoppanálok. De te is tudsz, vagy hogyan kerültük oda a lyuktól olyan messze?
          Elmosolyodom, mikor látom Elliotot mászni. Én a magassarkumban könnyen átjöttem a csontokon, ennyire nem vészes a dolog. Főleg neki a bakancsban, de talán van valami más oka annak, hogy így közlekedik. Mindenesetre aranyos, tényleg. Elszomorodom, elképzelni se tudom, mit élhettek át az itt ragadt emberek. Lenézek a naplóra, magamhoz ölelem. Talán találok majd valakit, aki segít a lefordításában. Talán beszélhetnék a könyvkiadóban valakivel, aki látna benne fantáziát, és kiadhatnánk. Bár, nem tudom, kit érdekelne egy mugli rab utolsó napjainak leírása. Egy pillanat alatt térek vissza a jövőből a jelenbe. Igazat kell adnom Elliotnak, ez a hely bizonyos szempontból sokkal rosszabb, mint a felsőbb emeletek.
          Lassan sétálok vissza a lyuk felé, ha az a csillogó valami nem érdekes Elliot számára, akkor nincs értelme itt lenn vesztegelnünk. És kezdem egyre erősebben érezni az emberek figyelő tekintetét, holott nincs itt rajtunk kívül senki. Megbotlok egy nagyobb csontban, talán lábszárcsontban, és ekkor figyelek fel igazán társam testtartására. Hirtelen némulok el, nem mintha olyan nagyon beszédes lettem volna, mióta ide bejöttünk.
          - Elliot, te ugye nem… Ez most ugye nem az, mint amire gondolok?
          Elképedek a látványtól. Oké, hogy nem akartam negyven évesen férjhez menni először, de azért ezt még korainak tartom, de… hmm… azért csak nem. Nem. Oké, sikeresen meggyőztem magam felőle, hogy nem, ezért elveszem a gyűrűt, és alaposan megnézem. Tényleg nem egy nagyon díszes darab, és az évszám még nem segít a tulajdonosának megtalálásában.
          - Persze, hogy nincs rendben. Meséltem a helyről, hogy mi történt itt. Nem hiszem, hogy más épeszű ember rajtunk kívül bemerészkedne ide. Szóval, nem hiszem, hogy más lenne itt.
          Elrakom az ékszert, aztán felfelé nézek én is. Legutóbb a plafon szakadt le éppen, mikor ezt csináltuk. Kérdőn nézek társamra, és még jó, hogy felfelé néz, mert így nem látja, ahogy elpirulok. Nagyon jól esnek a szavai.
          - Akkor folytassuk a keresést.
          Megfogom a kezét, és hoppanálok oda, ahol nem sokkal korábban álltunk. A napló még mindig a kezemben van, és nem is fogom elengedni soha többé. Ezek egy vagy akár több ember segélykiál… hirtelen fordulok meg, mert mintha valaki a nevemen szólítana. Hogy lehet ez? Nincs itt rajtunk kívül senki. A hang a felső emeletről hallatszik.
          - Te is hallod ezt? – kérdezem, majd elengedem a kezét és rohanni kezdek felfelé. – Talán mégis van itt valaki, és a segítségünkre vár.
          De hogyan élhette túl eddig? És azok a szörnyűségek? Hogy tudott elbújni annyi halálfaló elől? Mert gondolom nem egy jött ide és támadott meg annyi családot. Sorban benyitok az első emeleti ajtókon, míg a folyosó közepe felé rá nem találok a kérdéses szobára. Egy nő van a szobában, a barátnőm. Épp harcol valakivel, egy csuklyás alakkal. Felém tartanak, aztán hirtelen zöld fény villan. Eltalál, sikítok egyet és összeesek, a könyv is kiesik a kezemből, de nem halok meg. Én nem, és a látomások is eltűnnek. Remegve állok fel, és hátrálok a falhoz, de abból mintha kezek nyúlnának ki. Megpróbálom őket lesöpörni magamról, de tartanak. Be fognak szívni magukhoz a falba. Sírni kezdek és kiabálni. Ki akarok jutni! El akarok menni innen, most!

[viselet]

Ismét azon a szinte voltunk, ahonnan korábban hopponáltunk. Nehezen álltam meg a talpamon, mintha a ház ereje próbált volna fellökni. Esmé mellettem azonban hirtelen megremegett és elfordult valamerre. Ez terelte el a figyelmemet ügyetlenségemről.
    Körbe néztem és csendesen figyeltem. Semmi szokatlant nem tapasztaltam, sőt egészen úgy festett, hogy a sikolyok is elhallgattak, mire visszatértünk ide. Csupán az a rendkívüli hideg maradt meg, amit már azelőtt is éreztem.
    – Nem… én nem hallok semmit – mondtam rekedten, de olyan volt, mintha nem értené, mit mondok, vagy egyszerűen csak nem érdekelné. Még mindig a folyosó vége felé bámult.
    Elengedte a kezemet, de olyan hirtelen, hogy nem tudtam utána nyúlni. Rohanni kezdett a lépcsők felé. A cipője csak úgy kopogott és sokkal gyorsabb volt nálam… egy pillanatra az az érzésem támadt, hogy a folyosó megnyúlt közöttünk. Egyszerűen képtelen voltam ledolgozni a távolságot.
    Mire elértem a lépcsők tetejét már csak egy rövid sikolyt hallottam meg. Felismertem Esmé hangját. Hirtelen megrémültem és kerestem az ajtót, amin bemehetett. Mindegyik nyitva volt a folyosó elején.
    A második ajtóhoz érve valami furcsa, piszmogó hangot hallottam meg magam mögött. A folyosó annyira sötét volt, hogy amint megfordultam, csak valami körvonalat láttam. Elővettem a pálcámat és nagyon halkan mondtam ki:
    – Lumos! – nem akartam túl nagy fényt, éppen csak annyit, hogy lássam, mivel állok szemben.
    Egy aprócska alak guggolt a szemközti falnál. Az arcát a kezébe temette és zokogott.
    Kisfiú volt, furcsán ismerős helyzet volt… ahogy rám emelte az tekintetét, felismertem a mandulavágású szemeit, a kicsit kerek arcocskáját. Kövér könnycseppek folytak le egészen az álláig.
    – Apa? – kérdezte és rémülten rám pillantott.
    Megijesztett a saját, gyerekkori hangom. Tettem hátrafelé egy lépést, de megbotlottam valamiben és a nyitott ajtó mellett a falnak ütközött a hátam. Majdnem össze is rogytam, annyira gyengének éreztem a lábaimat.
    Amennyire tudtam, megtámaszkodtam és mélyeket lélegezve próbáltam visszanyerni az egyensúlyomat. Ne félj, semmi értelme! A ház játszik veled! – ismételgettem a szavakat folyamatosan.
    Oldalra fordítottam a tekintetemet, hogy lássam, merre kéne tovább mennem. Segíteni akartam Esmének, rá ez a ház – a rengeteg emlékével – sokkal nagyobb hatással van, mint rám.
    – Úristen! – kiáltottam fel és ijedtemben a mellkasomhoz kaptam a kezemet.
    Úgy lihegtem, mintha legalábbis kilométereket futottam volna és a szívem iszonyatos ritmust diktált. Szinte ki akart szakadni a testemből és minden oka meg volt rá… hátborzongatóan közel állt hozzám valaki.
    A csuklyás alak az arcomat nézte. Éreztem magamon a leheletét… majd egy aprócska szúráshoz hasonló érzést a nyakamon. A pálcája volt az, amit óvatlanságomban tudott csupán nekem szegezni.
    – Meg fogsz halni, mint az a mocskos anyád… – ez az apám hangja volt. Ezer közül is felismerném.
    Pontosan így beszélt akkor is, amikor először láttam az ajtó melletti résen át. Ugyanazt a köpenyt is viselhette, bár nem láthattam élesen.
    Nyeltem egyet és közben úgy éreztem, mozdulni sem tudok a félelemtől. Szerettem volna behúzni neki, megütni, belé rúgni… látni, hogy fájdalmat érez. Persze egy másik részem tudta, hogy ez kevés lenne az elmúlt évekért cserébe.
    – Miért… miért mentettél meg a svéd varázslótól, ha most meg akarsz ölni? – kérdeztem és próbáltam visszanyerni az erőmet, mielőtt túlságosan magával ragad a házon ülő átok hatása.
    – Nem áll érdekemben tovább életben tartani téged – válaszolta kegyetlenül, mintha nem is a fia lennék. – Egy hiba vagy, amit hagytam túl nagyra nőni.
    Úgy érzetem magamat, mint aki egy óriási kőtömböt akar félretolni… nehéz volt legyőzni a házat, nehezebb, mint bármelyik párbaj, amiben valaha részem volt. Küzdj! Ez itt nem valóság… ahogy mondtad, nem mentett volna meg, ha nem lennél fontos neki. – gondolkodtam, de egyre nehezebben hittem el ezeket a szavakat.
    A tekintem továbbra is az apám arcába lógó csuklyán pihent. Ilyen közelről félelmetes látvány volt, mintha nem is ember volna, hanem valami szörnyeteg…
    Újabb kiabálás ütötte meg a fülemet és hangos sírás hangja. Esmé volt az, egyszerűen tudtam, hogy ezt nem csak a ház mutatja nekem.
    – Esmé! – mondtam ki fojtott hangon a nevét, a pálca egészen belefúródott beszéd közben a bőrömbe, de nem érdekelt.
Ahogy elfordítottam a fejemet apámról, a kis Elliot szemeibe néztem. Már nem sírt, nem görnyedt össze a földön. Ahogy összeszűkült tekintettel, lassan bólintott, azt az elszántságot láttam rajta, amire most szükségem volt.
– Fontos vagyok neked… – mondtam ki hangosan és a kezemmel a csuklya felé nyúltam. Éreztem az ujjaim között az anyagot. Azonban ahogy lerántottam róla, köddé vált. – Nem félek tőled… – tettem hozzá az üres helyiségnek, hiszen már a kis Elliot is eltűnt.
Összeszedtem magamat alig egy szempillantás alatt és elhatároztam, akármit látok, elsétálok mellette és megmentem Esmét, legyen akármilyen állapotban is mostanra.
Több ajtón bementem, mire megtaláltam. Az egyik szoba falának hátrálva ácsorgott és kiabált. A szemeiből csak úgy folytak a könnyek, ezért odaálltam elé és az arcára tettem a kezeimet, remélve, hogy a szörnyűségekből ki tudom rántani.
– Esmé, itt vagyok… – mondtam halkan, igyekeztem nyugalmat színlelni.

