A zsúfolt Abszol úton...

[Abszol út]

Abszol út

A londoni mágus világot is elérte a karácsonyi láz. Az utca zsúfolásig telt a hatalmas csomagokat cipelő varázslókkal, boszorkányokkal és nem utolsó sorban a Roxfortból hazaengedett diákokkal. Lépni sem lehetett szinte a vidám ünnepi forgatagban.

[viselet]

A karácsonyi sürgés-forgás és a zaj sem tudta elterelni a figyelmemet róla… olyan gyönyörűen csillogott a vörös kövecske az aranyszínű, kerek brosson. Mrs. Appleby pufók testén feszült a méregdrága talár és az általam áhított csecsebecse csak úgy vonzotta a tekintetet.
    Szerencsétlenségemre persze Mrs. Appleby sehová sem ment egyedül. Megtermett, izmos fia folyamatosan a nyomában lihegett és úgy cipelte anyja csomagjait, mintha azért legalább megfizetnék. Edward Appleby… sosem hallottam róla korábban, pedig nagyjából egy korúak lehettünk. Bizonyosan semmi rendkívüli nem kapcsolódott a nevéhez, sem a Roxfortban, sem azon kívül.
    A Czikornyai és Patza előtt álltak meg, én alig pár lépéssel mögöttük voltam.
    – Eddie! – visított Mrs. Appleby, mikor meglátott valamit a kirakaton keresztül. – A drága apádnak pont erre van szüksége!
    Izgalmában lábujjhegyre állt és az üveg felé mutatott. „Eddie” anyját utánozva leskelődött befelé, és azt is megjegyezte, hogy milyen hatalmas tömeg van.
    Közelebb lopóztam és úgy tettem, mintha magam is a kirakaton át keresgélnék valamit a tekintetemmel. Valójában a tükörképünket néztem, a brosst, ami szinte megszólított. Áradt belőle a mágia és követelte, hogy érintsem meg, szakítsam le arról a talárról.
    Hónapok óta nem volt ilyen érdekes tárgy a látókörömben. Mrs. Appleby brossa legendás volt, habár koránt sem igazi képességei miatt. A termetes boszorkány egy bárban énekelt esténként, a hangjáért csak úgy rajongtak az emberek s ez a kis kincs minden ruháján ott díszelgett. Azonban nem csak egy egyszerű ékszer volt… Mrs. Appleby ugyanis ennek köszönhette tehetségét.
    Szándékosan megbotlottam, rázuhanva a kövér nő mellkasára. Próbáltam minden rossz gondolatot félresöpörni és csak arra koncentráltam, hogy leszakítsam a brosst. Nem volt nehéz, a drága talár könnyen megadta magát erőszakos ujjaimnak és futásnak eredtem az ellenkező irányba.
    – Álljon meg! – üvöltött utána Eddie Appleby és hallottam, hogy az embereket lökdösve az utánam ered.
    Ilyen tömegben persze veszélyes lett volna varázsolni, ezért a fizikai erejét akartba bevetni és egyenesen rám vetette magát. Mindketten a macskaköveken landoltunk.
   – Eresszen el! – mondtam és egy rúgással eltávolítottam magamról.
Felpattantam, de az ujjai a bokámra kulcsolódtak. Ismét a földön találtam magamat, az emberek nem győztek kikerülni minket.
   – Tolvaj! – sikoltozott kétségbeesetten Mrs. Appleby valamivel távolabb, miközben Edward fia éppen a ruhát készült letépni rólam.
   Hatalmas teremte ellenére a férfi kicsit sem volt erős vagy talpraesett. Minden mozdulata elképesztően lassú és ügyetlen volt, könnyen megszabadultam tőle ismét.
   Hallottam, hogy üvöltözik utánam, de csak futottam és futottam, nem érdekelt a fáradtság. Az emberek maguktól félre ugrottak előlem, vagy odébb löktem őket egyszerűen, míg nem valamibe egyenesen beleütköztem. Éreztem, hogy valami a hasamba fúródik és hátra estem.
Valami gyerekféle volt… vagy törpe – nehéz volna megmondani – amibe beleütköztem. Egy ideig csak néztem csendesen, nem tudva, mit kéne kezdenem a helyzettel.
   – Nem kell bocsánatot kérni! – mondtam felháborodva, ahogy fájdalmas hangot hallatva felkeltem a földről. – Ezek a mai fiatalok…
   – Üldöznek… – suttogtam, miközben a ruhámat poroltam le. – Persze ezt nem egy magadfajta kislánnyal kívánom megvitatni – tettem hozzá gyorsan és mikor megpillantottam üldözőmet a tömegben, igyekeztem behúzódni valahová. Tekintettemmel a lehetséges menekülési útvonalakat kerestem.
   Ez az Edward bizonyosan nem fogja könnyen feladni az üldözésemet... miért is nem tanultam meg rendesen hopponálni?

Mindig összefutok itt valakivel? Oké, nem mindig, de azért már nem az első eset, hogy itt az Abszolon nagy mozgási energiával találkozok össze valakivel. Nemmellesleg érdekesebbnél érdekesebb alakokkal, mint ez majd mindjárt elkezd kiderülni. A legutóbb a korosztályunk rezidens őrülttudós-palántájához volt szerencsém, aki egyébként egész jó arc.
Na de szóval. Abszol, karácsonyi szünet, mértéktelen szabadság. Mérték nélkül.
Oké, tegyük fel, hogy a téli szünetre Edwiékhez jöttem haza rokonlátogatóba, nem az árvaházba. Tegyük fel, hogy én ezt kérem teljesen jól és szépen meg is beszéltem, leleveleztem velük.
Tegyük fel, hogy közben az árvaház irányába ba...lettoztam szólni egy árva - heh - betűt is erről a programtervről.
De csak azért, kérem, hogy gördülékenyebben menjenek a dolgok, és ne kelljen vagy tíz kört írkálni Edwiék meg Ms. Grelod között, mire csak elkezdi megfontolni, hogy engedje-e, hogy az újonnan felfedezett rokonaimnál töltsem az ünnepeket. Tényleg csak a mindenféle bonyodalmak és fennakadások lettek volna abból, ha ezt megpróbálom leüzletelni mindenkivel, sokkal bökkenőmentesebb így az egész.
Oké, tegyük fel, hogy csak Edwinek említettem futólag, hogy kijövök az Abszolra, ha valaki keresne. Ugyanitt: hátha találok valami jó kis ajándéknakvalót az új unokatesóimnak.
Mondjuk belémszaladó illető muksók helyett, akik beleszaladnak vígan a szembetömegbe, és csodálkoznak, ha az ennyi látnivaló okán, mint itt az Abszolon mindig, de az ünnepek környékén pláne van, értelemszerűen nézelődő jómagam az beleáll a gyomrukba, ha telibe nekiszaladnak.
-De, ha már így elgázolt, igazán nem tilos.- vágok vissza egyből én is, miközben feltápászkodva a vállamat dörzsölöm, ami az ütközés nagyrészét kapta, mert épp az egyik kirakat felé voltam fordulva, illetve az az elé kirakott stand felé. A visszanyalós fagyi időjáráshoz melegített, forraltboros ízű verziója ezek szerint a reneszánszát éli.
-Mégis elkezdte. És hallom- mutatok rá, majd fejjel Weasley Varázsvicc, illetve az az előtt gyűlő, szokásosan sűrű tömeg felé intek, csak itt az utca túloldalán épp. Én kérem pártatlan vagyok, az ő dolga, hogy a jó élesen tolvajt kiabáló néni amott jó eséllyel rá hivatkozik, részemről csak annyi a nemtetszés tárgya, hogy máskor szíveskedjen nem engem gázolni el, ha lehet.

