A zsúfolt Abszol úton...

[viselet]

Nos, talán nem éppen egy mélyen szántó fejtegetés hangzott el a számból, de miért is kéne kiadnom a tudásomat egy gyereknek? De játszunk nyílt lapokkal... Nem a neve érdekelt valójában, hanem a személyisége és a tény, hogy valójában nem a Nott családból származik sem jött éppen rosszul. A szívem mélyén persze nagyon is kíváncsi vagyok, mi történt volna, ha egy ilyen család sarját lopom meg.
Mire a Fogadó a Vasorrú Bábához falai között melegedtünk és az ital is lecsúszott egészen másképp állt a helyzet. Hiszen cserére is hajlandó lettem volna azért a gyönyörű, bársonyszalag megszerzéséért. Volt benne valami megmagyarázhatatlan, valami olyan erő, ami nem akarta, hogy elforduljak, hogy a tekintetem másfelé vándoroljon.
– Mostanra talán rájöttél, hogy engem nem a neved érdekel, viszont ez a kis kitalálósdi nagyon is rávilágított arra, Merel, hogy szeretsz szórakozni. Sőt azt is megtudtam: nem vagy Nott. – mondtam és kicsit elmosolyodtam. – Ne aggódj, én is tudok játszani, ha szükséges, de most inkább az ékszered érdekel.
Talán nem kellett volna bevallanom, hogy tetszik a szalag. Azonnal levette és a zsebébe csúsztatta. Valószínűleg rémült kifejezés ült ki az arcomra, ahogy követtem a mozdulatot. Csalódottság érzés keveredett a vággyal, már nem láttam, de a tudat, hogy ott van tovább emésztett.
– Talán úgy tűnik bebuktam a próbálkozásokat, mégis itt vagyok a szalag közelében – mosolyodtam el kicsit.
Valójában tetszett a lány ravaszsága, most még sem szórakozni szerettem volna - ahogy mondtam is neki.
Felpattantam, miután kérdésemre közölte nem tud semmit a nyakék múltjáról. Engem azonban a maradék vérfolt foglalkoztatott a nyakán. Nem hajoltam túl közel, csak annyira, hogy jobban lássam.
– Ha az enyém volna, biztosan utána járnék a történetének – válaszoltam, majd folytattam: – És igen, van ajánlatom, még ha nem is túl konkrét. Ahogy már mondtam van jó pár kincsem odahaza, de akár ezt a brosst is megkaphatod érte.
Kitettem az asztalra a kerek ékszert, ami addig a zsebembe lapult. Nem fogott már meg annyira a csillogása, mint odakint, a tömött Abszol úton. Mostanra csak a szalag érdekelt és olyan nehezen uralkodtam magamon, hogy szinte beleremegtem az erőlködésbe, ahogy visszahuppantam a helyemre.
Elliot, uralkodj magadon! Bíztatni akartam magamat, de még ez is hatástalan volt. A szalag, mintha minden gondolatom mögött ott lett volna.
Vettem egy mély levegőt, hogy megnyugodjak.
– Van éneklő órám, vagy olyan, ami az érzelmeket mutatja, egy kehely, ami magától megtelik borral... de ha semmi sem tetszik, hajlandó vagyok megkeresni neked bármit, csupán egy szavadba és persze a bársonyszalagba kerülne!
Újra látni akarom! – kattogott a fejemben ez a mondat megállás nélkül. Szerettem volna, ha megszűnik a kis hang, hogy még magabiztosabban szólhassak a lányhoz. Azonban egyre nehezebben figyeltem rá és magamra is. Nem értettem az érzést, persze mindig is furcsa kis izgalom lett úrrá rajtam, ha különleges kincs közelébe kerültem. Ez más volt.
Kicsit meg is ráztam a fejemet, hogy összeszedjem magamat. Intettem, hozzá téve, hogy még egy italt kérek. Talán ennyi elég lesz, hogy megnyugodjak.

Nem ráz meg olyan nagyon, hogy kitalálta a nevem, nem annyira a titkolózás volt a szándékom eleve, inkább főként jelezni, mind, hogy észrevettem ám, hogy sunyul, mind hogy annyira azért nem bízom benne, úgyhogy figyeljen magára. Mert talán nem a faképnél hagyása a legcsúnyább, amit kiharcolhat itt magának.
-Azt mondom, azt bukta be, hogy ne nézze bárki egyből cukrosbácsinak, már megtörtént. És azért van a szalag, meg az én közelemben még, mert még kíváncsibb vagyok, mint rossz szándékára gyanakvó. Megtehettem volna, hogy a muksó mellé állok, aki el akarta kapni, és csak hagyom, hogy elintézzék nélkülem a dolgukat. Igazából még mindig megtehetném.
Elnézegetem egy ideig a brosst, bár annyira nem fog meg. Nem szoktam ékszereket hordani, inkább útban van nekem a szándékos csinosság, mint amennyit bármiben segítene. Ez a nyakszalag is jó kérdés, az utóbbi időben valóban hozzám nőtt, pedig régebben csak egy-egy alkalomra vettem föl, amikorra azon kívül is kicsit inkább a kinézetem felé hajlottam, mint direktben a kalandozás felé.
-A brosst, mit elég valószínűleg lopott, és ez az, ami miatt kint még kergették is? Tekintve, hogy saját bevallásán másképp csóró? Még azóta se nézzen hülyének.
Éneklő óra nyomi. Érzelmeket mutató szintén nyomi. Öntöltő borospohár, már alakul, de ennyire jóban nem vagyok azért az alkohollal. Arra az állítólagos gyűjteményre kíváncsi lennék, hogy mik vannak még, de eddig nem a legmeggyőzőbb.
-Ha látom azt a gyűjteményt, még az is lehet, hogy találok valami érdekeset- játszok el neki hallhatóan is a gondolattal. -De azt felejtse el, hogy frissen lop valamit, meg se próbáljon rámsózni valamit, amit épp keresnek.
Aztán eszembe jut, miket nézelődtem még a Borginban, és mi volt az, amiben annyit gyönyörködtem, és teljes hangnemváltással, vidám-lelkesen fűzöm hozzá a folytatást.
-Valami kése vagy tőre van véletlen? Lehetőség szerint ami tud is valamit?
Megint másik kérdés, hogy ezzel most megijesztettem-e. Nem mert szándékom volt, csak ugye hirtelen késekért lelkesedés... felteszem én se látszok jobbnak, mint O'Kármi, csak más szempontból nem.
Ha persze nem, és még van is valamije, ami tényleg érdekes, még nem kizárt, hogy meggyőzött. De attól még figyelem. Még van arcletépés a pakliban.

