+  Roxfort RPG
|-+  Karakterek
| |-+  Kincsesláda
| | |-+  Eltávozottak kincsei
| | | |-+  Elliot O'Mara (Moderátor: Elliot O'Mara)
| | | | |-+  Bretagne-i találka
0 Felhasználó és 3 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] 2 Le Nyomtatás
Szerző Téma: Bretagne-i találka  (Megtekintve 6079 alkalommal)

Elliot O'Mara
[Topiktulaj]
*****


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2017. 04. 13. - 13:00:21 »
+2

Bretagne nyugati része, elhagyatott övezet


Az aprócska ház Breatagne nagyvárosaitól, sőt még kisfalvaitól is távol fekszik. A közelben semmi látnivaló nincsen csupán a sziklák és a sós levegő átható illata nyújt különleges élményt az ide látogató turisták számára. A házat egy mugli család tartotta fenn és adta bérbe a nyugalomra vágyóknak.
Naplózva


Clementine Banks
Eltávozott karakter
*****


Napsugár

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2017. 04. 13. - 13:23:45 »
+1

Azt hiszem, talán ebédnél szúrhatta ki. Nem vagyok benne biztos, nem is lehetnék, mert apával ellentétben engem teljesen elvarázsol a francia vidék minden finom bája, amit mintha a legkisebb megerőltetés nélkül árasztana magából – pont úgy, ahogy minden ember, akit itt látok, és pont úgy, ahogy (attól tartok) én arra sosem leszek képes. Még akkor sem, ha végre hirtelen öregszem két évet, és magam mögött hagyom a kamaszkor minden végtelen kínosságát. Akárhogy is… bennem nem sok nyomozó ösztön van. Játszottam már el a gondolattal, hogy megpróbálkozhatnék ezzel, léphetnék apa nyomdokaiba, és megpróbálhatnék aurorrá válni, de… legyünk őszinték. A tavalyi tanévtől még mindig futkos a hátamon a hideg, a csatáról nem is beszélve, egyébként is tökéletesen alkalmatlan lennék rá, és csak azért jut egyáltalán ez eszembe, mert nincs jobb tervem. Épp ezért, mivel nem sok nyomozó ösztön van bennem, én nem azt lesem egy kellemes ebéd közben, hogy valaki ismerősnek tűnik-e az auror központ fájljai közül. Sem azt, hogy mikor csaphatok le az alkalomra, hogy kicsit dolgozzak még a nyaraláskor is…

Pedig eddig minden egészen idilli volt. Még anyára is kevesebbet gondoltam. Sokat kirándultunk, gyakran lementünk a partra, hagytuk, hogy a francia vendéglátás minden ízével elbűvöljön és felhizlaljon minket. Apa mindig hagyott sokáig aludni, nem zavarta, ha a kávénk felett én olvasok, míg ő a Prófétát bújja, és elfogy a kávé mellé felszolgált süteményünk anélkül, hogy egy árva szót is szóltunk volna egymáshoz. De hogy aztán pont olyasmivel törje meg a békés-áldott-kellemes csendünket, hogy „utána kell járnom valaminek, lehet, hogy be kell vinnünk azt a fickót a központba”, nos… ezt nem láthattam jönni. Meg azt sem, hogy „visszaviszlek a házba, aztán vigyázz magadra. Nem veszélyes, de azért legyen nálad a pálcád.”

Ez volt két napja. Az ügynek azóta nincs fejleménye, úgy tűnik a „célszemély” nem volt ott, ahol apa legutóbb látta, és azóta sem került a szeme elé. És remélem, annyira nem is borzalmas időtöltés a lányával nyaralni, hogy még direkt keresse is… azért én látom, amikor úgy pásztázza a környezetét, hogy egyértelműen keres valakit. De nem teszek rá megjegyzést. Azt hiszem ő is, és én is máshogy igyekszünk elterelni a figyelmünket a kis családi drámánkról.
A ma reggel viszont egyedül talál. Habár legalább reggeli társaságában. Elmarok a tálról egy croissant, a kávéfőzőben még meleg a kávé, ami a bögrémben köt ki, és a szeles napsütéstől kicsit hunyorogva visz ki az utam a kertbe. Elég szokatlan, ha itt arra leszek figyelmes, hogy valaki van már odakinn. Itt mindennek a háta mögött.
Naplózva


