Into darkness on my soul...

[viselet]

A nyakamnak szegezték a saját pálcámat. Éreztem, ahogyan a bőrömbe fúródott a hegye. Nem hittem volna, hogy ez a gyerek képes lehet ellenem használni, ezért nem féltem. Inkább csak szerettem volna gyorsan szabadulni szorult helyzetemből és menekülőre fogni a dolgot.
A csípős, nem éppen frissnek tűnő szószt végig kentem az arcán, a szemébe és a szájába is bőven jutott szerencsére. Elengedte a kezeimet, de még mindig alatta voltam – képtelenség lett volna visszatartani azt a gonosz vigyort, amit az arcomra ült – és csak figyeltem a küzdelmet. Kétségbeesetten mordult fel többször egymás után, az ujjaival próbálta könnyező szemeiből kitörölni a ragacsos anyagot.
Hamarosan rám nézett, a szeme vörös volt. Biztosra vettem, hogy fájdalmai vannak és nem lát tisztán, amitől újra nevetni támadt kedvem. Engem aztán nem győz le egy kölyök! – gondoltam nagy vidáman, de a következő pillanat minden örömömet semmissé tette.
Gusztustalan hangot hallatva kiköpött, egyenesen felém. Elfordítottam gyorsan az arcomat, de éreztem, ahogy a nyál és feltehetően a szósz keveréke a hajamban landol. Rosszul voltam a puszta gondolattól is, hogy leköptek.
– Merlin tetves szakállára! – szakad most már ki belőlem a káromkodás.
Az öklendezésemet vissza kellett tartanom,  még mielőtt elhánytam volna magamat – ezzel lényegében megmentve mindkettőnk maradék önbecsülését. Örültem, hogy nem adtam ki a gyomrom tartalmát, habár egy kis reggeli teán kívül nem sok minden lötyögött bennem... hiszen, ahogy az örök szabály tartja: egy tolvaj akkor eszik, ha megteheti éppen... és aznap pont nem tehettem meg. A karkötő volt lényegében az egyetlen lehetőségem, hogy ételhez jussak. Természetes volt, hogy az életem árán is küzdöttem érte.
Megpróbáltam a hajamhoz érni és megtörölni amennyire csak tudtam.
Hirtelen megint felém irányította a pálcát, csak ez állította meg a fészkelődésemet. Tudtam, hogy egy ilyen pálcát nem fog tudni ellenem használni, de azért elbizonytalanodtam. Még sosem próbáltak meg kár tenni bennem vele, de a lojalitásáról meg voltam győződve az ismert tulajdonsága alapján.
– Feleslegesen... – kezdtem volna, de már nagy hörgések közepette ki is mondott egy invitot.
Nem fog működni – szögeztem le magamban. Erősen koncentráltam, mintha legalábbis egyedül rajtam múlna, mi fog történni a következő pillanatokban. A zsebemben nem éreztem jelét annak, hogy a karkötő mozdulna, viszont hamarosan a látószögemben valami hatalmas zöld jelent meg, ami egyenesen a fejem mellett suhant el Montrego irányába. Egy kisebb adag, talán némileg összeragadt vagy fagyott káposzta lehetett az.
Nos, ha van valami, ami jobban szereti nálam a mulatságot, akkor az nyilván a varázspálcám. Magam sem csinálhattam volna szebben a dolgot… ismét kiszakadt belőlem a röhögés. Elégedettséget éreztem, habár még mindig alatta feküdtem a piszkos földön. Ezt előnynek semmiképpen nem neveztem volna.
A bűz megcsapta az orromat, nagy nyeléssel sikerült csak visszatartanom az öklendezést. Montrego arca is elzöldült, miközben a szemét dörzsölgette – ezzel valószínűleg csak tovább rontva a látását. Nem szerettem volna, ha engem hány képen, ezért egyetlen lendülettel kiütöttem a kezéből a káposztát. Vicces volt, de már nem akartam piszkosabb lenni az eddigieknél.
– Az a pálca nem fog neked engedelmeskedni, ostoba! – emeltem fel a hangomat és kicsit meglöktem, de éppen csak annyira, hogy ki tudjak mászni alóla.
A betonon ültem egy darabig, próbáltam összeszedni magamat. Nem elég, hogy alaposan megütöttem magamat, de az éhség is egyre jobban kínzott. Muszáj lesz valami ételhez jutnom, vagy megint ott fogok tartani, ahol a visszatérésemkor… és nem, nem kunyerálhatok pénzt állandóan a mostohaapámtól vagy az apámtól – gondoltam, miközben hangosan korgott a gyomrom. Szinte szédelegni kezdtem.
– És most kérem vissza! – nyújtottam ki a kezemet felé. Megmarkoltam a pálcámat és reméltem, hogy ki bírom rángatni a szorításából.
Tudom, hogy erősebb nálam, ez már bebizonyította, de most nem nézett ki valami fényesen. Egy részem persze megsajnálta… ennyit harcolni egy bizsuért, aminek ugyan varázsereje van, de számára teljesen értéktelen. Szívesen megnéztem volna, hogyan reagál, ha a kezébe veszi, de azért nagy árat kellene fizetnie és itt most nem feltétlenül érmékre gondolok.

*
zene: 3dd- it's not my time



'I will follow you anywhere
Take my heart and lead me into darkness'


~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~

A hozzászólás nyomokban trágár kifejezéseket tartalmazhat!

– Merlin tetves szakállára! –
Most először hallok kifakadni a másikat, ami meglep. Vöröslő égő szemeim már egy fokkal jobban kiveszik az alakot és a formát. Talán az ott pont az ő feje, hmmm....
Ám eddigre eldöntöttem, hogy lesz, ami lesz alapon bepróbálkozom. És a maradék önbecsülésem is oda, mikor a hideg valami hozzám vágódik. A másik hangja halk foszlányként ér csak el engem, és már teljesen hasztalan. Mindössze a másik röhögése az amiről tudom, valami már megint rohadtul elcseszett lett. És valószínű az ő javát szolgálja. Hogy a rosseb essen bele!
Mondjuk annak örülhetek, hogy az invito-ra nem a pofámba landolt a fagyos valami. Aranyvérű neveltetésem lázad a dolog ellen és hangos undor tombol belsőmben. De hát már nem nagyon van mit tenni...  Bezzeg a bűz.... még a saját ocsmány szagomon is átüt és meglepő módon érzem hogy a másik kiüti a kezemből a dolgot. A könnyeimmel küszködve most már lassan kiveszem a részleteket is, a fejét, a szemét majd még a turcsi orrát is. Ó remek! De hiányzott már a képe!
– Az a pálca nem fog neked engedelmeskedni, ostoba! –
Felhorkanok.
- Észrevettem, cseszd meg! - torkollom le mérgesen, de meglepett, ahogy meglökött a mondat végén. Épp annyira hogy kimásszon alólam, és ezúttal meg sem próbáltam megállítani. Mi értelme lenne? Igaz a pálcám nála van... nálam meg az övé...  a franc egye meg, végül is ez így nem rossz cserealap lenne, persze csak ha belemenne... Bele kell mennie... Egyszerűen muszáj.
A sarkamra ülök, térdem letámaszkodik a lucskos koszos járdára. Valószínűleg totál kócos és mázgás vagyok. Igazán felettébb szalonképes. Elmegy még a kedvem is saját magamtól.
Már épp megszólalnék mikor hangosan megkordul a másik gyomra. Olyan ez, mint a harangütés. Csodálom, hogy az utcai járókelők nem lettek rá figyelmesek. De mit is várok az ostoba mugliktól?
- Ó csak nem éhes lett valaki? - gunyoros vigyor ül ki az arcomra, miközben sűrűn pislogok. Gyűlölöm a mugli kajákat de ez a szósz egy undormány. Hihetetlen hogy ők ezt képesek a szájukba venni és és és... megenni!
- Ha kell, kölcsönadok egy kis galleont, hogy ne kelljen a kukából enned... - közlöm teljesen tárgyilagosan, és félig meddig belegondolva még igaz is a dolog. Ha ezzel megszerezhetem a karkötőt, talán még fizetnék is.
Azért, csak hogy ne maradjak adósa, az egyik mellettem lévő fonnyadt salátalevelet a képébe vágom. Jó erőteljesen hogy csattanjon az arcán. Megérdemli. Ó igen, gyerekes. Nagyon gyerekes. Tudom, hogy feszítem a húrt és nem igazán lep meg, mikor lendületből támad. A pálcát erősen szorítom és visszarántom. Ennyire nem lesz egyszerű a dolog, haver!
Ha pedig teljes súlyával próbálna harcolni ellenem, amire van esély,nos akkor féloldalasan betámasztom az alkarom, A balt, ahol a Sötét Jegy hege díszeleg, hogy a gyomorszájával nekicsapódjon. Övön aluli főleg egy éhes gyomornak. Remélhetőleg ez maximálisan elveszi a kedvét a dologtól. Amint visszavonulót fúj beletúrok a hajamba.
- Mit szólnál az előbb említett cseréhez? Pálcát pálcáért, ékszert ékszerért... -
Hatásszünet. A csend egy percre beáll, meghagyom az időt hogy végiggondolja a brilliáns tervemet. Ám mielőtt megszólalhatna, megelőzöm.
- És lásd nagyvonalúságomat, meghívlak enni is. De kizárt a mugli kaja! -
Én kellően megismerkedtem már a mugli szeméttel és annak tartalmával, nem hiányzik ez a vacak a számba is. Habár igazából már oda is jutott, szóval mindegy lenne... De akkor sem. A büszkeségem sértené a dolog. Szóval ha benne van akkor az Abszol út tökéletes lenne, és ott még fel se tűnne a bűzös mustáros képünk. Hisz végül is eléggé vegyes társaság keveredik mindig oda.  

