Az elveszett kard legendája II.

♦ set ♦

          Ha ott lettem volna biztos epekedve néztem volna Elliotra, amint kiáll értem az idegen férfival szemben. Nem azért, mert szükségem volt rá, ez látszott is, de akkor is jól esett volna a lelkemnek. A férfi viszont mormogott még valamit, amit senki sem hallott rajta kívül, de a morgásból ítélve lehetett az bosszú is.
          Ekkorra mi már messze járunk, pontosan a szobánk előtt. Kopogok, nem akarok csak úgy rárontani Elliotra, de választ nem hallok bentről, és mikor lenyomom a kilincset, akkor kiderül, hogy azért, mert nincs is benn. Nekidőlök a falnak. Remélem nem üldöztem el a cselekedetemmel. Annyira csak nem csináltam rosszat, hogy a kincset hátrahagyva meneküljön tőlem. Sóhajtok egyet, már épp indulnék a recepcióra, hogy elkérjem a pótkulcsot, ha esetleg mégis kószálna valahol, mikor megjelenik. Mosolyra húzódik a szám, ami rövid időn belül el is tűnik.
          Miután belépünk a szobába, a szája felé nyúlok, hogy megnézzem a sérülését, de ezt talán másként értelmezheti, mert közel húz magához.
          - Elliot, mi történt?
          Nem ezt kérdeztem, de ha nem akarja elmondani, akkor nem fogom erőltetni a válaszadást. Valahogy úgyis kihúzom majd belőle, csak egy kis időre lesz szükségem. Kicsit megdöntöm a fejem, hogy az arcom belesimuljon a kezének vonalába. Jó érzés ez a melegség, többre vágyom, szinte mohón.
          - Bolond vagy. Semmi bántót nem mondtál, csak én reagáltam kicsit túl… Illetve, nem tudom, hogyan kellett volna lereagálnom jól, csak azt, hogy ha nem akarsz velem találkozni a bálig, akkor elmegyek inkább.
           Eldobom a vázlatfüzetem, mikor megcsókol, nem is kell több szót fecsérelni arra, hogy sajnálom, szeretlek, és ki milyen ostobaságot követett el. A csók azonban nem tart sokáig. Aggódva nézek rád, majd megfogom a kezed, és a kanapéhoz vezetlek. Bemegyek a pálcámért a hálóba, majd magamhoz hívom a jegyzetfüzetem, és meggyógyítom a szád. Szerencsére néhány alapvető gyógyítási technikát ismerek, de azért egy harcmezőn nem tudnék elsősegélyt nyújtani.
          - Elmondod, hogy mi történt, vagy úgy kell majd kihúznom belőled szavanként? Védőbűbáj védi a kardot?
          Elfordulok kicsit, a kezemet az ölembe helyezem. Nem hiszem, hogy te lennél az, aki rosszul bánik az emberrel. Szerintem inkább közösen hoztuk össze ezt az egészet, de hogyan mondhatnám ezt el neked úgy, hogy egyikünk se vegye magára megint?
          - Ha azt hiszed, hogy valaha megtanulsz majd a nők nyelvén, vagy bánni tudsz majd velük, akkor tévedsz. Nem vagyunk egyformák, ahogy ti sem. Ezt most közösen szúrtuk el, de tanultuk belőle. Legközelebb jobbak leszünk – nézek egyenesen a szemébe, és elmosolyodom. – Megegyezhetünk abban, hogy egyikünk sem bánik jól a másik nemmel?
          Igyekszem odabújni hozzád, majd felemelem a vázlatfüzetem, és elkezdem mesélni néhány képnek a történetét. Kerülöm a róla szóló történeteket, de így is közöttük van azé a férfié is, akinek a gyűrűjét és a naplóját megtaláltuk. Már majdnem sikerült teljesen lefordítania az egyik ismerősöm ismerősének. Persze a legnagyobb titoktartásban, mert az illető mugli, és nagyon akarná a naplót, ezért folyamatosan kérdezősködik róla, hogyan szereztem meg. Több okból sem árultam el még egyszer sem.
          - Elliot, van valami, amin azóta gondolkodom, hogy megismertelek, ezért muszáj megkérdeznem. Ha nem szereted a kakaót, akkor miért mentél a Kakaóbirodalomba?
          Ezen akkor nem volt időm gondolkodni, de miután hazamentem, és lenyugodtam, akkor eszembe jutott az arca, ahogy kortyolgatja a kakaót még a megismerkedésünk legelején.
          - Óh, igen, és van még egy nagyon fontos kérdés! – pattanok fel, és állok csípőre tett kézzel előtte. – Mikor adod nekem magad egy kis időre, hogy lerajzolhassalak? Legalább a vázlatot, aztán a többit rám is bízhatod, nem kell órákig mozdulatlannak lenned. Ez már nem az a kor – mosolyodom el.
          Az egyik legfurább kérés az volt, hogy egy mugli fényképezővel készítsek képet az osztálytársamról, majd az alapján fessem meg. Pont úgy, ahogy a képen van. Szokatlan volt, és azóta sem sikerült visszaadnom azt a képet, pedig rengetegszer próbálkoztam már.
          - És ne aggódj, nem kapja meg senki. Vagy majd elküldöm anyukádnak, hogy lássa, milyen komoly lett az ő pici fia. Na, mit szólnál hozzá?
          Teljesen belelkesülök, mégis úgy érzem, hogy valami baj van. Valamit nem vettem számításba, csak még nem látom, hogy mi az a valami.

[viselet]

A szobánkba, a kanapén ücsörögve érzetem először azt, hogy valakit érdekel a sorsom. Hosszú ideje nem tapasztaltam ilyesmit és őszintén meghatott, még sem kezdtem el érzelgősködni. Hagytam, hogy Esmé meggyógyítson. Csak figyeltem az óvatos mozdulatait és végre úgy éreztem sínen vagyok, valamit jól csináltam… még sem akartam beleélni magamat.
– Nem a kard közelében voltam, ahhoz be kell jutnunk a bálterembe – válaszoltam nyugodtan, de ahogy felidéztem a történeteket újra indulatos lett a hangom: – Utánad mentem, hogy bocsánatot kérjek és visszacsaljalak a szobánkba… mikor felbukkant az a bájgúnár mugli. Egyszerűen nem tudtam uralkodni az érzéseimen és behúztam neki egyet, habár szívesebben átkoztam el. Röviden: visszaütött.
Megvártam, míg leül mellém a vázlatfüzetével.
Kissé szerencsétlenül vallottam be neki, hogy nem értek a nőkhöz. Azonban ez volt az igazság és talán ezt a helyzetet mindketten ugyanúgy elrontottuk, még is jobb, ha tudja milyen vagyok. Senkit sem tudok boldoggá tenni és ezt mindenki, aki ismer tudja. Hiszen mit tettem a családommal? Anya meghalt, pedig megvédhettem volna, Daniel mellett nem állt senki, mikor családja lett és elveszített a feleségét, Dean pedig magára maradt egy mindentől távoleső házban.
Ha a családomat nem tudtam kezelni, akkor hogyan kezelhetném Esmét vagy bármilyen másik nőt?
Hozzám bújt és felemelte a vázlatfüzetet. Finoman átkaroltam és közelebb húztam magamhoz. Nem zavart, hogy alapvetően nem érdekeltek a rajzok vagy a festmények, Esmé szájából még ez is izgalmasnak hangzott. Csak hallgattam, ahogy beszél és jó volt nem egyedül lenni.
A képek ismerősnek tűntek, még sem szóltam egy szót sem. Jól esett csendben lennem, nem gondolkodnom azon, hogy mi vár ránk és milyen borzasztó élet vár odakint, ennek a kastélynak a falain túl.
Hirtelen állt meg a mesélésben és a Kakaóbirodalomról kérdezett. Hogy miért is mentem oda? Hát erre még magam sem tudom a pontos választ. Ugyanakkor még is azt gondoltam, hogy röviden összefoglalhatom a történtek előzményeit.
– Az öcsém, Daniel vett rá, hogy mozduljak ki, ő ajánlotta a helyet – válaszoltam és a szemébe néztem. – Hosszú idő után tértem haza Londonba. Elküldött új ruhát venni, amit aztán alaposan tönkre is tettünk… azt akarta, hogy emberek között legyek. Anya félt, hogy magányos leszek egész életembe és ezt persze megosztotta az öcsémmel.
Felpattant és csípőre tett kézzel szegezte nekem a következő kérdést.
Alaposan végig mérte, remélve, hogy nem veszi észre. Nehéz nem szemtelenül megbámulni, miközben ennyire szépséges és tökéletes.
– Egy kevésbé sűrű napon… de ugye tudod, hogy azért sokkal fogsz tartozni? – kérdeztem nevetve, mikor végre megállapodott a tekintetem az arcán.
Megfogtam a kezét, elhúzva a csípőjéről… de azzal a lendülettel el is engedtem. Hosszan csengtek a fülemben a szavai: „Vagy majd elküldöm anyukádnak, hogy lássa, milyen komoly lett az ő pici fia. Na, mit szólnál hozzá?” Nyelnem kellett egyet, de a szemeim szinte azonnal elhomályosultak a könnyektől.
– Nem hiszem, hogy örülne neki... jobban mondva, már nem tudna örülni neki – válaszoltam szipogva.
Ne előtte bőgd el magadat! – könyörögtem saját magamnak. Gyorsan megtöröltem a szememet. Talán nem vette észre az egészet. A fejemet is lehajtottam, hogy ne lássa, ha esetleg kipirosodtak a szemeim.
– Anya meghalt a háborúban – mondtam rekedten. – Mugli szülők gyermeke volt, s ezért szenvednie kell. Persze nem csak ezért… hanem azért is, mert én létezek. Az apám állandóan gyötörte, anya meg védeni próbált, elrejtett előle. Az volt a hála, hogy kicsapattam magamat a Roxfortból.
Egyszerűen kifakadtak belőlem ezek az érzések és a könnyeim már úgy folytak, mintha megint az a kisfiú volnék, aki zaklatottan hallgatta egy csuklyás férfi szavait. Kíváncsi voltam, de rettegtem is tőle… bánthatta volna anyát, Danielt, Deant és engem is.
– Igen, kicsaptak ötödikben… – bólintottam. – Ezt tettem az anyámmal, tönkre tettem idegileg, folyton rossz voltam és gyötörtem az embereket, mint az apám. Akkor sem álltam mellette, mikor megölték, pedig az útjukba kellett volna állnom, az életem árán is megvédeni, ahogy ő is képes lett volna engem megóvni apától. Csak tudnám mi oka volt erre!
Megint megtöröltem a szemeimet.
– Nem akarlak ezzel terhelni… – néztem rá megint.
Talán nem kellett volna így kifakadnom, de már annyi minden nyomta a szívemet. Igen, ilyenkor szokásom túl könnyen kiadni magamat másoknak… persze Esmé nem volt idegen, vagy olyan, akiben nem bízok. De ha tényleg meg akarom neki mutatni ki vagyok, akkor ez a legjobb módja a dolognak?