Elliot O'Mara
[Topiktulaj]
*****


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #2 Dátum: 2017. 04. 14. - 10:18:03 »
+2



Franciaország… másnak talán a romantika jutna eszébe róla, nekem azonban a csiga és egyéb gusztustalanságok sorakozta a fejemben. Meg persze a túlparfümözött nők, akik a párizsi utcákon riszálják magukat és könnyen ki lehet lopni a nyakukból a láncokat, de még az ujjukról is gyerekjáték lehúzni a gyémántgyűrűket.
Kivételesen azonban nem a tolvajvérem hajtott Bretagne ilyen kieső területére, hanem a honvágy. Daniel levelén rágódtam már napok óta. Anyám halálhíre kemény pofonként ért. Tizenöt éve láttam utoljára és most, hogy végre megszületett az elhatározás: hazamegyek, nem ölelhetem át újra… ha egyáltalán hajlandó lett volna még megölelni a történtek után.
A minap egy kis falusi étteremben ücsörögtem, persze teljesen szerencsétlen voltam. Még a rendelésemet is összekutyultam, mikor a pincérnő megszólított – ugyanis éppen egy távbeszélő kezdett el „ordítani” valahol távolban. Hogy a francban tudnak ezek a muglik még vidéken is ilyen hangzavarban élni? Máris hiányzott az az idő, mikor erdőkben aludtam és csak a madarak csicsergése ébresztett fel, esetleg egy patak lágy csörgedezése. Utálom az embereket, de leginkább a muglika.
Az persze kevésbé érdekelt, hogy az ebédem savanyú uborka volt tejeskávéval… ugyanis időközben rájöttem, hogy valami alak bámul. Nem csak simán megnézett magának, hanem egyenesen rám meredt hosszú perceken át. Így az uborka és a kávé maradt ahol volt, én pedig fizetés nélkül távoztam.
Persze nem léptem le, tudni akartam ki ez a fickó, így egészen hazáig követtem őt és a lányt, akivel volt. Vagy a gyerek, vagy pedig a túl fiatal szeretője volt, ezen nem gondolkodtam… nem is nagyon érdekelt. Igazából meg sem néztem magamnak jobban őket, pedig még akár ismerősök is lehetnének. Sok emberrel volt már dolgom, de annyira még én sem lehetek amatőr, hogy esetleg egy aurort vagy a gyerekét/szeretőjét raboljam ki.
Egy távolabb eső házig vezetett az útjuk, ami egészen a falun kívül volt egy fákkal, sziklákkal körülvett, gyönyörű zöld füvel borított vidéken. Írország jutott eszembe, a hely, ahol felnőttem és az anyám, akivel gyakran eljártunk sétálni a környékre. Soha többé nem lesz ilyen – a gondolat nehezen tudatosult bennem. Minden apró részlete fájdalmasan szúrt a mellkasomba.
Két vagy talán három napot időztem a ház körüli erdőben, mire rájöttem: ez a fickó egy auror. Ez mondjuk kevésbé volt érdekes, minthogy angolként honnan a fenéből tud rólam? A királyság területén követtem el a legkevesebb bűncselekményt és tudtommal nem volt a nyomomban semmiféle hatóság. Biztos voltam benne, hogy valaki beköpött, méghozzá egy másik tolvaj, akivel dolgom volt, esetleg egy megkárosított boszorkány vagy varázsló, akinek véletlenül kikotyogtam a valódi nevemet.
Azon a reggel, mikor láttam kiosonni a házból – most éppen a lány nélkül –, elhatároztam, valahogy bejutok a házba és kiderítem mit tud rólam. Csak van nála valami holmi, ami alapján beazonosíthatom a pozícióját, esetleg egy akta vagy valami. Ha ilyesmi nincs, akkor meg elhozok valami szépet, hogy kárpótoljam magamat és visszatérek a seprűmhöz, hogy elinduljak Londonba.
Remélem van valami étel is odabent... - próbáltam nyugtatni korgó gyomromat. Eddigre már napok óta nem ettem ismét. Ez az én formám.
A lány persze a házban volt még, így óvatosnak kellett lennem. Füleltem, de nem hallottam odabentről semmiféle mozgást. A ház mellett haladva indultam meg az ajtó felé, mikor az hirtelen kinyílt és a lány lépett ki rajta.
A szemem elkerekedett, úgy méregettem, mintha valami ismeretlen szörnyeteggel találtam volna szembe magamat, holott erről szó sem volt. Az arcom elé kaptam a kezemet, hogy ne nézhessen jobban meg magának.
Bonjour! – próbáltam franciául hablatyolni, hátha megtévesztem, de hát ez nem az én közegem, ezért vissza váltottam angolra: – Vagyis jónapot, kisasszony…
A hangom remegett és rekedt volt egyszerre. Na, O’Mara, ebből hogy a francba vágod ki magadat? Merlin retkes szakállára, te aztán mindig ilyen ostoba vagy! – vágtam a fejemhez a szokásos monológot.
Bocsásson meg, eltévedtem… – magyarázkodtam tovább.
Naplózva


