Kincskeresés Itáliában

[Santa Marinella, Olaszország]

Santa Marinella, Olaszország



Az elsősorban muglik által lakott olasz város nem csupán azoknak a turistáknak nyújt valódi élményt, akik a tengerparton szeretnék kipihenni a szürke mindennapokat. Santa Marinella híres kastélya is látogatható, mely a partról is tökéletesen látható.

  Végre, talán minden jóra fordulhat. Bár újra kell építenünk mindent, az egészet elölről kell kezdenünk. A Roxfort padlóján fekszem, pálcám mellettem. Lassan felkelek és elindulok. Bárhová nézek és megyek csak romokat, sebesültek, halottakat, zokogó embereket látok. Ez az csak látom de nem hallok semmit sem. A kezemben levő pálcára nézek, kissé meggyötört. Ruhám csupa vér, ahogy én is az vagyok. Csupa seb és vér. Egy szobával arrébb megtalálom a barátnőimet, rohannak felém, ölelni. Szájuk mozgásából látom mondanak valamit, de nem értek semmit. Lassan észreveszik baj van és rohannak a gyógyítóért. Én viszont tovább megyek. Aztán észreveszem a testvéreimet bátyám főlé hajolva, aki elvesztette karját. Apám félszemét fogja, lassan oda megyek és megölelem. Nagyon rossz érzés fog el, fáj minden porcikám, fáj a látvány és minden. Hirtelen elsötétül az egész.
Madam Pomfrey-nél térek magamhoz egy ágyon fekve. Mellettem nagyon sok sorstársam. Madam Pomfrey valamit ír a egy lapra: „Ne aggódj a süketséged csak átmeneti.” Megnyugtató, csak egy darabig leszek süket. Remek.  

***

  Úgy két hét múlva, kiengednek a gyengélkedőből, hallásom is lassan, de lassan visszatér. A bátyám nehezen de felfogta, hogy soha nem lesz már karja, apám pedig lassan abba, hogy nem egyik szemére megvakult. Igen, a varázslóvilág már nem lesz olyan mint régen. Minden és mindenki magán hordozza már ennek a szőrnyű csapásnak a nyomait, ha fizikailag, ha lelkileg. Elkezdődtek a rekonstrukciós munkálatok. Nagyon sokan jöttek külföldről is, hogy rendbe szedjék a Roxfort iskolát. Felnőttek és gyerekek egyaránt. A legnagyobb testvéreim is segédkeznek a munkálatokban. A szüleim Visonta úgy gondolták jót tenne nekem egy kis kirándulás, felfrissítene és megerősítene. Így én és ők valamint Leonard bátyám kirándulni mentünk.

***

  Olaszország, Santa Marinella. Nagyon szép kis hely. Tele van muglikkal és muglik által alkotott látványosságokkal. Pont amiket az én szüleim is szeretnek. Régen nem is vettem észre, hogy nem tartozom a muglik közé, most viszont, hogy nem használhatom a pálcámat és hiányzik, ez az érzés nagyon is erőssé vállt bennem. Egy lenge ruhácskában sétálok a gyönyörű parton, magam elé meredve, vagy a tengert fürkészve. Gyönyörűen hullámzik, mintha nem volna semmi problémája, mintha nem történt volna semmi sem a közelmúltban.

[strandruha]

  Elgondolkodom és nem is veszem észre, hogy anyám már vagy harmadjára szólít meg. 
- Olivia! Olivia! Gyere, ide egy percre fontos mondani valónk van neked.   –elég komolynak tűnik. Még sosem láttam ilyennek. Gyorsan oda sietek. – Gyere. –   ragad karon anyám. Összeráncolt szemöldökkel meredek rá. – Gyere. Apád úgy döntött ma szeretne neked valami nagyon fontos dolgot elmondani.   – Felmegyünk a hotelszobánkba. Anya gondosan bezárja az ajtót, behúzza a függönyöket és még valami varázsigét is elmond, hogy a falakon keresztül ne lehessen semmit sem meghallani a beszélgetésünkből.
- Ülj le kedveském.   – nyájaskodik apám, amit nem igen szokott velem.
- Valami baj van.   – érdeklődőm.
- Nem dehogy. Csak úgy gondolom ideje megtudnod valamit, ami már régóta  a családunk része.   – anyám egy gondosan lezárt dobozkát vesz elő és apám elé nyújtja. – Nos.   – kezd bele a mesélésbe ő. – Őseim nagyon nagyon régen, egy híres varázslótól kaptak ajándékba egy értékes ékszert. De nem csak fizikailag értékes, hanem azért is mert különleges ereje van. Minden alkalommal tovább adták annak a gyereknek, akiről azt gondolták tud vigyázni rá és nem mondja el senkinek. Így én most neked mondom el. Majd idővel tied lesz.   – kinyitja a dobozt és felém mutatja. Egy ragyogó gyűrű van benne hatalmas zafírkővel a közepén. Tényleg nagyon szép ékszer.
- De milyen ereje van?   – kérdezek rá apámra. Ám amikor válaszolna hirtelen hangok szűrődnek be az ajtón keresztül. Mintha valaki hallgatózott volna. Apám gyorsan becsukja és bezárja a kis dobozt. Anyám elveszi tőle és ismét elrejti, majd az ajtóhoz siet.
- Az erejét azt majd később megtudod. Nagyon hasznos de ugyanakkor veszélyes is.   – motyogja majd ő is az ajtó felé siet. Még visszafordul. – De Olivia. Erről senkinek nem szabad tudnia, mindenki azt hiszi már rég eltűnt ez az ékszer. Ha véletlenül kitudódik, akkor minden varázsló megszeretné kaparintani majd.
- Rendben apám.   – válaszolom. Soha nem hittem volna, hogy egyszer ilyent hallok tőlük. Eddig nem érdekelte semmi sem őket ami varázslással volt kapcsolatos. Most meg azt kell megtudjam, hogy tulajdonunkban van egy igen értékes varázseszköz amit egyszer rám hagynak. Pár perccel a szüleim visszatérnek. Nagyon idegesek, úgy gondolják valaki hallgatózott, nagyon remélik, hogy nem hallott semmit sem.

***

  Már két-három napja Olaszországban vagyunk. Csodálatos idő van. Jó ötlet volt anyáméktól, hogy ide jöjjünk. Tényleg nagyon feltöltődtem és megnyugodtam. A hallásom is teljesen visszatért, semmi mellék hangot nem hallok most már mint eddig. Tökéletes idő van, hogy lemenjek a partra egyet sétálni. Talán megnézem a közelben levő várat is. Azt mondják gyönyörű ilyenkor.
A vár körül nagyon sok mugli van, fotóznak, nézelődnek. Csupa kis dúsgazdag perszóna, akik csupa nagyzolásokra költik a pénzüket. Érzékelem, hogy nem messze tőlem egy úriember, ugyanúgy egyedül sétálgat mint én, mintha ő sem tartozna ide. Nem fotóz és nem is csinál olyan dolgokat mint a többi mugli. Ráadásul mikor nem nézek arra engem figyel, egyszer a pillantását is elkapom. Valami azt súgja nem mugli. – Nem, az nem lehet Olivia. Erre felé szinte csak muglik élnek. –   próbálom elhessegetni az ilyesféle gondolataimat. Inkább lassan vissza sétálok a part felé, hogy újra visszajussak a hotelbe.

[viselet]

Zsebre dugtam a kezemet, ahogy megálltam Santa Marinella híres vára előtt. A kámeát szorongattam, amit tegnap szereztem meg. Szépen kidolgozott, hófehéren ragyogó darab volt. Két gyönyörű nőt ábrázolt fürdőzés közben. Az egyik asszony egy pávát simogatott... és tudtam, hogy ez a kulcsa a tárgy erejének megfejtéséhez.
Valamiféleképpen szerelembe ejti azokat, akik megpillantják a tulajdonosát, vagy legalább erős, fizikai vonzalmat vált ki. S ugyanezen erővel rendelkező gyűrű volt az, ami Milánból az aprócska Santa Marinellába csábított. Két ilyen tárgyat már igazán szép áron el lehet adni, hacsak nem tartom meg magamnak őket.
A tekintetes Mr. Faraldo –, aki egy kocsmában ismertem meg – adta a tippet a part menti város és a gyűrűkapcsán. Nem tudtam, miként szerzett információt arról, hogy hol nyaral az a bizonyos Stane család, de nem ártott utánanézni - márcsak az ékszre miatt sem. Így hát idevezetett az utam... az az igencsak keserves utam.
Kellemetlen egy hely volt ez, tele turistákkal – elsősorban muglikkal –, akik erős fényekkel próbálták meg elvakítani a szerencsétlen varázslót. Természetesen mindenki alulöltözött volt, hiszen elképesztően meleg volt s engem is a rosszul lét kerülgetett hosszú ujjú ingben. Általában a hűvösebb éghajlatú országokat választottam uticélnak, leszámítva talán Egyiptomot – de akkor még meglehetősen fiatal voltam.
Nehéz lett volna megmondani mi a bosszantóbb: a hőség vagy a muglik keltett zaj. Nyugalomra vágytam és olyan békére, amiben csak városon kívül volt részem általában. Talán a természet, az erdők az én közegem, ott vagyok jól a csendben.
Kisétáltam a kőfalhoz, hogy lenézzek a hatalmas kékségre. A víz éppen csak mozgott, alig volt szél és ettől csak még forrónak éreztem nap sugarait, amik az arcomba sütöttek. Elő akartam venni az öcsém levelét, amit nem olyan rég kaptam kézhez, az is ott lapult a zsebemben a kámea mellett... de egyszerűen nem volt erőm hozzá.
A nap kiszívott belőle mindent. Még a mozgás is komoly fájdalmat okozott. Legszívesebben lefeküdtem volna, hogy aztán egésznap csak aludjak.
Nem izzadtam túlságosan, hiszen nem ittam hozzá elég vizet - holott nagyon is szükségem lett volna rá. Azonban egy kalandornál a vízfogyasztás is olyan, mint az evés. Akkor teszi, amikor módja van rá vagy éppen a halálán van. Utóbbit most inkább elkerültem volna.
– A rohadt élet... – dörmögtem magamba, ahogy vissza fordultam az emberek felé és a felső gombokkal babráltam az ingemen.
Megpillantottam egy fiatal lányt, aki határozottan nem tűnt muglinak. Még csak olyan képkészítő masina sem volt nála, ráadásul teljesen egyedül volt.  Nocsak... – gondoltam és elmosolyodva a nyomába eredtem. Hirtelen indult el valamerre, amiből nem tudtam volna eldönteni, hogy azt akarja kövessem vagy éppen csak megijedt, hogy egy érettebb férfit bámult meg elég rendesen.
Talán a Stane család tagja ő is. Ez esetben nem volna csoda, hogy nem készített képeket, mint a muglik. Ráadásul annyira elveszettnek tűnt közöttük... mint én magam is. Csupán azért nem kaptam pánikrohamot a villanó fénytől, mert teljesen kifordított magamból ez a hőség. Még csak egy üveg víz sem volt nálam, hogy felfrissítsem magamat.
Kivettem a zsebemből az amulettet. Ismét magával ragadott a szépsége. A tisztaság, ami a hófehér, megmunkált anyagból áradt egy kicsit megnyugtatott kényelmetlen helyzetemben. Ismét a páva ragadta meg a tekintetemet. Tudtam, hogy ez a minta a kulcsa a megfejtésnek, csak éppen még nem jöttem rá hogyan értelmezzem. A motívummal sokszor találkoztam már, de a jelentése rendszerint változó.
Az ingem zsebébe tettem a kámeát a biztos eredmény kedvéért. Most aztán megtudjuk, van-e tényleg bármilyen hatása a nőkre.
– Kisasszony... – szólítottam meg, mikor végre beértem. Reméltem, hogy megáll, hiszen ebben a szűk kis utcában nem volt rajtunk kívül már. Ha ő egy Stane, akkor sokkal könnyebb lesz a gyűrű közelébe kerülnöm, minth hittem. Lényegében viszont most azzal is beértem volna, ha hallok egy angol szót.
– Bocsásson meg, hogy csak így megszólítom – magyaráztam, elővéve a legelbűvölőbb mosolyomat. – Tudja, már napok óta nem volt szerencsém angol szót hallani.
Lehet rám azt mondani, hogy nem vagyok egy igazi herceg? Persze sosem értettem igazán a nőkhöz, de vannak azok a helyzetek, amikor egyszerűen nem engedhetem meg magamnak a szerencsétlenkedést. Főleg akkor nem, ha éppen egy értékes tárgy megszerzése a tét. Most azonban nem csupán ez érdekelt. Tudni akartam a kámea titkát és hogy valóban vannak-e képességei vagy csak szóbeszéd volt.
– Milyen modortalan vagyok! – játszottam tovább a jófiút és kezet nyújtottam neki. – A nevem, Elliot O’Mara…
Egy kissé megszédültem a vízhiánytól, de igyekeztem megtartani a bájvigyort és az egyensúlyomat. Nem érdekel, ha kell össze esek a mai kalandom után, de akkor is megtudom ki ez a lány és ha köze van a Stane családhoz, akkor bizony az enyém lesz a gyűrű is. Persze ehhez előbb azt is ki kellett derítenem, hogy boszorkánnyal van-e dolgom. Mindenesetre az én zsebemből kilógott a pálcám vége, mint mindig. Reméltem, hogy észreveszi és esetleg ezzel bizalmat szavaz nekem.