♦ set ♦

          Hogy lehet az? Hogy lehet, hogy Elliot nem hall semmit? Pedig tisztán lehet hallani, hogy a nevemen szólítanak. El is hagylak egy pillanat alatt, mert tudni akarom, hogy ki lehet az. Ki játszik velünk ilyen buta játékot? Kegyetlenül le fogom üvölteni a fejét, mert ez egy nagyon nem jó vicc. Azzal viszont nem kalkulálok, hogy a legnagyobb meglepetés majd engem ér, és akárhogyan is próbálok megszabadulni a rám tapadó karoktól, azok egyre szorosabban tartanak és húznak befelé a ház falába. Csapkodok, és ütögetem el őket, előveszem a pálcámat is, de kiverik a kezemből. Már nem látok a könnyeimtől, ki akarok jutni innen, ki akarok kerülni. Miért teszi ezt velem a legjobb barátnőm? Miért bánt? Miért akarja, hogy utána menjek? Elliot! Syren!
          Nem tudom, kalandor társam mit láthat a szememben, mikor igyekszik felhívni magára a figyelmet, de érzem, ahogy lassan visszatér belém a lélek, és gondolom így beléjük is a csillogás. Sokáig tart még megnyugszom és felfogom, hogy ki is áll velem szemben.
          - Elliot! Elliot!
          Szorosan magamhoz ölelem, nem akarom elengedni. Ez a ház sokkal ördögibb, mint azt valaha is gondoltam. Nem akarom elhinni, hogy csak az itt meghaltak szellemei kísértenek valamilyen formában, akár átokként, akár bűbájként. Talán nem is ők, hanem a kincs védelmére hozták létre ezeket a jelenségeket. Akárhogy is, legalább tíz percig állunk ott a szoba közepén, mire sikerül annyira megnyugodnom, hogy elengedjem őt.
          - Sajn… Sajnálom. Kitisztítom a ruhád utána.
          Megpróbálom valamennyire letörölni egy zsebkendővel a könnyeim nyomán nedvessé vált kabátját, de igazán akkor érek csak el hatást, mikor felveszem a pálcám, és bűbáj segítségével kitisztítom.
          - Így már jó is lesz – mosolyodom el kicsit, majd kezem leejtem. – A ház… valami nem stimmel vele. Láttam… a barátnőmet láttam, és korábban az ő hangját is hallottam, de te nem.
          Újra magamhoz ölellek, hüppögök még egy sort, majd magamhoz veszem a naplót, és a kezét fogva kilépek a szobából. Hirtelen megállok.
          - Mit szólnál hozzá, ha egy láthatatlan kötéllel összekötnénk egymást? A kötél úgy működne, hogy ha közel vagyunk egymáshoz, akkor nem érzékeljük, de ha eltávolodunk, akkor sem enged egy bizonyos távolságnál messzebb, és azonnal tudnánk, hol a másik, mert odavezetne.
           Még nem próbáltam ki ezt a bűbájt, csak nemrég hallottam róla, hogy létezik egyáltalán, de most nagyon is kapóra jön. Így könnyen megtaláljuk majd egymást, ha elcsatangolunk, vagy megint olyan bajba kerül valamelyikünk, mint én az előbb. Elindulok kifelé a helyiségből, nem akarok tovább abban a szobában maradni, de előtte még meglátok valamit. Nem véletlenül voltam ott. Egy boríték csúszott ki valahonnan, amíg nem figyeltem, amin az én nevem van felírva a barátnőm kézírásával. Most nem érek rá elolvasni, és nem is biztos, hogy lenne hozzá erőm.
          - Menjünk tovább.
          Kilépek a helyiségből, majd még végigjárjuk az emeleten lévő összes szobát, de sehol semmi. Elliot különleges érzéke nem jelez, így nincs mit tenni, felmegyünk a másodikra. Nyelek egy nagyot, mikor az utolsó lépcsőfokot is legyűröm. Itt vajon milyen kellemetlenségek várnak ránk?