[viselet]

Nem tetszett, nagyon nem, ahogy ez a kölyök viselkedett velem. Kukából enni? Mi vagyok én, valami csavargó… jó az vagyok, de akkor sem süllyedtem még soha odáig, hogy a szemétben turkáljak és mások maradékán éljek. Kétlem, hogy Phillip Rowle távolról vigyázó tekintete hagyta volna az ilyesmit.
– Nem vagyok éhes és nyugodtan tartsd meg a pénzedet… – ahogy kimondtam megkordult újra a gyomrom.
Fájdalmasan hangos volt ismét és kissé zavarba is jöttem. Le sem tudtam tagadni, hogy mennyire régen ettem már… bár valójában fogalmam sem volt mikor volt az a „régen”. Sosem tartottam számon egy ilyesmit, hiszen egy tolvaj nem teheti meg, hogy rendszeresen egyen, még akkor sem, ha van egy gyönyörű barátnője és az apja egy gazdag aranyvérű családhoz tartozik. Tőlük nem kérnék pénzt, nem követelném meg, hogy gondoskodjanak rólam. Tudom, hogy Daniel és Dean is segítenének, ha szólnék nekik, de kevés a pénzük és amúgy sem várhatom el, hogy még engem is eltartsanak.
Éppen itt az ideje, hogy magamhoz térjek a szilveszteri mámorból. El kell engednem, még ha rövid időszakokra is Esmé kezét, hogy pénzhez juttassam magamat. Ez a mai is egy ilyen alkalom lehetett volna, ha nem futok bele ebbe a kölyökbe. Cartwright lerázása gyerekjáték lett volna, ha nem zavar meg Montrego… egyébként gyanús is volt, hogy eddig nem bukkant fel.  Csupán reménykedhettem, hogy a mai napon legalább az ő társaságát megúszom. Nem szívesen harcolnék még egyszer emiatt az átkozott karkötő miatt, főleg nem a kölyök társaságában.
 A salátalevél az arcomba volt azonban az, amitől újra elöntött a düh. Neki estem Montregonak, a pálcába kapaszkodtam és rángatni kezdtem, észre sem vége a másik kezét, ami egyenesen a hasamba fúródott. A gyomrom felkavarodott, öklendezés helyett ez alkalommal köhögni kezdtem.
Visszahuppantam a betonra, hagyva, hogy kirántsa a kezemből a pálca végét. Egy kicsit hátra hajtottam a fejemet, az égre pillantottam. Próbáltam mélyen beszívni a bűzös, mugli járművek szagától szennyes levegőt, miközben lehunytam a szememet. Nyugodj már le, te barom! – jegyeztem meg magamban. A mondatot természetesen a fortyogó gyomromnak szántam, ami immár folyamatos könyörgésbe kezdett.
Hallgattam közben a nevetséges ajánlatát. Miért érné meg nekem visszakapnia a pálcámat és Esmé nyakláncát – már azon kívül, hogy nem látnám a szerelmemet sírni –, ha egyszer nálam van ez a karkötő? Talán új pálcát és új ékszert is könnyedén szereznék, ha szükséges. El akartam utasítani, csakhogy még mielőtt közbe szólhattam volna megszakítva a nagyszerű terv felvázolását, kimondta a kulcsszót: enni. Ez az egyetlen gesztus hirtelen egészen más fényben tűntette fel az ajánlatot és még érdekesebbé tette Mr. Montregot – igaz az amnéziás mesét még ez sem tudta felülmúlni.
Ha cserélek vele, akkor rögtön ételhez juthatok – forogtak a gondolataim és szédelegve rá néztem ellenfelemre ismét. Ahogy a kezemet a korgó gyomromra szorítottam. Olyan fájdalmas volt most már minden hang, ami elhagyta, mintha mérget vettem volna be.
Lassan bólintottam.
– Tetszik az ajánlat – ismertem el. Megpróbáltam nyugodtságot erőltetni magamra, hogy higgadt hangon folytassam: – Ugyanakkor az én feltételeim szerint játszunk.
Egy kicsit elmosolyodtam, hogy érezze: igenis én diktálok. Elliot O’Marának ugyanis senki sem szabhat feltétleket, csak is akkor, ha ő is úgy akarja.
– Először is a cserére igent mondok, de csak miután az ételt megkaptam – mondtam határozottan.
Vettem egy mély levegőt ismét, hogy a szédülést visszaszorítsam kicsit. Lehunytam egy pillanatra a szememet, míg egy újabb hangos korgással jelzett a testem.
Ezután folytattam csupán mondandómat:
– Háromfogásos étkezést akarok. Előétel, főétel és desszert – magyaráztam lelkesen.
Lassan felkeltem a betonról. Leporoltam a nadrágomat, habár teljesen felesleges próbálkozás volt. Már amúgy is ott volt rajtam mindenhol a szósz nyoma, a hajamban Montrego köpete és az arcomon a véres seb. Ez utóbbit még akkor szereztem, amikor a földre nyomta a fejemet. A csípős szósz azóta is rendkívül marta a sebemet, de már koránt sem volt olyan kellemetlen, mint frissen.

*
zene: tsfh- magica



'I will follow you anywhere
Take my heart and lead me into darkness'


~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~

A hozzászólás nyomokban trágár kifejezéseket tartalmazhat!

– Nem vagyok éhes és nyugodtan tartsd meg a pénzedet… –
Ostoba fajankó! Más nem jut eszembe, mert a gyomorszáját a karomba vágja. Vagy meglehet én az övébe. Igazán szánom a másikat egyetlen tized másodpercig. Addig, amíg fel nem eszmélek, hogy ő mennyire szemét is volt velem. Elég csupán az undorító bűzös képemre gondolni. Tiszta horror! Ehhh....Meg kellene valahol mosakodnom... A gondolat csábító, de tudom, esélyem sincs rá. Az oka pedig éppen itt köhögőrohamot kap előttem. Hát szar ügy, ha valaki gyomorszájba vág. Fájdalmas. Főleg éhgyomorra. De legalább elértem a célom és a pálca nálam marad. Megpörgetem ujjaim közt, azt hiszem talán luc lehet, habár annak is a szarabbik fajtája. Hiányolom a szép sötétbarna, szinte már-már fekete tölgyfát, aminek sima felülete oly jól illeszkedik a kezembe. Ez a pálca idegen. Érzem is. Úgyhogy inkább fogom, és zsebre vágom a saját pálcám helyére a tokba és most be is csatolom. Nem leszek még egyszer ennyire amatőr. Egy életre megtanultam ezt a leckét... Elhúzom a szám a gondolatra mennyire ki tudott játszani ez a szarka, s mire felpillantok vöröslő szemekkel, a másik is összeszedi magát. Remek.
Látom hogy vacilál és emésztgeti a szavaimat. Hangosan felnevetek az újabb kordulásra és nem tudom megállni szó nélkül, ahogy a gyomrára szorított kézzel beleegyezik az egyességbe. Annyira de annyira szánalmas! Főleg így, tiszta mocskosan. Tudom, én se vagyok szebb jelen pillanatban, de még ez sem érdekel.
- Úgy látom kár volt ebbe a mocsokba megfürdetned... – kissé nyersen és sértődötten közlöm, s mikor feláll mozdulok én is. Szemeim összeszűkülve méregetik a másikat. Túl sok van ennek a piti tolvajnak a számlájára írva a sérelmeim közül, amit az eddigi fél órába szerzett meg. Miért is bíznék benne? S végül is úgy döntök meg is érdeklődöm a szerény véleményét erre a ’csekély’, de lássuk be, abszolút reális aggodalmamra.
- Én megtartom a szavam! – önkéntelen is felcsattanok, hangomba sértettség vegyül pedig tényleg, tényleg próbáltam visszafogni magam. – Áruld el, Lee, mi a garancia, hogy miután felzabáltad a fél Foltozott Üstöt utána ténylegesen be is tartod a szavad? –
Tudom jól hogy a nagy büdös semmi. Unottan sepregetem le magamról a maradék mocskot de igazából semmit nem érek vele. Mindegy, a hiúságok megköveteli ezt. A hajamba is beletúrok és kiszedem a gusztustalan ételmaradékdarabkákat belőle. Kedvem lenne elröhögni magam jó hangosan a három fogasos étkezésére... Annyira... dedós. Valószínű jó rég nem ehetett már. Most jövök rá, mennyire szarul mehet a sora. Hmmm, talán ezért ennyire sápadt.
Kaján vigyor terül szét arcomon, és szememből süt megint a magabiztosság. Ó igen, az aranyvérem lázad és az egóm megint tombol. Mekkora senkiházi ez, hogy ennyiért eladja magát...! Én sosem tenném, az is biztos.
- Délutáni teát esetleg nem kívánsz? –
Színtiszta maró gúny csöpög belőlem, de Merlinre, ki ne élvezné ezt a helyemben? Szerintem nincs olyan épelméjű, aki ne.... vagy ha van az mind a Mungóba való. Tudom, ezzel csak húzom az agyát, és persze az éhségét ami pluszba az én javamat szolgája. Végül mit is tehetek alapon muszáj válaszolnom. Plusz, sajnos tényleg meg kell etetnem ezt a pojácát ahhoz, hogy visszakapjam a pálcám. Vállat vonok színpadiasan majd megszólalok csalódottsággal vegyes élcelődéssel hangomban.
- Legyen, ahogy akarod, ó felséges, pálcát lopó,k ukákat széttúró, nagyhatalmú úr! –
A színpadiasság kedvéért még enyhén meg is hajolok. Majd kegyetlen vigyorral arcomon kinyújtom a kezem.
- Akkor indulhatunk? -
Felvont szemöldökkel pillantva megvárom, hogy hozzám érjen és hoppanálhassunk. Amennyiben megteszik fél pillanat múlva eltűnik a mocskos utca és benyel minket a fekete örvény, hogy az Abszol útra vigyen, ami az agyamba élesen és teljesen jól kivehetően megjelenik.

[viselet]

