A látogatás

[Aprócska lakás, London varázslók által lakott környékén]

Aprócska lakás, London varázslók által lakott környékén


18+
Az aprócska, meglehetősen régi ház romosnak látszott, habár a háború óta már valamennyire helyrehozták kívülről is. Az ütött-kopott ajtón fekete táblácska hirdette, arany betűkkel: Elliot George Lee tulajdonában áll a lakás. A férfi elővigyázatosságból születési nevét használta, nehogy ellenségei rábukkanjanak.

It hurts when the rain falls on his skin

Az eső kérlelhetetlenül szakadt, hatalmas cseppek áztatták a hajamat, ruhámat, de ezzel eszemben sem volt foglalkozni. Ingatag léptekkel fordultam be az egyik kis utcán, a fejemben ezer meg ezer furcsa gondolat kavargott.
El sem hiszem, hogy alig két órája történt. A Vakegeret nyitottam, mikor megérkezett. Nem is érkezett, sokkal inkább berobbant. Fogalmam sem volt, hogy mi történik, hisz még életemben nem láttam a fazont, de az sokkal előbb elkapta a nyakam, minthogy a pálcámért nyúlhattam volna, pedig világ életemben rohadt felkészültnek és gyorsnak gondoltam magam. Mondhatom marha elsöprő volt az élmény, sosem voltam félős, munkám során volt már egy-két agresszív barom vendégem is, de erre azért  sosem volt példa. A halálfélelem undok kis póklábain mászott felfelé a gerincemen, ahogy az idegen véreres, kék szemeibe néztem.
Tört angolsággal sziszegett az arcomba, de az oxigénhiány és a rámtörő  pánik elegyétől, alig tudtam kibogozni bármi értelmeset a mondandójából, a névre viszont tisztán emlékeztem, na meg a tényre, hogy készüljek fel, mert még meg fog látogatni.
Elliot O’Mara- ezt mantrázta folyamatosan, miközben követelte, hogy áruljam el hol van. Mit tudtam én? Már rég nem emlékeztem a cetlin szereplő címre, esélyem sem lett volna visszaidézni, eszemben sem volt elárulni, holott az a nagydarab idióta kishíján megfojtott, én pedig védtelen voltam, csak vergődtem.
Még mindig éreztem markát a torkomon és azt, ahogyan másik keze a mellkasomon simított végig, hányni tudnék  a puszta gondolattól, is, de már jópárszor megtettem. Immár csak szédültem a rosszullét emlékétől és attól, ahogyan egyetlen pálcamozdulattal csapott a falnak. Képtelen voltam gyorsabb tempót tartani, így úgy néztem ki, mint valami szerencsétlen, magáról alig tudó, lézengő kísértet. Többen próbáltak meg kapucnim alá nézni, ahogy a város forgalmasabb részein haladtam át, de tekintetem elijesztett minden segíteni vágyó irgalmas szamaritánust.
Fél órába is telt mire megérkeztem, de nem siethettem jobban, valamelyest össze kellett szednem magam, mert félek olyan állapotban, amiben elindultam nem sok értelmes dolog hagyta volna el a számat.
Vér izét éreztem a nyelvemen, valószínűleg megint addig rágtam a  szám, míg a gyógyulófélben lévő seb  fel nem szakadt. Idegesen nyeldekeltem saját vérem, miközben lassan az ajtóhoz léptem. Talán nem volt jó ötlet idejönnöm, gyanítom, hogy nem fog térdét csapkodva örvendeni nekem és a hírnek, amit hozok. De ő az egyetlen lehetőségem, merthogy se kutyám, se macskám. Kurvára egyedül vagyok a problémámmal, ráadásnak abban sem lehetek biztos, hogy Elliotot különösebben érdekelni fogja, annak ellenére, hogy miatta vagyok ebben a kibaszott slamasztikában.
Végül kopogtam és frusztráltan toporogva vártam, még azon is elgondolkodtam, hogy jobban járnék, ha felszívódnék, amíg még lehet. Eleve egy porcikám sem akarta, hogy ilyen szánalmas állapotban lásson azután, ami a múltkor történt köztünk. Az ajkam véres volt, a hajam nagy része nedvesen lógott a szemembe, sminkem pedig fekete nyomokat hagyott az arcomon, ahogy az eső és a könnyeim elmaszatolták azt. Ruházatom sem volt jobb állapotban, egyedül fekete bakancsom úszta meg az ítéletidőt, sötét, szaggatott nadrágom rég átázott, szürke kapucnis pulóverem és az azalatt viselt fehér trikóm is vizesen tapadt a testemre.
Mikor ajtót nyitott nem mertem rá felnézni, egyszerűbb volt a cipőm orrát bámulnom, mint bármit is mondanom.
-Hey-köszöntem neki rekedt hangon, mikor nagy sokára felemeltem a fejem és láthatta az arcomon is, milyen állapotban vagyok.

[viselet]

     Fáradtan nyújtóztam ki a kanapén, mikor végre lehuppanhattam kezemben egy bögre teával. Hetek óta nem pihentem, szinte álomszerű volt a hazatérés.
      Lassan futtatam végig a szememet a nappali kopott bútorzaton. Cseppet sem látszott rajta, hogy a háború után helyre kellett állítani az egész lakás állapotát, de az idő vasfoga és némi szú kikezdte a szemközti könyvszekrényt. Gyakran elmélkedtem, hogy mikor roppan össze az egész a könyvek súlya alatt.
     – Zeusz, szerezned kéne ide egy szekrényt – mondtam a fekete macskának, aki éppen a mancsát mosta az ablakpárkányon ülve.
     Hangomat hallva felkapta a fejét. Lassan rám nézett, majd egész halk nyávogással jelezte, érti, mit szeretnék. Gyönyörű állat volt, fekete bundája mindig csillogott, pedig nem kapott különleges tápszert vagy törődést, legtöbbször magát is ellátta a ház körüli teendők mellett.
     Az arcán volt csupán egy fehér folt, a homloka közepén. Ez volt az ihletőm, mikor a lábamhoz dörgölőzve találtam. Nem tudom honnan került a közelem, nem láttam honnan jön, de egész olyan érzés volt, mintha kiválasztott volna.
     A fehér foltocska különlegessé tette. Zeusz isten színe pedig a fehér és hatalommal is bír... hát ez lett a neve hűséges társamnak. Kezdetektől fogva hallgatott rá, nem volt szüksége idomításra. Ezért is volt nehéz elképzelni, mit keresett egy ilyen pompás állat az utcán.
     Az eső kopogni kezdett az ablakon, ahogy belekortyoltam a kissé keserű teába. A meleg átjárta a testemet és végre otthon éreztem magamat. Azok, akik sokáig vannak úton, nem is tudják igazán, mi az az otthon. Nehéz beleszokni az állandóságba. Még ha nem is tart örökké ez az állapot, talán egy ideig Londonban maradhatok.
     Anyám képére pillantottam. A kis dohányzóasztalon hevert, mert nem szakítottam időt a felakasztására. Egy hintán ülve ábrázolta, ahogy mosolyogva integet a fotós felé. Gondtalannak tűnt a háború előtti években, és én pont így akartam rá emlékezni. Igyekeztem kiverni a fejemből minden rosszat, amit valaha róla gondoltam.
     Sokáig csalódottságot éreztem, amiért egy levelet sem hagyott maga után magyarázatként. Tudni akartam ki az apám, s őt vádoltam, amiért távolabb kerültem ettől az információtól. Az érzés aztán halványult és hála maradt utána. Ő volt az egyetlen személy, aki mindent megtett értem.
     Zeusz leugrott a párkányról és nyávogva az ajtóhoz sietett. Amint helyet foglalt, kopogás ütötte meg a fülemet.
     Lassan keltem fel s ugyanilyen kényelmes tempóban nyitottam ajtót is. Danielre számítottam leginkább, de nem ő állt ott, hanem Ariane Ahler, a Vakegér csaposa. Rám sem kellett néznie, ahhoz, hogy felismerjem, pedig csurom víz volt.
     – Ari... – nyögtem ki, remélve, hogy végre rám néz.
     Rövid köszöntés után úgyis tett, ahogy vártam. Most egészen másképp festett, mint mikor utoljára láttam – s őszintén azt hittem, nem fog keresni, hiszen egy ilyen lánynak mindig akad társasága... nálam ezerszer jobb.
     – Szia! Gyere be! – tártam ki az ajtót de mielőtt becsuktam volna utána, kihajoltam az utcára.
     Nem követte senki talán, habár első pillantásra a sérülései igen csak frissek voltak.
     – Ez lehet, hogy hülyén hangzik, de bántott valaki? – érdeklődtem és a pálcámért nyúltam, ami az ajtó mellett álló komódon hevert. Ariane felé tartottam, hogy megszárítsam – Leprex!
     – Mi történt pontosan? – kérdeztem, és mutattam, hogy foglaljon helyet.
     Egy pálca intéssel forró ital érkezett a konyhából. Igen, szüksége is lesz rá, ha teljesen fel akar melegedni a nagy esőzés után.
     – E-Engem keresett? – kérdeztem és máris bántam, hogy nem néztem jobban körbe az utcán.
     – Várj! Készítettem a minap egy kis gyógyító főzetet, ami azonnal meggyógyítja a sebeket... mármint, ha megfelelően sikerült – mondtam és kimentem a konyhába.
     Direkt nem használtam mágiát. Még szinte fel sem fogtam, hogy az a nő ücsörög a nappaliban, akit magára hagytam egy együtt töltött éjszaka után. Remélem nem mérges rám emiatt.