Menet közben valami hangot hallottam a hátam mögül. Hirtelen azt gondoltam, nem nekem szólhat, hisz itt nem ismerhet senki. Tovább megyek. Rápillantok az illetőre, amikor mellém ér és megszólít. A mosolya, nagyon megnyerő. Feléje fordulok, egy halvány mosollyal az arcomon, csak udvariasság képen.  
- Örvendek. –fogadom a bemutatkozását. De még mindig nem értem miért szólított meg és mit akar tőlem. – Az én nevem Olivia Stane. – mutatkozom be én is udvariasan. Szimpatikusnak találom valamiért, pedig én nem igen szoktam senkit sem annak tartani. Kissé lentebb kalandozik a tekintetem és észre veszem valami kilóg a zsebéből. Mintha egy pálca lenne. Varázsló? Varázsló lenne ez az ember. Nem az nem lehet. Vagy mégis? Azt hittem erre felé nincsenek varázslók. Mindenesetre azt hiszem jobb ha előbb megbizonyosodom róla.
- Miben segíthetek? – érdeklődőm. Úgy gondolom biztosan eltévedt és azért szólított meg. – Sajnos én is kiránduló vagyok csupán erre felé. Szóval nem hiszem, hogy segíthetnék bármiben is. – teszem hozzá némi habozás után. Nem szoktak engem le szólítani. Legtöbbször észre sem vesznek, még a saját szüleim se, sokszor.
De ha tényleg varázsló, akkor legalább nem vagyok egyedül ebben a nagy városban. De  ezt valahogy meg kell tudnom. Meg kell tudnom, hogy kivel is állok szemben. Az is meglehet, hogy valami rég volt sötét varázsló, aki most erre felé bujkál. De talán az is lehet csak egy vándor, akivel épp összefutottam. Magam sem tudom mit kezdjek ezzel a helyzettel. Ehhez hasonló gondolatok keringenek bennem, miközben a férfire pillantok. Mért érzem úgy, hogy nem akar semmi rosszat tőlem. Olyan különös érzések keringenek bennem, valami nagyon vonz ebben a férfiben pedig még csak pár perce ismerem. Pontosabban még csak pár perce futottam össze vele, és mégis már ilyesfajta érzések vannak bennem. A bátyám biztos azt mondaná megörültem.
- Nekem most mennem kéne haza. – mondom kissé zavartan. Igazából fogalmam sincs mit mondhatnék egy ilyen helyzetben. Az is igaz, hogy sietnem kell haza, gondolom anyáék már nagyon izgulnak miattam. Azt se tudják hová tűntem el ennyi időre. A háború óta, a szüleim kissé túlaggódósak lettek. Nem mintha eddig nem lettek volna azok. Még egy pillantást vettek erre a férfira. Valami ázsiai származék lehet, legalább is hosszúkás szemei és kissé sárgás bőre ezt bizonyítja. Bár az is meglehet, hogy félvér. Nincsenek meg rajta azok a túlzottan erős ázsiai vonások. Néhány évvel bizonyosan idősebb lehet mint én, a Roxfortban nem láttam, már ha varázsló. Tehát biztosan nagyobb mint én, a külseje is ezt mutatja. Csak most veszem észre, hogy az öltözete elég furcsa. Legalább is ami az idő járást illeti. Hosszú öltöny nadrág, fehér ing és még egy mellény is. Én komolyan megsülnék, ha ilyen ruhát kellene hordanom.
- Nagyon meleg van. – jegyzem meg. – Nem mehetnénk egy kicsit arrébb, árnyékosabb helyre. – motyogom ha már megállított. Biztosan szeretne valamit, vagy csak egy kiránduló és nem szeretné egyedül körbenézni. Behúzódom az egyik terebélyesebb fa alá. Szeretem a meleg, de azért ez már kicsit nekem is sok. A hőségtől igencsak megszomjaztam és indulnék haza, de előbb szeretném megtudni, hogy mit szeretne tőlem ez a férfi. Valamiért nagyon kíváncsivá tesz, és nem tudom miért. Talán csak napszúrást kaphattam és azért van ez a furcsa érzésem. Nagyon remélem, hogy csak ez lehet az egészben és nem valami más. Világ életemben vonzottam magamhoz a hülyéket, meg a veszélyes embereket, és valamiért a sötét varázslok is megérezték ezt. Mindig engem próbáltak tőbe csalni. Olaszországban nincsenek varázslók, tehát kizárt, hogy itt összefussak egy varázslóval. De még is. Az előbb egy varázspálca félét véltem felfedezni, a zsebében. Kilógott. Vagy véletlenül, vagy pedig direkt hagyta úgy, hogy én észre vehessem. Talán tényleg varázsló lehet. Már akkor furcsa volt, amikor nem láttam, hogy fotózkodott volna mint a többi turista. Valamiért most nagyon örülök ennek. Varázsló Olaszországban. Megnyugtató érzés, hogy nem egyedül én tartózkodom itt a családommal mint varázslók. Óvatosnak kell lennem annyi bizonyos. Sosem tudhatom kivel állok szemben. Nem tudom mihez kezdjek a helyzettel. Csak azt tudom, hogy meg kell tudnom, ki ő és mit szeretne tőlem.
- Szóval? Véletlenül szólított meg vagy szándékos volt? – beszélek hirtelen zagyvaságokat. – Úgy értem biztosan egy turista és eltévedt, Jól gondolom? Vagy esetleg ismer valahonnan? – teszem fel egymás után a kérdéseket. Meglehet, hogy most hülyének néz. Én is annak nézném magamat.
- Értem. - válaszolok miközben kissé lehajtom a fejem és a földet kezdem el fixírozni. Nem igen szoktam idegenekkel ismerkedni, egy idegen városban. Igazából otthon is csak a barátaimat ismerem és még néhány Roxforti tanulót. Szóval nekem nagyon is, furcsa ez a helyzet.
- A szüleimmel jöttünk kirándulni egy kicsit, ki szeretnénk pihenni az utóbbi hónapok fáradalmait. - elég ha ennyit mondok, többet nem mondhatok, csak ha varázsló lenne, amiben még nem vagyok bizonyos. - Anyáék úgy gondolták nekem is jó tenne egy kis levegő változás. - össze vissza fecsegek mindenfélét. Még olyan dolgokat is amikre talán nem is kíváncsi. Igazából azt sem tudom mit mondhatnék. Érdekesen nézhetek ki ilyenkor. Mint egy megszeppent kislány, aki azt sem tudja mit csináljon. Nevetségesnek tűnhetek.
- Sajnálom. de azt hiszem, a szüleim már nagyon aggódnak miattam. Talán jobb lenne ha vissza mennék. - már másodjára hangsúlyozom ezt, mintha le szeretném rázni. Lehet, hogy benne van ez is. Nagyon is lehet.

[viselet]

