Barátság a semmiből

[viselet]

A zsebemben lapuló kis dobozra simultak az ujjaim, ahogy megindultam Hannah és az öcsém után. Éreztem, ahogy a kissé hűvös, csúszós felület tökéletesen belesimul a tenyerembe. Végre boldog lehette megint, hiszen megszereztem, amit akartam. Az enyém volt úgy, hogy nem kellett elfogadnom az ajándékot.
A dobozkán kívül már csak Hannah története érdekelt jobban. Különös, hogy egy ilyen átlagos lánynak ilyen képessége van. Ez volt az első izgalmas dolog azon kívül, hogy kincseket rejteget a rokonság elől. Többet akartam tudni a Selwyn családról, habár már hallottam róluk, de csupa felületes és unalmas tényt.
Valószínnűleg egy másik helyzetben a desszertre utaló félmondat is felkeltette volna az érdeklődésemet. Régóta nem ettem rendes vacsorát vagy ebédet, hacsak nem Daniel hívott meg valamire, így már a főtt étel puszta gondolata is csábító volt. Nyilvánvalóan az lett volna a helyénvaló, ha már azt találgattam volna vajon mit fognak még felszolgálni, engem azonban a lopás öröme taszított ebbe a mámoros állapotba.
– Ugye nem készülsz semmire? – érdeklődött Daniel, mielőtt beléptünk volna Hannah után a helyiségbe, ahol a megterített asztal várt ránk.
– Ne sértegess! – háborodtam fel és még mosolyogni is próbáltam a meggyőzés kedvéért.
Ő lépett be először, hallottam, hogy szinte azonnal beszédbe elegyedik a vendéglátóinkkal. Ez persze nem lepett meg különösebben, hiszen Daniel már csak ilyen. Mindig vidám, mindenkivel kellemesen el tud csevegni… egyszóval nem is lepett meg különösebben, hogy az egykori betegeivel került ilyen szoros viszonyba.
Mindig is irigyeltem az öcsémet, habár különösebb nem érdekelt az emberek társasága, remekül elvoltam egyedül is. Azonban időnként – mint mindenkire – rám tört a magány súlya. Szerettem volna valakivel beszélni, valakitől segítséget kérni… ha napokat bolyongtam erdőkben apámra gondoltam és fejben levelet fogalmaztam meg neki.
Általában vádló mondatok halmaza sorakozott ilyenkor a fejemben. Miért rontotta el a gyerekkoromat? Miért nem akarta, hogy tudjam, milyen ha az embernek van apja? De a legfontosabb: miért tartózkodott ennyire tőlem mindig, ha anyagilag támogatott? Valószínűleg sosem fogok ezekre a kérdésekre választkapni – zártam le aztán.
Egy pillanatra a zsebembe nyúltam, még mindig ott volt a kis dobozka. Elmosolyodtam, ahogy beléptem a többiek közé. Ők nyilván udvariasságnak gondolták ezt a gesztust, azonban én a saját – ha mondhatjuk így – sikeremnek örültem.
A helyemre ülve a leveses tányérba bámultam. Még mindig ott volt az étel, ami megmaradt – ez nagyjából az egészet jelentette.
„Vagy felerősíti a képességet” – hallottam meg a Henryként bemutatkozó férfi hangját. Eddig nem nagyon szólalt meg, talán ezért is figyeltem fel a beszédére. Bár csak egy rövidke foszlányt kaptam el a mondandójából, tudtam miről van szó.
Hannah meglepett. Nem gondoltam volna, hogy annyira megijed egy kis párszaszótól, hogy máris megmutatja a felnőtteknek a gyűrűt. Talán szerettem volna magammal elhitetni a szívem mélyén, tényleg annyira különlegesnek gondol, hogy velem ossza meg a titkait.
– Milyen képességeket erősít fel? – kérdeztem kissé túl hangosan, habár nem volt szándékomban felhívni magamra a figyelmet. – Akarom mondani, isteni ez a leves!
Megköszörültem a torkomat, miközben kézbe vettem a kanalat.
Talán nem is lett volna annyira jó ötlet, ha Daniel és Mimette túl sokat tudnak meg a szobában elhangzottakból, legalábbis ameddig a ház környékén tartózkodtam. Nem szerettem volna feleslegesen bajba keverni magamat, hiszen kedves családok ellenségeskedése nélkül is éppen elegen vannak a nyomomban kisebb-nagyobb tárgyakkal kapcsolatban.
Éreztem, hogy elvörösödök Daniel kérdő tekintetére – habár csak a szemem sarkából láttam, jól ismertem az öcsémet. Remegő kezemből kiesett a kanál, egyenesen a levesbe. El akartam kapni az evőeszközt – tovább rontva a helyzeten –, így végül az egész tányér megbillent. A nagy csörömpölés és az arcomban, a mellényemen, az ingemen kikötő sós lé kicsit sem volt kellemes. Szerencsére eddigre nem volt annyira forró, hogy komoly égési sérüléseket okozzon.
– Elnézést… – nyöszörögtem és kicsit kétségbeesetten kezdtem törölgetni magamat egy szalvétával.
Danielre néztem, hogy próbálja már meg elterelni a figyelmet rólam. Egyrészem persze reménykedett még, hogy nem néznek teljesen őrültnek, de biztos voltam benne: már szinte teljesen mindegy mit művel ma itt.
– Tudod, általában ennél sokkal normálisabb vagyok – jegyeztem meg Hannah felé fordulva.
Azt hiszem, ha ilyesmit bizonygatni kell az már régen rossz. Ez az én formám, amikor magabiztosnak kéne lennem, vagy legalábbis láthatatlannak, akkor vonom magamra a helyiség összes tekintetét. Elliot, miért nem vagy képes összeszedni magadat? – háborogtam kicsit.
– Mondott valamit a bácsikád a gyűrűről? – kérdeztem olyan halkan, hogy talán tényleg csak ő hallotta.

