Az elveszett kard legendája II.

Nem bajlódtam a válaszokkal, csupán megnyugtatni akartam Esmét. Addig csókoltam, míg fel nem száradtak a könnyei. Ahogy viszonozta a csókot, az ujjaimmal végig simítottam az arcán.
Nem volt fontos a fagyöngy többé, mert hiába volt klisés a helyzet, a mi pillanatunk volt. A miénk és nem valaki másé. Szerettem volna, ha boldoggá tudom tenni, hiszen miattam szomorkodott, így az én feladatom volt a vigasztalás.
Ahogy megfogta a kezeimet, kicsit megszorítottam az ujjait. Hagytam, hogy átvezessen a báltermen, ahol még most is sokan táncoltak, a forgatagban azonban én csak a bájgúnárt pillantottam. Éppen panaszkodott, mikor elhaladt mellettünk hallottam a szavait. A tekintetünk találkozott, de csak rávicsorogtam kicsit.
 Igen, nekem is nyugalom kell, a szobánkba s nem érdekel az az ostoba tűzijáték sem! – morgolódtam magamban, de lepillantottam. A kezemet egy olyan nő fogta, akiről korábban álmodni sem mertem, s ez megnyugtatott.
– Jobb lesz a szobánkban, kettesben – nyögtem ki, mikor már a folyosón voltunk az ajtó előtt.
A zsebembe nyúlt, hogy előhúzza a kulcsot.
– Megpróbálok, de nélküled nehéz lesz – csúszott ki a számon, habár jobb lett volna meg sem szólalni ismét.
Ahogy eltűnt a fürdőbe lépve, én is hálószoba felé vettem az irányt. Az ajtóban megállva utána néztem, habár tudtam, ilyen gyorsan biztosan nem bukkan fel újra. Hogy hiányozhat máris a karjaim közül? Hogy fogok így kibírni egy hosszabb utazást?
 Lazítani? Ebben a ruhában? - futott át az agyamon, ahogy átléptem végre a küszöböt. Rángattam a nyakkendőt, de hiába. Nem engedelmeskedett, talán túl erősen próbálkoztam. Fel-alájárkáltam a szobába. Közben levettem a kabátot és ledobtam az ágy végébe, hogy legalább ennyitől megszabaduljak.
Mintha hosszú órákat vártam volna rá, úgy fordultam a nyikorgó ajtó felé. Esmé mondott valamit arról, hogy mit tehetnék érte, de ahogy szétnyitotta a köntöst, minden szavát a távolból hallottam volna.
Nagyot nyelve bámultam meg. Szinte éreztem, ahogy a szemeim elkerekednek. A testemen szokatlan, meleg érzés futott át, ami enyhe izgatottsággal vegyült. Már nem féltem a vágyaimtól, nem ijedtem meg, hogy csakígy rám törtek... Hiszen miért nyitotta volna szét a köntösét, ha nem ezt akarná elérni?
Gyönyörű teste volt, formás és nőies minden domborulata. Hosszú lábait ismét megcsodálhattam, csak egy aprócska sóhaj hagyta el az ajkaimat, ahogy végig futtattam a tekintetemet rajta. Az arca természetesebb és bájosabb volt, mintha a szomorúságnak csak halvány nyomai maradtak rajta.
– Megkapod, ha ezt szeretnéd – ezt akartam mondani, de a látvány elterelte a figyelmemet. Csak remélhettem, hogy ennek is hallatszott.
Ahogy közelebb léptem hozzá finoman megsimogattam az arcát. Ujjaim végig futottak a nyakán, de szándékosan nem mentem tovább. Csak megcsókoltam.
– Félek, hogy elborzaszt a testem látványa – mondtam, de hagytam, hogy a nyakkendőmmel próbálkozzon meg.
Ahogy lekerült rólam és már a mellényt is finoman lesegítette, megfogtam a kezeit.
– Majd innentől folytatom én... – suttogtam és lassan elkezdtem kihúzni a betűrt inget a nadrágból. Lassan, alulról gomboltam ki, hogy lássa a hasamon lévő heget. – A kalandok nyomot hagynak az ember testén... sokan nem örülnek, ha felbukkanok.
Ahogy végig gomboltam az ingemet és levettem, pillantottam csak meg én is az oldalamon a hatalmas véraláfutást Az anyag fájdalmasan csusszant le a horzsolt könyökömön. Ha eddig rosszul néztem ki, akkor most aztán még annál is rosszabbul.
– A mostani kalandunk is nyomot hagyott, látod? – mosolyodtam el kicsit keserűen.
Azt inkább nem vallottam be, hogy féltékeny gondolatok miatt sérültem meg. Hiszen, ha nem gondolok arra a fickóra, nem zuhanok le az asztalkáról sem. Azt hiszem, életem végéig gyűlölni fogom a gondolatát is annak, hogy egy ilyen tenyérbemászó alak Esméhez ért.
Nem akartam a fájdalomra gondolni. Közelebb hajoltam hozzá és újra megcsókolta, az ajkairól a  puha arcára tértem. Az állán át pedig a nyakáig, ahol a finom illata megbabonázott. A hajába túrtam, ahogy megint az ajkaira tértem.
Elhúzódtam ismét és csak néztem azokat a gyönyörű szemeit.
– Azt akarod, hogy meztelenül bújjunk össze? – kérdezte, közben a lábaim kibújtak a cipőimből és félrerúgtam az őket.
– Nem hinném, hogy vissza tudom fogni magamat – ismertem be, miközben ügyetlenül babráltam a nadrággal.
Kicsit zavarba jöttem, ahogy kimondtam ezeket a szavakat. Talán nem kellett volna, de úgy éreztem, hogy Esmével nyugodtan lehetek őszinte.

          Nem vagyok biztos benne, hogy minden tettem úgy van jól, ahogy most csinálom, de egyszerűen nem tudom elviselni a gondolatot, hogy bármi legyen rajtam. Hogy valamit is eltakarjak előle. Tudom, hogy ez hülyeség, hiszen ezen túl még rengeteg takargatni valója lehet az embernek, és nekem van is. Mégis úgy gondolom, hogy megmutattam már neki jót és rosszat. Eleget játszottam már vele, hogy ilyen módon akár vezekeljek is neki, de egy valamiben teljesen biztos vagyok. Nincs okom szégyellni a testem, így biztos nem fogom elriasztani vele, hacsak nem magával a tettemmel és a kérésemmel. Most itt állok, levetkőzve, és várva az ítéletére. Nem lennék meglepődve, ha elrohanna mellettem inkább, de az se baj. Bebújok majd az ágyba, a fejemre húzom a takarót, és megpróbálok majd elaludni.
          Még a szemem is lehunyom, ahogy látom, hogy mozdul a teste, nem akarom látni, ahogy elmegy mellettem, és faképnél hagy. Bízom benne, tudom, hogy ilyet nem tenne, de ha mégis, akkor csalódnék magamban, és az emberismeretemben. Akkor azt hiszem, előröl kéne kezdenem a testbeszédek tanulását. Aztán mégsem úgy alakul, ahogy a legrosszabb variáció lejátszódott a szemem előtt. Kinyitom a szemem, és azonnal a melegséget árasztó szemeivel találkozom szembe. Ekkorra már a nyakamnál jár, lágyan csókolom vissza, és ahogy a keze az enyémre csúszik, akarva akaratlanul is felemelem őket. Elkezdem lassan kioldani a nyakkendőjét, amit félredobok, aztán jöhet a mellénye.
          - Nem fog, ígérem!
          Nem történhetett semmi úgy a testével, ami elborzasztana. Láttam már nagyon sok mindent, közöttük olyanokat is, amiket nem kellett volna. És talán elfelejti, de a szellemház se volt éppen kéjutazás. Ha az ott látott dolgokat túléltem, akkor mindent. Meglep azonban, hogy megfogja a kezem. Mivel nem akarok szoborként egy helyben állni, amíg ő vetkőzik, az már tényleg kényelmetlen lenne, az ágyhoz sétálok, de leülni már nem tudok rá. Megfordulok, és akkor látom meg a véraláfutást. Mikor szerezte? És azt a vágást a hasán? És merlinre, mintha hónapok óta nem evett volna. A ruháin nem tűnt, hogy kifogyta volna őket. Visszasétáltam hozzá, és végighúztam óvatosan a kezem a kékes-lilás folton.
          - Mikor szerezted?
          Megrogyasztom a térdem, és adok rá egy gyógypuszit, majd kezem áttéved a vágásra a hasán, de egyelőre nem kérdezek rá. Inkább kiegyenesedem, és pont el is kapom így azt a pillanatot, mikor közelebb hajol. A karjaimmal körbeölelem a vállait, egyik kezemmel a hajába túrok, aztán csak hagyom, hogy kényeztessen kicsit a csókjaival, a megfelelő időben pedig hátradöntöm a fejem. Egy pillanat ugyan, mégis évezrednek tűnik, mikor vége lesz.
          - Igen, ezt szeretném. Nincs takargatnivalóm előtted, azt szeretném, hogy úgy láss, ahogy vagyok.
          Bevallom eddig nem kerültem még ilyen helyzetbe, de nem is volt még férfi, aki ezt váltotta volna ki belőlem. A legtöbb esetben csak egy hirtelen fellángolás volt, amit művészeknél érdemes megfontolni, hiszen abból születnek a legjobb dolgok. A mondandója többi fele, részben meglep, részben nem. Számoltam vele, hogy nem fogunk tudni majd megállni, és ezért tisztában is vagyok vele, hogy milyen következményei lehetnek ennek a ma éjszakának. Közelebb lépek hozzá, és segítek a nadrágját kigombolni.
          - Elliot, bízom benned, és ha úgy érzed, nem tudsz megállni, akkor… - elmosolyodom. – Akkor nem is kell. Azt akarom, hogy jól érezd magad. Szeretném, ha ez az éjszaka a kölcsönösségen alapulna.
          Elengedem a nadrágját, így az lecsúszik a térdéig. Ellépek tőle, vissza az ágyhoz, és lehuppanok rá, amitől a melleim ugrálni kezdenek az ágy rugózásának ritmusára. Elnevetem magam, majd hátrébb mászom, miközben nem szüntetem meg a szemkontaktust.
          - Gyere, ne félj, nem harap a néni!
          Kicsit megpacskolom magam mellett az ágyat, mire rájövök, hogy a párnákon túl van más is rajta. Gyorsan lesöprök róla mindent, aztán magamhoz ölelek egy párnát, és felhúzom a térdeimet. Nézem, ahogy lassan közeledik, de mintha még mindig gátolná valami a teljes feloldódásban. Megfogok egy másik párnát, amit hozzávágok.
          - Ha nem sietsz, megfázok.
          Ez persze nem igaz, mert a kelleténél is melegebb van a helyiségben. Szóval lassan megfogom a selyemtakaró szélét, és felhúzom a lábamra, onnan pedig a vállaimra. A kelleténél is komolyabban szólalok meg, pedig szórakozásnak szánom az egészet.
          - Most börtönben vagyok, és neked kell kiszabadítanod onnan. A kulcs pedig a szívemben van, csak el kell érned. Nos, az én hercegem elég erős lesz hozzá, hogy elvegye?