♦ set ♦

          Nem lep meg, hogy a bálterembe kell mennünk a kardért. Igazából pont az okozta volna a meglepetést, ha mondjuk a medencénél megtaláljuk. Tervet így is kell készíteni arról, hogyan fogjuk a tömegben kihozni onnan. A meglepődés után, amit a sérülésének megszerzése okoz, kicsit elmosolyodom.
          - Köszönöm – mosolyodom el.
          Nem tudom, miért, de jó érzéssel tölt el. Hamar megtanultam, és a családom tagjai mind képesek megvédeni magukat. Syrent is mindig megvédtem, ha bajban volt, és mégis jól esik most ez a gesztus. Annyira beleélem magam a mesélésbe, hogy fel se tűnik, mennyire máshol jár. Végül persze, nagyon elragad a hév, és már az ágy előtt állok, mikor eszembe jut az a bizonyos pillanat. Engem vajon mi vitt rá, hogy odamenjek? Tudom, a pszichológusom mondta, hogy vissza kéne térnem oda, lassan barátkozni a helyzettel, de nem gondoltam, hogy ekkora kaland lesz belőle.
          - Rendben, de ne felejtsd el ezeket a szavakat, mert be fogom tartatni veled. És… hmm… bármit nem kérhetsz cserébe, de biztos meg fogunk egy… Hé! Azt mondtad, ha elviszlek a házba, akkor lerajzolhatlak. Mit akarsz még cserébe?
          Annyira belelovalom magam a képpel kapcsolatos fantáziálásomba, hogy először észre se veszem Elliot hirtelen hangulatváltozását, csak mikor meghallom elcsuklani a hangját. Akkor megállok, lenézek rá, és szavak nélkül is rájövök, hogy valamibe nagyon beletenyereltem. Leülök mellé, magamhoz húzom. Igyekszem megnyugtatni, hogy minél előbb visszanyerje régi önmagát. Bár egy ilyen tragédia után nem tudom, hogyan lehetséges ez segítség nélkül.
          - Elliot, anyukád büszke lenne rád – mondom lehalkított hanggal, kicsit megdőlök, így a mellkasomon lesz a feje, tovább ölelem. – Anya nekem mindig azt mondta, hogy ha csavargó is leszek, akkor is büszke lesz rám. Biztos vagyok benne, hogy veled is ez a helyzet.
          Bár nem tudhatom, hogy mi történt közöttük, és biztos nem jó érzés ez neki, de valamin már nem lehet változtatni. Bár mondhatnám, hogy később jobb lesz, hogy nem szabad leragadni a múltban, de ez nem így van. Csak nagyon kevesen vannak, akik képesek továbblépni. Nem erőszakoskodom, hogy menjünk, haladjunk, terveljünk, most elég ez a pár perc nyugalom, és némaság. Had sírja ki magát, ha arra van szüksége, és úgyis visszajár, hogy átnedvesítse a ruhámat. Legutóbb én tettem meg ugyanezt. Mikor érzem, hogy kicsit megnyugszik, kiegyenesedem valamennyire, és magamhoz hívok egy köteg zsebkendőt, ami mindig van nálam, és átadom neki.
          - Sétáljunk egyet a kastély parkjában?
          Azt hiszem, most az lenne a legjobb, ha nem ülnénk itt egyhelyben, hanem mozognánk valahova. Még úgyis van idő a bálig, és a készülődés nem fog sokáig tartani. Remélem, de lényegében még azt se tudom, hogyan fogom megszerezni a ruhámat otthonról. Ilyen messziről még nem próbáltam ki azt a varázsigét, és az se mindegy, hogy milyen állapotban kerül majd rám. Csupa olyan lényegtelen információ, aminek most nem igazán van itt az ideje. Felállok, felhúzlak téged is, és mikor elmegyek a kabátod mellett, odadobom neked.
          - Nyomás, megyünk ki. Nincs mese!
          Gyorsan visszahúzom azt a ruhámat, amiben ideérkeztem, majd megfogom a szoba kulcsát, és már terelem is ki Elliotot az épületből. Azt hittem, hogy a kastélynak lesz valamilyen különleges kertje, mondjuk egy labirintus, vagy lugas, de csak a rét, amíg a szem ellát. Ez ráadásul most hóval van borítva, így a fehérség már szinte vakító. És ezt úgy mondom, mintha sokat látnánk belőle.
          - Elliot – fordulok felé a kezét fogva. Azóta nem engedtem el, hogy kiléptünk a kastély kapuján. – Mit szólnál hozzá, ha utána feljönnél hozzám? Ha itt végeztünk és ott töltenél egy éjszakát. És ígérem, nincs rajzolás, nincs festés, csak meghosszabbítjuk egy nappal a nászutunkat.
           Elmosolyodom, mert még mindig furcsa, hogy a nászutas lakosztály többet jelent számunkra, mint egyszerű álcát. Pedig néhány órája még teljesen ebben a hitben voltam. Hátrafelé sétálok, így nem látom a mögöttem lévő buckát, és felborulok. Rántom őt is magammal, de azonnal hangos hahotázásban török ki, ahogy földet érek.
          - Jól vagy? Nem esett bajod?
          Fura, hogy rövid idő alatt mennyiszer hagyta el ez a két kérdés a számat, és az övét is. Lehetne ez az eskünk szövege is majd egyszer. ’Szeretsz?’ ’Szeretlek.’ ’Jól vagy?’ ’Jól.’ Fura lenne, pont úgy, mint mi magunk is.

[viselet]

Egy nő mellkasán zokogni anyám halála miatt egészen más, mint egyedül ücsörögni a kanapémon, a kandalló előtt és anyám képeit bámulva a múlton merengni. Nem, nem érdekelt most, hogy a testünk ilyen közel van egymáshoz... ez ugyanis inkább lelki közelség volt. Esmé értette, mi az: elveszíteni egy szülőt, azt azonban kevésbé talán, hogy milyen csalódást okozni és mindent hátrahagyva elbújni a tettei elől. Sőt talán azt sem tudhatja, milyen ha nem kérhet bocsánatot soha már s a lelkében az az utolsó szálka örökre ott éktelenkedik és okoz fájdalmat.
Átvettem a csomag zsebkendőt és megtöröltem a szemeimet. Kicsit kifújtam az orromat, aztán hagytam, hogy felhúzzon a kanapéról. Nem válaszoltam a kérdésére, semmi  kedvem nem volt a hóhoz és a kinti hideghez.
– Maradjunk bent! – kérdeztem, de hozzám vágta a kabátomat.
Tudtam, hogy nincs más választásom, mint követni kifelé. Csupán a kapuban fogta meg a kezemet. Aki most kinéz az ablakán, talán valódi nászutasoknak hisz minket – gondoltam és hallgattam, ahogy beszél felém fordulva azon a szépséges hangján.
– Töltsek nálad egy éjszakát? – fogtam fel hirtelen, amit mond.
Furcsán izgatott lettem. Ilyesmit eddig csak kincsek tudtak kiváltani belőlem.
De ha meghosszabbítjuk a nászutat... az azt jelenti, hogy... – morfondíroztam. Annyira belemerültem a gondolataimban, hogy észre sem vettem a buckát, amiben elbotlott Esmé.  Csak érezrem, ahogy ránt magával. Félig-meddig ráestem.
– Jól vagyok... több, mint jól – bólintottam a szemébe nézve. – Nem nyomtalak össze?
Hirtelen a ház jutott eszembe, ahol egyszer pontosan így kötöttünk ki. Reméltem, hogy most nem menekül el annyira gyorsan és gyönyörködhetek a szép, barna hajában, ami most csillogott a hótól. A tincsek között finoman ültek meg a pelyhek, amitől úgy nézett ki, mint egy angyal.
A nevetése megnyugtatott. Én sosem nevettem még ennyire őszintén; mindig csodálkozom azokon az embereken, akik a nehéz múltjuk ellenére is képesek így felszabadulni.
Finoman megcsókoltam, de olyan hosszan amennyire csak hagyta. Átkaroltam és magamhoz húztam, hogy kevésbé érjen a hóhoz a teste, de mivel nem volt rajtam kesztyű, éreztem, hogy csupa víz a kabátja. Finoman a hátamra fordultam, magamra húzva Esmét, remélve, hogy nem áll ellen és szakítja meg a csókot.
Jobb volt, hogy a hó azén kabátomat nedvesíti át. Van az a helyzet, amikor megéri egy kis betegeskedést kockáztatni. Még inkább húztam magamhoz, hogy melegítsem és a mellkasunkat összeérintve érezhessem az ő szívverését, ami talán olyan heves, mint az enyém.
Ezután keltem csak fel a hóból és nyújtottam felé a kezemet.
– Hölgyem! – mosolyogtam rá. – Jobb lesz, ha visszamegyünk a melegbe!
Lassan vezettem vissza az épületbe, szorosan magamhoz ölelve őt. Nem akartam, hogy jobban fázzon.
Az épületbe érve megcsapott a kellemes meleg. Az ujjaim kicsit zsibbadtak a hidegtől, de pár perc alatt megszűnt a kellemetlen érzés.
– A bál hamarosan kezdődik és fel kellene készülni – jegyeztem meg a folyosón sétálva. – Még lop... akarom mondani, vennem kell egy maszkot.
Nem szerettem volna, ha Esmé mindent tud. Nyilván sejti, hogy a tárgyakat nem csupán kalandok árán szerzem be, hanem lopok és hazudok. Így szereztem a fülbevalót, a ruhát és ahogyan ő is tudja, majd a kardot is. Talán nem helyes belerángatni ebbe, de jó vele lenni itt és nem egyedül beosonni a bálra.
A szobánkba érve levettem a vizes kabátomat, sálamat és a bakancsomból is kibújtam. Ez utóbbi is eléggé átázott eddigre.
– Öltözz a hálóban, vagy a fürdőben, nekem jó lesz a nappali – ajánlottam fel.
Gyorsan szedtem össze a ruháimat, de csak akkor nyugodtam meg igazán, mikor rájöttem: nem kell maszkot lopnom. A nadrág másik zsebében volt, egy sötétkék, kissé díszes darab, de szerencsére a nőiestől még így is távol állt.
Hogy nem vettem ezt eddig észre? Hiszen félig kilógott belőle – gondolkodtam, miközben megforgattam a kezemben. Nem értettem a helyzetet, hiszen az ékszeresdoboz azonnal a kezembe akadt. Biztosan sietségemben nem vettem észre. Meredek helyzet volt...
Valójában jobban érdekelt, hogy olyan külsőt faragjak magamnak, amivel Esmének is tetszeni fogok. Elsősorban az örökké kócos hajamat kéne rendbe tenni... Micsoda szerencse, hogy hoztam magammal néhány bájitalt. Talán akad köztük valami hasznos.