Clementine Banks
Eltávozott karakter
*****


Napsugár

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #3 Dátum: 2017. 04. 14. - 11:31:47 »
+1

Talán jobban meg kéne ijednem, hogy egyedül vagyok, és egy idegen császkál a ház kertjében? Meglehet, csak a reggel teszi, hogy a vészcsengőim nem különösebben csilingelnek a fejemben. A reggel nem az én napszakom, még akkor sem, ha nem magamnak kell reggelit csinálnom, és még egy bögre kávéért sem kell különösebb erőfeszítéseket tennem. Aggaszthatna jobban az is, apa hova lett, de mint a legjobb gyerek, aki jó viszonyban van a szüleivel, biztosra veszem, hogy nem ment volna el, ha ne lett volna fontos, és ha ne gondolta volna, hogy nyugodt szívvel magamra hagyhat. Körbenézhettem volna mondjuk a házban, könnyen lehet, hogy hagyott nekem valahol egy üzenetet, de idáig csak most jutnak el a gondolataim. Most már mindegy. Előbb-utóbb mondjuk visszamegyek a házba, de egyelőre a sarkammal lököm be magam mögött az ajtót, és csak azt remélem, inkább reflexből, mint tudatosan, hogy a pálcám azért velem van, amolyan sosem lehet tudni alapon. Épp csak szabad kezem nincs, hogy erről megbizonyosodjak, úgyhogy tényleg csak remélem, hogy a hülye szokásom most sem hagyott cserben. Nevezetesen az, hogy a kóctengernek csúfolt kontyomba most is beletűztem azt a fránya pálcát. Mert egyébként már biztosan több példányt is elhagytam volna az évek során… ahogy a fejemet is, ha nem lenne biztosan rögzítve.

Eléggé naiva alkat vagyok, de azért még így is gyanakodva méregetem az ismeretlent - Jó reggelt – udvariatlan azonban mégsem vagyok, és némileg megkönnyebbülök, hogy nem franicául folytatja a „bonjour” után, mert akkor gondjaink lennének. Elmakogok, és megértetem magam franciául, ha nagyon muszáj, de alapvetően nem beszélem jól a nyelvet. Épp csak annyira, hogy életmentő kávét, és ebédet bármikor tudjak rendelni, meg ha eltévednék, megértsek egy útbaigazítást, de ha már nekem kéne adnom azt az útbaigazítást, egy kicsit gondban lennék, és össze-vissza hablatyolnék. Ezen a környéken mondjuk nem egészen tudom, mit lehetne keresni, vagy hogy lehet egyáltalán ide tévedni, ha csak nem a partra készül az ember, amit azonban elég jól ki lehet venni a magasabban fekvő területekről. Éppen ezért a természetes gyanakvás, hiszen legkevésbé sem tudom elképzelni, az ismeretlen hogy keveredett ide, no meg miért.

- Miért, hová készült? – teszem hát fel az abszolút logikusnak tűnő kérdést, miközben próbálok rájönni, miért ismerős nekem ez az ember. Általában nem figyelek ugyebár túlságosan a környezetemre, azt meg igazán nem képzelhetem, hogy egy másik országban, egy csendes, eldugott helyen töltött nyaraláson otthoni ismerősökbe fogok futni. Nem mintha amúgy is sok nem a korombeli ismerősöm lenne. Pláne nem olyan, akit első blikkre nem tudok beazonosítani, ez valami más lesz. Vagy épp semmi. Vagy… várjunk csak. Nem ez a fickó volt ott a múltkor az étteremben? A felismerés nem épp elemi erővel csap le rám, inkább csak valami bizonytalan derengés, ahhoz azonban elég, hogy hunyorogva, bizonytalan tekintettel tanulmányozzam a férfi vonásait. Meglehet, ez csak paranoia, de mégis arra hajlok, hogy emiatt lehet ismerős. Hát, ez a felállás legkevésbé sem szimpatikus…
Naplózva