[viselet]

     A tömeg megállás nélkül hömpölygött, mit sem törődve azzal, hogy éppen a nadrágomat porolva vitatkozom egy gyerekkel. A „tolvaj” kiáltás még mindig ott csengett a fülemben, de eddigre Mrs. Appleby sikolya kétségbeesett hüppögésbe csapott át. Még olyan távolról is kifogástalanul hallottam és tudtam: csak idő kérdése, hogy az ifjabb Mr. Appleby áttörve a tömegen folytassa a kutatást.
     Az utcának ezen a részén egyébként – annak ellenére is, hogy sok ember volt – kicsit megritkult a társaság. Többen a kirakatok köré gyűltek és a legkülönfélébb témákról folyt a társalgás. Néhányan egy tréfás varázspálcáról folytattak eszmecserét, aminek rendkívül örülne egy bizonyos Thomas. Egy kicsit távolabb – de még hallótávolságon belül –, két iskolás lány keléseket okozó bonbonokról sugdolózott, míg nem hangosan felhorkant egyikük. Egy harmadik társukat szerették volna Bill nevében meglepni az édességgel.
      – Mrs. Appleby sikoltozását még a Kontinensen is hallották – válaszoltam a gyereknek.
     Óvatosan húztam ki az övembe tűzött pálcámat és amilyen halkan csak lehettet, elsuttogtam a szükséges varázsigét a hajszínem átmeneti megváltoztatásához. A fekete fürtök immár természetellenesen szőkén világítottak.
     – Hmmm... – sóhajtottam fel és belemarkoltam az enyhén vajszínűre sikeredett hajamba. – Már megint túl feltűnőre sikerült.
     Egy pár másodpercig csak az járt a fejemben, hogy egy ilyen egyszerű varázslatot hogyan baltázhattam el ennyire? Persze nem ez volt az első eset, hogy túl élénk hajszínt kaptam eredményként, most mégis különösen kínos volt.
      A tömeg felé indultam, hogy elvegyülhessek még Eddie érkezése előtt, de valamin megakadt a szemem, mikor a kislány felé fordultam.
     Valami egyszerű, kifinomult és merőben szokatlan díszelgett a nyakában s nem is láthattam teljesen a téli öltözék miatt. Egy szalagféleség volt, de nem olyan, amit általában a kezem közé kapok. Nem láttam hatalmas medált, értékes köveket, mégis felkeltette az érdeklődésemet.
      Talán még sem olyan egyszerű, roxforti diákkal állok szembe, mint amilyennek elsőre gondoltam. Kíváncsi voltam rá, meg akartam tudni ki ő és miért viseli azt a különleges ékszert.
      – Hol vannak a szüleid? – kérdeztem és körbe néztem. – Egyáltalán hány éves vagy?
      Egyetlen boszorkány vagy varázsló sem pillantott felénk, hacsak nem az újdonsült hajszínem vonzotta oda a tekintetüket. Vajon miért csavarog egyedül? – elmélkedtem.
      Azonban nem volt időm tovább ácsorogni és cseverészni. Edward Appleby tejföl szőke haja kibukkant a tömegből. Következő lépése után megláthattam dühtől vörös arcát is. Még nem vett észre, azzal volt elfoglalva, hogy egy csapat roxforti talárt viselő fiút félrelökve utat törjön magának.
      A hajszín elváltoztatás szakállas trükk, ráadásul az enyém nem is sikerült tökéletesen. Mi lesz, ha a mi Eddie-nk egyszerűen észrevesz? – elmélkedtem, tekintetem ismét a gyerekre vándorolt. – Hogyan is lehetne a segítségemre? Hogyan tarthatnám a különös szalagot a közelemben?
     – Segítened kell! – mondtam a lánynak és átkarolva a vállát a tömeg felé szerettem volna irányítani. Reméltem, hogy nem kezd el sikoltozni, hogy aztán Mr. Appleby megint megpillantson és menekülnöm kelljen. – Játszd el, hogy a lányom vagy, és veszek neked valami finomat. Szereted az édességet, igaz?
     Reménykedve vártam a válaszát, habár csak egy kevés érme csörgött a zsebeimben. Már én sem ettem napok óta, de ez a bross talán többet ér egy teli hassal átaludt éjszakánál. S ki tudja előre? Talán, ha elég ügyes vagyok, ma még egy különleges nyakéket is szerzek a gyűjteményembe.
      Amber rendszeresen könyörgött nekem édességért... talán minden gyerek ilyesmire vágyik. Nehéz Nehéz volna megmondani, de aki nem tud hopponálni, legyen kreatív ugyebár.
      – Bennem megbízhatsz – folytattam. – Elliot... O... khm... –  köszörültem meg a torkomat gyorsan. – Elliot Lee vagyok.
     Anyám nevén mutatkoztam be. Ha elveszem a szalagot, nyilván jobb, ha nem tudja az igazi nevemet.