          Egy kis bűntudatom azért van, hogy akarata ellenére kirángatom Elliotot a levegőre, de úgy érzem, ha most benn maradnék, és tovább melankóliáznánk mind a ketten, akkor az a szoba túl kicsi lenne, a falak túlságosan is közrezárnának. Az anyukájának halálhíre egy idő után eszembe juttatná apát, és akkor nem néznénk ki valami jól az éjszakai mulatságon, talán el se mennénk, amivel pedig elszalasztanánk az egyetlen lehetőségünket. Látom abból is, ahogy mellettem jössz, és ezért próbálom elterelni kicsit a gondolataid. Az álarc nem fogja leplezni a hangulatod.
          - Igen – mosolyodom el. – Nekem holnap és holnapután sincs még dolgom, a vizsgám majd csak a hét vége felé lesz, az illusztrációt pedig meg tudom csinálni később is. Ezek csak vázlatok a végső kinézettel kapcsolatban majd úgyis egyeztetnem kell az íróval.
          Ami nem teljesen igaz, de ezért dolgoztam most két napig szinte folyamatosan, hogy lehessen még két napom pluszban, aztán viszont el kell kezdenem dolgozni, és tanulni amennyire csak lehet. Ez a december nagyon sűrű volt, szinte nem volt időm egyikre se, csak a minimumot csináltam meg. Már ha lehet minimumról beszélni egy kiadóval kapcsolatban.
          Csak egy óvatlan lépés, a lábam előtt lévő dologról, inkább arra figyelni, hogy felvidítsam kicsit Elliotot, és máris megtörténik a baj. A hóban érkezem, és kicsit meg is ütöm magam, hiába olyan puha, mégis az érdekel, hogy ő jól van-e. Aztán persze mikor megtudom a választ, már csak nevetni tudok az egész helyzeten. Ingatom a fejem, amennyire tudott, vigyázott rám esés közben, és ez nekem bőven elég volt ahhoz, hogy megússzam. Egy kis idő után befejezem a nevetést, megérzem puha ajkait az enyémeken. Kerekre nyílnak a szemeim, de aztán belefeledkezem a forró ajkak puha ölelésébe, visszacsókolok, és amennyire lehet, odabújok hozzá. Nem zavar a hideg, nem érdekel a hó, a kezem a nyakára csúsztatom, onnan pedig a tarkójánál beletúrok a hóba.
          - Uram! – mosolygok én is.
          Ahogy felállok, megállítom, és megcsókolom. Nem indulok addig el, én még jól éreztem úgy magam a hóban, csókolózva, a félbeszakítás miatt pedig kárpótlás jár. Végül azért belátom, hogy nem maradhatunk kinn olyan sokáig, és tényleg el kéne kezdeni a készülődést is, ezért hagyom, hogy visszavezessen a szobába. Séta közben még megpróbálom a leheletemmel melegen tartani a szabad kezem, de az épületbe érve erre már nincs szükségem. Mire a szobához érünk már teljesen át vagyok melegedve, bár a ruháim még nedvesek.
          - Ha akarod, akkor én is tudok adni egy maszkot, nem nagy dolog. De megértem, hogy saját magad szeretnél gondoskodni róla.
          Ez a bál olyan esemény, amire fel kellett volna készülnöm, de nem tettem. Teljesen váratlanul ért engem is, ha minden összejön majd az estére, nagyon fogok örülni, szinte kilépek majd a bőrömből. Nem kerüli el a figyelmem a nyelvbotlás, de úgy teszek, mintha nem érdekelne. Nem akarom még ezzel is stresszelni, ahogy észrevettem pont elég lesz neki a bál.
          - Akkor én a hálót választom – mondom, miközben ledobom az egyik székre a kabátom. – Köszönöm.
           Adok egy csókot még mielőtt eltűnnék a szoba mélyén, majd belekezdek a készülődésbe. Tudom, hogy nem két perc lesz, és pont ezért lepődök meg, mikor nem tudom mennyi idő múlva hallom Elliot hangját, amint arról érdeklődik, kész vagyok-e. Kétségbeesek, hiszen még fehérneműben és harisnyában vagyok csak.
          - Sajnálom, még nem. Menj csak előre, ott találkozunk. Sietek, ígérem. Már nem tart sokáig.
          Soha nem volt gond az öltözködéssel, most mégis úgy érzem, bármit csinálok, semmi sem jó. Egy rakás alkalommal készítettem el a hajam, de egyik sem tetszett. A sminkem is legalább egy tucatszor újraalkottam. Most viszont már nem variálhatok. Fogom a pálcám, és néhány mozdulattal elkészítem a sminkem, és a hajam. Talán nem ezzel kéne kezdenem, de innentől már gyorsan jön minden. Szintén csak néhány pálcamozdulat, amíg a ruhát magamra varázsolom. A vörös cipő hozzá már igazán semmiség, ezzel tényleg készültem, így csak belebújok, és már kész is vagyok. Kinyitom a szoba ajtaját, de Elliot már elment. Sóhajtok egyet, majd elindulok kifelé, de eszembe jut az álarc, a pálcám, és nem árt, ha a kulcsot is magammal viszem.
          Végül úgy érek oda, hogy a bál már elkezdődött. Megállok az ajtóban, tekintetemmel Elliotot keresem. Errefelé jövet még bizakodó voltam azzal kapcsolatban, hogy könnyen megtalálom majd, de most be kell látnom, az álarcos bál lényege, hogy ne ismerjük fel egymást, most nagyon is az ellenségem. Utálom. Utálom, hogy nem találom meg, és pont ezért talán ő sem fog. Hülye ötlet volt, hogy itt találkozzunk.