[viselet]

Nem figyeltem, nem érdekeltek már a szavak, csupán a nyakék, amit nem láthattam. Zavartan ütögettem az egyik ujjammal az asztallapot a bross mellett, miközben elutasította a lány az ajánlatot. Jó formán csak a nemleges választ értettem meg, mert közben kínzott a vágy, hogy újra láthassam a bársonypántot.
– Megmutatnám a gyűjteményt... de enyhén cukros bácsis volna az eddigiek után csak úgy elvinnem téged a lakásomba – válaszoltam.
A kezeimet ökölbe szorítottam, nehogy felpattanjak megint az asztaltól és könyörögjek, hadd vessek rá egy pillantást. A gyönyörű bársony képe kísértetként lebegett a lelki szemeim előtt. Még csak futólag érintettem meg, mégis mintha az ujjaim között húzta volna el valaki, szinte éreztem a puha anyagot, s vágytam rá, hogy utána kapjak.
Az izzadtság végig folyt a tarkómon. Gyorsan levettem a kabátomat és a székem támlájára akasztottam a sálammal együtt. A kockás ingem ujjával végig töröltem a homlokomon, a még mindig undorítóan szőke hajamat is eltűrtem az arcomból.
Mély lélegzetet vettem.
Csak nyugalom! – bíztattam magamat. Nehezemre esett nyugton maradni. A lábaimmal doboltam az asztal alatt. Aztán végre olyat mondott, ami túl mutatott az Appleby családon s végre megjelent a reménysugár. Talán enyém lehet a nyakpánt.
Miért kell egy ekkora kölyöknek kés vagy bármilyen fegyver? – elmélkedtem. Az agyam még mindig a nyakék képével volt tele, hol a kislány nyakát hol pedig a zsebét kutattam a szememmel. Erősen kellett koncentrálnom, hogy rájöjjek a válaszra.
– Mi a francra kell neked kés? – kérdeztem meglepetten.
Egy pillanatra a brossra néztem, s csak utána folytattam:
– Van egy egyiptomi tőröm. Nem ismertem ki a képességeit, de nem átkozott az bizonyos. Az áldozata vérét viszont magába szívja.
Egy pillanatra ugyan, de elszakadtam a nyakéktől. Abdul-Azim járt a fejemben, aki a tizennyolcadik életévemben majd végzett velem azzal a csodaszép, aranytőrrel. Fájdalmas sebet ejtett a hasamon – aminek a nyomát örökre a testemen fogom viselni – és csak a szerencsén múlt, hogy túléljem.
Meg akartam alázni a nálam öregebb, tapasztaltabb varázslót, ezért elloptam a tőrt, s később a tábortűz fényénél gyakran bámultam a míves hüvelyt, amin széth-állatok sorakoztak. Az ujjamat végig húztam a domború felületen s bár undorodtam ettől a tárgytól, mégis elégedettséggel töltött el a birtoklása... azonban örültem volna, ha pénzé tehetem.
– Többek között az én véremet is magába szívta már – egészítettem ki, hátha ez érdekesebbé teszi az ajánlatot.
Hirtelen, ahogy Merel nyakára tévedt a tekintetem, megint bevillant a bársonypánt képe. Felpattantam az asztaltól, zihálva hajoltam hozzá. Könyörögni akartam, hogy hadd vessek rá egy újabb pillantást, de mintha el akadt volna a lélegzetem. Ez térített némileg magamhoz.
– Ez a legjobb ajánlatom – mondtam és az asztallapra csaptam, hogy nyomatékot adjak a mondandómnak.
Hirtelen a pohár s a bross is megmozdult, utóbbi le is zuhant a földre. Megpattant, ahogy a padlóra ért, és beesett a lábak rengetegébe. Egy piszkos barna bakancs mellett vesztettem el végképp szem elől.
– Ne, a vacsorám! – kiáltottam s igen, úgy hangzott, mintha azt az ékszert akarnám befalni.
Kétségbeestem, a gyomrom mintha még kegyetlenebbül korgott volna vacsorám árának elvesztése láttán. Fájdalmasan néztem egy ideig, mintha ettől aztán előkerülhetne.
Tennem kellett valamit. Hasra vágtam magamat s úgy kerestem a tekintetemmel. Egyszerűen nem tudtam elhinni, hogy ilyen balszerencse ért.
A szalag képe továbbra is ott volt minden gondolatom mögött, s nem tudtam még egy normális invitot sem kinyögni. Egyszerűen most még ez sem működött. Remegett a hangom, rekedt voltam még mindig s most már Szép Meggie is gyanúsan méregette az asztalunkat. Talán nem tudta eldönteni a hajam miatt hogy valóban én vagyok-e az a kedves férfi, aki egyszer meglopta.
A lány felé pillantottam inkább, remélve, hogy nem lépett le. Legalább az egyik üzletem mehetne most zökkenőmentesen.

-Végülis...- gondolkodok el a lehetőségen -Még talán bele is egyeznék. Úgyis tudjuk, hogy valószínűbben csak béna a szavaival, mint tényleg cukrosbácsi, meg hogy figyelem ám magát, nem a naívságomnál fogva vezet. És ne tévessze meg a külsőm, semmi gondom azzal, hogy letépjem az arcát, ha vicces ötlete támadna, és vissza se rettennék ettől.
És mindezt egy nagyon kedves mosoly mellett. Oké, ha kivételesen figyel is rá, a szememből - ami itt van fent, kérem - még ki is olvashatja, hogy nem lódítok. Lelkiismeretesen betartom ezt a szabályt, hogy nem varázsolunk a Roxforton kívül, de főleg mert nem akarom kirúgatni magam, hogy aztán maradhassak a mugli világban, miközben van itt egy ilyen is, de pálcát még így is hordok magamnál mindig, és önvédelemből szemrebbenés nélkül használnám is. Ha nincs mugli szemtanú, még hivatkozási alapja se lenne az illetékeseknek, hogy például lebuktatom a varázsvilág létét.
Tiszafa, sárkányszív és megfelelő hozzáállás, és egy diffindo - másodikos varázslat pláne, milyen jó már ez - is csodákra képes. Meg lehet kérdezni a párnámat. És apropó párna, a reparo pedig egy nagyon, nagyon hasznos varázslat szintén. Van még min aludnom!
Felvont szemöldökkel jutalmazom azt, hogy O'Kárki nagyon nem bír magával, még neki is kell vetkőznie, hogy ne olvadjon le a székéről. Ennyire azért még itt se fűtenek.
-Mi a francra kell magának a szalagom?- kapja válaszul a keresztkérdést. Ennél többet egyelőre meg is tartok magamnak, nem az ő dolga.
De tessék, ezzel a tőr dologgal meg is fogott. Nincs tükör, hogy megnézzem, de lehet, hogy hasonló érdeklődés figyelhető meg rajtam, mint rajta a szalagom iránt. Persze én nem produkálom mellé egy Szméagol gyűrűelvonási tüneteit, annyi különbség azért bőven van. De pont úgy csillog a szemem, és derül ki az arcom, mint ha nekem tetszik meg valami. Mondjuk pont azért.
-Oké, megvett. Minimum annyira, hogy megnézzem. Persze továbbra is nyitott vagyok egyéb ajánlatokra- vágom rá szinte egyből. Végülis, ha a saját vérét is vette vele valahogy, és ilyen élhető állapotban itt van még, az valamennyire még bizonyítja is, hogy nem átkozott. Már látszana, ha az lenne, főleg az ilyen egyiptomi átkokkal, amik a piramisokban szeretnek gubbasztani. Jim ...professzor mesélt ezt-azt, néha beszélgettünk óra után.
De a nyomatékul szánt asztalcsapkodástól közben legurul a lopottgyanús bross, és O'Kékifogytamazötletekből sem tudja elkapni, én is lebukok az asztallap szintje alá, hátha látok valamit.
-Az ott?- mutatok valami csillogóra egy banyább boszorkány lába mellett, ahol eddig gyanútlanul pihen, és épp nem rúgja félre senki elhaladó. Innen nem vagyok biztos, de jó eséllyel nem lehet más, mint a kalandos sorsú kitűző, nem jut eszembe semmi, ami ott lehetne észrevétlenül, és ilyen lenne a csillogása, és lenne értelmes helye ezen környezetben.
Mondjuk nem ezt figyeltem annyira, mint inkább hogy mit akar-e velem a mukker, de nem pont abba az irányba próbált nem fordulni, amerre az említett banyanéni van?