[viselet]

    – Engem nézz! – kérleltem halkan, nem akartam ráijeszteni egy túl erős hanggal. Nekem nyugalmat kellett sugároznom, miközben ő láthatóan rendkívül szenvedett.
     Esmé a nevemet kiáltotta, a szemébe visszatért az az ellenállhatatlan ragyogás és most már tudtam: lát engem valóban. Körém fonta a karját és az ingemhez nyomta az arcát. Éreztem, ahogy a meleg könnyek átáztatják az anyagot.
    Alapvetően nem tudom kezelni az ehhez fogható érzelmi kitöréseket, de ez alkalommal szükséges volt. A ház csak akkor nem tud legyőzni minket, ha együtt maradunk.
    – Itt vagyok, nyugodj meg! – mondtam és megsimogattam a hátát nyugtatásként.
    Ezt is anyámtól láttam. Akármilyen apróság miatt bömböltem én vagy Daniel, a karjába vett, szorosan magához ölelt. A hátamat simogatta és a fülembe mormolta, hogy nincs semmi baj, nyugodjak meg. Emlékeszem, hogy minden alkalommal szorosan lehunytam a szememet és a mellkasára hajtva a fejemet hallgattam a szívverését.
    A gondolattól is elszomorodtam. Szép emlékek – ezekre van szükségem ezen a helyen… mégis ott volt a gombóc a torkomban, ahogy arra a nőre gondoltam, aki az életemet adta és hogy az a szív már sosem fogja újra a monoton, békés ritmust verni. Hogyan árthatott egy ilyen kedves teremtésnek bárki is?
    – Esmé… nem kell kitisztítani – próbáltam megnyugtatni.
    A zsebkendővel persze nem boldogult. Ettől függetlenül, teljesen felesleges volt ezért pálcát ragadnia, hiszen alig pár perccel korábban még csontok között csúsztam másztam, belepett a por. A nadrágom szürke helyett inkább piszkos, barna színt öltött. A térdénél alaposan ki is szakadt.
    Ha ennek a kalandnak vége, Daniel bizonyosan ismét elküld új ruhákat vásárolni… A gondolat megmosolyogtatott volna, ha Esmé nem kezd el az átélt borzalmakról beszélni. A barátnője hangját hallotta, annak a lánynak a segélykiáltást, aki ebben a házban halt meg.
    – Azért nem hallottam, mert az a félelem nem az enyém volt – válaszoltam és megint átkaroltam. Már nem sírt olyan hevesen, de azért kitörtek belőle a könnyek újra. – Az én félelemeim a folyosón voltak, elválasztottak tőled, hogy ne tudjak segíteni.
    Megint végig simítottam a hátán, de gondosan ügyeltem, hogy a derekán megálljon a kezem. Szívesen csúsztattam volna lejjebb is, azonban egy úriember ilyet nem tesz a nehéz pillanatokban, igaz-e Daniel?
    – Rám nem tud akkora hatást gyakorolni a ház, mert nincs innen emlékem és könnyebben átlátok a trükkökön – mondtam és mikor elhúzódott a szemébe néztem.
     Most valamivel nyugodtabbnak látszott és már javaslatot is tett a hasonló esetek elkerülésére. A láthatatlan kötél a legbiztosabb módja valóban, hogy ne veszítsük el egymást ezen a borzalmas helyen. Egy részem azért reménykedett, hogy Esmé nem rohan el ismét vagy kerül bajba.
    Pillanatok alatt megvoltunk a bűbájjal és Esmé el is indult kifelé. Nem sokkal a küszöb előtt azonban még megállt és lehajolt. A szabad kezével valamit felemelt, de nem láttam, mi lehet az. Valamilyen papírdarabnak látszott.
    – Az meg mi? – kérdeztem, de nem mondott semmit egy „menjünk továbbon” kívül.
Nem mondom, hogy tovább nem foglalkoztatott a rejtélyes tárgy esete, még sem faggatóztam. Előbb-utóbb úgyis kibukik a dolog, főleg, ha ez is a ház egyik játéka.
    Csendesen követtem Esmét a következő szintre.
    A lépcsők elképesztően recsegtek alattunk, de ez semmi sem volt ahhoz képest, ami a másodikon fogadott minket. Ha eddig azt mondtam, hogy hideg volt, akkor ez már a egy jégkamrának is beillett volna.
    A vacogástól a fogaim időről-időre egymásnak ütköztek. Minden lépésnél egy kisebb szélvihar csapott az arcunkba, ezért átkaroltam Esmé vállát és közelebb húztam magamhoz, hogy legalább egymást melegen tartsuk, amennyire csak lehet.
    – Így sokkal lassabban tudunk csak haladni – mondtam és erősen markoltam a vállát. – Most ugye nem hallasz semmit?
    A kérdéssel próbáltam elnyomni azt a halk suttogást, ami éppen egy pillanattal korábban ütötte meg a fülemet: Elliot! Az anyám hangja volt, egy rémült, zokogó hangocska, aminek nehéz volt ellenállni.
    A ház meg akar törni, de nem akarom hagyni magamat. Nem fogok engedni ennek a kínzásnak, hogy aztán beleőrüljek a múltam hibáiba, többet közt, hogy a családomat magára hagytam a háború alatt… vissza kellett volna térnem segíteni és elbújtatni őket.
    Megráztam a fejemet egy pillanatra és inkább erőltettem a következő lépést. Nem fordulhatok meg! Nem rohanhatok el a hang forrását keresni! A legerősebb érzelem, ami valamennyire visszatartott az Esmé megvédése volt és persze az önteltségem: nem akartam éppen előtte összetörtnek tűnni… igaz más előtt sem igazán.
    Az egyik nyitott ajtón egy véres kéz lógott ki. Az ujjai még mozogtak... és anyám gyűrűjét viselte. Nagyot nyelve fordítottam el a fejemet, Nem borulhatsz ki! Többször megismételtem magamban ezt a mondatot és inkább Esmé felé fordítottam a tekintetemet. Egy pillanatra le is hunytam a szememet, éreztem, ahogy egy könnycsepp végig folyik az arcomon.
    Még közelebb hajoltam Esméhez. Beszívtam a haja illatát. Kellemes, édes illatú volt ez is, mintha egy csepp parfümöt tett volna oda is.
    Talán ő is észrevette, hogy lelassítottam a lépéseimet. Reméltem, hogy nem lök el magától, amiért így odabújtam hozzá.

