Egy csípős márciusi reggelen

[- Szia! Nem ismerjük egymást- illetve lehet ismerjük egymást... ez most kicsit furcsa. Na mindegy, elölről... szóval szia, Edwin vagyok, és lehet, hogy fura lesz, amit mondani fogok... jaj, hogy is mondjam? Szóval nyáron találkoztam egy lánnyal, akit Phaedrának hívtak, és bentlakásos suliba költözött... és hát... szerintem... elszabadult a varangyod!]

A napfényes márciusi reggel egy kicsit hidegebb, mint aminek a kastélyból tűnt, ezért össze kell húznom magamon a talárt. Nem ez a szombat a legjobb rá, hogy edzést tartsunk, még mindig nem a legjobb az idő, de muszáj lesz tartanunk a rendet, ha már lefoglaltam a pályát. Nem a győzelem számít, de azért érdemes tenni érte, hogy jó játékot tudjunk produkálni. Persze akkor is elégedett lennék a csapattal, ha maximalista lennék.
 Ahogy kicsit távolabb érek, felnézek a kastélyra, ami sajnos felidézni a közelmúlt szomorú eseményeit bennem. Reméltem, hogy a tavalyi év után ez az idei békésebb, kevésbé megterhelő és tragikus lesz, de úgy tűnik, hogy a világ egyelőre nem akar normális lenni. Még az ilyen napfényes napokon is éppen csak tűnik valószínűbbnek, hogy minden jobb lesz majd, mint az, hogy végül nem. Én azért mindig szeretek hinni benne, hogy idővel minden jobb lesz. Ez végül mindig hozzáállás kérdése.
 Egy negatívabb ember láthatná most úgy, hogy alacsony vagyok, nincs és soha nem is volt igazán barátnőm, jönnek a RAVASZ vizsgák, és amúgy is úgy tűnik, hogy megőrült a megszokott világ. Én úgy látom, hogy sok barátom van, a családom és a barátaim átvészelték a katasztrófákat, kipróbálhattam még utolsó évemben a kviddicset, és ami a legfontosabb, megtaláltam a vérszerinti családom tagjait, és többé-kevésbé beolvadtak az igazi családomba. Igaz, Merelnek sokszor vannak súlyos problémái, de idővel megváltozik majd.
 Ami a szerelmi életet illeti, van egy nagyon furcsa és valószínűtlen megérzésem, amit ma akarok ellenőrizni. Nyáron volt az első randim, az első csókom, és van egy megérzésem, hogy a lány, akit megcsókoltam, itt van a Roxfortban. Én nem is biztos, hogy lány: néhány napja, az ebédlőben véletlenül nekimentem egy hollóhátas fiúnak, akinek hasonló volt a szeme, a hangja, és miután kicsit gondolkoztam, az arca és az alkata is. Annyira hasonlóak, hogy ha nem is ugyanaz az ember, akkor is lehet, hogy rokonok.
 Egészen a tóig követem őt, ahol éppen egy varangyot sétáltat. Viszonylag kevesen választanak varangyot háziállatnak, de sok emberrel ellentétben én soha nem láttam az állatválasztásban semmit, ami miatt érdemes lenne diszkriminálni másokat. A varangy, a tengerimalac, a patkány lehet éppen olyan jó háziállat, mint a hörcsög. Valahogy illik is hozzá, amilyennek megismertem azon az egy randin.
 Néhány percig csendben figyelem a fiút a tónál. A mozgása, ahogy beszél az állathoz, ahogy áll a napfényben a tó partján, valahogy mind olyan ismerős jelenségek, olyan hasonlóak ahhoz, amit nyáron láttam. Szinte biztos vagyok most benne, hogy ő az, de nem vagyok benne egészen biztos, hogy mit akarok. Talán haragudnom kéne rá, hogy megtévesztett, de hát végül is jól éreztem magam, és ha nem tűnik el, ki tudja, mi lett volna? Ha mást nem, azért talán akar barátkozni, egy plusz barát soha nem árt. Veszek egy mély levegőt, és elindulok felé. Nem haladok gyorsan, úgyhogy majdnem fél perc, mire néhány méterre megállok végül a fiútól.
 - Szia! Nem ismerjük egymást- illetve lehet ismerjük egymást... ez most kicsit furcsa. Na mindegy, elölről... szóval szia, Edwin vagyok, és lehet, hogy fura lesz, amit mondani fogok... jaj, hogy is mondjam? Szóval nyáron találkoztam egy lánnyal, akit Phaedrának hívtak, és bentlakásos suliba költözött... és hát... szerintem... elszabadult a varangyod!- kicsit furcsábban érzem magam még annál is, mint hittem, amikor a tó felé ugráló állatra nézek. Ennél rosszabbul lehet, hogy nem is indíthattam volna ezt a beszélgetést.