[viselet]

Az az érzésem támadt, hogy hülyeséget kérdeztem s Merel sem akart normális választ adni. Nyilván való, hogy a szúrófegyverek iránti érdeklődés és az imént elhangzott arcletépés egy tőről fakadt... egyre kevésbé értettem, miért is engem neveztek problémás gyereknek annak idején, mkor még a Roxfort falai között éltem.
A kérdésére valószínűleg akkor sem válaszoltam volna, hogyha komolyan hangzik el és nem csak hárításként, jelezve, nincs közöm hozzá. Ugyanakkor már nem emlékeztem valóban, mire is kellett nekem. Csak azt tudtam: Most akarom. Ez az érzés pedig percről percre erősödött.
Tetszett az arckifejezés, amit a tőr hallatán láttam. Elégedetten mosolyodtam el, már amennyire a szalag gondolatától szabadulni tudtam és engedte, hogy rendesen felfogjam a szavait.
Vajon én is így festek, ha valami értékeset pillantok meg, vagy csupán hallok róla? – gondolkodtam el. Valójában nem foglalkoztatott a válasz, de a tudat, hogy talán most tényleg megfogtam valamivel és az enyém lehet a nyakék, izgatottsággal töltött el.
Készen álltam volna azonnal meginvitálni magamhoz az üzletfelemet. A kandallón át távozhattunk volna, annak ellenére is, hogy soha senkit sem viszek fel magamhoz és még csak nem is az igazi nevemet függesztettem ki az ajtóra – merő óvatosságból –, most hajlandó lettem volna megtenni. Talán a szalag hatása volt az általános óvatosságom levetkőzése, akkor, ott nem tudtam és nem is akartam mérlegelni.
Az izgatottságomat csak a bross eltűnése vetett véget. Merel is lebukott az asztal alá. Én továbbra is a koszos padlón térdeltem.
– Hol? – fordultam abba az irányba, amerre mutatott.
Én ugyan nem láttam semmi csillogót ott, csupán Szép Meggie mocskos cipőjét és ahogy felnéztem az arcára a hatalmas bibircsók mellett a kérdő tekintetet is megpillanthattam, amivel már a „Ne, a vacsorám!” felkiáltásom után is volt olyan kedves jutalmazni. Hirtelen vigyorogva integetni kezdett, mintha nem is én raboltam volna ki a legutóbbi kis találkozásunk alkalmával.
Egy pillanatra átfutott a bársonyszalaggal teli gondolataim között a kérdés: Mennyire is vagyok éhes valójában? A gyomrok korgása hamarosan válaszolt is, s a csillogó kis pontot is észrevettem a cipő mellett.
– Nagyon jó szemed van – válaszoltam és felkeltem.
Kicsit leporoltam a nadrágomat, mintha ezzel is csak kerülni akarnám a rám váró kihívást.
– Csak elintézem ezt az apróságot és utána elviszlek magamhoz – mondtam és közben Meggie láthatóan észrevette a csillogó ékszert a csizmája mellett. – Feltéve, ha ezt túl élem.
Lassan indult meg a „szépség” az asztalunk felé. Próbáltam vigyorogni, annyira nehezen ment, hogy valószínűleg inkább vicsorgás lett belőle. A brosst figyeltem, ahogy a csontos ujjai között forgatta. Karomhoz hasonló körmei között állt meg és ahogy elém ért, az arcom felé tartotta, de nem hagyta elvenni.
– Szia, Meggie! Csinos vagy, mint mindig... – nyögtem, de a tekintetemet Merel felé fordítottam.
– Ki más hozna ide egy csillogó ékszert, mint Mr. O'Mara – mondta és arcomra cuppantott egy csókot, így megérezhettem a keserű leheletét.
– Ne a gyerek előtt! – mutattam a lányra, de már rég az arcomat csipkedte, ilyen lehet, ha valakit megtámad egy nagymama. – Ő a lányom, khöm... Alice a neve – tettem hozzá, ami először eszembe jutott, habár jobban örültem volna, ha nem visszafogott. Például ráléphetett volna a banya lábára, hogy gyorsan elillanjunk.
– Egy gyerek? Legutóbb még azt mondtad nem vagy házas. - nézett ő is a lányra.
Segítségkérő tekintettel néztem az üzletfelemre, Merelre, akiről már annyit meg tudtam, hogy minden bizonnyal ravaszabb még nálam is.
– Sajnos mennünk kell, igaz Alice? Szóval kérem a brosst! – mondtam, de csak nem akart felhagyni Meggie az arcom nyomorgatásával.
– Na nem, szép fiú, ez a vígaszdíjam az eltűnt karkötőért – nevetett és már hátat is fordított.
Miért vagyok ennyire tehetetlen a nőkkel szemben? - futott át az agyamon, mérlegelés közben. Tudniilik nehezemre esett elengedni a brosst, még akkor is, ha most éppen a szalag foglalkoztatott.