Elliot O'Mara
[Topiktulaj]
*****


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #4 Dátum: 2017. 04. 17. - 08:14:13 »
+2



A lány óvatosan belökte a maga mögött az ajtót, de közben le sem vette a szemét rólam. Kócos hajával, kezében a kávéval és a reggelije jó részével nem tűnt túl határozottnak, sőt kifejezetten könnyű prédának. Talán csak a reggel tette, de mikor legutóbb, abban a vidéki étteremben láttam, akkor is meglehetősen elvarázsoltnak tűnt.
Közelebb léptem hozzá, miközben viszonozta a köszönést. Nem baj, Elliot, nem kell meghátrálni, majd kialakul! – biztattam magamat, mikor nekem szegezte azt a nevetséges kérdést.
– Miért, hová készült?
Valószínűleg ebben a helyzetben meglehetősen logikusnak tűnt ezt felvetni. Azonban én nem szeretem a logikát és a következetességet. Összezavarás – ez az én módszerem és talán most is beválik. Ha nem, akkor keresek más megoldást, de a házba be fogok jutni. Ki fogom deríteni, mit tud a fickó rólam, míg vissza nem tér.
Valójában hozzád jöttem – mondtam és kihúztam magamat. Jobb kezemmel a zsebembe nyúltam és megéreztem az ujjaim alatt a pálcámat, aminek a vége amúgy is kilógott belőle.
Hirtelen megfordultam és leszakítottam valami piros virágot a bokorról, ami mögöttem volt. Az orrom azonnal viszketni kezdett az erős illatától, de annyi baj legyen… valahogy bejutok abba az átkozott házra és Merlinre, ha kell fel is túrom az egészet.
Tudod, egyik nap megláttalak a faluban és nem tudtalak kiverni a fejemből – magyaráztam és hamarosan megfordultam. Felé nyújtottam a virágot és reméltem, hogy elfogadja.
Csak ne ismerjen fel s ha felismer, akkor is dőljön be a szövegemnek! – fohászkodtam magamban. Persze valószínűleg, ha sikoltozni kezdett volna sem jelent volna meg senki és egy kábítással könnyen elintézem. Ahogy elnéztem a helyzet éppenséggel nekem kedvezett. Ez adott egy kis magabiztosságot.
A szemébe néztem és ismét tettem egy lépést felé.
Rengeteg időmbe került, mire kiderítettem, ki is vagy – mondtam. – Én is itt nyaralok a közelben… és láttam, hogy a férfi, akivel jöttél a Prófétát olvassa. Azt gondoltam, hogy ez a sors keze. Hiszen egy ilyen gyönyörű teremtés, aki ráadásul egy boszorkány a királyságból éppen itt. Kész csoda.
Elmosolyodtam… habár nagyon nehezen ment. Alapvetően sosem mosolygok, a mogorvaságam rabja vagyok, de ha valami számomra is hasznos dologról van szó, akkor hajlamos vagyok erőltetni is a „bájosságot” – mármint ha ez a megfelelő kifejezés.
Vajon mennyire vagy naiv kislány? – elmélkedtem közben. Ha igazam van és eléggé az, ráadásul tetszenek neki az idősebb férfiak, akkor pillanatok alatt bejutok az ajtón.
A nevem Elliot Lee – mutatkoztam be, természetesen anyám vezetéknevén. Jobb nekünk, ha nem tudja, kivel is áll szemben valójában.
Egyenesen a szemébe néztem és elhatároztam: magamba bolondítom. Végül is nem ő volna az első, akivel hasonló helyzetbe sodortam magamat… viszont ő tűnik a legfiatalabbnak eddig, szóval vigyáznom kell milyen határokat feszegetek. Nem akarom még a lopásnál is nagyobb bűnbe keverni magamat.
Esetleg nem hívnál meg egy kávéra, szépségem? – hányni tudtam volna a saját szövegemtől.
Alapvetően sosem mondanék ilyet. A legnehezebb esetekben azonban mindent be kell vetni és ez a mostani határozottan azok közé sorolandó. Könnyebb lett volna, ha alszik még és egyszerűen csak behatolok a házba, megszerzem, ami kell, aztán amilyen gyorsan csak lehet távozok. Azt azonban tudnom kell, milyen információkkal rendelkezik a Minisztérium rólam. Eddig legalább a Szigeten biztonságban éreztem magamat... de úgy tűnik ott sem kellett volna.
Naplózva