Egy Stane – könyveltemel magamban, miközben egy cseppet furcsállottam a nyitottságát. Mosolyogva nyugtáztam, hogy igeni van hatalma a kameának a kisasszony felett. Egészen megtetszett a helyzet, de természetesen nem terveztem lemondani a gyűrűről ennek ellenére sem. A játékok már csak ilyenek, néha egészen más irányt tudnak venni, de a célt akkor is el kell érni.
– Olivia... – ismételtem meg a nevét. Ezzel bizonyosan észbe fogom tartani. – Gyönyörű neve van.
Kicsit közelebb léptem hozzá, de nem ezúttal nem akartam tolakodó lenni. Azt már egyszer sikerült alaposan elrontanom. A nők szeretnek arról álmodozni, hogy mi férfiak úriemberek vagyunk, esetleg a hercegek maguk… hát talán képes vagyok ezt kihozni magamból, még ha minden mondatomtól hányni is tudnék közben. Elliot, ki fogod bírni… ez a kis kitérő tartott távol attól, hogy még augusztusban hazatérj. Most bírd ki és szerezd meg a gyűrűt! – nyugtattam magamat.
– Igazából csak jó lett volna valakivel együtt tölteni ezt napot… – válaszoltam kiszáradt torokkal. Tudtam: ha nem szerzek gyorsan vizet, biztosan itt esek össze az orra előtt.
Azt hiszem, zavarba hoztam ezzel. Talán túl tolakodó voltam meg vagy egyszerűen nem volt hozzá szokva az ilyesmihez? Hogy tudok egyetlen hónap alatt két lányt is zavarba hozni? Ennyi szörnyű lennék valóban?
– Nekem most mennem kéne haza – mondta.
A hangja még mindig zavart volt és ez nagyon frusztrált. Mit tettem? Még csak le sem támadtam – próbáltam vissza idézni a korábbi tetteimet. Én éppen csak udvarias voltam vele és persze nagyon csábító arcot próbáltam vágni. De ez egész más, mintha azonnal ráhajtottam volna.
– Kérem… kérlek, ne! – váltottam barátságosabb hangnemre és a karjához értem egy pillanatra. Nem voltam erőszakos, nem akartam bántani, hiszen akárkit rabolok ki, mindig figyelek, hogy ne essen komolyabb bántódása és most sem terveztem ilyet tenni.
Még egy gombbal lejjebb haladtam közben az ingemen, mert már majdnem elájultam a hőségtől. Persze nem volt már mit kiizzadnom és ettől leginkább a hőguta kerülgetett. Az erősen tűző nap persze gyönyörűvé tette az olasz utcácskát… hirtelen nem is tűnt olyan borzalmasnak ez az egész.
Kérésére csak biccentettem és behúzódtunk egy fa nyújtott árnyékba. A lombok kellemesen, terebélyesen borultak fölénk… csoda, hogy nem sárgultak meg a levelei az égető nap melegében. Nem volt sokkal jobb, de talán nem is égetett már annyira.
– Nem baj, ha leveszem a mellényemet? – kérdeztem, még is csak egy hölgy társaságában vagyok.
Lassan kigomboltam a szürke ruhadarabot és megszabadulva tőle kicsit fellélegeztem. Végül is, attól még mert a kezemben van, még mindig elő tudom húzni a pálcámat… ott van a szabad kezem. Természetesen még mindig szédültem a melegtől, de a felszabadultság érzés egy kis erőt adott, hogy kibírjam még talpon pár percig.
A szabad kezemmel a zsebembe nyúltam, de nem a pálcám után. Egy-két érmét és papírpénzt tapintottam ki. Ezt is apám küldte, miután megtudta, hogy Olaszországba jöttem – valójában, alig hogy átléptem a határt megjelent egy bagoly a borítékkal és a mugli pénzzel.
– Nem tévedtem el, csak már nagyon régóta úton vagyok… egyébként te is tegezhetsz nyugodtan – válaszoltam, ez végül is igaz volt, ezért nagyon megjátszanom sem kellett magamat. – Te voltál egyedül magányos a várnál, akárcsak én. Ezért figyeltem fel rád.
Továbbra sem állítottam valótlant, inkább csak nem mondtam el minden részét. Valamiért úgy éreztem erre a lányra ráférne egy udvarló, ahogy rám is férne egy kis puhatolózás, mielőtt beslisszolok a kibérelt szobájukba és ellopom a gyűrűt. Ráadásul, ha ügyes vagyok egészen könnyen hozzá is férhetek valóban. Lényegében úgy véltem, ez kölcsönösen jó mindkettőnknek és a kelleténél nagyobb kárt most sem fogok okozni. Időben lelépek, mielőtt túlságosan belém habarodna… bár a szemei csillogását elnézve, lehet máris megtörtént.
– Nem voltam a Királyságban már tizenöt éve – ismertem el neki, mikor elmesélte, miért is van itt. – Kalandor vagyok, mindenféle veszélyes, elátkozott tárgyat vizsgálok a világban. Könyvet akarok írni ezekről a kalandokról – tettem hozzá, így talán nem hisz majd annyira gyanúsnak.
Nem csoda, hogy a szülei kicsit ki akarták szakítani Angliából. Én is csak az apám zavaros soraiból és a helyi hírekből tudtam meg, mi történik odahaza. Daniel csupán nem rég találta meg a módját, hogy érintkezzen velem és ő – bár kevésbé szűkszavúan –, de nem írt túl sokat. Könyörgött, hogy menjek haza és ebből tudtam: baj van.
– Hallottam ezt-azt persze, de örülhetsz, hogy ilyen szüleid vannak… akik ennyire figyelnek rád – suttogtam a mondat végét. Megszédültem, most már nem fogom sokáig bírni folyadék nélkül.
Nem zavart egyébként, hogy ennyit fecseg. Valóban régen hallottam már igazi angol szavakat, akcentus nélkülieket pedig még kevésbé… szinte hihetetlen volt, hogy akit kirabolni készülök ilyen könnyen megnyílik nekem. Legutóbb nem volt ilyen szerencsém, most meg – bár tudom, hogy a kamea miatt – nyitott könyv előttem ez a lány.
 – Sajnálom. de azt hiszem, a szüleim már nagyon aggódnak miattam. Talán jobb lenne ha vissza mennék – talán zavarba jött és az mondatta vele ezeket a szavakat.
– Nem innál meg velem valamit? Eléggé kiszáradtam és szívesen beszélgetnék tényleg valakivel, aki otthonról jött… – mondtam ártatlan képpel.
A bizalmába kellett kerülnöm, ahhoz hogy mindketten jól járjunk ennek a kis játéknak a végén.
– Nem ismersz egy jó kis kávézót a közelben? – kérdeztem és elindultam előre, remélve, hogy követ.
Semmi olyat nem tettem, ami elijeszthetné, habár jól esett volna, ha támogat. Persze kívülről nem látszott, hogy mennyire bizsereg minden porcikámban a fáradtság és a szomjúság. Alig volt erőm, de ha kell elvonszolom magamat a város túlvégébe is. Nem érdekel, hol van a kedvenc helye ezért a kis kalandért toltam el a hazautamat és hajlandó vagyok akár az egészségem rovására is cselekedni jelenleg.
– Egyébként hogy tetszik ez a város? Csak ma érkeztem ide, még nem volt időm alaposabban körbenézni – folytattam kicsit lágyabb hangon.

- Rendben. Ha tényleg otthonról szeretne hallani valamit. De fogjuk rövidre. A szüleim azt sem tudják merre tűntem el. - válaszolom kérdésére. Egy kicsit mesélek neki aztán lekoptatom. Nagyon gyanús nekem ez az alak. Túl nyomulósnak tűnik. Nem szeretem az ilyeneket. Megpróbálok nem zavarodottnak tűnni és elővenni a bátrabb énemet.
- Nem sajnos nem ismerek itt semmit. - gondolkodom picit. - De azt hiszem erre felé jövet láttam a közelben egy kávézót. - elég forgalmas helyen van az. De legalább egyikünk sem tud varázserőt használni, még véletlenül sem, persze ha tényleg varázsló. Az kell hogy legyen, másképp miért lógna ki a zsebéből egy pálca. Tudomásom szerint csakis a varázslóknak van pálcájuk. Érdekes egyszer szimpatikusnak látom, máskor meg olyan mintha, azt érezném jobb ha inkább távol maradok tőle. Mire észbe kaptam volna ő elindult előre. Egy pillanatra feléje nézek. Talán most volna itt a lehetőség itt hagyni és elmenni másfelé. Lehet észre sem venné, hogy eltűntem. Nem tudom. Olivia nem lehetsz ennyire faragatlan, akár ki is az és akármi is, csak hallani szeretne egy kicsit az otthoni dolgokról. Ez nem olyan nagy bűn. Mesélsz neki aztán meg szépen hazamész. Próbálom ilyesféleképp meggyőzni magam. Lassan elindulok utána.
- A város…- válaszolok kérdésére amikor utol értem. – Igazából még én sem láttam túl sokat belőle. Nem rég érkeztünk mi is. Csak ma mozdultam ki a szobánkból. Amit eddig láttam abból ítélve nekem tetszik. Kicsit furcsa, a gyerekkoromra emlékeztet. Sok ember, sok turista, telefon, fotózódás…– majdnem elmondom amit nem kellene. – Úgy értem. Ahol én éltem ott is nagyon sok turista járkált a városokban. Mindenfelé képeket készítettek magukról. És neked? – érdeklődőm felőle is, hátha így többet megtudok róla. Talán azt is, hogy igazából kicsoda és micsoda.
- Oh. Én nem egy városban éltem, hanem nagyon sokban. És ez a sok város sok országban volt. Én amolyan utazó kisgyerek voltam. Nem egy helyszínhez kötnek az emlékeim, hanem nagyon sok felé. Mindenhonnan egy kis apróság. – de rég mondtam már ki ezeket. Való igaz, hogy sok országban éltem, de nekem így volt jó. Sokan azt gondolják, hogy ez nem épp a legjobb egy gyereknek, mert nem kötődik semmihez sem, azt se fogja tudni mi az igazi otthona. Ahogy biztosan most Elliot is gondolhatja. De szerintem voltak jó dolgok is ebben. Elmélkedek magamban. Ahogy megyünk az utcán, lassan már láthatóvá válik az a bizonyos kávézó. Tényleg elég forgalmas. Sok mugli nyüzsög körülötte és még itt is a telefonjaikkal babrálnak.
- Ha nem felel meg ez a hely, kereshetünk mást is. Én nem ragaszkodom hozzá. – nézek az említett hely felé kissé megtorpanva. Magamban pedig remélem, hogy ez neki is jó helynek tűnik majd. Nem volna türelmem tovább menni és a lábaim is iszonyatosan fájnak már a sok gyaloglástól.
- Nézzük meg van e üres helyük. – megyek tovább. Messziről csak a terasza látszik a kávézónak. Eléggé tele van. Sosem gondoltam, hogy ennyi turista megfordulhat egy helyen. Nem tudom mi annyira érdekes, hogy mindenki ide akar jönni.
- Mi szél hozta erre? – próbálok kitalálni valami beszéd témát, amiről érdemes is volna beszélgetni. De igazi szándékom az, hogy többet megtudjak róla magáról és arról, hogy valójában mit is akar tőlem megtudni. Élesen a szemeibe nézek, próbálom kiolvasni belőle a szándékát és némi infót róla. Fel sem tűnik milyen furcsán nézhet ki, hogy ennyire bámulom.
- Oh. Bocsánat. – kapok észhez és lehajtom a fejemet. Mekkora egy hülye vagyok. Ennél feltűnőbben már nem is bámulhattam volna meg. Még a végén félreérti az egész dolgot. Mondjuk ezt, ahogyan én megbámultam, nem is lehetne másképp értelmezni. – Na akkor? Beülünk ide vagy inkább másik helyet keresünk? – érdeklődöm– Nincs túl sok időm. Mint mondtam, a szüleim azt sem tudják merre lettem el. Szóval egy kis idő múlva jeleznem kéne nekik, hogy jól vagyok. – unszolgatom. Szeretnék minél előbb túl lenni ezen a beszélgetésen. A megérzéseim nem éppen jót jeleznek vele kapcsolatban, és általában nem tévednek ezek az érzések. Kérdő pillantást vettek felé, és még a karjaimmal is ezt mutatom. – Nos?

[viselet]