It hurts when the rain falls on his skin

Rosszul érzem magam, ahogy itt az ajtó előtt szobrozok. Nem az eső zavar, mégcsak nem is a sebeim, sérüléseim vagy  a tény, hogy megfenyegettek, mégha nem is halálosan. Bár ezt nem tudhatom, hiszen a felét sem értettem annak, amit a faszi össze-vissza makogott. Bűntudatom volt és emiatt éreztem kínosan magam, mivel már három hét is eltelt azóta, hogy együtt voltam Elliottal. Igazából magam sem értem mi bajom, lehet csak maga a viszontlátás érint furcsán, merthogy nem gyakran találkozom még egyszer önszántamból azokkal a pasikkal, akikkel lefekszem, többjüknek még a nevét sem jegyzem meg.  Eddig sem fenyegetett az a veszély, hogy épp az övét ne tanuljam meg, de mostmár a támadóm is alaposan az eszembe véste, hogy meg se próbálhassam kitörölni emlékeim közül.
Márcsak azért sem voltam a helyzet magaslatán, mivel ez az egész nagyon úgy nézett ki, mintha csak azért keresném, mert baj van. Pedig akartam én más miatt is, de aztán végül nem nagyon lett semmi az egészből, túl sok dolgom volt, mivel Janus alaposan megdolgoztatott mielőtt elment volna Bajorországba és végre hagyott volna élni. Most borzasztóan örülök, hogy nem volt itthon, valahogy nem akartam, hogy kiderüljön ez az egész korábbi história, Kaa-stul, Elliotostul, órástul. Jobb a béke meg a nyugalom a ház táján, ha már nagyon ritkán, de összejön.
Ajtót nyit. Már nem elég gáz lenne fogni magam és elszaladni vagy dehopponálni, tehát nem csinálok semmit, csak nézem, ahogy az esőcseppek a bakancsomra csöppennek, majd lefolynak onnan. Megszólít, a nevemet mondja én pedig végre felnézek, arca meglepett, nyilván tudja, hogy nem egy újabb menet miatt jöttem, bár az sem jönne rosszul. Bár, ha így nézek ki…ember legyen a talpán, aki egyáltalán megkíván.
Belépek a lakásba, de látom, ahogy idegesen kikémlel az ajtón. Tehát sejti, hogy itt valami nagy szar van a palacsintában.
-Teljesen egyedül jöttem-jelentettem ki megnyugtatásul, de a hangom abszolút zaklatottságról árulkodik, szóval nem lehetek valami meggyőző. Kérdésére nem is tudom mit kellene válaszoljak. Legszívesebben egyértelmű, hogy nemet mondanék, de elég nehéz lenne letagadni a nyakamon lévő lilás ujjnyomokat. Hagyom, hogy megszárítson, majd idegesítően lassan kifűzöm és leveszem a bakancsom és a pulóveremtől is megszabadulok.
-Néhány órája jelent meg a Vakegérben valami kétajtós szláv kredenc és finoman szétrúgta a fél kocsmát-vonogattam a vállam egy szót sem szólva arról, hogy hozzám ért volna. Nem akartam bevallani, sem azt, hogy mennyire megijedtem.
-Az egyetlen érdekes tényező, hogy…-hezitáltam hogyan is kellene kifejezzem, de végül csak kimondtam- téged keresett és eléggé meg akar találni.
Megintcsak kellemetlenül éreztem magam, így a hajammal kezdtem el játszani, közben pedig leültem a közeli kanapéra és behúzódtam a sarkába.
-Természetesen semmit nem mondtam a hollétedről…-biztosítottam, miközben megláttam a néhány centivel odébb üldögélő fekete macskát, aki valósággal elbűvölt. Magamhoz hívtam és eléggé meglepődtem, mivel jött, ha kicsit bizalmatlanul is és az odatartott kezemhez dörgölődzött, mire elmosolyodtam.
Szó nélkül hagytam, hogy a konyhába menjen, én csak a macskájával ismerkedtem, aki egy pár perc után kezdte elfogadni a közeledésem és hagyta, hogy simogassam puha bundáját.
-Nem tudom, hogy mondjam de…sajnálom, hogy itt vagyok-vallottam be, mikor Elliot visszatért – vagyis azt sajnálom, hogy…szóval azt, ami most történik. Minek is pofázok…
Idegesen sóhajtottam aztán lehajtottam a fejem, marhára örültem neki, hogy az híres beszélőkém épp az ilyen helyzetekben mond csütörtököt.

[viselet]

A konyhában ácsorogva csak úgy cikáztak a gondolatok a fejemben. Nem csak azért, mert az együttlétünk után szó nélkül leléptem egy gyűrött pergamendarabot hagyva magam után, hanem azért is, mert Ariane ilyen veszélybe keveredett miattam.
   Lassan elővettem a főzetet a konyhaszekrényből. Egy közepes méretű üvegben lötyögött a halványzöld színű gyógyító folyadék. Valószínűleg többet nem tehetek Ariért, minthogy a sebeit ellátom. – jegyeztem meg magamban, de valójában már régen azon gondolkodtam, amit a támadásról mondott. Nagydarab, szláv ember… alig értette, amit mondott.
    Az óra híre bizonyosan elterjedhetett, de miért jönne utána az ifjabb Kasinkov Londonba? Az apja bármikor elkészíthet egy hasonló órát, hiszen hatalmában áll. Miért is volna neki ennyire fontos ez az egész? Több mint féléve annak, hogy a Plescsejevo-tó környékén mászkáltam és véletlenül ráakadtam az órára… és persze teljesen véletlenül el is hoztam abból a romos kúriából.
   – A színe alapján valószínűleg jól sikerült a főzet – mondtam, mikor visszatértem a nappaliba. – De ne… – kezdtem volna, azonban a szavamba vágott.
   Minek magyarázkodik és sajnálkozik? Nincs miért sajnálnia a helyzetet, hiszen ezt én kavartam magamnak és ő csupán ártatlan áldozata volt az egésznek. Természetesen ez abban az esetben áll fenn, ha valóban az ifjabb Kasinkov bukkant fel a semmiből.
   Nos… lényegében Kasinkov félnótás, lassú és valószínűleg a testi ereje meghaladja varázslói képességeit. Az is nyilvánvaló, hogy dühös rám, amiért megloptam az apját, majd egy igencsak egyoldalú párbaj során megszereztem a pálcáját. Minden esély megvan rá, hogy valóban ő volt.
    De mekkora az esély, hogy nem követte a lányt ide? – tettem fel a nagy kérdést. Azt lehet, hogy nem éppen okos, de azért ilyen alapvető lehetőségeket még talán ő is mérlegel magában.
   – Nem kell semmit sem sajnálnod és mellesleg, örülök, hogy pofázol – mondtam és visszaültem mellé.
    Zeusz természetesen ott lebzselt Ariane körül és élvezte, hogy valaki kényezteti. Hízelegve bújt a kezéhez és olyan hangosan dorombolt, amilyet korábban még nem is hallottam tőle. Nevetséges jószág, de rendkívül hasznos és hűséges társ.
    – Meggyógyíthatom a szádat? – kérdeztem, de nem akartam erőltetni.
   A pipettát óvatosan kihúztam az üvegből. Egészen kevés is elég egy ilyen seb gyógyításához. Annak ellenére, hogy nagyon vérzett, egészen kicsi volt. Főleg az elhelyezkedése miatt volt kellemetlen.
   – Tudod, megbántam, hogy belerángattalak ebbe. Persze, mikor mindezt elkezdődött, még nem ismertelek és fogalmam sem volt, hogy ilyen veszélyes következménye is lehet az üzletnek… – mondtam, de most én éreztem úgy, hogy nem kéne magyarázkodnom.
   Ami történt, megtörtént, már nem lehet rajta változtatni, de talán még szépíthetek a dolgon valahogyan. Először is biztosra kellene menni a támadóval kapcsolatosan, másodszor, a leszámolásig Arit biztonságban kell tudnom.
   – Ha szeretnéd, használhatod a fürdőt… nem nagydolog, de melegvíz azért van – mondtam, hiszen elég megviseltnek tűnt. – Itt maradhatsz, amíg lerendezem az ügyet, feltéve, ha szeretnél.
   Nem tudtam elfogadja-e az ajánlatot, de az én lelkiismeretem mindenképpen tisztább lenne, ha vigyázhatnék rá. Az ifjabb Kasinkov elintézése nem fog sokáig tartani és igyekszem minden lépést megtenni, hogy meg se álljon a Plescsejevo-tó partjáig, amennyiben a kezeim közé kaparintom. Csupán egy kérdés merül fel: hol az ördögben van most?
    – Nem vagyok benne biztos, hogy tudok adni tiszta ruhát… egy kicsit nagyobb vagyok nálad – válaszoltam, de végül is átmentem a hálóba, remélve, hogy követ idáig.
    Az ágy melletti szekrényhez sétáltam és az egyik kevésbé kopott ingemet rángattam elő. A bordó színe miatt általában ünnepnapokon viseltem, így mondhatni érintetlen állapotban volt. Egy kezemen meg tudom számolni hány alkalommal volt olyan ünnepnap, amire valóban kiöltöztem.