♦ set ♦

          Nehéz volt, nem tudom mi térített igazán magamhoz, de sikerült, és ez csak neki köszönhető. Ki tudja, mi lett volna velem, ha nem próbálja meg, vagy ha őt is beszívja a félelem. Ez a ház egyre rémisztőbb. Csak szorosan ölelem, most nem számít tér és idő, csak kell valaki, aki élő és érzem a melegségét, a közelségét. Kell valaki, aki figyel rám, míg néhány perc alatt összeszedem magam. És hogy valami elterelje a figyelmemet, elkezdem kipucolni a ruhádat is. Oké, ez nem a legjobb hely erre, de kell… szükségem van rá. Viszont ez sem tart örökké, egyszer mindennek vége szakad csak a rémálmoknak nem. Akármi is volt eddig, az a lényeg, hogy innentől ne váljunk el egymástól. Veszek néhány mély lélegzetet, aztán végrehajtom a varázslatot. Csak ingatom a fejem, hogy nem akarok többet beszélni róla, most tényleg nem, ahhoz még minden élmény friss, és egyébként se tudom mi áll benne, és miért nem vettem észre először, mikor itt jártam.
          Ha lehet, még jobban összehúzom magamon minden ruhadarabot, és még jobban összegubózkodok, de ez ebben az időben nem lehetséges. Mi lesz, ha még feljebb megyünk majd?
          - Nem baj, a lényeg, hogy ne veszítsük el egymást.
          Benézek a szobákba, és közben figyelek Elliotra. Azt mondta, megérzi ha a kincs közelében leszünk, de fogalmam sincs, hogyan.
          - Nem, most nem hallok semmit.
          Megfogom a kezét, mert ezek szerint ő igen. Ez nem az a hely, ahol csak úgy elmehetünk egy ilyen kijelentés mellett. Ha én tudok támaszkodni rá, akkor az a legkevesebb, hogy ő is tud támaszkodni rám.
          - Hé! – állok meg és simítok végig az arcán. – Minden rendben, jó?
          Magamhoz ölelem egy pillanatra. Most rajtam a sor, hogy vigasztaljam, és elkövessek mindent, hogy biztonságban érezze magát. Végül elengedem, és megyek tovább a folyosón, a hideg miatt már lassan a kesztyűben sem érzem az ujjaimat, ezért a szám elé emelem őket, rájuk fújok. Nem tudom ez mennyire hatásos, de talán annyira azért igen, hogy életben tartsam őket. Vajon a hideg tényleg ennyire hideg vagy ezt is csak képzeljük?
          - Elliot! Mi van akkor, ha a hideg, amit érzünk, az szintén csak megtévesztés. Nézd, sehol egy jégcsap, sehol egy befagyott kilincs. Mi van akkor, ha a ház ezt is csak… ezt is csak…
          Most rajtam a sor, hogy kerekre nyíljanak a szemeim. Egy nő áll előttünk, aki szemmel láthatóan nem teljesen beszámítható. Engem néz, ez biztos. Egyenesen engem figyel, majd emeli a pálcáját. Kicsit elfordítom Elliotot, ennek is látomásnak kell lennie, és egyébként sem tudom ki ez a nő. A ruhájából ítélve ő vagy nem fázik vagy csak egy jelenés. Kikémlelek kalandor társam válla fölött pont akkor, mikor apa megtámadja az idegent. Berobbannak egy szobába, utánuk megyek, de addigra eltűnnek, mire odaérek.
          - Elmentek. Ez… ez szerintem csak valami volt, mert a nőt nem ismertem fel. Apát láttam. Apa… apa még a háború elején eltűnt, de a Minisztériumban úgy vélik, hogy meghalt.
          Nem fogok beszélni arról, hogy min mentem utána keresztül. Az addig teljesen magabiztos lány összeroppant, és csak segítséggel sikerült újra magamra találni.
          - Menjünk tovább, már nem lehet messze. Majdnem elértük a folyosó végét, kell itt lennie egy jelnek legalább, hogy hol van az a vacak.
          Vacak, igen. Most már mérges vagyok erre a helyre. Erre az átokra, ami a házon ül, és erre az egész helyzetre. Arra, aki azt a vacak térképet adta Elliotnak, magamra, mert hagytam magam berángatni ide, és mert nem voltam elég szemfüles. Tudhattam volna, hogy eljön majd ide, mert az x egy nyavalyás papíron mindig fontos helyet jelöl. Dobbantok egyet a lábammal, amitől megreccsen alattunk a padló és végigfut az egész emeleten. Elfelejtettem, hogy mennyire is gyenge, és hogy úgy kellett eloldalaznunk a lyuk mellett, ami korábban ránk szakadt plafon helyén van a padlóban. Most látom a repedést odáig suhanni, és az egyre hangosabb nyikorgást. Ijedten nézek Elliotra, nem tudom ő érzi-e azt a kincset vagy sem, de mennünk kéne innen, legalább az egyik szobába, mielőtt még eltűnik alólunk a talaj.

[viselet]

   Esmé nem hallotta az anyám hangját és nem látta a véres kezet a szoba ajtaján kinyúlni. A vékony ujjak még meg-megmozdultak, a gyűrűje megcsillant a gyenge fényben, amit mi hoztunk magunkkal… de nem néztem be, mikor elhaladtunk a helyiség mellett. Egyszerűen ezt nem akartam látni.
    Szándékosan bújtam még mindig Esméhez, egészen addig, míg meg nem állt. Nyugtatásként végig simított az arcomon, letörölve az egyetlen könnycseppet, amit ejtettem.
    – Igen, minden rendben… – bólintottam szipogva és hagytam, hogy megöleljen.
   Ahogy megéreztem a teste melegségét, megint kezdett visszatérni az erőm. Eddigre már biztosan tudtam, hogy azon a borzalmas helyen, egyedül semmi esélyem sem lett volna. Hogy jutottam volna el egyáltalán a második emeletre, ha Esmé sikolya nem ránt vissza a valóságba apám megjelenésekor?
Rövid ölelés volt ugyan, de többet jelentett abban a percben mindennél.
   Esmé előre ment, nem foglalkozott velem tovább és ezzel nem is volt semmi gond. Már én is csak szerettem volna eltűnni innen a kinccsel a kezemben. De miért nem érzem, hogy itt van? Miért nem fog el a szokásos izgalom, mikor egy erős, mágikus kincs közelében járok? – elmélkedtem, ahogy követtem társamat.
   Egyre jobban fáztam, összehúztam magamon a porlepte kabátot. A kesztyű is kevés volt ilyen hidegben, úgy éreztem, hogy a testem minden pontját átjárja, és a csontomig hatol. Ahogy eloldalaztunk a korábban leszakadt rész helyén tátongó lyuk mellett, igyekeztem nem reszketni, nehogy lezuhanjak a mélybe.
   Esmé is hasonlóan érezhette magát, előttem haladva látványosan az ujjait fújkálta. Kedvem lett volna magamhoz ölelni, a kabátomba bugyolálni… de tudtam, hogy ez elég furcsa lenne. Azonban csak most értettem meg igazán, mennyire hálás lehetek, amiért velem tartott erre a kalandra, ha lehet így nevezni.
   – Talán megtévesztés valóban – ismertem el, habár annyira vacogtam, hogy ezt is nehezen tudtam kimondani. – Még is hogyan tudod legyőzni a hideget fejben? Az árnyakat, a múlt démonait talán sikerülhet… de ez ellen hogyan lehet harcolni vajon?
   Esmé valamit meglátott és az egyik szoba irányába futott. A küszöbnél megállt, így nem veszítettem szem elől. Azonban ennek ellenére is azonnal utána iramodtam. Én nem láthattam semmit, a ház tehát megint Esmét választotta a következő kihívásra.
   – Minden rendben? – kérdeztem és megfogtam a kezét egy rövid pillanatra, de szinte azonnal el is engedtem. Most egy kicsit másképp reagált a jelenésre, éreztem azon, ahogyan előadja a látottakat.
   Hát nem furcsa, hogy egyikünknek sincs apa az életében? Egyrészről persze irigyeltem Esmét, mert ismerhette legalább őt… én pedig semmit sem tudok az enyémről. De talán éppen ezért olyan nehéz neki, hogy eltűnt vagy meghalt. Ha az én apám meghalna, mit éreznék? Csupán annyit, hogy nehezebb volna kiderítenem ki is volt ő.
   – Sajnálom az apádat… – mondtam, de láthatóan nem akart többet mondani róla s én nem is akartam erőltetni.
   Esmé hirtelen kifakadt, amint kiléptünk a folyosóra. Szerencsére ennek a szintnek majdnem a végén voltunk és már nem sok emelt volt hátra. Ha semmit sem találunk, vagy legalábbis semmit sem fogok érezni a tárgy mágikus erejéből, akkor talán a térképes alak valóban csaló volt.
   – Nyugi! – mondtam, mikor dobbantott egyet a lábával. – Miért vagy… – kezdtem volna, de furcsa hang ütötte meg a fülemet.
   Valami reccsent mögöttünk… Esmé ijedten nézett rám, így a zaj irányába fordultam. A padló megrepedt és vékony vonalban indult meg a hatalmas lyuk felé. A recsegő-ropogó hang nem maradt abba, sőt egyre elviselhetetlenebb lett.
   Hátráltam két lépést és megfogtam Esmé kezét.
   – Hopponálj a következő emeleti folyosóra! – mondtam fojtott hangon. – Gyorsan!
   A lábam földet ért. Itt is elképesztően hideg volt és suttogó hangok ütötték meg a fülemet. Árnyak jártak körülöttünk, éreztem, ahogy elsuhannak mellettem és végig simítanak az arcomon, a karomon. Nem is halottak lelkei voltak, sokkal inkább valamiféle gonosz démonokhoz hasonlítottak. A céljuk az volt, hogy távol tartsák az épülettől a betolakodókat, akik akkor éppen mi voltunk.
   – Nem érzek semmit… – ismertem el csalódottan.
   Közelebb húztam magamhoz és szorosan öleltem, mert most már annyira fáztam, hogy úgy éreztem belebolondulok. Őt is melegen szerettem volna tartani, hiszen talán tényleg csak ártatlan áldozata ennek a helyzetnek.
   Egy pillanatig megálltunk melegedni így, aztán én kezdeményeztem. Beléptem az első ajtón és meglepett a helyzet: nem jött látomás.
   A helyiségben egy fémből készült, öreg ágy keret volt, amit a kórházakban szoktak használni leginkább. A matrac az egyik sarokban hevert, vér száradhatott bele, de nem foglalkoztam a kelleténél tovább az üggyel. Engem valami egészen más érdekelt… egy darab papír, amire sikeresen ráléptem az ajtó kinyitása után.
   A tetején valami furcsa címer díszelgett. Két rókát ábrázolt keresztben egymáson. Az állatok mellett egy 18-as és egy 86-os szám volt látható. Összeolvasva mindez egy évszámot adott ki.
   – Két róka és 1886… valahol láttam már ezt. Tudom, a Bodelwyddan kastély! Egy könyvben láttam azt a képet – mondtam, de a folyosóról valamilyen zajt hallottam és egy pillanatra odakaptam a tekintetemet. – Esmé, fogd meg a papírt! – kértem és a hidegtől reszkető kezemmel felé nyújtottam a lapot.
   – Van rajta egy rajz, nem tudtam alaposan megnézni… – magyaráztam, habár engem a címer foglalkoztatott jobban.
   Az ajtó felé fordultam, mikor ismét meghallottam a zajt. Tudtam, hogy a ház most engem választott ki. Ismét én voltam a célpont… talán éppen a megtalált papír miatt.
   Egy hatalmas sötét árny kúszott be a helyiségbe, körül ölelt, eltakarva mindent a szemem elől. A lábam alatt, mögöttem, előttem – akárhová fordultam – feketeség uralkodott. Ahogy lenéztem a saját testemet sem láttam, mintha megszűntem volna létezni és egyé váltam volna a fénytelenséggel.
   Nincs baj! Megoldod ezt is! – biztattam magamat és kicsit megszorítottam a pálcámat. Éreztem a keményfát, tehát nem tűnt el a testem.
   – Lumos maxima! – mondtam ki nagyon halkan és a fény csak úgy kitört a pálcámból, legyőzve a sötétséget.
   Ismét a szobában voltam és ott volt Esmé, a csillogó szemeivel. Melegség járt át, ahogy rájuk pillantottam.