„Áruld el Lee, mi a garancia, hogy miután felzabáltad a fél Foltozott Üstöt utána ténylegesen betartod a szavadat?” – csentek a szavai a fülembe. Nem sok – hangozna a válasz, de felesleges kimondani. Végül is már tudom a nevét, ha szükségem van valamire csak megkeresem, elveszem a pálcáját amennyiben szükséges, és máris készen áll a három fogásos ebéd. Mindenképpen kifizetődőbb, mint Deantől vagy apámtól való kunyerálás.
– Semmi – vigyorogtam rá. – Viszont, csak akkor tudod meg, mit fogok lépni, ha már túl vagyok az ebédemen.
Miután felsoroltam, hogy előételt, főételt és desszertet is kérek, elvigyorodott. Ez a kölyök nem tudja, mi az az éhezés, de nem baj… egyszer talán megtanulja, milyen nehéz az élet.
Kemény, fájdalmas érzés, ahogyan az ember gyomram egy falat kenyérét könyörög. Volt, hogy már majdnem elvesztettem a reményt és csak ültem, vártam a végét a dolognak. Aztán feltűnt az égbolton egy bagoly. Apám levelét hozta és néhány mugli pénzérmét, amivel még kihúztam egy darabig.
– Egy tea jól jönne – válaszoltam hasonlóan gúnyosan. Nem fogom kimutatni, hogy rosszul vagyok, hogy szükségem van erre az étkezésre, tartani fogom az eddigi szerepemet.
Kissé előre dőltem, mert megint megkordult a gyomrom. A hasamra szorítottam ismét a kezemet és vártam, hogy megnyugodjon a testem. Régen voltam ennyire éhes és kiszolgáltatott egy másik embernek… még ha Mr. Montrego ebben egy üzletet is látott, nekem az életben maradáshoz szükséges kulcs volt.
Tetszik, ha valaki szeret belemenni a játékba és Montrego alkalmasnak tűnt az ilyesmire… arról nem is beszélve, hogy szerettem volna még többet megtudni az amnéziájáról. Mindig is érdekeltek a különleges emberek és bizony, egy ilyen dolog könnyen izgalmassá tud tenni egy elkényeztetett, aranyvérű kölyköt. Talán több van benne, mint hinném.
– Köszönöm – erőltettem megint vigyort magamra a meghajlást követően. – Mostantól szólíthatsz felségnek nyugodtan.
A pálcája fölé emeltem a kezemet és lassan megpaskolgattam. Tudja, hogy kinél van most az irányítás, mert hogy nem nála az biztos… lenyomhatott a földre, erőszakos lehetett, még is én nyertem. Gyakran mondják, hogy többet ésszel, mint erővel. Most már biztosan mondhatom: ebben a mondásban van némi igazság.
– Ha ez esetleg nem felel meg uraságodnak, maradhatunk az Elliotnál vagy az O’M… a Leenél. – javítottam ki gyorsan magamat.
Egyszer már lebuktattam magamat, ráadásul egy tizenhárom éves kölyök jelenlétében. Nem lenne szabad újra megtennem. Régen nem bujkáltam már úgy rendesen, talán csak most jön ki rajtam, mennyire elszoktam a kalandoktól. Persze, volt hozzájuk szerencsém, de azok nem hasonlítottak a korábbi évek magányos kutatásaihoz és lopásaihoz. Mikor menekültem utoljára úgy rendesen? Hát nem is tudom… még Mr. Appleby sem izzasztott meg eléggé.
– Mehetünk… – egyeztem bele és közelebb léptem hozzá. Levettem a kesztyűimet, amik már teljesen összepiszkolódtak és benyomtam a zsebembe a karkötő fölé. Így talán még biztonságosabban magamnál tudhatom az ékszert.
Óvatosan megfogadtam a felém nyújtott kezét. A bőre túlzottan is finom volt egy férfihoz képest, de nem foglalkoztam vele. Alig vártam, hogy elengedhessem.
Hamarosan eltűnt előlünk a mocskos utca. A felborult szemetesből áradó bűz is megszűnt. Egy halk durranással érkeztünk meg az általában zsúfolt Abszol útra, ahol – talán azért mert még csak nem rég múltak el az ünnepek – most szokatlanul kevés ember lézengett.
– Éhgyomorra nem jó a hopponálás… – mondtam és megint előre kellett hajolnom, nehogy elhányjam magamat.
Elfordultam tőle valami üzlet irányába. Ha rosszul leszek, legalább ne kelljen végig néznie vagy legalábbis ne élesbe.
A térdeimre tettem a tenyereimet. Mély levegőt vettem, hogy ne jöjjön fel a reggeli tea, de az öklendezés kitört belőlem. Minden erőmre szükség volt, hogy összeszedjem magamat és erős legyek. Nem adom meg magamat egyetlen kölyöknek sem, számára ugyanis ez vicces inkább, mint komoly dolog.
– Jól vagyok… – nyögtem ki egy nagy levegő után. Felegyenesedtem és visszafordultam Montrego fele.

*
zene: ss - hunger



'I will follow you anywhere
Take my heart and lead me into darkness'


~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~

A hozzászólás nyomokban trágár kifejezéseket tartalmazhat!

Elengedem a fülem mellett az ostoba megjegyzéseit. Unom az ostoba játékait és a hozzáállását. Nem áll jól neki a nagyképűség hisz süt róla hogy fogalma sincs milyen is ez valójában. Nem természetes és én utálok minden olyan dolgot, ami mesterkélt. Mindössze arcélem húzódik meg kissé, ezzel adva jelét nemtetszésemnek a viccelődésére. Még hogy ez a mocskos tolvaj fenség.... Hisz még az ebédjét is én fizetem. Nevetségesen szánalmas! Ám a célom a haladás, nem pedig az időhúzás. Épp így is elég sok időmet áldoztam már rá. A ruhámról nem is beszélve. Amint beleegyezik a dologba és a karomra teszi a kezét elmosódik a sikátor fala. Nem nézek rá, nem foglalkozom vele. Tudom jól hogy nem okozhat nagy galibát de úgy tűnik nem is akar. Mikor megérkezünk meglepetten tapasztalom mennyire elfogja a hányinger. Egy gúnyos kegyetlen vigyor kúszik az arcomra. Nem lesz ez három fogásos kajálás, barátom! Az is holtbiztos. Önbizalmam rögvest visszatért elnézve görnyedt szánalmas öklendezésének a látványát és a káröröm tombol bennem. Nem szép dolog tudom, sőt... kifejezetten ritkán szoktam élni ennek a gyarló tulajdonságomnak, de.... ó a fene vigye el, ez itt és most rohadt jól esik!
– Jól vagyok… –
Felvonom a szemöldököm és zsebre vágom a kezem. A benne lévő két galleont érintik az ujjaim és ösztönösen elkezdek velük játszani. Vállat vonva teljesen közömbösen közlöm.
- Az jó, mert nem nagyon érdekel senkit sem... -
Jól esik még egyet belerúgni az egójába, és ezzel a lendülettel csak hogy biztosan érezze, mennyire rohadtul elegem van már belőle belököm a kocsma ajtaját. A cégér nyikorog egyet, az ajtó pedig kinyílik, bent pedig a meleg mellett a kellemes izzadságszaggal keveredett sör illata csap meg. Ó remek.
Páran fordulnak csak felénk, de nem foglalkoznak azok sem különösebben velem, vagy velünk, már ha Lee hajlandó utánam jönni. Végül is ő van az éhhalál szélén...
Megcélzom a hátsó eldugottabb sarkok egyikét, és menet közbe odaszólok a csaposnak.
- A szokásosat kérem. Ja és egy háromfogásosat ennek a balfácánnak! -
Emelem meg a karom és behajlítva a könyököm az ökölbe szorított kezemmel amelynek csak a hüvelykujjam ad irányt bökök a fejem mellett el flegmán a társam felé. Amint a biccentés megérkezik válaszképpen felém, egy hümmögés keretében elindulok tovább. Hála Merlinre a csapos sem kérdezősködött a kinézetünk felől, ami arra enged következtetni, hogy látott ő már cifrábbat is. Meg sem lepődöm ezen. Jó volt tehát a gyanúm hogy ez ideális hely lesz nekem. Vagyis nekünk.
Kihúzom a széket, amely élesen sír fel kezem és az abból kifejtett erő hatására, mert emelni lusta vagyok. Lehuppanok rá és szétvetett lábbakkal kényelmesen elhelyezkedem. Alkarom az asztal szélének támasztom kézfejem az asztal felett pár centivel pihen s benne van a két galleon is amelyeket továbbra is forgatok ujjaim között. Ritmusosan időnként össze-összekoccannak és a fém hangja jellegzetesen töri meg a csendet. Nincs mondandóm, így hacsak meg nem szólal a másik vagy nem jön a csapos némán ülök. Csak méregetem a tolvajt és memorizálom a dolgokat. Szánalmas látványt nyújt és elég sápadt. Hmmm hát igen, elég szar ügy ha napok óta nem eszik az ember. Azon kapom magam, hogy szinte már-már elkezdem sajnálni. Megrázom a fejem hogy száműzzem magamból ezeket az ostoba érzelemfoszlányokat, és felpillantva a másikra nézek kutató tekintettel.
- Mondd őszintén... mi a gránátos-szutymák visz rá arra, hogy lopkodj? -
Komolyan nem hiszem el hogy nincs más lehetősége. Vagy hogy nem értene semmi máshoz. Feltételezem élvezetét leli a dologban, vagy a kihívás vonzza netalántán a veszély... de komolyan megéri ez neki? Hisz a létra legalján van ahova lejjebb már nehezen lehetne süllyedni. Igazából nem vagyok kíváncsi a válaszára. Szóval öröm mikor a csapos meghozza a mézsörömet meg neki is és egy adag gőzölgő levest. Egész jól néz ki, habár én undorom a denevérhúslevestől. Valahogy undorító abba belegondolni, hogy mit is eszek. De hát ízlések és pofonok. A galleonokat ledobom az asztalra nemtörődöm módon, halk koppanással érkeznek meg és fordulnak élükről a lapjukra. Rájuk sem pillantok és még az sem érdekelne ha rátenné mocskos kezét a másik. Tessék Lee, itt a soha vissza nem térő alkalom!
Szarkazmusom szinte csöpög. Megfogom a korsót és megemelem.
- Egészségedre...! -
Azt már csak magamba teszem hozzá hogy szívből remélem hogy a torkán akad. Hisz rtika alkalmak egyike hogy meg tudtak zsarolni... jó ez azért túlzás, de valahogy ennek érzem. És a hiúságomat ezt nem nagyon hagyja nyugodni. Annyi nyugtat hogy tudom, 10 sörig semmi bajom nincs és innen legalább hazatalálok. Még részegen is, ha ez kell a pálcám visszaszerzéséhez.

[viselet]