Nos, az opcionális bocsánatkérés lehetőségével nem élt végül. Merel erre emlékezni fog.
A jelek szerint viszont nem tudja eldönteni magát a mukker, mert a szavai ellenére elég úgy néz ki, pont épp velem megvitatni készül a dolgát, tekintve, hogy beszélgetésbe elegyedik velem, miközben a haját is változtatgatja sutyiban. Mennyibe, hogy én leszek az álcázás? Oké, egyik fele.
-A maguk dolgával törődni- válaszolok a kérdéseire. -Az meg az enyém.
Valamire készül az ürge, gyanúsan sokat fürkész engem a szemével ahhoz, hogy csak annyi érdekelje, ki is vállalta gyomorszájon. Amire rá is igazol, ahogy átkarolja a vállamat, és segítségemet kéri. Nem is az, hogy kéri, állítólag így is kell tennem.
Pálca pálca pálca pálca PÁLCA! De nem szabad, kirúgatni nem akarom magam. Inkább a zsebemben lapuló Szegfűszegre fonódnak rá az ujjaim, miközben felvont szemöldökkel felnézek a muksóra.
-Nem vagyok meggyőzhetetlen- válaszolom végül, a kíváncsiságom mellé azért egy adag gyanakvás is kerül a hangomba. Figyellek ám. De azért egy cinkos félmosolyt nem tudok kihagyni a lehetőségre. Unatkozni mindenesetre ma sem fogok.
És bocsi, ha nem hiszem el azt a megbízhatóság dolgot egyelőre, cukrosbácsigyanús barátom.
-Elliot O'Lee. Örvendek- nyugtázom a bemutatkozást, összevonva a két nekifutását a nevének. Ne tessék hülyének nézni, kiba...lettozott ismerősek nekem is a menet közben másmerre térített szavak.
-Leena Nott- mutatkozok be én is. Na hogy fogadod, ha elejtek egy ilyen ismerten aranyvérű nevet? Teljesen magabiztos a hangom, ezt az álnevet kérem még Roman Nott is tanúsítja, aki tényleg Nott, és feltehetőleg nem is más nevét bitorlom, mert akkor nem ezt adta volna ott hirtelen. Borgint aranyvérű csak nem családtagtól kölcsönzött álnévvel akarja átverni, ami a nevük horderejét adja, attól lesz lekövethető is, ha valaki más viseli, mint akit bemutattak rajta.
A rajtam lévő szövetkabát se olyan lehetetlen öltözék mondjuk egy Leena Nottnak, úgyhogy nem is buktatom le magam egyből egy tűl egyértelműen mugli kinézettel se. Aztán meg, majd meglátjuk úgyis, mi lesz ebből.

[viselet]

Kezdek emlékezni, miért is áll fel a hátamon a szőr, ha gyerek kacajt hallok vagy csak simán egy tizenhét év alatti varázsló- vagy boszorkánypalántát pillantok meg. Mindenesetre próbáltam magamra erőltetni azt a negédes mosolyt, amit rendszerint a kezelhetetlen alakoknak tartogatok.
     Rövid kis sétánk alatt is megbizonyosodhattam róla, hogy nem egy átlagos gyerekkel állok szemben. Az álnevem gúnyolásával kezdődött a felismerés, hogy a termetéhez és a korához – amit ugyan megsaccolni tudtam csak – meglehetősen ravasz és okos.
    Ez így nagyon nem jó, Elliot – pörögtek a gondolatok a fejemben. Csak az a bársonyból készült szalag nyugtatott meg, ami ott volt a nyakában. Ebből a szögből még jobban láthattam és a szépsége teljesen magával ragadott. Az egyszerűsége ellenére talán az egyik legszebb ékszer, amit láttam.
     Vajon vannak mágikus képességei is? A különleges ékszereknek rendszerint akad valamiféle tulajdonsága, amit egyszerű tárgyak nem birtokolhatnak. A kíváncsiságom egyre csak nőtt.
      – Elliot Lee... – próbáltam kijavítani, de a bemutatkozásával félbe szakított.
      Leena Nott? Nott? – ízlelgettem a nevet, habár szinte azonnal azonosítani tudtam a családot. Egy kicsit megremegtem, de megszorítottam a vállát, nehogy elmenjen. Egyébként is egy miért mászkál egyedül az utcán egy Nott lány? Veszélyes az ilyesmi – folytattam gondolataimat.
      – Egy Nott? – kérdeztem.
Hirtelen megütötte a fülemet Edward Appleby kétségbeesett hangja: - Aki kézre keríti azt az átkozott tolvajt, rengeteg galleont szerezhet!
      A lányra néztem és csak reménykedtem benne, hogy engem érdekesebbnek talál néhány galleonnál. Vajon mit reagálna a Nott család, ha egyik ifjú tagját valaki megrövidítené egy nyakékkel? Apám megpróbálna tenni valamit értem? – elmélkedtem, de csak egy gúnyos mosoly ült ki az arcomra. Elfogadom hát ezt a kihívást.
      – Tudod mi érdekesebb a pénznél? Az a sok kincs, amit felhalmoztam odahaza – próbáltam elterelni a figyelmét Mr. Appleby sápítozásáról.
      Valami édesség boltot kerestem a szememmel – ezer éve nem jártam itt már. A hosszú, utazással teli napok elfeledtették velem az Abszol út forgatagát. Azokat a nagyszerű üzleteket, amik az erre tévedőt várták.
      – Egy igazi kalandor vagyok, egy kincsvadász – ámulatba akartam ejteni ezekkel a szavakkal. –      – Vagyonokat érő, mágikus tárgyakat hoztam a messzi keletről, bejártam Európa legzordabb vidékeit. Árnyakkal és nagy varázslókkal harcoltam.
     Valami kirakat előtt álltunk meg, nem figyeltem, mit árulnak az üzletben. A hajamat bámultam és szörnyülködtem is magamban alaposan.
      – Szólhattál volna, hogy ennyire borzasztó a fejem – mondtam halkan és a szabad kezemmel kicsit megigazítottam a frizurámat (ha egyáltalán lehet annak nevezni).
     A kezemet finoman a bársonypántra csúsztattam, egyelőre csak meg akartam vizsgálni. Néhány ékszert kifejezetten nehéz a viselőjéről levenni.
      – Kicsit elmozdult – jegyeztem meg és visszatettem a kezemet a vállára, mielőtt sikítani kezdene.  – Tudod mit, inkább vegyünk valami finomat neked! Mutass egy jó helyet a közelben! – tettem hozzá gyorsan hadarva.