♦ set ♦

          Sajnos csak későn jöttem rá, hogy ebben a házban csak akkor maradhatunk életben, és csak akkor juthatunk ki innen ép bőrrel, ha az átlagosnál is jobban odafigyelünk egymásra. Pont ezért akarok mindent megtenni a hátralévő időben, amíg itt vagyunk. Nem tudom, mikor találja meg Elliot a kincset, és mikor fogunk kijutni innen, de az biztos, hogy az első jelre megfogom a kezét, és jó messze hoppanálok. Visszamegyünk a Kakaóbirodalomba, és iszunk sok… nagyon, nagyon sok meleg kakaót.
          - Köszönöm. Most már megbirkóztam vele. De azért még él bennem a remény, hogy egyszer előkerül, azt mondja, hogy átmeneti amnéziában szenvedett, és szeretne minden percet bepótolni, ami kiesett.
          Persze valahol mélyen tudtam, hogy ez nem így működik. Tudtam, hogy ő már meghalt, és akármit is csinálnék, akármit is gondolok, akármi is legyen a vége, a múlt nem változtatható meg. Ez sokkal jobban lesújt, mint a ház által mutatott látomások. Ha most azt ígérné, hogy együtt tölthetem az időt az apámmal és soha többé nem kéne elmennem innen, akkor sem merném azt mondani, hogy rendben, hiszen gondolnom kell az anyámra, de erős lenne a kísértés.
          Kicsit elragadott a hév, ezért most nagyon gyorsan cselekednünk kell. Elliot szerencsére előbb kapcsol, mint én ezért a biztatására hoppanálok egy emelettel feljebb. Itt is legalább olyan hideg van, mint egy emelettel lejjebb, de itt mintha másként akarna átfagyasztani. Bár a legrosszabb hír mégis társam száját hagyja el. Már csak egy emelet maradt, és nem szívesen mennék oda. De ha nem érez semmit, és ott se fog, akkor fölöslegesen jöttünk ide?
          - Elliot, menjünk el, majd holnap visszajövünk, de így meg fogunk fagyni. Nem tudunk védekezni ellene, és ha csak itt állunk egymást ölelgetve, akkor nem haladunk sehova.
          És mintha nem is mondtam volna semmit, vagy pont ezzel ijesztve meg őt, elindul az első szoba felé, ahol azonnal meg is torpan. Megnézem én is mit néz olyan nagyon, de nekem nem tűnik ismerősnek. Szemben társammal, aki elkezd sorolni néhány dolgot. Pislogva nézek a kezembe nyomott papírlapra, de akárhogy is próbálkozok vele, nekem nem ugrik be ezzel kapcsolatban semmi.
          Hirtelen hűvös levegő vesz körbe, de nem látok semmit a közelben. Kicsit tovább tanulmányozom a lapot, és mikor felnézek, hogy kérdezzek valamit, akkor tűnik fel Elliot ködös tekintete. Most ő lát valamit, de úgy tűnik nem esett annyira kétségbe, mint első alkalommal. Odalépek, és megfogom a kezét. Szinte ezzel egy időben fényesség villan. A szemem elé kell tartanom a kezem. A világosság elmúlásával látom, hogy partnerem visszatért hozzám.
          - Akkor mehetünk? – kérdezem, de akkor az én fülem üti meg valami. Félve nézek oldalra, elteszem a papírt. – Menjünk, nézzünk meg még valamit, rendben?
           Elengedem a kezét, és kilépek a szobából. Egy emelettel feljebb megyek, ahol a lelkünket ostromló fagyosság mellé, már a külvilágból beszűrődő hideg is környékez. Kimászok a beomlott plafonon a tetőre, és szembetalálom magam azzal a nővel, akivel korábban apát láttam viaskodni. De most megint ott van ő is. Azt kiabálja, hogy menjek el onnan, mert bajban vagyok. Meg akar védeni. Én hátrálni kezdek, de nem tudok sokáig, mert a cipőm sarka megcsúszik a lyuk szélén, de szerencsére nem esek le. Hoppanálok, ezért állva érkezek meg. Fentről mégis mintha párbaj jeleit látnám. Elliot keresésére indulok, mert tudom, hogy ezt neki is látnia kéne. Valakik vannak a tetőn, és talán hallucináltam azt, hogy kik, magát a két embert nem. Abban a szobában találok rá, ahol hagytam. Megint csak áll ott, és üres tekintettel néz a semmibe. Sejtem, hogy az előbb se az én kézfogásom hozta őt vissza, de akkor is megcsinálom ugyanezt megint. Megfogom a kezét, és még meg is ölelem. Azt akarom, hogy tudja, nincs egyedül, bárhol is legyen most.

