Véletlen (bal)szerencse

~ set ~

          Aggódok, ezúttal túlzásba estem, és talán soha nem foglak tudni kiengesztelni. De bármit megtennék azért, hogy egyszer ne a lopás legyen az egyetlen lehetőség, ami választásként előtted áll. Érzem is, mennyire távol vagy tőlem, pedig itt ülök az öledben. De mégis mit kellett volna tennem, hogy a férfi mindenképpen belemenjen az estébe?
          Hagylak elmenni, ha másért nem, azért hogy ne lásd a vereségem. Elég lesz majd utólag megtudnod, de mindent megteszek azért, hogy ez ne következzen be. Előbb viszont be kell ezt fejeznem. És gyorsan. És ez a gyorsan sikerül is, mert még vissza se érsz, mikor már megnyerem a partit egy kis csalás révén. Mert ha már lehet, akkor miért ne? A lényeg, hogy ne tudjon róla a másik fél.
          Az események hirtelen láncolatában nem is a férfi fenyegetése rémít meg a legjobban, hanem a hangod. Muglinak hívod, ami önmagában még nem is lenne annyira rossz, miért ne hívhatnál így valakit, de a hangsúly. Megragadom a karod és elrángatlak a szálloda mögé. Ha szerencsénk van, akkor a férfi nem látta, hogy merre mentünk.
          - Nem volt nálam semmi más, amit hirtelen felajánlhattam volna neki, és valami olyasmi kellett, amire biztos ráharap. Vagy nálad talán volt olyan, amit elfogad?
          Kiabálok én is. Azért, mert úgy gondolom, hogy igazságtalan vagy. Az egészet miattad csináltam, és most azt mondod a család egyik legbecsesebb kincsére, hogy értéktelen vacak.
          - Nem azért csináltam, mert a gyűrű nem ér annyit pénzben, mint amennyire ezek szerint engem becsülsz. Azért csináltam, mert az a gyűrű sokkal többet ér eszmei értéken, mint én! És nekem a legtöbbet az érte ebben az egészben, hogy nem kellett veszélybe sodornod magad. Hogy ezúttal volt más mód, mint a lopás!
          De nem a nyílt utcán fogjuk ezt megbeszélni. Újra megfogom a kezed és magammal húzlak a szoba felé. Közben összetalálkozunk Damiennel a hallban, amitől elmosolyodom. Ugyanolyan monoklija van neki is mint neked, de ezt nem fogom szó nélkül hagyni, csak érjünk fel a szobámba.
          Ott ér igazából a legnagyobb meglepetés. Össze van pakolva a holmim indulásra készen. Nem gondoltam volna, hogy ennyire sietni fogunk majd el innen, de szerelmemnek nagyobb tapasztalata van a menekülésben.
          - Szóval, mi történt Damiennel? – teszem csípőre a kezem, és nézek szúrósan. – Akármi is, megérdemlitek egymást.
          Közelebb megyek, és odaadom a gyűrűt. Aztán mondd meg Deannek, hogy legközelebb jobban vigyázzon rá, mert nem biztos, hogy lesz lehetőségünk még egyszer visszaszerezni. Remélem, tényleg nem fog megismétlődni az eset.
          Kintről hangos kiabálás hallatszik, és a rendőrség szó. Nem sokkal később dörömbölés kezdődik az ajtómon. Mit akarnak? Semmi rosszat nem csináltunk. Tisztességgel nyertem vissza a gyűrűt, és… de mégis azt hajtogatják, hogy elloptam. Nem hiszem el, hogy így kell véget érnie ennek a hétvégének.
          - Megyünk! Majd Damien elintézi a számlát.
          Megfogom a táskám, majd a kezed és hoppanálok a város határába. Itt muszáj megállnom kicsit. Részben azért, mert fogalmam sincs arról, hol lakik Dean, részben azért, mert ennyi mindenre nem tudok figyelni utazás közben.
          - Hova menjünk? Mondd, hol lakik Dean?
          Közben vadul zakatol az agyam, hogy miért jöhettek utánunk a rendőrök. Csaltam, ez tény, de nem jöhetett rá. Másért nem hiszem, hogy okuk lenne rá. A távolból hallatszik, ahogy minket keresnek, de gyorsan elárulod a címet, és megtaláljuk a seprűt is. Nem kell messzire menni szerencsére.
          A kis házikó előtt leszállok a seprűről, megfogom a csomagom, és várom, hogy mi lesz most a következő lépés. Nem szólok, most nem akarok egy ideig, de tudom, hogy még nem beszéltünk meg mindent.

[viselet]