Fogalmam sincs hogyan jutottunk el Santa Marinella látnivalóitól a szülővárosomig… ha egyáltalán erre értette a kérdést. Hiszen én sem éltem egész életemben egy helyen. Bath városában láttam meg a napvilágot, mikor anyám Londonból kénytelen volt elmenkül az apám elől. A kilétét ugyan nem tudom még mindig az illetőnek, de biztos vagyok benne, hogy veszélyes. Talán rám is az, nem tudom, miért küldözgeti a leveleit. Azt azonban biztosan mondhatom: az anyám nem tartott volna tőle ok nélkül, nem bújtatott volna el előle.
Magány – ez a szó jutott eszembe, ahogy végig futtattam a tekintetemet az utcán. A városkának ez a rész eléggé kihalt volt, pont olyan, mint az én szívem. Minden, ami boldog és szép olyan távolinak tűnt… egy pillanatra elfelejtettem miért vagyok itt és miért kell Miss Stane-t törbecsalnom.
– Nem éltem egész életemben Bath-ban – mondtam kicsit rekedten. – Az anyám vidékre vitt, hogy megvédjen.
Na mi van, O’Mara, rád tört az őszinteségi roham? – borultam ki magamban. Nem kellett volna még ennyi információt sem megosztanom magamról. Ha megszerzem az ékszer ezzel akár vissza is élhet, talán nem is lesz olyan nehéz a nyomomra bukkannia egy aurornak.
– Öhm… ahol én laktam ott nem sok turista volt, vagy nem emlékszem rájuk – válaszoltam.
Bevallhattam volna nyilván, hogy Bath-ról nem sok emlékem maradt. Nem nagyon mentünk a muglik közelébe… csupán a faluban, ahol éltünk ismerkedtem meg pár környékbeli gyerekkel. Észak-Írországban persze minden tökéletes volt, de annyira vidék, hogy nem nagyon tévedtek arra valódi turisták. Esetleg a szomszéd faluból érkezett egy-két ember látogatóba, ha Szent Patrik napon ünnepséget rendeztek.
Lassan elértünk a kávézóig. Aprócska hely volt, de meg volt az a tipikus olaszos hangulata, amiért megérte Európának ezen részére kalandozni. A meleg ellenére egészen jól éreztem magamat, és amíg a házak között baktattunk, még az izzadásról is megfeledkeztem. Csak ahogy kiléptünk a napsütötte térre, ahol a kávézó állt, szédültem meg egy kicsit megint. Muszáj volt innom legalább egy kortyot.
– Tetszik – mondtam halkan, bár még igen csak távolról láttam a teraszt.
Csendes helynek látszott – a zsúfoltság ellenére is –, a teraszon sokan ültek. Nem is csoda, hiszen tökéletesen árnyékos hely volt. A legtöbb asztaluk tele volt, csupán egy fagyizó párocska mellett láttam szabad helyet, közel a korláthoz. Valami hatalmas pálma is volt mellettük, amitől kissé egzotikusnak is látszott a hely.
 A szám még mindig ki volt száradva és tudtam, ha nem ülök le azonnal, akkor elájulok. Olivia persze megtorpant, így ahelyett, hogy gyorsan megtaláljuk a tökéletes ülőhelyet és rendeljek valami hűsítő italt. Mentem hőgutát kapok – gondoltam kicsit remegve, de aztán észrevettem, hogy a lány egészen megbámult. Rámosolyogtam. Próbáltam bíztatóan festeni… végül is nem akarom bántani, csak elveszem azt, ami kell és már le is léptem.
– Egy barátommal találkozom később – hazudtam.
Nem volt jobb ötletem és nem is nagyon érdekelt, milyen képet alkot rólam. Azt már a kezdetektől fogva tudtam: érdekesnek tart, reméltem, hogy kicsit vonzónak is, akkor könnyebben tudok talán a kincs közelébe férkőzni.
– Folyton a szüleid véleményével törődsz? – érdeklődtem, ugyanis nem látszott túlzottan fiatalnak már. Én az ő korában mér régen úton voltam… de valójában kicsit tetszett, hogy olyan jó kislány akar lenni.
A kameát picit megigazítottam, majd biccentve jeleztem, hogy menjen csak előre. Az asztalhoz lépve kihúztam neki az egyik széket. Reméltem, hogy gyorsan leült, aztán én is követtem a példáját.
– Nos? – hangzott el a kérdést, mintha legalábbis úgy rángattam volna ide az akarta ellenére.  
– Nem kihallgatni akarlak – jegyeztem meg. Közelebb hajoltam hozzá és egyenesen a szemébe néztem. – Nem kell tartanod tőlem, nem akarlak bántani…
Tétován lesütöttem a szememet, mikor a pincér odajött. A gyengécske olasztudásommal elmorogtam, hogy egy limonádét kérek. Hosszú perceknek tűnt, míg felírta egy jegyzettömbbe a kívánságainkat, aztán lassan elsétált.
Második felvonás – gondoltam és ismét Olivia gyönyörű, zöldes árnyalatú szemeibe néztem. Egy kicsit elmosolyodtam, majd zavartan végig simítottam a tarkómon. Hányszor játszottam már el ilyesmit és a legtöbbször igenis bevált, annak ellenére is, hogy nem vagyok az a tipikus férfiideál. Azért talán megvan a magam bája.
– Valójában… mikor megláttalak és találkozott a tekintetünk, azt éreztem, ilyen gyönyörű lányt még nem láttam életemben – lehajtottam a fejemet megint, mintha nem mernék a szemébe nézni. – Aztán, mikor angolul kezdtél el beszélni, megkönnyebbültem. Örültem, hogy legalább egy pár percet beszélgethetek valakivel… otthonról. Nem akartalak ezzel megijeszteni, bocsánat. Csak őszintén akartam válaszolni a „nosra”, ami feltehetően igencsak sok kérdést foglalt magában.

 Ezt jó tudni. Pedig nagyon annak tűnt, egy ismeretlen alak leállít a parton. Aztán meg kedveskedni kezd és meghív egy italra. Hát nem annak tűnik mintha valamit akarna tőlem? Azt, hogy megtetszettem neki első látásra nem hiszem el, én nem hiszek az ilyesmiben. Sem akkor ha varázsló sem akkor ha mugli. A pincér felénk jön. Nevetnem kell, ahogy Elliot megpróbálja olaszul elmondani a rendelését, olyan mint egy dadogó kisgyerek. Nekem ez sokkal könnyebben megy, én nagyon sok országban voltam már többek között Olaszországban is éltem. A pincér gyerek sem túl gyors, most már kezdem érteni mért vannak itt ilyen sokan. Amikor a pincér eltűnt Elliot szemeivel találom szemben magam. , vajon mért van az, hogy ennyire hatással vannak rám ezek a szemek? Talán csak azért mert azon tűnődöm, hogy az ázsiaiaknak tényleg nem dupla szemhéjuk van. Érdekes. Visszamosolygok rá, bár csak azért, hogy ne mondhassa, hogy nem vagyok kedves. Nézem ahogy végig simít a tarkóján, ha ahhoz viszonyítom hogy honnan származik, nagyon megnyerő külseje van. Igaz eddig még egyetlen ázsiaival sem találkoztam, legalább is nem emlékszem rá.
- Mért pont engem szemeltél ki, erre a beszélgetésre? – egy kissé elpirulok a válaszát halva. Nem jellemző, hogy valaki valaha még ilyesmit mondott volna. – Értem. – egy cseppet sem ijesztett meg. Na jó talán egy kicsit az elején. De az az érzés már eltűnt.
- Nem. Én tettem fel hülyén a kérdést. – magyarázom, halkan. – Csupán arra szerettem volna kitérni, hogy miről szeretnél hallani? Mit meséljek az otthoni dolgokból? – kérdezek rá egyenesen. Sok mindent én sem tudok elmondani. Lefoglalt a háború meg a Roxforth az utóbbi időkben. Még a téli szüneteimet is nagyjából ott töltöttem. Közben belekortyolok az éppen kihozott narancslébe. Aztán újabb kérdéssel bombázom Elliotot.
- Mikor jártál utoljára haza? – érdeklődőm egy kicsit felőle, úgy érzem egy kissé jobban feloldottam. -  Az én testvéreim is szanaszét vannak. Legtöbbször fogalmam sincs merre járnak. – utalok az én helyzetemre is. Való igaz, régóta beszéltem már a testvéreimmel. De nem is igen van miről társalognunk. – A Roxfort igencsak megváltozott azóta. Kívülről is és belülről is nagy változásokon esett át. Gondolom hallottál róla, hogy Dumbledore professzor már nincs az élők sorában. – mesélem halkan, hogy nehogy a muglik felfigyeljenek arra amit mondok. – Amúgy mihez fogtál a Roxfortos éveid után? – bököm ki az újabb kérdésemet. Szerintem nem is igazán az ismerkedés céljából kérdezek ilyesmiket, és azért sem mert tudni szeretném. Csak olyan okból, hogy fenn tartsam a beszélgetésünket. Nekem is jól esik, hogy az anyanyelvemen beszélgethetek valakivel és nem kell az olasz tudásomat próbára tenni. Ismét a narancslevembe kortyolok, nagyon jól esik ez a hűsítő ital, ebben a nagy melegben. Mintha érezném ahogy a hideg lefelé megy a torkomon, majd a mellkasomon egészen le a gyomromig. Felfrissülök tőle. Az ujjaim is szépen lehűlnek a pohárkát érintve. Milyen hangosak is tudnak lenni ezek a muglik, szinte alig hallom tőlük Elliotot. Mit nem adnék azért, ha csak egy kis időre is de elvonulna a nap. Bírom én a meleget, nem arról van szó, de most valahogy még is inkább jobban örülnék egy kicsit hűvösebbnek.
- Én még azt sem tudom mihez fogok kezdeni, ha befejeztem a roxforti tanulmányaimat. – vallom be szomorúan. Nagyot sóhajtok. Ez hamarosan be fog következni, nem is várom, jobban örülnék ha még volna jó néhány évem hátra. Az alatt legalább gondolkozhatnék. Nagyon nehéz ez az egész.
- A szüleim aurorok. De én nem szeretnék az lenni. – másnak nem mondanám el, de úgy érzem Elliot nem árthat nekünk, ha megtudja is. Tulajdonképpen a mi családunkban szinte mindenki az, az apám valahogy ezt követeli el mindannyiunktól. Én mégis nem szeretném ezt a szakmát választani. Szerintük ez a legjobb foglalkozás amit egy varázsló kívánhat magának. Na mindegy is, nem ez az amiért Elliot szeretne beszélni velem.
- Nincs valami ismerősöd otthon akitől megtudj ezt azt? Úgy értem, mért pont engem kérdezel ilyen dolgokról. – érdeklődőm tovább.  

[viselet]

A beszélgetés újabb és újabb fordulatot vett. Lassan rájöttem, hogy a tempót nem tudom tartani Miss Stane-nel, aki talán még csak zavarba sem jött a vallomásomtól. Egy kicsit ugyan elpirult, de folytatta a fecsegést, ami őszintén szólva inkább fárasztó, semmit érdekfeszítő volt. Hát ennyire nem lennék formában? Az imént még attól is zavarba jött, hogy megbámult, most viszont rezzenéstelennek tűnt számomra.
Általában úgy éreztem, hogy jól bánok a szavakkal. A szavak voltak az én állandóan készenlétben álló fegyvereim, annak ellenére is, hogy alapvetően a tettek emberének tartottam magamat. Most hirtelen úgy éreztem magamat, mint aki életlen pengével próbál meg felvágni egy dinnyét, ennek a lánynak lehetetlenség lesz eljutni a szívéig, ha nem szedem össze magamat.
Megrántottam a vállamat. Kérdéseim nem nagyon voltak, de tényleg szívesen hallottam volna a híreket otthonról. Végül is fogalmam sem volt, mi történt a roxforti csata óta a Királyságban. Nem nagyon tudtam nyomon követni az eseményeket.
– Jó pár éve nem voltam otthon – válaszoltam kissé unottan. A torkom még mindig kiszáradt volt.
Dumledore halálhíre sem lepett meg különösebben. Erről már tudtam és talán én voltam az egyetlen ember, aki nem sajnálta a vénembert… végül is neki köszönhetően kerültem ki a Roxfortból. Meg sem próbált kiállni értem. Részt vett abban, hogy tönkre tegyenek és ezt sosem fogom megbocsátani neki. Őszintén remélem, hogy nem volt boldog élete a kellemes, meleg roxforti falak között, mert ő hagyta, hogy megkeserítsék az életemet. A szívem kissé megkeményedett, ha rá gondoltam.
Szerencsére időközben meghozták a megrendelt italokat. Gyorsan felszívtam a szívószállal annyit a limonádéból, amennyit csak tudtam és élveztem, ahogy megnedvesíti a kiszáradt számat, a torkomat és hűsítően végig folyik a testemen.
– Utazgatni kezdtem. Felfedezni – ismertem el.
Aztán jött megint az az ostoba fecsegés. Most még is mi a fenét csináljak azzal, hogy a szülei aurorok? Pont annyira érdekel, minthogy ő a Roxfortba jár: vagyis semennyire. Ennek ellenére mosolyt erőltettem az arcomra és úgy hallgattam végig a szavait.
– Remek szakma, ez tény… de mindenki maga döntse el mi a jó neki – válaszoltam.
Persze még mindig a múltamon merengtem. Én is gyógyítónak voltam szánva, mint Daniel… Dean még talán munkát is szerzett volna nekem a Mungóban. A kapcsolatunk sosem volt felhőtlen, de túl problémás sem. Én inkább úgy fogalmaznék: rideg. Nem szólt hozzám, ha nem volt muszáj, én sem hozzá, de amikor baj volt, mellettem állt. Ebben is segített volna, ha nem rontok el mindent azzal az ostoba kirohanásommal.
– Nem igazán – ismertem el.
Az öcsémmel is csak nem rég vettem fel a kapcsolatot. Apám pedig csupán annyit írt a leveleiben, amennyit muszáj volt. Nagyrészt arról volt szó, hogy csatlakozzak hozzá és hasonlók, mert szüksége van rám. Ezen kívül pénzt küldött, híreket kevésbé.
– Nem beszélhetnénk valami kellemesebb témáról? – kérdeztem és lesütöttem a szememet.
Valójában nem akartam megvárni a választ. Inkább ittam még egy kortyot, amitől úgy éreztem: végre rendben vagyok. Most már nem lesz gond… és valóban így is volt. A testem végre a régi volt és közelebb hajoltam Oliviához.
– Tudod, amikor rád néztem azonnal tudtam, hogy nem vagy mugli – mondtam nyugodtan. – Annyira más volt a kisugárzásod, mint nekik… ráadásul nem volt a kezedben semmiféle doboz, amivel képet készíthettél volna.
Rá mosolyogtam és átnyúlva az asztalon a kezére tettem a sajátomat. Kicsit meleg van, így nem volt olyan kellemes, mint gondoltam. Egy kicsit megcirógattam a bőrét és rámosolyogtam, remélve, hogy nem üti félre a kezemet vagy kezd el azonnal sikoltozni. Ennél tovább amúgy sem mennék, hiszen nem az esetem, illetve a sötét haj és világos bőr mindig is a gyengém volt… de nem bírom, ha valaki ennyit fecseg. Na most aztán kiderül a kámea valódi ereje – gondoltam és közben egyenesen a szemébe néztem.