Összeszedtem magamat és visszafordultam Montrego felé. Valószínűleg nem kellett volna semmit mondanom, egyszerűen csak követnem… legalábbis a reakciójából ítélve. Döbbenet, hogy semmi emberség nem szorult belé. Ha az összes aranyvérű kölyök ilyen elkényeztetett, akkor örülök, hogy apámnak csak a házasságon kívüli gyereke vagyok.
– Azt mindjárt gondoltam… – suttogtam a háta mögött, ahogy beléptünk a kocsmába.
A fülledt meleg szinte arcon csapott, de gyűlölöm ezt az érzést. Azonnal kigomboltam a kabátomat, hogy legalább ne melegedjen rám teljesen, pont elég izzadtság szag volt plusz adalékok nélkül is. Szinte gyomorforgató volt, ahogy belekeveredett a sör szagával.
Montrego odaszólt a csaposnak arról, hogy mire is van szükségünk. Nem különösebben foglalkoztatott, hogy balfácánnak nevezett… inkább az érdekelt, hogy nincs-e itt valaki, aki esetleg felismerhet. Továbbra is azt gondoltam: jobb nekem, ha ez a kölyök nem tudja a valódi kilétemet. Bár nem vagyok túlzottan híres tolvaj, de akinek van félnivalója, mert olyan tárgyat őrizget, esetleg hallhatott már rólam.
 Megindultunk a kocsma hátsó részébe, ahol több üres asztal is volt és talán a legkevésbé vagyunk feltűnőek.
Még egyszer körbe néztem, aztán kihúztam a székemet. Az ilyen kocsmákban mindig ott a veszély, hogy felbukkan valami őrült, akinek egyszer rátettem a kezét valami érzékeny pontjára… és persze bosszúra vágyik.
– Ezek szerint sokszor jársz ide – állapítottam meg és kibújtam a kabátomból. A szék támlájára tettem és még mielőtt leültem volna lenéztem a nadrágomra. Gondolom most jól látta hová is raktam a pálcáját, de nem különösebben érdekelt.
Egy kicsit meg kellett igazítanom, hogy le tudjak ülni tőle. Én nem terültem el és közel sem éreztem magamat kényelmesen. Feszülten figyeltem, vártam a kaját.
– Mondd őszintén... mi a gránátos-szutymák visz rá arra, hogy lopkodj? – tett fel egy kérdést.
Valószínűleg tényleg csak egy volt, hiszen kétlem, hogy különösebben érdekelte volna a dolog. Mindenesetre megköszörültem a torkomat és kihúztam magamat. Válaszra akartam nyitni a számat, de rájöttem, hogy nem tudom a helyes megoldást. Sosem gondolkodtam ezen… mármint élvezem, de hogy volt-e bármi más oka, nem tudom.
Csak ennyit mondtam:
– Kicsaptak a Roxfortból – nem árultam ezzel el túl sokat magamról és részben fedte a valóságot.
Már a kicsapás előtt is bőven elvettem, amit akartam. Mióta anya és Dean összeházasodtak ez tett boldoggá, de leginkább azután, hogy Daniel megszületett… mikor végleg bebizonyosodott, hogy a mostohaapám nem igazán tudja a helyén kezelni a kapcsolatunkat. Akkoriban úgy értelmeztem, hogy nem akar az apám lenni és nem szeret. Most már tudom, hogy szeretett mindig is, még is ez az érzés volt bennem annyira erős, mikor elkezdtem lopkodni és zsarolni… de ki tudja, hogy valóban köze van-e hozzá? Ráadásul ezt nyilván nem fogom Montregoval megosztani.
Közben megérkezett a rendelés. A sör és a leves halkan koppant az asztalon. Az illat nem volt különösebben finom, de már az is örömmel töltött el, hogy meleg. Válogatós vagyok, ha ételről van szó, nem szoktam hozzá a különlegesebb dolgokhoz.
– Biztos hogy jó ötlet pénzt tenned egy ilyen helyen az asztalra? Bárki elveheti – érdeklődtem és elfordítottam a tekintetemet a galleonokról.
Engem nem érdekel különösebben a pénz, ha azt nem valamiért kapom. Abban a formában nem tesz boldoggá… meg amúgy sem. Csak azért adom el a tárgyakat, amiket megszerzek, hogy életben maradjak. Kifejezetten nehezemre esik még akkor is megszabadulni tőlük, mikor magamtól hozom meg a döntést. Szóval, ha ezt valami elcseszett tréfának szánta, hát nem volt túl jó.
– Egészségedre...! – mondta, miközben felemelte a korsót.
– Kösz – nyögtem ki.
Ó igen, újra megnyilvánult, hogy az ilyen gesztusokkal nem tudok mit kezdeni. De nem érdekes, Esmé végül is talán pont ezt szerette meg bennem. Mások véleménye meg nem különösebben érdekel, akárcsak Montregot a körülötte élő embereknek nevezett teremtmények lelki-fizkai állapota. Végül is van bennünk valami közös, érdektelenek vagyunk bizonyos dolgok iránt, vagy legalábbis annak akarunk tűnni. Ő azért mert egy elkényeztetett aranyvérű kölyök, én meg azért mert jobb nekem így egyszerűen.
Az első kanál levest egy kicsit megfújtam, meglehetően forrónak tűnt. Már alig vártam, hogy lenyelhessem az első falatot és mikor megtörtént olyan volt, mintha újjá születnék. Nem tudtam visszatartani egy vigyort.
Nem volt jó ízű, a forróságtól nem is éreztem azt amúgy sem. Viszont a meleg folyadék kellemesen átjárta a testemet és a kinti hideg hirtelen olyan távolinak tűnt, mintha nem is létezne.
– Gondolom nem érdekel… de ez rohadt jó – jegyeztem meg és a velem szemben ülőre néztem. – Nem kérsz egy kanállal? Felmelegítene téged is.
Hát igen, kicsit viccesen hangzott és nem is gondoltam komolyan… de érdekelt a reakciója. Ezért újra megmerítettem a kanalamat a levesben és egyenesen felé fordítottam. A „bájos” arcomat vettem elő, ami kiváló a megtévesztéshez és persze a viccekhez is.

*
zene: cw - skeletons



'I will follow you anywhere
Take my heart and lead me into darkness'


~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~

A hozzászólás nyomokban trágár kifejezéseket tartalmazhat!

– Ezek szerint sokszor jársz ide. –
Vállat vonok. Mit mondhatnék erre? A legjobb hely ha a Mungóból kezelés után úgy dönt az ember elege van hogy mindenféle agyserkentő szarságot írnak fel neki és jobbnak lája az etil alkohol jótékony leépítő hatását. Legtöbbször pedig én is ide keveredek sok más varázslóval egyetemben.
- Megesik. –
uti biztosra veszem hogy ennek a tolvaj banditának is van törzshelye, de evidensen nem fogja beköpni. Én meg nem is kérdezem, mert nem is érdekel. A lehető legminimálisabb infó érdekel róla. Mindössze a pálcám kellene meg a karkötő és istenveled… de az sajnos még odébb van. Mégis én hozom fel a témát az életviteléről. Nem tehetek róla, de csak úgy kicsúszik a számon na.
– Kicsaptak a Roxfortból. –
Na ez az a mondat amire nem számítottam. És ugyanakkor mégis. Egyetlen pillanatig kételkedek hogy igaz-e a dolog, majd lassan leesik hogy igen. Igaz. És akkor hangosan nevetek fel. Ó igen, kissé kárörvendőn de hát… ez….leírhatatlan. Minden értelmet nyer egy perc alatt. Hát hogy is lehetne ettől elfuseráltabb bárki is?
- Ez meg hogy történhetett? Nem indítottak tolvaj szakkört, mi? –
Csöpög belőlem az irónia, de hát ezt hozza ki belőlem a másik. Ezek szerint a legrosszabb énemet. Mondjuk ezen sem kell elcsodálkozni. A leves felajánlására nem tudom megállni hogy el ne fintorodjak.
- Kösz nem. Nem bírja a gyomrom a denevérhúslevest... – szemeim ravaszkásan csillannak meg, várom mi következik. Kíváncsian fürkészem a másik arcát valamiféle érzelem után, netalán felismerés hogy mit is lapátol be nagy bőszen vagy bármi egyéb.... Amint lesz valami látványos megnyilvánulása biztosan elnevetem magam rajta.  Újra. Végre rajtam a sor hogy kárörvendjek. És ez most számomra kényelmes és biztonságos terep. Meglep az asztalra dobott galleonok sorsáért aggódó megjegyzése.
Ó, hát így állunk!
- Amúgy, ne félj, ebbe a lebujba te vagy az egyetlen enyveskezű, akitől igazán kell tartani! – közlöm kissé emeltebb hangon, hogy esetleg pár ember figyelmét magunkra vonjuk. Kellően kellemetlen szituáció ez, de hát megérdemli. Hagy főjön a feje, ha már az enyémet romlott mustárral kente össze. Azt hiszem ez a legkevesebb.
Amint zavartan körbenéz, hogy hányan is szúrták ki egy gonosz vigyort eresztek el a vajsörös kupám mögött. Ó igen, kegyetlenségért nem kell a szomszédba mennem, nem véletlen lettem mardekáros. Elérem a célom így vagy úgy, és ha ehhez gátlástalanul végig kell gázolnom a másikon... nos az ő esetében örömest megteszem.
- Szar lehet nulla végzettséggel az utcán élni. Azért remélem aludni nem kell, hogy hazavigyelek magamhoz.... Tudod nem szeretek osztozkodni az ágyamon... –
Már-már kezdek undorodni saját viselkedésemtől, de egyszerűen nem tudok leállni. Valahogy képtelen vagyok. Annyira tenyérbe mászó ez az alak hogy élvezem a magasról lecsapható labdákat az esetében. Képtelenség megállni. Fehér fogsorom látványát unhatja kaján vigyoraim ölelésében, így inkább iszom a vajsörömet. Majd mikor a leves nagyját belapátolta intek a pincérnek, aki kihozza a főételt meg a desszertet. Nos jó be kell valljam, a sütőtökpürés vadgesztenyemártás illata tényleg nem rossz de a megkorduló gyomrom hangját elnyomom egy köhintéssel, mintha félrement volna a sör. Viszont se a kakashere se a durrfarkú szurcsók-piskóta nem a favoritom. Én valahol leragadtam a karamellizált almaszeleteknél. Unottan nézem ahogy a kínai tömi a fejét, s ez idő alatt előveszem a pálcáját. Kicsapom az asztalra és megpörgetem, mint egy iránytűt. Várom, hogy végezzen hogy végre valahára rátérjünk az alku számomra lényegesebb részére. A karkötőre...és a pálcámra...

[viselet]

Mr. Montrego gúnyolódását igyekeztem nem felvenni. Végülis nem sok értelme lett volna egy kölyök szavára adnom, de miután kimondtam: kicsaptak a Roxfortból, valami megváltozott bennem. Nem akartam átadni magamat az érzelmeimnek, hiszen az én játékomat játsszuk. Nem engedhetek magamnak gyengeséget, mikor a kezemben van az előny, illetve a nadrágomban és a zsebemben.
Nem válaszoltam a gúnyos kérdésére. Csupán lassan felém fordítottam a kanalat egy mócsingos hússal. Már jó pár hasonlót félrelökdöstem a kanállal és csak a gőzölgő lé, a beazonosíthatlan, de zöldségnek látszó falatokat emeltem a számhoz. Egy jó tolvaj ne válogasson, de ha van alternatíva, miért is ne?
– A patkánynál azért ízletesebb... – válaszoltam ridegen.
Még mindig dacos gyerek módjára viselkedett. Hát megkaphatja ezt ő is tőlem. Nem bánom, ha harc, hát legyen harc – továbbra is. Kettőnk közül ő kardoskodik annyira a karkötőért és a pálcáért, én ezzel a felállással is kiegyeztem volna, lényeg, hogy pénzhez jussak az üzletből.
– Elég béna lebuj lehet, ha itt én vagyok az egyetlen gyanús alak – válaszoltam.
Alaposan körbenéztem közben, nehogy mégis csak akadjon valami ismerős forma az emberek tömegében. Persze sokan alapvetően nem kapták fel a fejüket a beszélgetésre, sőt a túl hangos megjegyzésre sem.
– Persze jobbat nem várhatok egy magadfajta elkényeztetett kölyöktől – szúrok még oda egy sértést a mondandóm végére.
Különös egy helyzet volt. Érdekes alak ez a Montrego, ugyanakkor pökhendibb, mint az apám. Nyilvánvaló, hogy az élet, ha el is vett tőle bármit az emlékein kívül, az sem volt elég. Az ő korában én már beutaztam a félvilágot, a legnagyobb varázslóktól csaltam ki ékszereket és közben magamról gondoskodtam.
– Szar lehet nulla végzettséggel az utcán élni. Azért remélem aludni nem kell, hogy hazavigyelek magamhoz.... Tudod nem szeretek osztozkodni az ágyamon...
Vigyorogjál csak, én ugyan nem verekszem veled, de valaki még tuti kiveri azokat a szép fogaidat – gondoltam és viszonoztam egy gúnyos mosollyal a „kedvességét”. Letettem közben a kanalamat. Montrego pedig intett, hogy jöhet a következő fogás.
– Hmm, pedig álmos vagyok – ásítottam erőltetve. – Tudod te nem is kellenél abba az ágyba, elvagyok én egyedül.
Nagy, csillogó szemekkel néztem rá. Hadd higgyen, amit akar! – legyintettem volna szívem szerint, de nem tehettem. Szívesen eljátszom a kedvéért az éhező hajléktalant, habár közel sem vagyok az. Az éhezés csupán munkaköri ártalom.
A másodikfogás ízletesebbnek tűnt részben a levesnél. A sütőtökpüré és a vadgesztenyemártás volt a Roxfortban a nagykedvencem... bár az ízét már rég elfelejtettem. A kakashere viszont egészen új lehetőségeket jelentett. Ha sokat kegyetlenkedik még, elintézem, hogy annyira ügyetlenkedjek a villával, hogy jó adag az arcában kössön ki.
– Egyébként meg, ha annyira fontos a pálcád bizonyára az ágyadat is megosztanád egy álmos tolvajjal... nem igaz? – kérdeztem.
Jól esett húzni az agyát. Lényegében csak az érdekelt milyen messzire megy el a vacak, nem éppen pótolhatatlan pálcájáért, amit garantáltan nem fog egykönnyen elvenni tőlem. Tökéletes helyre tettem el, csak nagyon bátor ember nyúlna oda, olyan aki az ujjait sem sajnálná, ha a pálcájáról van szó.
Köhintett egyet, mikor a pürét a számhoz emeltem. Reméltem, hogy ez legalább a hamisítatlan, klasszikus köret, amit annyira szeretek... és igen, megéreztem azt az édeskés sütőtök aromát, amit több, mint egy évtizede nem élvezhettem már.
– Ilyen laktató ebéd után persze nem is csoda, ha még jobban elpilledek – folytattam ártatlan hangon.