Az ing lekerült rólam. Lassan hullott a padlóra. Ahogy Esmé odasétált elém és megkérdezte, mikor szereztem, furcsa örömöt éreztem. Aggódik értem – futott át a gondolataimon és kicsit elmosolyodtam.
 A kellemes érzés ellenére persze még mindig feszengtem a testem látványától. Hogy is tetszhetne bárkinek a vézna alkatom vagy éppen a hasamon éktelenkedő heg? – gondolkodtam, de ahogy Esmé ujjai átfutottak a véraláfutáson, kicsit felszisszentem.
– Kicsit megütöttem magamat, mikor elterelted az udvarlód figyelmét – válaszoltam, mikor csókot nyomott a sérülésre. Az ujja óvatosan a hegre vándorolt, de erről nem kérdezett.
A bizalma meglepett, bár jól esett. Talán kicsit túlzottan is őszinte voltam, mikor bevallottam, képtelen volnék csak feküdni mellette tétlenül. Végre nálam van a kard, így minden megmaradt erőmet Esmére szántam. Már csak ő a fontos, mi együtt és ez az éjszaka.
Hamarosan a többi ruhadarab is lekerült rólam. Esmé pedig bebugyolálta magát a selyem ágyneműbe, miután jelezte egy egyszerű párna hajítással, hogy fázik. Ez csupán azért volt meglepő, mert én még ruha nélkül is izzadtam kissé – habár ezt az izgalomra is foghatjuk.
Kicsit megtöröltem a homlokomat, mielőtt megindultam volna az ágyfelé.
– A herceged kiszabadít a selyem fogságából – mondtam kicsit zavartan és minden gondolatomat a pillanatnak próbáltam szentelni, kirekesztve a zavart, amit a saját testem váltott ki belőlem s az, hogy a világ leggyönyörűbb nőjével vagyok egy szobában teljesen meztelenül.
Közelebb léptem hozzá és a selyem takarót finoman húzni kezdtem. Reméltem, hogy már nem ellenkezik s hamarosan megpillanthatom a szép vállait, a hosszú lábait, a formás alakját.
Kivettem a kezéből a párnát és hátra döntöttem az ágyon. Óvatosan másztam fölé, nem akartam összenyomni vagy fájdalmat okozni neki.
Az érzés, ami rendszerint rám tör, most is ott motoszkált a gondolataimat elhomályosítva. Most őt akartam megkapni, mindennél jobban. Nem egy tárgyról volt szó, így a vágy még sokkal erősebb lett, mintha életem legfontosabb kincsét tartanám éppen a kezeim között. Hogy érezhetem ezt csak így?
– Nem lehet neked ellenállni... – suttogtam, ahogy a jobb kezemmel végig simítottam a haján és a csillogó szemeibe néztem. – Ha akarnék sem tudnék tétlenül feküdni melletted.
Egy pillanatra csak élveztem, hogy ilyen közelről figyelhetem. A szemeimet végig futtattam a szépséges arcán. Megcsókoltam a homlokát, az orra hegyét, az arcát. Közben a testünk újra és újra összesimult.
Talán érezte, milyen hevesen ver a szívem, mikor megint a szemébe néztem. Mondani akartam valamit, de már nem voltak fontosak a szavak. A nyakához hajoltam inkább, finom puszit nyomtam rá, végig csókoltam a kulcscsontját, majd ismét elvesztem a tekintetében.
Lehet, hogy gyönyörű a teste, de a szemei kedves csillogása ragadott magával igazán. Arra a pillanatra emlékeztett, mikor beleszerettem, hiszen pontosan tudom, melyik pillanat volt az. Amikor szembeszállt Nyströmmel, korai lett volna akkor ezt kijelenteni, de nála bátrabb nőt még nem láttam – talán csak az anyámat, mikor engem védett apámmal szemben. Tudom, hogy a ház mindkettőnket megviselt, s nehéz dolgokon mentünk keresztül, de amennyire nőies, pont annyira bátor. Nem egy gyenge virágszál, habár én meg akartam őt védeni minden helyzetben. Hiszen férfi vagyok, ez a dolgom.
A gondolatok szép lassan csitultak, ahogy átadtam magamat teljesen a pillanatnak.
Az egyik kezem lassan haladt lefelé a testén. A vállairól áttértem a mellére, finoman megcsókoltam közben az ajkait. Az oldalát végig simítva elértem a derekát, a kerek csípőjét és a combjait. A selymesen puha bőr érintése elfeledtette velem a gátlásaimat, az egész testem forró volt s égett a vágytól, hogy Esmét még jobban megismerhesse.
Kicsit feljebb húztam a lábát, végig simítottam megint a combján. Közben az arcától a melléig végig csókoltam a finom bőrét. Kicsit felnyögtem, ahogy elhúzódtam tőle és visszatértem az ajkaira. Alig tudtam ellenállni, hogy azonnal neki essek, másrészt élveztem még mindig, hogy ilyen közel vagyunk egymáshoz és kényeztethetem.

+12

          Ha évek múltán visszanézek erre a napra, és erre a pillanatra, akkor talán azt mondom majd, hogy elhamarkodtam. Vagy éppen azt, hogy minden jó volt így. Nem tudom melyik lesz majd a helyes. Nem tudom most mi a helyes, de azt tudom, hogy nekem ez így jó. Elliot az én hercegem, és ez nagyon jó érzés. Tudom, hogy nem lehet ott velem mindig. Tudom, hogy nem támaszkodhatok rá mindig, mint a házban is, de azt is tudom, hogy most egyek leszünk, összeillünk.
          Elmosolyodom, mikor közeledik, az arcom a párna mögé is rejtem kicsit. Hagyom, hogy lehúzza rólam a takarót, és kicsivel később a párna kellemes érzésétől is megszabadítson. Ha eddig volt is valamennyi kétség bennem, hogy talán mégse történik ez meg ma este, mostanra teljesen elillant. Ahogy elfekszem az ágyon, a hajam szétterül a párnán. Kezemmel az arcához nyúlok, végigsimítok rajta. Belenézek meleg barna szemeibe, és elmosolyodom.
          - Nem is kell. Azt akarom, hogy jól érezd magad, és azt, hogy még messzebb vigyél innen. El olyan messzire, ahol már csak te érhetsz el.
          Mikor a homlokomra lehet egy csókot, megpróbálom én is elérni, de a csók elmarad, helyette közelebb vonom magamhoz. Két kezemmel a hátát kezdem simogatni. Magamba akarom olvasztani, hogy örökké egyek legyünk. Hogy senki se tudjon elválasztani minket. Libabőrös leszek, mikor Elliot hozzáér a mellemhez, de ez a jó értelemben vett libabőr. Nem volt még korábban más férfi, akinek hagytam volna ezt. Azok az alkalmak nagyon mások voltak, mint ez itt.
           Hagyom, hogy Elliot rendelkezzen felettem, de azért nem maradok adósa. Kezemmel a hajába túrok, közben igyekszem a lehető legtöbb csókkal ellepni, akár a feje tetején is. Testem az ő teste ritmusára hullámzik, és remeg. Igyekszem minél jobban úgy helyezkedni, hogy majd a legkönnyebb és legkényelmesebb legyen neki. Visszahúzom az arcát, hogy a szemébe nézhessek.
          - Ne félj, nem tudsz bántani.
          Nyomok egy puszit az orra hegyére, majd egy lágyat az ajkaira, amit hevesebbre váltok. Kicsit megemelt lábammal körbeölelem az övét, kezemet a hasára teszem. Végigsimítok megint a vágáson, majd a nyakánál fogva közelebb húzom magamhoz. A füle mögötti területre összpontosítok. Csókokat nyomok oda, majd egy hatalmasat cuppantok a fülére. Ha zavarba jön, akkor azt kihasználom, megragadom a vállait, és megfordítom. Ha nem, akkor lebirkózom a puha párnák közé a vállainak köszönhetően. Szerencsére a szoba tervezői mindenre gondoltak, így kényelmesen elférünk akár többször is pozíciót váltva.
          Hátamat meggörbítve hajolok le rá, hajammal körbeölelem az arcát, majd ezúttal egy heves csókkal kezdek, amit nem is akarok megszakítani jó hosszú ideig csak akkor, mikor már levegőt is alig kapunk. Érzem, hogy testem kezd felhevülni, már kicsit zihálok is. Ajkai után a nyakát célzom meg, és kap egy szép foltot a jobb oldalára, ahogy kiszívom. Akkor legyen szép szimmetrikus az oldalával.
          - Merre jártál eddig, Elliot?
          Nem arra vagyok kíváncsi, hogy a világ melyik pontján járt, hanem arra, hogy miért pont most lépett bele az életembe? Letámasztom a kezem a mellkasa vonalában és onnan mosolygok le rá.
          - Imádom a meleg barna szemeid. Imádom, ahogy fürkészel velük – kicsit javult a légzésem, így már ki tudom mondani a gondolataimat. – Imádom, ahogy átlátsz rajtam.
          Nem akarom tovább fűzni ezt a gondolatot, mert azzal megölném a hangulatot, és arra most nincs szüksége egyikünknek sem. Csak rá van szükségem, és ezt most meg is kapom majd, ahogy te is engem.