Ahogy a nadrág zsebéből előkerült a maszk , kicsit megnyugodtam... habár továbbra is rendkívül gyanús volt, miként kerülhetett oda úgy, hogy mindezidáig nem vettem észre. Sötétkéknek láttam elsőre, amin arany minták díszelegtek, a velencei maszkokat idézte, de amint megváltozott a fény, mintha fekete színt öltött volna magára. Nem volt mágikus tárgy, csupán a mélykék szín csapta be a szememet.
– Nem kell, azt hiszem – mutattam meg a maszkot Esmének is, mielőtt még öltözni kezdtünk volna.
Esmé elvonult a hálóba, így nekem maradt a fürdő és a nappali.
A hajam szerencsére egy egyszerű pálcaintésnek is engedelmeskedett, így nem kellett bájitalokkal bajlódni. Ilyen jól fésült évek óta nem voltam, furcsa érzés volt ilyennek látni magamat. Talán utoljára valami roxforti eseményre csíphettem ennyire ki magamat.
Parfümöt fújtam magamra, mikor már felkerült rám – egy kis méretmódosítással – a ruha és a cipő. Még a maszkfelvétele előtt ellenőriztem, biztosan nincs-e szükségem borotválásra.
Szóval ez Mr. O'Mara, ha éppen hercegnek álcázza magát – mosolyodtam el és szépen megkötöttem a maszkot tartó szalagot. Óvatosan az ujjamra húztam Nyström címeres gyűrűjét és ez örömmel töltött el a látványa is.
Még egy utolsó pillantást vettem magamra. Anya most talán tényleg büszke lenne rám – gondoltam kicsit szomorúan. Aztán inkább mosolyt erőltetve az arcomra, a kincskeresésnek adtam át magamat.
Visszatértem a nappaliba és finoman kopogtam be a hálószobaajtón.
– Esmé, kész vagy? – kérdeztem halkan.
Sejthettem volna, hogy egy nőnek több időre van szüksége, így végül egyedül mentem le a teremhez. Az ajtóban igazi úriemberként fogadtak – lesz, mit mesélnem Danielnek –, hát ennyit jelent a jó külső.
De nem az ajtóban ácsorgó ficsúrok érdekeltek, vagy a kiöltözött vendégek, hanem a mágia, amit egyre erősebben éreztem.
Egy-egy ajtó nyílt két másik helyiségbe, de nem akartam Esmé nélkül odamenni. Vele akartam megtalálni a kardot, hiszen együtt tettünk ezért az ügyért annyi mindent. Nehéz volt megállni, hogy ne sétáljak át a másik helyégekbe. A furcsa, vonzó érzést nem hagytam eluralkodni magamon.
Csak megálltam a bálterem egyik sarkában, egy pincér pezsgőt nyomott a kezembe és az embereket néztem. Minden korty alkohol nyugalmat csepegtetett a lelkemnek.
A vendégek egy része már táncolt, mások csak élvezték az italaikat, mint én. Csupán egy-egy beszélgetést kaptam el, de azok is mind a bálról szóltak.
Minden nő alaposan kitett magáért. Gyönyörű, abroncsos ruhák forgatagává változott a helyiség. Azonban az én szememet csak az éppen belépő, vörös öltözetű hölgy ragadta meg.    Ha nem pillantottam volna meg ilyen távolságból is a fülbevalókat, akkor is felismerem a járását, a hosszú haját, hiszen senki sem fogható hozzá.
Csak néztem és néztem, nem hittem el, hogy ennyire szép lehet valaki. És az a valaki velem van itt, engem keres a tekintetével és nem is gyűlöl, mint ahogyan azt hittem. Sosem gondoltam volna, hogy ennyire kellemes lesz megosztani valakivel a kincskeresés élményét.
Lassan indultam meg Esmé felé, aki láthatóan még nem vett észre.
– Ezek szerint tényleg hatásos volt a fésülködés – mondtam és felé nyújtottam a kezemet. Egy pillanatra magamhoz húztam és finom csókot nyomtam az ajkaira.
Talán a teremben volt az a fickó is, aki megpróbált leütni – sikertelenül – és látta, milyen boldogok vagyunk együtt.
Bevezettem a terembe, ahogyan illik. Éreztem, hogy remeg a kezem... talán azért, mert annyian figyeltek minket vagy csak Esmé nyűgözött le még jobban. Nem szeretek kitűnni a tömegből, sőt a tömeg mindig a fegyverem volt vagy éppen a búvóhelyem, most viszont árgus szemek halmaza volt.
– Kérsz egy italt? – kérdeztem és próbáltam levenni róla a szememet, mielőtt neki ütközök valakinek.
– Vagy táncolni szeretnél? – kérdezgettem tovább, de szinte azonnal meg is bántam.
Igen, azt hazudtam, hogy nem tudok táncolni, pedig anya már egészen kiskoromban elvitt a muglik közé ilyesmit tanulni, akárcsak Danielt. Egy Viola nevű, szeplős lánnyal keringőztem hosszú órákon át, heti három alkalommal, nyolctól tizenegy éves koromig.
Csak ne egyezz bele! – kértem gondolati síkon Esmét. Reménykedtem, hogy inkább azonnal a kardot akarja keresni... habár azzal még nem ártana várni addig, amíg mindenki belefeledkezik az ünneplésbe.

          Még szerencse, hogy Elliot megmutatta a maszkját, így legalább tudom mit kell keresnem, de az emberek forgatagában mégsem találom. Ez a hülye maszk, ami rajtam van, nem kicsit zavar. Lépek egyet befelé, talán a tömeg forgataga fordul majd úgy, hogy észrevegyem őt. Meg is indul felém valaki, de miután alaposabban szemügyre veszem, rájövök, hogy az illető nem lehet Elliot, ezért visszalépek, nem akarom, hogy bárki is félreértsen valamit. Van időm megfigyelni az öltözeteket is, és rájövök, hogy nem is vagyok olyan szép a többi nő között, ami nem baj, a lényeg, hogy elvegyüljek. Meg aztán arra is, hogy mit kényszeríthettem Elliotra, aki valószínűleg nincs hozzászokva ezekhez a ruhákhoz.
          Elmosolyodom, mikor meghallom a hangját a jobb oldalam felől, és azonnal a kezébe is adom a kezemet. Átölelem a nyakát csók közben, és azért imádkozom, hogy bárcsak megismételhetnénk majd valamikor ezt az estét úgy, hogy nem kell a kincskeresésre koncentrálni.
          - Mindenképpen hatásos – mosolyodom el, mikor végre elválunk egymástól. – És az is hatásos lesz majd, mikor lélegeztetned kell, mert egyre nehezebben válok el tőled.
           Újra megfogom a kezét, majd elvegyülünk a tömegben. Kicsit megszorítom bátorításként, hiszen nagyon jól csinálja, nem értem, miért izgul annyira, hogy még a keze is remegjen. A felső zsebébe rejtem a szoba kulcsát, arra még azért szükségünk lesz, és jelenleg nálam semmi olyan sincs, ahova elrejthetném, a pálcám is a harisnyatartómba van elrejtve, szóval reménykedem benne, hogy nem kell majd használni. Legalábbis nem hirtelen, mintha mondjuk megtámadnának.
          - Egy ital? Végül is, fel kell oldódnunk igaz?
          Leemelek két pohár pezsgőt egy közelben elsétáló pincér tálcájáról, majd Elliot felé nyújtom. Tudom, hogy nem kéne így viselkednem, de nem tudom megtagadni saját magamat. Felemelem a poharat és koccintok egyet párommal.
          - Egészségedre!
          Lassan kortyolgatom, nem akarom, hogy idő előtt a fejembe szálljon. Közben az ideiglenesen felállított színpadon megjelenik az igazgató, vagy a szervező, vagy nem is tudom kicsoda, de a lényeg, hogy megnyitja a bált egy keringővel. Ehhez még nem csatlakozunk hozzá, nem szeretném azonnal lesokkolni. Inkább szerzek magamnak még egy pohár pezsgőt, közben figyelem a tömeget, és megpróbálok rájönni, hogy melyik szoba lehet az, ahova mennünk kell.
          - Melyik beugró a mi emberünk?
          Szegénynek azonban nem hagyom végigmondani a választ. Mikor meghallom a zenét lerakom a legközelebbi alkalmas helyre a poharamat, és magammal húzom Elliotot. Sok emlék köt ehhez a dalhoz, és nem is gondoltam volna, hogy elhangzik itt is majd.
          - Ne aggódj, nem zavar majd, ha a lábamra lépsz. Kifejezetten jót fog tenni majd ebben a cipőben.
          Kacsintok egyet, majd be is csatlakozunk a forgásba. Régen táncoltam már, de ez is olyan, mint a biciklizés. Nem lehet elfelejteni, csupán kijönni a gyakorlatból. Én meg is érzem, néha mellélépek, de szerencsére nem Elliot lábára. Ő viszont tökéletesen vezet, és most pont úgy érzem magam, mint a Szépség és a Szörnyeteg keringő jelenetében, csak miénk az egész terem. Csak mi vagyunk, a zene és senki más, semmi más nem számít.
          - Nagyon ügyes vagy. Jól átvertél, mert azt hittem, nem tudsz táncolni, olyan bajban voltál – lehunyom a szemem egy pillanatra, majd egyenesen a szemébe nézek. – Sajnálom, hogy ilyen kényelmetlen helyzetbe hoztalak, de remekül áll rajtad ez a frakk, kár lett volna elszalasztani az alkalmat.
           A dalnak lassan vége, még egy utolsó forgás, aztán az elhaló zene közben pukedlizek egyet Elliot előtt, ahogy a többi nő is a párja előtt. Onnan nézek még fel rá, kicsit megfagyok ebben a pillanatban, hiszen most először láthatom olyannak, amilyennek talán más senki, és talán nem is lesz rá több alkalmam. Minden pillanatot, mindent szeretnék elraktározni magamban, a legapróbb ráncokat és redőket is, ahogy most rám néz. Lassan oszlik körülöttünk a tömeg, de én még mindig nem mozdulok annak ellenére sem, hogy kezd nagyon fájni a lábam.