- De igen persze. - válaszoltam lesütött fejjel. Nem tudtam, hogy ennyire untatom. De ha nem beszélgetni akart, akkor meg mi a francért állított meg. Igazán rejtélyes egy ember az bizonyos. Nem értem, hogy mit akar. Hirtelen a kezemen érzem a kezét, amint megcirógatja. Elkapom. Azért ennyire ne siessünk. Nekem ő tök idegen és nem is szeretnék tőle semmit. Egyáltalán nem jön be, sosem szerettem az ázsiai vonásúakat.
- Tényleg. Nem is tudtam, hogy ennyire feltűnő, hogy nem vagyok mugli. - válaszolom idegesen. Én eddig mindig azt hittem, hogy úgy nézek ki és úgy viselkedem, mint egy mugli. De ezek szerint nem. Na mindegy. - Ha tudni akarod nekem is van olyan kütyüm és szoktam is használni néha. - teszem hozzá. Tényleg van fotógépem és fotózni is szoktam vele, néha napján. Na mindegy. Lehet, hogy túl sokat fecsegek, és azért váltana témát?
- Miről szeretnél beszélni, akkor? - nézek fel rá érdeklődve. Kissé megindult a szél, végre hívős szellő érinti a bőrömet. Nem szokatlan az ilyen egy tengerparton.
- Igen. Valószínű. - nézek körbe, felkönyökölve az asztalra. Elcsendesedem. Nem jut eszembe semmi amit mondhatnék. Furcsa, még sosem éreztem ezt. nem jön ki semmi épeszű mondat a számon. Még egyetlen egy téma sem. Csak nézek az utcára, nézem a rohanó embereket. Hogy egyesek még lazítani sem képesek, még itt is folyton rohangálnak. Tudtom szerint ide nyaralni jönnek az emberek, lazítani és pihenni, nem pedig rohangálni. Vagy nem? Én legalább is ezért jövök ide, és a szüleim is. Gondolom Elliot is. Tényleg Elliot. Basszus. Teljesen megfeledkeztem róla, elmerültem gondolataimba. Fogalmam sincs, hogy eddig mondott-e valamit is.
- Bocsánat, ne haragudj. - motyogom. De igazából csak az udvariasság kedvéért.  - Mondtál valamit? - kérdezek rá. Tényleg nem figyeltem, és egyáltalán nem tudom miről beszélhetett nekem, ha beszélt.
- Végre kissé elindult a szél, most már nincs olyan meleg. - jegyzem meg. Nekem legalább is jól esik ez a hűvös szellő. Van egy olyan érzésem, hogy neki is.
- Van családod? - fogalmam sincs honnan jött ez a kérdés. De gyorsan meg is bántam amint kimondtam. De már nem is visszakozhatok.  - Tudom nem rám tartozik. Bocsánat, hogy megkérdeztem. - hirtelen el is pirulok. Na most érzem igazán zavartan magam. Hogy lehetek ekkorra idióta, hogy ilyet kérdezzek egy teljesen idegentől. Belekortyolok az italomba gyorsan, hogy leplezzem a zavartságomat.
- Tapintatlan vagyok, igaz? - mondom ki én a megbélyegezést. Tudom, hogy így van. Sosem voltam valami jó beszélgető társ. Valamit mindig elszúrtam. Egyszer túl sokat beszélek máskor meg tapintatlan vagyok. Már én sem értem magamat.
- Nem unalmas az, hogy folyton csak utazgatsz? - bököm ki az újabb idióta kérdésemet. Ennél rosszabb már nem is lehetek. De hát mit csináljak ha a beszélgető partnerem is rémesen unalmas a számomra. Akkor csak nekem kell fenntartanom a beszélgetést, valamilyen szinten. Hát ahhoz képest, hogy milyen jóképű ez az Elliot nem valami szuper beszélgető partner.

[viselet]

Nem tudom, hogy a nap szívta e le minden energiámat vagy egyszerűen csak tényleg vagy csupán a lány csevegése fárasztott le. Csendesen bámultam a kezemet, ami az imént még az övét szorongatta. Nem értettem, miért nem hatott ezúttal a kámea, hiszen korábban láttam a szemében az érdeklődést.
A zsebembe nyúltam, hogy megigazítsam a faragott tárgyat. Hátha ez megoldja a gondot. Azt akartam, hogy ne legyen akadály több a prűd kis gondolkodása, mert már unom a bájcsevelyt. Be kell jutnom a szállodai szobájába, hogy átkutassam. Ez az egyetlen megoldás van, ha rá akarom tenni a mancsomat a Stane kincsre.
– Bármiről beszélhetünk, bizonyára vannak kedvelt témáid – mondtam.
Csupán figyeltem, ahogy némán bambul elé. Az éppen csak felerősödő szél végig simított a haján, kissé összekuszálva a tincseket. Bájos lány volt, de ez a fecsegési roham kezdett komolyan frusztrálni. Nem bírom, ha valaki többet beszél a kelleténél. Nyilván az én beszélőkémmel sincsen gond, de ezúttal nem volt szükség arra, hogy lyukat beszéljek a hasába. A tetteknek kell irányítania.
Amíg nem figyelt, körbenéztem. A muglik nem foglalkoztak velünk ráadásul az egyik pincérnő éppen akkor lépett a szomszédos asztalhoz. Nekünk háttal állt, de termetes alkatával jótékonyan takart minket.
Finoman húztam elő a pálcámat és az asztaloldalánál vezetve azt, Olivia poharának oldalához koccintottam a hegyét. Úgy tűnt nem látja, így elmormoltam a varázsigét: – Amor cogo!
Erre a lány hirtelen felkapta a fejét. A szívverésem felgyorsult. A tekintetem az arcára vándorolt és ahogy elnéztem, fel sem tűnt neki, ahogy elsüllyesztem a pálcámat a zsebemben.
– Bocsánat, ne haragudj. Mondtál valamit? – Jött a szabadkozás és a kérdés.
Csak lágyan megráztam a fejemet. Nem akartam túl sokat beszélni, nehogy még több beszédre késztessem. Már így is éppen eleget fecsegtünk a semmiről. Komolyan elvesztettem a türelmemet. Tudtam, hogyha nem cselekszem elég körültekintően, akkor elbaltázom az egész és arra most nincs szükség.
– Van családod?
Már épp válaszra nyitottam a számat, mikor hadarva közölte, neki semmi köze. Hát rendben, végül is nem én mondtam ki. Már megint ez az átkozott zavar és mellébeszélés. Ez irritált annyira a lányban. Nem tudtam követni a gondolatait. Úgy ugrált a témák között, mintha ő maga sem tudná mit akar.
Biccentettem a szellős megállapításra majd felemeltem a saját poharamat, remélve, hogy ő is így tesz. Félóra bőven elég, hogy felvitessem magamat a szobájába és kidőljön egy kis időre. Ha az ital és a kámea nem elég erre a kis csábításra, akkor semmi. Nyilván túl fiatal és nem kéne ezt tennem... de végülis, ha minden úgy alakul ahogyan szeretném, akkor magától egyezik majd bele.
– Nem unalmasabb, mint egy helyben ücsörögni – válaszoltam.
Persze, kinek ne lenne kellemesebb otthon a családjával? Csak én gondolom ezt olyan szörnyűségesnek... de hogyan érthetné meg ezt más, aki nem ment át annyi szörnyűségen, mint én?
– Tudod, kétlem, hogy az én életem a legizgalmasabb téma iszogatás közben – mondtam és áthajoltam az asztalon.
Reméltem, hogy nem ijedt meg. Nem vagyok erőszakos természet, sosem volt kenyerem mások kényszerítése, de szeretem, ha nekem megfelelő sínen haladnak a dolgok.
Finoman megsimogattam az arcát. Azt akartam, hogy bízzon bennem és ő maga invitáljon a szobájába. Nem csókoltam meg, csak egy lágy puszit leheltem az ajkaira. Reméltem, hogy nem üt meg vagy borul ki. Ezért, ahogy elhúzódtam, gyengéden néztem a szemébe.
– Te vagy a leggyönyörűbb lány, akit valaha láttam... pedig számos országot megjártam.