Egy felvont szemöldökkel nézek vissza O'Mara - mint az mostmár megerősítetten kiderült - szenvedő, mármár euthanáziáért könyörgő képére, ahogy Banyanéni nagymamatámadást használ. Szuperhatékony.
És mint kiderül, - ma ez már a második fiktív rokonságom - Alice O'Mara vagyok ezek szerint. Alice. Ki a f... az az Alice? Oké, tudom, pláne az előbb még pont én vetettem föl egy álnevemként, de muszáj volt, na. Viszont pacsi O'Pukának, hogy hasznosította.
-A kettő nem zárja ki egymást...- húzom ki a hangsúlyt laposan a muksóra sandítva, mint ha okolnám valamiért.
Mondjuk mert elvált O'Nyukától, és egy ilyen élményt azért megérez a gyerek is ám, még akkor is, ha nagyon kicsi akkoriban. És egész gyerekkorában ide-oda váltogatva van a két szülőnél, alkalomadtán hallgatva azt is, az aktuálisan másik szülő hogy-mint érdemelné, hogy sünt tojjon. Na, egész jól alakul ez az Alice dolog, tessék! Úgyhogy Banyanéni kérem, ne tessen beletenyerelni az életünk érzékeny pontjaiba.
Mondjuk O'Mara túl fiatal, lehet valami harmincas, de inkább negyvenes kéne legyen egy ekkora gyerekkel. De lehet, hogy ez is belejátszott a dologba! Fiatalkori fellángolás, óvatlanok voltak és becsúsztam, akkor már legalább egybekeltek a miheztartás végett. De közben a rózsaszín köd el, rájönnek, hogy nem bírják olyan jól egymást azért, pár év alatt eljutnak egy válásig, és itt tartunk, tessék.
-Igen, és még át is kéne öltöznöm előbb, úgyhogy pláne nem érünk rá- lóditok én is a képhez.
-Tessék elhinni, nem teccik pont azt a brosst akarni cserébe, rontás van rajta. A varrásait célozza a ruhának, amire rátűzik, és teccik tudni, a legcikibb pillanatokban adják meg magukat a cérnák. Hozzunk helyette valami mást?- élem ki a kreativitásomat Banyanéni távozni készülő hátának, hátha segít valamit. Még csereajánlatot is kap, amihez persze haza kell mennünk, mert itt most nincs nálunk más áru. Kérem, nem vagyok én gonosz, tessék, még segítek is, ha nem a dolgaim vagy önmagam védelmével kell foglalkoznom épp.
-Haahhh... már megint el fogunk késni- türelmetlenkedek még egy sort, csak hogy tartsam azért a szerepet.

[viselet]

Hálás pillantottam most már Merelre, aki nélkül bizonyosan még kínosabb helyzetben lennék, mint egy kis arccsipkedés. Remekül játszotta a sértett kislány szerepét, nem is gondoltam volna, hogy ennyire fiatalon lehet valaki ennyire talpraesett és okos – nem ez volt az első alkalom, hogy ez ennyire meglepett.
A rontás a brosson különösen kreatív ötletnek hangzott, bár valószínűleg a külvilágnak nagyobb csapás lenne, ha Meggie testének addig rejtett felületei is láthatóak lennének. Részemről el is borzadtam a képtől, ami hirtelen jelent meg a lelki szemeim előtt. Milyen szép is az a bársonyszalag – erőltettem magamat inkább vissza a gondolataim mögött megbúvó ékszerhez. Szerencsére könnyen átvette a helyét a borzasztó látványnak, amitől annyira tartottam.
– Valami mást? – fordult vissza a banya hirtelen és először rám, majd Alice-re pillantott. – Még is mit adhatnál érte cserébe, drágám?
– Egy csomó csecsebecsém van otthon, de ha arra van szükséged azt a karkötőt is visszakaphatod – hazudtam, de szerencsére mielőtt jobban belebonyolódtam volna a lányom toporzékolva közölte, hogy el fogunk késni.
– Ne haragudj, Meggie, de sietős a dolgunk. Nem késhetünk el a vacsoráról, igaz, Alice?– mondtam és megint a boszorkány felé nyújtottam a kezemet.
Szerettem volna finoman jelezni, hogy adja vissza a brosst, de ehelyett most már zsebre vágta. Egy ideig csak a kezét néztem, ahogyan immár üresen kihúzza onnan. Most komolyan elrakta? – hüledeztem magamban, s most nem pillantottam a kis üzlettársamra. Csupán csendesen figyeltem, ahogy a banya derekára teszi a kezét.
Kihívó tekintettel nézett rám és elmosolyodott. Ijesztő látványt nyújtott, ahogy kivillantak elszürkült fogai és megint megcsapott, még ilyen távolságból is a keserű szájszag, amit a dohány és az alkohol okozott.
Alapvetően kedvelem a kellemes dohány illatot, ami éppen csak megcsapja az ember orrát. Drága, finom dohány, amire csak a gazdagoknak telik, de ez durva volt és tolakodó; egyszóval mindez tökéletesen illett Meggie-hez.
– Odaadom, de akkor megcsókolsz, mielőtt elmész… tudod, kell valami zálog, ha esetleg nem jönnél vissza a karkötővel – kacsintott rám.
Már a puszta gondolattól öklendezni támadt kedvem. Ugyanaz a gyomorforgató érzés kerített hatalmába, mint az Abszol úton, mikor megéreztem a tömény édesség illatot. A hasamban furcsa görcsös érzés uralkodott és szinte kikívánkozott az a kevés alkohol is, amint az imént nyeltem le.
– Annyira nem kell az a bross… – súgtam üzletfelemnek. – Nem vagyok hajlandó hozzáérni.
Egy ideig még Meggie-t bámultam, hátha meggondolja magát vagy közli, hogy csak viccnek szánta az egészet. Hát pár perccel később sem történt változás, ugyanúgy ácsorgott ott és várta a csodát vagy engem, ki tudja.
Intettem Merelnek, hogy induljunk.
Nem szívesen vártam volna meg, hogy tudatosuljon bennem, mi is történt valójában. Ugyanis ez már valóban a sokadik napja lesz annak, hogy nem ettem… de annyi baj legyen. Tudtam, hogyha nagy a baj, bármikor felkereshetem az öcsémet vagy a mostohaapámat. Előttük nem kell szégyellnem magamat, habár nem szívesen kérek tőlük semmit. Meg van a maguk baja, hiszen Daniel egyedül neveli a gyerekét, Dean pedig még mindig anyámat gyászolja.
– További szép napot, Meggie! – köszöntem higgadtan, de képes lettem volna rá küldeni valami rontást.
Elindultam a kandalló felé, nem tudtam biztosan, hogy Merel követ-e. Reméltem, hogy igen, mert szeretettem volna még azelőtt távozni, hogy a saját indulataim pálcarántásra kényszerítenek. Az ilyen helyeken jobb nem harcba bonyolódni, hiszen nyilvánvaló, hogy igencsak rossz hírem van és az egész fogadó képes volna Meggie mellé állni ebben a kérdésben.
– Ahová most megyünk az otthonom és egyben a menedékem. Senki sem tudja a címet, így megkérlek, ha valaki valaha rólam kérdezget, ne add ki! – mondtam, mikor a kandalló mellett megálltam.
Persze nem valószínű, hogy valaki éppen egy Roxfortos diákot kérdezne ki velem kapcsolatban… de akad elég ellenségem. Jobb óvatosnak lenni és biztonságban tudni a kincseimet.