Esmé a kezembe nyomta az egyik pezsgős poharat. Ahogy a pincér elment mellettünk az immár üres tálcával a kezében, koccintottunk. Lehúztam az italt, nem finomkodtam vele úgy, mint a társam.
– Hát a pezsgő nem az a feloldódós ital – állapítottam meg.
Emsé lassan és nőiesen ivott, ebben a mozdulatban is benne volt a rá jellemző kecsesség. Ámuldozva néztem egy pillanatig, majd letettem a poharamat. Éppen csak visszaemeltem rá a tekintetemet, mikor a színpadon valamilyen beszédet tartott egy mugli.
Nem különösebben érdekelt a felhajtás, én Esmét bámultam. Csak az ő szavai érdekeltek.
– Azt még nekem is ki...
Nem tudtam befejezni a mondatot.
Esmé megragadta a karomat és a tánctér felé vonszolt. A francba! Nem, nem, nem... – zakatoltak a gondolatok a fejemben, de mikor a derekára tettem a kezemet és megéreztem a vállamon az érintését, bátrabb lettem. Talán még sem voltak feleslegesek azok a keserű napok, amikor anyám a muglik közé vitt minket.
– Ígérem, nem lépek a lábadra! – suttogtam halkan, nem akartam megtörni az érzést.
A maszk csak még jobban hangsúlyozta a szemei csillogását. A kezemet picit talán lejjebb csúsztattam a kelleténél, de Esmé belefeledkezve a zenébe, észre sem vette. Bevallom, egy kicsit engem is magával ragadott a pillanat, de csak azért, mert ő is ott volt. Valószínűleg normál esetben csak beosontam volna ellopni a kardot, mikor már mindenki elég részeg.
– Tudok táncolni, hazudtam – ismertem el azt, ami nyilvánvaló. – Egyébként pont annyira kellemetlen ez a helyzet, mint amennyire kellemes.
Vezettem, erősen tartottam, ha ügyetlenül lépett. Erősnek éreztem magamat és sokkal férfiasabbnak, mint amire számítottam.
A dal végén még egy utolsó forgás következett és a nők pukedliztek. Egyik sem volt olyan magával ragadó, mint Esmé, ahogy felnézett rám. Olyan volt, mint egy vad, akit már régóta üldöztem és most végre megadta magát.
Hosszú pillanatnak tűnt ez az egész, de mikor a tömeg oszladozni kezdett, felé nyújtottam a kezemet. Fel akartam segíteni a kényelmetlen pózból.
– Gyere, igyunk még valamit vagy rosszul leszek ettől a csillogástól – mondtam, hogy megtörjem a hirtelen komolyságot.
Mielőtt elvezettem volna a tánctérről, magamhoz húztam és igyekeztem nem feszengeni a minket mustráló tekintetek miatt. A kezére adtam csak egy kis puszit. Nem akartam a terem közepén állva megcsókolni.
Visszatérve a terem szélére újabb poharat nyomtam a kezébe. Élvezzük ki a helyzetet, aztán cselekedjünk gyorsan.
– Amint táncolni kezdenek többen, és az alkohol is jobban fogy, megnézzük a termeket, amik innen nyílnak – mondtam és egyből adtam is neki a következő poharat.
Reménykedtem benne, hogy annyira leköti a frakkos látványom, hogy kérdés nélkül iszik. Egy kis szórakozás nekem is jár a kellemetlenségek után... és még kicsit törlesztenie kell a játszadozásért. Nem tagadom, hogy élvezem a bált, de ehhez hozzájárult Esmé szépsége.
– Nem lesz nehéz innentől megtalálni a kincset... érzem a közelségét – mondtam és még egy poharat nyújtottam Esmé felé, mikor egy pincér haladt el mellettünk a megpakolt tálcával. – Mostanra biztosan mondhatom: nem egy nyom vár ránk itt, hanem egy igazi kincs.
Végre én is belekortyoltam az italomba, a szabad kezemmel átkaroltam Esmé derekát. Boldog voltam, de féltem, hogy ezt nem érdemlem meg igazán. Remélem legalább ezt az estét nem rontja el semmi és a kard megszerzése is egyszerűen fog menni.
– Nem vagy szomjas? – kérdeztem, mikor az egyik pincér (talán a korábbi) nem messze állt meg tőlünk.

          Nem tudom megmondani, hogy éreztem-e már valaha ekkora felszabadultságot. Ahogy szétáramlik az adrenalin, és aztán elönt az eufória. Nem csak azért örülök neki, hogy Elliot végre felém nyújtja a kezét, mert már kezd nagyon kényelmetlen lenni a testhelyzetem, mert úgy érzem, azzal, hogy megfogom, átadhatok neki is valamit abból, ami bennem van. Mosolyogva és kicsit elpirulva nézem, ahogy kezet csókol, aztán némán követem a terem széle felé. Még ha akarnék se tudnék most még egy kört táncolni. Szomjas voltam, aminek nem volt éppen megfelelő ital a pezsgő, de ha hirtelen csak ezt tudom magamhoz venni – illetve Elliot ezzel kínál -, akkor nincs mit tenni, iszunk.
        - Rendben, akkor legalább végre megnézhetem, miként is működik az a hatodik érzéked, amivel megtalálod a mágikus tárgyakat.
        Mivel ezt a poharat gyorsan megiszom, társam azt hiszi, hogy feltétlenül kérek még, de egyelőre azzal csak annyi történik, hogy tartogatom a kezemben. Nem lesz jó, mert hamar megmelegszik.
        - Egyébként honnan is szerezted a frakkodat?
        Igazából övön aluli ez a kérdés, mert ha megkérdezné, hogy honnan van az én ruhám, hát… nehezen tudnám megmagyarázni neki értelmesen. De hát varázslók vagyunk, a részletek rejtelmeit lehet ezzel a ténnyel magyarázni. És ha jól láttam, akkor valami kölcsönzőféle volt a bejárat mellett, onnan is szerezhettem a ruhámat.
        - Már délután is mondtad, hogy itt kell lennie valahol. Azóta hacsak nem vitték el, akkor még mindig itt kell lennie valahol – mosolyodom el.
        Megiszom a következő adag pezsgőt, ami eddig is a kezemben volt, mert Elliot már tartja felém az újabb adagot. Oké, hogy megmelegszik, és úgy már nem olyan finom, de ez a tempó azért túlzás. De most legalább ő is iszik. Tényleg eddig mennyit is ivott meg? El voltam foglalva a forgataggal, a díszekkel - már ki is néztem egy helyet, ahova mindenképp mennünk kell -, és persze vele.
        - Szomjas? Nem egyelőre elég volt, köszönöm.
        Közelebb hajolok hozzá, és a vállára fektetem a fejem. Kicsit zavar a maszkom, nyomja az arcomat. Nem akarok tovább várni, látni akarom a kincset, ezért elindulok az egyik beugró felé. A vendégek túlságosan is el vannak foglalva egymással, mintha nem csak egy egyszerű parti lenne. Az egyik beugró mellett megállok, és kíváncsian fürkészem társamat. Nem, szerintem nem ez lesz az, de mielőtt tovább mehetnénk egy pár lép hozzánk.
        - Mr. és Mrs. O’Mara! Gratulálok a frigyükhöz.
        A pár férfi tagja beszél hozzánk, de ők már elmúltak ötven évesek. Legalábbis, a hangjukból, és a maszkból kilátszó bőrük alapján gondolom. Már csak az a kérdés, hogy ők miről ismertek meg minket.
        - Láttam magukat bemenni a nászutas lakosztályba. Mi is itt töltöttük az időnket, és egy percét sem bántuk meg. Remélem önök is ilyen szép emlékekkel távoznak majd.
        Én csak némán állok, figyelem őket, és nem is kell sokáig hallgatni őket, mert hamar távoznak. Szerintem rájöttek, hogy megzavartak valamit, legalábbis a nő pillantásából és noszogatásából erre következtetek.
        - Még egy ilyen és feladom. Hogy bírod te ezt kincskeresés közben?
        Szerencsére elhalad mellettünk egy pincér, leveszek egy poharat a tálcájáról és kortyolgatni kezdem. Sok lesz ez nekem ma este. A pezsgő és a kaland is. Csak abban bízok, hogy még azelőtt megszerezzük a kincset és visszaérünk a szobába, hogy elveszteném a való világ feletti irányításom.