   Mióta nincsenek a szüleim, rengeteg titok halmozódott fel bennem. Ezekből ha el is árulok párat, jobbára Henrynek mondom el. Mimettet sosem avattuk bele a családi dolgainkba a szüleimmel, hisz túlságosan féltünk, hogy a rokonaink miatt anyut elszakítja apától. Talán túlságosan is fél minden sötét mágiától és attól, hogy bárkinek baja eshet. Amint megtudna valamit az egész történetből, talán Roxfortba sem engedne vissza.
   Henry azonban teljesen más. Auror, így nem fél a fekete mágiától, és bár tud elég sok mindent, nem jár el a szája. Ha ő nem lenne itt Mimettel, már ki se tehetném a lábam egyedül a lakásból. Még a háború előtt, apa rengeteg mindent mesélt el neki, talán olyat is, amiről én sem tudok. Másrészt pedig, nem érdemes nagy energiát fektetni a titkolózásba, ha róla van szó, hisz előbb vagy utóbb úgy is rájön.
   Nos, most kellőképp meglepődtem ahhoz, hogy megmutassam a gyűrűt. Nem érte túl nagy megleptésként Henryt, mikor odaállítottam vele. Kicsit olyan, mintha apa lenne, hisz bármit megoszthatok vele, bár valóban nem tud mindenről. Reménykedtem benne valahol, hogy cáfolni fogja a korábbi megállapításunkat, de nem így történt. Valahol ott motoszkált bennem a tudat, hogy ez az egész csak hasonlóbbá tesz engem a halálfaló rokonomhoz, és ahelyett, hogy feldobott volna, inkább lehangolt az új képesség megjelenése. Bár az is tény, hogy a családban mások is beszéltek párszaszóul, de nem tudtam teljes mértékben a jó oldalát nézni.
Elliot szavaira felkaptam a fejem. Szúrós pillantást vetettem rá, és az orrom alatt motyogtam kissé ijedten, kissé idegesen. -Ezt miért kellett ilyen hangosan? - körbenéztem. Mimette szerencsére nem vett észre semmit, Daniel figyelmét azonban sikeresen fel tudtuk hívni, még ha csak egy pillantás erejéig is. Lesütöttem a szemem, és inkább a tányéromon lévő főételre koncentráltam.
- De kíváncsi itt valaki. - mormogott Henry, majd szinte idegesítő nyugodtsággal hozzáfogott ő is az evéshez.
   Csörömpölésre figyeltem fel, és óvatosan felnéztem. Nehéz volt megállni, hogy ne nevessem el magam, de egy halk kuncogást megengedtem magamnak, mikor megpillantottam Elliotot. Még Henry is jót mosolygott a dolgon, bár nem az a típus akit könnyű megnevettetni.
- Mindjárt hozok egy törlőkendőt. - állt fel Mimette, és már rohant is a konyhába.
- Bizonyára. - mondtam, és abbahagytam a kuncogást.
   Mimette visszaért a törlőkendővel, és odanyújtotta Elliotnak. Bizonygatva hogy nem történt semmi gond.
- Esetleg kérsz egy új adagot? - kérdezte.
   Majd folytattuk mindannyian a beszélgetést. Kezdtem érezni, hogy Daniel gyanakszik, de igyekeztem elterelni a gondolataimat.
- Egy távoli rokonomé. Henry szerint felfedi a sötét varázslatokat, és felerősíti. Bizonyára nem juttat senkit különleges képességek birtokába.
   Elgondolkoztam. Működne egy olyan személyen is, aki sötét varázsló, de nem Selwyn? Vagy ez egy családi ereklye volna? Akkor nem csupán véletlen volt, hogy pont én bukkantam rá? És hogyan kaphatnék választ ezekre a kérdésekre? Apa sosem mesélt nekem a családi ereklyékről. Azt tudom, hogy a nyaklánc amit hordok, öröklődik generációról generációra, de nincs semmilyen képessége. Egyszerű kék ásvány ezüst indával díszítve, ezüstlánccal. Még csak nem is feltűnő.
- Ismer sötét varázslatokkal foglalkozó személyt? - kérdeztem. - Vagy magunk járjunk utána a gyűrűnek? - a kezdeti ijedtségem izgatottságba fordult át, és fokozta a kíváncsiságomat és a lelkesedésemet. - Talán én is keveset tudok a családomról.
   Már az is eszembe jutott, hogy esetleg megkeressem magát Selwynt. De túl veszélyes lenne az Azkabanba menni. Másrészt... Nem feltételezem, hogy bármit tudna mondani. Viszont apai ágon úgy tűnik ő az utolsó élő rokonom. Csak van valami, egy jel, ami utal bármire.
   Levettem a nyakláncot, amit sosem szemléltem meg különösebben, annak ellenére hogy évek óta nálam volt. Vizsgálgattam egy darabig, hátha van rajta valami motívum, vagy aláírás. Azonban ennél érdekesebbet véltem felfedezni. Egy feliratot. "Where the blue stones reunite" Ez mégis mit takar? - Kell hogy legyen rá magyarázat - motyorásztam. - Gyerünk, gondolkozz.
- Ezt nézze! Találtam valamit! - mondtam halkan, és átcsúsztattam az asztalon a nyakláncot, úgy hogy csak Elliot láthassa.

[viselet]

Az csak egy dolog, hogy minden egyes alkalommal bénázok evés közben. Egyszerűen ilyen vagyok, már megszoktam. Mások előtt persze zavarba jöttem és még Hannah is kinevetett.
Bár gyorsan kaptam törlőkendőt és egy újabb adag levest, mégis szörnyen éreztem magamat. Általában ügyetlen vagyok, ha nem lopásról van szó s ezt egyre nehezebben viselem mostanában. Mióta visszatértem az utazásokból és újra Londonban élek – mondhatni életvitelszerűen –, egyre többször kerülök emberek közé. Ez nem csak azért furcsa, mert alapvetően kerülöm a társaságot, hanem mert rendszerint a komoly, sokat megélt kalandor helyett leginkább a szerencsétlenek királyának látszom.
– Köszönöm – mondtam, ahogy elém került a meleg leves.
Danielre pillantottam, aki a szeme sarkából figyelt. Tudtam: ma már nem lesz tőle nyugtom, hiszen elhatározta, hogy megakadályoz, akármire is készülök. Talán pont az öcsém az, aki elég jól ismer – annak ellenére is, mennyi időt töltöttünk egymástól –, és nyilván azzal is tisztában van, ha bajba tudom keverni magamat, akkor meg is teszem.
Talán ezért is próbáltam elterelni a figyelmemet saját udvariatlan, gyerekes viselkedésemről. Hannah persze készségesen válaszolt a kérdésemre. Őszintén szólva kicsit meglepett, hogy nem tartotta meg magának az éppen megszerzett információkat.
– Szóval a bácsikád már ismerte az ékszert… – állapítottam meg. – Milyen különös, hogy véletlenül pont egy családi ereklyére bukkansz rá. Nem gondolod, hogy valaki esetleg így akarta?
Továbbra is halkan beszéltem, bár mivel a Mimette és Daniel ismét pletykás öregasszonyok módjára elmélyült valami nevetséges témában, szükségtelen volt az óvatosság.
Hannah kérdésére felsóhajtottam.
Magam sem tudtam a választ. Elsőre apám jutott eszembe… aki feltehetően, sőt majdnem bizonyosan megfelelt volna a sötét varázsló megnevezésnek. Ahogy végig futott az agyamon, hogy miket írt a leveleiben és megkért, térjek vissza a háború idején, álljak mellette, ha harca kerül a sor, kirázott a hideg.
– Ha ismerek is, mindegy – mondtam egy kissé talán ingerülten.
Nyilván nem Hannah-ra haragudtam, hanem saját magamra. Miért kellett eszembe jutnia? – faggattam az eszemet, bár tudtam, hogy választ nem kapok.
– Egyetlen sötét varázsló sem fogja hagyni, hogy kísérletezzünk vele – világosítottam fel morogva. – Ha ki akarod deríteni mire is jó ez a vacak, nekünk kell utána járni.
Nem akartam elrontani Hannah kíváncsiságát… talán én is ilyen voltam az ő korában, csupán az én viselkedésem mellé némi gonoszság is társult, ezért hát mindenkit gyötörtem. Élveztem, mikor elvesztették a szeretett vagy értékes tárgyaikat és gonoszan a képükbe mosolygotam. Az áldozataim arckifejezése éltetett, mikor egyedül voltam és mosolyt csalt az arcomra, mikor újra a kezembe került, amit elvettem tőlük.
Valami azonban megváltozott bennem. Hazatértem, anyám halála megrázott, a megmaradt családom kedvessége pedig, mintha elkezdte volna megolvasztani a jeget, ami már hosszú évek óta körbe zárta a szívemet.
Hannah levette a nyakláncát, amiben hasonló kő díszelgett, mint a gyűrűben. Hosszasan nézte, láttam, hogy komolyan elgondolkodott. Egy ideig őt figyeltem, de aztán Danielre vándorolt a tekintetem, aki immár mindenféle óvatosság nélkül bámult engem. Talán el is kapott néhány szót a beszélgetésből.
Eltátogtam egy: „Nyugi, öcsi!”-t és reménykedtem benne, hogy ez elég a megnyugtatására. Lesütötte a szemét és elfordult tőlem, de tudtam: ezzel koránt sincs vége. Meg kell majd neki magyaráznom a helyzetet és jobb lesz, ha őszinte leszek.
Hannah váratlanul csúsztatta elém a láncot. Egy felirat díszelgett rajta, ami éppen csak kivehető volt – talán ezért nem vette eddig észre.
Különös – gondoltam és kicsit közelebbről is megnéztem magamnak.  
– Talán a kövek összeérintésével történik valami… – mondtam halkan.
Az persze nyilvánvaló volt, hogy ezt nem ott akartam az étkezőasztal mellett tesztelni mindenki szeme láttára és igencsak gyanús lenne, ha kimennék a mosdóba újra. Az imént is hosszú percekre tűntünk el, nem lenne túl ésszerű megismételni a dolgot ismét.
– Hannah, azt már most tisztázzuk, hogy én ingyen nem dolgozom – vettem elő a szigorú hangomat.
Nem akartam elárulni, hogy engem is érdekel a dolog. Nem adhatom ki ilyen könnyen magamat, ez nem vall Elliot O’Marára. Ráadásul egy teszt is lehet ez a viselkedés részemről. Így megtudhatom, Hannahnak mennyire fontos ez az egész, mennyire érdekli a családja múltja. Ugyanis ennyi idősen akár lehet ez egy pillanatnyi fellángolás is, amit visszatérve a Roxfortba el is felejthet.
– Ha neked ez fontos és azt, akarod, hogy segítsek, akkor fel kell ajánlanod valami jutalmat.
Nem foglalkoztam azzal, hogy esetleg a bácsikája meghallja, aki nyilvánvalóan jobban figyelt, mint mutatta. Talán a csendessége az erőssége is egyben, ami lehetővé teszi, hogy jobban megfigyeljen másokat. Bár próbáltam halkan beszélni, de ahogy Daniel, úgy talán Henry sem éppen ostoba. Utóbbi talán szintén tudja, miféle alak vagyok, vagy legalábbis sejti.