It hurts when the rain falls on his skin

Ülök a kanapén és ujjaimmal a cica puha szőrét simogatom, a gyönyörű állat élvezettel dörgölőzik hozzám, jelenleg ez az egyetlen dolog, ami kicsit megnyugtat, mert ha lehetne fölállnék és egy millió kilométerre rohannék ettől a háztól. Azt se értem egyáltalán, hogy volt képem pont ide jönni, Elliot is jobban járt volna, ha nem bukkanok fel, pláne ennyi idő után. Erre nem ott álltam kint a szakadó esőben, mint valami bántalmazott naiva? De!  Komolyan mondom szánalmas, pláne azután, ahogy a kocsmámban látott.  Nem is akarom összehasonlítani ezt a hányingert azzal az Ariane Ahlerrrel, aki minden szar helyzetből jól jön ki, aki alkukat köt, aki elad, aki megvesz, aki magabiztos és nincs szüksége egy férfi oltalmára ahhoz, hogy ne féljen. A szarrá emancipált énem, most konkrétan leköpködi azt, aki itt ül és németül gügyög a macskának, hogy próbálja elterelni a figyelmét a történtekről. Még mindig éreztem az acélos szorítást a torkomon és nagyon úgy voltam vele, hogy a hálószobán kívül köszönöm szépen, el vagyok az ilyenek nélkül is.
Nem tudom eldönteni, hogy jogosan érzem ennyire kínosan magam vagy csak túlreagálom az egészet, mivel azért ez elég nagy sebet hagyott az egomon is, de amint a házigazda visszatér tovább rontom a helyzetet. Hogy miért kell magyarázkodnom? Na kérdezze senki, tudja a franc, csupán halál hülyén érzem magam, na nem mintha ettől jobb lett volna.
-Nem értem hogy tudsz ennek örülni-villantottam rá egy zavart félmosolyt, mert most csak ennyire tellett, miközben egy percre sem vettem le a kezem a macskáról. Úgy tűnt sem neki, sem nekem nem lett volna jó, ha abbahagyom a simogatását.
Kérdésére bólintottam és engedelmesen felemeltem a fejem, hogy hozzáférhessen az apró sebhez, amit valószínűleg végig rágtam mialatt idetartottam. Nem nagyon tudtam a szemébe nézni, ezért jobbnak láttam, hogy míg a számmal foglalkozik inkább a plafont bámuljam.
Most Ellioton volt a sor, hogy arról kezdjen el süketelni mennyire sajnálja, de szerintem ő is tudta, hogy ennek semmi értelme. Egyáltalán nem kevert bele semmibe, nem volt szükség rá és nem is tudhatta, hogy ez az ostoba monstrum majd rajtam fogja keresni.
-Nem  rángattál bele semmibe, egyébként sem tudom honnan jöhetett rá emberünk…-kezdek bele, de hirtelen beindul a logikám és kezdem átlátni az egészet. Ki tudhatott még az általam szervezett találkákról? Ki volt még ott? Kinek kellett behúznia fülét-farkát és takarodnia?
-A kurva élet…Kaa-suttogom és azonnal teljesen biztos vagyok benne, hogy ehhez az egészhez neki meg a sértett büszkeségének van köze. Ha mégegyszer látom egész biztos kitépem a nyelvét és hadd ne mondjam hova dugom fel!
Ajánlatára bólintok és a fürdőszobába lépek, mondata másik felén erősen gondolkodnom kell, nem tudom mennyire lenne ez előnyös bármelyikünknek, valószínűleg csak udvariasságból ajánlotta fel és egyáltalán nem kellene elfogadnom. A tükör szánalmas képet mutat, így gyorsan lemosom a maradék festéket az arcomról és néhány pálcamozdulattal eltüntetem a véraláfutásokat a nyakamról, vállamról.
A fürdőből utánamentem a hálóba, néztem ahogyan a ruhái között turkál, majd egy mélybordó színű inget szed elő. Mindig szerettem ezt a színt.
-Nem hiszem, hogy jó ötlet lenne itt maradnom-mondtam miközben a kigomboltam a nadrágomat és levettem egyszerű fehér trikómat.
-Csak a terhedre lennék, az pedig senkinek sem  lenne jó, nem igaz?-néztem rá hosszú idő után először, amint a fehér csipkemelltartómtól is megszabadultam.  Nem fordultam el, végül is látott már mindent, amit látnia kellett, mindenesetre szükségem volt azokra a pillantásokra, amiket most tőle kaptam, hogy kicsit normálisabban érezzem magam.
Néhány perc után felvettem az inget és valameddig összegomboltam magamon, hogy mégse mutasson túl sokat, most szerencsésnek éreztem, hogy ennyivel magasabb nálam, így a ruhadarab combközépig ért.
-Köszönöm…tényleg-mondtam halkan miközben odaléptem hozzá és egy ártatlan puszit nyomtam a szája sarkára.

[viselet]