Finoman kerültem ki ismét a válaszadást arra, hogy honnan is szereztem frakkot. Már korábban hazudtam, miért vonnám vissza? Ha rájött volna, hogy lopott a ruha, nyilván a fülbevalót sem fogadta volna el. – zártam le magamban a témát, hiszen az ilyesmit jobb nem firtatni. Szükségtelen ilyesmin rágódni, hiszen a tartalmas este foglalt le. Esmé gyönyörű volt, jól állt neki az ivás, a ruha, a maszk és a fülbevaló. Hogy lehet valaki ennyire szép?
Másrészről persze a mágikus tárgy közelsége is izgatott. Egyre jobban zavart, hogy érzem a jelenlétét, de nem látom. Akármi is legyen, kézbe akarom venni.
Nem érdekelt az a pár sem, akik az egyik beugrónál jöttek oda hozzánk. Én óvatosan benéztem a helyiségbe és csak azután fordultam feléjük, ugyanis ismét meghallottam a nevemet. Igen, ismét egy idegen szájából, s elöntött a méreg egy rövidke pillanatra.
– Honnan tudják a nevünket? – kérdeztem idegesen és méregetni kezdtem őket. Gyanúsnak látszottak.
A recepciós hölgy tudja csak a nevünket – kezdtem aggódni. A megjegyzésem nem tetszhetett nekik. Ez az arckifejezésükből egyértelmű volt – holott a maszktól nem látszott minden. A nő, mintha vakami kellemetlen szag csapta volna meg az orrát, elfordult egy pillanatra. A férfi csak összeszorította ajkait és tovább méregetett.
Még igyekeztek kedvesen elcsevegni, de részemről csak morogtam egyet válaszként, így sietősen távoztak. Nem érdekelt továbbra sem, ki hogyan érezre magát. Csak Esmé és a kard volt fontos.
– Idegesítő népség – morgolódtam tovább.
Megvártam, míg az idegenek eltűnnek a tömegben. Azonban abban biztosak lehettek, hogy innentől szemmel tartom őket, aki az én nevemet tudja az életével játszik.
– Nem sűrűn zaklatnak, miközben lop... kincset keresek, ha még is, akkor általában meg akarnak ölni. Az értékes holmik nem tesznek jót az egészségnek, ha érted, mire gondolok – magyaráztam el röviden. – Mellesleg ezek kémek is lehetnek. Nem árt figyelni őket.
A másik ajtóhoz vezettem, finoman megpaskoltam a fenekét. Reméltem, hogy nem veszi észre, ezért gyorsan a derekára csúsztattam a kezemet. Jól esett végig vezetnem a termen s valóban nem bánom a táncot sem.
Élvezem a társaságát, sokkal jobban, mint hittem. Szerettem volna bevallani neki, hogy szeretem vagy legalábbis elképesztően fontos lett, de képtelen voltam itt kimondani, egy ilyen helyen. Talán egyszer eljön az idő, amikor alkalmas lesz.
– Veled egészen más lopni... khöm – köszörültem meg a torkomat. – Szóval kincseket keresni, mint egyedül.
Elliot, de buta vagy! Senki sem mondja ki ilyen szerencsétlenül az érzéseit! – förmedtem magamra. Csak mondani akartam valamit, hogy tudja, már nem érzem kellemetlenül magamat mellette s ő az egyetlen, akinek a társaságában még a muglikat is elviselem. De nem úgy sült el a monológ, ahogyan szerettem volna.
Lassan haladtunk a nyitott ajtó felé, egyre kellemesebb, izgalommal vegyes érérzés kerített hatalmába. Hát ez tart engem életben, a kis remegés, amit a tilosban járás vált ki, a bűn, amit annyira szeretek újra és újra átélni. De most valahogy más volt az egész. Volt benne valami ismeretlen, keserűség érzet, mintha egy hatalmas, fekete kapu előtt állnék, amit kinyitva új életet vár... de milyen életet?
Az újdonság érzése általában megrémített, az egyszerű dolgokat kedveltem mindig is. Lopás, varázslás, menekülés, de most más volt. Bátor voltam, át akartam lépni az ismeretlenbe vezető küszöböt. Talán Esmé tett ennyire bátorrá vagy csak bizonyítani akartam neki.
– Merlinre, ez gyönyörű... – suttogtam, ahogy átléptem a küszöbön.
A terem vörös volt, tele ereklyékkel és festményekkel. A képek nagyrészt háborút s halált ábrázoltak. Egy-egy görög istenséget ábrázoló, fekete kő öl faragott szobor is meredt ránk... De engem nem ez, vagy a padlón díszelgő rókás címer ragadott magával, hanem a kard.
A szemközti falon ragyogott ezüstösen egy egyszerű tartóban. Talán a muglik is éreztek valamit a hatalmából s ezért tették ilyen központi helyre.
A lélegzetem is elállt, ahogy közelebb léptem.
Esmét elengedtem, és lehúztam a maszkomat. Még ez is zavarta a látásomat, hiszen szerettem volna tovább szívni magamba a fegyver szépségét. Hosszú ideig nézegettem a díszes markolatot, mire felfogtam, ez volt a rajzon.
Az ezüstös pengén hirtelen állt meg a tekintetem. Megdörzsöltem a szememet, mintha elhomályosult volna a látásom; de nem: ott volt valóban, amit hallucinációnak véltem. Egy ragadozó madarat ábrázoló címer, aminek láttán a hideg is kirázott. A gyűrűmre pillantottam és ugyanaz a sólyom nézett vissza.
– Ez is Nyström családjáé volna? – gondolkodtam hangosan, miközben a vérem szinte pezsgett a vágytól. Kézbe akartam venni a kardot, magamnál akartam tudni, biztonságban.
– Nézd! Ez ugyanaz a címer! – mutattam Esmének a gyűrűt, miután lehúztam az ujjamról.
Csak ezután néztem vissza a pengére.
Még akkot is elbűvölt a szépsége. Látszott rajta, hogy nem mugli kéz alkotta, az értékét még is a sólyom motívum adta. Nyström családjának ereklyéje mit keresne itt? Hiszen ők svédek, mi pedig most határozottan nem a Kontinensen vagyunk.
– Látod, ott a kardon! Ugyanaz a madár! – lelkes volt a hangom és még rá is mutattam a fegyverre.

          Az idős pár szerencsére csak néhány kellemetlen percet okozott, utána már folytatódhatott is a kellemes utazás. Utazás a fal és Elliot erős karja által keletkezett sínek mentén. Nem is értem, hogy miért voltam olyan ostoba, hogy hagytam magam leitatni. Mert nem titkolt szándéka volt ez, és asszisztáltam is hozzá. Szerencsére még magamnál vagyok annyira, hogy tudjam mi folyik körülöttem, de a járásomon már látszik, hogy nincs minden rendben. Muszáj észnél lennem, különben hogyan tudnám támogatni? Egyelőre ez az állapot túl kényelmes ahhoz, hogy ne vegyek tudomást a félbe harapott szavairól és mondatairól.
          - Örülök neki, ha jól… jól érzed magam veled… magad veled. – Nem, még mindig nem stimmel valami. – Ha jól érzed magad velem.
          Igen, így a jó, mosolyodom el. Elérjük a kérdéses beállót, és elcsodálkozok a berendezésen, a giccsen, a halál meglepő ábrázolásán és a fellelhető ereklyéken. Nem csoda, hogy Elliotnak ennyire tetszik. Itt minden értékes, ami mozdítható. Tudom, hogy a szálloda vendégei voltunk, ezért sokan láttak már korábban, de vannak itt külsősök is, azért elég bátor dolog levenni a maszkot, mikor éppen ellopunk valamit. Mert biztos, hogy erről lesz szó. Nem csak megnézni jöttünk el ide, de majd később úgyis kiderül a dolog, és akkor szeretném, ha ő mondaná el, a saját szájával. Közelebb billegek hozzá, majd ránézek a gyűrűre és a kardra is, de nem látok semmi különlegeset rajta.
          - Elliot, ezeken nincs semmi. Eddig se volt. – Hallottam, hogy az ázsiaiak nem bírják annyira az italt, de társam sokkal inkább tűnik józannak, mint én. – Nem ihatsz többet!
          Azért levonom a következtetést, még akkor is, ha tévesen, és előhalászom a szoknyám alól a pálcámat. Alaposan körbe nézek, és úgy helyezkedem, hogy az ajtóból nehezen lehessen észrevenni. Elmormolom a kiábrándító bűbájt Elliotra, majd elrejtem a pálcámat vissza a helyére.
          - Most már nyugodtan ténykedhetsz. Csak vigyázz le ne bukj, a Kiábrándító bűbáj sem rejt el mindenféle módon.
           Még épp idejében rendeződik vissza a szoknyám ahhoz, hogy a belépő idegesítő alak ne fogjon gyanút arról, hogy mit rejtegetek ott. Elsőre nem vagyok biztos benne, csak a járása engedi sejtetni. Aztán az is, ahogy megszólal, és egy pillanat alatt kijózanodok annyira, hogy rájöjjek, el kell innen vonnom valahogyan.
          - Nocsak, a ’férjed’ elhagyott? Nem csodálom, nem is érdemel meg egy ilyen szépséget. – Aztán a legnagyobb meglepetésemre meghajol, és felém tartja a kezét. – Felkérhetem egy táncra a hercegnőt?
          Kétségbeesetten nézek Elliot felé, de aztán rájövök, hogy ha ez kell hozzá, hogy eltűnjön innen balhé nélkül, akkor megkapja azt a táncot. Elmosolyodom, majd megfogom a kezét, és belekarolva indulok meg a kinti táncparkett felé. A zene ezúttal már nem annyira hagyományos, néha felfedezek benne egy-egy modernebb hangzást is. Ettől függetlenül két tánc után már nem érzem a lábam, szédülök és szomjas is vagyok. Elindulnék kifelé, de nem enged el.
          - Engedjen! Mennem kell! – kérlelem és a beugró felé pillantok, de aztán ráébredek, hogy nem fog. – Ha valóban hercegnőnek tart, akkor nem hagyja, hogy kiszáradjak.
          Még ekkor sem akar elengedni, de legalább az italos pulthoz odamegyünk, így tudok kérni magamnak egy frissítőt. Ezúttal semmi alkohol. Legalábbis azt hiszem, de rövid időn belül rájövök, hogy tévedek. A pohár víz helyett egy pohár konyak landol a kezemben. A sok pezsgő után, ha csak egy kortyot innék belőle, azonnal kiütne. De legalább el tudok szökni, amíg egy másik férfival beszélget. Visszaindulok a beugró felé, útközben leteszem a poharat egy tálcára, de mielőtt még elérném az ajtót, újra megállít.
          - Miért szökik el folyamatosan előlem? Mi olyan érdekes ebben a helyiségben?
          Belép, majd én is a nyomában, de amint eltávolodunk az ajtótól, és lesz a falon egy kis hely, azonnal odaszorít. Mind a két kezem lefogja, és a nyakamhoz hajol. Érzem, ahogy végigszagol rajtam. Undorító, de erősen tart ahhoz, hogy ne tudjak kiszabadulni. A kezem legalábbis, a lábam nem. Egy jól célzott lendítéssel ágyékon rúgom, de aztán remegő lábaim megadják magukat. Pont előtte rogyok le a földre, ha nem tudnám, hogy pokolian fáj neki, akkor akár attól is tarthatnék, hogy megcsókol.