16+

Nem tudtam válaszolni, de talán így volt jó. Élvezettel tűrtem Esmé csókjait, ahogy a fülem mögötti területre tért ismét felnyögtem. A cuppanás pedig halk csengést hagyott maga után, ahogy a szemébe néztem, azt akartam mondani: Ne hagyd abba! Azonban a gondolattól zavarba jöttem, mintha csak akkor tudatosult volna bennem, mire is készülünk éppen.
Hirtelen került fölém. A haja lágyan cirógatta az arcomat, ahogy újabb csókban olvadtunk össze. A tincsek közé fúrtam az ujjaimat, mintha még közelebb akarnám vonni – feltéve, ha lehetséges. Hagytam, hogy kicsit irányítson.
Ahogy ajkaival a nyakamra tapadt, kicsit felszisszentem. Az enyhe, szúró érzés és a szívás hangja inkább kéjes volt, mint fájdalmas. Finoman még közelebb húztam a fejét, hogy érezze, bármit tehet velem.
Elhúzódott.
A szemembe nézve szólalt meg ismét. Ujjaim továbbra is az egyik barna tinccsel játszottak. Jó érzés volt hozzá érni, mintha az évekig tartó magány hirtelen véget ért volna valóban s az ismeretlen, de jó érzés úgy járt át, mint a kandallóból áradó meleg egy hideg, téli napon.
– Akár hol is jártam, amire igazán szükségem volt azt sosem találtam meg... egészen négy nappal ez előttig – suttogtam lihegve és megcirógattam az arcát.
A dicséreteit hallva zavarba jöttem, ezért inkább magamhoz húztam. Finoman megpusziltam az arcát, csókot leheltem az ajkaira és egy hirtelen mozdulattal ismét fölé kerültem.
A karjait finoman lenyomtam a matracra, a párnák már régen félre csúsztak. Közel hajoltam hozzá, a szemeit fürkésztem hosszú pillanatokig. Annyira vágytam rá, hogy megkapjam, talán már az első találkozásunk óta, hogy hihetetlennek hatott az egész helyzet még abban a percben is.
– Én pedig minden porcikádat imádom – mondtam, bár egy kicsit későn reagálva a korábbira.
Valóban nehéz lett volna mostanra csak egyetlen részét kiemelni, amit igazán szeretek. A szemei magával ragadóan szépek, az ajkai ívesek és csókolni valók, gyönyörű a bőre, a teste formás és nőies. Minden tökéletes rajta.
Megcsókoltam, végig járták az ajakaim a testét. Felfedeztem minden hajlatot, a selymes bőr lágy érintése még jobban felkorbácsolta a vágyaimat. A forróság egyszerre tűnt elviselhetetlennek s kellemesnek. A szívem pedig heves ritmust diktált.
Akartam, mindennél jobban. Már nem tudtam várni, képtelen voltam uralkodni magamon. Egy kicsit erősebben szorítottam le a kezeit, megcsókoltam és amint teljesen eggyé váltunk, mintha ugyanazt a ritmust járta volna mindkettőnk teste, amit a szívem vert.
Egyre fokozódott a forróság.  Minden pillanat maga volt a gyönyör. Lassan megszűnt körülöttünk a szoba, a hotel, mintha csak ketten lettünk volna az egész világon s ez az ismeretlen, de biztonságos érzés hagyta, hogy még többet engedjek a testemnek.
Nem gondolkodtam, mintha nem is lennék rá képes. Csak azt tudtam: most Esmé az enyém és én is az övé vagyok teljesen. Nem lehet vége... ne legyen soha... – zakatoltak a fejemben az értelmetlen gondolatfoszlányok. Finoman csókoltam meg, de most előbb elhúzódtam, úgy éreztem egyre nehezebben kapok levegőt.
A forróság sivatagi hőséggé változott. Izzadtság folyt végig az arcomon. Valahonnan a hajvonalamtól indult meg és ahogy még utoljára lehajoltam megcsókolni, le is csöppent. Gyengéden, lassan értek össze az ajkaink, mintha még az utolsó pillanatokat szerettük volna hosszabbra nyújtani tudat alatt.
Jól esett erre a kis időre nem a morcos Elliot O'Mara bőrében lenni s tartózkodni minden emberi megnyilvánulástól – igen, tökéletesen tisztában vagyok saját magammal, vagy legalábbis a kellemetlenkedő oldalammal. Egy kicsit talán tényleg az a gyengéd férfi lettem, akit Esmé mindenkinél jobban megérdemel. De ezt az énemet csak ő tudta előhozni és ez komolyan meglepett még engem is.
Lassan gurultam le róla és terültem el a matracon a plafon felé bámulva. A mellkasom még hullámzott és finom kis fáradtság uralkodott minden tagomban... amihez elképesztő nyugalom társult. Nem is tudom mikor éreztem utoljára ilyen békét a szívemben.
Nem tudtam még mindig beszédre szánni magamat, ezért megfogtam a kezét. A hüvelykujjammal simítottam át a finom bőrét. Éppen csak annyira fordultam felé, hogy lássam a szemeit, amikben érdemes elveszni.

          Számtalan csodálatos estén vagyok már túl, és remélem még több lesz az életemben; az biztos, hogy a ma este bőven azok közé fog tartozni, amit soha nem felejtek el. Egy pillanatig meglep, hogy sikerül felülre kerülnöm. Pont ezért a tőlem telhető lehető legjobb bánásmódban részesítem. Csókolom, ahol érem, végigsimítok a hasfalán, a karjain, és kicsit elidőzök a hegen. Hogy szerezhette? Erre már nincs időm rákérdezni, mert pillanatnyi mélázásomnak köszönhetően újra a matracra kerülök. Emelném a karom, de bilincsként fonódnak rám a karjai. Elmosolyodom, mert bár nem szeretem ezt a fajta bánásmódot, Elliotban bízom annyira, hogy ne rémítsen meg ez a lehetőség.
          A testem követi csókjának vonalát, mintha mindig ki akarná emelni magát, közelebb akarna lenni puha ajkaihoz. Egyre hevesebben ver a szívem, és egyre melegebbnek érzem a környezetemet. Talán lejjebb kéne venni a fűtést. Viszont egyre nagyobb kínban vagyok, mert elhalmoznám mindenféle jóval, hogy ő is kicsivel többet kapjon belőlem, de nem megy. Aztán pedig még jobban nem, hogy teljes egészében odaszegez az ágyhoz. Hátam elemelem az ágytól, amennyire lehet, majd felvéve ritmusát eggyé olvadok vele, amennyire csak lehet. Eltűnnek a gondolataim, pedig olyan szépeket fogalmaztam meg, de velük együtt eltűnik minden, a szoba, a világ, a családom, és már csak őt látom. Csillogó szemét, a foltot a nyakán, de aztán egy pillanatra már ezt sem. Egy nagyon hosszú pillanatra.
          Zihálok, érzem, hogy lazul a szorítás a kezemen, de nem nyitom még ki a szemem. Látni akarom még magam előtt azt a pillanatot, mikor végérvényesen egymásba olvadtunk, mikor azt mondtam, már semmi sem tud szétválasztani minket. Oldalra fordulok, mikor megérzem ujját a kézfejemen. Aztán inkább lassan megmozdulok, és fejemet a mellkasára teszem. Szeretném még hallani a szívverését, és a legjobban az eszembe vésni, mert ki tudja, mikor lesz majd alkalmam újra hallani. De erre most nem is akarok gondolni. Kezemmel végigsimítok a hegen. Komolynak tűnik, de talán ez még mindig nem a legjobb alkalom arra, hogy rákérdezzek.
          Felnézek kicsit, majd fel is ülök az ágyon. Magamhoz húzom a takarót, nem mintha takargatni valóm lenne Elliot előtt. Az óra szerint már nincs sok vissza éjfélig, ha szerencsénk van, akkor talán látjuk a szobánk ablakából a tűzijátékot. Megfogom a kezét, és ahogy mászni kezdek lefelé, úgy húzom őt is magammal.
          - Van egy komoly feladatom számodra. – Odalépek a minibárhoz és kiveszek belőle egy pezsgőt. Nem, ma még nem volt elég. – Ki kéne nyitnod ezt az üveget.
          Keresek két poharat, amíg szerelmem az üveggel bajlódik. Én meg a takaróval, ezért szorosabbra fogom magam körül. Kicsit most inkább érzem magam hercegnőnek, ahogy húzom magam után a selyem anyagot, mint abban a nehéz ruhadarabban. Megállok az ablaknál, és Elliotra nézek.
          - Még sohasem láttam hozzád fogható csodát.
          Némán figyelem, ahogy a gyöngyöző ital a pohárba csordogál, majd a szemébe nézek. Koccintásra emelem kezem, majd egy csók kíséretében át is lépünk az új évbe.
          - Boldog Új Évet, Szerelmem!
          Elmosolyodom, majd az ablak felé fordulok. A tűzijátékot ugyan nem látjuk teljes egészében, csak a villogó fényeket, de nekem ez is elég. A legnagyobb ajándék úgyis az, hogy ő itt van velem. És a kérdés most még sürgetőbb lesz, és úgy gondolom, hogy sokkal fontosabb is. Mi lesz majd velünk aztán, hogy hazamentünk innen? De nem fogom elrontani az új évet mindjárt ezzel a kérdéssel. Helyette inkább megiszom a poharam tartalmát, és töltök még egyet. Azon túl viszont már egy kortyot se, inkább megölelem Elliotot.
          - Vigyázz rám, jó? Most és mindörökké, ígérd meg!
          Csak néhány vigasztaló szóra van szükségem, és az ágyikóra, mert úgy érzem, túl sok minden történt ma ahhoz, hogy ne bírjam ki az éjszakát ébren. Visszavezetem párom az ágyhoz, megvárom, amíg kényelmesen elhelyezkedik, majd a mellkasára dőlve, a szíve ritmusát hallgatva elalszom.