*
zene: tb - aura



'I will follow you anywhere
Take my heart and lead me into darkness'


~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~

A hozzászólás nyomokban trágár kifejezéseket tartalmazhat!

Kedvem lenne hangosan felröhögni. Annyira szánalmas látvány a dolog. Kissé illúzió romboló. Belegondolva, hogy egy órával ezelőtt még én tartottam tőle...! Na jó, azért az a büdös szósz amit a képembe kent nem volt semmi, de ezen kívül semmit nem tudom felmutatni a másik. Már szánom a patkányos megjegyzéséért. Tényleg ennyire szarul menne a sora? Nem vagyok maradéktalanul meggyőződve hogy nem színészkedik. De akár így, akár úgy, engem csak az érdekel hogy végezzen végre és...
– Elég béna lebuj lehet, ha itt én vagyok az egyetlen gyanús alak –
Ó na persze…! Még gúnyolódni mer. Hahhh! Mennyire alantas. Elvigyorodom, ami inkább szól annak hogy az ő szánalmasságán röhögök magamba, mint a szavain. Persze ő ezt nem tudhatja, de nem is baj.
– Persze jobbat nem várhatok egy magadfajta elkényeztetett kölyöktől –
Azt hiszem lassan elmondhatom, hogy kezdem kiismerni magam Elliot-on. Annyira tipikus volt a megnyilvánulása, hogy az már fájdalmas. Sejtettem hogy személyes megjegyzésbe fordítja át a dolgot, azt meg plane, hogy hangot is ad neki. Innen tudom nagyon jól, hogy ez a nagyképűség mindössze kendőzése az érzelmeinek. Amik pont ennek az ellenkezője. A nagyszájúság persze megtévesztő elsőre, hisz könnyen össze lehet keverni az egoval és a nagyzolással, de ő ilyen téren nyitott könyv már. Pont az ellentettem.
Mindössze lemondóan sóhajtok a sárkánytrágya színvonalú vicceire, amit a szavaimra próbálna rákontrázni. Komolyan, ennyire unalmas senki nem lehet! Megdörzsölöm a szőrös arcomat, én unottan pillantok barna szemeimmel rá. Sugallom neki mennyire nem jön be a dolog, de nem hiszem hogy ért belőle. Ahhoz túlságosan is korlátolt. Az ilyenekkel pedig nem lehet mit tenni. A pálcát pörgetem unottan továbbra is és lekönyökölök az asztalra. Fejem a zárt öklömnek támasztom és rá se nézek, csak játszom tovább.
Zabálj már öreg!
De ez se sietteti a perceket, amik most olyanok, mintha ólomsúllyal lábukon vánszorognának. Mikor a színpadias ásításnak lehetek a szemtanúja nem tudom nem megállni hogy ne kezdjem el a szemeimet forgatni. A nyelvemre toluló káromkodást, amit kiérdemel a másik inkább visszafojtom. Nem sok értelme van hadakozni gyerekes módra. Ennek eredménye amúgy is ott bűzölög a ruhámon meg a fejemen, na meg persze az övén. Ez persze ösztönöz arra hogy levegyem a zsekimet. Igazán kellemes meleg van a kocsmában és így kevésbé vagyok büdös is. Már el is játszom a gondolattal hogy milyen jó lesz letusolnom, miközben hányavetin lököm oda neki a szavakat.
- Egy dögös nővel inkább osztozom az ágyamon, már bocs! –
És te nem vagy az, Lee! Se nem nő, se nem dögös... De még férfinak is a legalja. Ám ez is az a fajta szarkazmus, amit nem osztok meg a másikkal, mert... korlátolt. És nincs kedvem újabb vitába bonyolódni. Most már tényleg csak az érdekel hogy pontot tegyünk a dolog végére.
Ám ugyanakkor, amint a mondatot kimondom, rögtön Lyana jut eszembe. Az a nő... ó anyám! Gondolataim rögvest elkalandoznak a szilveszterkor történteken. Meg hát persze főleg a lányon és a részleteken. Az alakján, a mozgásán, a  tengerkék szemei csillogásán, szőke haján, a meleg puha bőrén és persze a szépen ívelt ajkakon. Ó azok az ajkak...! Valószínű nagyon hülye fejet vághatok, mert hát ezek az emlékek mégiscsak egy őszinte széles és ábrándos vigyort csalnak elő. Még a pálcát is elfelejtem, amit eddig unottan pörgettem és csak fogom ujjaim között az asztalon. Lee-nek ha éppen van mersze meg esze, van egy pár pillanatnyi esélye megszerezni tulajdonát. A kocsmáros hangja ébreszt fel, aki dörmögve kérdezi kérünk-e még valamit. Egy laza intéssel küldöm el hogy nem. Mert nem. Ha Lee esetleg kérne valamit akkor sincs rá esélye. Mert ha kérne is se kapja meg. Ez volt az alku én pedig teljesítettem a rám eső részét. Így felé fordulok unott kissé már morcos fejjel és teszem fel a kérdést.
- Na, befejezted végre? Halálra unom már magam, szóval rátérhetnénk a cserére... –
S ezzel újra megpörgetem a pálcát, jelezve hogy most már tényleg unom a fejét és jó lenne ha iparkodna. Nem ér rá az ember egész nap, mint egy pocsék tolvaj...!

[viselet]

– Egy dögös nővel inkább osztozom az ágyamon, már bocs!
Hosszasan ízlelgettem a választ és közben koncentráltam: nehogy kitörjön belőlem a röhögés. Volt már dolgom egy Mr. Szépfiúval, annak az orra bánta, ennek a kölyöknek vajon melyik része fogja? Igaz abban az esetben becsületbeli ügyről volt szó, ez azon sokkal inkább volt szórakozás, semmint komolyan vehető rivalizálás.
– Biztos vagyok benne, hogy tudok olyan ajánlatot tenni, amiért megosztanád velem az ágyadat – forgattam a szemeimet és közben vigyorogva a számba tömtem egy adag sütőtököt.
Egy ilyen lakomáért viszont abszolút nem érte meg a csere. Denevér meg kakashere? Rendes étkezésről volt szó, nem ilyen konyhai maradékokról, amiket már megfőzni is illegális valószínűleg, nemhogy megetetni egy éhező, utcán lakó, kukában turkáló tolvajjal. Nevetséges egy menüsor volt, ráadásul a desszerthez hozzá sem tudtam érni. Bűzlött és gusztustalannak látszott, ezét csak megpiszkáltam a villával.
A piskóta még előttem maradt, habár a kocsmáros morogván érdeklődött az iránt, hogy kérünk-e még bármit. Azonban engem nem a gyatra menü foglalkoztatott, hanem a pálcám, amit Montrego ott forgatott az ujjai között, mintha valami játék volna. Nem gond, végül is könnyítse meg a dolgomat nyugodtan. Játszadozzon csak és meglátjuk ki jár rosszabbul ennek a végén.
– Végeztem és mint tudod, én csak tisztességes üzletbe megyek bele – kacsintottam és eltoltam magam elől a tányért. Szükségem volt a helyre az asztalon.
– De van egy kis bökkenő, Mathias... szólíthatlak a keresztneveden, ha már üzletelünk, igaz? – kérdeztem és készenlétbe helyeztem magamat. – Tudod, én finom ebédre vágytam, olyanra, aminek minden részét öröm megenni. Ráadásul még azzal sem akartál kárpótolni, hogy az ágyadban alhatok – megjátszott csalódottság, a legtökéletesebbre fejlesztett képességem.
Nem vártam meg a válasz, az asztalra vetettem magamat és már kaptam a páclám után. Reméltem, hogy meg tudom szerezni és nem lesz túl nehéz dolgom. Mégis csak ez a specialitásom: a váratlan támadás, a kiszámíthatatlanság és a színészkedés. Most ez a három egyben talán elég volt ahhoz, hogy visszaszerezzem, ami az enyém.
Egyenesen az arcába néztem, ilyen közelről még nem néztem meg magamnak, habár a dulakodásunk idején megtehettem volna.
– Sajnálom, de mivel csak félig teljesült a kívánságom, te is csak félig kapod meg, amit szeretnél – mondtam és olyan erősen markoltam a saját pálcámat, amennyire csak tudtam.
Kevés a fizikai erő, ha meglepik az embert. Mindig a meglepetés erejét használom az ilyen nagydarab alakoknál. Hogy dönthettem volna le a lábáról Kasinkovot vagy a hozzá hasonló veszélyes fickókat, ha nem használom ezt a képességemet alaposan ki?
Az asztallap persze megint a combomhoz préselte a pálcáját. Éreztem, ahogy a vége benyomja a bőrömet, de most nem foglalkoztam vele, szükségem volt arra, ami az enyém és tudtam, ha megszerzem: nálam az irányítás.
– A pálcádat megtartom, de a karkötőtől hajlandó vagyok megszabadulni – mondtam határozottan.
– Bevallom, kicsit sajnállak... – folytattam és igyekeztem inkább lágyan, semmint gúnyosan mosolyogni. – Emlékek nélkül az ember gyenge, nincs ami tartsa benne a lelket a legnehezebb pillanatokban.
Végül is tényleg nem volt okom gúnyolódni vele. Tudtam jól, hogy a múltam tartott életben, anyám mosolya, az öcsém kedvességének távol emléke. Ezek miatt nem haltam meg valami koszos erdőben és ezek rángattak vissza ide a való életbe, Londonba. Egy részem persze bánja, hogy otthagytam az igazi, hónapokig húzódó, édes kalandokat... de van amiért megéri egy kicsit lehiggadni.