Esmé egyenesen bájos lett az ivástól, habár szerinte az én szemem káprázott az alkoholtól. Történetesen azonban teljesen józan állapotban is láttam azt a címert és az a két pohár pezsgő sem homályosíthatta el ennyire a tekintetemet, amit a bálon fogyasztottam.
Újra a gyűrűre pillantottam. A sólymos címer továbbra is bíztatóan csillogott. A kardon is úgy ezüstlött, hogy ennél nyilvánvalóbb nem is lehetett volna. Még szebbé, még egyedibbé tette a díszes markolatú pengét, az ember szinte le sem tudta venni róla a szemét. Mégis az az érzésem volt, hogy csak rám van ilyen nagy hatással.
Nem is tudom ki ivott túl sokat – pillantottam a szemem sarkából Esmére. Alig tudott megállni a lábán, ami ugyan mókás volt, mégis zavart annak a ténye, hogy ebben az állapotban nem látja a címert. Csalódott voltam, de: Oké, tudom, hogy nem kellett volna olyan nyilvánvalóan leitatnom, de egy kis szórakozás nekem is jár.
 – Már pedig ott van – válaszoltam határozottan. – A láztásomat egy macska megirigyelhetné, ellenben a tiéddel.
Megint vissza akartam nézni a falon lógó fegyverre, de Esmé mozdulata meglepett. Elkezdte felhúzni a szoknyáját, az ivás ellenére is inkább nőies, mint közönséges volt. Eleinte nem is értettem, mit művel, de aztán előkerült a pálca, amit egyenesen felém tartott.
– Nem ittál egy kicsit sokat a varázsláshoz? – kérdeztem és szerettem volna biztonságba húzódni, de addigra már elmormolta a Kiábrándító bűbájt.
Válaszoltam volna, hogy még így sem lesz teljesen nyugodt a ténykedés, azonban megzavartak benne. Az a bájgúnár lépett be az ajtón, mintha direkt követné Esmét mindenhová. Csak az nyugtatott meg, hogy látszott a képén még, amit vele tettem. Ha valamit bizonyosan állíthatok: ezért megérte a fájdalom a csuklómban.
Meg fogom ölni! – törtek elő ismét azok az agresszív gondolatok, amik korábban. Nagyon szerettem volna újra megütni, de nem tehettem és ez a legrosszabb. Ha tovább nem is, ma Esmé hozzám tartozik. Gyűlölöm, ha mocskos kezek érintik a számomra fontos dolgokat... igenis zavart, hogy vele ment el táncolni.
Egyedül maradtam.
A muglik nem jöttek a szoba környékére, így az egyik kis asztalkát – ami a sarokban állt – megszabadítottam a rajta álló vázától. Csak ezután toltam el a kardig és másztam fel rá. Nem volt értelme ehhez mágiát használni s amúgy is vannak dolgok, amiket jobban szeretek puszta kézzel érinteni.
Még így is magasan volt, de leakasztottam a díszt és könnyedén kihúztam a kardot belőle. Éreztem a súlyát és mintha az ereje még nagyobb hatással lett volna rám. Sokáig elnézegettem volna, de nem tehettem.
Egy másolatot muszáj lesz csinálnom belőle. Végül is Esmét nem akartam bajba sodorni s talán nem is volna rossz nyugodtan távozni. A másolat gyorsan megvolt, szinte nem is látszott a különbség leszámítva, hogy az eredetin ott díszelgett a sólymos címer.
A hamis kardot gyorsan a helyére csúsztattam, közben a másikat a falhoz támasztottam. A hegye kissé beleékelődött az asztallapjába, de engem nem zavart.
Már majdnem kész is voltam, mikor meghallottam a zenét – ami nyilván eddig is szólt, csak a koncentrációtól nem figyeltem oda -, s elöntött a düh. Az a nyálas fickó fogdossa valahol Esmét, én meg itt szenvedek ezekkel a kardokkal.
Dühömben hátra léptem a semmibe. Az asztalkának már nem volt folytatása, így kibillentem az egyensúlyomból s hátra zuhantam. A fejemet nem ütöttem meg szerencsére, de a könyököm még ruhán keresztül a megsérülhetett. Csípő érzéssel vérezni kezdett. Az oldalam és a hátam is fájt, még is felpattantam azonnal.
Az eredeti kardra emeltem a pálcámat és elmormogtam: – Reducto!
Az immár aprócska kardot zsebre vágtam s az asztalt is helyére toltam. A vázát – bár nem túl szépen – visszatettem az asztallapra.
Léptek zajára és beszélgetésre lettem figyelmes hirtelen. Gyorsan bebújtam egy komód mögé, amin még egy kisebb szobor is díszelgett. Suttogva szűntettem meg a Kiábrándító bűbáj hatását, de akkor már bent volt az ellenszenves alak és Esmé is. A szemem láttára esett neki, gusztustalan volt a viselkedése s komolyan kedvem lett volna rá küldeni egy átkot. Már régen nem érdekelt, hogy mugli és a törvények...
Esmé akadályozott meg csupán abban, hogy végleg elveszítsem a türelmemet. Megvédte magát és bár a lábai megadták magukat, nagyon bátor volt. Elképesztő egy nőszemély, hogy lehet ennyire lenyűgöző?
Kimásztam a búvóhelyemről. A mugli most úgysem velem foglalkozott.
– Ha még egyszer meglátom a feleségem közelében nem állok meg egy orrba vágásnál! – mondtam és közben felsegítettem Esmét. – Gyere, jobb lesz, ha pihesz egy kicsit!

          Nem értem mit mondd. Nincs ott semmi, és biztos vagyok benne, hogy korábban se láttam semmit. Művészként biztos, hogy feltűnt volna valami, amit ennyire gyönyörűnek tart. De ezen most nincs is időnk merengeni, ha nem lépünk, akkor elszalasztjuk a lehetőséget. Csak megrántom a vállam a felvetésére. Igazából nem ittam sokat még, csak nagyon hirtelen. Igazából nem gondolom, hogy ennek most jelentősége lenne. A lényeg, hogy legyünk túl ezen, és képességeimhez mérten támogatni tudjam.


          Azt hittem, hogy még mindig tart a kiábrándító bűbáj hatása, de mikor meglátom Elliotot közeledni, megijedek. Bár az idegen próbálta elrejteni a monokliját, nem sikerült, így hamar megtudtam, hogy kivel is volt elintézendő dolga neki, és ezt ezúttal már szavakkal is megerősítette. Erősen kapaszkodok belé, ahogy felállok. Nem gondoltam volna, hogy ennyire megvisel ez majd, korábban nem volt ilyen tapasztalatom, és a lelkem mélyén tudtam, hogy ha mégsem sikerül saját magamnak leütni az illetőt, akkor a kiabálásom felhívná a figyelmet rám.
          - Köszönöm. Menjünk… menjünk ki egy kicsit a levegőre.
          Tudom, hogy meg fogok fagyni, de erre most szükségem van. A lábaim már kezdik újra visszanyerni az erejüket, így inkább csak azért kapaszkodok társamba, hogy valamennyire egyenesen járjak. Szerencsére van egy másik kisebb beugróban egy ablak, amit kinyitva valamennyire ugyanazt a hatást érhetjük el. Ez távolabb van a hangzavartól, nyugodtabb is, kevésbé giccses, bár a családra jellemző díszes címerek itt is megtalálhatóak.
          - Tudod, azon gondolkodom, hogyan fér meg a kalandor és a hős egymás mellett benned. Annyira más voltál az előbb, mikor úgy fellelkesített az a kard, és utána mikor ott tornyosultál fölöttem, hogy megvédj. Egyébként sikerült megszerezned?
          Kíváncsi vagyok, mikor jön majd rá, hogy akármennyire is próbálkozik vele, nem tudja elrejteni előlem, hogy a kalandor címke alatt mi rejtőzik. Odavonom magamhoz, közvetlenül az ablak mellett ülök le, de valamiért nem tudok megszólalni. Csak nézem a kezét, amit az ölembe veszek. Az ablak másik oldalán szakad a hó, a kert ha lehet még csodálatosabb lesz majd reggelre. Végül mégis sikerül megszólalnom.
          - Elliot, mi lesz velünk, ha ennek vége?
          Tudom, hogy ez még korai kérdés, de ha belegondolok abba, hogy én ide vagyok kötve az iskola és az állásom miatt, és egyébként se akarnám hátráltatni. A kalandok pedig nem is nekem valóak. Egyszer-egyszer még élvezem, de folyamatosan így élni, nem az én világom. Ahogy ő se tud megmaradni majd egy helyben. Fülig vörösödöm, mikor rájövök, mit is kérdeztem valójában. Felnézek rá, egyenesen a szemébe. Abba a tekintetbe, ami rabul ejt már egy ideje, és ez nem csak annak a lelki gyengeségnek köszönhető, amit Livingstonban éltem át.
          - Sajnálom, biztos mész majd a következő kalandodra. Írsz majd néha?
          Nem szakítom meg a szemkontaktust csak akkor, mikor neszt hallok kintről. Ekkor jut el hozzám az is, hogy most már kezd nagyon hideg lenni a helyiségben, és én sem a félelem miatt reszketek már. Becsukom az ablakot, majd a kezem nyújtom.
          - Visszamegyünk egy kicsit még?
          Nem mintha vonzana a tömeg, az alkohol, és a fülledt levegő, de ha már bál van, ha már ritkán jutok el ilyen eseményekre, akkor szeretném kihasználni az alkalmat. Persze, sikerül megbotlanom a saját lábamba, ezért még szerencse, hogy Elliot megtart. Hozzá bújok, kezem végigsiet a hátán, majd lassan lépkedni kezdek egy nem hallható lassú dallamra. Kicsordulnak a könnyeim, ha arra gondolok, hogy majd elmegy, és magam sem értem, miért lettem hirtelen ilyen érzelgős. Felnézek rá, majd kezemmel az arcához érek, és megcsókolom. Lassan, nem erőszakoskodom. Mikor elengedem, akkor veszem észre, hogy egy fagyöngy alatt táncolunk éppen.
          - Nézd! – mutatok felfelé.
          Nem tudom, kinek az ötlete volt, hogy egy ilyen eldugott helyre fagyöngyöt tegyen, de el kell ismernem, zseniális ötlet. Elmosolyodom, bár a könnyeim lassan még mindig folynak. Nem akarom őt elengedni még. Tudom, hogy halálra fogom aggódni magam azért, mert tudom, talán veszélyben van valahol a világban. Hülye alkohol, miért gondolkodok ilyeneken?