Te nagyon gyanúsan sokat méregetsz engem, aranyapám.
Mindenesetre egyelőre még meghagyom a muksónak az ártatlanság vélelmét. Mármint, kizárt, hogy ez a pofa szín ártatlan lenne, de még nem közvetlen veszélyes rám annyira, hogy ne hallgassam meg, mit akar, még az is lehet, hogy teljesen jól elszórakoztat. Bár a kezének tudna biztonságosabb helyet találni.
Értem én, hogy Lee, de attól még rá kellett mutatni arra a buktatóra. Ha hazudni akarsz, csak ne legyél olyan béna benne, nem? Oké, vagy csak titkolózni.
-Igen, miért?- Kettőnek nézek ki tán? Merel nyugszik, most Leena vagyok. -Talán ismernem kéne valami okán?
Így, szépen megfeltételezve valami incidenst egy családtaggal, ha Nott lennék. Mindjárt más.
A tolvajos kiabálósdira inkább visszamenőleg figyelek fel, O'Lee úr arra való reakciója miatt. Mi is az érdekesebb, galleonban számolható zsebpénz, vagy ez az illető. Egyfelől jókisgyerek dolog, és hosszabb távon unalmasabb, bár elkölthető érdekes dolgokra. Másfelől egy kalandos nap lehet, de benne van az esély, hogy nem a legjobb féle kalandos, a bácsi milyenségétől függően. Leena, te meg ne vigyorogj túl szélesen, nem illendő neked aztat.
-És megfeltételezi rólam,- mutatok végig magamon csak jelzőleg, azzal a kezemmel, amelyik nem Szegfűszeget szorongatja ugrásra készen, -hogy ugorjak is egyből a pénzajánlatra? Na de: maga meg akar győzni engem valamiről, Mr. Lee. Nos, egyelőre hallgatom.
Nesze, a "rendes" neved, örüjjé. Azt meg minek rontsam el, hogy épp hülyén nézel ki? Így legalább vicces.
-Oké, jöjjön.- Még helyet is én mutassak? Mindegy, majd vagy találok valamit, vagy max marad az Üst ..."Oké"? Hupsz... Mindegy.
Az indulási ajánlatra legalább ki is fordulok egyben a karja alól, és felé fordultomban megejtek egy szúrós pillantást érte, meg az óvatos simításért is az előbb. Vigyázz, O'Lee, figyellek.
Gondolok is egyet, és ha már én vezetek, lehúzódok egy két üzlet közötti kis sikátor szájába, csak hogy pont ne álljunk az elhaladó tömegben, és az ürgéhez fordulok.
-Szóval mit is akar?- Meg se várom, hogy tudatosul benne, hogy megálltunk, már kapja is egyből a kérdést, olyan komoly hangon, mint tőlem pláne nem gyakori.

[viselet]

Egy Nott lány csak így magányosan az Abszol úton… még mindig gyanús volt a helyzet. Azonban most még nem akartam ezzel bővebben foglalkozni, csupán abban az esetben, ha esetleg az egyik rokon váratlanul felbukkanna és ismét menekülnöm kéne.
     Csendesen sétáltunk az Abszol úton, a tömeg biztonságot nyújtó ölelésében. Nott kisasszony azonban nem egy édességbolt bejáratába vezetett – habár az émelyítően édes illatok arra engedtek következtetni, hogy van a közelben ilyen hely –, hanem egy mocskos sikátorba. Ez a sötét, bűzös kis beugró pontosan két üzlet között helyezkedett el és éppen csak egy kicsivel volt csendesebb, mint maga az Abszol út.
      Annyira meglepett a hirtelen megálló, hogy szólni sem tudtam, csak bámultam a gyerekre. Nyilván nagyon értetlen arcot vághattam, mert láthatóan nyeregben érezte magát… komoly hangon szólalt, eltűnt a játékos, ravasz kis csengés.
       – Nem akarok én semmi rosszat, csupán segítséget, hogy elbújjak az üldözőm elől – válaszoltam és alaposan végig mértem újra. – Még is mit feltételezel rólam?
       Egy elkényeztetett Nott lány nem sétálna csak be így egy piszkos sikátorba – elmélkedtem magamban tovább. Az tudta mindössze elterelni a gondolataimat, hogy a zsebembe dugva a kezemet, megéreztem a bross kerek formáját. Ez olyan elégedettséggel töltött el, hogy elmosolyodtam.
       – Nem vagyok rossz ember és sosem bántok gyerekeket, igazán nincs mitől tartanod – próbáltam megnyugtatni.
       Nos, nagy hazugság nem is volt ebben, hiszen még egyetlen kölyköt sem bántottam még s most sem terveztem kárt tenni benne. Csak finoman, szinte észrevétlenül lekapcsolhatnám a nyakáról azt a visszafogott kis pántot.
       A szalag csupán egy kis ráadás lett volna az aznapi szerzeményem mellé. Egy Nott számára pedig bizonyosan nem jelent gondot, hogy újabb ékszert követeljen magának.
        – Gyere, vegyünk neked valami finomat! – nyújtottam felé a kezemet és indultam is vissza, az Abszol út felé.
      – Nocsak! – kiáltott valaki egyenesen az arcomba. Lényegében ma már másodjára ütköztem bele majdnem valakibe.
      – Csak nem itt van a tolvajunk? – kérdezte gúnyos vigyorral a képén.
     Természetesen Mr. Appleby volt az.
     Széles vállai ebben a kis sikátorban még tekintélyt parancsolóbbnak tűntek. Vörös képe eltorzult a dühtől és már ott szorongatta remegő kezében a pálcáját.
     – Ezt nem hiszem el, maga sosem merül ki a futástól? – érdeklődtem és magam elé toltam a kislányt, reménykedve, hogy nem ellenkezik majd annyira.
     Egy gyereket még ő sem bántana (talán). Reménykedve pillantottam fel „Eddie” Appleby vöröslő arcára, de nem láttam rajta enyhülést. Érzéketlennek és becsvágyónak látszott, nem csoda, hogy oly’ hevesen védte a családja gusztustalan titkát. Egyenesen Leena felé emelte a pálcáját.
      Elöntött a düh.
     Ez olyan, mintha legalábbis Ambert akarná bántani valaki – tombolt bennem az indulat. – Nem fogsz hozzá érni egy ujjal sem!
     – Egy ártatlan kölyköt is képes lenne bántani az anyja kis titka miatt? – kérdeztem és már a kezemben volt a pálcám, ő persze ezt a lánytól nem láthatta.   – Leena, most jobb lesz, ha elmész...
     Igen, lemondtam volna arról a csodaszép, bordó, bársonyszalagról, csak azért, hogy megmentsek egy életet. Bár komolyan kételkedtem benne, hogy Edward Appleby ártani tudna igazán bármelyikünknek is.
     – Nem lehet olyan ártatlan, ha egy mocskos tolvajjal mutatkozik – mordult fel és továbbra sem engedte le a pálcáját. – Igaz, Mr. O’Mara?
    Meglepett, hogy tudja a nevemet. Igen, bizonyos körökben igencsak ismert kincsvadász vagyok, Londont azonban általában elkerülöm. Az átlag emberek csak a legritkább esetekben ismernek névszerint.
     – Rictusempra! – kiáltottam el magamat, míg Mr. Appleby-t Leena foglalkoztatta.
    A nagydarab fickó rángatózni kezdett, majd olyan elképesztő hahotában tört ki, hogy még nekem is vigyorogni támadt kedvem  – mindig lenyűgöz, ha egy ilyen egyszerű bűbáj beválik tapasztalt varázslókkal szemben. Azonban erre most nem volt időnk, elindultam kifelé a sikátorból, olyan tempósan ahogyan csak tudtam, reménykedve benne, hogy a lány is velem tart.