Clementine Banks
Eltávozott karakter
*****


Napsugár

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #5 Dátum: 2017. 04. 18. - 20:49:11 »
+1

Vajon lehet valahogy megélhetést csinálni abból, hogy irtó idióta helyzetekbe tudok keveredni, anélkül, hogy egyáltalán próbálkoznék? Nem? Miért nem? Mennyi fáradtságtól megkímélne ez a lehetőség engem az utolsó roxforti tanévemben, ami alkalmasint sötét felhőként gomolyog az egyébként (is csak mérsékelten) derűs nyári gondtalanságom felett. Egy pillanatra most mondjuk azon is elgondolkodom, hogy egyáltalán jó lenne, ha megélném az utolsó roxforti tanévem eljövetelét – a Minisztériumba rohangáló apa-aurorok, esetleges bűnözők, egy háború épp, hogy lecsengése közben… ez voltaképpen nem is kis kérés, szóval meglehet, abszolút felesleges a jövőmön gondolkodnom. Már a távoli jövőmön. A következő percek kimenetele is épp elég kritikusnak tűnik, mert nagyjából egészen az ajtó lapjáig hátrálok, ahogy az ismeretlen férfi tesz felém egy-egy lépést. Más emberek miért nem tudják tiszteletben tartani azt a bizonyos személyes aurát…? Az autónál is van kötelezően betartandó követési távolság. Nem lehetne ezt idegenek között is tartani? Nincs nekem bajom azzal, ha mások közel vannak hozzám, épp csak azokat a másokat szeretem jobban ismerni… nos, ennél.

- Hogy mi? – ez aztán a se nem fantáziadús, se nem szalonképes reakció, arról nem is beszélve, hogy híven még csak ki sem fejezi a véleményemet erről a jelenetről. A legerősebb érzés mondjuk, ami épp igyekszik nagyon eluralkodni rajtam azért mégis csak eléggé könnyedén leolvasható rólam – annak a rendje és módja szerint, ahogy az zavarba ejtő események esetén történni szokott velem, úgy rendesen elvörösödöm. Bizonyára fülig. A mosoly meg, amivel a férfi mosolyát viszonozni igyekszem, leginkább arról ordít, hogy „Merlin szaros gatyájára, ez az egész rettentően kínos”.
Mert hogy… nos, még a legjobb, és legkedvesebb forgatókönyv esetén is valamelyest úgy érzem magam, mint aki kéretlen megfigyelés alá került. Ez nem olyasmi, amitől ne lennének máris szolidan paranoid gondolataim, és ne kezdene egy egészen kicsit kirázni a hideg. És bár a szép szavak (noha finoman szólva is erőteljesen túlzó szép szavak) nem feltétlenül utalhatnának rossz szándékra, nekem azért a kelleténél pont pár fokkal gyanúsabb ez a találkozó - És öhm… mire jutott, ki is vagyok voltaképpen? Na meg… khm, hogy is kérdezzem szépen… pontosan hogyan is jött rá, hogy ki vagyok voltaképpen? – azért az nem kimondottan kellemes gondolat, hogy valaki, akinek eddig még a létezéséről sem tudtál, tudni véli, ki vagy. Elveszem közben a felém nyújtott virágot, de csak sután fogom a reggelimhez préselve. Szegény bokor. Rosszkor, rossz helyen. Pont, mint én.