Esmé butasága megdöbbentett, nem gondoltam volna, hogy egyszer én magam fogom ezt felismerni. Egy okos, szép, tehetséges nőnek tartottam, aki túl jó hozzám… de hogyan hasonlíthatja össze a saját eszmei értékét egy gyűrűvel? Kedvem támadt volna üvöltözni vele, hogy észhez térítsem, végül azonban nem ettem.
– Nincsen semmivel nagyobb értéke, mint neked – válaszoltam nyugodtan. – Ha Dean választhatna, hogy te, akibe szerelmes vagyok vagy a gyűrűje kerüljön egy koszos muglihoz, akkor az utóbbit választaná. Ez csak egy jelkép, s hamarosan megbarátkozott volna az elvesztésével.
Éreztem, hogy túl kioktató a hangom. Nem kellett volna így a fejéhez vágnom ezeket a szavakat, nem akartam bántó lenni… igazából éppen elég volt, hogy az egyikünk tiport bele ebbe a kapcsolatba. Még mindig nehezemre esett elfogadni azt az ajánlatot.
Zsebre dugtam a kezemet és megérzetem a gyűrűt, amit neki loptam el. Talán, ha odaadom neki tényleg nem tesz többé ilyet. Egy eljegyzés mégis csak elég komoly ahhoz, hogy ne ajánlgassa a testét másoknak.
Megfogta a kezemet és elkezdett a szálloda felé húzni. Szándékosan nem léptem teljesen mellé, még mindig ott munkálkodott bennem a sértettség. Újra és újra megfordult a fejemben, hogy direkt keveri magát ilyesmibe, hogy engem bosszantson. De miért lenne neki jó játszani az érzéseimmel? Erre a kérdésre nem találtam a választ és egy részem úgy érezte valóban én értem félre őt.
Éppen csak beléptünk az épületbe, mikor találkoztunk a másik udvarlójával, Damiennel. Nem is kellett jobban megnéznem magamnak, így is láttam, hogy majdnem ugyanolyan lilás folt húzódik a szemei alatt, mint nekem. Gúnyos mosoly ült ki az arcomra. Bevallom élveztem a látványt és egy kicsit úgy érzetem: megkapta, amit megérdemelt. Tisztességes férfi nem próbálja meg elcsábítani más barátnőjét.
– Összepakoltam neked, mikor itt jártam… – jegyeztem meg.
A szobában már csak a lezárt bőrönd hevert. Igyekeztem a legjobb tudásom szerint összehajtani a ruhákat és rendesen eltenni a dolgokat, habár az ilyen jellegű varázslat sosem volt az erényem.
Esmé hirtelen fordult felém. Csípőre tette kézzel vont kérdőre.
De jól néz ki mérgesen… – állapítottam meg, ahogy végig néztem rajta. Nem csoda, hogy az összes mocskos alak rá akarja tenni a mancsát. Kedvem lett volna azonnal térdre vetni magamat és megkérdezni, lesz-e a feleségem. Éreztem, hogy belesápadok a gondolatba is.
Még mindig ott motoszkáltak bennem a kétségek, amiket az ékszerboltból kilépve soroltam fel fejben. Egy hónapja vagyunk együtt, egyetlen rohadt hónapja… vagyis semmi esélyem, hogy igent mondjon. Nem csoda, hogy nem vesz olyan komolyan, ahogyan én azt szeretném. Teljes bizonytalanság lett úrrá rajtam.
Úgy kellett visszarángatnom magamat a valósába, oda a szoba közepére.
– Csupán azt kapta, amit érdemelt az a kis… – morogtam, eszembe sem jutott a megfelelő káromkodás.
Átvettem Dean gyűrűjét, ezt a másik zsebembe tettem, nehogy összekeveredjen az Esmének szántgyűrűvel. Szerettem volna megint megérinteni a másik ékszert is, de még mielőtt megtehettem volna hatalmas dörömbölésbe kezdett valaki, vagyis valakik. Két hangot hallottam, felváltva kiáltozták, hogy a mugli rendőrzők és azonnal nyissunk ajtót. A gyűrű ellopásáról is beszéltek és tudtam: rólam van szó. Esmé nem tett semmi rosszat, elnyerte Dean ékszerét.
Lemerevedtem. Még sosem kevertem magamat akkora bajba, hogy a rendőrzők jöjjenek értem. Aurorok sem üldöztek, vagy legalábbis nem tudtam róla… Esmére néztem, aki valamit az indulásról magyarázott és a következő pillanatban a kezemet megragadva hopponált.
Irvinestown határában találtam magamat hamarosan. A hideg szél összeborzolta a hajamat. Ahogy Esmére néztem, éreztem, hogy könnyes is lesz a szemem.
– Cranagh közelében lakik, egy számozatlan házban – mondtam. – Itt rejtettem el a közelben a seprűmet.
Elvettem a csomagokat Esmétől. Egyszer én is lehet úriember, mármint úgy igazából. Ahhoz a kisebb fákból és bokrokból álló csoporthoz indultam, ahol letettem a seprűmet. Szerencsére még mindig ott volt lefektetve a hóban. Nem találtak rá a muglik ilyen távol a városkától.
A csomagokat könnyen rögzítettem, Esmé pedig mögém ült fel. Melegséggel töltött el, ahogy átkarolt hátulról és egészen hozzám simult. Végre megint béke járt át a közelségétől és nem az a féktelen düh, ami korábban.
Az út nem volt túl hosszú szerencsére. A hideg levegőt itt még csípősebbnek tűnt, az ujjaim még kesztyűben is elképesztően fáztak. Szerettem volna gyorsan leereszkedni, berohanni a házba és a kandalló mellett melegedni egy gőzölgő teával a kezemben.
– Ez volna az… – mondtam, mikor leereszkedtünk a kis kőház előtti havas útra. – Elég kicsi, de bent legalább meleg van.
Valamiért úgy éreztem magyarázkodnom kellett, hogy miért egy ilyen házban laktam gyerekként. Tudtam nagyon jól, hogy nem tűnik lakhatónak kívülről, nem szép vagy éppen családias, még is ez az otthonom. Ez a kevésbé tágas kis kunyhó nekem többet jelentett a londoni lakásomnál is.
Esmé persze, amint leszálltunk, azonnal kézbe vette a csomagját, pedig szívesen becipeltem volna neki a házba.
– Majd azt én viszem – nyúltam a bőrönd felé. Reméltem, hogy átadja és legalább öt percre normális férfinak érezhetem magamat mellette.
Az ajtóhoz sétáltam és erőteljesen kopogni kezdtem.
– Dean, én vagyok! – kiáltottam jó hangosan.