   Daniel és Henry is Elliotot figyelte. Hát nem éppen lennék a helyében. Igazából csak annak tudok örülni, hogy Mimette nem ért semmit. És mindenképp tartanom kell ezt az állapotot. Bár Henry még csendben volt, tudtam mi járhat a fejében. Odamormogtam neki: - Meg ne próbáld! - és igyekeztem olyan pillantást vetni rá, hogy tudja, nekem ez milyen fontos.
- Ha így akarta, van vele valami szándéka. Pontosabban velem... Csak nem tudom miért, és mit akarhat tőlem. - mondtam halkan, elgondolkozva.
   Fogalmam sincs Elliot mire gondolhatott, de hangjából kivehető volt az ingerültség. Henry már nem csak őt, de engem is szemmel tartott, bizonyára felkeltette a figyelmét egy sötét varázslóra utaló kérdésem.
"Vacak"? Ha eddig nem akadtam ki eléggé, akkor most eljött az ideje. Hogy tud valaki ennyit morogni? És levacakozni egy - mégha nem is nagy hatalmú - családi ereklyét?
   Szerencsére Henry észrevette hogy becsukom a szemem, és igyekszem elterelni a gondolataimat. Megszorította a csuklómat, jelezve, hogy semmi az égvilágon nem történt, amiért megéri felkapni a vizet.
   Furcsának találtam, hogy Henry nem akadt ki azon, hogy egy idegen embernek mutogatok ékszereket, ráadásul olyat, amelyiket előle is rejtegettem. Sőt. Szerintem nyilvánvaló számára az is, hogy Elliot tolvaj. Mégsem szól egy árva szót sem, csak figyel, hogy nehogy bajba keverjem magam. Elég egy rossz mozdulat, és ő máris közbelép.
Szerintem Daniel is hasonló lehet, nem téveszti szem elől Elliotot. És ha most gyanút fogott, kinézem belőle, hogy számon is fogja kérni a történtek magyarázatát. De mit is tegyen, ha a bátyja mindenféle tárgyakat lop el?
   Az egyetlen az asztalnál, aki nem sejt semmit, az Mimette. Remélem Daniel sem mondott neki semmit, és így nem tilt el ismételten mindentől, mint akkor, amikor ideköltöztem. Kapott kisebb pánikrohamot, mikor hazaérve a kórházból kapott egy baglyot, hogy ide költöznék. Hirtelen nem tudta mihez kezdjen, de végül együtt alakítottuk át a dolgozószobáját. Nem is az volt a gondja, hogy idejöttem, hanem, hogy olyan meggyötört állapotban látott, mint addig soha. És "itthon" kellett maradnom, amíg "fel nem épülök".
Mikor Elliot megnézte a nyakláncomat, Henry felvonta a szemöldökét, megkérdőjelezve korábbi mozdulatomat.
   Ebből vélhetően nem értett semmit, és nem is csodálkoztam rajta, hogy így reagált. - Ne aggódj már! - súgtam oda, és közben Elliotot figyeltem, amint az angol mondatot bogarássza ki az ékszerből.
- Úgy gondolja?
   Már alig vártam, hogy megnézhessem mi történne, ha megpróbálnám összeérinteni. Egyenlőre csak visszahúztam az asztalon keresztül, és a nyakamba akasztottam.
   A következő mondata hallatán, a meglepődöttségtől hatalmasra kerekedtek a szemeim. Henry is csak figyelt, kíváncsi volt, mit fogok erre reagálni.
- Valóban? Nem kötelező magának velem jönni. - mondtam, és arra gondoltam, egyedül is meg tudnám csinálni. Apa rengeteg hasznos dologra tanított meg, és Kiarától is rengeteg varázslási technikát tanultam el, melyekkel kikerülhető a nyomjeles ellenőrzés. - Bár én ezt nem épp tekinteném munkának. -. mondtam csüggedt arckifejezéssel
   Mit akar még? Elárultam neki egy titkot, felajánlottam neki a dobozkát, amit el is vett, és még jutalmat szeretne? Az eszem megáll. - járt a fejemben. - Ha így gondolkodik, munkaként tekint az egészre, akkor miért érdeklődött a Selwynek iránt?
- Persze hogy fontos. - mondtam, hisz itt már nem csak a kíváncsiságom vezérelt. Úgy éreztem, többet kell tudnom ahhoz, hogy megértsem szüleim sorsát. Talán találok még élő rokonokat, ugyanis nem ismerem a keresztszüleimet sem. - Csakhogy én már felajánlottam magának valamit. - utaltam vissza a dobozra. - De ha értékesebbre vágyik, akkor velem jön, és ha találunk valamit, megoszthatjuk. Sajnálom. Aligha vannak értékeim.
   És ez igaz is volt. A szüleim és a nagyszüleim sem tartoztak a tehetős családok közé. Gyakorlatilag aligha voltak saját tárgyaim, és abból is ajándékozgattam el ezt azt, amit nem tudtam használni.
   Henry mostmár nem bírta állni szó nélkül:
- Azt ne mondd, hogy te komolyan belemész ebbe.
- Szerinted van mit veszítenem?
   Nem válaszolt. Talán úgy gondolta, nekem mostmár hiába beszél. Végülis, ez nem áll messze az igazságtól. Ki tudja, talán egy fantasztikus kalandban lesz részem.

[viselet]