Ariane vékony testéről gyorsan lekerültek a ruhadarabok. Próbáltam nem tátott szájjal bámulni, ahogy megszabadul tőlük, ami igen csak nehéz feladatnak bizonyult. Lehetettlen is lett volna ridegen figyelni azok után, ami köztünk történt.
       Hosszú utazásaim során kevés nőhöz volt, hacsak nem a láncukat, fülbevalójukat akartam elcsenni. Ariane más volt, pont jókor került az életembe és pont akkor közeledett hozzám, amikor arra szükségem volt. Igazából jól esett most olyan csekélységekkel segítenem neki, mint a sebei meggyógyítása és egy tiszta ruhadarab.
       – Tudod jól, hogy nem vagy a terhemre – mondtam és még egyszer végig mértem.
       Az ing pont megfelelő hosszúságú volt rajta, nem takart túl sokat, de nem is mutatott meg mindent. Lassan gombolta végig, s amikor befejezte, köszönetet mondott, habár semmi szükség nem volt rá. A puszi meglepett, még ha csak a szám sarkára is kaptam. Ismét megéreztem Ariane illatát, ami most is dohányszaggal keveredett. Kellemes volt beszívni, még sem nyúltam utána, hogy magamhoz húzzam és megcsókoljam.
       Valahogy nem tűnt helyén valónak az ilyesmi. Nem akartam szórakozni vele, ahogy valószínűleg Kaa meg is tette korábban, egyszerűen nem az a típus vagyok. Én az vagyok, aki megpróbál helyes döntéseket hozni, még akkor is, ha csak egy senkiházi tolvaj.
       – Nem kell megköszönnöd semmit! – mondtam. – Tudom, hogy az én hibám ez az egész. Nem kellett volna Kaa barátunkat az óra eladásba kevernem. Londonban viszont ő volt az egyetlen kapcsolatom, senki más.
       Visszasétáltam a nappaliba és mutattam Arinak, hogy üljön vissza a kanapéra.
       Egyetlen pálcaintésemre fellobbant a láng a kandallóban, bevilágítva a helyiséget. Az ósdi dohányzóasztalon álló teáskannából meleg ital került a csorba, kékes színű bögrékbe. Most megint minden olyan otthonos volt, mint pár órával ezelőtt.
       – Az ifjabb Kasinkov hajlamos a fizikai erőszakra, mióta megszereztem a pálcáját – mondtam, de még mindig nem foglaltam helyet. – Valószínűleg szerezett azóta új fegyvert magának, de nem bánhat vele valami ügyesen... legalábbis az alapján, amit az orosz összekötőmtől tudok.
        A bögrét varázslat nélkül nyújtottam át vendégemnek. Lassan ültem le mellé a kanapéra és bár nagyon szerettem volna megnyugtatni, inkább nem értem hozzá. Egyszerűen képtelen voltam eldönteni hányadán állunk.
        A bögrémért nyúltam volna éppen, mikor a macska végig sietett a szobán. A bejárati ajtó felé tartott, amit csak azért tartottam különösnek, mert mára nem vártam senki mást. Ezt a napot csak magamban töltöttem volna, ha nem bukkan fel Ariane a semmiből.
        Zeusz felborzolta magát, az ajtót bámulta és olyan erőteljesen nyávogott, hogy azt hittem fájdalmak gyötrik. Közelebb akartam lépni hozzá, de addigra már fújni kezdett. Mi a fene ez? – értetlenkedtem.
        – Zeusz, mit művelsz? – kérdeztem, erre valami csattant az ajtón. Azonnal felpattantam a kanapéról. A macska mellett ácsorogva figyeltem az eseményeket. – Ariane, biztos, hogy nem követtek?
        Az ajtóra fogtam a pálcámat. Dühöngni lett volna kedvem, amiért megtalálták az otthonomat, az egyetlen biztonságos helyet, ahol magam lehetek bármikor... de ez nem Ari hibája, ő a baj forrását kereste.
        Az ajtó hamarosan kiszakadt a keretből és egy hatalmas alak lépett be rajta. A széles vállak, az izmos kar felismerhetővé tette első látásra. Az erőteljes arc és a durva oroszos kiejtés már nem is kellett ahhoz, hogy tudjam: valóban az ifjabb Kasinkov úrral állok szemben.
        – Stu... – kezdtem volna varázsolni, de valamivel fejbe dobott.
       Valami elképesztően kemény tárgy lehetett. Bár nem estem el, de megszédültem és mindenből kettőt láttam. Az arcomon vér folyt le, ahogy előre hajoltam kicsit, ügyetlenül elejtettem a pálcámat.
        – Tűnj el! – magyaráztam halkan. – Ariane...
        – Fogni be a szájat, O'Mara úr! – szólt közbe Kasinkov azon az idióta, dörmögéshez hasonló hangon, amit már ismertem tőle.
        – Hol lenni óra? – kérdezte és az oldalamba rúgott, így elestem. – Áh, itt lenni kislány a kocsmából...
        – Ari, menj el! – nyögtem ki nagy nehezen, őt aztán tényleg nem akartam újra bajba keverni. Az egyik kezemmel megpróbáltam valamiben megkapaszkodni, hogy felhúzzam magamat, a másik szűntelenül a pálca után kutatott.
       Közben végig azon gondolkodtam, hogy: Hogy a francba fogom ebből most kivágni magamat?
       – Tudtam, hogy lány elvezetni tolvajhoz! – üvöltött most már, de mivel nem láttam semmit, csak reméltem, hogy nem bántja a vendégemet.

It hurts when the rain falls on his skin

Lopva, szinte perifériából figyeltem az arcát, miközben vetkőztem és  kellemesen lassan magamra vettem az ingjét, hagytam neki időt, hogy újra alaposan megnézhesse magának mindenemet, amire csak kíváncsi. Nem tehetek róla, de világ életemben rohadtul élveztem, ha csodáltak, mégha az nem is lehengerlő személyiségemnek, hanem csak a külsőmnek szólt.  Nem igazán tudtam Elliot mit is gondolhat rólam, de már azért marha hálás tudtam lenni, hogy egyáltalán felajánlotta, hogy maradjak. Nem sokan tesznek értem ilyet, legtöbben azt gondolják nagy kislány vagyok, de végül is igazuk van, hiszen, aki elég felnőtt, ahhoz, hogy egy harmincas, igencsak balhés pasival keféljen, az ahhoz is elég felnőtt, hogy megvédje magát. Eddig erre képes is voltam, de be kell vallanom a fizikai erőszak a frászt hozta rám. Ha pálcával támadnak nekem sokkal jobb esélyeim vannak, mintha az az elszabadult barnamedve konkrétan a családi kocsma falán veri szét a fejemet és keni szét alaposan azt, ami a pofikámból maradt.
Nem vagyok a terhére. Egyelőre. Nem válaszolok, csak mosolyogva vállat vonok, még nem döntöttem arról mit is fogok csinálni, a Vakegeret még egy hétig egyedül viszem, Janus meg ki tudja hol járkál, bár jobb is, ha nem tud erről a kis hacacáréról, na meg arról, hogy amúgy az életművét félig szétverte valami hurkás tarkójú állat.
-Kaa tulajdonképpen az én saram-túrok a hajamba idegesen, mivel tényleg nem szervesen miatta alakult ez az egész úgy, ahogy. Abban viszont teljesen biztos vagyok, hogyha Kaa nem veszi észre vággyal teli pillantásainkat és nem csattan el épp előtte az a csók, akkor egy doxylábnyival kevesebb bajunk van, sőt az is egy opció, hogy nincs is gáz.
-Tudnom kellett volna, hogy van olyan éretlen, hogy bosszút álljon-magyarázom, miközben visszaindulok vele együtt a nappaliba- nem hittem volna, hogy téged is belekever.
A mocskos patkánya lehetett volna annyira sportszerű, ha már köcsögösködni kíván, hogy legalább azt, aki a pénzt hozta volna neki kihagyja a buliba, de ennek nincs esze, nem lát ez a szemétől semmit, csak azt, hogy megaláztam és más kell. De miért is ne kellene, ha ő egyszer a múlté? Mit vétettem én, hogy négy kontinens hülyéi találnak meg folyamatosan?!
Hallgattam a férfi szavait, miközben kényelmesen elhelyezkedtem a kanapén és elvettem tőle a teát. Szóval figyelemmel követi nagydarab cimboránkat, ha nem tudott arról, hogy Londonban van valószínűleg nemrég érkezhetett. Látom, hogy feszeng mellettem, de nem nagyon értem mi a problémája, már azon kívül, hogy valami ostoba félóriás konkrétan rá és rám vadászik. Én egészen komfortosan kezdem érezni magam, a tea és a kandalló melege segít azon, hogy ideúton kishíján szétfagytam.
Úgy tűnik jut mára nekem egy kis nyugalom, mikor a macska elég furcsán kezd viselkedni. Ezt még én is észrevettem pedig nem nagyon ismerem az állatot. Mikor Elliot kimegy az ajtóhoz még ülök, ha nem is nyugodtan, de amint meghallom a zajt arcomon fájdalmas fintor terül szét és már ugrok is fel, hogy kirohanjak és szembe találkozzak azzal a kedves emberrel, akihez már órákkal ezelőtt volt szerencsém.
A kép, ami fogad még véletlenül sem tűnik kedvezőnek, Elliot a földön, fejsebbel a tirpák pedig lelkesen érdeklődik a múltkor látott óra után…meg, ahogy azt az undorítóan éhes tekintetét nézem irántam is. Na baszdmeg! Kínomban vigyorgok, közben átveszem fejbe mit tudok csinálni. Itt ordít ez a paraszt, Elliot láthatóan…mindenre képtelen, tehát én maradtam, mint a nap szuperhőse. Gyors gondolkodás közben végig tartom a szemkontaktust a váratlan vendégünkkel, ő pedig inkább felém közeledik ahelyett, hogy a férfit verné agyon, ami már félsiker.  Hogy mi lenne a másik fele? Ha nem jönne rá, hogy csak a bakancsomig akarok eljutni, amiben a pálcám lapul. Célt érve, szinte vakon, háttal hajolok le és már érzem a kezemben a kemény faanyagot, de vajon elég leszek én ide?
-Gyere csak-kacsintok rá, hogy ezzel is elvonjam a figyelmét.