~ set ~

          Nem hiszem, hogy megértettél volna azzal kapcsolatban, amit a gyűrűről mondtam. De talán nem is ez most a lényeg, inkább az, hogy minél előbb biztonságban legyünk, és az már nem ebben a városban van. Talán jobb is így, Damien kedvenc nyaralóhelyére már nem jöhetek, és így nem lesz esélye annak sem, hogy újra elhív. Ahogy annak sem, hogy ez miatt újra összeveszünk.
          Nem értelek meg. Soha nem foglak, de mégis olyan biztonságban érzem magam melletted, amire eddig még csak egy személynél volt példa. Soha nem felejtem el azokat az ölelő karokat, amik gyerekként közrezártak és nyugtató hangon duruzsoltak a fülembe, amíg el nem aludtam. Tudom, miért csináltam azt ott a kocsmában, és hogy nem rohantál el tőlem, az is azt bizonyítja, velem akarsz lenni. Még az sem zavar, hogy láttad a fehérneműimet; bár eléggé elpirulok erre a gondolatra.
          Az a kis pánik, ami kiül az arcodra, mikor kopognak, még vonzóbbá tesz. Így viszont muszáj nekem gondolkodni, és hamar oda is érünk arra a helyre, ahol már viszonylag biztonságban tudhatjuk magunkat. Összehúzom magamon a kabátot, kezd túlságosan is hűvös lenni. Karommal átölelem a derekad, ezzel megakadályozva azt, hogy leessek, és így tudok figyelni a csomagomra is. Milyen lehet az a számozatlan ház, ahol Dean lakik? Milyen lehet az a ház, ahol felnőttél? Nem gondoltam, hogy ilyen hamar látni fogom majd.
          Automatikusan fogom meg a csomagom, ahogy leszállunk a kis házikó előtt, de hagyom, hogy elvedd tőlem. Elsőre ámulatba ejt a kis házikó. Olyan otthonosnak tűnik így kívülről, ha valaki el tudja képzelni, hogy milyen lehet belülről. És ez a környezet. Muszáj körbenéznem. Amíg az ajtóhoz sétálsz, addig én ellépek mellőled, és alaposan megnézem magamnak a ház mellett is a látnivalókat. Szinte irigyellek azért, mert itt nőttél fel. Érzem, ahogy megszáll az ihlet, és bár nem vagyok oda a tájfestészetért, biztos fogok egyet festeni. Milyen mókás is lenne, ha nem is portré készülne rólad, hanem beilleszkednél ebbe a festői környezetbe.
          Hallom, ahogy nyílik az ajtó, és egy férfihang köszönt. Ez csak ő lehet. Kilesek a fal oldalánál, de nem látok senkit rajtad kívül. Lassan kezdek araszolni, ropog a hó a talpam alatt, majd váratlanul kibukkan az ajtó mögül egy fej. Megtorpanok. Pontosabban teljesen ledermedek a meglepetéstől. Azt tudtam, hogy nem hasonlítasz se az öcsédre, se a mostohádra, de nem gondoltam, hogy ennyire nem. Odaoldalazok melléd, megfogom a kezed, és szorosan hozzád bújok. Nem félek tőle, csak… csak tényleg nagyon meglepett.
          - Jó napot kívánok! Elnézést a zavarásért.
          Lassan beoldalazok a házba, ami belülről sokkal nagyobbnak és sokkal lakájosabbnak tűnik, mint elsőre gondolná az ember. Elengedlek, odamegyek a kandalló mellé, hogy felmelegedjek kicsit. Addig hallgatom a beszélgetéseteket, aztán egy hatalmas mosollyal az arcomon állok újra Dean elé.
          - Esmé Fawcett vagyok. Örvendek, már sokat hallottam magáról. Sok jót.
          Végül lekerül rólam a kabát is, és leülök egy székre. Hagyom, hogy üdvözöljétek egymást. Odaadd neki a gyűrűt, de remélem, nem avatod be abba, ami történt. Nem mindenbe, hiszen nem feltétlenül kell tudnia róla. Amíg titeket nézlek, megszáll megint az ihlet, de ezúttal nem tudom türtőztetni magam. Előkapom a vázlatfüzetem, és rajzolni kezdek. Csak egy gyors skicc, amivel hamar kész leszek, de akkor is annyira jó látni, hogy látszólag két ellentétes világ mégis alkothat egy teljes egészet. Rajzolás közben elkezdem körbejárni a helyiséget, ahol vagyunk, majd megállapodok újra a kandallónál. Ott telepedek le előtte és fejezem be teljesen a rajzot.

[viselet]