*
zene: tb – children of the sun



'I will follow you anywhere
Take my heart and lead me into darkness'


~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~

A hozzászólás nyomokban trágár kifejezéseket tartalmazhat!

Egy hangos horkantás hagyja el a számat.... Méghogy ő tud bármit is nyújtani, amit egy nő nem....! Istenem, mit képzel ez magáról? A szánalmam olyan szintre nő, amit elképzelni sem tudok. Annyira lenézem hogy már fizikálisan fáj a dolog számomra helyette is. Tudom, hogy soha semmit nem tudna nyújtani, ami miatt valaha is megbecsülést érdemelne ki, legalábbis most abszolút így érzem. Mikor a tisztességes üzletről beszél egy hangos pff-ögést nyomok el. Ő meg a becsület... jó vicc...! Messze van tőle, mint Merlin esze meg egy kvibli tehetsége.... de hát ez is a belőle áradó semmire se méltatható pökhendi arroganciából fakad. Nem leszek az a jótét lélek, aki megpróbál eszet verni belé. Ha a Roxfortba se sikerült, mert gondolom nem véletlen rúgták ki páros lábbal onnan, akkor amúgy is esélytelen a dolog. Márpedig Dumbledore ritkán rúgott ki bárkit is. Elképzelni, ahogy az öreg szakállas varázsló hátsón ibillenti a húzott szeműt az iskolán kívülre.... ahhh de kár hogy nem láthattam!
Vizuális típusként szinte előttem van az idilli kép és ezt csak az zavarja meg, hogy Lee hirtelen hangja áthatol a ködös képfoszlányon, mit agyam vetít ki.
- Sajnálom, de mivel csak félig teljesült a kívánságom, te is csak félig kapod meg, amit szeretnél. –
Mire észbe kapok már az asztalon hasal, hangos csattanással érkezik oda és a pálca után kap. Naná hogy nem figyelek és épphogy sikerül ujjaimat a fűz utolsó pár centije közé fonnom. Így nem tudja teljesen elvenni.
– A pálcádat megtartom, de a karkötőtől hajlandó vagyok megszabadulni –
Felháborít a dolog. Én tartottam a szavam, itt etettem, és és… ez a hála…! Mondjuk én balga, mit is vártam ettől a féregtől? Tekintetemből süt a harag és a megvetés… Ostoba marha az ilyen… minden szava hazugság. A becsülete rég oda, de ez olyan, mint az arcul csapás. Mert naivan benyaltam, hogy a szavát adja… A düh újra elönt és próbálom visszahúzni a pálcát, hisz mégiscsak jobb lenne a kettő-kettes tiszta csere, plusz a büszkeségem is csorbul, ha sikerül eleszednie tőlem. Az ujjaim végei már lassan lilába szineződnek, ahogy próbálom visszahúzni, de ő ránt egyet rajta és kicsusszan a szorításomból a pálca. Azt a cifra káromkodástömeget, ami az agyambe ötlik ki se tudnám mondani. De talán az aztakurvabüdösélet így egybe tömören megfogalmazza. S mintha nem látná rajtam, hogy így is idegállapotba hozott, még meg is szólal a hülye….  
- Bevallom, kicsit sajnállak...  Emlékek nélkül az ember gyenge, nincs ami tartsa benne a lelket a legnehezebb pillanatokban. –
És kész. Itt elszakad végleg a cérna nálam. Fel se fogom mit teszek, vagy mit nem. Csak a lendület visz és az öklöm találkozik a fejével. Fogalmam sincs melyik részével, de a csattanás hangosan kivehető. A fülem cseng a dühtől, ami elvakít és meg se hallom, hogy a kocsmába hirtelen síri csend áll be. Miután mindenki ránk figyel fél perc alatt a meglepetéstől utána hirtelen hangos morajlás csap fel.. Én csak ezt az idióta sápadt húzottszemű tolvajt látom magam előtt, akit megfogok a hajánál fogva és magam felé rántom. Fel se mérem, hogy a kezében van a saját pálcája és potenciális veszélyforrás rám nézve, aki védtelen ellene. Mindössze lelkesen teljes erőmből húzok be neki még egyet. A söröm maradéka már az első ütés során kiborult, vagy már akkor, amikor ő az asztalra hasalt. Fene tudja. Az üvegpohár darabkái pedig szereszét hevernek mindenfelé. Kézfejem vére,s de hogy ez Lee vére, a pitiáner tolvajé vagy a bőröm repedt fel abba, hogy behúztam neki vagy kettőt meg nem tudom mondani. Mindössze a szavai visszhangoznak bennem, újra meg újra kegyetlen szarkasztikus stílusában. ’ Sajnállak… Emlékek nélkül az ember gyenge… érted? ....GYENGE…’
- Baszd meg! – üvöltök fel és még egyet beverek neki. Szívem szerint addig ütném, amíg mozog, de erre nincs lehetőségem, mert valaki elkapja a karomat. Nem is az egyiket hanem mind a kettőt. Nem tudok mozogni és ellenkezni. A hangok lassan úsznak be a tudatomba, rájövök hogy ketten is engem fognak le, míg Lee-t egy harmadik ember. A kocsmáros pedig hangosan dörmög valamit, vagy talán üvölt…
- Vigytek ki őket! A  mocskos kabátját is! –
Mire feleszmélek már újra a hideg betonon találom magam, kint, az Abszol úton. Sose dobtak még ki kocsmából… legalábbis nem emlékszem rá, de hát mindig kell egy első pillanat. Ami megnyugtató, hogy Elliot is követi a példám. A kabátom pedig az arcomba kapom. A zseki leesik, de fel se fogom a dolgot. Most már az ingem is tiszta víz és kosz így, hogy a hátamra estem. De nem izgat a vizes anyag, ami a testemhez tapad, mert meglátom a másikat és újra hallom a hangját a fejemben.
GYENGE…
Nem teketóriázok, amint szabad utat kapok rávetem magam és fejét a sáros mocskos hóba nyomom. Addig míg ő levegőért kapkod gyorsan elkezdek a zsebébe kotorászni. Ujjaim percek múlva megtalálják a finom pici karkötőt és kihúzom azt elégedetten. Már a vigyor terül el az arcomon, győzedelmes, mikor hullámokba önt el a rosszullét. Először csak a hangok, majd az illatok, végül a fényesen bevillanó emlékfoszlányok. Ismeretlen a dolog és mégis ismerős. Elena az, tisztán tudom, de… mintha nem is ő lenne. Mintha ott lennék és egyszerre mégsem én magam lennék. Olyan, mintha harmadik emberként figyelném az eseményeket, érezném a lány dacát és hallanám saját idegen szavaim.
' - Jól táncoltál a bálon. –
- Először letámadsz, aztán pedig megdicsérsz? Apuci nem mondta, hogy nem szerencsés ezt a kettőt egyszerre használni, ha bókolni akarsz egy lánynak? – '
A rosszullét elkap és megpörget. Elvesztem az irány és időérzékemet. A gyomrom hátraszaltót hány és az émelygés utat tör magának. Talán el is hányom magam, nem tudom. Azt se tudom hol vagyok és mi történik. Testem elernyed, ujjaim mindössze a karkötőt szorítják. A gyomrom pedig a rosszullét. Agyamba mindössze a képek peregnek, a lány barna tincsei, amibe bele-belekap a szél, dacos ajkai, mérges tekintete…. Visszasüppedek a deríliumba vagy az szív teljesen magába újra.
' -… azt mondod, hogy faragatlan tuskó vagyok? Meglehet, igazad van, ámbár... ha szívtelen lennék, nem adnám vissza. De ugye tudod, hogy semmit nem adnak ingyen? Szóval… ha vissza akarod kapni, jössz nekem eggyel….-
Érzem a kezét, a puha bőrt, amint hozzáérek, a puha csukó szép ívét, a karkötő fémes érzését a saját ujjaim között. Látom magamat ahogy nyúlok a jobbjáért, ahogy rákapcsoloma azt, halk kattanással lezárva a jelenetet. Érzem a fémnyelv összekoccanását és a lány szaggatott levegővételét. Szinte érzem az ő érzéseit is, a dühöt és a félelmet, a kétségbeesést, a válaszok után való sóvárgást. A barna íriszeit, amibe beleveszek és atomjaimra hullok benne. Ugyanakkor kívülről messziről szinte madártávlatból látom az egészet, ahol parányi porszemek vagyunk csak...
- Te most zsarolni próbálsz?  Hogy került ez hozzád? …jobb lesz, ha most rögtön elintézzük. –
-....jó vagy bájitaltanból....Foley mintha ...meglehet tévedek...... Altatót. Jó erőset –  '
Mindössze hörgésre futja tőlem. Érzem a jeges szelet magamon, beleborzongok. Fogalmam sincs hogy valójában is fázom, vagy hogy az emlékkép hatására van ez. Emlék ez egyáltalán? Meglehet inkább valami olcsó trükk, egy ostoba rontás vagy…
De nem tudok segíteni magamon, mert újra megrohannak a képek és mindössze a levegőbe markolok szabad kezemmel, remélve hogy találok ott bármi fogzkodót, ami segít elválasztani a valóságot a valótlantól.