-Ugyan, semmit, semmit...- Mosolygok egy kedveset a mondat elejére, aztán felnyúlva megfogom a vállát, és végigsimítok egészen a nyakára és vissza, közben átkanyarítva a mosolyt egy "ne nézz hülyének" pillantásba. Mert én nem vagyok az, téged meg figyellek ám.
-Majd még meglátom, ezt elhiszem-e.
Arra, hogy felém nyújtja a kezét, a szabadon lévőt is zsebre teszem, a másikban már várakozón forgatva Szegfűszeget a tengelye mentén. Követni még így is követném egyelőre, kíváncsibb vagyok, mint paranoid. De valóban van egy cukrosbácsi-visszhangja O'Lee úr egyes megszólalásainak. persze ebbe megelőz mindkettőnket a tény, hogy fentemlített Mrs. Appleby tömegen merészen átvágó felebarátja beleáll az arcunkba, mielőtt bárhova mehetnénk.
Aztán O'Lee behúz maga elé élőpajzsnak. Amaz meg engem céloz arcon a varázspálcájával. Mire eldönteném, melyikükre reagáljak-e, és hogy akarom-e inkább tartani a Leena-álcámat, amibe a reakcióim nem férnek nagyon bele, meg már továbbhaladnak mellettem az események. O'Lee most kaphatna egy gyomronkönyöklést. A másik illető egy tököntérdelést. Csillaggyöngyvirágom, úgy négy-öt lábra állsz tőlünk, ez a csávó mögöttem meg bő egy fejjel magasabb nálam, célozd már gyönyörűségesen arcon inkább őt, hogy egyem a szivedet. Roston sütve. Mert ha így is rajtam keresztül akarod lelőni, rád pipulok be.
Egyfelől ingert érzek arra, hogy kivesézzem O'Lee azon tanácsát, miszerint álljak odébb jó dolgomban, tekintve, hogy ő rángatott be maga elé pajzsnak. Aztán csodálkozik, hogy működök? Vagy mi... De inkább éppenséggel megfogadom, a másik muksó szemébe belenézek egy olyat, hogy "tudom hol laksz", és közben lassan kihúzódok a tűzvonalból, árgus szemmel figyelve, hogy a pálca irányban marad-e, vagy engem követ.
Azt legalábbis megtudom, hogy az a megkezdett O úgy folytatódna, hogy 'Mara.
A helyzet végül megoldódik anélkül, hogy engem kelljen bármilyen varázslatokkal keresztüllövöldözni, lévén, hogy Lee'Mara a takarásomban előkerítette a maga pálcáját, és azzal lőtte telibe az ellenfelét. Egy elsős rontással! És az a pláne, hogy ilyen jól be is válik. Cukros a bácsi vagy sem, ezt azért el kell ismerjem, hogy arc.
-Oké, ez ...látványosan kreatív szabadulás volt.- Oké!? Leena, viselkedj hozzádillően! Egy vigyort is lejjebb kell törölnöm az arcomról, miközben felzárkózok O'Lee'Marához, amerre épp elindult. Most nem állok az élre.
Jó kérdés mondjuk, hogy minek jövök vele, de ha meg kéne tippelnem, ott lehet a kutya lényege elásva, hogy szórakozni egész jól szórakozok az eseményeken, mindent egybevéve. Nem unatkozni jöttem ki, minek hagynám itt ezt a jó műsort?

[viselet]

Milyen kölyök néz már így az emberre? – kérdeztem magamat, habár nyilvánvaló volt, hogy ily' módon igencsak nehéz lesz választ találnom rá.
     A hideg futkosott a hátamon, ahogy megéreztem az érintését. Félre akartam ütni a kezét, azonban nem mozdult egyetlen tagom sem. Csak néztem a szemébe és tudtam: ez egy játék, amit már régen nem Mrs. Appleby és hűséges fiacskája űz velem, hanem maga Leena Nott - vagy legalábbis, aki így nevezi magát.
     Miss Nott, vettem a kihívást! Ha már játék, akkor játszuk keményen! – mértem végig, ahogyan ellenfeleimet szoktam. Még próbáltam ugyan bizonygatni, hogy nem vagyok én rossz ember, de minek is, hamár egyszer felvettem a kesztyűt...
   Mr. Appleby igencsak váratlan előkerülése szakította meg valójában a gondolatmenetet, s talán másban is változást hozott. A versengési vágyamat egyre inkább maga alá gyűrte az érdeklődés.
    A gyerekes kis varázslatot követően sietve hagytam el a sikátort. Gyorsabbra vettem a lépteimet, ahogy kiléptem a tömegbe, s közben elmosolyodtam Leena szavain… nem volt ugyan célom egy gyerek lenyűgözése, még is jól esett az elismerés. Ritkán kapok dicséretet a varázslataimért. Még Daniel sem sűrűn mondd ilyet, pedig ő tanította meg azokat a trükköket, amiket az iskolában már nem gyakorolhattam be.
    Újdonsült menekülőtársam beszédét figyelve egyre biztosabb voltam benne, hogy nem Nott a kisasszony, de nem akartam elrontani a játékát. Talán valami célja van ezzel az egésszel vagy csupán annyira megrémült tőlem, hogy nem merte elmondani a valódi nevét – bár be kell, valljam: egyáltalán nem tűnt egy ijedős típusnak. Kíváncsivá tett.
     Vajon hová vezet ez az egész? – elmélkedtem egy kicsit, de Mrs. Appleby észbontóan hangos zokogását még az Abszol útnak ezen a részén is hallottam. Tudtam, hogy nincs idő gondolkodni vagy bájcsevegni, haladnunk kell. Az Appleby család bosszújától persze nem valószínű, hogy megvéd egy jó búvóhely, hiszen mint kiderült, névről ismernek... de talán egy időre nyugalomra lelhetek.
     – Látványos és kreatív, de a legkevésbé sem hatásos hosszú távon – válaszoltam és egy kisebb családot félrelökve átvágtam magamat a tömegen.
     Nem érdekeltek a felháborodott emberek, csak az érdekelt, hogy biztonságba tudjam magamat minél gyorsabban. Miss Nott azért tarthatott csupán velem, mert én rángattam bele ebbe a kellemetlen szituációba és bizonyosra vettem: Edward Appleby még őt is bántaná anyja füstös kis hangjáért.
     – Nem éheztél meg ebben a nagy rohanásban? – érdeklődtem, habár jól tudtam, még az Üst kétséges menüsorából is csupán egy adag ételt tudnék kifizetni. – Megérdemelsz valami finomságot, és most nem csak úgy mondom.
     Bevillant a szalag képe, amit a nyakában viselt. Az a gyönyörű bársony anyag szinte magával ragadott még úgy is, hogy nem néztem rá. Eddigre persze alaposan összezavarodtam, hiszen Leena nélkül lehet, hogy meg sem úszom ezt a kis találkozót a sikátorban – legalábbis ép bőrrel biztosan nem. Elterelte a mi Eddie-nk figyelmét, hiszen két ellenfél már soknak bizonyult, ezért sikerülhetett csak is egy ilyen meglehetősen amatőr próbálkozás.
       Mindegy! – ráztam meg a fejemet és eldöntöttem, megnézem magamnak azt a bársonyszalagot alaposan és utána mérlegelek, mi legyen a következő lépés. De hogyan is hagyhatnék veszni egy ilyen szokatlan nyakéket? Nem szokásom kihagyni a lehetőségeket, de talán egy cserére is rá tudom venni a lányt.
     – Te döntöd el, hová menjünk… de előre szólok: nem véletlenül lettem tolvaj – mondtam kicsit lehangoltan, ahogy benyúltam a nadrágzsebembe, félre húzva a kabátomat. Még mindig csak az a pár érme csörgött benne és persze az én gyomrom is korgott … de nem baj – gondoltam. –, adjam csak el a brosst és négyfogásos vacsorával jutalmazom magamat.
      – Sajnos nincs nálam túl sok pénz és a Nott házban bizonyosan fejedelmi ételeket szolgálnak fel – sóhajtottam fel álmodozó hangon, alaposan megjátszottam magamat. A szemem sarkából figyeltem Leena reakcióját, reménykedve: lebuktatja végre magát.