Különös – ez a szó jutott eszembe a nyakláncon olvasott szövegből. Ez több dologra is utalhat: először is a kövek összeérintésére történhet valami, esetleg egy bizonyos helyszínen az egyesülésüknek lehet következménye, harmadszor pedig egy ostoba felirat az egész, amivel értékesebbé akartak tenni egy ósdi családi ereklyét. Egyik sem lepett volna meg különösebben, de az utolsót tartottam a legvalószínűbbnek.
Hannah fontosnak tarthatta az ékszerek eredetének felkutatását, a Selwynek történetének megismerését. Ezért viszonylag könnyen, habár némi felháborodással fogadta a tényt: nem dolgozom ingyen. Ez egy kislány esetében sem változik, ha tetszik neki, ha nem.
– Felajánlottál valamit, de nem azért, hogy dolgozzak neked. Mellesleg te is nagyon jól tudod, hogy bármit elvehettem volna engedély nélkül… – válaszoltam és rávigyorogtam kissé gúnyosan Henryre, aki mindent hallott nyilvánvalóan.
Miért szeretek ennyire játszani a tűzzel? – elmélkedtem. Mindig ilyen voltam, szerettem a kihívást, a veszélyt, de leginkább azt, ha nálam komolyabb, erősebb, nagyon, izmosabb emberekkel kerülhettem szemben. Henry csendesnek tűnt, de tudom, hogy több van benne, mint amit látunk… és őszintén szólva elég vicces volt húzni az agyát.
Letettem a kanalamat és most már annyira Hannah felé fordultam, amennyire csak az asztal engedte.
Értékek? Nem azt kértem, hogy szánjon rám egy kisebb vagyont, sőt nem is a zsebpénzére akarom rátenni a kezemet. Néha vannak értékesebb dolgok, mint pár galleon.
– Nincs szükségem egy gyerek értékeire, Hannah – világosítottam fel. – Majd, ha eljön az ideje, kitalálom, mivel fizethetsz.
Henry persze megpróbálta figyelmeztetni a lányt, hogy nem kéne belemennie egy ilyen dologba. Még én is azt gondoltam, hogy ez nem feltétlenül bátorság, hanem inkább ostobaság. Hannah semmit sem tud rólam, éppen csak a felszínt kapargatja azzal, hogy „tolvajnak” hisz. Az emberek többek ennél, sokkal összetettebbek… hiszen mi vagyok én? Tolvaj, báty, nagybácsi, mostohafiú, egy – feltételezhetően – halálfaló fia, esküdt ellenség és még sorolhatnánk.
– Persze, hogy belemegy – szóltam bele a beszélgetésbe. – Egyébként az sem biztos, hogy messzire kell mennünk… habár az ékszerek eredetének felkutatásához nyilvánvalóan nem ülhetünk tétlenül.
Mosolyogva emeltem fel a poharamat és belekóstoltam a bor. Nem rajongok az ilyen italokért, inkább egy lángnyelv whiskey-t választottam volna, de most jól esett az alkoholnak ez a formája is.
Hazudnék, ha azt mondanám nem keltette fel az érdeklődésemet az ügy, s hogy mindez csak üzlet nekem. Kíváncsi vagyok nagyon is a Selwyn család történetére, de nem kell mindig mindent kiadnia magából az embernek. Nekem is kellenek kis titkok. Nem mellesleg, tetszett, hogy Hannah kicsit összezavarodott, felháborodott a hirtelen hangulatváltásomtól és a fizetségkéréstől. Nem véletlenül állítom: szeretem feszegetni a határaimat.
– A kövek összeérintése talán csak a kezdete egy útnak – folytattam kicsi halkabban.
Daniel tekintetét éreztem megint az arcomon. Ebből még nagy baj lesz otthon – állapítottam meg, aztán vállat rántottam. Végül is az ékszerek jobban érdekeltek egy árnyalatnyival, mint az öcsém haragos tekintete. Őt két kedves szóval elintézem, míg a Selwyn kincsek titkának megfejtése hosszú, de izgalmas feladatnak ígérkezik.
Megint ittam egy kortyot a borból és csak azután folytattam:
– Esetleg van olyan családi ereklye, amit még ismer a család? – kérdeztem. – Minden nyom hasznos lehet a mostani helyzetünkben.

   Mi van akkor, ha valójában ennek a mondatnak nincs jelentősége? Kissé tartottam attól, hogy feleslegesen rángatok valakit, és jelen esetben magamat is, veszélyes helyzetbe. Ha ez a gyűrű tényleg Selwyné, akkor inkább nem bízok abban a megérzésemben, hogy teljesen véletlenül került hozzám. Így azonban annak is fennáll az esélye, hogy Tiberius nincs az Azkabanban. És ha mindez így van, akkor talán hamar kideríti azt is, hogy rájöttünk valamire. Nem lenne veszélytelen egy újabb találkozás Selwynnel, mégiscsak jobb nem egyedül nekivágni ennek a kalandnak.
   "Dolgozzon nekem"? Ez számomra hihetetlen. Még most is ledöbbent ez a kifejezés, egyszerűen az ilyet nem tudom munkának nevezni. Valahol biztosan élvezi, hogy előbb utóbb nálam is betelik a pohár, és csak arra vár, hogy mikor boríthatja ki. Legalábbis én ezt szűrtem most le ebből. És nem adom meg neki azt az örömöt, hogy kiboríthat.
- Hogyne tudnám. - feleltem szűkszavúan, miközben egy apró kézmozdulattal jeleztem Henrynek, hogy maradjon csendben.
   Henry szeméből ki lehetett olvasni minden gondolatát. Jelen esetben szidott vele engem, és mértéktelen harag önthette el Eliottal szemben. Előbb vagy utóbb, ezzel az egész jelenettel fel fogjuk hívni, a még nálam is naivabb Mimette figyelmét, és akkor ebből, a családom történetéről szóló kutatásból az égvilágon semmi sem lesz. Elliot mégis feszegeti a húrt, megpróbálja átlépni a határokat, nem törődve már Daniellel sem.
- Ahogy akarja.
   Amit csinálok, az semmiképp sem nevezhető normálisnak, és ezzel tisztában is vagyok. De egyszerűen nincs vesztenivalóm, másrészt borzasztóan zavar, hogy semmit nem tudok a családfámról. Habár Umbridge említett nekem még anno valamit, hogy a távoli rokonságomba tartozik, de inkább elhitettem magammal, hogy ez nincs így. Most sem tudom mi lehet igaz ebből, bár többször elgondolkodtam a dolgon.
- Jó, akkor azt mondja meg, mikor vágunk bele a kutatgatásba.
   Ebben a szünetben, már nem igazán van lehetőség erre, hiszen nemsokára véget ér, és utazok vissza Roxfortba. Remélem Elliot tud egy jó időpontot javasolni, mert bár a következő szünetben vélhetőleg semmi dolgom, nem tudom hogy ő is ráérne-e erre. Mondjuk egy tolvajról beszélek. Talán még munkahelye sincs.
- Ebben egyetértek. Kell hogy legyen folytatása.
   Kell, hogy legyen. Különben miért írták volna rá az ékszerekre a mondatot? Utalnak valamire, és azt kell megfejtenünk, hogy mire. Az lehetetlen, hogy ennek ne legyen jelentősége, mégha csak egy egészen pici is.
- Umbridge említett egy nagy hatalmú láncot. Talán azt hordta a suliban is. De fogalmam sincs hol lehet. És mielőtt ezen megdöbbenne, mondok valami még hihetetlenebb dolgot: Dolores Umbridge a rokonom.
   Ezen még Henry is nagyott nézett, úgy tűnik erről apa vagy nem tudott, vagy csak nem mesélte el Henrynek. Kíváncsi voltam Elliot mit fog mondani erre az információra, de bizonyára számára is megdöbbentő.
   Daniel ismét felénk fordult, és ez már Mimettenek is feltűnt. El kell terelnünk valahogy a figyelmét, különben hatalmas balhét csinál ebből, és olyannyira megharagszik Elliotra, hogy egyenesen eltilt majd ettől a kalandtól. Danielre néztem, sugallván, hogy csináljon valamit, de Mimette megszólalt:
- Van valami probléma?
Elliotra néztem. - Könyörgöm, ne csinálj bajt! - suttogtam. Henry miatt nem volt okom aggódni. Benne mindig is bízhattam, és ez most sem volt másképp. Viszont abban reménykedtem, hogy Daniel tudja mit kell csinálni.