Dean kissé őszes, de még inkább vörös haja hamarosan kibukkant az ajtó mögül. Esmé nem volt mellettem, éppen körbenézett az udvaron és egészen távol sétált tőlem. Mielőtt kinyílt az ajtó rajta tartottam a szememet. Rádöbbentem, hogy mennyire hiányzik minden porcikája… hogy szeretném magamhoz ölelni, a haját simogatni és mélyen beszívni az illatát. A fülébe suttogni valami gyengédséget és végig csókolni a testét.
Dean tehát félbe szakított. Zavart pislogással pillantottam rá.
– Elliot, végre itt vagy – mondta a tőle megszokott mogorva hangján. – Sikerült?
– Nem egyedül jöttem… – suttogtam, de közben hallottam, hogy Esmé cipője alatt ropog a hó és már közeledik. – Az úgy volt, hogy… szóval összefutottam a barátőmmel és elhoztam magammal.
Mire elhadartam a mondatot valóban mellém ért Esmé. Dean legalább olyan zavart volt, mint én.
– Üdvözlöm… – köszöntötte, ahogy lesiklott a tekintete a kezemre, amit éppen ez a gyönyörű nő fogott.
Azt hiszem Dean ehhez nincs hozzászokva. Sosem volt túlzottan romantikus, sőt szerintem Danielt sem látta soha különösebben intim helyzetben a feleségével. A mi családunk más volt, anya szavak, sőt érintések nélkül is tudta, Dean mennyire szeret és az, ami zárt ajtók mögött történt mindenki előtt rejtély maradt.
– Most már személyesen is megismerheted a mostohaapámat, Dean O’Marát. – dadogtam, ahogy hozzám bújt Esmé.
Kézben akartam tartani a helyzetet, mielőtt eluralkodna a káosz. Esmé nem tűnt zavartnak, de róla mindig is tudtam, hogy a legtöbb emberrel kijön és barátságos. Ezt a képességét egyébként irigyeltem is tőle, mert én nem tudtam ilyen könnyen felszabadulni mások társaságában, ráadásul a legtöbb ember mindig is idegesített.
A házban Esmé bemutatkozott, míg én becsuktam magunk mögött az ajtót. A biztonság kedvéért elfordítottam a kulcsot a zárban… ha annak a muglinak van egy kis esze, nyilván rájön, miért pont a gyűrű volt a tét. Valahogy túl egyértelműen viselkedtünk, ami rám nem jellemző. Szeretem az óvatosságot, ha ékszerek után kutatok.
Lettem a bőröndöt az előszobába és átvonultunk a konyhába, ahol a kandallóhoz közel, az asztalnál kényelmesen el lehetett helyezkedni, élvezve a meleget. Láttam, ahogy Dean lesegíti Esmé kabátját – mikor lett ilyen úriember? – és leteszi az egyik támlára.
–Jó, hogy visszatértél, fiam – veregetett hátba a mostohaapám. –Sikerült?
Bólintottam és benyúltam mindkét zsebembe.
Először az Esmének szánt gyűrűn futtattam végig az ujjaimat. Kicsit rá is pillantottam, de már valami rajzolással foglalkozott. A másik ékszert könnyedén húztam elő a zsebemből és nyújtottam Dean felé, de nem tudtam mosolyogni… még mindig fájtak a történtek.
Esmé hirtelen felkelt, körbejárta az étkezőt, ami mindig is a központi helyisége volt a házunknak. Nem, nem volt soha klasszikus nappalink, itt éltük a mindennapjainkat. Dean gyakran ücsörgött az asztalfőnél, míg anyám főzött vagy éppen újságot olvasva beszélték meg a nap híreit egy tea mellett. Daniel is gyakran időzött itt kisfiúként. Apró lovagkatonákkal játszott, várat épített nekik edényekből, én pedig csak néztem a kandalló mellől és gyakran gondolkodtam: mi teszi őt ennyire boldoggá? Irigyeltem a felszabadultságát, a gondtalanságát, ami nekem sosem adatott meg.
Hamarosan Esmé visszaült a kandallóhoz legközelebb eső székhez és ismét rajzolásba fogott.
– Visszaszereztük – válaszoltam és a barátnőmre, majd a mostohaapámra pillantottam. – Inkább Esmének köszönhetően, mint nekem.
Dean valami mosolyfélével próbálkozott, de nem sikerült neki, így csak sóhajtozva visszahúzta a gyűrűt az ujjára, ahol mindig is viselte. Hosszú ideig figyelte, ahogy csillog a tűz fényében. Csupán ezután pillantott fel ismét:
 – Kér egy kis teát, Miss Fawcett? – szólalt meg kissé rekdeten. –Elliot?
Mi lesz, ha Mrs. O’Marának szólítják majd? Meg tudnám szokni és ő örülne, ha egy tolvaj nevét viselhetné? – futott végig az agyamon a mardosó gondolat, ahogy a kezemen lévő szalagra pillantottam. Nem kellett alaposan megnéznem, így is láttam a véres maszatolást körülötte. Gyorsan elhessegettem a gondolatokat.
Ismét biccentettem. A kinti szeles, hideg idő után most jól esett a forró ital puszta gondolata is. Alig vártam, hogy a csészét szorongatva átmelegedjenek az ujjaim. Ahogy a mostohaapám eltűnt a konyhába, odaültem Esmé mellé, hogy engem is érjen a kandallóból áradó forróság.
– Ma elgondolkodtam valamin… – szólaltam meg hirtelen, a másik kezem még most is a zsebembe volt, de nem mertem előrángatni a gyűrűt. Ugye nem ez a megfelelő hely erre?
– Ö… igazából… elfelejtettem, mit akartam mondani – próbálkoztam a leghülyébb szöveggel, ami eszembe jutott. Hogy lehetek ennyire szerencsétlen? Hogyan?
– Mit rajzolsz? – kérdeztem, hátha megmutatja nekem is és el tudjuk terelni a beszélgetést egy kevésbé zavarbaejtő irányba.