-Magának nagyon a fixa ideálja, hogy valamilyen édességgel lásson el engem- jegyzem meg, ahogy a kínjában kacarászó férfitól távolodunk. Együtt, ami felveti a kérdést, miért tartok vele igazából. Illetve pláne, Leena Nott miért tesz így. Merel Everfen simán, teljesen érthetően csak jól szórakozik.
Illetve...
Megvan a maga sajátos élménye a helyzetből eredő akciókalandnak, még azzal együtt is, hogy nem annyira a tejbetök vigyorom ül a képemen, mint szokott, hanem aktívan gyanakszom Mar'Lee bára, miközben vele tartok, hogy mik is a céljai itt, főleg velem mik. Gondolom, a kíváncsiságom inkább, ami miatt nem hagytam csak faképnél mostanra. Jobb ez még így is, mint egy eseménytelen nap.
Az újabb ajánlatra, hogy én vezetek, megforgatom a szememet, előbb önmaga, aztán az Abszol út körül, kinézni valami célhelyszínt. Főbb szempont inkább, hogy közelebb legyen, mint nem, és hogy valami olyan hely legyen, ahol meg tudunk állni pár szóra zavartalanabbul, mint az előbbi sikátor bizonyult. A muksó még mindig kacarászik kínjában. Az sem hátrány, ha nem vagyunk annyira szem előtt, ellenben emberek mögött inkább.
-Akkor jön.
Még csak nem is felszólítás, egyszerűen kijelentem, miközben csuklón ragadom O'Bácsit, aki vagy a cukros fajta, vagy csak bénán, akaratlanul állítja be magát annak elég hatékonyan, és elkezdem vontatni a kinézett irányba.
Fogadó a Vasorrú Bábához.
Ha elég jó a reakcióideje, megengedem, hogy illedelmesen ő menjen előre az ajtóban, hátha egy repülő szék akar minket fogadni befele menet, és ugyan ne a hölgyet trafálja már képen az, de elsősorban az érdekel, hogy egy félreeső asztalhoz ültessem le magunkat.
Oké, az Üst is egy faja kis füstös fogadó fura alakokkal, de ez a hely még rátesz arra is egy lapáttal. Vagy az Üst teljesen normális - már varázslómértékkel nézve - és ez az annyira fura csak, amennyire én az Üstöt találom annak a mugli tapasztalataim alapján. Mindenesetre a vendégek nem zavartatják magukat az érkezésünkkel, ameddig nem borítjuk ki az asztalt a kártyázásuk alól, vagy ilyesmi.
-Nos, ha a Nott ház bizonyos fejedelmi ételeit keresném, nem itt kint lennék az Abszol... úton. Gondolom megérti.
Egész kimelegedtem ebben az össze-vissza futkorászásban, főleg így, hogy utána még be is jöttünk egy fűtött épületbe. Egy ujjal benyúlok a nyakszalagom alá, körbetörülgetni a nyakamat alatta.
-De felteszem rájött, nem is azok nyomában járunk itt. Maga akar valmit tőlem. Vagy velem. És most nem ússza meg a válaszadást. Szóval, mit is akar?
Szegfűszeg forog a zsebemben, én meg várom a választ, töretlenül méregetve O'Desoknevevanmár urat velem szemben.

[viselet]

Az Abszol útra újabb adag ember tódult be jótékonyan eltakarva minket az utánuk kutatók elől. Hiszen most már vérdíjat is tűztek ki a fejemre – már, ha lehet Mr. Appleby felelőtlen ajánlatát annak nevezni. Ki tudja hányan hallották meg azt a kétségbeesett sikolyt és rohantak Mrs. Appleby irányába, hogy megmentsék a kegyetlen tolvajtól? Nyilván egy pár csillogó érme csak még inkább meghozta a kedvüket.
        A hátunk mögött hagytuk lassan a még mindig vihogó Edward Appleby uraságot. Nevetésének undok kis hangja összekeveredett anyja kétségbeesett zokogásával. Ahogy haladtunk ezis szép lassan beleolvadt a tömeg morajába.
         Leena épségért aggódtam, már jó ideje menekültünk és csupa szívjóságból kérdeztem meg tőle, hogy nem éhezett-e meg. Azt persze nem állíthatom, hogy semmilyen hátsó szándék nem vezérelt, hiszen mindennél jobban érdekel a nyakék, amit viselt... de kezdtem meg kedvelni Leena személyiségét – vagyis a lányét, aki így nevezte magát. Kíváncsi voltam rá, akárcsak az ékszerre.
      – Nem a fixa ideám, de szeretném jóvátenni, hogy ebbe rángattalak és... – megnézni a szalagot közelebbről. Inkább elharaptam a mondatot.
      Okosabbnak kell lennem egy egyszerű kislánynál, legyen az akár egy Nott ivadék vagy egy kis szélhámos. Túl sokat láttam ahhoz, hogy elszóljam magamat csak úgy. Már felvetted a kesztyűt, Elliot. Most pedig játssz keményen, ahogyan szoktál!
       Leena vezetett ismét, miután felajánlottam, hogy dönthet. Nem figyeltem az utat csak követtem. Hagytam, hogy a csuklómat megragadva mutassa a megfelelő irányt.
        Fogadó a Vasorrú Bábához – ismertem fel a füstös kis helyet, ahol már nem egyszer kerültem korábban is bajba. Elképedtem, hogy éppen Leena Nott, vagyis az aki annak mondja magát, egy ilyen helyre vezetett. Már nem is különösebben figyeltem a válaszára.
       Ahogy már említettem Londonban kevésbé ismert bajkeverő vagyok, ugyanakkor megvannak a magam kapcsolatai, még ha nem is oly' kiépítettek. A kandalló közelében meg is pillantottam egy ismerős alakot. Egy görbe, bibircsókos boszorkány, a híres Szép Meggie.
      Az otromba teremtését legutóbb igencsak csúnyán kiraboltam. Míg elvettem a díszes karkötőjét, végig simította és csipkedte az arcomat. Kirázott a hideg a gondolatától is annak, ahogy a fülembe suttogta: Szép fiú... és a hajamba túrt.
       Reméltem, hogy szőkén nem ismer rám, de azért a kezemmel eltakartam az arcomat, miközben helyet foglaltunk. A fenébe, a fenébe! – ismételgettem magamba, félve, hogy a boszorkány megint rám veti magát, vagy esetleg elátkoz.
       – Hogy én mit akarok? – kérdeztem vissza kissé felháborodva a szigorú hangnemen.
        Szóval ilyen az, mikor nem Leena Nott ül velem szemben, hanem az a valaki, aki egyre inkább érdekelt. Éreztem, hogy eljött az idő: vége a szerencsétlenkedésnek és a ravasz Elliot is előmerészkedhet.
         – Szívesen elmondanám... hiszen talán mindkettőnknek üzleti haszonnal járhat. Okos gyerek vagy te, talán még értékeled is a javaslatomat – magyaráztam és alig vártam, hogy rendelhessek valami alkoholt.
       A lány benyúlt a szalag alá, mintha viszketne alatta a bőre vagy csak alaposan megizzadt volna a rohangálásban. Figyeltem minden mozdulatát, miközben levettem a sálamat és a kabátomat is magam mögé gyűrtem. Egy kis izzadtság rajtam is kijött, habár cseppet sem volt vészes. Futottam már ennél többet is... sokkal többet.
        Viszont csak most éreztem meg, hogy a bordáim az eséstől még mindig fájnak. A térdem is alaposan neki koccant a macskaköveknek. Lényegében jól esett ülni.
        – Szóval játszunk nyílt kártyákkal, Leena... vagy ki is vagy te valójában? – meredtem rá továbbra is.
         Az ujján csak abban a pillanatban láttam meg a vörös foltot. Elsőre csupán a szalag festékének hittem, amit a sós izzadtság ki tud oldani. Azonban annál jóval töményebb volt.
         –Az vér? – ijedtem meg.