[viselet]

     Lassan bólintottam, habár még mindig a mindent körül ölelő sötétség hatása alatt voltam. Esmé kezének puha érintése visszarántott a valóságba. Kellemes meleg érzés töltött el, ahogy a szemébe néztem, de ez nem tartott sokáig. Megint ott volt a csontihatoló hideg és az a kellemetlen érzés: itt bizony nincsenek kincsek, csak az a papír a Bodelwyddan kastély rókás címerével.
     – Mehetünk… – suttogtam, a hangom még gyenge volt.
      Kicsit megköszörültem a torkomat, mielőtt folytattam volna. Nem akartam gyengének és elesettnek tűnni, egyszerűen az nem én vagyok… de itt még mosolyt erőltetni is nehéz az ember arcára. Annyira hideg, annyira borzalmas ez a hely.
      – Mit akarsz megnézni még ezen kívül? – kérdeztem értetlenül.
      Alig mondtam még ki e szavakat és Esmé ismét elengedte a kezemet. Egyszerűen magamra hagyott a szobába, mintha ismét hangok ütötték volna meg a fülét.
      Követni akartam, utána menni a következő szintre, de nem tudtam megtenni. A küszöb átlépése előtt iszonyatosan megremegett az egész testem, hirtelen, mintha még hidegebb járta volna át a helyiséget. Gyengeség fogott el, a térdeim is reszkettek, alig tudtam talpon maradni.
      Belekapaszkodtam az ajtófélfába.
      Egy pillanatra lehunytam a szememet, de mikor újra kinyitottam megint koromfeketeség vett körbe. Suttogó hangokat hallottam, de fogalmam sem volt, hogy hol keressem azok tulajdonosait. Nem tudtam biztosan, valóban körbe néztem-e vagy csak képzeltem.
      – Nem félek… – suttogtam, de valami hideg, talán egy ujj végig simított az arcomon.
      Megrázkódtam.
      – Bíztam benned, kisfiam – ez anyám hangja volt, azonnal felismertem.
     Pontosan ugyanígy suttogta gyerekkoromban a fülembe, ha esténként nem tudtam aludni. Akkor vicces kis történeteket mondott, vagy csak nyugtatni próbált. Egyszer jól emlékszem, egy kínai népdalt énekelt. Ugyan egy szót sem értettem belőle, s csak egyetlen részletre emlékszem angolul: a hold fényesen ragyog… Ezeken az estéken, habár elvolt húzva a függöny, szinte láttam is a szemem előtt a telihold ezüstját a sötét égbolton.
     Olyan jó is lett volna, ha abban az elátkozott házban is a hold sápadt tündöklést most bevilágította volna ezt a sötétséget. Ezt kívántam magamban, de a meleg gondolatokat hamarosan egy hideg lehelet a tarkómon elűzte.
         – Bíztam benned, de nem jöttél vissza, nem segítettél – folytatta ugyanaz a hang.
       – Hagytad meghalni anyát… – ez Daniel volt. Sértődötten vágta hozzám ezeket a szavakat, amik szinte visszhangoztak a hatalmas, üres sötétségben.
       – Tönkre tetted a nevet, amit adtam neked – jött egy újabb vád, ez talán Dean hangja volt.
       A mostohaapám általában szűkszavú ember volt. Sosem használt nagy szavakat, vagy erős kifejezéseket, így vitatkozni sem lehetett vele igazán. Nem emlékszem, hogy valaha ilyen összetetten fejezte volna ki magát, még is a szívembe markoltak a gondolat… Talán tényleg ezt tettem… adott nekem egy nevet, egy családot, és én csak szégyent hoztam rá.
       – Számítottam rád, de te a vándoréletet választottad – az apám hangja volt. – Segítségül hívtalak, de sosem kerültél elő.
      Nem tudtam megszólalni. Elöntött a düh apám vádaskodásai miatt… ha megláttam volna bizonyosan ismét lerántottam volna azt a rohadt csuklyát a fejéről. A szemébe akartam nézni és megmondani neki, hogy nem vagyok a fia, sosem voltam az igazán. Miért érzek ilyen mérhetetlen dühöt, ha csak meghallom a hangját? – faggattam magamat. Annyira kíváncsi vagyok rá, még is gyűlölöm, amiért nem mutatta meg magát, amiért egész életemben játszott az érzéseimmel. Ha kellett pénzt küldött, ha kellett megmentett… de ez nem pótolja azt, hogy sosem viselkedett igazán apaként.
      Furcsa melegséget éreztem ismét, pontosan olyat, amit korábban Esmé érintésénél. Őt juttatta eszembe ez az apró, csiklandozó, még is kellemes érzés.
      Hirtelen, mintha a sötétség egyre csak oszladozni kezdene. Halvány, erőtlen, de fény volt az, ami megtörte a fekete börtönt, ami fogva tartott. Erősen magamhoz szorítottam Esmét, ahogy megéreztem a karjaim között és azt kívántam, hogy vigyen el innen jó messzire.
      – Ne engedj… – mondtam, de még mindig ott suttogtak a fülembe a kis hangok. Egyik azt szajkózta, hogy semmirekellő vagyok, a másik pedig már szinte erőszakosan próbált rávenni arra, hogy járjam az ő útját.