~ set ~

          Elnézve a kapcsolatodat Deannel nem is csodálom, hogy annyira nem akarsz Phillip felé nyitni. Olyan harmonikusnak tűnik, az pedig valljuk be, nem tűnt éppen kapcsolatnak sem. Hacsak olyan szempontból nem, mint egy főnök és beosztott. Biztos jó lehetett egy ilyen melegszívű ember közelében felnőni. Én már csak tudom. Elmosolyodom, de aztán hamar lehervad, mikor eszembe jut az én apukám, ahogy gyerekként a levegőbe emelt és repülőset játszottunk, aztán meg az első alkalom, mikor a gordiuszi csomókba összeállt hosszú hajam próbálta meg kifésülni.
          - Igen, kérek szépen – mosolyodom el megint, ahogy ránézek a férfira.
          Leteszem a ceruzát, mikor végre úgy érzem, kész vagyok. Már nem csak egy skicc, ez már egy kész kép, még akkor is, ha csak ceruzás rajzolmány. Aggódva nézek a ruhád alól kikandikáló vérfoltos karodra. Figyelmem azonban eltereli, ahogy belekezdesz egy gondolatba, amit végül mégse fejezel be. Ingatom a fejem, kicsit még javítok a rajzon, amit aztán magamhoz ölelek.
          - Elfelejtetted? – nézek egyenesen a szemedbe. – Akkor biztos nem volt olyan fontos, mint egy lánykérés, egy összeköltözés vagy egy randi meghívás, igaz?
          Annyi lehetőség közül nem tudom, miért pont ezt a hármat sorolom fel, de sejtésem azért van. Minden nő életében eljön a pillanat, mikor elkezd gondolkodni ezeken, de nem hiszem, hogy valaha megkéred majd a kezem azok után, amit ma tettem. És meg is érdemelném, nem tagadom.
          - Nyugi, csak vicceltem. Talán egy kalandról lenne szó? Eltűnsz megint pár napra? – próbálom kitalálni, de inkább nem erőltetem.
          Ha annyira fontos lenne, biztos nem titkolnád el előlem. Kérésed nyomán viszont megfordítom a képet. Te vagy rajta, ahogy Deannel beszélsz. Semmi nagyon jelentős, még a hátteret is csak úgy hanyagul dobtam össze, egy komoly rajzhoz azért több idő kell, de tetszett a két világ különbsége, a testtartásotok és a köztetek lévő kimondatlan mégis vibráló kapcsolat.
          - De el a kezekkel a képtől! Ha Dean kéri, akkor megkapja. Neked még úgy is ott van az a nap, amikor leülsz a műtermemben, és lefestelek. Nem úszod meg, Elliot O’Mara!
          Az már más kérdés, hogy rég kész van az a kép, és már tudom is, hogy mikor fogod látni, de szeretném, ha azt hinnéd, hogy még nincs. Felállok, mikor megkapom a teámat, és azonnal bele is kortyolok, ami így viszont megégeti a nyelvem. Kidugom kicsit, mintha azzal le tudnám hűteni.
          - Mr. O’Mara, nem rossz ennyire távol a családjától egyedül lenni? Nem gondolt arra, hogy közelebb költözik... – Hát, hozzád biztos nem tudna, hiszen alig voltál eddig is otthon, és ez biztos nem fog változni a közeljövőben. – Danielhez?
          Talán a sok muglik között töltött évnek köszönhetően, talán másnak, de valahogy meg sem fordul a fejemben, hogy kandallón vagy zsupszkulcson keresztül gyorsan lehet közlekedni. Belekortyolok a forró italba, ami azonnal melegséggel tölti meg a testem. Sokkal hatásosabb, mint a kandalló mellett ülni és mindjárt a bátorságom is visszatér. Leteszem az asztalra a rajzomat és a csészét, majd feléd fordulok.
          - Most pedig vedd le azt a hülye szalagot, és engedd, hogy ellássam a sérülésed! Nincs kifogás vagy nyafogás!
          Keresek valami használható ruhát, amivel le tudom törölni a vért, hogy utána lássam a sérülést. És bár nem mondtam, de ezúttal képes leszek Deant is segítségül hívni, ha kell, lefoglak majd.

[viselet]