-Elég egyértelműen akar valamit. Vagy tőlem, vagy velem. Tizenhárom vagyok, nem hülye, ne nézzen annak.
A nézésemmel még szimultán hozzáteszem, de legalébbis megpróbálom, hogy "hagyjuk már a felháborodósdit, nem működik". A járásommal nem. Épp ülök. Honnan ez a gondolat egyáltalán?
-És az eddigiek alapján elég kétesnek tűnnek a szándékai, Mr. O'Candy, úgyhogy ajánlom, hogy csak rossz kommunikáció álljon ennek hátterében.
Közben körüllesek a benti vendégeken mégegyszer, ahogy az ürge láthatóan észrevétlenebbre próbálja magát húzni, miközben letelepedik a maga székére. Vannak itt fura alakok rendesen. De az a lényeg csak, hogy nem akarnak eddig kitenni innen csak a korom miatt. Ne is tegyék, ha eleve nem is készülök inni se, miért ne lehetnék bent? Max megtagadják a kiszolgálásomat. Na de nem kalandozok el, itt ül velem szemben a jó kérdés.
-Akkor bökje ki már. Kérdést elhárítani és mézesmadzagot libegtetniazt tud. Szóval mi az a nagy, profitgyanús javaslat, annak ellenére, hogy mint mondta, egy fél fityinge van?- kérdem inkább számonkérőn, nem mint akinek hirtelen a meggazdagodás lehetősége ragadta meg a fantáziáját. Najó, a kalandlehetőség felé nem vagyok közömbös például, de ezt elég nekem tudnom egyelőre.
Hátradőlöz a székben, karjaimat összefonva a mellkasomon. Szegfűszeg a bal kezem által nem takart része a kabátujjam rejtekében lapul meg így, a zsebem helyett.
-Én vagyok Leena Nott- Szögezem le, mi sem természetesebb. Végülis, ebben a formában teljesen igaz állítás, engem jelöl a név. -De ha nem akarja elhinni, szólíthat Valnak. Esther, Merel, Alice, Victoria. Clover akár? Vannak, akik úgy ismernek... Tim. Najó, ez csak vicc volt, de ha felismeri, elnézek magának egy dolgot.
Ha már megtippelte nyíltan is, hogy nem vagyok egy Nott, és én is úgy-ahogy elismertem, hogy helyes meglátás, teret engedek az eredeti önmagamnak. Még az igazi nevemet is megadom többek közt, de tippelje ki az egyformán ledarált többi közül. Ezek jutottak eszembe így spontán, na.
A vér említésére először csak felvonom a szemöldököm, hogy "he?". Aztán eszembejut valami, hogy mire utalhat, és megnézem a kezemet, amivel az imént a nyakamat törültem meg. És valóban piros. A középső ujjammal is törlök egyet a nyakszalagom alatt, és valóban. Az fogta meg. Ezúttal őszintén meglepetten pislogok az ujjaimra, hogy tán mivan. Megszagolom a vörös maszatot, de az alapján is vérnek bizonyul. Én nem éreztem pedig semmit a nyakamon, ami indokolná.
-Úgy tűnik- vonom meg a vállamat, aztán a figyelmemet újra a férfi felé fordítom inkább. Nem harcolta még ki, hogy ne gyanakodjak rá, hogy rosszban sántikál. Már hogy velem kapcsolatban, a tolvaj-gyanusítások alapján ügy általában is rosszban sántikál, de ez a rész nem kérdés.

[viselet]