[viselet]

A földön voltam még mindig. Hallottam a saját, ziháló lélegzetemet, a szívem pedig olyan hevesen vert, hogy szinte az egész testem lüktetett. A látásom kicsit kitisztult a fejfájásom ellenére is. Alig fogtam fel valamit azon kívül, hogy az ifjabb Kasinkov Ariane felé tart.
   Elképesztő volt a méretbeli különbség. Ez persze nem volt meglepő, hiszen a jövendőbeli órakészítő még az én magasságom mellett is félóriásnak hatott. A karizmai csakúgy dagadtak az ing alatt, ami teljesen átázott a kinti esőben, félelmetes hatást keltett. Most valahogy még nagyobbnak hatott, mint az első találkozásunk alkalmával.
   Az egyik kezemmel fájdalmasan felnyomtam magamat a földről. Szerettem volna valahogyan segíteni, habár biztosra vettem, hogy Ariane meg tudná védeni magát. Erős lány törékeny alkata ellenére is – legalábbis én így gondoltam.
    Kasinkov figyelme végre nem rám irányult, így volt pár pillanat, amíg összeszedtem a gondolataimat.
    A pálcám a sarokban porosodó bakancsaim közé gurult. Gyorsan felkaptam, miközben talpra álltam.
    –  Stupor! – nyögtem ki, és a nagydarab oroszra szegeztem a pálcámat.
    Elrepült Ariane közeléből s azonnal elveszítette az eszméletét. Szerencsém volt, hiszen nem engem nézett, sőt csaknem háttal volt nekem. Hálás lehettem vendégemnek, hogy nem ölt meg puszta kézzel az ifjabb Kasinkov. Talán képes is lett volna sértettségében, hiszen még is csak apja míves órája és a pálcája veszett oda legutóbbi találkozásunkkor.
    – Ez az állat sosem nyugszik meg– mondtam és megigazítottam a ruhámat, ami alaposan összegyűrődött és elszakadt.
    – Jól vagy? – kérdeztem halkan és közelebb mentem Arihoz.
    Finoman megérintettem az arcát. Egy kicsit megcirógattam, mintha nyugtatni akarnám, jelezve, hogy minden rendben. Ahogy a gyönyörű szemeibe néztem, én is kicsit jobban éreztem magamat. Az ő épsége fontosabb volt, én már nagyobb szörnyűségeken is átmentem.
    Lihegve vonszoltan el magamat Kasinkovhoz. Meg akartam nézni alaposan, ellenőrizni, hogy valóban eszméletlen-e még. Hiszen most nem csak az én biztonságomról van szó.
    Attól függetlenül, hogy üldözött és bántotta Arianét, komolyan ártani azonban nem akartam neki. Egyszerűen csak meg akartam szabadulni tőle. Nyugalmat akartam a házamban, rendbe tenni a fejemet és biztonságban tudni Arit, akit – még a véleménye ellenére is – én kevertem bele ebbe.
    – Biztosan nem bántott? – kérdeztem a vendégemet, miközben tovább vizsgálgattam a támadónkat.
    Egészen közel hajoltam hozzá. Durva arcán alaposan végig járattam tekintetemet; most oly' békés volt, mintha valóban aludna.
    – Nem sérült meg túlzottan, kidobom a házból és...
    Ahogy fel akartam emelkedni, hogy Ariane felé forduljak, szorítást éreztem a nyakamon. Kasinkov ujjai voltak a felelősek érte. Másik kezével elvette a pálcámat, szabályosan kitépte a kezemből.
    – Adni vissza órát! – mondta és felkelt a földről.
    Most aztán képet kaphattam az erejéről, hiszen egy kézzel még engem is felemelt. Olyan érzés volt, mintha gyerek lennék megint és ez a hatalmas férfi bármit megtehet velem. Próbáltam megrúgni, de nem értem el addig vagy csak nem érezte meg.
     Az egy dolog, hogy legyőznek, meghalok és a többi, de hogy pont egy olyan nő előtt történik mindez, akivel van múltunk és tagadhatatlanul az egyik legszebb, aki a közelemben volt valaha is, már túl szégyenteljes volt.
    Rám szegezte a pálcát, egyenesen az arcomnak.
    – Jó érzés félni, Mr. O'Mara? – kérdezte rekedten, de ugyanazzal a tört angolsággal. – Az az óra többet érni egy tolvaj életénél...
     – A-Apa... – próbáltam kinyögni, mint egy dedós, hátha megint megjelenik, mint a svéd erdőben.
     Gyere el, kérlek! Még a szememet is lehunytam a nagy koncentrációban. Azonban nem történt semmi, tudtam, hogy majd akkor nem jön el, mikor ennyire tehetetlen vagyok. Ariane volt az utolsó reménysugaram, de őt nem láthattam, mert pontosan mögöttem volt.

It hurts when the rain falls on his skin

Ügyesen idomítottam jókora gorillánkat minél messzebb Elliot közeléből, hogy legyen ideje kicsit magához térni. Lassan hátráltam a lehető legkevesebbet mutatva érzéseimből, miközben nagyon próbáltam nem elszakítani a tekintem a hatalmas férfiétől. Szerettem volna vendéglátómra nézni, rohadtul jó lett volna megbizonyosodni róla, hogy jól van, de gondoltam olyan a helyzet, mint egy cirkuszi medve esetén.  Ha nem a szemedbe néz megszűnik varázs és ha elvesztem a kontrollt azt mindkettőnknek végzetes lehet, meghalni meg még nem kellene. Sőt…nem akarom, hogy Elliot kerüljön át arra a sokat emlegetett másvilágra, így folytattam, amit elkezdtem. Az volt a tervem, hogy biztonságos távolságba hozom, majd ott terítem le a pálcám segítségével, amit már jobb kezemben szorongattam a hátam mögött, de a sérült Elliot gyorsabb volt nálam, amin nagyon meglepődtem.  Nem hittem, hogy ennyire jól bírja a gyűrődést, még akkor is csak ostobán tátogtam, mikor hozzám lépett és az arcomhoz ért. Jól esett ez a hülye kis gesztus és eléggé megnyugtatott, persze a látvány is tetszett, ahogy az hegyomlásméretű barom ott fekszik tudata nélkül a földön.
-Persze, minden oké-válaszoltam  és a pálcám az ing zsebébe csúsztattam. Nem tetszett az ázsiai férfi állapota, mitagadás marha szarul nézett ki és aggódtam érte. Amúgy is a rosszullét kerülgetett, mivel gyanúsan könnyű volt leteríteni ezt a drabális állatot. Ennyi lenne? Megúszta? Megúsztuk?
Ez járt a fejemben, ahogy nagyot sóhajtottam és figyeltem, ahogy Elliot a vendégünket fixírozza.
-Egy ujjal sem ért hozzám-biztosítottam még egyszer és lehet, hogy mondtam volna még valamit, ha nem kezdtek volna el jókora sebességgel folyni az események, a férfi szavait, mintha elvágták volna. Hallotta azt a reszelős hangot, láttam, ahogy a levegőbe emeli, de nem tudtam semmit tenni. Szánalmas vagy nem, de lefagytam. Hosszú percekig tágranyílt szemekkel bámultam a történést és elemeztem. Merlin véreres…! Most mit a francot kellene tennem? Ezer meg ezer ötlet futott át a fejemen, Elliot túl közel volt a ruszkihoz, őrjítően közel.  Necces lenne átkokat puffogtatnom, mert hiába találnám el a vadállatot, könnyen lehet, hogy neki is jutna belőle. Hideg verejték gyöngyözik a homlokomon, de tudom, hogy döntést kell hoznom…meg a faszt! Jó döntést kell hoznom, méghozzá a lehető leggyorsabban. Az elterelés mellett döntök és reménykedem, hogy minden úgy történik majd, ahogy Arika azt megálmodta.
-Rictumsempra!-lövöm el a csiklandozóbűbájt minek hatására emberünk groteszk és ijesztően öblös röhögésben tör ki és Elliot a földön köt ki, a puffanás hangjából arra merek következtetni, hogy nem lehetett kellemes a földetérése, de nem merek ránézni. Nem zökkenhetek ki. A hatalmas test nevetve táncol odébb, méghozzá megintcsak felém. Most kell lépnem, jön a nagyjelenet második felvonása.
-Petrificus totalus-megy is az átok és célbatalál,az orosz hatalmas puffanással dől el, most kellene megnyugodnom és folytatnom a tervet, de a tekintetében látott tömény agresszióra offenzív magatartás  válaszom. Alig tudok magamról, így fogalmam sincs mi is folyik az agyacskámban, mikor arcomon dühös vicsorral odalépek és minden erőmmel gyomorszájba rúgom a támadónkat. És itt nem állok meg.
-Rohadék…dögölj…meg…hozzá…ne…merjél…érni…Elliothoz-hörgöm szinte szótagolva, miközben rugdosom minden elérhető pontján- mert a…beledet…kitaposom…pöcsfej!
Hihetetlen gyűlölet pusztít bennem, azután térek magamhoz, miután többször is arcába tapostam és meztelen talpamat már ragacsos, meleg vére borítottam. Elájult. Miattam ájult el. Megálltam a mozdulatban és úgy, ahogy voltam előre hajolva megdermedtem. Csak a hajam lengedezett arcom előtt, amit szapora lélegzetem mozgatott.
-Baszd meg, baszd meg, baszd meg-suttogtam idegesen. Elliot látta, hogy milyen vagyok, ha elgurul az a bizonyos gyógyszer. Ebből már nem magyarázkodom ki magam az olyan biztos, minthogy itt állok.