♦ set ♦

          Mondják, hogy néha a testi érintések, az apró gesztusok csodákat tudnak tenni. De hogy ez mennyire igaz, azt itt tanultam meg valójában. Még nem voltam ennyire rászorulva valaki segítségére. Még nem éreztem közel magamhoz ennyire nagyon a halált, pedig volt néhány veszélyes helyzetben részem. Elliotnak nem tudom milyen kalandjai voltak korábban, de az biztos, hogy ehhez hasonlóban nem volt része. És nagyon remélem, hogy meg sem fordul majd a fejében, hogy visszajöjjünk.
          Elmosolyodom, és szorosan magamhoz ölelem. Érzem, hogy most ennél többet úgyse tudnék tenni. Nem sokkal később pedig meg is erősít ebben a hitemben. Kérésének megfelelően, nem engedem el, hanem kicsit szorosabban ölelem, de tudom, és remélem ő is, hogy nem maradhatunk így itt már olyan sokáig.
          - Elliot, figyelj, mennünk kell, én nem bírom már ezt tovább.
          Előveszem a lapot, és újra megnézem. Ha nem ez lesz a nyom, ha nem ez vezet el a kincshez, akkor majd visszajövünk, de úgy gondolom, hogy ha eddig nem érzett semmit, akkor ezután már nem fog.
          - Menjünk felfelé. Ott kimászunk az egyik lyukon, és ha éreznél még valamit addig, akkor azt össze tudjuk szedni, rendben?
          Megbontom az ölelést, de ezúttal nem engedem el a kezed, úgy vezetlek felfelé. Mást már nem látok felénk közeledni, nincs egy kiálló kéz, egy elsuhanó árnyék, nincs semmi. Felmegyünk a már nagyon hiányos lépcsőn, és a legközelebbi lyuk felé veszem az irányt, de még mielőtt elkezdenék mászni, megállok.
          - Az előbb itt mentem ki, és a tetőn volt két párbajozó. Biztos, hogy ott voltak. Mintha a háznak a falakon kívül már nem lenne elég ereje ahhoz, hogy bevonjon minket a rossz dolgokba. Figyelj, én kimegyek, ha van kedved, akkor nézz még körbe az emeleten. Talán ennél a papírfecninél többet is találsz.
          Felemelem a papírdarabot, aztán gondosan elrakom a…. napló kiesik a kezemből. A festő holmim a földszinten maradt. Szinte sírva nézek a társamra. Nem akarom ott hagyni őket, azért drága holmi volt, de ha most Elliotot itt hagyom, és történik vele valami, azt nem bocsájtanám meg. És… Nem velem már nem történhet semmi.
          - Várj meg itt, mindjárt visszajövök. Csak vissza kell mennem a holmimért a földszintre. Gyorsan megfordulok, nem lesz baj. A tetőn találkozunk.
          Megsimogatom az arcát, adok is egy puszit neki, de nem tudom miért, kicsit olyan, mintha elbúcsúznék, aztán már hoppanálok is. Megint eltévesztem a helyszínt, pontosabban, mintha a holmimat valaki áthelyezte volna. Megfogom a vázlatfüzeteimet és a könyvemet, de akkor egy darab plafon leszakad mögöttem, és egy kéz megfogja a csuklómat. A kettő egyszerre történik, ezért a sikoltás, és a rémület miatt, amit a robaj okoz, elkapom az asztalról a kezem, és azonnal hoppanálok is vissza. Kicsit lihegek a rémülettől, de a tetőn már biztonságban érzem magam. A párbajozók eltűntek, Elliot is biztonságban van.
          - Tűnjünk el innen! – fogom meg a kezét és egy pillanattal később már abban a sikátorban vagyunk, ahonnan elindultunk a házba. – Remélem, ér valamit az a fecni, mert nem akarok soha többé visszajönni ide. Egy kakaót a nagy izgalomra? Nekem most nagyon jól esne.
           Már határozottan jobban érzem magam, de igazán csak akkor fogok megnyugodni, mikor az édes, selymes folyadék alágurul a torkomon, hogy aztán feltöltsön melegséggel. Lassan elindulok, én nem leszek itt a környéken még egy percet sem, ha akar jön, ha nem akar, akkor nem. De a papír nálam van, mosolyodom el, és kicsit megszaporázom a léptem.

[viselet]

A sötétség megszűnt, az utolsó suttogás is elveszett a ház csendjében. Esmé karjai pedig továbbra is lágy bilincsként öleltek magához és a valósághoz, amire itt nagy szükség volt. Úgy szorítottam magamhoz hosszú percekig, mintha ő lenne az a fény, ami visszarántott a szobába a feketeségből.
    – Én sem akarok már sokáig itt lenni… – válaszoltam kicsit remegő hangon, de közben igyekeztem visszanyerni az erőmet.
    Az egyik kezét még rajtam tartotta, de elővette a lapot, amit az imént adtam neki. Hosszasan nézte és én is vetettem rá egy pillantást. A címerről hamarosan a rajzra vándorolt a tekintetem. Egy kard volt, méghozzá egy kőbe szúrt kard… Micsoda elcsépelt motívum! – gondoltam magamban. Talán egy gyerek rajzolta unalmában, bár ahhoz képest meglehetősen kidolgozott és jól felépített volt.
    Éreztem, hogy ennek köze lehet a kincshez, elő akartam kapni a térképet. Reménykedtem, hogy a lappal összevetve valami olyat láthatok rajta, amit eddig nem vettem észre… Vajon miféle kapcsolat lehet a Bodelwyddan kastély és a mi kincsünk között? Persze, ha van egyáltalán valóban.
    Esmé azonban megzavart a mozdulatban.
    Azt mondta, hogy fel akar menni, valami lyukon át a tetőre. Éreztem rajta, hogy még mindig nagyon nehezen viseli ennek a háznak a negatív energiáját. Egyetértettem vele, pont eléggé elhagytam magamat mára. Egyszerűen menekülhetnékem támadt, hacsak azokra a furcsa hangokra gondoltam, amik a fülembe suttogták, milyen semmirekellő vagyok.
    – Menjünk, de itt már nincsenek varázstárgyak, hacsak nem nyomja el a ház ereje őket annyira, hogy nem érezhetem a közelségük – válaszoltam, miközben a kezemet fogva elindult előre.
    Lassan haladtunk, legalábbis nekem annak tűnt… szinte éreztem, ahogy megremeg a kezem a padló reccsenéseire. Azonban már nem támadt ránk a múltunk vagy a ház kísértetei. Elnémult minden, mintha az emlékek megnyugodtak volna. Talán legyőztük őket? Ki tudja azt már, mindenesetre Esmével egy pillanatra sem engedtük el egymást.
    A felső szinten, a lyuk közelében ismét megálltunk. Én körbe néztem, habár továbbra sem láttam semmit, csak a beomlott tető maradványait. Esmé azonban valamin elgondolkodott. Rövid ideig csak állt előttem, a naplót már kiejtette a kezéből.
    – Biztosan jó ötlet egyedül visszamenned? – érdeklődtem, miközben megsimogatta az arcomat és biztatásként még egy puszit is kaptam. Eléggé meglepett, de jól is esett ezen a rideg helyen.
    Persze, értettem én, hogy ő egy művész, akinek a drága felszerelése a legfontosabb… de ha egy értékes kincsre bukkanunk, és  még azelőtt eladjuk, hogy a térképes alak felbukkanna, akkor száz és száz vázlatfüzetet is veszek neki.
    Végül lerázott annyival, hogy a tetőn találkozunk és hopponált.
     Milyen makacs egy nőszemély… – gondoltam, miközben egy nagyot sóhajtottam.
    Nem igazán keltette fel az érdeklődésemet ez a szint. A leszakadt tetőrész miatt betört a kinti, immár kevésbé fagyos, de azért hideg téli levegő. A beesett hótól és esőtől bűzlött minden, a padló is alaposan felázott és még egy-két őszről ott maradt falevél hevert a törmelék kupac tetején.
    Óvatosan másztam ki a tetőre, ami történetesen teljesen üres volt. Talán valóban harc folyt itt korábban, én nem tudhatom, de éreztem, hogy a ház ereje már nem érezhető olyan erőteljesen, mint odabent.
    Mélyen beszívtam a frisslevegőt és egy pillanatra lehunytam a szememet.
    Felszabadultság, ez lett úrrá rajtam. Mintha a tüdőm a friss levegőtől könnyebben dolgozna, a szívverésem nyugodt ritmusra váltott… ismét én voltam, Elliot O’Mara és nem az a rémült alak, akivé a ház változtatott.
    Egy hatalmas zaj és sikoly érkezett bentről, a következő pillanatban pedig már ott volt Esmé mellettem. A kezemet megragadva szinte rögtön hopponált is.  
    A korábbi sikátorba tértünk vissza, ahonnan indultunk. Itt semmi változás nem történt, ugyanaz a mugli környék volt, ami korábban.
    – Még egy kakaó? – kérdeztem meglepetten, őszintén nem voltam benne biztos, hogy akár egyetlen kortyot is le tudnék nyelni abból az édes löttyből. – Inkább valami erősebb kéne…
    Lassan követtem a fiatal nőt a hófehér utcán át a kis park felé. A kezemet továbbra is fogja, de én kicsit lemaradok mögötte még így is, mikor egy potyautast pillantottam meg a táskámon mászni. Valamilyen bogár volt, ráadásul egy igencsak nagy példány… alaposan megnéztem magamnak, aztán elmosolyodtam. Végül is, ha kincset nem találtunk, talán megmentettünk egy élőlényt odabentről.
    Nem foglalkoztam vele tovább, szerettem volna a pub meleget árasztó kandallója mellett találni magamat minél előbb.
    A rövidke út csendesen telt. Jól esett belépni a varázslókkal és boszorkányokkal zsúfolt utcára, ahol mindenki karácsonyi lázban égett még mindig, pedig már egy nappal az ünnepek után jártunk. Az édeskés illat is megvolt még, amit már korábban is olyan émelyítőnek találtam… és persze a Kakaóbirodalom ajtajában erősödött csak fel igazán.
    Ahogy beléptünk az ajtón ismét megjelent a pincérnő, akinek az a nevetséges konty díszelgett a fején. Az az érzésem támadt, mintha megállt volna idekint az idő, míg mi a házban voltunk.
    – Mutathatok egy kellemes asztalt a kandalló közelében? – kérdezte kedvesen, mintha nem is mi rántottunk volna pálcát korábban ezen a helyen. – Egy romantikus kakaózásnál nincs is kellemesebb egy ilyen gyönyörű téli napon.
    Valahogy a szakadt, piszkos ruhámról és a kócos hajamról nem éppen a romantikus jelző jutott eszembe. Már az meglepett, hogy egyáltalán kinézi belőlem, hogy fizetni tudok… bár valószínűleg Esmé jelenléte is sokat segített ebben, akinek egyébként a romantikus szó hallatán azonnal el is engedtem a kezét.
    Hamarosan megkaptuk az asztalt, ahol már korábban is ültünk. Megkértem, hogy kakaómba dupla adag likőrt tegyenek. Kételkedtem ugyan benne, hogy ez elegendő a mai nap eseményeinek elfelejtésére.
    – Itt a térkép… – mondtam és kitettem az asztalra.
Ismét alaposan megnéztem magamnak. Ösztönösen a felső sarokra vándorolt a tekintetem, ahol az apró, igencsak csúnyácska rajz volt. Egy kard… egy kard, akárcsak a papíron! Ez bizonyosan jelent valamit.

