London Nyilvános Könyvtára

...azoknak, akik RAJONGANAK a mugli költészetért, írókért.

Neked <3

***

Fáztam, pedig összehúztam magamon az elegáns szürke kabátot. Azt, amelyet még Luctől kaptam, s amely egy hatalmas véletlen folytán a kezem ügyébe került. Épp most... Épp mikor... mikor szakad az eső és mikor... mikor kell. Mert kell. Pedig azt hittem, többet nem veszem fel.
Tudta, hogy gyűlölöm, ha ajándékot kapok tőle. Tudta, mégis imádta, ha adott. És most... a gyűrűvel a kezemen még rosszabbul érzem magam. Még a kis fekete szalag se segít, amit a gallér hajtókájára tűzök, s amelyet menet közben a szálló esőcseppekkel egyetemben az arcomba sodor a szél, hogy lágy cirógatásával csak még jobban fájdítsa szívemet és mélyítse bánatom.
Nem. Néha nagyon is úgy érzem, örök körforgás ez. Elhagyhatatlan, kihagyhatatlan, meghamisíthatatlan.
S meglehet így is kell lennie. Talán épp ez a gondolat ad erőt. Energiát, hogy lépjek, újra és újra, s noha bőrig ázok, nem zavar.
A könyvtár parkján keresztül átvágva mindössze előreszegezett tekintettel megyek el a szép angyalokat formáló szökőkút mellett. Az sem érdekel. Angyalok nincsenek. Többé már nem.
S épp ez az... elvesztettem a hitem. Tudom jól. De kaptam valamit... a régi, oly jól ismert életem. Na persze most megfűszerezve Yolandával és Benjaminnal, akik több mint gyakran zargatnak fel különfélébb problémáikkal, de... mégis örülök ennek az egésznek...
Újra én vagyok. Csak én.
A Jéghercegnő.
És most, ha látna az iskola legtöbb diákja, kinevetne. A híres Yvette Delacour egy ostoba mugli könyvtárban, pedig... igen.!
A forgóajtó elegánsan enged tova az épületbe, abba a jó melegbe, ami másoknak mosolyt csal az arcukra, ám nálam semmilyen más hatást nem vált ki, mint a nemrég eleredt eső.
Közömbös vagyok. Már túl közömbös is, de hát ha egyszer ez vagyok én...
Igen, ez vagyok...
Ez az én világom. A legjobb hely. Mert itt senki sem bánt. Senki nem bánthat.
Nem is teketóriázok sokat, hamarosan már a polcok közt bóklászom, s noha ez közel sem az a közeg, mint ami a Roxforti könyvtárat jellemzi, mégis élvezem ezt a fajta újdonságot.
Irodalom... történelem... tudomány...
A muglik világa is tele van érdekességekkel. Nem értem miért is zárkózik el a társadalom nagy rétege mindez elől. Talán csak a fensőbbségérzet miatt vagy netalántán túl bezárkózottak...
Olyan rejtély, amit nem kellene megfejteni.
És a sok lézengő tekintet kereszttüzébe nem zavartatva magam szedem össze azokat a köteteket, amelyek címe felvillantja bennem a kísértést a tudásra, hogy aztán kellően megpakolva megcélozzam az egyik árván és teljesen üresen várakozó asztalt egy elhagyatott zugban, letelepedjek rá és végre élvezhessem a szünet és a magány adta örömeket.

A csodálatos nimfának

Brrrr, szokatlanul hideg idő van. Végülis már nyár közepe van. Jobb lesz behúzódni valahová amíg eláll az eső. Meg ha már úgyis a könyvtár közelében vagyok, veszek ki néhány könyvet. A hideg esőcseppek szinte alig különülnek el egymástól, ez valószínűleg valamilyen  vonzástörvény. Már eléggé megáztam, így nincs értelme rohannom. Majd a könyvtárban megszáradok vagy ha alkalom adódik rá megszárítom magam. Szeretem ezt az impozáns épületet, az angyalkás szökőkút kissé giccses, ám még szebbé teszi a helyet. Felsétálok kies, nagy tócsákkal borított márványdarabokon. Megérkezve a nagy boltíves elosztóhoz körbepillantok, először talán kissé elveszettnek tűnök, de egyáltalán nem így van. Párszor már jártam itt. Elügetek hát az irodalmi részleg felé, egy bizonyos könyvet keresek most már, mivel ez a borongós idő, kissé bánatos: Novalis-Válogatott versek című kötetet, s azon belül is elsősorban a Himnuszok az éjszakához című opushoz van kedvem. Meg is találom egy kis keresés után. A ruhámból majdhogynem csöpög a víz. Sikerül találnom egy félreeső kis zugot. Mosoly szökik ajkaimra. Nincs is jobb egy félreeső helyen egy üres asztalnál kényelmesen olvasgatni egy jó könyvet. Amennyiben az ember Hollóhátas vagy könyvmoly típus, esetemben mindkettő. Néha rámtör, de ugyan kire nem? Tehát határozottan kilépek az említett fabútorhoz, hirtelen megállásra kényszerülök egy karnyújtásnyira csak a pihenőhelytől. A megállás oka pedig nem más, mint Miss Yvett Delacour. A csodálatos szőkeség, jéghideg porcelán. Pár pillanatig csak állok, de lehet, hogy egy-két perc. Nem is tudom, olyan, mintha belémnyilalt volna valami. Meg merjem szólítani? Miért ne, elvégre is a húgom barátnője. Meg háztárs is. Tehát megszólíthatnám nyugodtam. Jellegzetes csábos mosolyra görbül a szám, nem tehetek róla, csinos lányoknál mindig ez a reakció, talán ösztönös. Mindazonáltal a felgyorsuló szívdobogás szokatlan, vagyis, ha igaz az amit rebesgetnek, hogy a hölgyeményben véla vér is csorog, akkor érthető.De hogy szólítsam tegezzem? Magázzam? Hülye vagyok, hogy itt diskurálok magammal? Azt hiszem az. Gyerünk.
-Szervusz Yvett! Látom az iskolán kívül is bizonyítod, hogy igazi Hollóhátas vagy! Nem zavar, ha ideülök melléd?
A hangom különösen határozottnak hat. Mégha valójában eléggé bizonytalan vagyok. Nem tudhatom, hogy egyáltalán megismer e még. Remélem igen. Pont ilyenkor kell megáznom, hát hogy nézek most ki? Persze ő vizesen még elbűvölőbb.