Miközben az aktuális apukám üzletelni próbálja a bross helyetti bármi egyéb bizgentyű cseréjét, egy fél mondat után elkezdek "türelmetlenül" dobolni az ujjaimmal az asztallapon, miközben már nem is ülök, menetkészen állok mellette. Ha végre elindulnánk. Már majdnem egy szemforgatás következne, mire ő is említi a vacsorát, amire oda kell érnünk, így inkább egy "na végre" sóhajt kap rá.
De akkor meg Banyanéni kezd el kavarni valamit.
-Tessék elhinni nekem, én személyesen tanúsítom, hogy ku... szóval ciki, amikor leszakad az emberről minden talárja amiatt az izé miatt, téyleg nem teccik akarni magánál tartani.
De ez sem hatott meg senkit, én meg már kezdtem lassan tényleg is türelmetlenkedni, mert ha sokáig bámulnak itt "szerelmetesen" még, én tényleg elröhögöm magam, és az nem lenne jó a fedősztorinak. Próbálom inkább további kedveskedésbe fordítani az energiámat, hátha segít komoly maradni. De szerencsére közben már csak elindulunk végre a kandalló felé.
-Látod, az ilyen kalandjaid miatt nem tudtok meglenni egy városrészen belül se Anyával, és nekem kell kétfele járkálnom haza hozzátok.
Ahogy O'Mara felvázolja a tudnivalókat, mielőtt hopporálunk, pontonként bólintok egyet-egyet.
-Nyugi, nem mondom el Anyának, merre laksz újabban, abból csak a baj meg a szégyen lenne megint. Nem, a Nagyinak sem, nem vagyok hülye, tudom, hogy pont annyit érne az is, mint ha közvetlen kotyogom ki.
Én kérem lelkiismeretesen tartom a szerepemet, szó nem érheti a ház elejét.

-Pontosítok, szóval: milyen cím meg menedék, mi van? Én itt se voltam, kérem, egész nap ki se mozdultam a tévé elől. Még csak nem is találkoztam magával életemben- teszem hozzá egyre szélesebben vigyorogva, miután kiléptünk a zöld lángokból a túlvégen. Csak megerősítésnek, hogy én tartom a titkot. Aztán pár másodperc után korlátlanul kiszakad belőlem végül minden eddig félretett röhögés a Banyanénis jelenetből.

[viselet]

Merel... akarom mondani, az én kissé türelmetlen Alice lányom még szerepben volt, amikor én dühösen indultam meg a kandalló felé. Az instrukcióimat persze inkább a ravaszabbik énjének szántam, habár örültem, hogy ennyire át tudja élni a helyzetet a szükséges pillanatban.
Még egy rövid pillantást vetettem Meggie irányába.
Kissé értetlenül állt a helyzet előtt. Azt azonban még a tétovasága ellenére is tudtam: ingyen nem fogom visszakapni azt a brosst. Az egyetlen, ami még akkor is képes volt megnyugtatni a szalag volt, igaz talán nem ez a helyes kifejezés. A puszta gondolata is, hogy az enyém lehet, izgatottá tett. A szívem hevesen kezdett verni, folyt rólam a víz és a kezem is remegett, de valahogy jól esett még ez is, ha közben a nyakékre gondolhattam.
– A Nagyinak semmiképpen ne mondd el! Még a végén meglátogat és méteres szemöldököt növeszt rám, mint a Nagypapára – mondtam visszafordulva Alice felé.
Ezután léptünk be a kandallóba.
Szinte jól esett, hogy végre eltűnt a szemem elől a fogadó. Már nem hallottam a vendégsereg lármáját s nem kellett Meggie szúrós tekintetét és bűzös leheletét sem elviselnem.

A lakás pontosan úgy nézett ki, mint korábban. Zeusz is békésen ücsörgött a kandallóval szemközt álló, ütött-kopott dohányzóasztalon. Egy pillanatig Merelt figyelte, talán értette is, amit mondott, majd békésen átugrott a megfakult, barna  kanapéra és mosakodásba kezdett.
– Bocsi, nem sűrűn alszom itthon... – mondtam, de Merel éppen a röhögéstől fuldoklott. – Tenném hozzá, nem a Meggie-féle szépségek miatt.
Gyorsan összehajtottam a fotelban heverő, kissé gyűrött ingeimet. Úgy tettem vissza őket a támlára.
Egy kicsit hálás voltam a sorsnak, hogy most pont nem hagytam idekint az alsókat. Mégis csak egy gyerek, aki ráadásul még cukros bácsinak is titulált korábban. Talán ezért sem tudtam olyan könnyen megérteni, miért is jött ide... valóban ennyire érdekelné a tőr?
– A gyűjteményem azért ennél jobb körülmények közt van tartva – magyaráztam, mert már az én torkomat is fojtogatta a kitörni vágyó nevetés.
Ahogyan általában, most sem szerettem volna idegen társaságban ennyire feloldódni... habár Merel eddigre jóval több volt, mint egy idegen. Üzlettárs volt, a cinkosom, aki segített megúszni Megggie gusztustalan csókját; nem soroltam már az Appleby és a sikátor esete óta az idegenek közé. Azt viszont nem tagadom: továbbra is veszélyesnek látszik.
– Kövess! – javasoltam és átsétáltam abba a kis helyiségbe, ahová a jobb kéz felőli üvegajtó vezetett.
Ez a hely lényegében egy átjáró volt a hátsó kert felé, ahová még sosem mentem ki. Egyszer Daniel próbált ugyan kilesni, de egy elvadult bokor az útját állta.
A vitrines szekrényben könyvek sorakoztak - szemben az ajtóval. Sokszor csodáltam meg őket, de a kezemben még egyik sem volt. Egyszerűen nehezemre esett időt szakítani a hasonló lazításra.
A szekrény mellett álló ládához léptem. Díszesebb példány volt, hatalmas, aranyozott lakattal, ugyanakkor semmi különös képessége nem volt. Talán felelőtlenség mindez tőlem, de veszélyesen szeretek élni. Nem számít, ha kicsit védtelenebbek a kincseim, mint az szükséges volt.
Egyszerű pálca mozdulattal nyitottam fel a ládát és fölé hajolva keresni kezdtem a tekintetemmel a tőrt. Valahol ott lapulhatott a giccses porcelán alma, az éneklő óra, az aranykupa, a kis herceget formázó szobor és egyéb tárgyak alatt, de csak nem vettem észre.
– Van itt egy csomó holmi, soknak még én sem ismerem a képességeit – magyaráztam, habár fogalmam sem volt róla, hogy érdekli-e a mondandóm.
A pálcámat már elővettem, mire megpillantottam a fekete, selyemből készült zsákot. Óvatosan nyúltam be érte és rángattam ki a csecsebecsék közül. Ahogy széthúztam a száját, azonnal megpillantottam a csillogó arany tokot, a fényes markolatot.
– Itt is van.
Merel felé nyújtottam a zsákot. Nem akartam megfogni a rossz emlékek miatt. Szinte még éreztem a hasamban a fájdalmat, amit azon a több mint egy évtizeddel ezelőtti napon. Azt az csípős, erős lüktetést, amivel a penge átszúrta a bőrömet.
– Tessék! Nézd csak meg jobban! – mondtam. – Ez volt az egyetlen fegyver, ami komoly sebet ejtett rajtam a kalandjaim során.