[viselet]

Az ujjak egyre erősebben szorították a nyakamat. Szinte éreztem, ahogy elhagy az erőm, az agyam pedig lassan teljesen eltompul. Már nem láttam a körülöttem lévő helyiség berendezési tárgyait, a támadóm arcát.
Hát még sem mentesz meg? – kérdeztem magamban gúnyosan. Apám, bár hívtam, nem jött el. Ne védett meg úgy,  mint Svédországban s hosszú ideig Ariane sem tett semmit. A levegő utáni vágy fájdalmat okozott a mellkasomban é már majdnem elvesztettem az eszméletemet is.
Ari hangja törte meg a furcsa, álomszerű csendet. A kavargó kép kitisztult, ahogy nagy puffanással padlóra kerültem. Minden porcikám fájt, az első lélegzetem hangos volt és hörgős, mintha betegség gyötörne. Valójában azonban csak kellemetlen érzéssel töltötte meg a tüdőmet, majd kitört belőlem a köhögés.
Nem is láttam mi történt, csakhogy Kasinkov a vendégem felé botorkált, majd megmerevedett tagokkal dőlt a padlóra. Nem tudtam pontosan, mi szakadt el a nőben, de a jelenetre azonnal felpattantam. Ha egy valamit biztosan elhatároztam minden kalandomnál az az volt: nem okozok a kelleténél nagyobb kárt senkinek.
Igen, tudom, hogy agresszív és indulatos vagyok... de nem vagyok az apám. Nem fogok bántani senkit komolyan és nem tudom nézni, ha valaki értem ilyet tesz. Kasinkov csak a tulajdonát akarta védeni és talán jót szórakoztam vele és rajta, de ezt nem érdemli.
–  Ariane, elég! – kértem, mikor Kasinkov vére ömleni kezdett. –   Fejezd be, jól vagyok! Nem fog már bántani!
Ariane lába csupa vér volt, ami hamarosan a padlót is összekente. Sokkolva néztem a vöröslő foltra, hiszen ez volt az első alkalom, hogy ebben a házban hrcok folytak.
Ahogy találkozott a tekintetünk és elhagyta a száját az a káromkodás egyszerre tűnt idegennek és aggodalmasnak. Nem tudtam hogyan kezelhetném ezt a helyzetet, ezért csak összeszedtem a pálcámat, Kasinkov fölé lépve.
–  Én ezt az embert megloptam – mondtam és leguggoltam mellé. –  Csak meg akarta védeni azt, ami az övé.
Nevetséges lehetett az érzelmes tolvaj, de komolyabb károk nélkül is leterítette az ifjabb Kasinkov barnamedvékhez hasonló méretekkel rendelkező testét. Mi szükséges volt ennél komolyabban bántani? Nem vadállatok vagyunk.
–  Azért megható, hogy így féltesz, de már rosszabb helyzetből is kivágtam magamat. Talán emlékszel arra a sebre, ami a hasamon volt...   – mondtam, de nem fejeztem be a mondatot. Talán inkább csak magamat akartam nyugtatni. A szívem még mindig nagyon vert, mintha képtelen volna feldolgozni, hogy már vége.
Csupán egy hajszálon múlt az életemet és hálás voltam a megmentőmnek. Nem akartam úgy tenni, mintha nem értékelném, de valóban az események hatása alatt voltam még mindig és talán ezt Ariane s látta a kezem remegéséből.
Amennyire a képességeim engedték meggyógyítottam a férfi sérüléseit. Bár gyengék a képességeim, ez köztudott tény, de mindent megtettem, hogy az elmúlt néhány órát elfeledtessem vele. Reménykedtem benne, hogy ezzel elfelejti ezt a címet és azt, amit tettünk vele. Egy ilyen után Ari is csak célpont volna és pont elég vagyok én is.
–  Ezt most elviszem messze a háztól - mondtam. –  Addig vigyázz Zeuszra, de leginkább magadra!
Reménykedtem benne, hogy beleegyezik, hiszen ehhez elég voltam én is. Ráadásul nem akartam még jobban belekeverni a saját problémáimba szerencsétlent. Azt hiszem kettőnk közül ő volt olyan helyzetben, hogy meg kellett nyugodnia, de ebben nem lehettem biztos.
A kandallóig lebegtettem az elernyedt Kasinkovot. Elhatároztam, hogy az egyik kocsmában ültetem le és mikor magához tér, talán csak azt hiszi elbóbiskolt. Az ilyen helyeken senkinek sem figyel arra, mit hagy el az ember véletlenül az egyik asztalnál, még ha az egy ájult varázsló is. Csak meg kell találni a megfelelő helyet hozzá.
–  Kérlek, ne kövess! – nyomatékosítottam még egyszer. –  Gyorsan visszatérek és szükségem lesz valakire, aki ellátja a sebeimet.

It hurts when the rain falls on his skin

Ahogy ott állok kimerevedik az idő. Állati lassan fogom fel a helyzetem súlyosságát és azt, hogy a meleg  massza a lábamon vér, bár nem is tudom mi a francot képzeltem róla ezelőtt. Ott állok és bámulom a padlót, elkezdem megérteni Elliot szavait, aki ezekszerint talán nincs olyan szarul, ahogyan kinéz. Rám nézett, de semmit nem tudtam leolvasni az arcáról, de máris számítottam egy undorodó fintorra, a férfi viszont semmit sem tett, csak a lehető leghiggadtabban magyarázni kezdte miért is jött ide  az a vadbarom, aki most törött orral és dagadt arccal feküdt a padlón tehetetlenül.
-Ja, meg amúgy meg is akart ölni ez az ártatlan pára-tettem hozzá, amint kicsit magamhoz tértem én is. Még mindig kellemetlenül kapkodtam a levegőt és mindenfele cikázott a tekintetem,csak épp Elliot felé nem. Tudni akartam vajon mit gondol most rólam, közben pedig rohadtul nem akartam belegondolni sem. Ez aztán a dilemma, mi?
-Ühümm…-bólintottam szavaira, mert tényleg emlékeztem a sebhelyre, amit meg is érintettem, végig is csókoltam, persze sem akkor sem most nem kezdtem el érdeklődni mi vagy ki okozta. Érdekel, de az ő dolga, inkább nem firtatom, mivel ő sem kezdte el kérdezgetni, mégis mitől kaptam ideggörcsöt pár perccel ezelőtt. Az a legfantasztikusabb, hogy magam sem tudom, mi a méteres unikornisszarv ütött belém, csak tettem, amit az ösztön diktált, de hogy miért? Tudja halál.
Alig vártam, hogy egyedül maradjak, így bármit mondott közönyös tekintettel bólogattam, eszembe nem jutott volna utána menni, bár az nagyon is, hogy össze kellene szednem magam és minél gyorsabban lelépni innen. Felszívódni és sosem találkozni többet ezzel a furcsa taggal. Miközben a lábamat mostam azon gondolkodtam,hogy mégis mi a fasz van velem. Szégyelltem a pofámat alaposan és ez új volt. A megbánás nagyon nem képezte részét a világomnak és mitagadás kurva kegyetlen érzés volt ahogy a belsőm marta.
-Komplett idióta vagyok, mi?-kérdeztem Zeuszt németül, a macska pedig elég értelmesen bámult vissza rám. Még ez is a frászt hozta rám. Miután letisztítottam a lábam a vérnyomokat kezdtem feltakarítani valami rongyszerű képződménnyel, amit a fürdőben találtam. Két pálcamozdulattal megoldhattam volna a problémát, de le kellett nyugodnom és ez segített. Arra sem bírtam választ találni, hogy mi a fekete gyászt keresek itt még mindig, mivel más esetben olyan gyorsan hopponálnék, hogy hírmondóm sem maradna. El kell ismernem, hogy megkedveltem Elliotot, mert van benne valami, ami saját magamra emlékeztet. Lehetséges, hogy perverz örömmel tölt el,mikor olyan embereket ismerek meg, akik igazán elbaszták az életüket és ez látszódott is rajtuk. Először Kaa, most pedig ő, de valahogy két külön világ ez a két férfi. Kaa hagyta volna, hogy szétrúgjam ruszki pofáját, sőt…hangosan biztatott volna, nehogy ép maradjon egyetlen csontja is.
Elliotot ki akarta nyírni ez a baltaarcú forma és még is ember módjára viselkedett vele. Én képtelem voltam erre, szóval maradt az a lehetőség, hogy négykézláb takarítsam a vért a padlóról és valószínűleg Elliot is ennyit lát belőlem. Mikor meghallom lépteit felugrom és ijedten pillogok rá, akárcsak valami szűzlány a nászéjszakán.
-Sajnálom, fogalmam nincs mi ütött belém, esküszöm normális vagyok de komolyan-magyaráztam körbe a problémát, miközben felé sétáltam aztán egyszercsak semmi értelmeset nem tudtam mondani, így lányos zavaromban megcsókoltam hirtelen és vadul, majd úgy tettem, mintha mi sem történt volna.
-Szóval…hogy állnak a sérüléseid?-kérdeztem csevegő hangnemben.