[viselet]

Hannah szavai annyira nem leptek meg, habár nyilván ezt akarta elérni velük. Dolores Umbridge a rokona? Ő legalább tudja hová tartozik, én viszont még mindig vaksötétben kóválygok, ha csak szóba kerül az apám… mintha valaki bekötötte volna a szemeimet és nem találnám a kiutat.
Már a puszta gondolat is lesújtott egy pillanatra. A szokásos kérdések töltötték meg az agyamat: Miért nem keresett már egy ideje levélben? Miért nem mutatja meg az arcát? Miért nem akart soha igazán megismerni? A legfontosabb azonban ezek mögött bújt meg: Ugye nem hasonlítok rá? Végig futott a hideg a hátamon, majd a tarkómnál megállva szertefoszlott. Tudtam, hogy össze kell szednem magamat, ez most nem az a helyzet, ahol a családi gondjaimon kell töprengenem.
Természetesen tudtam ki az a Dolores Umbridge, inkább csak hallomásból. Nem tartózkodtam tizenöt éven át a Királyság területén és az a néhány hónap kevés lett volna mindazt bepótolni, ami ennyi idő alatt történt. Mindenesetre azt felfogtam: Hannah családjához kifejezetten izgalmas emberek tartoznak.
– Remek, ez az információ nem sokban segít – válaszoltam talán egy kicsit gúnyosan. – A jelenlegi helyzetünkben inkább valami olyasmit kéne tudni, ami kapcsolatba hozható az ékszerekkel. Ha csak az említett hölgynek nincsen hozzájuk köze, akkor én sem sokat tudok vele kezdeni.
Valószínűleg igencsak hangos is voltam. Daniel azonnal rám nézett a szokásos „Mi a francot művelsz?” tekintettel. Legyintettem volna szívem szerint, hogy folytassa a társalgást és egyen nyugodtan, de akkor Mimette is felénk fordult.
– Éppen csak azon elmélkedik a kedves bátyám, hogy mikor ehet már a desszertből. Hannah mesélt neki róla – szólalt meg Daniel, mikor már válaszra nyitottam a számat. – Elli nagyon édesszájú, igaz?
Csak morogni tudtam.
Miért viselkedik ilyen mézesmázosan mások előtt? – gondolkodtam el. Persze, tudtam a választ. Mérges rám, amiért nem úgy viselkedtem, ahogyan szerinte társaságban illik (legalábbis a Daniel-féle mérce szerint). Soha senki sem hívott „Elli”-nek a családból, ezért valószínűleg nyomatékosításra kívánta használni.
Persze tényleg vártam a desszertet. Hosszú ideje már annak, hogy több fogásos ebéden vagy vacsorán vettem volna részt. Azt hiszem ilyen utoljára a Roxfortban volt és már nem is emlékszem rá tisztát – talán ezért nem is hiányzott már. Megszoktam, hogy pár naponta jutok ételhez és csak akkor éreztem nagyon elveszettnek magamat a kalandjaim során, mikor az éhenhalás határán jártam.
Csupán azután szólaltam meg ismét, hogy Daniel sikeresen folytatta a beszélgetés és végre nem én voltam a figyelem középpontjában. Sosem kedveltem a feltűnősködést, hiszen egy jó tolvajt senki sem vesz észre, ha pedig mégis akkor nagyon gyorsan menekülőre fogja. Hát én is pontosan ilyen vagyok.
– Szóval, mikor érintjük össze a köveidet? – érdeklődtem olyan halkan, hogy az asztal másik végében ülők ezt nem hallhassák meg.
Daniel nyilván innentől még jobban figyelt rám, viszont azt sem szívesen kockáztatta volna meg, hogy esetleg illetlennek tartson minket Mimette. Henryvel már elkésett, kétlem, hogy ártatlan kincsvadásznak tartana, de nem különösebben érdekelt. Sőt, kifejezetten szórakoztatónak tartottam egy ilyen magának való, csendes ember bosszantását.
– Szerintem az étkezés után vágjuk bele – javasoltam és a kezembe vettem az evőeszközt.
Kíváncsi voltam, de Hannah-nak ezt akkor sem szerettem volna kimutatni. Egyszerűen ez egy üzlet, aminek köszönhetően ő információhoz jut, én pedig a jelenlegi megállapodás szerint szinte bármit kérhetek majd tőle. Ezzel természetesen mindketten jól járunk, ha neki valóban ennyit érnek a családi ügyei.
– Azt nem ígérhetem meg, hogy veszélytelen lesz – tettem hozzá, de most nem Hannah-ra néztem, hanem az ő szeretett bácsikájára.
Vajon megpróbálja leállítani a lányt? – igazából ez foglalkoztatott a legjobban. Eddig kissé belenyugvónak tűnt, pedig egy gyerekről beszélünk. Erőteljesebb ellenkezésre számítottam, ami nyilvánvalóan kevés lenne a most már félig-meddig kialakult közös terveinkkel szemben. Hannah ezt úgy is egyedül dönti el, én is csak néhány hónappal lehettem nála idősebb, mikor kalandozásra adtam a fejemet.

   Úgy tűnik, Elliotot nem tudtam meglepni Umbridgel kapcsolatban, bár magamról ugyanezt nem mondhattam el, mikor nekem jutott tudomásomra. Érdekes volt azonban, hogy Henry nagyon meglepettnek tűnt, talán nem gondolta volna, hogy tudok erről. Azt viszont valószínűtlennek tartom, hogy ő még erre ne jött volna rá. Lehet hogy faggatnom kéne a családomról, fene tudja apa mit mondott el neki.
   Bárcsak nekem is mesélt volna valamit. Tőle aligha tudtam meg egy-két dolgot. Az is lehet, hogy nem akarja, hogy rájöjjek valamire. Talán vannak még más halálfalók is a családban Tiberius Selwynen kívül? Vagy az az ékszer, amit Umbridge említett családi ereklye volna? De akkor miért, és hogyan került hozzá?
- Talán az ő nyaklánca is egy ereklye. Nem lehet tudni.
   Szerencsénk volt. Úgy látom Daniel is azok közé az emberek közé tartozik, akiben bízhat az ember. A gond csak az, hogy nagynéném már nem fog olyan nyugodtan elbeszélgetni, jobb lesz vigyázni az olyan szavak említésével, mint a "tolvaj" vagy a "veszélyes".
- Oh, értem. - válaszolt Mimette kissé zavartan - Szeretnéd hogy kihozzam a desszertet? Remélem szereted a csokoládés sütiket.
   Miután a nagynéném figyelme ismét Danielre irányult, folytattuk a beszélgetést. Henrynek egyre inkább aggasztó volt a hallgatása, még sosem kényszerült ilyen helyzetbe. Úgy érzem fogok még kapni pár kedves szót tőle miután vendégeink hazamentek. Bár apa mondta neki, hogy megjelenhetnek átlagon felüli képességek, - ez esetben a párszaszó - nyilván arra nem készítette fel, hogy képes vagyok mindenféle veszélybe belemenni, csak azért, hogy megismerjem a családom.
- Egyetértek. Közvetlen étkezés után megpróbálhatjuk. Majd kiküldöm Mimettet a konyhába valamiért addig.
   Daniel és Henry már úgyis tudnak egynehány dolgot, és ahogy elnézem, Danielnek abszolút nem lesz meglepetés, ha történik valami furcsa. Szerintem van neki tapasztalata bőven, főleg Elliot mellett. Mimettet viszont szeretném megóvni a pánikrohamtól, és mindenképp megelőzni azt, hogy újból bezárjon a házba. Még érdekesebb lesz megoldást keresni arra, hogy miként fogok kijutni innen, majd akkor, ha kutatgatni megyünk.
- Bevallom, nem is számítottam ilyen ígéretre.
- Hannah, felejtsd ezt el. Te komolyan veszélybe sodornád magad, és még fizetnél is érte? - mondta Henry, egyre erőltetettebb nyugalommal. Mostmár nem dühös volt, hanem féltett.
   Csodálkoztam, hogy bácsikám ezidáig képes volt minden beleszólás nélkül végighallgatni a beszélgetést. Szinte minden pillanatban arra vártam, mikor szól már közbe, hiszen tudtam, hogy bár csendes, de ez nem vall rá. Rengeteg minden halmozódhatott fel benne, és nem tudom mikor ereszti útjára a gondolatait. Mostmár talán jobban figyelt rám, mint Elliotra. Lehet hogy attól tart, hogy olyanná válok én is? Mert akkor feleslegesen aggódik. Lehet, hogy kíváncsi vagyok, lehet hogy érdekelnek a családi ereklyék, de vannak álmaim, vannak céljaim, és ezt ő is nagyon jól tudja. Ha meg attól fél, hogy Selwynnel találkozunk, meg tudom nyugtatni. Ketten leszünk ellene.
- Vigyázok magamra, te is tudod. Ha meg nem, akkor majd Elliot segít. Nem? - vontam kérdőre.
- Vedd már észre, hogy még csak 15 vagy!
- Tudom. De ez nem jelenti azt, hogy minden kis veszélytől vissza kell riadnom. És nem megyek egyedül. Másrészt jól tudod, hogy milyen vagyok. Fejest ugrok a kalandokba, ha van kivel. Nem emlékszel Kiarára?
   Igaz bár akkor még az is kaland volt, ha kiszöktünk a folyosóra takarodó után, de 11 évesen ez is kellően izgalmasnak bizonyult. Igyekeztem minnél halkabban beszélni Henryvel, és szerencsére ő sem emelte fel a hangját. Csak abban bíztam, hogy belenyugszik végre ebbe az egészbe, bár ennek nem sok esélyét láttam.
- Már hogyne emlékeznék. Állandóan arról meséltél nekem, hogy milyen jól elvagy vele, meg Vanillával. Milyen érdekes, hogy miután Kiara elszakadt tőletek, megszűntek a kilógások.
- Látod, oda sem mentem ki egyedül!
- Mostmár akármit mondhatok ugye?
   Bólintottam. Nem tudom Elliot mit gondolhatott erről a kis veszekedésről, de nem is ez zavar igazán. Félek, hogy Henry megharagudott rám, és hátráltatni fog, amiben csak lehet.