Esmé feje a mellkasomra került, s bár még mindig nem nyugodott meg teljesen a lélegzetem, megnyugtató érzés volt, ilyen közel tudni magamhoz. Tökéletes volt ez a pillanat, még éreztem magamon a felszabadultság utolsó szikráit s ez volt az, ami igazán újat jelentett.
Ahogy felnézett rám, csak mosolyogni tudtam, élvezni ahogy a tekintetünk összefonódik. Hogy lehet ekkora szerencsém ezzel a nővel? – ámuldoztam.
Hamarosan felült, én meg csak figyeltem, ahogy a gyönyörű teste eltűnik a takaró alatt. Nem bántam, hogy elrejti előlem, annak ellenére, hogy órákig tudtam volna nézegetni még. Csendesen kerestem meg én is az alsómat, az inget pedig csak azért ráncigáltam magamra, hogy ne lássam a véraláfutást... és a történtek után is szégyelltem magamat egy kicsit (ami butaság volt részemről, de akkor nem gondolkodtam).
A minibárból kivett pezsgő az én kezembe került. Még sosem bontottam ki azelőtt ilyesmit.
– Megpróbálhatom – válaszoltam és igyekeztem nagyon magabiztosnak tűnni.
A kupak eltávolítás nehezebb volt, mint hittem. Ráadásul az az átkozott pálcám is valahol az elszórt ruhadarabok között volt és nem mertem keresgélni. Esmé legalább ma éjszakára hadd higgyen normális embernek. Valami drótféleség tartotta bent a kupakot a helyén, ahogy azt feltéptem, szinte ki is robbant onnan. Ha nem húzom félre a fejemet, simán elveszthettem volna az egyik szememet is.
– Merlin szerelmére, ez veszélyes volt! – kiáltottam fel.
A pohárba töltéssel már nem bajlódtam annyit. Talán ez volt a legkönnyebb része a feladatnak, ami bár talán nem volt valóban komoly feladat Esmé szemében, de egy csavargónak igen is nehézségeket okozott.
– Ne hozz zavarba... – suttogtam s szinte éreztem, ahogyan az összes vér az arcomba áramlik. Nem szoktak nekem bókolni. – Nem gondoltam volna, hogy ilyen értékes kincset is találok ezen a kalandon.
Koccintottunk, de engem nem az alkohol érdekelt, vagy a tűzijáték fénye, mikor éjfélt ütött az óra. A szívem megint Esmé fogságába esett, ahogy átnyújtottam a poharat és összeértek az ujjaink s találkozott a tekintetünk. Finoman csókoltam meg, közelebb vontam magamhoz.
Szerelmem – ízlelgettem Esmé szavait. Soha, senki nem mondott nekem ilyet. Annyira meglepett, hogy csak némán dadogtam egy boldog újévet.
Figyeltem, ahogy kinéz az ablakon. A szemében láttam a felvillanó fényeket.
Megittam a pezsgőt, Esmét utánozva és ahogy megölelt, újabb meglepetés ért. Hogyan ígérhetném, hogy megvédem? Szeretném, mindennél jobban, de mi lesz, ha nem tudom betartani? Annyiszor buktam már bele az ilyen próbálkozásokba, hogy még felidéznem is fájt azoknak az arcát, akiket cserben hagytam.
Gombóc volt a torkomba, nyelnem kellett, hogy válaszolni tudjak:
– Bárcsak megígérhetném – rekedt voltam, remegtem, ahogy átkaroltam. – Csak annyit tudok, hogyha nem is leszek melletted, minden gondolatom te leszel.
Nem vagyok romantikus, nem használok talán olyan nagy szavakat, amiket Esmé érdemelne és talán nem is vagyok igazi herceg... de minden erőmmel boldoggá szerettem volna tenni.
Hamar ágyba kerültünk, s ő már régen aludt, mikor engem még mindig a saját gondolataim foglaltak le. Örültem, hogy nem hazudtam neki és nem tettem üres ígéretek, ahogy valószínűleg az apám tette az anyámmal. Jobb ember akarok lenni nála, még ha eddig nem is sikerült túl jól a próbálkozásom.
Átkaroltam Esmét és hamarosan én is olyan mélyen aludtam, mint ő.
Álmok kavarogtak a szemem előtt, borzalmas rémálmok.
Hosszú, fekete köpenyt és csuklyát viselő alak sétált át a lakásom nappaliján. Zeusz a lábához dörgölőzött, majd követte a kandallóig. A fantom a párkányra tett képeket nézegetve ácsorgott jó ideig, én pedig ott álltam mögötte, talpig fehérben – ez azért volt oly' szokatlan, mert általában sötét ruhákat viselek.
Az ismeretlen A vállára tettem a kezemet, mire lehúzta a csuklyát a fejéről. Furcsán ismerős, sötét hajszín villant elő.
Lassan fordult felém. A barna szempár ravasz csillogásából tudtam, kivel állok szemben: saját magammal. „Nem vagyok az apám” – valami ilyesmit mondhattam, de alig hallottam a hangomat. A hajamba markolva kiáltozni kezdtem, hogy ne, ne, ne, ne!
Egyre hangosabb lett a hangom, míg rá nem jöttem, hogy a nászutas lakosztály hálószobájában fekszem és valóban kiáltozok. Gyorsan felültem, reméltem, hogy nem löktem meg túlzottan Esmét.
 Levegőhöz akartam jutni, de nem ment.
Kimásztam az ágyból, az ablakhoz rohantam és kinyitottam. Erősen koncentrálnom kellett, hogy működésre bírjam a tüdőmet és beszippantsam a fagyos levegőt. Kitisztultak a gondolataim s csak ezután fordultam az ágy felé:
– Sajnálom, hogy elrontok mindent... – ennyit tudtam hirtelen kinyögni.

          Tudom, hogy majdnem lehetetlen dolgot kérek Elliottól, de olyan jól esne, ha hallanám. Ha azt mondaná, hogy minden rendben lesz, hogy vigyáz rám. Mégis a lelkem mélyén tudom, nem lehet mindig ott velem, ahogy én se lehetek ott vele, és ezért elég erősnek kell lennünk ahhoz, hogy bízzunk abban, nem lesz a másiknak semmi baja. Elnézem, ahogy bajlódik a pezsgővel, és tudom, még soha életében nem fogott ilyet a kezében. Legközelebb majd én csinálom, vagy a varázslatot hívjuk segítségül. Így viszont jó, hogy nem történt senkinek semmi baja.
          - De csak azért, mert még nem volt pezsgős üveg a kezedben. Legközelebb jobban megy majd.
          Igyekszem nem csak a testemmel érzékeltetni, hogy mit érzek, és mit gondolok, hanem a szavaimmal is, de nem gondoltam, hogy ilyen visszajelzést kapok majd. El is határozom, hogy hozzá fogom szoktatni Elliotot a kedvességhez, és ahhoz, hogy mostantól egyre többször fogja hallani tőlem a szerelmem, szeretlek, imádlak és a nem tudok betelni veled szavakat. Az én kalandorom.
          - Nekem ez is elég. Tudom, hogy olyan dolgot kértem tőled, amit nehezen tudnál teljesíteni.
          És ugyanez igaz fordítva is. Még én is nehezen tudnám teljesíteni ugyanezt a kérést. Közelebb bújok, amennyire csak lehet. Szeretném kihasználni az alkalmat, amit a közös életünk első éjszakája nyújt nekünk.


          Nem tudom mennyi idő telik el, csak azt, hogy sokkal kényelmesebben fekszem, mint arra az elalvásom előtt számítani lehetne. Nem zsibbadt a karom, kapok rendesen levegőt, és nem hallom már szívének dobbanását. Álmatagon nyújtózom, talán csak elgurultam mellőle, vagy ő mellőlem, de nem találom sehol. Még hallom szavait, olyan távolról jönnek, és hideg is van, ezért betakarózom teljesen.
          - Nem rontottál el semmit. Miről beszélsz?
          Kimászok, és a fejemre is rádobva a takarót odabotorkálok hozzá. Betakarom őt is, nem akarom, hogy megfázzon, főleg mert érzem, mennyire vizes a ruhája és az egész teste.
          - Mi történt? Jól vagy?
          Aggodalom tükröződik a szememben. Talán mégis neki volt igaza mikor óvatosságra intett. Kinézek az ablakon, de nem látok lábnyomokat se közeledni, se távolodni. A zene is elnémult már, a bulinak biztos rég vége. De mennyi lehet az idő? Visszamegyek a hálóba, hogy megnézzem az ottani órán, és hogy felvegyek valamit magamra, legalább a köntösömet.
          - Kérsz egy kávét? – kiabálok ki onnan, majd ki is hajolok. – Egy kakaót?
           Mostanra már teljesen felébredtem, ha arra kérne, hogy bújjunk vissza az ágyba, az se menne. Végül egy hosszú hálóingbe és a köntösbe lépek ki a nappaliba, és a telefon felé indulok, hogy rendeljek valamit. Az éjszakai időpont miatt lassan érkezik meg, így le tudok ülni a kanapéra, és kérni szerelmemet, hogy üljön oda hozzám, hajtsa a fejét az ölembe. Simogatni kezdem a haját, és kicsit masszírozni a halántékánál. Jót fog tenni neki, ahogy nekem is az a fejfájáscsillapító. Túl sok volt nekem az a pezsgő, és érzem, hogy még nem teljesen tisztult ki belőlem.
          - Jobb már?
          Lehajolok és adok egy csókot a homlokára, majd a szájára is. Szerencse, hogy varázslók vagyunk, mert így nem kell majd sokat bajlódni a takarítással. Mert biztos vagyok benne, hogy elalszunk majd, és úgy kell rohannunk majd a végén.