[viselet]

A kis vidéki kocsma volt az első, ami eszembe jutott. Nem is tudom, hogy miért… hiszen már évek óta nem jártam ott. Talán ez volt az egyetlen olyan hely az elmúlt években, ahol nem kevertem bajba magamat. A legtöbb alak ugyanis itt még nálam is gyanúsabb volt és a füstöt is vágni lehetett, egyszóval könnyen el lehetett bújni, ha az embernek arra volt éppen szüksége.
Nagy nehezen talpra állítottam Kasinkov ormótlan testét. Nem akartam varázslatot használni, hogy még jobban felhívjam magamra a figyelmet… bár ezen valószínűleg a véres fejem sem segít sokat. Bár a hangzavarból ítélve volt fontosabb téma is, minthogy egy sebesült alak, egy ájult fickót hozott
Az egyik asztalhoz rángattam, ami a kandallóhoz közeli sötét sarokban volt. Ide nem tört be a tűz kellemes meleg fénye. Lassú folyamat volt és ahogy leültettem a székbe, a fejét gondosan elhelyeztem az asztallapon, éreztem, hogy az egész testem fáj. Nem is tudom, mikor cipeltem utoljára ekkora súlyt, talán soha.
 Fizikailag sosem voltam különösebben erős, de ennek csak most éreztem először a hátrányait. Azelőtt büszke voltam az eszemre és a menekülési képességeimre… azonban ott a kocsmában szívesebben bújtam volna egy izmos fickó bőrébe.
– Kasinkov, remélem, többé nem találkozunk… főleg a te érdekedben – suttogtam, és még egyszer ellenőriztem, hogy meggyógyítottam-e alaposan a sérüléseit.
Ezután sétáltam vissza a kandallóhoz. Nem foglalkoztam azzal az alakkal sem, aki a pulttól éppen a kandalló felé fordulva alaposan végig mért. Láttam már, hogy nyílik a szája, talán csak annyit akart megkérdezni: minden rendben? Még is csak otthoni öltözékben voltam itt, ráadásul véres is volt… szinte elkerülhetetlen volt, hogy valaki kiszúrjon.
Nem akartam felesleges beszélgetésbe keveredni, ezért gyorsabbra vettem a lépteimet és pillanatok alatt a kandallóban voltam. Pár perc volt az egész és mikor megérkeztem egy hatalmasat sóhajtottam, mintha ezzel minden gondom elszállt volna.
Arit a padlón találtam, ahogy a vért takarított. Persze ez sokkal egyszerűbben megoldható lett volna, de biztosan segíteni akart… vagy szüksége volt ennyire, hogy feldolgozza a történteket és megértettem.
Én is így éreztem magamat. Az első alkalom, hogy az otthonomban, a menedékemben támadtak meg, megrázott. Sosem számítottam ilyesmire, hiszen általában nem adom meg a címemet senkinek, csak Ariane tudja jóformán. Hideg zuhanyként ért az egész, de a kezemen csak most futott végig a remegés, hogy lezártuk. Eddig gondolni sem tudtam ilyesmire.
Ariane magyarázkodás közben sétált oda hozzám és nyomott csókot az ajkaimra. Vad volt és érzéki, egyszóval illet a lányhoz. Jól esett, de egyszerűen most nem tudtam beleélni magamat… megrázó volt az egész helyet.
Most meg mit érzelgősködsz? – üvöltött egy kis hang bennem, hogy magamhoz térítsen, de nem járt sikerrel. Még mindig remegtem az idegességtől.
– Nem baj – mondtam egy kicsi megilletődötten. Nem hiszem, hogy jól reagáltam volna erre a csókra, pedig nem akartam megbántani Arit.
– Vagyis, mit mondjak erre? Fel sem merült bennem, hogy nem vagy normális… mindegyikünket elkapott már a hév, még ha nem is ilyen értelemben – kicsit talán ridegen mondtam ki ezeket a szavakat, mintha a hangommal akarnám visszafogni az idegességet. – Csupán annyi lepett meg, hogy egy magatehetetlen embert… mindegy, nem akarok ebbe belemenni, az hiszem.
Szerencsére a sérüléseimre terelődött a téma.
Végre nem kellett többet azon gondolkodnom, hogyan kezeljem a helyzetet. Mármint tényleg jól esett, hogy Ariane ennyire aggódott értem. Még soha senki sem akart az anyámon és Danielen kívül megvédeni… de valahogy nem gondoltam volna, hogy ennyire átveszi fölötte a hatalmat egy érzés.
Igen, nagyon jól tudom, mi az agresszió, hiszen bennem is van bőven. Mégis vannak azok a határok, amiket én magam nem hágnék át soha. Ezért nem okozok általában súlyos sérüléseket az ellenfeleimnek és megpróbálom őket egyszerű varázslatokkal lefegyverezni, elkábítani és kiiktatni egy kis időre – általában, amíg lenyúlom a szükséges tárgyat.
– Jól esne egy kis ápolás… – magyaráztam, de megint úgy éreztem magamat, mint a Vakegérben. Zavarban voltam a társaságában, pedig az én ingemet viselte és már több közünk volt egymáshoz, minthogy „csak” alaposan megbámultam a melleit.
– A bájitalt, amit használtam korábban letettem valahová… – néztem körbe a szobában.
A dohányzóasztal alaposan elmozdult a helyéről, de még mindig ott volt rajta az a kis üveg a zöldszínű főzettel. Közelebb sétáltam és lassan hajoltam le, most éreztem igazán mennyire fáj mindenem. Főleg az oldalam, amit megütöttem a zuhanáskor, arról nem is beszélve, hogy egy nálam kétszer nagyobb embert rángattam végig egy kocsmán.
– Tudod, még mindig sajnálom, hogy ebbe belerángattalak – mondtam és felé nyújtottam a fiolát.
Lassan leültem a kanapéra és még mindig őt figyeltem. Vártam, hogy csatlakozzon hozzám és inkább elfelejtsük a történteket… remélve, hogy sikeres volt a próbálkozásom Kasinkov emlékeinek törlésére. Ha még sem, akkor pedig minden bizonnyal akkor kerül majd elő, amikor egyedül vagyok.
– Még sosem volt ilyen csinos ápolónőm… bár az is igaz, hogy a legtöbbször magamnak gyógyítottam meg a sebeimet – mondtam. – Azt is sietve és elég rossz körülmények között tettem.