 Mondjuk, az is igaz. Én is inkább utazgatnék, mint egy helyben üldögéljek, vagy olyan munkahelyem legyen ahol üldögélni kell. Élesen a szemébe nézek. Nekem nincs már semmiféle mondandóm neki. De talán ő még akar tőlem valamit. Nem tudom. Egyszer csak azon kapom magam, hogy áthajol hozzám az asztalon. Érzem bőrének férfias illatát. Valamint az éppen megívott ital szagát. Van egy olyan érzésem, hogy tudom mire készül, csak épp nem akarok róla tudomást venni. Most már elkerülhetetlen, hogy a szemébe ne nézek. Finoman arcomhoz ér és végig simít rajta. Mire eljuttatnám agyamból kezemhez az impulzust, hogy finoman levegyem arcomról kezét, már az ajkán vagyok. Egy apró puszit lehel ajkamra. Ez bőven elég is volt, így is éreztem az elfogyasztott ital ízét. Hát egy fogmosás, nem ártott volna ez előtt Elliot. Brutális, hogy ilyen gondolatok járnak a fejemben miközben zavartan lehajtom a fejem. Azért erre mégsem számítottam. Valljuk be, ez a puszi is elég finom volt, vagyis lett volna ha a körülmények nem ilyenek. Talán elviseltem volna belőle egy hosszabbat is. Mindenesetre kérdőn Elliotra meredek.
- Az is biztos, hogy ilyen gyorsan szerintem, még egyetlen lánnyal sem jutottál el idáig. - mondom az előbb tett kijelentésére kissé haragosan. Nagy szerencse, hogy a pálcámat a hotel szobában hagytam, mert hanem most, elmormolnék némi varázsigét a ruhám alatt. Nem kell, hogy azt higgye könnyű vérű csitri vagyok. Nem szoktam idegenekkel idáig jutni, egyáltalán még soha nem jutottam egyetlen fiúval sem idáig. Barátaim szerint a Teszlek Süveg rossz házba osztott be. Meglehet, hogy igazuk van. Van egy olyan érzésem, jobb ha itt befejezzük ezt a barátkozást, mert valami rossz sül ki belőle. Igen, ez a legjobb megoldás erre.
- Biztosan, dolgod van ahogy nekem is. - készülődöm felállni az asztaltól, hogy elmenjek. Lehet, hogy udvariatlannak tűnök de ez van. Jelenleg egyáltalán nem érdekel az, hogy minek tűnők. - Nekem most tényleg mennem kell. - fel állok és kedvesen oda szolok. - Örültem, hogy megismerhettelek. - nyújtom kezemet feléje, ha elfogadja, hogy kezet fogjunk, búcsúzóul.
- Ha gondolod. Még találkozhatunk, amíg itt vagyok. - teszem hozzá felajánlva neki. Bár nem tudom, hogy elfogadja-e a meghívást. Én jobban örülnék annak, ha nem fogadná el. Főleg ezek után. Nem értem, hogy is gondolhatta el ezt az egészet? Megpuszil? Már bánom mért  nem pofoztam fel. Vagy  öntöttem volna le az italommal, az legalább látványos is lett volna. A mugik biztosan élevzték volna azt a jelenetet. -Olivia, te nem vagy ilyen. - nyugtatom le magam, nem sok sikerrel. Elvégre nem csinált semmi súlyosat, nem csókolt meg csak megpuszilt. AH.. De miért érzem ettől olyan különösen magam? Nem is tetszik , nem kedvelem az ázsiaiakat. És mégis. Jobb ha inkább, lelépek, minél hamarabb.

[viselet]

Ez a lány sokkal naivabb volt, mint hittem. Nem ivott bele az italába, mégis könnyedén megcsókolhattam, elég volt a kámea ereje hozzá. Nem voltam erőszakos vagy követelőző, az nem az én stílusom. Lágy puszi volt inkább, semmint szenvedélyes csók.
Ahogy elhúzódtam tőle az ujjammal még egyszer végig cirógattam az arcát. Egy kósza tincs is egészen közel került az arcához, amin lassan simítottam meg. Beszívtam az illatát, majd lassan távolabb kerülve tőle, lehuppantam a székembe.
Még, hogy nem jutottam el ilyen gyorsan egy lánnyal sem eddig… – horkantam fel magamban. Hangosan ezúttal nem reagáltam inkább. Oliviának nyilván fogalma sincs arról, hogy mire nem képesek az emberek, ha a megfelelő ajánlatot teszik nekik. Volt olyan nő, akit az ágyban hemperegve tudtam csak megfosztani egy-egy értékesebb csecsebecsétől.
– Ha gondolod. Még találkozhatunk, amíg itt vagyok.
Figyeltem, hogy el ne vigyorodjak, de közben őt követve felkeltem a székből. Nem terveztem fizetni, de amilyen tömeg volt a teraszon, valószínűleg a pincéreknek is órákba telt volna, hogy ráébredjenek a történtekre.
Odasétáltam mellé és elfogadtam a felém nyújtott kezet.
– Már csak ma tartózkodom itt – válaszoltam, jelezve, hogy ezúttal nem tudom elfogadni az ajánlatát. – Sajnos, haza kell térnem nem sokára.
A kezét hosszú ideig szorongattam és közelebb húztam magamhoz. Átkaroltam a derekát, egyenesen a szemébe néztem… és igyekeztem nagyon gyengédnek tűnni. Ebben a melegben nem volt túl kellemes összebújni vele, de ha ez kell, hogy bejussak a szobájába, hát legyen.
– Ha valóban el akarsz menni, akkor lehet, hogy most örökre búcsút kell vennünk egymástól – mondtam és még mindig a szemébe néztem.
Jól tudok rögtönözni, szó se róla. Azonban ez a lány nagyon tapasztalatlannak tűnt, pedig már nem volt annyira gyerek. Még nekem is volt már legalább két barátnőm az ő korában, holott én sem voltam egy nagy csajozós és ahogy mondani szoktam: egy kezem elég ahhoz, hogy megszámolja, hány nővel holt dolgom (beleszámítva a munkaügyeket is).
– Fogalmam sincs, hogy találkozunk-e még valaha… – ez nem volt hazugság, valóban, fogalmam sem volt róla hová sodor még az élet. Daniel levele miatt nyilván hazatérek, amint tudok… de hogy mi lesz utána, arról fogalmam sem volt.
Odahajoltam hozzá és lágyan megcsókoltam. Ezúttal kicsit többet adtam bele, hogy ne csak egy unalmas puszi legyen, amit egy álombéli herceg lehelt az ajkaira. Reméltem, hogy nem lök el és átadja magát a pillanatnak. Finoman a hajába túrtam. A csók át csúszott az arcára. Nagyon puha volt a bőre, élveztem ahogy ajkaimat végig futtattam az arcán, majd egy gyenge kis puszit leheltem a nyakára.
Ennél meggyőzőbb már nem tudtam volna lenni, fogalmam sem volt veszi-e a lapot. Reméltem, hogy igen és végre a szobájában kötünk ki. Egy kicsit elszórakoztatnám és mikor kimerül, átnézném a szekrényeket és fiókokat.
– Bocsáss meg, de mély nyomot akartam hagyni benned – mondtam, mikor egy kicsit elhúzódtam tőle.
Még egyszer a szemébe néztem, aztán rábíztam a döntést, hogy mi legyen a sorsa ennek a napnak. Felé nyújtottam a karomat, hogy belém karolhasson, ha szeretne, majd finoman hozzá tettem: – Ha szeretnéd, elkísérlek a szállásodig.
Most, hogy már nem gyötört a kiszáradás, nem éreztem magamat rosszul. Könnyen megbirkóztam a forrósággal. Már nem számított a meleg csak a Stane család kincse, amit nagyon szerettem volna a magaménak tudni, hogy végre eltűnjek ebből az országból.