[viselet]

Az első ütés fájdalmasan szakította félbe azt a pillanatnyi elégedettséget, amit a pálcám visszaszerzése okozott. Ahogy megéreztem az ujjaim között a szokásos, göcsörtös felületet elmosolyodtam, aztán talált is az a bizonyos öklös. Valamivel a szemem alatt.
Nem üvöltöttem kifejezetten a fájdalomtól. Elég ritkán kiáltozok, ha kínoz valami, most is csak egy halk nyögés hagyta el a számat… mégis érezhetően megfagyott a levegő a kocsmába. Gyorsan feltérdeltem az asztalon, hogy legalább egy kicsit jobb helyzetbe kerüljek.
A néma csend hangos, zavaros morajlássá fokozódott, amint Montrego ujjai a hajamba markoltak és erőszakosan magához rántott. Nem, Elliot, most okosabb nem varázsolni! – bíztattam magamat, ahogy meghallottam a közeledő lépteket. Ennél nagyobb fájdalmaid is voltak már. Végül is igaz, nem éreztem különösebb ellenvetést egy öklös ellen, de a második már igen is zavart.
Megpróbáltam ellökni magamtól ekkor már, hogy legalább el tudjak menekülni a szokásos módszerrel. Nem sikerült. Túlságosan fűtötték az indulatai és amúgy sem erőlködtem annyira. Egy kocsmában sosem jó erőszakoskodni egyrészt azért, mert esélyesen többé nem szolgálnak ki az adott helyen, másrészt minden idióta figyelmét magamra vonom… persze Montrego miatt ez már amúgy is megtörtént, de Elliot O’Mara akkor sem ilyen. Tudja mikor kell ütni és mikor nem.
Különös, hogy mennyire hatásos egy-két szó. Tudtam, hogy hol szakadt el nála a cérna. Az emlékeinek teljes hiányára utalni kifizetődőbb volt, mint hittem… ha még egyszer összeakadunk és esetleg szükséges volna felhúznom, ismét ezt a témát veszem elő. Csupán akkor arra kell jobban figyelni, hogy el tudjak menekülni.
– Baszd meg! – üvöltözött Montrego és harmadszorra is megütött.
Valahol itt avatkoztak be olyan hárman-négyen. Engem csak egy ember fogott lett, de őt legalább kettő és közben a kocsmáros is előkerült. Valami olyasmit magyarázott, hogy dobjanak ki minket, de nekem az utolsó öklöstől még csengett a fülem.
A hallásom csupán akkor tisztult ki újra, mikor Montrego mellett landoltam a latyakos, havas betonon. Gusztustalan, piszkos és hideg – ezekkel foglalhattam volna össze leginkább, hogy milyen érzés volt. Bár ez a kölyök nagyjából hajléktalannak nézett azért bennem is van némi jó ízlés és igen is van hová hazamennem, ahol aztán kipihenhetem magamat, tisztálkodhatok meg ehhez hasonló átlagos, emberi dolgok.
A kabátomat rám dobták, amit azonnal fel is akartam venni, mielőtt még egy kellemes tüdőgyulladást is összeszedek, de nem volt esélyem sem erre. Azt sem tudom hogyan csinálta, de rajtam volt már megint és még mielőtt káromkodhattam volna a fejemet a piszkos hóba nyomta. A korábbi seb az arcomon csípni kezdett, ahogy összeszorítottam a szememet tompa, de kellemetlen fájdalmat éreztem. Levegőt nem kaptam, csak egy adag vizet és hónak nevezett piszkos törmeléket szippantottam be. Ez azonban sokkal kevésbé bosszantott, minthogy megéreztem a kezét a zsebemben és tudtam, hogy elveszi a karkötőt, amit egyébként amúgy is neki adtam volna… de a türelem nem az erénye, ahogy elnézem.
Hirtelen lazult a szorítás. Fel tudtam emelni a fejemet. Hörögve kapkodtam a levegőt.
– Bassza meg… – nyöszörögtem és kinyúltam a pálcámért, ami pont előttem hevert a hóban.
Azt nem is fogtam fel, hogyan keveredtem ki Montrego alól, de ő még a betonon volt, mikor megfordultam. A pálcámat egyenesen rá szegeztem, de valahogy furcsa volt… csak úgy meredt maga elé, mint nem itt lenne. A levegőt hangosan, hörögve vette. Egészen elsápadt, sőt úgy tűnt, mintha hányingere lenne.
Beverte volna a fejét, amikor kidobtak minket? – gondolkodtam el, miközben leeresztettem a pálcát. Gyorsan az övemben tűztem a fegyveremet, pontosan az övé mellé. Akármennyire is szerettem volna most rögtön elvenni tőle Esmé nyakláncát, nem éreztem helyén valónak. Ez nem az az állapot, amikor kinyöghetek egy invitot és egyszerűen lelépek, magam mögött hagyva. Nyströmmel megtettem, de akkor sem kellett volna, pedig őt az apám bántotta.
Eltűrtem a homlokomról a vizes tincseket és elé térdeltem. Most az sem zavart volna, hogyha lehány – ami egyébként nem történt meg a továbbiakban sem –, de miattam aztán meg ne haljon itt.
Megnéztem a fejét, de nem láttam rajta semmiféle sérülést. Azon kívül, hogy az egész gyerek bűzlött a szeméttől és a haja persze már nem volt olyan jól fésült, mint korábban és a ruhája is totál undorító volt a mocskos hótól.
– Montrego! – ütögettem meg az arcát (vele ellentétben nem ököllel, éppen csak annyira, hogy magához térítsem.
Gyorsan felvettem a kabátját a földről és ráadtam valahogy. A karját persze nagyon nehéz volt beleerőltetni az ujjba, miután úgy markolászta azt a rohadt karkötőt, mintha valami értékes kincs lenne. Hát nem az, csak egy ékszert, amit a varázslat értékesebbé tett.
– Mi a franc… – dumáltam magamban, nem tűnt éppen józannak. Sőt, egyenesen részegnek látszott, aki mindjárt kiadja azt a hülye sört, amit odabent megivott… de ez nem annak a hatása volt.
– Jól van, álljunk fel! – mondtam és mellé vergődtem abban a fagyos vízben, ami a hóból maradt körülöttünk.
Átvetettem a karját a vállamon. Minden erőmet bevetve húztam fel mindkettőnket. Lihegve, fájdalmak között, de sikerült talpra állnom. Montrego volt persze a nehezebb feladat, hiszen majdnem tíz centivel magasabb nálam, ráadásul sokkal nagyobb minden szempontból. Basszus, hogy lehet valaki ilyen nagy darab?
– Téged meg mivel etettek? – morogtam, miközben megroppant valamelyik csontom a súlya alatt. – Kitartás, nagyfiú! – kedvem lett volna pofán vágni magamat – szerencsére nem volt szabad kezem ehhez –, amiért ilyen rendesen bántam vele.
Alig tíz-tizenöt perce még a fejemet püfölte és csak az mentett meg, hogy kidobtak a kocsmából. Aztán még megpróbált belefolytani egy adag mocskos vízbe, hogy elvegye, amit amúgyis megkapott volna. Kétlem, hogy megérdemelte volna a figyelmességemet.
– És most legyél szíves hazavinni minket! – mondtam.
Durranás hallatszott. A szokásos kavargó érzés jött, amivel pár falat kaja után már könnyedén megbirkózott a gyomrom. Le kellett hunynom a szememet, hogy kicsit könnyebben viseljem a dolgot és csak reménykedtem, hogy ebben az állapotban nem hagyja el valamelyik testrészünket.
Hamarosan megéreztem valamit a lábam alatt, majd hasra vágódtam és megdöbbenésemre valami puhára érkeztünk. Az arcomat emeltem fel elsőnek, hogy lássam hol is vagyunk.
Valami hálaszobában voltunk, egy ágyon. Gondolom itt lakhat, nem néztem különösebben körbe, csak gyorsan leszedtem magamról a nagydarab karját és felültem.
– Hmmm, szép szoba… bár nekem egy kicsit túl tiszta – mondtam és a hátára fordítottam, mielőtt belefulladna valami párnába. – Tudod, ezen az ágyon simán elfértem volna én is.
Ahogy lemásztam az ágyról és visszanéztem arra a szerencsétlenre, megsajnáltam… mármint nem őt, hanem azt a szép, tiszta ágyneműt. De nem akarok fickókat levetkőztetni – állapítottam meg, de végül odamentem hozzá. Először a cipőjét vettem le és erőszakosan a földre dobtam…
– Egyáltalán, mi a szarnak foglalkozom veled? – dühöngtem egy kicsit magamban, nem vártam persze választ.
Fölé hajoltam, hogy elkezdjem kigombolni az ingét. Szándékomban állt teljesen levetkőztetni, habár minden pillanatától undorodtam a dolognak.

*
zene: R– This Is The Hunt



'I will follow you anywhere
Take my heart and lead me into darkness'


~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~

A hozzászólás nyomokban trágár kifejezéseket tartalmazhat!