It hurts when the rain falls on his skin

Az tény, hogy zaklatott vagyok, de ha jól látom Elliot még nálam is rosszabb bőrben van, mentálisan és fizikálisan is. Meg tudom érteni, végül is van elég fejfájása, baja az életében, aztán még én is sikeresen idevezetem valami ellenségét, hogy megpróbálja kinyiffantani, aztán, mikor már kezdenének lenyugodni a dolgok mindent elbaszok azzal, hogy nekiállok agyontaposni a támadót. Annyival tudok védekezni, hogy tényleg rohadtul nem ez volt a tervem, csak valahogy az eszembe jött, hogy pár  perccel az én kis magánakcióm előtt sem volt elég simán elkábítani, csak biztos akartam lenni benne, hogy egy ideig nem zavarja a köreinket. Jól bebiztosítottam magam, törékeny alkatú nő létemre, szépen elintéztem a tagot, most meg épp magamat égetem brutálisan.
Elutasítónak, de megbocsájtónak tűnik, aminek azt hiszem örülnöm kellene, de nem tudok. Elég nyomorultul érzem magam. Más esetekben, ha odalépek egy faszihoz és megcsókolom, az nem kevesebb, mint három perc múlva már biztos, hogy meg akar dönteni. Most meg semmi, pont most, mikor a testi kontaktus megnyugtatna és olyan normálissá tenné ezt a helyzetet. Mondjuk simán lehet, hogy állati ronda vagyok, így smink nélkül, szögegyenesre száradt hajjal, pláne azt elképzelve, hogy látott, ahogy betapostam valaki más arcát. A helyében én sem biztos, hogy oda meg vissza lennék az ötletért, hogy egy ilyen agresszív, hisztérikus liba csókolgasson. Szavaira csak bólintok és teljesen mással, a sebeivel kezdek el foglalkozni. Ez is elég nagy váltás lehet, de egyszerűbb néha úgy tenni, mintha ez múlt öt-hat perc meg sem történt volna és én most ezt a stratégiát választottam, mivel rohadt egyszerű a kivitelezése.
-Azt látom –mosolyodtam el kedvesen a megjegyzésére- nem rosszból mondom, de elég szörnyen festesz.
Megint ez a zavar, ez a félénkség.  Pedig most az életemre is meg merek esküdni, hogy tényleg lófaszt sem csinálok, én ugyan nem piszkálom a fantáziáját ebben a percben. Figyeltem, ahogy a bájitalos fiolát kereste, tényleg nem nézett ki valami fittnek és üdének. Nem vagyok gyógyító, de az oldalába hasító fájdalmat bordatörésnek vagy minimum repedésnek azonosítottam, mivel emlékeztem milyen szögben esett, mikor hatástalanítani kezdtem orosz barátunkat.
-Engedd el-legyintok, közben átveszem a kis üvegcsét benne a főzettel- kettőnk közül nekem van a legkevesebb bajom-nézek végig magamon, hogy jelezzem majréztam ugyan kegyetlenül, de ennél nagyobb dolog velem nem is történt.
Most engem zavar meg kicsit a pillantása, de ezt igyekszem nem kimutatni, inkább feltérdelek a kanapéra, kicsit hátrabillentem fejét egy lágy mozdulattal és az arcán lévő sérüléseket kezdem gyógyítgatni. Csinosnak nevez, erre kicsit megremeg kezem és meg merem kockáztatni, hogy minimálisan el is pirulok. Szégyen-gyalázat, de komolyan, kezdek teljesen kifordulni magamból és ettől már rosszul vagyok.
-Remélem most nem sietsz sehova, mert alaposan helybenhagyott az…”üzletfeled”-mondtam mivel még jól emlékeztem arra, mikor a kocsmában az mondta Oroszországban találta az órát. Már akkor is sejtettem, hogy simlis a pasas, de azt talán nem , hogy ennyire. Miután befejeztem az arcát, tekintetem a testére siklott és próbáltam csak orvosi szemmel nézni, hogy vajon mi lehet még problémás, amiről nem tudok.
-És a többi részed?-kérdezem, miközben melléülök és egymásra pakolom a lábaimat, aztán elég hamar rájövök, hogy nem biztos, hogy úgy kérdeztem, ahogy kellene.
-Mármint…mid fáj még?-javítok és fölvonom a szemöldökömet. Na nem baj, úgy néz ki, hogy ma éppen kurva kínos ápolónő leszek.

[viselet]

Egy kicsit megnyugtatott a tudat, hogy Ariane komolyabban nem sérült meg. Persze igyekeztem végig őt védeni, hiszen ha végig gondolom, valóban miattam keveredett bele a Kasinkov-ügybe.
Ahogy a kanapéra térdelt Ariane és az arcom gyógyításához fogott, biztonságba éreztem magamat. Ha gondoskodott is rólam valaki korábban, az nem volt ennyire csinos vagy gyengéd hozzám. Nyugalom járt át, ahogy megérintett, átadtam magamat teljesen a pillanatnak.
A szavaim hallatán talán zavarba jött, nem tudom, ezért remegett-e meg a keze vagy csak az arcomon éktelenkedő seb borzasztotta el. Furcsa volna, ha éppen ő, az a kihívó lány, ennyitől elpirulna. Az én dolgom, hogy zavarban legyek.
 –  Jobban festek? – kérdeztem, habár még mindig az arcommal foglalkozott.
Jól esett Ari közelsége és a törődés, most mégsem hagyott két gondolat nyugodni. Az egyik persze még mindig az ifjabb Kasinkov volt, s hogy sikerült-e megszabadulni attól az átkozott emléktől. Reménykedhettem csak benne, hogy nem megy újra a kocsmába, utánam érdeklődni. Talán a lakásomba sem állít be többé csak úgy.
A másik gondolat azonban még emésztőbb volt. Mintha egy csodaszép, nyári napon, hirtelen elsötétedne az ég. Apám, mint fekete árny lett úrrá ismét mindenen, ami eddig nyugalommal töltött el. Svédország után azt hittem, majd segít, ha komoly bajba kerülök. Ezúttal miért nem bukkant fel? – a kérdés nem eresztett. Ragacsos anyagként ült meg a gondolataimon.
–  Nem terveztem kimozdulni ma. Egy nyugodt napot akartam itthon tölteni, hogy végre rendbe rakjam ezt a házat alaposan – mondtam.
Végzett az arcommal, a tekintete a testemre vándorolt. Ahogy leült mellém a többi „részem” iránt érdeklődött. Elsőre nem tudtam, mire vélni a fogalmazást, de akkor helyesbített. Kibújtam a köntösből, félredobtam a kanapé karfájára. Az ingemet elviselhetetlen lassúsággal gomboltam és húztam félre a hasamról, az oldalamról, hogy láthassa a hatalmas foltot. Lila színben pompázott.
A gallért is eltűrtem. Azt ugyan nem tudtam, hogy hagytak-e nyomot az erős ujjak, de még szinte éreztem a szorításukat. Nehezen nyeltem és időnként, mintha a levegőt is nehezebben kapkodtam volna. Összességében azonban, közel sem voltak súlyos sérüléseim.
–  Csupán ennyi... – mondtam halkan.
A fájdalomtól kissé felszisszentem. Minden mozdulat és érintés kellemetlen volt, de nem annyira, mint lezuhanni a padlóra. Azóta már jobban viseltem, talán csak Kasinkov termetes teste rontott a helyzeten, de a lényeg, hogy már nincs itt.
–  Ha nem tudod meggyógyítani, az öcsémet is megvárhatom. Néhány naponta elő szokott kerülni – jegyeztem meg. –  Neki ez a szakmája.
Nem akartam túlzottan direkt mozdulatot tenni, de valahogy tudatni akartam, mennyire örülök a jelenlétének. Az az éjszaka remek volt és Ariane társasága több, mint kellemes. Még sem éreztem úgy, hogy bíztatnom kéne egy újabb csókra, esetleg együttlétre - igen, talán megbolodultam.
Nem vagyok én az az ember, aki ekkora lépést meg tud tenni. Belebonyolódni akárcsak egy testi kapcsolatba, ugyanakkor nehéz neki ellenállni. Korábban ilyen nőt nem ismertem. Ilyen csinos, vonzó és vad nőt, aki könnyen az ujjai köré csavar.
Egy pillanatra megérintettem a kezét, majd megköszörülve a torkomat, ismét megszólaltam:
–  Nekem az is elég, hogy van mellettem valaki.