Végre kaptam levegőt és bár az egész testem reszketett a hidegtől, ami erőszakosan tört be a meleg szobába, kicsivel nyugodtabb voltam. Esmé kérdése is kicsit helyre tett, már nem csupán az volt világos, hogy hol vagyok. Egy álom borított ki ennyire... Egy ostoba álom miatt kiáltozom és pattanok ki az ágyból őrült módjára.
– Egy álom miatt... – kezdtem volna, de szinte azonnal el is hallgattam.
Nem volt értelme a kirohanásomat magyarázni. Nem hiszem el, hogy a  rémálom miatt majdnem olyan tűneteket produkáltam, amiket talán csak az őrültek szoktak. Esmé kicsit engem is betakart, de most túl ideges voltam és leráztam magamról a gondoskodást. Egy kicsit gondolkodnom kellett és teljesen megnyugodni.
– Én... nem tudom – válaszoltam, habár nagyon is tudtam a választ: nem vagyok jól, fáj a fejem, száraz a torkom. Gyenge s elképesztően fáradt voltam.
– Fáj a fejem – ismertem el aztán.
A nappaliban már annyira hideg volt, hogy bezártam inkább az ablakot. Esmé a hálóban zörgött valamivel, közben egyszer ki is hajolt. Gondolni sem tudtam most a kakaó gusztustalan, édes ízére. Az édes illat emlékétől még jobban kirázott a hideg.
– Egy kávét – feleltem, de most a koffein reménye sem hozott igazán lázba.
Esmé hamarosan hálóingben, köntösben lépte át a küszöböt. Míg rendelt a mugli távbeszélőn, én is kicsit magamhoz tértem. Előbányásztam a régi, selymes anyagú köntösömet, ami éppen csak annyira volt vastag, amennyire kellett és alaposan eltakarta csontos alkatomat is.
Mikor visszatértem a nappaliba, Esmé hátra lépett a készüléktől és lehuppanva a kanapéra, engem is odahívott maga mellé.
Az ölébe hajtottam a fejemet, hagytam, hogy a halántékomat masszíroz. Egy pillanattal korábban még a hajamat simogatta, de jól esett a hirtelen váltás is. Finom, lassú mozdulatok voltak, melyek gyengéden csillapították a fájdalmat.
–  Kicsivel... – mondtam a kérdés hallatán, és élveztem a csókjait.
Kicsivel? – futott át az agyamon a saját ostoba szövegem. Persze, hogy nem úgy gondoltam, hát nem elment a maradék eszem is? Csak jól esett volna, hogyha tovább kényeztet. Sosem volt ilyesmiben részem és mintha ez a fejfájás is azóta gyötört volna, hogy kirúgtak a Roxfortból.
– Vagyis jobban, de ne hagyd abba! – mondtam, mikor elhúzódott.
Csak egy mugli zavarta meg a nyugalmunkat, aki felhozta a rendelést. Én nem mozdultam a kanapéról még a kávé frissítő illatáért sem. Minden tagom nehéz volt. Csak a tekintetemmel követtem a fiatal férfit, aki mindent lepakolt az asztalra.
–  Nem hinném, hogy meg bírom inni azt a kávét - mondtam; a mugli eddigre távozott.
Az érzés, hogy a gyomrom tele van pezsgővel, hirtelen tört rám. A vacsorából, amit Esmé a szobánkba kért korábban alig ettem, akkor is csak ittam a bort. Úgy éreztem, ha most valóban bele kéne innom a kávéba, rosszul lennék.
– De ha kéred, neked adom. Idd csak meg nyugodtan! – hadartam el.
Kár volna egy ilyen kávét hagyni, hogy kárba vesszen. Feltételeztem, hogy az is legalább olyan drága, mint a ruhakölcsönzés.
Elég nagyot ásítottam, mintha az a szörnyű álom még jobban kifárasztott volna. Még mindig a hatása alatt voltam. Ha csak arra gondoltam, ahogy a saját szemembe néztem, mikor lerántottam a csuklyát, beleborzongtam. Tudtam én jól, hogy tőle is örököltem dolgokat, de mégis mit?
Sosem hagytam el senkit, sosem született csak úgy egy gyerekem, akinek kiléphettem volna az életéből, hogy aztán kínozzam. Viszont, gonosz vagyok, lopok, csalok és hazudok állandóan. Ártottam a családomnak, mint az apám, anya miattam is annyira szenvedett... Nem akarok rá hasonlítani, mégis mintha hiába küzdenék ellene.
– Nagyon fáradt vagyok... – dörmögtem szinte félálomban.
Mindenem zsibbadt, az agyam már csak a fényeket és a színeket tudta feldolgozni. Kényelmesen fészkelődtem egy darabig és hamarosan újra elnyomott az álom.

          A szobaszerviztől csak egy kávét rendeltem és némi harapnivalót. Fejfájás-csillapító van nálam, a csapi víz pedig bőven megteszi, hogy be tudjam majd venni. Most Elliot a legfontosabb, és a tudat, hogy valami komoly dolog történhetett, de a szobában semmi jelét sem látom annak, hogy betörtek volna. Talán még idejében lebuktatta a tettest, de ez nem magyarázná azt, hogy miért reszket ennyire. Végül azért hamar megtudom, hogy egy álom a ludas a dologban. Tudom, hogy ilyenkor a legjobb, ha megnyugszik az ember. Akkor tisztább fejjel, könnyebben végig tudja gondolni a történteket.
          Pont ezért is ülök le inkább a kanapéra, és nem a hálóban az ágyra. Örülök, hogy elfogadja a felkérésem. Igyekszem a lehető leghamarabb megnyugtatni, és ehhez a szoba nyugodtságát használom fel alapnak. Még a szobapincérnek se hagyom, hogy megzavarja ezt a nyugalmat. Már előre kikészítettem neki a borravalót, így csak egy biccentéssel köszöntem meg neki a fáradozásait.
          - Nem hagyom abba. Addig csinálom, amíg szükséged van rá.
          Lehajolok, és adok még egy puszit a homlokára. Kicsit meglep, hogy mégse kéri a kávét, de nem gond, majd megiszom én. Ha már elkértük és ki is fizetjük, akkor ne a lefolyóban végezze. Főleg mert az illata annyira hívogató. Jó lenne megtudni miről is álmodhatott, és a hegének történetére is kíváncsi vagyok, de nem ez a legjobb alkalom arra, hogy rákérdezzek. A legjobb indok pedig erre, hogy fészkelődni kezd, amivel nem tudom tartani a lépést, így a masszázs is félbemarad, rövid időn belül pedig el is alszik. Nem mozdulok még egy kicsit, hagyom, hogy teljesen elaludjon, szüksége van pihenésre. Végül óvatosan kimászok alóla, a pálcám keresésére indulok, és mikor megtalálom, akkor belebegtetem őt az ágyba.
          Ülök még egy kicsit utána az ágy szélén, de aztán hív a mosdó, és be is zárkózok oda egy kis időre. Unokatestvérem most nincs itt, hogy fogja a hajam, de szerintem elboldogulok majd nélküle is. Csoda, hogy kibírtam eddig, de talán az lehet az oka, hogy az sokkal jobban érdekelt mi van szerelmemmel, mint az, mi van velem. Végül én se iszom meg a kávét, csak befekszek az ágyba Elliot mellé, hogy aztán jó pár órával később felriadva kapkodjam össze a ruháimat.

          A kávé ugyan ekkorra már rég kihűlt, de hála a mágiának, pillanatok alatt újra forró és gőzölgő lesz. Felkapok valamit magamra, aztán a recepcióra sietek. Elmagyarázom a helyzetet, hogy nagyon sajnáljuk, de elaludtunk, kifizetem a számlát, mindent, ami teljesen lenullázza a megtakarításom, és legalább három hónapra előre a fizetésem is. Sóhajtok egyet, majd visszamegyek a szobába, elvégre egy órával kaptunk csak több időt. Becsukom magam mögött az ajtót, majd a legközelebbi tükörbe nézek. Kócos vagyok, ami még úgy is látszik, hogy lófarokba van kötve a hajam. A szemeim karikásak, nem csoda, hogy olyan jóízűen mosolygott a fiatalember. A ruhám is csálén áll, és sikerült két nem egyforma cipőt felvennem, és smink nélkül most elég ijesztő vagyok. Ledobom mind a kettőt, majd bemegyek a hálóba, és leülök az ágy szélére. Figyelem kicsit az egyenletes lélegzését, de nem sokáig. Közel hajolok hozzá, és adok egy puszit neki.
          - Elliot, ébresztő! Elliot, ideje indulnunk.
          Adok még egy csókot neki, biztos legyek benne abban, hogy felébred, aztán indulok is a bőröndöm felé. Már majdnem mindent belepakoltam, csak a fürdőből kell még kihoznom néhány holmit, és készen állok az indulásra. Mikor mocorgást hallok az ágy felől, akkor felé fordulok, és elmosolyodom.
          - Kicsit elaludtunk. A számlát már rendeztem, de nincs sok időnk a távozásra. Kicsit kapd össze magad, aztán majd otthon nálam befejezünk mindent, rendben?
          Lágyan elmosolyodom, és nekidőlök az ajtó félfájának. Pont úgy, mint egy nappal korábban is, csak akkor bikini volt rajtam. Tényleg, azt hova is tettem? Körbenézek a szobában, és végül az egyik sarokban meg is találom. Csak azt nem tudom, hogyan került oda.
          - Szólj, ha kész vagy, kinn megvárlak.
          Egy kacsintás kíséretében dobok egy csókot, majd leülök kinn a kanapéra, és figyelem a nagyon serényen ténykedő alakját.