Egy nyitott ablaknál ültettem le Esmét, ahol kellemesen megcsapta az arcunkat a hideg levegő, s bár fagyos volt, mindkettőnknek szüksége volt rá. Én még dühös voltam, amiért nem vertem be annak a félnótásnak, Esmé pedig próbálta összeszedni magát a pezsgővel való közelebbi találkozás után.
Tetszett, ahogyan belém kapaszkodott, míg idekísértem és a fickó is talán belátta végre: ez a nő nem szabad s feleslegesen meresztgeti a szemét rá. Talán kicsit erősebben is tartottam, mintha attól félnék, hogy ellopnák tőlem, de valójában csak érezni akartam a közelségét. Nem beszéltem, csak magam mellett tartottam.
Ez a beugró nyugalmas volt, csendes csak mi ketten voltunk.
– Esmé... – sóhajtottam fel, majd kicsit keserű mosollyal folytattam: – Talán már rájöttél, hogy nem vagyok kalandor vagy kincskereső, ha másból nem is a Nyströmmel való találkozásból biztosan. Ha a világban ilyen hősök vannak, talán az vagyok... de csak az ital homályosítja el az ítélőképességedet. Sosem voltam nagy megmentő, engem az önzőségem irányít mindig, most is, mert azt akarom, hogy ma éjszaka csak az enyém légy.
Nem tudom miért mondtam ki ilyen könnyen e szavakat, hiszen már a gondolattól is zavarba jöttem.  Ezért inkább a kérdés második felére válaszoltam. Kihúztam a zsebemből a kardocskát, hogy megmutassam neki.
– Itt van. Gyönyörű még ilyen apró méretben is – suttogtam.
Még így is láttam a címert, ha nem is olyan tisztán, mint korábban. Csak akkor tettem el a zsebembe, mikor közelebb húzott magához.
A kezemet finoman az ölébe húzta és olyan lágyan kérdezte meg, mi lesz velünk, ha ennek vége. Alig néhány másodperc alatt suhantak végig a gondolatok a szemem előtt. Velünk – emésztgettem a szavakat, miközben csendesen egymás szemébe néztünk.
Nem tudtam válaszolni, s ő mentegetőzni kezdett. Zavarba jött, pedig nem ez volt a célom. Nem ez volt az első alkalom, hogy elnémított a szépsége. Most azonban hozzá vegyült az a kérdés, ami nekem még egy egyszerű szerelmi vallomásnál is többet ért.
– Én csak azt szeretném... hogy te valahogy boldog legyél – mondtam olyan halkan, hogy talán nem is hallhatta rendesen. – Ha kell mindennap írok, habár terveim szerint Londonban maradok egy ideig s a környéket járom csak be.
Nem ellenkeztem, mikor ismét táncolni kezdtünk, Esmé szereti a bált, élvezni akarja a kincskeresés adta lehetőségeket. Én pedig csak az ő társaságat szerettem volna minél tovább élvezni. A muglik észre sem fogják venni a kard hiányát, ezt nagyon jól tudtam, így nyugodtan lehettünk kicsit magunkban.
A lassú dallamra közelebb bújtunk egymáshoz. Nem akartam, hogy megint elveszítse az egyensúlyát és elessen. Az arcát figyeltem, bár ő most nem nézett fel... és láttam, ahogy a szemei, azok a gyönyörű, barna szemek könnyel teltek meg. Finoman letöröltem az arcán végig gördülő cseppeket, nem akartam, hogy sírjon, miattam igazán semmi oka az ilyesmire.
Csupán ezután nézett fel és csókolt meg finoman. El sem akartam engedni, érezni akartam az ajkait az enyémek felett, a finom, formás testét a kezeim között, de vége szakadt a pillanatnak. A jó dolgok mindig rövidnek tűnnek.
– Fagyöngy – mondtam, ahogy felpillantottam.
Igen... iszonyatosan elcsépeltnek tartottam az egész helyzetet, mégis most jól jött. Rajtam volt a sor, hogy csókot kezdeményezzek, de nem tettem, mert újabb adag könny folyt végig az arcán, hiába mosolygott.
– Kérlek, ne sírj! – csak ennyit tudtam kinyögni, finoman megpusziltam az arcát. – Miattam sose szomorkodj, hidd el, nem érek annyit!
Annyira magamhoz húztam, hogy mindkét karommal át tudjam ölelni teljesen. A tánc immár békés, nyugtató toporgáshoz hasonlított. Szerettem volna, ha varázslatos legyen az este neki, még akkor is, ha egy piti tolvajjal kell dolgoznia... kibújtam a hétköznapok szürke ruhájából, hogy a herceg legyek, aki illik hozzá. Azt viszont valószínűleg már ő is tudja, hogy én nem az a férfi vagyok, aki végig táncolja vele az éjszakát és romantikusan vallja be mennyire szereti. Én az vagyok, aki önzőségből tartja maga mellett, s az élete árán is megvédi, ha szükséges.
– Felejtsd el, mi lesz holnap vagy holnapután! Ez a pillanat számít. Kérj bármit, ami boldoggá tenne s ma este megteszem neked! – próbáltam felvidítani kicsit. – A vicc mesélésben ugyan nem vagyok jó, de van amihez még én is értek.
Finoman csókoltam meg, ahogyan ő engem korábban. Reméltem, hogy legalább ezzel felszárítom a könnyeit.

          Tényleg bele akarsz vágni ebbe a beszélgetésbe? Tényleg. Elliot, ha tudnád, hogy nekem nem az számít, minek hívod magad, hanem az, hogy itt vagy. Akkor is ilyen könnyen ellöknél magadtól, ha tudnád, többé már nem engedlek el? Akarok adni neked egy biztos pontot, hogy mindig legyen hova hazatérned.
           - Elliot, engem nem érdekel, hogy mi vagy. Az sem, hogyan hívod magad. Én…
           Figyelem, ahogy kutakodsz. Hagylak kibontakozni. Megint annyira fellelkesülsz, hogy kicsit azt se bánom, ha nem hallottad a szavaimat. De tényleg igazad lenne, és csak az alkohol beszél belőlem? A kard kis méretben viszont tényleg szép volt. Még akár brossként is el tudom képzelni valamelyik elegánsabb parti ruhámon. Hamarosan úgyis lesz egy, talán elkérem majd tőle. De nem, oka van annak, hogy keresi, és talán holnap már nem is lesz a birtokában. Fura, hogy pont a boldogságot említed, mert úgy gondolom, hogy ez esetben két különböző dologtól lennénk boldogok, de azt nem tudnám elviselni, ha soha többé nem látnám a mosolyod.
           - Az jó. Jó lesz, ha majd írsz – mondom végül, bár a szívem nagyot dobban a hazugság hallatán. – Majd gyere át néha hozzám, jó?
           Ahogy tudtam, arcommal mindig a keze után fordultam, így is segítve, hogy minél előbb eltűnjenek a könnyeim. De érzem, hogy ez nem lesz elég, viszont muszáj megpróbálnom. A fagyöngy ugyan segít egy kicsit, de az elmúlás tökéletes hatását nem tudom, mivel lehetne elérni teljesen. Ostoba! Ostoba! Ostoba! Szeretem! Nem azért szomorkodom, mert megbántott, vagy mert nem szeret viszont. Hogy tudnám azt mondani, hogy nem miatta, ha attól félek, hogy legközelebb nem jön haza?
           - Hogy tehetném? Hogy felejthetném el? Miért te döntöd el, hogy szomorkodjak-e miattad vagy sem? Miért akarsz továbbra is tolvaj maradni a szememben, ha már herceg vagy?
           Kérhetek bármit? Nincs szükségem a vicceire, nincs szükségem szavakra. Megemelem kicsit a fejem, hogy könnyebben váltsunk csókot, és ez tényleg segít. Elapadnak a könnyeim, és eszembe is jut, mivel tudna most ebben a percben boldoggá tenni. Nem kell sokat lépni hozzá, hiszen a többségén már túl vagyok. Csak a határ… azt az egy lépést csak a határ választja szét. Egyszer még igen, aztán már nem. És most miért ne lehetne igen? Visszacsókolok, újra a fagyöngy alatt, még akkor is, ha klisés, majd megfogom a kezét, és elvezetem a szobánkhoz.
           - Remélem nem baj, de elegem van abból a zenéből, és forgatagból, és miegymásból. De ha gondolod, akkor a tűzijátékra majd visszamehetnénk.
           Feltéve, ha képesek leszünk majd arra, hogy megmozduljunk. Nem sietek, nem is tudnék, inkább csak kényelmes tempóban haladunk. Látom, hogy a korábbi férfi ezúttal panaszkodik, de süket fülekre talál, így mikor elmegy mellettünk, elfordítom a fejem. Nem bántam meg semmit vele kapcsolatban, és ha kitessékelnek miatta a szállodából, hát legyen. Nekünk csak jobb lenne, legalább könnyebben elhagyhatjuk a lopott szajréval a házat. Kiveszem Elliot zsebéből a szoba kulcsát, majd alaposan bezárom magunk után.
           - Lazíts, rendben? Menj a hálóba, amíg összeszedem magam.
           Leveszem az álarcom, adok még egy csókot, majd a fürdő felé indulok. A tükörből egy boszorkány néz vissza rám, ahogy vöröslő szemeimmel figyelem a vörösben pompázó ruhámat. Felhúzom az abroncsot, kiveszem helyéről a pálcámat, majd lefejtem magamról a ruhámat, és magamra kapok egy bent lévő köntöst. Megmosom az arcom, a sminkemmel ezúttal nem törődöm csak annyira, hogy mindent teljesen eltüntessek magamról. Leveszem a fehérneműmet is, majd elindulok a háló felé. Megállok az ajtajában, becsukom az ajtót mögöttem. Azért tudom, hogy ennyi nem elég ahhoz, hogy eltűntessek közel fél óra sírást az arcomról
           - Elliot, azt mondtad, bármit kérhetek. – Lassan kikötöm a köntösöm övét, majd ott állok meztelenül előtte. – Azt szeretném, ha odabújhatnák hozzád, ruha nélkül, csak te és én, semmit sem rejtegetve.
           Azért nyelek egy nagyot. Nagy kockázatot vállalok ezzel a húzásommal, de a legrosszabb esetben visszaadja rám a ruhámat, bedug az ágyba, ő pedig kimegy a kanapéra, és akkor tényleg nem nézünk együtt tűzijátékot. Akkor talán soha többé nem csinálunk együtt semmit.