-Jó kifogás- vegzálom vigyorogva O'Marát a hol alvási mentegetőzéséért.
De nem is húzom tovább, ahogy magával invitál a kincstár-ládájához, engedelmesen, kíváncsian követem. Már magának a ládának is megvan a maga kincses hangulata, de onnantól lesz igazán érdekes, hogy felnyitja a fedelét, és fény derül a tartalmára. Ebben órákig lehetne gyönyörködni mindenfele.
Néhány darabot én is kézbeveszek, elnézegetem egy darabig, próbálgatom, rájövök-e, hogy tud valamit vagy sem. Ahogy megyek tovább a következőre, egyben kiteszem az addigi darabot a láda mellé, ezzel kicsit be is segítve a keresésbe, hogy legalább kikerülnek a ládából a tárgyak, annyival kevésbé van elásva alattuk a keresett tőr.
-Nagyon szép- állapítom meg, amint előkerül a selyemzsák, és abból a tőr is. Jó képzelőerőm van azért, el tudok én képzelni egy díszes tőrt elmondás alapján, de azért igen. Ilyen cifra díszítésben nem gondolkoztam azért. Próbálgatom a súlyát, hogy ez most egyáltalán aranyból is van az egész, vagy csak aranyozva van. Mindenesetre vagyonokat érhet mindkét esetben, nagyon kellhet a szalagom O'Marának, ha még ez is megfelelő ellenérték neki.
Őszintén, elkezdtem kételkedni az ajánlat komolyságában, amikor megláttam élőben is a tőrt, végülis ez minimum nem kevés arany, egy egyszerű szalag vörös bárszonyért cserébe, diszkrét minimál szegéllyel fehér csipkéből. Amiből egy darab le is van nyesve pláne.
A tőrt átfogom a bal kezembe, hogy a felszabadulóval a zsebembe nyúljak a szalagért. Kitapintom a bársonyt a zsebemben, de elidőzök rajta, közben a fegyvert nézegetve, néha átpillantva O'Marára, és vissza.
És észreveszem a kis változást, a szemem egyből a tőrre ugrik, ahogy a tok füstszerűen elpárolog, felfedve alatta a szintén nem épp visszafogott pengét.
Végülis...
Akár megtarthatnám mindkettőt, itt vannak énnálam, O'Mara is karnyújtáson belül, és megint - még mindig? - megigézve néz arrafele, amerre a szalagomat sejti, csak egy elég gyors mozdulat kéne a meglepéséhez, reagálni se tudna egyből...
Összehúzom a szemöldököm, ahogy észreveszem a gondolataimat, és erőt veszek magamon, kiveszem a szalagot a zsebemből, bár csak idáig jutok vele, tekerészem az ujjaim körül a bársonyt, közben a pengét nézegetem, aztán áttekintek a férfira, aztán megint vissza a pengére. Annyira azért nem akaródzik így már átadni a szalagot.
Az én drágas...
Najó!
Erre a gondolatra kinyújtom felé a szalagot tartó kezemet felé, bár elég erősen szorítom a nyakéket a kezemben.
-Vegye el. Most!
A szemem olyan szúrós lehet kábé, mint a tőr a kezemben, miközben konkrétan ráparancsolok a férfira, ameddig az akaratom felül tudja írni a... Mi ez, ösztön? De van egy gyanúm, hogy valami külső behatás.
Mire jó, ha az ember bele van tövig ilyen irodalmakba, mint Gyűrűk Ura, és hasonlók, hogy arra visszautaló gondolatok jutnak eszébe, miközben valami tárgyat épp nem akar mégse átadni. Egész jó vészjelzés magam felé, hogy "hoppá, nem pont ugyanaz történik-e itt kérem?".
Ez zért tényleg ijesztő.

[viselet]

A tárgyak sorra kerültek ki a ládából. Merel arcán láttam valami kis változást, talán felkeltették az érdeklődését, de mégis csak a tőr volt az, ami igazán foglalkoztathatta. Ahogy kivettem a korábbi szavaiból különös vonzalmat érez a fegyverek iránt. Ez pedig méretben is kétségtelenül megfelelő darab neki.
Már a puszta látványától is furcsa, hideg érzés futott át az egész testemen. Lesütöttem a szememet, hogy ne lássam a kidolgozott arany tokot és a pengét, ahogy jobban megnézte magának. A „nagyon szép” szavak hallatán a kellemetlenség érzet tovább nőtt, alig vártam, hogy elkerüljön a lakásomból és kitöröljem a fejemből a rossz emlékeket.
–  Örülök, hogy elnyerte a tetszésedet – mondtam és bár a hangom nyugodt volt, egyre izgatottabb lettem ismét. –  Ritka példány, nem láttam még ehhez hasonló tőrt.
Az tekintetem folyamatosan lecsúszott Merel zsebre dugott kezére. Nem húzta ki azonnal, még is szinte a markomban éreztem a bársonyszalagot. Az enyém lesz... csak az enyém! – súgta egy belső hang, ami most nem emlékeztetett a sajátomra. Mélyebb volt, sötétebb, ijesztőbb, engem még sem rettentett el.
Igyekeztem újra az üzletfelem arcára emelni a pillantásomat. Habozni látszott és a keze még mindig nem került elő a zsebből. Hol az aranypengét, hol engem nézett... igen, talán értettem, mire gondol, de nem izgattam magamat különösebben a dolgon, hiszen ott lapult a kezemben a pálcám és már nem az a tizenéves fiú vagyok, aki hagyta magát egykor.
–  Választanod kell… – suttogtam és készenlétbe helyeztem a pálcámat.
Azért maradtam halk, hogy ne váltsak ki belőle semmilyen indulatot. Nem szerettem volna ugyanis egy gyereket megtámadni… vagy akárcsak megvédeni magamat vele szemben. Egyikünknek sem lett volna jó, ha esetleg varázsolnom kell.
Előkerült a szalag a zsebéből hamarosan. Most már nem is tudtam elvonatkoztatni tőle. Gyönyörű volt; még szebb, mint az emlékeimben. Érezni akartam újra az érintését, viselni akartam, még ha nem is nyakamban, Merellel ellentétben.
–  Hidd el, ez volt a legjobb döntés – mondtam, mikor kivettem a kezéből a parancs hallatán.
Furcsa érzés volt, az öröm mellé valami nehéz, súlyos érzés párosult, mintha valami szorítaná a mellkasomat. Könnyen hozzá szoktam a nyomáshoz, ahogy élvezettel simítottam végig a bársonyos anyagon elfeledtetett velem minden kellemetlenséget.
–  Olyan különös boldogságot okoz… – magyaráztam, bár sokkal inkább magamnak, mint neki. –  Hogy tudtál lemondani róla?
Nem értem, minek tettem fel a kérdést. Értelmetlen volt az egész, hiszen már nálam volt és akkor sem adtam volna vissza, ha a lány esetleg meggondolja magát. A csere megtörtént és az már visszavonhatatlan, nem igaz?
Elégedett voltam, de valami munkált bennem. Egy megmagyarázhatatlan, sötét erő, ami kicsit tetszett, másrészt megijesztett. Ahogy Merelre néztem düh kerített hatalmába. Úgy éreztem magamat, mint akit megloptak, holott gyűlöltem azt a tőrt.
Talán megtarthatnám a pengét is – mondta az a belső hang, ami kicsit mélyebb volt, mint a megszokott. Úgy éreztem magamat, mint aki körül kialszanak a fények és a vaksötétben marad egyedül. Tombolni akartam, de akkor valami visszarántott, valami kimondatta velem e szavakat hangosan:
–  Nem foglak bántani – hangom nyugodt volt.
Ez a békés csengés ugyan távolinak tűnt, de a szívemnek nyugalmat hozott. A mogorva belső énem eddigre már csupán suttogni tudott, de tudtam: visszafoghatatlan, bármikor kitörhet belőlem.
Üzletet kötöttetek… fogad el, hogy a tőr már nem a tiéd! – parancsoltam most én magamra, legalább olyan szigorúan, ahogy Merel átnyújtotta a szalagot. Szerettem volna pontot tenni az ügy végére, de egyszerűen magammal kellett küzdeni.
–  Nem akarlak bántani… – ismételtem meg és eldobtam a pálcámat. Jó messzire, hogy ne is legyen a kezem ügyében, így nem tudtam volna kárt tenni benne. Az érzés persze, hogy mindent az enyém, az összes kincs ebben a szobában még mindig ott munkált bennem.