A szemeim lassan nyíltak fel, holott már percekkel korábban megéreztem a függönyök közötti résen beszűrődő, fehér fény cirógatását az arcomon. Kellemes volt, s mintha ettől csak még nehezebben mozdultam volna meg.
Lassan mocorogni kezdtem, körbe néztem a szobában, de Esmé sem az ágyban, sem máshol nem volt. Csendes volt a lakosztályunk, így csak fordultam egyet és a párnájába fúrtam a fejemen.
Az ő illatát érezrem meg rajta. Lehunytam a szememet és hosszú percekig csak szagoltam. Finom volt és megnyugtató, habár még akkor is a ott uralkodott minden gondolatom mögött az éjszakai rémálom utolsó morzsája... mintha sosem tudnám teljesen félresöpörni.
Felnéztem, mintha valóban ébredezni szeretnék, de megakadt a tekintetem az éjjeliszekrényen. Az olvasó lámpa mellett ott csillogott az a bájos, egyszerű nyaklánc, amit Esmé mutatott nekem. Kicsit közelebb húzódtam hozzá és elvettem.
Megforgattam a medált az ujjaim között. Nem tetszett különösebben, de annyira Esmé volt... fájdalmas gondolat törölte le az arcomról a halvány mosolyt. Mi lesz, ha nem láthatom többé? Mi lesz, ha elutazom? Nem tudtam rá a választ, de lehetne ennél erősebb emlékem?
Nem, ez nem lopás – ráztam meg a fejemet, ahogy megfordultam és a földre dobott nadrágom zsebébe csúsztattam az ékszert. – Ez most nálam lesz, kölcsönben, de visszaadom neki, ha eljön az ideje.
Az ajtó hamarosan kinyílt, úgy tettem, mintha még aludnék. Egyenletesen szuszogtam, bár nehezemre esett eljátszani, hiszen a csillogó ékszer és az érzelmek képe szinte azonnal magamhoz térített.  
Esmé puszija és szavaira kinyitottam a szememet, de mozgolódni csak nagyon nehezen tudtam. Eldörmögtem egy gyors jó reggeltet, kicsit még rekedt volt a hangom is.
– Miért kell ennyire sietni? – értetlenkedtem, de valójában nem vártam rá választ, hiszen én is láttam mennyi idő van.
Lehajoltam, hogy megkeressem a pálcámat, ami valahol az ingem és a nyakkendőm környékén hevert a padlón. Csak, mikor felegyenesedtem vettem észre, hogy Esmé megint elképszetően vonzó, mint tegnap bikiniben. Ugyanolyan pózt vett fel az ajtóban állva... Talán ez valami titkos módszer, amivel megpróbál irányítani? – még a puszta gondolattól is elmosolyodtam.
– Pillanatok alatt kész leszek – válaszoltam, de mikor csókot dobott megálltam a mozdulatban.
Kedvem támadt odamenni, hogy megcsókoljam s az ágyon kössünk ki ismét. Azonban nem tettem ennek ellenére sem semmit. Csak mozdulatlanul figyeltem, ahogy rám kacsint és kimegy a szobából... még mindig nem értettem, hogyan történhetett meg velem ez a csoda, éppen velem, aki sosem érzett ilyen mély érzéseket senki iránt.
Lassan, lágy pálca mozdulatokkal öltöztem fel és pakoltam össze.
Éreztem, hogy Esmé figyel, és bár legalább olyan simogató volt a tekintete, mint korábban a függönyök között betörő gyenge kis fény, nem tudtam koncentrálni. A szétdobált ruhák nagyrésze gyűrött gombócként kötött ki a bőröndömbe.
Hogy lehetek már megint ilyen szerencsétlen? Valahol ezen a ponton tudatosult bennem, hogy Esmé jelenlétében eddig szinte egy varázslatom sem sült el éppen jól. Az pedig csak a hab a tortán, hogy még Nyström is padlóra – illetve hóra – küldött, mikor a házhoz siettünk. Az egy dolog, hogy én akkor szerettem belé, de el sem tudom képzelni, ő mit gondolhatott rólam abban a percben.
– Ez jobban szokott menni általában – jegyeztem meg és mosolyogva kisétáltam a csomagommal a nappaliba.
Odamentem hozzá, adtam egy puszit a homlokára. Csak ezután rontottam be a fürdőbe, hogy még rendbe tegyem magamat kicsit. Lehet, hogy gyorsnak kell lenni, de én egyetlen mugli kedvéért sem voltam hajlandó egy gyors mosdás nélkül elindulni... főleg nem Esmé oldalán.
– Készen állok az indulásra – mondtam, mikor visszatértem hozzá a nappaliba.
Odamentem elé, finoman megcsókoltam. Szükségem volt erre a kis időre, hogy magamhoz térjek rendesen a tegnapi ivászat és a rémálom keveréke után. Olyan volt az elmúlt éjszaka, mintha a kellemes bálozás után mérget vettem volna be és azt csak nehezen tudta volna legyűrni a szervezetem.
Ekkorra azonban visszatért az erőm. Az édes csók megnyugtatta a megviselt idegeimet.
– Még egyszer jó reggelt – suttogtam, mikor elhúzódtam tőle.

          Minden érkezés egy indulással kezdődik. Minden indulás a tervezéssel. A tervezés tarthat akár percekig, egy röpke elhatározás nyomán, de lehet, hogy hónapokat is felölel. Nekünk csak pár pillanatunk van a készülődésre, de szerintem ennyi is elég lesz. Sok dolgot nem hoztunk, nem tudunk itt hagyni semmit. Csak némán figyelem, ahogy a hálóban pakol, az én bőröndöm már az ajtóban várakozik.
          - Tudod, eredetileg tízig kellett volna kijelentkezni, de kaptunk egy óra haladékot, és…
          Tudhattam volna, hogy a magyarázatomra nem is kíváncsi annyira. Pedig biztos voltam benne, hogy nem fogja tudni, ha lesokkolódott a bejelentkezéskor. A csók mondjuk mindig hatásos lesz ahhoz, hogy elhallgattasson. Egyébként nem értem, hogy miért aggódik a folyton, mert látom rajta, pedig nem lenne rá oka. Egyszer majd jól kifaggatom mindenről. Amíg elszalad a fürdőbe még egyszer az ablakhoz lépek és kinézek a csodálatos épületre. Tegnap annyira a feladatra koncentráltam, hogy teljesen kiment a fejemből körbenézni. A zörgés abbamarad a mosdóban, én pedig visszaülök a kanapéra, azért annyira nem sietünk, hogy öt percet ne tölthessünk el nyugalomban.
          - Jó reggelt!
          Csillognak a szemeim, és most először vagyok féltékeny egy férfira, amiért jobban néz ki nálam. Még a varázslat sem segítene azon a borzalmon, amin az ébredésem óta nem tudok helyrehozni. Majd talán otthon a nyugalomban, de a tegnap este egyszerűen csodálatos volt. Én nem is tudom leírni szavakkal azt, amit az éjszaka nyújtott.
          - Örülök neki, hogy már jobban vagy. Az éjjel megijesztettél kicsit. Mehetünk?
          Felállok a helyemről pont időben ahhoz, hogy a kopogás jelezze a hordár érkezését. A taxit már megrendelték nekünk a recepcióról, csak vissza kell érni a barátomhoz, onnan pedig egyenes az út hazafelé. A taxiban nyitom csak ki újra a számat.
          - Emlékszel rá, mikor megkértelek rá, hogy maradj nálam egy napot? Még mindig van kedved hozzá, hogy nálam töltsd ezt a napot?
          Megérteném, ha azt mondaná, hogy nem. Az én kis lakásom, és a helyhez kötött életem nem felel meg Elliot életvitelének. De majd átlépünk ezen az akadályon valahogy. Tudom, hogy ennek most nagyobb jelentősége lesz, mint korábban, de ki fogom bírni. Muszáj lesz.

          Belépve a lakásomba egy teljesen megkönnyebbült érzés szabadít fel. Mintha eddig valamilyen buborékban lettem volna, és azzal, hogy eljöttünk onnan, a láncaim elszakadtak. Ledobom a bőröndöm a háló közepén, majd visszamegyek szerelmemhez.
          - Nem hiszem el, hogy tényleg sikerült. Hogy mehetett ez ennyire könnyen? Annyira izgultam mikor kisétáltunk az ajtón. Kérsz inni valamit?
          Egy pillanatra megállok, mert nem hallom a körmök kopogását a padlón. Hol lehet Felix? Tudom, hogy nem szereti a tűzijátékot, és biztos vagyok benne, hogy a fürdő nincs elég mélyen a lakásban, hogy elbújjon ott. Aggódva nézek Elliotra, majd elkezdek rohangálni a lakásban egészen addig, amíg a műteremben egy papíron meg nem látom anya kézírásával az üzenetet arról, hogy nála van. Coco is, szerencsére. Azt hittem, hogy nem kapja meg időben a levelemet, de úgy tűnik, mégis.
          - Felix nincs itthon, tényleg csak kettőnké a lakás. Mit szeretnél csinálni? Egy villásreggeli jó lesz? Tudok egy olcsó és jó helyet a közelben.
          Ezt a kört viszont Elliotnak kéne állnia, még azt se tudom, hogy a következő hónapokban mit fogok majd tenni, de szerintem átjárok majd anyához. Úgyis régen láttam már, és lesz miről mesélnem is. Belebegtetem a másik bőröndöt a hálóba, majd megfogom Elliot kezét, és ezúttal az ajtón távozunk. Az utcákon senki se jár, a bulizók még alszanak ilyenkor általában, az újév első napja pedig egyébként sem a nagy nyüzsgésről híres.
          Út közben kicsit hozzábújok szerelmemhez, mintha nem csak az új év jött volna el, hanem én is másként látnék dolgokat. Például az eddig unalmasnak hitt játszótér, most rengeteg lehetőséggel kecsegtet. A házak a megfakult színeikkel, most szinte világítanak az elmém által kivetülő képektől.
          - Tudod, szeretném, ha egyszer elvinnél majd még magaddal. Nagyon élveztem a dolgot, még akkor is, ha szemét módon leitattál! – bököm kicsit oldalba. – Ugye tudod, hogy az bosszúért kiált?
          Elmosolyodom, de már látom is a helyet, ahova megyünk. Egy gyorsétterembe térünk be, ahol nem csak hamburgereket lehet kapni, hanem olyanokat is, amiket gyorsan el tudnak készíteni, de rendes főételek. Olcsó, nem rossz a minősége, de azért nem is egy olyan étterem, mint a tegnapi. A pulthoz lépek és rendelek egy salátát néhány csirkefalattal, és kólával. Keresek egy üres asztalt, majd leülök hozzá, amíg szerelmem rendel.
          - Tudom, nem nagy dolog, de semmi nincs otthon, és farkas éhes vagyok már.
          Nem hiszem, hogy hihető lenne a salátával a tányéromon, viszont a gyomrom se akarom kikészíteni teljesen. Erőt veszek magamon, mert tudom, hogy nem itt kéne beszélgetnünk erről, de nem bírom ki a következő alkalomig, mikor lehetőség lesz rá.
          - Mik a terveid a jövőben? Hova mész innen? Hova vezet a következő kalandod?
          Remélem nem ért félre, mert nem szó szerint értem az innent. Főleg, hogy a holmija nálam van. A nyakamhoz nyúlok a láncot keresve, de az nincs ott. Kicsit bepánikolok, de végül arra jutok, hogy biztos a bőröndömben van, mikor mindent beröptettem oda, akkor azt is. Majd ha hazamegyek, akkor megnézem, de azért tovább matatok már megszokásból a nyakamnál.