Mintha valahonnan nagyon de nagyon távolról a nevemet hallanám. Egy idegen, ismeretlen hangtól. Tévedek? Meglehet, de... tényleg mintha szólongatna.
Mathias. Mathias. Mathias...
Visszhangzanak bennem a szavak, a nevem, de nem tudom elérni azt aki mondja. Esélyem sincs mert a tisztább tudatállapot pillanatok alatt, amiket én persze óráknak érzek, tovatűnik. Helyette jön egy újabb feltoluló emlékkép.
’- Ugye hiányzott? Olyan szeleburdi voltál a bálon, hogy majdnem veszni hagytál egy ilyen szépséget, pedig…
A lány szemei bennem vibrálnak, íriszeinek tágulását és szűkülését matematikai pontossággal meg tudnám adni.
- olyan kár lenne érte. –
- Te most zsarolni próbálsz?..... Hogy került ez hozzád? –
- A zsarolás olyan csúnya szó. Mondjuk inkább alkunak. Kölcsönös megegyezésnek. Vagy… aminek akarod. – ‘
Hánynom kell, érzem. Ezek a szavak, az én számból hangzottak el.. Mégis hogy lehet ez? Ismeretlen és mégis… tudom hogy a részem egy darabja. Hogy igaz. Nem egy megmásított ócska emlék és nem is csak illúzió. Vagyis a maga nemébe tulajdonképpen az, de nem egy bűbáj. Ez az enyém. És olyan ez, mint egy hirtelen jött felismerés. Mikor az ember lebukik a hideg víz alá és az bejut mindenhova. A füledbe, a torkodba, az orrodba. Betölt téged a jeges hideggel úgy, hogy az utolsó ép gondolatod is elhagy. Nem marad más csak a túlélési ösztönöd jó esetbe. Már ha van olyan. Nekem vajon van? Fogalmam sincs. És mindössze abba reménykedhetem, hogy valaki pofon vág és felkelt ebből az átkozott képzelgésből. Mert tudom, hogy nekem nem less erőm hozzá magamtól.
És eleinte nem is érzem meg, de másodjára igen. A hang ismét visszakúszik a tudatomba. A távoli nagyon halk de kérlelő hang. Ami inkább női mint férfi…
Mathias. Mathias. Mathias...
Távoli suttogás, de egy újabb ütés és a fejem mozdul. A világ félig a helyére kerül és rájövök hogy a hang nem női ó dehogy is. Hanem férfié. Ugyan nem látom az illetőt magam előtt a ködös elékképektől de félig már a valóságban vagyok. Vagy az az illúzió?
- Montrego! –
Hát ez nem éppen szépen kérlelő! Megeresztenék egy nyers kacagást de csak köhécselésre futja. Szánalmas.
– Jól van, álljunk fel! –
Ez is távolról cseng, pedig olyan mintha valaki közvetlen mellőlem beszélne. De fura… s egy rántást érzek amitől a világ nemhogy háromszor, inkább ötször pördül meg körbe karikába. Na most aztán nagyon de nagyon közel vagyok a végstáiumomhoz, azt hiszem.
– Téged meg mivel etettek? –
Káposztával baszki! ötlik fel bennem a gondolat epésen, de persze nem tudom hogy képes voltam-e eme nagysikerű beszólást tényleges szavakká formáli. Vagy ha sikerült is mennyire érthető az. Valószínű egy hörgés újfent az egész, de én legalább jól mulatok rajta, vagyis mulatnék mert újra remegés fog el és újra visszaszív a valótlanság.
‘Magamban mulatok Elenán. Valahol sajnálom, hogy így, csúnyán kijátszom őt. De nem tehetek mást… muszáj rávennem különben…
- Mit számít az, hogyan vagy miért? Itt van, s immár ismét a tiéd. Most már ha lehet, ne hagyd el. –
Halovány mosollyal toldom meg a szavakat, amolyan jóságos pátyolgató idős testvérként, majd elfordulok. Nem tudom miért teszem, de nem érzem képesnek magam arra, hogy kérjek tőle. Ha Lea lenne, megtenném talán. Tőle nem szégyellném, ám egy idegen, aki alig ismer, miért is segítene nekem? Miért várom el?
Ostoba ötlet. Ostoba gondolat. Menj Elena, menj míg szabad vagy. Menj, míg meg nem gondolom magam. Rohanj, Pierce az ég szerelmére! Tűnj már innen!
- Ugyan, ne viccelj! Hogy ne számítana? Ez a tárgy nagyon személyes, eddig sosem került más kezébe, mert sokat jelent számomra és az emberek… mindent tökretesznek, amihez hozzáérnek. –
Megvonom a vállam, de tudom, hogy túl mentem egy határon. Más kérdés, hogy Richard semmit nem tett, de jobban hangzott így, mint a valóság… miszerint Lena annyira illuminált volt, hogy maga hagyta ott a dolgait, talán még a ruháját is, ha Dean ki nem menekíti onnan…
- Altatót? Szegény fiú… talán a lelkiismereted nem hagy aludni? – nevet  fel halkan. – Nem csodálom…  És mondd csak, milyen erős legyen? Meddig szeretnél aludni? Pár órát? Egész éjjel? – közelebb lép pár lépést felém, és csupán néhány centi távolságot hagy köztünk - Örökre? –
Örökre, örökre…. Örökre… Örökre… ÖRÖKRE….
A szavak ott csengenek bennem. Örökre. Órökre, ó igen…
-…hazavinni minket! –
Haza….
Ez a szó hirtelen eszembe juttatja a szobámat, az ágyamat és tudom csak ez kell nekem. Nem érdekel sem a pálca, sem a rémálmok, sem a karkötő, sem a notesz, sem a kötelesség de még csak egyetlen ember sem. Beszippant valami fekete egy eszméletlen nagy robbanás közepedte, amitől felordítok. Cseng a fülem, és semmit nem hallom vagy értek. Nem tudom elkülöníteni a fejemben futó képek és a valóság kusza egyvelegét. Még akkor sem mikor elmúlik a szédülés és újra fény telíti meg a látteremet. Nem érzékelem hol vagyunk nem tudok éles vonalakat kivenni, még foltokat sem igazán. Mindössze a fényt érzékelem és a hirtelen beálló csöndet, amitől szintén fáj a fejem. Zúg belül és megőrjít ez. Csak újabb kétségbeesett hörgést tudok hallatni, még artikulátlan szavak sem jönnek ki belőlem. Az sem tűnik fel hogy állok vagy fekszem, testem egy rongybaba hasztalan mivoltával ér fel. S mire valamennyire próbálnám kontroll alá vonni a dolgokat, beúszik egy sötét kegyetlen kép. Élesen és vadul.
‘Rettegek. Valahogy, minden olyan más. Olyan egyszerű és mégis olyan bonyolult. Félelmetes. Tudom, nincs sok lehetőségem. Vagy meghalok, amit soha… soha nem akarok. Még nem. Vagy… cselekszem. De mit? Nem tudom, nem értem… csak egy jeges kéz mar belém. Megbénít. A kezeim lomhán lógnak. Olyan ez, mint egy ostoba és rossz álom, amiből próbálsz felébredni, de esélytelen.
- Eljöttél hozzám, oh de kedves… annyira megtisztelsz… hát add, add meg amit szeretnék, hiszen tudod jól. Nem, nem akarok fájdalmat, hisz mi célom lenne? Csak könnyítsd meg a dolgod, és add… -
….
– Hmmm, szép szoba… bár nekem egy kicsit túl tiszta –
Mivan?
Nem értem. Kapálózok és próbálok menekülni. Menekülni a sötét elől, ami érzem ha nem vagyok elég gyors és elég ügyes örökre elnyel. A nyomomba van, nem hagy nyugtot egy percet se, egy pillanatot se. Nem pihenhetek, nem és nem, mert…
…
- Ne menj, kérlek. Menekülj el, menj külföldre. Ott nem találnak meg, Mathias… ne… menjünk együtt. Ne hagyj el, ne… -
A húgom arca. A szép szürkéskék szemei pillantanak rám. Nem, nem, nem! Ne… ezt… ne. Nem lehet. Nem akarom. Nem szabad. Mit képzel? Mit? Mindent? MINDENT TUDNI AKAR?
– Tudod, ezen az ágyon simán elfértem volna én is.-
’- Nem lesz több crució… nem lesz, nos? Mit szólsz te ostoba ficsúr? Jó lesz? Ugye? Nem bírod… már a másodikat se bírtad… mit akarsz? Gyerünk!-
Azt hiszem rúgkapálok mikor a kezek hozzám érnek. Nem tehetek róla, ez valahol ösztönös, valahol akaratos. Rettegek. Magam sem tudom már mitől. Talán az emléktől magától.
– Egyáltalán, mi a szarnak foglalkozom veled? –
- Engedj el! Hagyj békén!! TŰNJ EL INNEN! –
Meglep a saját hangom. A saját önnön torkomból feltörő hang. Ez az egyetlen amibe biztos vagyok. És kétségbeesésembe újra próbálok valami stabil fogózkodót találni, kezeim görcsösen markolnak rá akármire, bármire, akár a sima levegőre is ha az kissé segít.
Mathias. Mathias. Mathias...
A női hang újra visszhangot ver bennem, ami egyszere önt el félelemmel, bánattal, megkönnyebüléssel és kérdésekkel. Hangja megnyugtat de ugyanakkor ez oly rövid hogy fel sem fogom. És újra eltűnök vagy én vagy az elmém a rám boruló sötét köd mögött.

[viselet]

– Engedj el! Hagyj békén!! TŰNJ EL INNEN! – kezdett el kiáltozni Montrego.
Közben már az inge legfelső gombjával babráltam. Persze használhattam volna a pálcámat is, de nem kockáztattam meg, hogy a nagy kapálózásában véletlenül elveszítsem a fejemet és megátkozzam… ugyanis a vágy egyre erősödött. Nem, nem csak a csuklómon lévő szalag okozta – közel sem –, hanem a türelmetlenség, ami egyre inkább úrrá lett rajtam. Ma nem azért indultam el otthon, hogy valami agysérült gyerekkel szórakozzak fogtam le a kezét, amivel felém kapott, de erősebb volt nálam és a hajamba markolt.
– Eressz már el, te nagydarab áh…   – próbáltam leszedni magamról az ujjait, de mintha csak egyre jobban rángattak volna.
Könnyes lett a szemem a fájdalomtól és már erős volt az érzés bennem, hogy behúzok neki. Végül azonban magától elengedett és mintha megnyugodtt volna, kicsit gyanús is volt a helyzet hirtelen változása, de legalább le tudtam vetkőztetni.
Az összes ruháját ledobtam az ágya mellé, gondolom majd valami rabszolga elviszi. A koszos kupacba azért még belerúgtam egyszer idegesen, de aztán Montregora néztem és nem éreztem annyira helyén valónak a dolgot… ezzel a kölyökkel valami nagyon nincsen rendben. Döbbenet, hogy engem tartanak bolondnak.
– Ne haragudj, de én most inkább távozom, kezd elegem lenni belőled – mondtam, miközben a takarót kirángattam alóla. – De nincs miért aggódnod, vigyázom a pálcádra. Most már túl sok érzelem köt ahhoz hozzá, hogy eladjam.
Beterítettem a puha, valószínűleg vasalt ágyneművel. Még egy pillantást vetettem rá és csak akkor láttam meg azt a csillogó valamit a nyakában. Közelebb hajoltam, éreztem a büdös mustárszagot, amit már a bőre is átvett, de most nem zavart.
Egy kulcs – gondoltam és megragadtam a medálként viselt aprócska fémet. Szépen kidolgozott példány volt, biztos voltam benne, hogy valami különleges dolgot nyithat.
– Hmmm, egyre izgalmasabb vagy, Mr. Montrego – vigyorodtam el és kitéptem a nyakából a láncot. – Ha megengeded, majd megkeresném, amit ez nyit.
Körbe néztem újra a szobában és két ajtót pillantottam meg. Az elsőhöz azonnal oda is mentem. A kilincs azonnal engedelmeskedett. Odabent egy csomó ruha volt és olyan szag, mintha valami elcseszett üzletbe mentem volna be. Ki az a bolond, aki külön szobát rendez be a ruháinak? – röhögtem el magamat.
Alaposan körbe néztem, de csak az egyik része érdekelt a szobának. Ott a legkülönbözőbb csokornyakkendőket tárolta ez a ficsúr vagy a szolgái. Felmarkoltam belőle egy csomót és a kabátzsebembe dugtam őket. Nem érdekelt, hogy kidudorodik, hazáig kibírom így.
Egy sötétkéket emeltem csak a nyakamhoz és néztem meg a magamat vele a tükörbe.
– Egész jól mutatok ilyen finom holmikban – állapítottam meg és kicseréltem a saját, régi nyakkendőmet erre.
– Ezerszer jobban áll, mint a kölyöknek – mosolyodtam el, de aztán megint olyan érzésem volt, mintha apám hangja hagyta volna el a számat.
Gyorsan megráztam a fejemet és összeszedtem magamat. Nem vagyok olyan, mint ő – jelentettem ki és a saját szemembe néztem a tükörben. Elszánt voltam: Ami kell azt felmarkolom, aztán végeztem ezzel a Montregoval.
Visszatértem a szobába és a másik ajtóhoz léptem. Az csak egy fürdőszoba volt, ami nem különösebben érdekelt, leszámítva, hogy a csapból folyik a víz. Lassan léptem be, de valahogy ez is olyan túl tiszta volt, mint minden ebben az elátkozott házban – legalábbis az alapján, amit láttam eddig. Nem csoda, hogy Montrego kiakadt egy kis szeméttől, ami a nyakába került.
Arcot mostam és a tükörben bámulva eldöntöttem: gyorsan lelépek. Nincs már keresnivalóm itt. A kölyök végül is ágyban van, ha meg is hal, legalább nem az utcán és nem miattam – állapította meg, miközben a hajamat igazgattam. – Keresek egy kandallót és már itt sem vagyok. A terveimbe már senki sem szólhatott bele.