[viselet]

Daniel egyre hasznosabbnak bizonyult a figyelemelterelés kapcsán. Nyilván elég megalázó volt neki, hogy Henry már felfigyelt rám, az az a híres „kincskeresőre.” Tudtam jól, hogy az öcsém ezeknek az embereknek is pontosan annyira meg akar felelni, mint másoknak.... és részben bántott is, amiért elrontottam neki ezt az ebédet.
A lány bácsikája viszont egyre jobban aggódott. Ez nem csak a szavain, hanem az arcán is látszott Nem gondoltam volna, hogy még egy ilyen magának való alakot is képes vagyok kihozni a béketűrésből. Egyre jobban űzöd a játékaidat, Elliot – állapítottam meg büszkén.
– Kedves Henry, Hannah éppen elég nagy lány, hogy eldöntse, mit szeretne – gúnyolódtam kicsit. – Láthatóan tudja, mit csinál...
Egy pillanatra ismét találkozott a tekintetem Danielével. Lassan megrázta a fejét, de nem mondott semmit továbbra sem. Gyorsan vissszafordult harmadik vendéglátón felé, hogy folytassa a csevegést. Gondolom szokás szerint arról áradozott, hogy milyen gyönyörű a kislánya vagy mennyi szépsége van a gyógyításnak. A családon kívül nagyjából ezt a két témát részesítette igazán előnyben.
Én csupán ámuldozva hallgattam Henry és Hannah szóváltását. Akkor fűztem csak hozzá egy-egy szót, mikor az én nevem is szóba került.
Nyilvánvaló volt, hogy tolvaj vagyok, ugyanakkor belém is szorult némi úriemberség. Természetesen elképzelhetetlen volt még számomra is, hogy egy tizenöt éves gyerekkel az oldalamon nem próbálnék meg óvatos lenni.
– Megvédem, ha szükséges, hiszen nem is varázsolhat a Roxforton kívül – egy kicsit elcsuklott a hangom.
Nem vették észre, folytatták a vitájukat. Engem azonban egy kicsit most megcsapott a múlt, mintha egy hatalmas pofont kaptam volna. Megtehetem én ezt? – elmélkedtem. – Mi lesz ha nagy bajba kerül Hannah miattam? Ezek a gondolatok foglalkoztattak, hiszen féltem, hogy kicsapják miattam. Pont elég volt magammal elbánni ilyen módon... ahogy Hannah-ra néztem csupán egy ártatlan kislányt láttam, aki túl buzgón akar a családja nyomaira bukkanni. Én is ilyen voltam az apámmal kapcsolatban, csak mostanra értettem meg, hogy sosem ismerhetem meg igazán.
Hannahnak még van esélye megtalálni azt, amit keres. Talán nem ütközik olyan szilárd falakba, mint én... de vajon az én lelkem megnyugodna-e az ő esetleges sikereitől?
– Hannah, talán igaza van a bácsikádnak. Egy kis iskolai lógás össze sem hasonlítható a való élettel... – mondtam. A hangom egy kissé elgyengült volt még mindig. Szinte érezem, milyen nehezen formálom meg a szavakat.
Eddig is éreztem a hasonlóságot közöttünk. Talán én tudom a legjobban, hogy a bátorság, a vakmerőség és az önkínzó ostobaság között milyen vékony a határ és mennyire könnyen össze lehet keverni őket. Hannah-t nem szerettem volna beletaszítani a saját hibáimba... de tudtam: amíg nem kap válaszokat, nem nyugszik meg.
– Még is azt mondom, ha elég megfontolt vagy, én megvédelek – a hangom már-már gusztustalanul szentimentális volt. – Mivel szükségem van a fizettségemre – tettem hozzá gyorsan.
Nem szerettem volna lebuktatni magamat. Nem akartam, hogy mások tudják, nekem igazi érzéseim is vannak. Ez magányügy volt, méghozzá Elliot O'Mara magánügye, ami szent és sérthetetlen mindenki számára.
Hamarosan megérkezett az ígért desszert. Talán ez volt az egyetlen dolog, ami képes volt elterelni a figyelmemet a felkavart lelkiállapotomról. Tudom jól, milyen vagyok, ha az apám eszembe jut, morcos, érzékeny, kissé ingerlények... esetleg: hisztis.
Daniel tudhatta, hogy baj van, mert engem figyelt az asztal másik végéből. Csupán a szemem sarkából láttam mindezt és csak akkor foglalkozott a tányérján lévő étellel, mikor én is ettem végre. Ő tudja a legjobban, mennyire érzékeny vagyok bizonyos témákra, ismer... s talán egyedül van ezzel a világban hiszen még én sem tudom, ki is vagyok igazából.
– Hannah, tudnom kell mindent a Selwynekről... – mondtam neki halkan. – Nem olyan gyermeteg információkra gondolok, minthogy Umbridge a rokonod.
Próbáltam vele érzékeltetni ennek az egész helyzetnek a súlyát, mert igen is van neki. Nem egy kirándulás lesz vidéken, habár valószínűleg turistáknak kell majd álcáznunk magunkat – feltéve, ha muglik is akadnak a környéken.
– Mindent ki kell derítened, amit csak lehet. Én is ezt fogom tenni – magyaráztam el neki a lényeget. – Egy ilyen fontos műveletet alaposan meg kell tervezni.