Esmé lakásába visszatérni már-már otthonos érzés volt és az csak javított a helyzeten, hogy nem került elő Felix és mordult rám ismét. Szerencsére beleegyeztem, hogy itt töltsem ezt a napot vele… igen, minden alkalmat ki fogok használni, hiszen holnap vagy holnap után talán nem is leszek a Szigeteken.
– Nem ment könnyen azért, de körültekintőbb voltam, mint máskor – ismertem el.
Nem feszegettem ugyan a kelleténél jobban ezt a témát, de reméltem, hogy ért: miatta tettem meg mindent. Csak az ő kedvéért gondoskodtam mindenről, magamtól csak a bálra osontam volna be és amint meg van a kard valami titkos kijáraton át távoztam volna. De nem, ez alkalommal nem lehettem ennyire ostoba és felelőtlen. Esmé ott volt, őt nem sodorhattam baja még egy értékes kardért sem… hiszen ő minden kincsnél fontosabb nekem.
Miután lepakoltunk és Felix sem került elő – a gazdája emiatt láthatóan nem aggódott, így biztosan minden rendben volt vele –, előkerült az evés, mint téma. Korgott a gyomrom, hiszen úgy rohantunk el a szállodából.
– Rendben – egyeztem bele és a kabát zsebembe nyúlva ellenőriztem, nálam vannak-e még azok a mugli érmék, amiket Dean adott a kezembe legutóbb.
Talán egy kakaóra nem hívhattam meg, most gondoltam megpróbálkozom a reggelivel. Végül is most már van közöttünk valami és talán nem idegenkedik az ilyesmitől… főleg azok után nem, hogy egyedül egyenlítette ki a szállóban a számlát.
Az utcát még most is hó borította, szinte érintetlen fehér takaróként lepte el a környéket. Nem sokan merészkedtek ki még, hiszen ez volt az újév első napja.
Csendesen sétáltunk egymás mellett, kéz a kézben. Esmé hozzám bújt egyszer csak, átkaroltam, hogy még közelebb húzzam magamhoz. Na, az ilyen pillanatokra értettem: ki kell használni, mert sosem tudhatjuk, mikor látjuk egymást legközelebb… habár legszívesebben elrabolnám, hogy magammal vigyem mindenhová. Azt viszont el kell fogadnom, hogy mások vagyunk. Ő valószínűleg nem vágyik az én életemre, még akkor sem, ha élvezte.
– Mondhatnám, hogy igen, gyere velem máskor is – mondtam és kicsit talán lehangolt lettem a témától, vagy inkább valami furcsa, előgyász lett úrrá rajtam. Ezt a pillanatot sajnáltam, ezt a nyugodt, felbecsülhetetlen érzést, amit mellette éreztem először gyerekkorom óta.
– De nem tehetem… amin most túlestünk, egyáltalán nem hasonlít egy átlagos munkámhoz. Általában sokkal veszélyesebb. és téged nem akarlak veszélybe sodorni, mert sz…
Még mindig nem tudtam kimondani azt az egyszerű szót, pedig nagyon szerettem volna. Hálás voltam a sorsnak, hogy pont ekkor értük el az éttermet. Szerencsére a bosszúért kiált részre sem volt alkalmam reagálni, habár szívesen bevallottam volna neki, mennyire vicces volt. A kedvemért simán benyakalta az összes pezsgőt, amit a kezébe nyomtam.
Az étteremet muglik üzemeltették, egyértelmű volt, mikor egy egyenruhás fiú söprögetni kezdett az ajtó előtt. Nagy nehezen kerültem ki és érdeklődve bámultam vissza rá. Valahogy a muglik annyira furcsák nekem.
– Majd én fizetek… – mondtam Esmének, mikor megálltunk egy pult előtt.
Amíg ő rendelt, én elolvastam a kínálatot. Volt minden, fekete színben pompázó üdítők és szendvicsek. Egészen hasonlítottak ahhoz a hamiburgerhez, amit egyszer az Oxford Streeten ettem. Az illat viszont itt nem volt olyan kellemes, kicsit bántotta is az orromat.
– Töklevet szeretnék inni… – mondtam kicsit bizonytalanul, miután a pultban álló férfit meggyőztem arról, hogy nekem egy sima hamiburger kell.
– Sajnálom, de ilyesmit nem tartunk. Van kóla és… – kezdte volna, de gyorsan a szavába vágtam.
– Akkor egy olyan koalát kérek… – erre már úgy méregetett, mint az az utcai hamiburgeres alak. – Gyorsabban, éhes vagyok!
Elővettem a szokásos, mérges és éhes vagyok arcomat, hátha ez sürgetően hat rá. Hamarosan étellel a kezemben mentem Esmé után, aki bájosan közölte egy adag saláta felett, hogy farkas éhes. Hát nehezemre esett elhinni, de mosolyogva ültem le hozzá.
Amint kényelembe helyeztem magamat, hatalmas falatot haraptam a hamiburgerbe és csak reménykedtem benne, hogy kevésbé vagyok undorító, mint máskor. Már megszoktam, hogy gyorsan kell ennem, ráadásul ritkán jutok ételhez, így a mohóság általános probléma nálam.
– Ettem már jobb hamiburgert… – mondtam kicsit csalódottan. – Máskor inkább az Oxfort Streeten együnk annál a szekérnél…
Csak Esmé kérdése terelte megint komoly mederbe a témát. Megértem, hogy kíváncsi, de nehezemre esik még mindig megnyílni, pedig ezt is legalább annyira szeretném, mint a fülébe súgni: szeretlek.
– Nem tudom, sosem tervezek előre – rántottam meg a vállamat. – Ha hallok valami pletykát vagy felkeresnek egy megbízással, akkor elutazok, akár külföldre is…
A nyaka körül babrált, mintha zavarban volna. Kicsit aggódtam mit szól ahhoz, hogy ilyen hirtelen döntéseket szoktam hozni. Gyorsan hozzá tettem a biztonság kedvéért: – De majd szólok, ha esetleg el kéne utaznom hosszabb időre.
Fogalmam sem volt, hogy ez mennyire volt megfelelő válasz ebben az esetben… de ami azt illeti sosem volt még barátnőm. Vajon Esmé már annak számít? – elmélkedtem és próbáltam nem azokra a rosszul sikerült egy éjszakás kalandokra gondolni, amiben részem volt. Azok a nők nem is hasonlíthatók hozzá, ráadásul a legtöbbjükkel csak azért kezdtem ki, hogy ellopjak valamit, mikor végre elalszanak.
– Megígértem, hogy írni fogok mindennap, ha kell… tudni fogod, mi van velem – próbáltam legalább egy olyan dolgot mondani, amit feltételezhetően tartani is tudok.
Csak egy pillanatra néztem el a válla mellett, kifelé az utcára és ez elég volt, hogy minden önuralmamat elveszítsem.
– Mit keres ez meg itt? – kérdeztem, de inkább magamnak szántam a kérdést, mint Esmének.
Az alak egyenesen velünk szemben állt. Sötétség áradt belőle, de a csuklyája alól nem villant elő egy pillanatra sem a tekintete. Olyan volt, mint mindig… rejtőzködő, de most nem mozdult. Nem menekült el azonnal, mint ahogyan máskor tette volna. Egyszerűen csak ácsorgott és állta a tekintetemet.
– Megölöm! – kiáltottam el magamat és a pálcámat kerestem. Fel sem fogtam, hogy muglik között vagyunk, vagy hogy Esmé ilyennek idegbetegnek lát.
Nem vártam tovább, nem érdekelt hol a pálcám, amint megmozdul apám abbahagytam a kutatást. Fogtam magamat és kirontottam az épületből. Most aztán nem ráz le!Ha már tönkre tett életem talán legboldogabb két napját, akkor igenis mutassa meg az arcát.