Lánykérés? – ismételtem meg magamban az egyetlen szót, amit felfogtam Esmé mondandójából. Hogy kérdezhette pont ez? Talán ezt nevezik női megérzésnek? Ilyen és ehhez hasonló gondolatok fordultak meg a fejemben.
Nem válaszoltam a következő kérdésre, habár azt már tökéletesen megértettem. Nem terveztem újabb „kalandozást” egyelőre. Ha mégis a fülembe jutott volna egy értékes tárgy híre, akkor sem biztos, hogy mennék. Az utóbbi pár óra tökéletes bizonyítéka volt annak, hogy jobb lesz mindent kétszer meggondolnom. Talán nem a legjobb ötlet éppen ilyenkor kitennem a lábamat az országból, hiszen ez a Damien is éppen Esmé körül legyeskedik... és nincs az a kincs, amiért megéri ezt a kapcsolatot kockáztatni.
– Te komolyan ilyennek látsz engem? – lepődtem meg, ahogy felém fordított a rajzot.
Döbbenetes, hogy ilyen csodára képes pillanatok alatt. Alig pár percet foglalkozott vele, mégis lenyűgöző volt az eredmény. Deant tökéletesen megfogta, az arca egyszerre tűnt mogorvának és kedvesnek. A kemény külsőből szinte áradt az a rengeteg szeretet, amit csak mi, a családja ismerünk.
Az engem ábrázoló alak testtartása lepett meg. Éreztem, ahogy megváltoztat a szalag, de nem gondoltam volna ennyire szembetűnőnek. Az egész arra emlékeztetett, amilyennek az apámat láttam. Hiába vagyok más testalkat, az a mindenki felett álló, önelégült kifejezés ott ült az arcomon és az egész tartásomból ez tükröződött. Esmé vajon ezt észrevette?
– Egyszer lefesthetsz... mondjuk mikor megittam egy üveg Lángnyelv whiskeyt egyedül és már nem tudok mozognis sem – kacsintottam rá játékosan.
Oldanom kellett a saját belső feszültségemet egy mókásnak szánt mondattal és szerencsére ebben Esmé általában partner. Reméltem, hogy abban a pillanatban is hasonlóan fogadja a viccet és nem sértem meg vele.
– Itt is van a tea – hallottam Dean mély hangját.
A következő pillanatban megjelent a konyhaajtóban. A kezében egy öreg ezüstszínű tálca volt, amit letett a konyhaasztalra. Anya kedven, piros bögréjét nyújtotta át, amit apró fehér virágok díszítettek. Kicsit csorba volt már... de kinek lenne szíve kidobni? Jól emlékszem, ahogy ezzel a kezében találtam a teraszon ücsörögve nyaranta.
Kora reggel a napfelkeltét nézte kávézás közben a fonott fotelben ücsörögve. Sosem emlékeztem, milyen volt az eget innen kémlelni, mert én anyámat figyeltem – csak mi ketten voltunk ébren ennyire korán. Máskor nem lett volna alkalmam azon elmélkedni, mit titkol előlem, miért nem mondja el ki vagyok valójában... tudtam, hogy egy könnyen nem kapom meg a válaszokat. Azt azonban még én sem feltételeztem, hogy a sírba viszi a titkait és ilyen fájdalmasan, ennyi szenvedés árán tudom csak meg, ki is ő, az apám.
Átvettem a fehér bögrét – pontosan ugyanolyan volt, amit Dean magának is hozott – és letettem magam elé az asztalra. Nem kortyoltam bele a gőzölgő italba, csak hallgattam Esmé és a mostohaapám beszélgetést.
– Jó nekem itt a vidéki levegőn – felelte szűkszavúan Dean és a szájához emelte a bögrét.
Rám nézett egy pillanatra és jól tudtam, mit gondol. Anyám emléke tartja itt. Ez volt a közös otthonuk és itt voltak a legboldogabbak mind a ketten. Ahogy még délelőtt mondta: ezen a helyen olyan, mintha még mindig együtt lennének... talán ő észre sem vette mennyire üres és csendes lett a ház. Csak engem kísértett itt a múlt. Valószínűleg igaza volt Danielnek és Deannek is abban, hogy akármiért is csaptak ki a Roxfortból, nem kellett volna eltűnnöm. Feleslegesen okoztam fájdalmat az egész családnak.
– Deant valóban nehezen képzelném el Londonban – ismertem el én is.
A tea gyorsan fogyott, de csend szállt ránk egy rövid időre. Engem még mindig magával ragadott a ház egyszerre boldog és nyomasztó hangulata. Hogy lehet valami ennyire szomorú és örömteli egyszerre? Nem találtam erre sem a választ, mint annyi mindenre az életembe.
– Milyen szalagot? – hallottam meg Dean kérdését.
Lenéztem a csuklómra és nagyon jól tudtam, hogy Esmé mire célzott.
Természetesen nem terveztem megszabadulni a szalagtól. Elsősorban azért, mert semmilyen sérülésem nem volt, másrészt pedig megint úrrá lett rajtam az érzés: senki sem nyúlhat hozzá ahhoz, ami az enyém. A másik kezemmel végig simítottam a bársonyos felületén.
– De nem sérültem meg! – emeltem meg egy kicsit a hangomat.
Térj észhez! Nem beszélhetsz így vele és Deannel sem! – szóltam magamra. A szalagos kezemet a zsebembe süllyesztettem. Kitapintottam a gyűrűt, óvatosan végig futtattam az ujjaimat a kerek formán, majd a kő felett megálltam. Még az érintése is azt az érzést keltette bennem: ez az ékszer tökéletesen illik Esméhez.
– Hidd el, hogy minden rendben van, nem vérzek sehol – magyaráztam és közben elkezdtem kifelé húzni az ékszert.
Ez a tökéletes pillanat – harsogta a belső hang. Tudtam jól: itt van a mostohaapám, anyám emléke és a ház, ahol jóformán felnőttem... és persze nem utolsó sorban a csuklómról is el tudnám terelni a figyelmet.
– Nézd el nekem, hogy nem vagyok romantikus... – váltottam témát hirtelen és felkeltem a székből, amit a lábammal óvatosan félre is löktem, hogy le tudjak térdelni a hideg padlóre.
A térdem persze akkorát reccsent, hogy azt „öröm” volt hallani, ráadásul a hajamat is alaposan összekócolta odakint a szél. Igaz, hogy Esmé már a legrosszabb pillanataimban is látott és kétlem, hogy a szőke herceget várta volna fehér lovon egy hatalmas gyémántgyűrűvel a kezében.
– Tudom, hogy csak egy hónapja vagyunk együtt és az ismeretségünk sem nyúlik sokkal hosszabb távra. Nyilván nem én vagyok az az ember, akihez a családod szánt és a legkevésbé sem érdemellek meg... mégis most itt térdelek előtted és készen állok elkötelezni magamat örökre – magyaráztam, miközben megéreztem magam alatt a követ. A kandallóból áradó meleg ellenére is éreztem, milyen elképesztően hideg.
– Esmé, hozzám jössz feleségül? – kérdeztem és felé nyújtottam a gyűrűt.