   Ezer hála Danielnek, hogy - talán akarata ellenére is - kitart mellettünk, és nem hívja fel Mimette figyelmét a dolgokra. Ugyanez érvényes Henryre is, aki inkább magában tartja a gondolatait. Csak tudnám, Elliot miért feszíti egyre tovább a húrt. Haragszom is rá ezért, de ő lesz az, aki segíteni fog a családfám kutatásában, és nem lenne jó most elrontanom mindent azzal, hogy elkezdek vele is veszekedni.
- Nem, nem tudja. - morgott Henry, és szúrós pillantást vetett rám.
   Olyan ideges volt, mint - amilyennek még nem láttam - ezelőtt soha.  Csak azt akartam, hogy végre mindenki nyugodjon meg, és a veszekedést sem folytattam inkább. Közben felfigyeltem Elliot mondatára is, és rá kellett jönnöm, hogy erről az "apróságról" megfeledkeztem. Ki lehet játszani valahogy ezt a szabályt? Mindenesetre elgondolkodtam a dolgon, és eldöntöttem, hogy valahogyan utánajárok. Sajnos még csak a 16-ot töltöm be, így a nyomjeltől nem tudok megszabadulni. Csak van erre megoldás. De a könyvtárban felesleges keresni. Ott biztosan nem találok semmit.
   Itt van a lehetőség, hogy megtudjam, kik tartoznak még a családomba, és élni is szeretnék vele. Bár félek kicsit úgy belevágni, hogy varázsolnom nem lehet. Mindenesetre Roxfortból nem rúgathatom ki magam, hiszen még szeretnék továbbtanulni, és gyógyító lenni majd. Szerencsére itt van Mimette, aki ebben az irányban jártas, és mindennél jobban örül, hogy nem auror szeretnék lenni. Bár elsősként még ez járt a fejemben.
- A lényeg az egészben, hogy sehova nem megyek egyedül. - válaszoltam, kicsit makacsan, lezárva a vitát.
   Még egy mugli városban is keresek valakit, akivel mászkálhatok, hisz mindennél jobban útálom az egyedüllétet. Nem is csoda, hogy a szobámban vannak állatok. Mikor Valentin nem alszik itt, és Mimette és Henry dolgoznak, jobbára ők a társaságom. Egyszer szeretnék egy cicát vagy egy tengerimalacot is, de a nagynéném már így is besokallt. Sokkal érdekesebb lett azóta ez az egész, hogy Sissy-vel tudok beszélni. Így tényleg olyan, mintha nem volnék egyedül. Bár jó lenne, ha volna egy hugim, de ez már úgysem lehetséges.
- Köszönöm. - mondtam mosolyogva, nem foglalkozva a mondandója végéhez hozzátűzött szavakkal.
   Kezdem kicsit azt érezni, hogy vendégünk nem adja teljesen önmagát. Nyilván vannak dolgok, amiket jobb is ha nem jelent ki, de gyanítom, hogy nem csak a fizetsége érdekli. Ahogy körbenézek az asztalnál ülőkön, úgy érzem, nem csak én látom így. Henry bár még most is ideges, az arcvonalai már sokkal enyhültebbek, mint korábban. Talán valahol még ő is érzi, hogy ha Elliot nem is tartozik az átlagos emberek közé, attól még nem megbízhatatlan. Danielből ez talán pont az ellentétjét válthatta ki, hiszen én inkább továbbra is feszültnek láttam, mintsem nyugodtnak. Fene tudja, milyen is valójában Elliot, de talán nem is ismeri igazán senki sem.
   Ellenben én nyitott könyv vagyok, akiben bárki olvashat. Legalábbis én így látom magamat. Igazán érdekelne mások véleménye rólam, csak senki nem szokta kinyilvánítani.
- Megpróbálok minél többet megtudni. - mondtam, majd rögtön eszembe jutott a találkozás Tiberiussal.
   Tudom, hogy halálfaló, viszont semmi egyéb információm nincs róla. Igencsak keveset tudok a családról, de talán találhatunk nyomokat a házunkban.
- Mit szólnál, ha átkutatnánk a házunkat? Elmehetnénk Chigvellbe, ott éltem a szüleimmel. Nyilván rejtegetett apa valamit, és ezért üldözték őt. Csak még ott vannak a nagyiék. Tiberius őket is megölte. - kicsit kétségbeestem, tényleg túl sok a kérdőjel a témában.
   Apa már nem tud nekem mesélni, de Henry-t még ki tudom faggatni. Azonban arról fogalmam sincs, hogyan juthatok további információkhoz.

[viselet]

Nem érdekelt továbbá, amit Hannah mondott, habár a szívem mélyén tudtam: akárhová is vezet minket a ma megkezdett út, meg fogom védeni. Nem kell szabályt szegnie, nem kell úgy járnia, mint én… nem, még egy diákot nem rúghatnak ki a Roxfortból Elliot O’Mara miatt. Éppen elég volt magamat belekeverni ebbe a helyzetbe.
– Hannah, ne szaladjunk ennyire előre – mondtam. – Add meg a címet és mindent, amit tudnom kell Chigwellről és majd én körbenézek ott, míg te a Roxfortban vagy. A többiről pedig faggasd ki a kedves bácsikádat – mosolyogtam Henryre.
Daniel felmoruldt, de nem mondott semmit. Tudtam mire gondol: modortalan vagyok, szemtelen és a legkevésbé sem viselkedek egy vendégséghez illően. Igen készültek, főztek nekünk, amiből jó formán csak a levest és a csokoládés süteményt kóstoltam meg… mindkettő jól esett, de koránt sem annyira, mint megszerezni a zsebembe lapuló porcelán dobozkát vagy éppen megfejteni a gyűrű – sőt sokkal inkább Hannah – rejtélyét.
– Mimette, isteni volt minden fogás – mondta Daniel lelkesen, miután megtörölgette a száját.
Csupán a szeme sarkából nézett rám. Jelezni akart valamit, mert biccentett a vendéglátónk felé, aki időközben felkelt az asztaltól.
– Így igaz. Nem is tudom, mikor ettem utoljára ilyen finom süteményt, talán amikor anya… – elharaptam a mondatomat és az öcsémre néztem ismét. – Jól esne egy kávé – jegyeztem meg, hogy eltereljem a figyelmet.
Talán nem most kéne megemlíteni anyát. Nem tudtam persze Daniel hogyan állt vele, de én még gyászoltam… még csak néhány hónapja tudtam meg anya halálát. Az a tizenöt év olyan hosszú idő volt távol a Királyságtól, de sosem gondoltam volna, hogy már nem láthatom újra őt. Annyi kérdésem lett volna az apámról, akit valószínűleg sosem ismerhetek már meg… hiszen semmi sem vezethet már hozzá. Ugyan szeretnék a leveleibe kapaszkodni, de nyomnak éppenséggel elég kevesek.
Hamarosan Mimette eltűnt a konyhába és ismét négyen voltunk csak az asztalnál. Hannah felé fordultam. Egészen közel hajoltam hozzá.
– Ahogy elnézem a bácsikád többet is tudna nekünk mondani a családodról, azt javaslom puhítsd meg – súgtam a fülébe.
Megköszörülve a torkomat fordultam Daniel felé, aki még mindig engem bámult. A tekintetében csak a rosszallást láttam… képtelen voltam megérteni hogyan nem élvezi ezt a helyzetet. Mit vársz egy olyan embertől, aki nagyjából rénszarvas aganccsal a fején akart idejönni – gondoltam és vigyorognom kellett. Az öcsém persze nem viszonozta a gesztust, csak morgolódott magában.
Ezt még meg fogom bánni – állapítottam meg.
– Hannah, add ide a nyakláncot és a gyűrűt… – Daniel felmordult a háttérben. – Esküszöm, visszakapod utána.
Komolyan gondoltam és kissé meglepett, hogy éppen az öcsém nem hisz nekem.
Az őket diszítő köveket egy pillanatra közelebb emeltem a szememhez. Szerencsére még nem hallottam Mimette cipőjének kopogását a padlón.
– Igen, itt válaszották szét őket – állapítottam meg és végig húztam az ujjamat a nyakláncot díszítő kő mentén. Csak egészen közelről látszott a töréspont, talán Hannah nem is vette volna észre.
Ahogy erősen egymásnak nyomtam őket egy kis taszító erőt éreztem. Azonban minden enegriámat bevetve egymáshoz szorítottam. Apró szikra pattant ki, ami a terítőre hullott, de éppen csak megperzselt, kis lyukat hagyva maga után. Nem stimmel – gondoltam és szétválasztottam őket.
– Azt hiszem az „ahol” szónak még is csak volt jelentősége – mondtam. – Hannah, utána kell nézned a családod számára fontos helyeknek és elküldeni nekem bagollyal…
– Elég! – pattant fel az asztaltól Daniel. – Elliot O’Mara, vedd a kabátodat és most rögtön elmegyünk. Szégyent hozol a fejemre!
Nem mondtam semmit, csak Hannahra pillantottam és átcsúsztattam neki az ékszereket. Nem érte volna meg túlzottan ragaszkodni hozzájuk… valójában nem is tetszettek igazán. Az én ízlésemnek túl durvák voltak, nem volt bennünk meg a kellő elegancia. De hát minden varázslócsaládnak más az ízlése és a szokásai.
Közben Mimette is visszatért a kávékkal. Meglepve nézett Danielre, aki már szedte össze magát.
– Köszönjük a vendéglátást, sajnos mennünk kell, mert Elliotnak megfájdult a hasa – mondta helyettem és az asztal túlvégéről mögém sétált. Fojtott hangon tette hozzá: – Indulás vagy kitekerem a nyakadat, bátyó!
Csak bólintottam és mosolyt erőltettem a képemre.
– Köszönöm, Mimette, hogy engem is ilyen kedvesen fogadott az otthonában.
Lassan keltem fel és abba a zsebembe nyúltam, ahol apám egyik levelét őrizgettem. Ezt már a lakásom címére küldte, amit fogalmam sem volt honnan tudhatott meg… de nem számított. Gyorsan kirántottam a levelet, de a borítékot Hannah kezébe nyomtam. Eddigre reméltem, hogy senki sem figyel (Daniel már biztosan nem, hiszen elindult kifelé).
– Ezen a címen, ezen a néven elérsz… de senki sem tudhatja, érted? Hacsak nem akarsz megöletni. Ez egy menedék, nem játék – halkan beszéltem. A vállára tettem a kezemet, barátságosan. – Írj le mindent, amit tudnom kell és majd Roxmortsban találkozunk valamikor.
Tovább mentem az előszoba irányába. Az öcsém hosszasan búcsúzott, én nem is figyeltem rá, csak intettem feléjük és már el is tűntünk a kandallóban. Az utazás végén ismét Daniel lakásában voltunk, de most nem volt olyan vidám a hangulat, mint indulás előtt.
Ahogy vele szembe álltam és kihúztam a zsebemből a kis dobozt már fel is készültem az üvöltözésre. Ezt bámulva azonban inkább az elégedettség járt át a testemet, semmint a feszültség, ami Danielből csak úgy áradt.
– Meglepett volna, ha üres kézzel távozol – mondta végül egészen nyugodtan.
– Nem is vagy mérges? – kérdeztem vigyorogva. – Kezdesz újra úgy kiismerni, mint tizenöt évvel ezelőtt…