          Azt mondják, egyszer minden véget ér. Lehet az akár csak a mozi, egy színdarab vagy komoly dolgok is, mint az élet. Most csak abban reménykedem, hogy az idő kicsit lelassul a kedvünkért, és sokkal később fog eljönni az este, és az, hogy elválnak az útjaink. Örülni fogok minden egyes levélnek, amit Elliottól kapok, de az mégsem ugyanaz az érzés lesz, mint fogni a kezét, belenézni azokba a meleg barna szemekbe, és elbújni az ölelésében. Tudom, hogy átvészeljük majd az egészet, de akkor is szörnyű lesz távol lenni tőle. Mégis úgy gondolom, hogy mindezek után majd sokkal édesebbek lesznek a közösen töltött percek.
          - Sejtettem, hogy ezt mondod majd, és nem fogok az utadba állni. Már a ház is megviselt, ez a mostani pedig inkább szórakozás volt, túl egyszerű is mondhatni.
          Tudom, hogy csak hátráltatnám. Neki sokkal több tapasztalata van, és egyedül könnyebben tud menekülni is, ha arra lenne szükség. Igazából már ez a kis kaland is ajándék volt részünkre, főleg így az események fényében. Elmosolyodom, majd egy puszi kíséretében köszönöm meg a kisegítést. Azt hiszem, a rendelésem még ki tudnám fizetni, de nem vagyok benne biztos. Távoztomban még megfordulok, ahogy meghallom a töklé szót, de csak elmosolyodom. Sokkal többet kell a muglik között járnunk, hogy megszokjon néhány dolgot majd. Lefoglalok egy asztalt az ablak mellett, és lassan falatozni is kezdek. Csak akkor szólalok meg legközelebb, mikor Elliot is ideér. Nagyon aranyos volt a pultnál, újra beleszerettem, vagyis inkább még jobban.
          - Töklevet nem fogsz kapni a varázstalanok között – suttogom, mert az étterem eléggé tele van ezen a részen. – És innen nehezen tudnánk elmenni Londonba, hacsak nem akarsz elvinni a lakásodba. És milyen szekér?
          Gonoszkodom kicsit, mert láttam már én is olyan ételárusítót, és a hamiburger is elég fura, de tudván mennyire nem érzi magát otthon a muglik között, inkább nem próbálom meg kijavítani. Nem most, majd egy kicsit később. Egy újabb adagot kapok a számba, amíg hallgatom a jövőről szőtt terveit. Akkor talán sokára lesz még, hogy elmegy, és jó sok időt tölthetünk majd együtt. Ez felvillanyoz kicsit, de azért nem élem bele magam, mert ahogy mondta, talán még a randink kellős közepén elmegy majd. Oké, ezt azért nem gondoltam komolyan, de tény, hogy ennyire váratlan dologra gondolt.
          - Már nem érem be azzal, hogy írsz. – Átnyúlok az asztal felett, és letörlök egy kis szószt a szája széléről, majd bekapom az ujjam. – Azt akarom, hogy épségben érj vissza, és elvigyél majd mindig valami szép helyre – kacsintok egyet.
          Remélem érti, hogy nem a Buckingham Palotára gondolok a szép hely alatt. Nem érdekelnek az olyan puccos helyek, csak annyi, hogy - a ki tudja mennyi idő után - együtt töltsünk egy kis időt. Aztán egyik pillanatról a másikra megváltozik a hangulat. Követem a tekintetét, amíg meg nem látok egy csuklyás alakot. A tekintetem kettejük között járatom, és szavak nélkül is tudom, Elliot számára több mint egy esetleges megbízó. Bár a sürgős kutakodás, gondolom a pálcája után, mégis inkább erre a következtetésre ad okot.
          - Elliot, ki ez az alak?
          A válasz nem éppen az, amire számítok. Szerelmem kirohan az étteremből, és mire az ablak felé fordulok már a csuklyás alak is eltűnik. Nem akarom otthagyni az ételt az asztalon, de jobbnak látom, ha utána rohanok, mielőtt még valami baj lesz. Mire az ajtóhoz érek, már nyomukat vesztem. Keresem őket, amennyire csak lehet, de lehetetlenség megtalálni két embert, akik esetleg nem is akarják, hogy megtalálják őket. Főleg, mivel az idegen is varázslónak tűnt, és ha hopponáltak, akkor… akkor aztán bárhol lehetnek. Egy pillanatra lehunyom a szemem, és a megérzéseimre hagyatkozva elindulok az étteremtől keletre, vissza a lakásom felé. Arra van egy kisebb park, ahova a gyerekeket szokták vinni, játszótérrel. Idefelé jövet kikerültük, de attól még ott van.
          Döntésem jónak bizonyul, mikor a hóban feltűnő hoppanáló lábnyomok mellett egyértelmű szaladás nyomai is ott vannak. Csak erre mehettek, a kérdés már csak az, hogy megálltak-e a játszótérnél.
          - Elliot! – kiáltom el magam.
          Végül meg is találom őket, a veszekedésük hangaiból nem nehéz kitalálni, hogy merre mentek. Megszaporázom lépteim, majd Elliot mögött megállva, figyelem a vitájukat. Az idegenen még mindig rajta van a csuklyája, így az arca nem látszott, de szerelmem határozottan felismerte, mintha átlátna rajta.
          - Elliot, ki ez az alak?
          Óvatosan lépek közelebb, nem akarok semmibe belekeveredni, és főleg őt nem akarom hátráltatni, de szeretném, ha érezné, hogy itt vagyok vele, és nem kell aggódnia miattam.
          - Nem meséltél neki rólam? Pedig az előbb úgy tűnt, hogy nagyon közel álltok egymáshoz. Családi vonás, hogy ilyen könnyen meghódítod a nőket.
          Családi vonás? A férfi Elliot egyik rokona lenne? Igaz, az édesanyjáról mesélt már, de a családja többi tagjáról nem sokat tudok. Egy pillanattal később pálca villan az idegen férfi kezében, és disaudio valamint a kiábrándító bűbáj egy keveréke vesz minket körbe. Még közelebb húzódom Elliothoz, remélem nem zavarom vele.
          - Így már jobb lesz. Nem kell félni tőle, hogy a mihaszna muglik felfedeznek minket.
          Egyáltalán nem érzem magam biztonságban, pedig a férfi semmi olyat nem tett, ami támadólag hatna felém. Ránézek szerelmemre, aki túlságosan is koncentrál, így abban sem vagyok biztos, tudja, hogy itt vagyok.
          - Megszerezted azt, amiért küldtelek, kölyök? – Nyújtja ki a férfi a kezét. – Add át nekem, ne kelljen erőszakot alkalmaznom a barátnőd előtt.
          Ez az alak nem Nyström. Ha ő rám támadna, akkor esélyem se lenne ellene. Talán még arra se lenne időm, hogy elővegyem a pálcámat. Remegni kezd a kezem, és inkább távolodom pár lépést tőlük. A testem magától mozdul, még akkor is, ha tudom, nem jó dolog az, amit csinálok. Kutatni kezdek a pálcám után, hogy ha használni kell, akkor ne kelljen még keresgélnem, de amint láthatóvá válik, ki is repül a kezemből, és az idegennél landol. Merlin adja, hogy ne legyen semmi baj, mert akkor halálra vagyok ítélve.

Fájtak a lábaim, ahogy rohant apám után, aki közvetlenül előttem haladt a kis parkban. A játszótér sarkáig meg sem állt, de nem akart most elmenekül, nem akart magamra hagyni, hogy hónapokig idegeskedjek, miért bámult abban a rövidke pillanatban az étteremnél. Valahogy más volt a helyzet, furcsa és megmagyarázhatatlan volt, ahogyan megállt és szembe fordult velem.
Rá üvöltöttem, hogy miért került éppen most elő és miért kell tönkre tennie az életemet, azt a kevés boldogságot, amiben most végre részem van. Nem érdekeltek a válaszai, csak törtek fel a szavak.
Esmé ezután ért valamikor utol minket. Mögöttem állt meg, ezért csak a hangját hallottam meg, ahogy a csuklyás alakról faggat.
Talán egyszer említettem neki, hogy nem ismerem apámat, vagy legalábbis nem a hagyományos módon. Akkor még elképzelni sem mertem volna egy ilyen helyzetet, hogy itt fog állni velem szemben és rázúdíthatom minden dühömet… talán ez volt az a pillanat, mikor tudatosult bennem, mi is történik.
Apám szavai kegyetlennek tűntek. Szemrehányásnak hangzott a kérdés, hogy miért nem beszéltem a barátnőnek éppen róla. Semmi közöd hozzá – futott át az agyamon a válasz, de végül nem mondtam ki ezeket a szavakat, nem ért annyit.
– Az apám… – mondtam halkan, de nem fordultam Esmé felé.
Csendesen figyeltem az alakot.
Itt van előttem, ez most nem olyan, mint a házban – magyaráztam meg magamban. Nem képzelődtem. Húsvér ember volt, nem egy árny, akit a mágia szabadított rám.
Nehezen emésztettem meg a szavait. Családi vonás? Milyen családé? Semmit sem tudok róla és nem is biztos, hogy akarok. Az önteltségéből csak annyit értettem meg, hogy anyám is egy préda volt neki, akit jól kihasznált, amikor pedig becsusszant egy „kis probléma”, akkor szépen eltűnt a képből.
– Undorító ember vagy… – szakadt ki belőlem. – És nincsen semmilyen családi vonás, amit tőled örököltem volna! Egy kicsit sem akarok rád hasonlítani!
Éreztem, hogy Esmé közelebb jön hozzám, de nem örültem neki. Nem akartam, hogy baja essen. Bár nem ismertem az apámat közelebbről, biztos voltam benne: mindkettőnkkel végezhetne. Itt már nem válnak be az egyszerű trükkök, ha harcra kerül a sor.
Közben apám néhány egyszerű mozdulattal elzárt minket a mugliktól. Sokkal erősebb varázslónak tűnt ilyen közelről, mint azt hittem volna.
– Te… – ennyit tudtam mondani.
Hogy lehetett ő a valódi megbízó? – tomboltak bennem az érzések, ökölbe szorult a kezem. Nagyon szerettem volna megütni, de nem mozdultam. Csak bámultam rá és képtelen voltam egy pillanatig megszólalni. Kellett ez a kis idő, hogy összeszedjem magamat, felfogjam, amit szükséges. Igen, ő az apám és igen, talán árthat is nekem, de nem adom meg neki olyan könnyen, ahogyan az anyám tette. Küzdeni fogok ellene.
– Erőszakot akarsz alkalmazni? Hát csak tessék, mert nem kapod meg a kardot – futott át egy kegyetlen mosoly az arcomon.
Érdekelt a reakciója, a veszély viszont annál kevésbé. Azt ugyan nem figyeltem, hogy Esmé mit művel mellettem, de egyszer csak a pálcája elrepült mellettem és a csuklyás alak kezében kötött ki. Ösztönösen kinyújtottam a kezemet, hogy eltakarjam, amennyire lehet.
– Őt hagyd ki belőle! – mondtam apámnak, aztán Esmére pillantottam.
Nagyon ijedtnek tűnt, meg akartam nyugtatni. De hogyan is tehetném meg mindezt, ha egyszer én is ilyen zavart és ideges vagyok? – elmélkedtem.
– Maradj mögöttem! – súgtam oda neki és most komolyan gondoltam.
Ez az alak nem Nyström, aki az ivástól még varázsolni is csak nehezen tud. Ha úgy látja jónak, még Esmét is képes lenne bántani talán.
Nem értettem, miért mentett meg annyiszor, ha most képes csak így megzsarolni. Ráadásul ártani akar nekem, miközben ő volt az, aki megmentett Svédországban – próbáltam összerakni a kirakós darabjait, de nem álltak össze. Érthetetlen, furcsa, álomszerűen zavaros volt az egész jelenet.
Persze a szívem mélyén tudtam, hogy egyszer eljön a nap, amikor szemtől szemben állunk majd… de valahogy szürreális volt elképzelni. Nem így képzeltem el az egész helyzetet, nyugodtabbnak, szeretettel telinek talán, bár ez gyerekes volt részemről.
– Bízz bennem! – folytattam a mondanivalómat Esmének, aki még mindig rémülten nézett a szemembe.
Apám felé fordulva még mindig azt a nevetséges csuklyát, a pálcás kezét láttam és a gyűrűt, amit talán soha nem vett le. Semmi hasonlóságot nem láttam kettőnk között, de talán az vakította el a belső szememet, hogy ennyire kegyetlenül viselkedett. Elhatároztam, hogy azt fogja kapni tőlem, amit ő adott nekem. Kegyetlen és érzéketlen leszek.
– Én szereztem meg a kardot és mivel tetszik, meg is fogom tartani… – mondtam és a óvatosan kivettem a pálcát a zsebemből, de a kezemet egyelőre a hátam mögé rejtettem.
Nem követem el azt a hibát, hogy azonnal megmutassam neki és úgy járjak, mint Esmé. Ráadásul most mind a kettőnket nekem kell megvédeni valóban.
– Tudod, hogy a különleges tárgyak a gyengéim – folytattam és megforgattam az ujjaim között a pálcát. Készen álltam rá, hogy előkapjam, ha szükséges. – Talán okosabban kellett volna kiválasztanod, hogy ki keresse meg neked.
Finoman oldalra léptem, hogy most már a teljes testemmel eltakarjam Esmét. Az egy dolog, hogy engem bánt, de őt nem fogja.