Szuper, ha már csak ma tartózkodik itt. Engem ez megnyugtat inkább mint, hogy elszomorítson. Vigyáznom kell, hogy a boldogságom nehogy kiüljön az arcomra. Nem volna jó ha észre venné, hogy én mennyire örülök annak, hogy nem találkozunk többé. Legszívesebben ugrabugrálnék örömömben. Ha tudtam volna, hogy ennyire nem kívánatos számomra ez a találkozás biztosan nem álltam volna szoba vele. Haza, Angliába? Nem is tudtam ennyire hazavágyik. Eddig még erről a tervéről nem mesélt. Nagyszerű. Csak nehogy összefussak vele otthon. Még csak az hiányozna a fejemre. Még szerencse, hogy mi még pár napig biztosan itt leszünk. Efféle gondolatok keringenek bennem, amint felálltam. De mégis, miért érzem magam ennyire furcsán? Mért érzem azt, hogy hatással volt rám ez az egyszerű kis puszi is? Legszívesebben vissza fordítanám az időt és azt a puszit teljesen kitörölném a múltból, vagy ténylegesen lehúznék egy nagy pofont Elliotnak, amiért ezt csinálta velem. Kár, hogy nem ismerek erre semmiféle varázsigét sem. Na meg, hogy otthon felejtettem a  pálcámat. Aj, hogy lehetek én ennyire feledékeny mostanában. Minden kimegy a fejemből. Mondjuk arra se gondoltam, hogy egy muglikkal hemzsegő városban szükségem lenne bármiféle varázslatra is. A fene se gondolta, hogy pont itt fogok összefutni egy varázslóval.
Tényleg? Valóban, örökre búcsúznunk kell. Jaj de elszomorít..ana, ha annyira érdekelne ez az egész dolog. Vagy mégis érdekel? Összezavarodtam. Már a saját érzéseimen se tudok eligazodni. Fogalmam sincs mit tett velem ez az Elliot, de tény, hogy még sosem éreztem ilyen különösen magamat. Talán kikéne derítenem mért van ez. Vagy mégsem. Megijeszt ahogy folyamatosan a szemembe néz, még csak pislogni sem pislog közben. Rémisztő akárcsak egy horrorfilmben lennék. Áh. A pokolba is. Mintha megbabonázott volna valamivel. Inkább a földet kezdem el fikszirozni, miközben hallgatom mondandóját.
- Nem találkozunk? – teszem fel a kérdést, ami nyilvánvaló.  – Hát... ez sajnálatos. – úgy teszek mint akit egy kicsit is érdekel az, hogy soha nem fogom többé látni a személyét. Felnézek rá. Ah. Azok a  szemek. Ha nem merednének rám ennyire, talán tudnám kezelni az éppen jelenlévő helyzetet is. Csak tudnám, mit akarhat még tőlem. Nem jó szándékai vannak, abban már megbizonyosodtam. Nincs az a férfi aki ilyen kevés idő alatt megszeretne egy lányt, és nekem ne mondja senki az első látásra való szerelem szövegét, mert olyan nem létezik, ebben bizonyos vagyok.
Ajaj megint felém közelíti azt az ázsiai kisfiús fejecskéjét. -Olivia gondolkodj. Lépj el, vagy ugorj el előle. – Hogy, mekkora ajka van és milyen nyálas. Ne. Ne, ne. Engedj már el. Ő... Ez bizsergető. Mért érzem ezt? Mit csinál velem ez a srác. Az egész testem beleremeg. Nem, az nem lehet. Nem kedvelhettem meg, ilyen kis idő alatt. Ez biztosan csak valami tévedés. Ajka lassan arcom felé mozdul. Bőrömön érzem nedves puszijait. Jól van, elég most már. Elengedhetsz. Lentebb megy. Talán, most kéne félre löknöm magamról. Ez volna a megfelelő pillanat. De akkor mért nincs erőm ehhez? Mi tart vissza, hogy jól el ne lökjem? Lassan eltávolodik nyakamtól. Nagy levegőt veszek, majd kiengedem. Élesen meredek rá, utalva arra, hogy ez meg most mi volt.
- Mély nyomot? – Mi van? Ne akarjon rajtam nyomot hagyni, nem vagyok a cicababája. Remélhetőleg nem is leszek soha. De az a bizsergető érzés... Még soha nem éreztem, olyan jót. De mért pont vele? Mért pont itt és mért most? Nem akarok beleszeretni. Kizárt. Jó formán azt se tudom, ki az. Nem is ismerem. Még mindig csak egy idegen, aki leállított az utcán, mert társaságra volt kedve. Bosszantó. Ne nézzen már így a szemembe. Ne tegye ezt velem. A karját nyújtja felém. Mit akar? Azt mondta többet nem találkozunk. Elkísérni? Engem? Elkísérne, engem hazáig. Vacillálok. Nem jó ötlet. Félek, túl messzire mennénk és nem volna erőm leállítani. De boszorkány vagyok. A pálcám is közel lenne, ha feljönne a szobámba. Szóval nem lenne semmi gond. Rászórnék valami átkot és akkor nem tudna bántani. Na most mit csináljak. Szeretném is meg nem is, hogy elkísérjen. Mit mondjak neki? Lassan felé nyújtom én is karomat és belekarolok.
- Rendben, ha ennyire szeretnéd. – elengedek egy apró mosolyt. Elindulok Elliottal a hotelszoba felé. Lépéseim lassúak, már majdnem csigatempóban haladok, nem szeretnék hazaérni. Főleg, hogy a szüleim valószínű még mindig ott dekkolnak a szobában.Már csak az hiányozna, hogy találkozzanak Elliottal. Abban reménykedek csak, hogy ők is elmentek sétálni, ebben a szép időben. Néha néha vetek egy pillantást Elliotra oldalról. Ázsiai vonásai így még jobban kivehetőek. Így oldalról nézve nem is olyan csúnya, bár nekem még úgyse jön be az eszem szerint. De ahogy érzem a szívem teljesen ellentmond az eszemnek. Az a csók. Nem tudom mi lehetett az az érzés, de szinte végig futott az egész testemen az a kellemes érzés, amilyet még soha nem éreztem sehol.
- Mond csak te minden lánnyal így viselkedsz? – muszáj rákérdeznem erre, már csak azért, hogy ne csak így csendben vonuljunk végig ezen az utcán. – Úgy értem olyan lánnyal akiket nem ismersz és elszólítasz az utcán. Szóval csak pár órája ismered. Azokat mind megcsókolod már aznap? – dől belőlem ez a butuskának hangzó szöveg. De igazából, tényleg kíváncsi vagyok mi lesz a válasza. Mosolyogva ránézek.
-- És én? – jön belőlem a következő kérdés. Fogalmam sincs mire akadok kilyukadni ezzel, de megkérdezem. Egyre jobban telik az idő. Én meg megpróbálok még lassabban menni. Egyszóval húzom az időt, hogy minél később érjünk a szállodához.
- Hát nem erre számítottam, mikor Olaszországba jöttem. Azt hittem elunom majd az életem itt. A tervemben az volt, hogy csak kipihenem magam. – motyogom halkan. – Ehhez képest, most épp a szállodánk felé tartok veled. – vallom be. Tényleg nem sejtettem, hogy, hogyha idejövök megismerkedek egy férfival, akivel a szobám felé fogok tartani. Azért jöttem ide, hogy kipihenjem magam, legalább is a szüleim terve ez volt. Ehhez képest teljesen más történt.
- Mindjárt ott vagyunk. – jegyzem meg. Ezt nem jó hírként mondom, legalább is nekem nem jó hír. Már csak azért imádkozom, hogy a szüleim ne legyenek itt. És hogy megtaláljam a pálcámat a szobában, hogy majd ha szükségem lesz rá véletlenül, tudjak védekezni. Ahogy Elliotra nézek, nem úgy tűnik mint aki bántani szeretne, bár sose lehet tudni. Már látom a szálloda épületét, tényleg csak pár méter. Kicsit jobban megszorítom Elliot karját, attól tartok, hogy apám még itt van. Ha igen, akkor meg nem fogja békén hagyni Elliotot. Kikérdezni még a legutolsó titkát is. Még soha neme engedett hozzám közel egyetlen fiút sem, és a fiúk is félnek velem barátkozni pont emiatt. Volt olyan is, hogy a varázserejét is felhasználta ellenük. Csak a szégyent ne hozza rám, és ne hozzon zavarba Elliot előtt.
- Megérkeztünk. A második emeleten van a szobám. – mondom Elliotnak. – Menjünk lépcsőn a lifteket nem szeretem. – j vallom be, vagy inkább próbálom húzni az időt. Felérünk. Az ajtóhoz lépek és megpróbálok benyitni. Zárva van. Huu. Nagyot sóhajtok. Micsoda megkönnyebbülés. A szüleim biztosan elmentek sétálni.
- Egy pár perccel ezelőtt mentek el, kedves. – szól hozzám az egyik szomszéd, mikor látja, hogy megpróbálok benyitni. Remeke. Akkor biztos, hogy az elkövetkező pár órában nem jönnek haza.
- Köszönöm. –j udvariaskodom.
- Le kell mennem a portárshoz a kulcsért. – szólok Elliothoz. – Várj meg itt mindjárt jövök. – mondom és hátat fordítok. Aztán visszafordulok még egy szóért. – Ne haragudj. –  húzom el szomorúan a szám. Kissé gyorsabb tempóban lemegyek a lépcsőkőn. A portárs kedves, jószívű ember. Szinte kérnem se kell és máris adja a kulcsot a kezembe. Mikor felérek a lépcsőn vele szembe nézek Elliottal.
- Már itt is vagyok. –  mosolygok. – Megvárakoztattalak? – kérdezek rá. Hülye kérdés, hisz tudom, hogy várnia kellett rám. Az ajtóhoz megyek és kinyitom. Miután beléptem a küszöbön visszafordulok Elliotra.
- Fáradj beljebb. – mondom kedvesen. Ha már eljött velem. Nem engedhetem el csak úgy, az illetlen volna. Csak emiatt az egy dolog miatt invitálom be. Nincs semmi más emögött a dolog mögött, még az sem, hogy bizonyos mértékben talán jól esett az a hosszabb csók vagy mi.
- Foglalj helyet bárhol. – mutatok a szobára. Ha meg leült, megkérdezem tőle. -– Kérsz valamit inni? –  picit elcsendesedem válaszát várva.- – Sajnos itt csak mugliféle italokkal szolgálhatok. – teszem hozzá. Persze ez nyilván való hisz mugli szállodában vagyunk. Én mégis felteszem, hogy ő nem így gondolja, hisz boszorkánynak gondol. Ha kér valamit akkor az italos szekrény felé veszem az irányt, hogy kivegyem amit kért. Kissé feszélyezve érzem magam. Én sem tudom, hogy miért. Összevissza érzések kavarognak bennem. Vajon ez mindig így fog lenni, ha a közelemben van?
- Kitöltenéd magadnak. Én kissé ügyetlen vagyok ebben. – zavartan lehajtom a fejem. Feléje nyújtom az italt meg a poharakat. Kettőt hoztam. Úgy gondolom rám is rám fér egy kis iszogatás. Végül is nem csinálhat semmi rosszat, itt vagyunk a   szállodába és itt van a... a pálcám? Hol is van? Körbenézek, de nem látom sehol.
- Amíg te kitöltöd, addig én egy kicsit bemegyek a szobámba. – nyomom a kezébe az italokat ha még nem vette el tőlem. Beszaladok a szobába és az egész helyiséget körbekutatva keresem a pálcámat. Hova a csudába tudtam eltenni. Megpróbálok vissza emlékezni arra, amikor a legeslegutoljára a kezemben volt. Hátha így hamarabb eszembe jut hol hagytam.  De nem találom. Kicsit sok időre hagytam egyedül Elliotot azt hiszem. Kimegyek egy mosolyt erőltetve az arcomra.
- Ne haragudj csak kerestem valamit. – kérek bocsánatot már nem tudom hányadszorra. Szemem ekkor hirtelen a pálcámra téved ami Elliot mögötti asztalon hever. Ajaj. Ez necces. Nem szeretném, hogy tudja, hogy nálam van a pálcám, akkor ha arra kerülne a sor könnyebben eltudná venni tőlem. Hirtelen ötletből mielőtt még észrevenné mit nézek oda ugrom és a szájára tapadok. Csókolni kezdem. Bassza meg ez aztán az ötlet, jobb nem tudott eszembe jutni. Jobb kezemmel közben a pálca felé nyúlok és elveszem. Lassan belecsúsztatom a felhúzott ruhámon át az alsó neműmbe. Rögtön ezután elengedem Elliotot. Óriási szemeket meresztve nézek rá. Hát, azért ez durva volt.
- Őőőő.....- makogok. – nem tudom mi történt velem. – hebegek habogok tovább. Azt hiszem jócskán el is vörösödtem. Legalább három lépés távolságot veszek tőle. Hogy én milyen egy ütődött vagyok. Mért kellett ezt csinálnom. Jutott volna eszembe valami más figyelem elterelő dolog.
- Biztosan, most hülyének tartasz. – motyogok tovább mindenféle marhaságokat. – eddig arról beszéltem, hogy nem csókolhatsz meg egy lányt ilyen hamar, most meg én teszem ezt veled. – Mi ez ha nem badarság? Azt hiszem le kell ülnöm. Belehuppanok az egyik fotelbe. Kezembe veszem az italt és belekortyolok, persze ha már kitöltötte. Rá nézek Elliotra. Most látom csak, hogy vannak igazán férfias vonásai is, amiket eddig nem vettem észre.
- Engem kissé bizsergetett a csók. – vallom be őszintén és nagyon halkan. Majd, mikor kimondtam, jól meg is bántam. Én idióta. Nem szerethettem bele ilyen hamar Elliotba? Talán nem is szeretem, inkább csak kedvelem. Mondjuk az se jobb. Mi a francért kellett behívnom a szobámba. Mért nem hagytam csak, hogy elkísérjen a szállodáig és aztán mondtam volna, hogy menjen el. Akkor talán nem jutunk idáig. Késő bánat. Most már itt vagyok vele, kettesben, egy szobában. Éppen iszogatunk. Nincs itt senki. Még a szomszédok is elmentek. Egy nagyobb kortyot húzok be a pohárból. Olyan gyorsan próbálom meginni, hogy köhögni kezdek tőle.
- Jól vagyok. Jól vagyok. Semmi baj. – intem Elliotnak. Azt hiszem, inkább nem kéne tovább innom. Ez is elég sok volt nekem. Hirtelen eszembe ötlik. Ugye nem akar leitatni? Élesen rámeredek. Nem az nem lehet. De ha mégis azt nagyon megbánja. Még szerencse, hogy sikerült magamhoz venni a pálcámat. Legalább nem kell attól tartanom, hogy nem tudom megvédeni magam, ha valami lesz. Bár, az öklöm is tökéletes erre. No de nem akarok én fizikai sérülés nyomot hagyni rajta. Na meg, ugyebár az nekem is eléggé fájna ha azzal ütném le. Mégsem annyira edzett az én öklöm, mint mondjuk egy boxoloé. Ami igaz az igaz, nem rossz ötlet. Ha más nem lesz, talán ezt is bevetem. Életemben nem ütöttem meg vele még senkit sem. Egyszer ennek is eljön az ideje. Lehet, hogy épp most , épp Elliot lesz aki elszenvedi ezt a dolgot. Csak szépen megismerkedik majd az öklömmel, egy kicsit másképpen. Ajaj. Úgy érzem kicsit megártott az a sok ital. Nem tudom hányadik pohárral ihattam meg. De érzem szédülök kissé. Elég lesz azt hiszem az ivászatból.
- Nekem ennyi elég lesz. – jegyzem meg ezt Elliotnak is. – Kissé szédülök. – teszem hozzá zavartan.
- Ugye nem akartál leitatni? – nézek rá gyanús tekintettel. Remélem egyáltalán nem ez volt a szándéka. Megpróbálok felkelni óvatosan a fotelből. Huu. Ez rázós lesz. Két lépést teszek és hupp. Elliot ölébe esek bele. Ez nem igaz. Ennél kínosabb már nem lehetne ez a helyzet. Nagyon remélem, hogy a pálcám nem tört ketté. A fenekemhez érek, hogy megnézem ott van e. De nem érzek semmit. Semmi pálca félét. Ijedten nézek körbe de sehol sem látom. Mi a fene? Elejtettem volna. Vagy mi történt. Fel sem eszmélek, hogy még mindig Elliot ölében vagyok.
- Remélem nem ütöttelek meg nagyon. – Az se baj ha igen. Legalább tudja mire számítson, ha valamit tervez a fejében. Fel állok és visszahuppanok a fotelbe. Kínosan érzem magam, de még mennyire. Nem szoktam én inni. Főleg mugliféle italokat. Hol lehet a pálcám? Szememmel folyamatosan azt keresem.
- Nem szoktam én ilyen sokat inni. Hidd el. – szabadkozom Elliot előtt. – Nem tudom mi van most velem. – mondom tovább. Még azért magamnál vagyok, élesen figyelem Elliot minden mozdulatát. De hol a pálcám? A földet fürkészem megint, meg a közelemben lévő dolgokat. Nem raktam e le véletlenül valahova. Vagy nem esett-e le valahol itt. Nincs sehol.
- Unalmasnak találsz igaz? – annak tűnhetek, semmi értelmes dolgot nem tudok mondani most. Csupa hülyeségeket csinálok. Olyan mintha varázslat alatt állnék. Értelmetlen dolgok keringenek a fejemben is. Mintha megszállt volna egy sátán avagy démon. Furcsa és különös.
- Elliot!- szólalok meg hirtelen felemelt hangnemben. – Segítenél nekem. – azt hiszem itt az idő, hogy elmondjam mit keresek. Egyedül nem találnám meg most, ilyen állapotban. – Az előbb még nálam volt a pálcám, most viszont nem találom sehol. – aggódó pillantásokat vetek felé. – Tudod amikor megcsókoltalak. – mesélem el az egészet. – Akkor magamhoz vettem. – Na ez gyanúsan hangozhat. – Azt csókot nem árra akartam, hogy kihasználjalak és elvegyem a pálcám. – vallom be. Igazából, pont arra. De nem gondoltam, hogy én is nagyon finomnak fogom érezni és jónak. – Én is éreztem valamit. – hajtom le a fejem zavarodottan. Muszáj volt elmondanom, különben azt hiszi, csak kihasználtam. De ez eszemben sem volt. Nem szoktam senkit se kihasználni.
- Na segítenél? – kérdezek rá újból, válaszát várva. – Az is lehet, hogy a szobámban van. – teszem hozzá. De miért is lenne, ott mikor itt vettem magamhoz és valószínű itt hagyhattam el. Mért jutott ez a lehetőség eszembe. Értelmetlen.
- Mindig elfelejtem hová raktam. Ahogy azt is hol hagytam utoljára. – mérgelődöm. Ha fejbe ütnének vele, akkor sem tudnám, hogy az volt amivel fejbe ütöttek. Szánalmas vagyok. Csipogót kéne szereltessek rá, ahhoz, hogy tudjam hol van.  Vagy legalább tudnék egy varázsigét amivel hozzám jönne, bármilyen messze is vagyok tőle.
- Köszönöm, hogy itt vagy velem. Ez jól esik. – motyogom mosolyogva Elliotnak. Végül is nagyon kedves, hogy ez idáig velem maradt. Még haza is kísért, és elviseli az idióta dolgaimat is, meg a sok fecsegésem. Ez már jó pontot ér. Legalább is nálam. Még a barátaim is unják a szövegeimet sokszor, meg a rigójáimat.
Miközben a pálcámat keresem nekimegyek Elliot-nak előröl. Pár centi választ el az ajkaitól, a szemem az ő szemén. Érzem férfias illatát. Bódít. Mi ez? Mért remeg a lábam. Neki támaszkodom, mert érzem mindjárt elesek. Még mindig őt nem, nem mozdulok. Valahogyan nem lép arrább a lábam. Nem megy. Na jó ebből elég, erőt veszek magamon és kissé távolabb lépek tőle. De még mindig élesen szemét firtatom. Furcsa. Ez az érzés kering bennem azóta, mióta legelőször megpuszilt. De nem kedvelem. Akkor se. Nem szabad. Nem lehet. Nem akarom. Csak egy idegen aki hazakísért. Megint le kell ülnöm, még nem múlt el a szédülésem. Soha többet egy kortyot sem iszom az egyszer bizonyos. Főleg fiúk társaságában nem. Álmos vagyok. De nem aludhatok el. Elliot még itt van. Majd ha elmegy. Hol a pálcám? Még mindig nem találom. Folyton elveszítem. Még jó hogy e gyűrű amit apám adott az a gyűrű, még nincs nálam....azt hiszem egy széfbe zárta be egy bankban... amíg itt vagyunk. Fogalmam sincs....nem tudom. Érzem lassan elnyom az álom...