~ set ~

          Nem értem mi olyan meglepő abban, ahogy lerajzoltalak. Én ilyennek látlak, és ez még mindig nem az az igazi kép, ami már kész van. Ahhoz képes is van egy csomó változás rajtad, de ez talán annak köszönhető, hogy most kicsit elvakít a rózsaszín köd, akkor pedig inkább az emlékeimből próbáltalak visszaidézni. Szerintem sikeresen, de ki tudja. Azt majd te árulod el akkor, mikor megláttad.
          - Komolyan? Még szerencse, hogy tartok otthon lángnyelv whiskeyt. És mielőtt el akarnál lógni, még Felixet is rád tudom uszítani. Tényleg, akkor nem is kellene meginnod az alkoholt. Sokkal jobb lenne – mosolyodom el.
          Remélem, tudod, hogy soha nem bántanálak, főleg nem egy olyan dologgal, amitől tudom, hogy félsz. Mondjuk, nem tudom, hogy a kutyám mivel érdemelte ki ezt nálad, mikor semmilyen harapást nem láttam rajtad, vagy ruhaszaggatást, de majd egyszer úgyis megtudom. De abban biztos lehetsz, hogy az az egyszer hamarabb jön majd el, mint arra számítanál. Még akkor is, ha egyszer már lefestettelek.
          - Köszönöm szépen, nagyon hálás vagyok.
          Kezeimmel körbeölelem a meleg bögrét, és mielőtt belekortyolnék, mélyen beszívom a tea finom illatát. Soha nem gondoltam, hogy egyszer majd ennyire jól fog esni. Inkább anya a teás a családban, én a kakaónak jobban örülök. Bár, egy ilyen hideg napon, igazából teljesen mindegy, hogy mi az csak felmelegítsen.
          - Azt a szalagot, ami a karján van, és látom, hogy véres. Szeretném most már levenni róla, hogy elláthassam a sérülését, de egy öszvér sem olyan makacs, mint Elliot – válaszolom Dean kérdését meg.
           Mondanám, hogy meglep az ellenállás, de nem. Mintha ugyanezt hajtogattad volna egész nap, ami cseppet sem nyugtatott meg, de legalább időről-időre elterelte a figyelmem egy másik problémáról, amit minél előbb meg kell majd oldanom. Nem hajthatom magam olyan helyzetekbe Damiennel, amilyenekbe most is. Ez nem fair Elliottal szemben. Mindig is én beszélek neki a bizalomról, amire annyira nagyon szeretném felépíteni a kapcsolatunkat, de pont én teszem próbára mindig.
           Kicsit lehajtom a fejem, amíg befejezed ezt a nagyon heves ellenállást. Igen, a bizalom fontos, és nekem kell a legjobban megbíznom benned. Nem játszhatom a sértődöttet, mert egy kicsit az is voltam a kalandod miatt. Tudom, hogy nem kísérhetlek el, és azt is, hogy a kalandod során talán ki kell majd kezdened valakivel. De… de én tényleg végig tudom azt majd csinálni?
          - Elliot…
          Enyhén szólva is meglep, mikor felállsz, és egy pillanat alatt átrendezed a helyet. Még akkor is, ha az csak egy szék odébb tolását jelenti. Ránézek Deanre, aki ugyanolyan meglepettnek tűnik, mint én, aztán vissza rád. Hallom a szavaid, és mégis mintha nem a közvetlen közelemben lennél. Bár többször is közbeszólnék, mert néha olyan butaságokat tudsz mondani, most mégis azt súgja az ösztönöm, hogy maradjak csöndbe.
          Nagyot dobban a szívem, mikor letérdelsz, és bár sejtem mit jelenthet ez, nem akarom elhinni. Ahhoz még túl korán van, és a mai nap után. Miért pont ma? Mivel érdemeltem ki? Én inkább azt mondanám, hogy ne folytassuk a kapcsolatunkat, hiszen nagyon csúnyán elbántam veled, és igen, akkor úgy gondoltam, tényleg csak egy játék, és nem is figyeltem rád. Hogy… akkor mégis mi…
          - Elliot…
          Csak ennyi telik tőlem ebben a fontos pillanatban. Tényleg nem tudom, minek kéne most történnie. Ránézek a gyűrűre, majd rád, aztán megint a gyűrűre, és igazából nem az érdekel, hogy milyen régóta ismerjük egymást, hanem az, hogy le tudnám-e élni melletted az életem. Szilveszter óta ezen gondolkodok, és bár a Roxfortból kikerülve voltak olyan álmaim, hogy rövid időn belül hozzámegyek majd valakihez, mégsem úgy alakult, hogy ez bekövetkezhessen. Eddig.
          - Elliot, én…
          Végre sikerül elfordítanom a tekintetem a gyűrűről, és egyenesen a szemedbe nézni. Művészként tudom, mikor hazudik valaki, fel tudom ismerni a csillogást a szemekben, és most azt látom a tiédben, hogy talán még sohasem voltál ennél őszintébb, és talán azt is, hogy nagyon félsz. De én is félek, és ezt hogy mondjam el neked úgy, hogy ne bántsalak meg? Hogy beszéljek a kétségeimről? De ezek igazából nem is valós kétségek, és nem is valós félelmek, hiszen ha most nemet mondanék, akkor nem teljesülnének, ha pedig igent mondok, akkor biztos együtt éljük majd meg őket.
          - Elliot, én… Én leszek a feleséged!
          Nagy nehezen kinyögöm a válaszom, és rögtön le is térdelek hozzád, megcsókollak, majd megölellek. Nem érdekelnek a kétségek és a félelmek, mert tudom, hogy együtt túléljük majd az összest. Most csak az számít, hogy szeretnék veled élni, szeretném az életem végén is a te kezed fogni.
          Mikor elválok tőled, hogy fel tudd húzni a gyűrűt az ujjamra, mert persze ezt sem engedtem elsőre, mintha a válaszom után még vissza lehetne vonni ezt az egészet. De nem, és nem is akarom. Soha! Még néhány könnycsepp is legördül az arcomon, de ezek az öröm könnyei. Az utolsó Apával töltött szülinapom óta nem voltam ennyire boldog, mint most. Újra megölellek, ott lenn a padlón. De ez nem is ölelés, inkább hozzád bújok, a karjaidba fonom magam.
          - Szeretlek, Elliot O'Mara!

[viselet]