Köszönöm a játékot és a dobozkát! Vigyázok rá, ígérem

   Máris azon kezdtem el gondolkozni, hogy a házban mégis hol találhatunk bármilyen nyomot. Elképzeltem a házunkat ahogy benne sétálok, de rá kellett jönnöm, hogy számos apró részletre nem emlékszem. Körülbelül fél év telt el, mióta jártam ott, és bár sokmindent fel tudtam idézni, nyomokra így biztosan nem bukkanok. Azonban ismét erős honvágy tört rám, emlékek sorát idézve fel. Láttam magam előtt a szüleim arcát, s ahogy a karjukba kapnak, mikor megérkezik a Roxforti levelem. Valahogy ez az engem belülről marcangoló érzés olyam elmúlaszthatatlannak tűnik. Ismét megjelennek előttem a Selwynnel való találkozás pillanatai, amikor talán csak az ékszerek mentettek meg.
   A közeli polcról lekaptam egy tollat és egy papírcetlit, és gyorsan ráírtam a címet. Odanyújtottam Elliotnak, és hozzátettem:
- A továbbiakról majd küldök baglyot.
   Henry nem szólt vissza. Kissé morogva ugyan, de megmaradt a csendes megfigyelő szerepében. Láttam rajta, hogy elege van, akárcsak Danielnek. Nem értem miért nem látják izgalmasnak vagy érdekesnek ezt az egészet, miért kell mindenre úgy reagálni, mintha a világ legnagyobb szabályait sértenénk meg. Nem hiszem el, hogy őket nem érdekli egy cseppet sem a saját származásuk, bár az is lehet, hogy ők többet tudnak róla mint én az enyémről.
- Köszönöm, egészségetekre! - mondta Mimette, akinek az arcáról lesütött, hogy milyen boldoggá tette az, hogy megdicsérték a főztjét. - Egy pillanat és hozom. - válaszolt gyorsan és el is sietett a konyhába.
   Kezdtem kellemetlenül érezni magam, Henry és Daniel is mintha minden mozdulatunkat szemmel tartották volna. Soha nem hoztam még ki senkit a sodrából, de a nap történéseiből azt szűrtem le, hogy Elliot egyenesen erre hajt néha. Jó volna tudni, hogy mégis mi oka van erre, én személy szerint jobban szeretem a békességet.
   Aprót biccentettem a mondatára. Ezek után, ha Henryből bármit is ki tudok húzni, az maga lesz a csoda. Csak reménykedem, hogy miután Ellioték elmennek, nem veri ki a perpatvart és számol be mindenről Mimettenek.
Érdeklődve figyeltem, hogy Elliot mit művel a kövekkel, és úgy látom, ez még Henry számára is érdekesnek hatott.
- Ennyi? Csak egy szikra? Ezzel nem jutunk sokra. - mondtam picit elszontyolodva, hiszen ezen kívül aligha volt bármilyen nyomunk.
   Fogalmam sem volt, hogy milyen helyre utalhat az ahol szó, de elgondolkodtam rajta. Úgy érzem, nem szokványos hely lesz az, ahol a kövek képesek lesznek egyesülni. Valami mágikus barlangnak vagy egy rejtett ősrégi épületnek tudtam elképzelni a sziluettjét, ha az ékszereimre gondoltam.
- Rendben. Csak ahhoz kellene... - egy cím is. Nem érhettem a mondat végére. Danielnek betelt a pohár, és ezt elég nyíltan ki is fejezte.
   Mimette is visszaért a konyhából, és megdermedve állt meg a küszöbön. Arcára meglepettség ült ki, nem tudta elképzelni mi történt az alatt a pár perc alatt, amíg nem volt velünk.
- Szivesen - mondta zavartan, és letette a kávéstálcát az asztalra.
   Ekkor Elliot a kezembe nyomott egy borítékot, rajta a címével. Gyorsan összehajtottam, és a zsebembe csúsztattam. Azon gondolkoztam, hogyan rejtsem el. Apám levelét a háború idején kis ékszerkővé változtattam, és a nyakláncomra fűztem, de most nem lehet varázsolnom.
- Rendben, hamarosan írok.
   Mosolyogva integettünk Mimettel a kandallóban álló testvérpárnak. Henry az elköszönést egy egyszerű intéssel le is zárta, majd vendégeink eltűntek a kandallóban keletkezett zöld lángok között.
Miután elmentek, megfagyott "itthon" a levegő. Mimette megpróbálta kihúzni belőlünk a hirtelen távozás okát, de vagy nem válaszoltunk a kérdésére, vagy ugyanazt mondtuk mint Daniel. Örültem, hogy Henry nincs ellenem, s mégha haragszik is, nem akar beszámolni Mimettenek erről az egészről. Nagynéném végül otthagyott minket azzal, hogy lehetetlen emberek vagyunk, és inkább nekilátott a rendrakásnak.
   Hát Henryvel nem éppen kéne most rögtön tárgyalnom, akármennyire is lelkesedem, inkább megvárom, hogy lenyugodjanak a kedélyek. Ha ennyire magába zárkózik, mint épp ebben a pillanatban, akkor jobb békén hagyni. Igazából én most nagy veszekedésre számítottam, de szerencsére inkább mindenki a maga világába zárkózott. Én bementem a szobámba és összeszedtem mindent, amit eddigi életem során megtudtam a családról.

Én is köszönöm a játékot, s főképp a sok segítséget a játék során! Na meg az önbizalomlöketet.