Hülyének nézni? – visszhangoztak a szavai bennem. Én ugyan nem nézek hülyének senkit, csupán finoman vezetem fel az üzletet, ami vagy előnyös neki is vagy nem – utóbbi már nem az én gondom. Amit akarok azt megszerzem, ha kell tisztességtelenül is. Ez a helyzet azonban más volt, hiszen a nevét annyira titkoló, immár nyilván tizenhárom éves, lány a segítségemre volt s nem kiáltozott, holott lett volna rá oka.
          –  Mr. O'Candy? – hüledeztem a sértésen, miközben helyet foglaltunk és persze takargattam magamat Szép Meggie miatt.
           Hallgattam a szavait s bár biztos voltam benne, hogy mindenkinek megvan az a pont, amiért hajlandó lemondani egy-egy értékes tárgyról. A nők például gyakran csak egy romantikus találkozásra vágynak, a férfiak hajlandóak cserébe bocsátkozni, de időnként a zsarolás is hatásos.
           Miközben beszélt rendeltem magamnak valamit, majd vállat rántottam. Szinte bármit ajánlhatok neki a pénzen kívül. A gyűjteményem hatalmas.
           Ha már egyszerű kérdést test fel az ember – mint például: ki a fene is valójában Leena Nott –, akkor arra nem kacifántos nevek tömegét várja. Nem kedvelem a találós kérdéseket. Mindegyik fárasztó, unalmas és általában energiapazarlás.
            – Nos, az nyilvánvaló, hogy a Leena téged jelöl, habár nem az igazi neved. Egy Nott nem így viselkedik. Alice, Victoria és Eshter... túl egyszerű ez egy magadfajta, ravasz kölyöknek. A Clover maximum egy tehénnek menne el – nevettem el magamat.    –  A Val éppenséggel nem tudom hogyan is utalhatna rád, hiszen minek a rövidítése lehet? Szóval vagy ez, vagy Merel.
           Na, hogy tetszik kislány, hogy átlátok rajtad? - húzódtak az ajkaim gúnyos mosolyra, ahogy végigmértem a talányos kis társamat. Talán a nevét nem találom ki, de a személyisége, mintha a szemem előtt bontakozna ki. Hol távolságtartó a mi Leenánk, hol pedig ravasz kis Merellé változik, máskor pedig mókás Cloverként mutatkozik. Csupán egy kis titok van, mégpedig maga Val. Vajon melyik az igazi énje?
             Mondtam volna én, miféle üzletre is gondoltam volna, de akkor jött a vér. Val-Merel valahogy sokkal érdektelenebbül fogadta, mint hittem. A vállrándítás legalábbis erre utalt. A rövid vizsgálódása azonban arra engedett következtetni, hogy semmifêle sebről nem tudhat. Szóval ez a szalag sokkal különösebb, mint hittem.
              A rövid „úgy tűnik” után az italom is megérkezett. Gyorsan lehúztam a felét. Kellemesen átmelegítette a tagjaimat és kicsit az idegeimet is megnyugtatta. Ez kellett nekem talán, hogy nyugodtan kezeljem, Leenát, Valt és Merelt.
              – Tetszik ez a szalag – mondtam, miközben ő engem nézett, míg én az ékszert.   –  Igazán érdekes ez a vérzés... lenyűgöző.
            Azonban nem akartam azonnal az üzletre térni.
           – Nem kérsz egy italt? Itt kiszolgálnak az én társaságomban – jegyeztem meg és finoman kortyoltam egy kicsit. Halkabban folytattam:   –  Engem nem zavar, ha már ennyi idősen iszogatnál... én sem voltam sokkal idősebb, mikor belevágtam. Ráadásul egy jó ital mellett az üzletről is kellemesebb beszélni.
           Ha eddig édességet nem akart, akkor talán ez kell neki. A mai gyerekekre mindent lehet mondani, csak éppen azt nem, hogy ártatlanok. Azon a napon már a második bizonyíték volt az előbbi felvetésre. Hol voltam én tizenhárom évesen? Hmm, azt hiszem talán megállás nélkül büntetésben a roxforti tanároknál felváltva. Esetleg éppen Roxmorts területén gyötörtem a társaimat, zsaroltam és hazudtam a céljaimért.
           – A nyakékedről szeretnék többet tudni – mondtam, áhítattal bámulva a bársonyt a gyenge fényben.  –  Miért vérzett vajon? El lenne átkozva vagy valami más ez?
          Kicsit megköszörültem a torkomat és elfordítva a fejemet, mikor a bibircsókos képű Meggie a termet pásztázta. Ide ne nézz! – üvöltözött a belső énem, félve hogy kitekerné a nyakamat vagy újabb randevút követelne. Éppenséggel egyik sem volna életem fénypontja.
          – Na, nem akarok tolakodni, ne érts félre! – mondtam. – De általában ilyen különlegességeket szoktam összegyűjteni. Ismered a szalag történetét? Kié volt, ilyesmik?
          Továbbra is magamat takargattam. De mit adhatnék egy kislánynak? Eszembe jutott a zsebemben lapuló bross... talán érdekelheti, habár számos más olyan tárgyam is van, ami számomra haszontalan.

-Csak egy kis rávezetés, hogy minek sikerült feltüntetnie magát- mosolygok rá negédesen. -De én elhiszem magának, hogy nem az, csak előnytelenül sikerült bánnia a szavaival. Meg viselkedésével...
Vagy nem. A mondat végét elhúzom, mintha még keresném a további listapontokat, de egyelőre ennyi.
A lehetséges neveim esélyeinek fejtegetését felvont szemöldökkel hallgatom végig. Aztán én következek a néven háborgással. Kábé.
-Szóval azért nem lehet valami a nevem, mert maga nem ismeri a teljes alakját? Valerie? Már ha egyáltalán próbálkozott kitalálni, mert szerintem nem. Annyira nem nehéz- forgatom meg a szememet.
-Amúgyis, elvárja, hogy elsőre magára bízzam az igazi nevem, amikor magának volt az első dolga, hogy titkolózzon a sajátjával? Tudja, kiba...lettozott felismerhető egy menet közben másmerre terelt szó, Mr. O... Lee.
Nekem, mint a módszer rendszeres használójának biztosan. A segítség kedvéért megkapja az eredeti elhangzott formában a saját nevét, úgy látom, van rávezetésre szüksége azért. Szemben a magamfajta ravasz kölyökkel.
Ahogy a nyakam körüli szalagról kezd kérdezősködni, azt hiszem összerakom én is a képet, így leveszem a nyakéket, és párszor összehajtva a nadrágzsebembe teszem inkább. Tudom, hogy az illető hajlamos lopni, és onnan a legnehezebb úgy, hogy ne vegyem észre. Főleg így ültömben, ahol a zsebemre még  rá is "csukódik" a combom. Mint mondtam, nem vagyok hülye. És figyellek.
-Látja, O'Candy, ezért sikerült ennek látszania. Creepy érdeklődés a vérem és tulajdonaim irányában, ajánlatok mindenféle megvendégelésre... De segítőkész leszek,- oké, meg leereszkedő, -és megsúgom, hogy egyik eddigi mézesmadzagát sem utasítanám vissza, ha nem feltételezném mögötte valami kétes szándékát, akár mint cukrosbácsi, akár másképp. Nem kell háborogni rajta, ezt a részt már úgyis bebukta.
Közben elkezdem a vérmaszatot ledörzsölgetni a nyakamról. Igazából nyugtalanító fejlemény, csak most inkább foglalkozok azzal, hogy ki akarnak-e fosztani, -használni, vagy -vesézni. A nyakam vagy a szalag különös viselkedése ráér későbbre.
-Minden bizonnyal van valami érdekes történet mögötte, de nem ismerem. Viszont az enyém, maga meg ezek szerint szemet vetett rá. Van valami ajánlata is, vagy csak a figyelmemet próbálja terelni?