♦ set ♦

          Nem gondoltam, hogy érezhetek még annál nagyobb örömöt, mint amit évekkel korábban Syren oldalán éreztem Olaszországban. Most elhagyni a házat a lehető legnagyobb öröm a számomra. Azért nem merem elengedni Elliot kezét, miközben sétálunk visszafelé. Túlságosan is bennem van még az élmény, és úgy tűnik, én elengedném azt, de az élmény nem akar engem. Össze is rezzenek minden széllökésre, vagy mellettünk elhaladó muggli hangjára. Akkor sem lesz könnyebb, mikor már beérünk a varázslók és boszorkányok lepte utcára. Akkor térek először igazán magamhoz, mikor belépünk a melegbe, és az nem csak a testem kezdi el felmelegíteni, hanem a lelkem is. Az édes illat olyan gyorsan feledteti el velem a kinti hideget, ahogy más nem lenne képes rá.
          Kikémlelek Elliot válla felett a pincér kisasszonyra, majd elmosolyodom, és mikor pont belefúrnám az arcom az előttem lévő vállba, hogy eltakarjam a vörös arcom, akkor társam elengedi a kezem és kicsit elmozdul, így kénytelen vagyok elfordulni, majd sálam mögé rejteni az arcom, amíg oda nem érünk az asztalhoz. A kandalló melletti kellemes melegben szerencsére visszatér hamar a sápadt színem, így már nem kell takargatnom magam. Kezem a naplóra siklik, miután leadom a rendelésem egy extra csokis és pisztáciás forrócsokira. Aztán eszembe jut a levél is, de mielőtt még belenézhetnék, Elliot eltereli a figyelmem a térképpel. Előkotrom a papírt és leteszem kettőnk közé az asztalra.
          - Nekem semmit sem mond még mindig ez a szimbólum. Mármint a család címere vagy mije. És mi az az apró piszok ott a sarokban?
          Fejjel lefelé olvasni egy térképet még mindig nem olyan könnyű, bár meglepően gyorsan ismertem fel a házat. Elliot szemmel láthatóan sokkal nagyobb élvezettel nézi a papírlapot, ezért oda is teszem elé azt, amit a házból hoztunk, majd a saját levelemmel kezdek foglalkozni. Szakad a papír, ahogy feltépem a borítékot, és enyhén remegő kézzel veszem kezembe a lapokat. Mert több is van, mintha egy élet történetét akarnák elmesélni rajtuk. Minden egyes szava késdöfés a szívembe. Barátnőm még azon a helyen is igyekezett megőrizni régi kedvét, és pozitívan nézni a napok múlását. Minden lapon elmondta, mennyire várja már, hogy újra sétálhassunk a Temze partján, vagy elmenjünk hajókázni vagy csak szimplán legyek a koszorúslánya. Az utolsó sorokat már alig bírom elolvasni, úgy sírok, némán, a testem sem remeg meg egyszer sem. Ott… azokat akkor kezdte papírra vetni, mikor megérkeztek a halálfalók. Ledobom a levelet az asztalra, és felállok, majd beülök Elliot ölébe és átölelem. Vágyom az ölelésére, csak ő értheti meg, hogy min megyek most keresztül.
          Érzem, ahogy a szempárok felénk fordulnak, de nem látom őket. Megint átnedvesítem a ruháját, de ezúttal nincs már rajta a kabátja, ami megvédené.
          - Haza… haza akart… jönni. Azt… azt akarta… hogy… hogy legyek… a… a koszorúslánya.
          Csak ennyit tudok neki röviden mondani, de ezt is csak nagy nehezen. Azt hiszem, hogy nem kéne jobban kiborulnom.
          - Kísérj majd haza.
          A sminkem mostanra már teljesen eltűnt, mindent lesírtam. Már rég nem az a lány vagyok, aki belépett ide néhány órával korábban. És ha belegondol az ember, akkor ez a hazakísérés sem olyan nehéz, a kandallón keresztül rögtön otthon is vagyok, de akkor is, szeretném, ha még ott is velem lenne.
          - Sajnálom. Találtál valami érdekeset a térképen?
          Még mindig az öledből a térképre nézek. Remélem, nem vagyok nehéz, nem szeretném, ha most sérülnél meg, mikor már nem kell semmitől se félnünk.
          - Biztos vagy benne, hogy az a Blood… Bodelwax vagy milyen család az?
          Tényleg, vajon honnan szerzi ilyenkor az infókat? Úgy értem, miért olyan tájékozott? Oké, egy kalandornál nem hátrány, ha tényleg az. Megtörlöm a ruhám ujjában a szememet, aztán visszaülök a helyemre, mikor a pincérnő meghozz a kakaómat. Lassan kezdem kevergetni a tekintetem Elliot arcán felejtve.
          - Téged hogyhogy nem viselt meg annyira ez a kis kaland, mint engem? – bukik ki belőlem a kérdés.