Az ujjaim még szorítják a bársonyt, ahogy O'Mara keze kihúzza közülük, de nem kapok utána, szorítok rá jobban, vagy vágok felé a tőrrel már. Persze nem azt mondom, hogy ezek nem fordulnak meg a fejemben mind.
-Ja. Azért mondtam én is.
Elgondolkodok a kérdésre, közben nézegetem az immár üres ussaimon pirosló maszatot, így is összefogta a szalag, csak ameddig a kezemben volt. Nem értem, hogy működhet.
-Akaraterő. És elég csábító volt a cserealap.
Felrémlenek bennem Roman szavai, még nyárról, amikor a szalagot kaptam tőle. "Ne felejtsd el, hogy ez csak egy tárgy. Nem múlik semmi rajta, nem szabad elhinni sem, hogy bármi múlik rajta." Nos, azt hiszem múlni múlik rajta valami, de valóban csak egy tárgy. Úgyse vagyok az az ékszeres típus, így visszatekintve nem is tudom, miért szerettem meg annyira, csak úgy megszerettem.
Inkább el is szakítom a tekintetem a szalagtól, inkább gyönyörködök egyet az új tőrömben. Ez már annál inkább én vagyok.
A feszültséget még mindig lehet vágni, itt van hozzá a céleszköz is akár. O'Mara bizonygatja, hogy nem akar bántani, de mindketten gyanakvón figyeljük még a másikat.
Aztán átvágja a pálcáját a szoba túlvégébe.
Én is visszadugom a tőrt a selyemzsákba inkább, kicsit ámulva közben, ahogy a tok visszapárolog a pengére, mielőtt hozzáérhetne a selyemhez bárhol.
Összehúzom a zsák száját, és elpakolom a táskámba az egész csomagot én is, nehogy kísértésbe essek, hogy hadonászni akarjak még vele, ez a Gollamosdi az előbb azért ijesztő volt.
-Kezet rá?- ajánlom föl, miután mindketten lefegyvereztük magunkat itt. És akkor senki nem mondhatja, hogy nem rendes üzlet volt.
-Gyrosozni akar? Tudok egy helyet a környéken, meghívhatom. Már nem tudom, hogy itt környék-e, de szóval az Abszolhoz képest értve. Ha már a "vacsoráját" Banyanéninél hagytuk.
Az arcom ehhez már olyan vidám és ártatlan, mint ha nem fegyverekkel méregettük volna egymást még az imént.
-Apropó Banyanéni, szóljunk annak az Appleby ürgének, hogy nála keresse?

[viselet]

A feszültség ugyan nem oldódott, még is mintha kicsit jobban tudtam volna kezelni, hogy már nem az enyém az az átkozott tőr. Örültem, hogy megszabadultam tőle, csak a birtoklási vágyam erősödött felé időnként újra és újra. Az már nem a tiéd, Elliot! – nyugtatgattam magamat, de ehhez is elég komoly önuralomra volt szükségem.
Csak akkor nyugodtam meg igazán, mikor a csomag Merel táskájába került.
Végre nem volt szem előtt és nem kellett látnom, hogy egy tárgy, amit akkora örömmel loptam el a tulajdonosától, most másnál van. Bár az tény, hogy az évek során még csak kis sem nyitottam azt a zsákot, s a legkevésbé sem szerettem volna a kezembe venni… ahogy már korábban említettem, pont emiatt nem is annyira érdekelt a sorsa. Sőt, ha csak a csomagra pillantottam, eszembe jutott, hogy majdnem belehaltam az egészbe.
Hülye vagyok, hogy így ragaszkodom hozzá – állapítottam meg és mintha tényleg kitisztultak volna a gondolataim. Nem éreztem, hogy ártanom kéne Merelnek. Ez még is csak egy tisztességes üzlet volt, az ilyet néha szeretem – a legtöbb esetben persze nem… –, könnyű általában és gyors eredményt hoz, akárcsak most. Tényleg az enyém a nyakék.
– Kösz, hogy elraktad… – mondtam kicsit rekedten és a szalagra néztem, ami még mindig ott volt az ujjaim között.
Most az én ujjaim is pirosak lettek tőle, de nem bántam. Mosolyognom kellett a puszta látványától is. Tetszett ez a szín, még ezt is képes lettem volna órákon keresztül bámulni, ha Merel meg nem szólít.
– Persze, kezet rá… – mosolyodtam el és elfogadtam a gesztust.
Természetesen úgy illett volna, hogy ezt én ajánljam fel, de egyszerűen most tényleg nem voltam észnél és fájdalmasan nehéz volt kirángatni magamat abból az állapotból.
– Mi az a „gírosz”? – kérdeztem elég durván hangsúlyozva az idegen szót, közben a szalagot valahogy sikerült a csuklóm köré tekerni.
Meg voltam róla győződve, hogy nem éri át kétszer, hiszen Merelnek eléggé vékony a nyaka. Valahogy azonban még is sikerült és ez örömmel töltött el, megint vigyorognom kellett. Ha ez így folytatódik izomláz lesz az arcomban estére – állapítottam meg.
– Soha életemben nem hallottam ilyesmiről – állapítottam meg. – Ez valami mugli dolog?
Az igaz, hogy sokat utaztam, de sosem kóstoltam meg a helyi ételeket. Általában vettem magamnak valami olcsó és egyszerű ételt, amivel túlélem a kalandokat… ittam hozzá néhány korty vizet és élveztem, ha éppen tele volt a hasam. Bár ez ritkán fordult elő.
Sajnos nem volt idő több faggatózásra az ismeretlen étellel kapcsolatosan, ugyanis a gyomrom olyan hangot adott ki, mintha odabent éppen valamilyen háború zajlana. Mostanában rendszeres, hogy ilyesmivel hozom zavarba saját magamat. Éreztem is, ahogy elpirulok, ahogy Merelre pillantottam megint.
– Azt hiszem, jól jönne a kaja… – válaszoltam. – Bár egy kicsit furcsa, hogy egy korodbeli lány fizet… de ha mutatod az utat, részemről rendben.
Kicsit meglepett az a mondat, ami elhagyja a száját. Persze vicces lenne a banyát éppen most bajba keverni, hogy nála van a bross. Mr. Appleby nyilván értékelné a gesztust, bár nem vagyok róla meggyőződve, hogy nem menekülne el Meggie-t megpillantva. Eddie rendkívül sznobnak tűnt. Igaz az erőszakosság sok szabályt át tud írni és ebben nem volt hiány az esetében.
– Tudod mit? Később küldhetnénk Edward Appleby-nek egy baglyot… kétlem, hogy örülne, ha személyesen állnék elé – javasoltam. – Egyébként szívesen megnézném, ahogy a banya és Mr. Jólfésült összecsap.
Meggie ugyan még nem villogtatta meg a képességeit előttem, mint boszorkány, de abban biztos vagyok, hogy az első mosollyal elkábítaná Eddie-t. Persze, ha őt is megpróbálja csók címszóval szájon át lélegeztetni, az lenne csak az igazi, kemény támadás… arról nem is beszélve, hogy mit tenne, ha végleg kiütné szerencsétlent. Utánam az izmos, enyhén túlöltözött Edward főnyeremény lenne egy ilyen banyának.
– Képzeld el, milyen képet vágna, ha Meggie meg akarná őt is csókolni!