Esmé letérdelt elém és megcsókolt, ölelgetett… de nem a mozdulatai voltak azok, amikből tudtam, mennyire boldog, sőt nem is a válaszából. Egyszerűen sugárzott belőle ez a mindent átható érzés és átragadt rám.
Persze a mindig számító, örök elégedetlenkedő Elliot O’Mara is ott munkálkodott bennem, akit nem az érdekelt, hogy veszélyben van a kapcsolata. Ő egyszerűen csak örült, hogy a szalagról hirtelen elterelte a figyelmet és a menyasszonya ujjára húzott gyűrűt figyeli mindenki a helyiségben.
– Én is szeretlek – válaszoltam, ahogy a finom ékszer végig siklott a bőrén, elfoglalva a helyét. – Tökéletes a méret, mintha tényleg csak neked szánták volna…
Ahogy Esmén láttam a gyűrűt ugyanaz az érzés fogott el, mint az üzletben: nagyon illik hozzá, mintha ő ihlette volna meg a készítőjét. Talán így is volt, ki tudja? Hiszen annyi férfi fordul meg utána, hogy ezzel a lépéssel is csak szerettem volna még inkább a magaménak tudni a szerelmét. Ha pedig igazán engedtem volna magamnak, akkor akár egy drága kincset fogtam volna és elrejtettem volna a világ elől.
A gondolatok csak úgy száguldoztak a fejemben. Hol ez, hol az bukkant fel a múltból, a jövő pedig egy csomó kérdést tartogatott, amik nem hagytak már most nyugodni… s akkor beférkőzött közéjük az érzés: most először tettem meg, először mondtam ki valakinek az érzéseimet, először mondtam neki, hogy szeretem.
– Azt akarom, hogy örökre az enyém legyél – tűrtem el a haját az arcából és finom csókot leheltem az ajkaira. – Én pedig örökre a tiéd leszek cserébe…
Nem akartam tárgyiasítani magunkat, hiszen a házasság nem egy bilincs, ezt még én is tudom azzal az ostoba fejemmel. Egyszerűen csak ki akartam mondani az érzéseimet.
Lassan felkeltem a földről, a térdem megint recsegett ropogott. Kezet nyújtottam Esmé felé, hogy felsegítsem (s hogy férfinak érezhessem magamat mellette).
– Sajnos nincs itthon semmi ünneplésre alkalmas ital… – morogta Dean a háttérből.
Azt hiszem a meglepettség mellett ez valamiféle gratuláció akart lenni, ezért csak felé fordultam és biccentettem. Ő már csak ilyen – futott át egy halvány mosoly az arcomon. A mostohaapámtól nagyjából ilyen reakcióra számítottam… de tudtam: büszke rám. Egyszerűen éreztem, életemben először.
– Egy pár üveg barnasöröm van itthon… ha esetleg az megfelelne az ifjú jegyespárnak – folytatta magához képest egy kissé humorosan.
– Én szívesen innék – mondtam. – Esmé, te is kérsz?
Dean kicsoszogott megint a konyhába, én pedig visszahuppantam a helyemre. A menyasszonyom – még furcsa rá így hivatkozni, de mégis szívetmelengető érzés – keze után nyúltam. Szerettem volna végig simítani a finom bőrét. Olyan jó volt megint ennyire közel lennie hozzá, mintha évek óta nem érinthettem volna meg… holott csupán pár napot töltöttünk egymástól távol.
Még mindig nem tudtam hogyan fogok visszatérni a régi kerékvágásba. Hogyan fogom magára hagyni, ha el kell mennem valamiért a világ másik végére? A szívem szakadna meg, de hát valahogy biztosítanom kell a kettőnk életét, mert most már ez kettőnkről szól és nem csupán rólam.
– Daniel ki fog fordulni magából, ha ezt megtudja… Elliot O’Mara, mint vőlegény – nevettem el magamat.
Ki gondolta volna, hogy lehet valami ennyire felszabadító? Csak egy rövid válasz volt: „Elliot, én… Én leszek a feleséged!” Sosem fogom elfelejteni ezeket a szavakat, életem végéig kincsként fogom őket őrizni a szívemben.

Köszönöm a játékot! 

~ set ~

          Nem is tudom elmondani, mennyire boldog vagyok. Más terveim voltak a jövőre nézve, de ki mondta, hogy azoknak úgy is kell lenniük? Nem gondoltam, hogy ilyen hamar megtalálom majd a szerelmet, és azt sem, hogy pont egy ilyen nap után fog megpecsételődni a sorsom. Olyan jó hallani, hogy szeretsz, bárcsak minden nap elmondanád, még akkor is, mikor nem leszel mellettem.
          - Örökre a tiéd leszek, és ha kell, akkor még azon is túl – viszonzom a csókot.
          Amikor kezem a kezedbe helyezem, akkor egy érzés kerít hatalmába. Csak egy pillanatnyi felismerés, de akkor is erős és magával ragadó. Már nem vagyok egyedül, újra van valaki, aki vigyázni tud rám, nem kell minden pillanatban erősnek és rendíthetetlennek lennem. Ez persze nem azt jelenti, hogy fel kell adnom önmagam, de jobban oda kell figyelnem a tetteimre, és nem kizárni mindenkit, megoldva a saját gondjaimat.
          - Csak egy kortyot. Tényleg csak addig, amíg koccintunk.
          Örülök, hogy Dean is a tanúja volt a jelenetnek. Tudom mennyit jelent neked ez, és azt is tudom, hogy az igazán sokat számító személy Phillip lesz. De abban is biztos vagyok, hogy nem lesz gond, hiszen már korábban is látta, de ezúttal hagylak majd téged kibontakozni. Nincs kedvem még egyszer összetűzésbe kerülni vele.
          Szívem szerint megölelném Deant is, de eltűnik a konyhában az ital miatt, közben pedig megérzem a kezed az enyémen. Lenézek rád, majd az öledbe ülök.
          - Nos, Mr. Elliot Fawcett – mosolyodom el. – Készülj fel eljövendő életünk minden nehézségére, mert biztos meg kell majd még vívnunk egy-két csatát.
          Remélem, szavak nélkül is tudod, mire gondolok. Az összeköltözés sem lesz egyszerű, aztán a kalandjaid, az iskola, a munkám. De a legjobb az lesz majd, hogy mindezt közösen fogjuk megélni, és rengeteg támogatónk is lesz majd. Az viszont biztos, amíg együtt maradunk, addig bármilyen gondot megoldunk majd. Megcsókollak, amíg Dean nem tér vissza, aztán megölellek. A hátad mögött újra megnézem magamnak a gyűrűt. Honnan tudtad, hogy ilyet szeretnék majd egyszer? Innentől bármit is kapok tőled, semmi sem fog felérni ehhez a naphoz. A nagylelkűséged, a szereteted mind olyan dolog, amit meg se érdemlek.
          Örökre szeretni foglak, és semmi sem választhat el tőled. Már senki sem vehet el tőled. Úgy fogok vigyázni erre a gyűrűre, mint a saját életemre. Újra önkéntelenül is legördül néhány örömkönny az arcomon. Szeretlek, Elliot O’Mara!

Köszönöm a játékot. ♥