Neked <3

***

Szavak. Teljesen értelmetlenek. Unalmasak. Idegenek. Egy idegentől.
Felpillantok. Hidegen, ridegen, mint mindig. Szemem kíváncsi fagyos szikrában izzik, de semmi különösebb érdeklődést nem mutat, ahogy mindig is.
Hisz ki lenne az, aki megérdemli hogy pár pillanatnál több figyelmet szenteljek neki?
Most pedig úgysem vagyok abban az állapotban. Sőt. Abszolút nem.
Így elhúzom a szám, miközben szemrevételezem az idegent és azonosítom magamban.
A Lockwood kölyök, aki az iskolába járt... mikor is? Egy éve? Vagy talán van már az kettő? Ugyan ki tudja... repülnek itt az évek.
Ja igen, és neki van az az idegesítő húga, aki állandóan Yolandát utánozza. Vicces néha nézni, ahogy a kis szöszke leányzó az én szőke ciklon testvérem után jár, s előadja magát hasonlóképp, ahogy Yolanda, persze kevésbé eredményesen.

Ám mindez engem tulajdonképp semmiben nem érint, s igazság szerint erre most döbbenek rá. Mert mi közöm van rá ennek a szinte vadidegen embernek (mert lényegében kétszer ha összeakadtam vele a folyosón még anno) és a testvérének a cselekedete, a létezése és a jelenléte.
Nem csoda talán, ha arcomra a teljes megdöbbenés ül ki egy pillanatra, amit felvált a bosszúság, mely leginkább abban nyilvánul meg, hogy ajkaim szorosan összezárom, úgy, hogy szinte már mindössze egy vonallá préselődik össze.
Talán ez kevésbé bájos dolog, de a véla én mindent megszépít. Na nem mintha hasznát élvezném ennek.
Szemem kissé összébb szűkül, míg agyam lázasan keres valami tökéletes kibúvót arra, hogy egyrészt kimagyarázzam, hogy egy mugli könyvtár kellős közepén ülök és hogy nem kívánt társaság a fiú. Akinek még csak a nevére sem emlékszem.
De hát rossz vagy nem... sose voltam toppon a névmemóriában.

Végül arra a következtetésre jutok magamban, hosszan noha mindössze csak pár perces vívódás után, hogy sokkal jobb lenne, ha minden ellenségeskedés nélkül helyet adnék magam mellett.
Ez viszont olyan gesztus lenne, amelyet soha senki (vagy legalábbis oly kevesen, hogy nem emlékszem rá) nem kapott még.
Ergo meg kellene becsülni. Na de a fiú meg tudja? Kizártnak tartom.
Hogy miért? Ő is csak egy nőt lát. Tárgyként kezel. Nem is várok hát mást.
Mégis... valahogy arrébb csusszanok, hogy le tudjon ülni, ha nem is közvetlen mellém, de nem túl messzebb tőlem.
Igazából lényegében egy szó nélkül rövidre zártam a beszélgetést. Szánalmas dolog-e vagy sem... én ilyen vagyok.
És örüljön hogy nem küldtem el, mint nagy általánosságban, a többieket a világ egy másik tőlem legmesszebb lévő pontjára.
Köszönje, a... szép szemének. Na jó nem, inkább csak annak, hogy azért mégis mi varázslók, tartsunk össze. Vagyis... a legőszintébben nem akarok senkit sem magamra haragítani. Talán így a leghelyesebb.
S ennek tükrében újra a könyv felé hajolok, amely tartalma mindeddig igazából semmitmondó volt, de nagyon jó figyelemelterelőként szolgált...