Elégedetten kezet rázok a muksóval. Végülis, végül mindketten nyertünk, bizonyos szempontból. Persze O'Mara nyerhetett volna eggyel jobban is, ha úgy alakulnak a dolgok, de ez nekem nem a problémám.
-Nem tudom, mennyire direkt mugli dolog, asszem görög. De igen, inkább a mugli városban szoktam látni- vázolom fel neki a gyorskaját.
-Ilyen gyors, utcáról is elérhető kézbenvivős kaja. Úgy, mint a fish and chips, csak azt már unom.
A bosszúötletemre csodálkozni látszik, én csak megvonom rá a vállam.
-Mi? Ha már így meghajkurásztak minket együttesen, mér ne lehetne őket egymásnak is bemutatni? Legalább elvannak egymással, és nem másokat boldogítanak külön-külön.
De ő is utóléri a gonosz vigyorom észjárását, és elő is hozakodik egy tervnek hangzó ötlettel. Kérdés, hogy lesz-e foganatja is végül, de már csak elgondolkodni rajta is egész kielégítő.
-Na mit gondol, miért mondtam?- gonoszkodok még egy sort. -De gyere már, mert már megint az lesz a vége, hogy miattad késünk el, pedig állítólag én vagyok lányból kettőnk közül, hogy sokáig kéne készülődnöm. Haaahj...
És különösebb előjel nélkü váltok is vissza egy türelmetlen Alice-re, és megyek is a kandallóhoz topogni. Há most na, szórakoztató játék.

[viselet]

Merel egy pillanatra megint az én kedves Alice lányom hangját vette elő és megmondom őszintén tetszett. Vicces volt, ahogy már a kandallónál toporgott, amivel pillanatok alatt kiérhetünk az Abszol útra.
– Vethetek egy pillantást a hajamra még azért? – kérdeztem vigyorogva és a tükör elé léptem.
Úgy tűnt, valamennyire halványulni kezdett az amúgy világítóan sárga frizurám. Az természetesen már akkor eldöntöttem, hogy később megpróbálom rendbe hozni. Egyelőre még felfoghattam álcaként, bár Mr. Appleby-t és Meggie-t még ezzel sem tudtam átverni korábban.
– Látod, már mehetünk is? – mondtam és a kandallóhoz siettem én is. – Remélem nem késünk el a fontos teázásról vagy vacsoráról vagy miről, kedves Alice.
Most egy kevésbé veszélyes helyen keresztül érkeztünk meg az Abszol útra. Nem kockáztattam volna meg újra a korábbi fogadót, hogy aztán Meggie ismét rám vesse magát.
Útközben a görög étel ötlete foglalkoztatott. Ezért nem is nagyon beszéltem… nem tudom, mikor ettem utoljára rendes ételt, de már a gyomrom is korgott, ahogy kimondta a fish-and-chips nevét. Azt hiszem talán egy vacsora volt az utolsó alkalom, amikor utoljára fogyasztottam valamit. Méghozzá egy vacsora Danielnél.  
– Egyébként tegezhetsz, ha szeretnél… mármint Merelként is – ajánlottam fel, ahogy a tömegen át haladtunk a mugli utcák felé. – Bár általában igyekszem úriemberként viselkedni, nem vagyok az, semmi szükség a formalitásra… hacsak nem ragaszkodsz hozzá.
Mostanra már kevesebben voltak az Abszol úton és szerencsére az Appleby család is eltűnni látszott a helyszínről. A csendesebb utcakép kicsit engem is megnyugtatott, már nem idegeskedtem azon, hogy átadtam csak úgy egy „kincset”, sőt igazából eszembe sem jutott a dolog. Megelégedettséggel töltött el, hogy nálam a szalag és ez elég volt a boldogságomhoz.
– Esetleg, ha végeztünk az evéssel küldhetnénk egy baglyot valóban Eddie barátunknak – jegyeztem meg.

Kilépve a muglikkal zsúfolt városrészre megint elkapott az a furcsa, lámpalázhoz hasonló érzés. Zavarban voltam, mintha külföldön lennék és nem értene meg senki… ráadásul alig pár lépésnyire tőlünk gusztustalan járművek ontották azt az elviselhetetlen bűzt.
Igyekeztem Merelt követni, bár nehéz volt elvonatkoztatnom a mugliktól. Miért ilyen furcsa az összes? - elmélkedtem, miközben gyorsabbra vettem a lépteimet.
Csak a „Gyros”-t hirdető tábla láttán eszméltem fel. Szinte észre sem vettem hogyan jutottunk el idáig, annyira belemerültem a gondolataimba és az óvatoskodásba, nehogy hozzám érjen egy mugli.
Az ételt ábrázoló képek mindenesetre bíztatónak tűnt és legalább elterelték a figyelmemet egy pillanatra arról, hogy hol is vagyok éppen. Amikor csak tehetem elkerülöm a muglikat, ha pedig közéjük merészkedek, akkor távolságtartó vagyok és olyan gyorsan haladok, mintha csak menekülnék.
– Én nem megyek oda… – suttogtam, mikor megpillantottam az eladót.
Az a fickó is valami hülye ruhát viselt, akárcsak az, akinél korábban a hamiburgert vásároltam. Képtelen lettem volna ezt is megszólítani, hogy bolondnak nézzen.
– Az összes mugli olyan rejtélyes – magyaráztam és könyörögve pillantottam Merelre, hogy oldja meg nélkülem az ügyet.
Ismét a pult mögött álló alakra néztem, majd vissza a lányra. Zavartságom csak nem akart eltűnni, hiszen még mindig itt ácsorogtam egy mugliktól hangos utcán és szerettem volna minél gyorsabban egy nyugodt, csendes helyre visszavonulni… természetesen étellel a kezembe.
– Egy egészen kicsit félek tőlük… – ezt olyan halkan mondtam, hogy tényleg csak ő hallhatta.