[viselet]

Az az érzésem támadt, hogy Olivia csak fecseg és fecseg, ráadásul általában teljesen értelmetlen mondatokat. Még is milyen nyomot akarna benne hagyni egy férfi? Ebből látszik, hogy mennyire tapasztalatlan vagy buta… egyik opció sem éppen jó az én szempontomból nézve.
Ahogy sétáltunk a szálloda felé még faggatózni is kezdett. Hát úgy nézek ki, mint aki az összes szoknya alá bebújik? – gondolkodtam el. Ilyen véleményt sem sűrűn hallottam magamról, általában a „tolvaj, állítsák meg” vagy a „mocskos alak, fogják meg” felkiáltásokat szoktam érzékelni magam körül. Nos, nem vagyok egyszerű zsebmetsző ez tény, de az áldozatokat azért szeretem hirtelenjében letámadni és valami trükkel kicsalni a vágyott ékszert vagy tárgyat.
– Nem smárolok mindenkivel, akit meglátok az utcán – válaszoltam kissé nyersen.
Szerencsére Oliviát eddigre lefoglalta a kis vallomásra arról, hogy mennyire nem is számított erre az egészre. Hát nem csodálom, én sem számítottam rá, hogy valami tinit kell majd elcsábítanom ahhoz, hogy bejussak a szállodába és elvegyem, ami nekem kell.
A szállásukhoz érve még várnom is kellett, amit nem bántam annyira. Volt időm magamba szívni a hely energiát és kiszűrni azt, amit kerestem. Valahol a közelben volt a tárgy, ami miatt érkeztem, de fogalmam sem volt, hogy valóban ebben a lakosztályban-e.
Ahogy beléptem az ajtón és kicsit körbe néztem, már bizonyosan tudtam: talán tényleg nincs itt. Azonban közben lefoglalt a gondolat, hogy vajon miért invitált be csak így? Ha tapasztalatlan akkor nyilván nem tudja, hogy ez felhívás keringőre… de nem voltam benne biztos, hogy én akarok az a férfi lenni, aki elveszi az „ártatlanságát.”
– Bármi jöhet, amiben van alkohol és hideg – válaszoltam.
Nem sok mugli italt ismerek és amit elém rakott az sem mondott túl sokat. Mindenesetre első kortyolásra megéreztem, milyen erős is. Egyébként eddigre ő eltűnt a szobájában, ezzel egy kicsit hagyva, hogy még jobban körbe nézzek. Van egy olyan érzésem, hogy akármennyire is szeretném, nem fogom megtalálni a gyűrűt, mert szinte mindent körbevett a mágia. Talán valami egyéni biztonsági módszer.
Már majdnem felálltam, hogy neki kezdjek a munkának, mikor megjelent. Nem tudom, mi történt, mert körülbelül két perc után a számra tapadva találtam. Hátha volt borzalmas csók az életemben, ezt azok közé sorolnám. Nem csak azért, mert össze-összekoccantak a fogaink, hanem mert levegőt sem kaptam a hirtelen behatástól.
Valami nagyon béna elterelési módszer volt. Nem nagyon értettem, hogy mit variál azzal a pálcával, ami egyébként elég hülyén néz ki bugyiba tűzve. Éppen csak egy kicsit lestem be a háta mögé, de nagyon feltűnő volt a látvány.
– Biztosan, most hülyének tartasz.
Hát eléggé… – jött az újabb nyers megállapítás. Büszke voltam magamra, hogy ezúttal nem üvöltöttem ki a világba. Olivia nyilván minden érdeklődését elvesztette volna egy ilyen elszólás után és azt nem szerettem volna elérni.
Még le sem tudtam reagálni már jött a bizsergető csókokkal. Hát ez jó… most akkor tetszett neki vagy nem? A jó élet tudja csak megmondani. Ha ez a lány nem bolond, akkor én sem vagyok tolvaj, sőt egy herceg vagyok.
Hirtelen húzta le az italt, amitől köhögni kezdett. Részemről a röhögést alig tudtam volna visszatartani, hacsak nem tűnik úgy, mint aki menten megfullad. A mosolyomat leplezendő, gyorsan ittam egy kortyot magam is.
– Minden oké? – kérdeztem.
A jól vagyok után a kissé szédülök kicsit sem volt meggyőző, főleg, mikor az ölembe is zuhant. Nem akartam túlzottan zavartnak tűnni, ezért azonnal átöleltem a derekát és közelebb is húztam magamhoz. Azt akartam, hogy biztonságba érezze magát.
Közben éreztem, hogy a pálcája a cipőm orrára esik és finoman be is rúgtam a székem alá. Ő ezt észre sem vehette, mert közben azzal volt elfoglalva, hogy megütött-e esetleg. Csak egy mosollyal és egy fejrázással biztosítottam róla, hogy engem ugyan nem bántott egy kicsit sem. Sőt valójában egyenesen vonzó, ha egy lány az ember ölébe zuhan.
– Szóval pálca kell ellenem? – incselkedtem vele, de közben nem engedtem el.
Az kéne még, hogy elkóvályogjon és a pálcáját keresse. Eltűrtem a haját az arcából… elsőre egyébként egészen tetszett ez a lány, de így jobban megismerve inkább zavart.
– Segítek! – egyeztem bele és miután lekászálódott a combjaimról, én is felkeltem.
Óvatosan indultam el után. Nem igazán kerestem, hiszen jól tudtam hol van. Aztán a hirtelen valahogy megint nekem ütközött és az valahogy egy csókba torkollott. Ez sem volt különösebben szenvedélyes, de Olivia már elégé becsípett ahhoz, hogy ez ne tűnjön fel neki. Döbbenet, hogy az alkohol elég volt neki ehhez és nekem már alig akadt dolgom vele.
Ahogy leült a kanapéra, odamásztam hozzá és finoman megcsókolt. Ezúttal megpróbáltam elengedni, hogy éppen róla van szó. Hagytam, hogy a forróság átjárja a testemet, talán az övét is, miközben magamhoz öleltem. Rövid ideig tartott mindez, utána Olivia úgy aludt el, mintha ott sem volnék.
Gyorsan túrtam át a lakosztályt, még egy-két invitoval is próbálkoztam, de sikertelen volt. Sehol sem volt és csak a szerencsémen nyúlt, hogy a lány a zörgésemre sem tért magához. Ez volt a szerencsém, így mielőtt még távoztam egy-két pálcaintéssel rendet raktam.
Az ajtóból súgtam csak vissza csendesen: – A soha viszont nem látásra…
Az utolsó szavaim gyerekes durcával csengtek még ilyen halkan is. Tudtam, hogy ezzel nincs vége, mert ha Elliot O’Mara egy kincset meg akar szerezni, akkor meg is fogja… de azért legközelebb megpróbálom elkerülni ezt a lányt.

Köszönöm a játékot... meg a minden egyebet!