A legrosszabb az egészben, hogy nem tudok elképzelni olyan körülményeket, ahol egy ilyen találkozás igazán örömmel töltene el. Pedig majdnem minden adott hozzá, nem? Izgalom, romantika, rejtélyesség… én meg még azt sem tudom eldönteni, mit gondoljak igazán, nem hogy mit higgyek el, arról nem is beszélve, hogy hogyan viselkedjek? Még álmaim netovábbja is állhatna itt velem az ajtó előtt, szerintem akkor is tökéletesen remek lennék abban, hogy a legalkalmatlanabb dolgokat mondjam, és tegyem. Jelen esetben reflexesen a férfi felé nyújtom a magamnak öntött kávét, és úgy pislogok rá, mint aki nem tudja eldönteni, hogy fusson, sikítson, ugorjon a nyakába, vagy nem tudom, sújtsa sóbálvány átokkal – meg voltaképpen van még sokkal több opcióm, de jobb nem is belegondolni a lehetőségek végtelenségébe. Így is szédülök egy kissé.
- Öhm… izé, hát, ez nagyon kedves, Mr. Lee, de mondja csak… biztos, hogy nem tévedt el, és biztos, hogy nem egy másik házat keres? Nem akarom megsérteni, de vagy tíz évvel idősebbnek tűnik nálam, talán összekever valakivel… vagy ez a hobbija? A kiskorú lányok? – sokkal menőbb dolog lenne ilyeneket szóba hozni, ha egészséges határozottsággal tudnám előadni magam. Épp csak határozottságnak rettentően híján vagyok. Még magabiztosságból is többet kaptam odafentről, mint határozottságot, pedig higgyétek el… abból sem tengek túl. És akkor továbbra is ott lebeg felettem a legnagyobb kérdés, amit viszont nem tehetek fel csak úgy: akkor most ő az, vagy nem ő az…?
Naplózva


Elliot O'Mara
[Topiktulaj]
*****


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #6 Dátum: 2017. 04. 19. - 18:54:51 »
+2



A lány kezébe került a virág, amit az imént téptem le. Tétován szorította a reggelijéhez, egy vörös szirom le is hullott kettőnk közé. A cipőm orra előtt ért földet, egy ideig csak néztem és azon gondolkodtam: Mennyire hasonlít is hozzám. Hiszen egykor én is tartoztam valahová, majd a hazugságok menekülésre késztettek, az erőszak szakított el onnan, ahová valóban illek. Tragikus, hogy egy gyenge virágszirommal több közös vonásom van, mint bármelyik emberi lénnyel.
– És öhm… mire jutott, ki is vagyok voltaképpen? Na meg… khm, hogy is kérdezzem szépen… pontosan hogyan is jött rá, hogy ki vagyok voltaképpen? – kérdezi közben.
Valamiért az az érzésem támadt, hogy tart tőlem… talán fél. Pedig aztán Elliot O’Marától nem kell senkinek sem félnie. Nem vagyok ugyanis az a veszélyes típus, éppen csak a csillogó tárgyakat jobb távol tartani tőlem. Nem figyeltem meg egyébként sem jobban a lányt magamnak, egyszerű volt, kétlem, hogy értékes ékszereket hordana magánál. Engem egyelőre csak annyi érdekel, amennyit a minisztérium tudhat rólam és már el is tűntem volna.
Csupán annyit sikerült kiderítenem, hogy ebben a házban töltöd a nyarat – mondtam, nem akartam részletesebben belemenni a hazugságomba.
Veszélyes túl sokat állítani, hiszen még egy rendkívüli elme sem képes minden információt megjegyezni, amit nem élt át valójában. Tény: a színészkedés a szakterületem, ráadásul remekül improvizálok, de most nem szerettem volna a kelleténél többet használni a képességeimből.
Már olyan közel voltam hozzá, hogy egyenesen a szemébe tudtam nézni. Ahogy odahajoltam az arcához és a kezemmel megtámaszkodtam az ajtóban, hagytam, hogy a szemeimbe nézzen. Talán most hazudok, de annyira jól, hogy még az a bizonyos csillogás sem fog elárulni. Tudok én herceg lenni, ha éppen arra van szükség… az aljas tolvaj ugyanis kényelmesen pihen most az álca mögött. Nincs szükség ennél komolyabb trükközésre.
Ahogy felém nyújtott a saját kávéját egy kicsit meglepődtem.
Szerintem nem kéne ennyire gyorsan haladnunk, nem igaz? – érdeklődtem az összenyámnyogott bögréjét bámulva. – Tudod, nem szokásom az első találkozás alkalmával a kiszemelt lánnyal egy pohárból inni.
Iszik belőle a halál… nem akarok máris nyálmintát cserélni egy tizenévessel – gondoltam undorodva, de közben azt a „bájos” mosolyt le sem vakartam az arcomról. Talán nem ismer fel az étteremből, még csak rám sem nézett… azt hiszem. Ha pedig mégis, akkor ez a mosoly remek maszk lesz, ami elrejti az általában mogorva Elliotot.
– Öhm… izé, hát, ez nagyon kedves, Mr. Lee, de mondja csak… biztos, hogy nem tévedt el, és biztos, hogy nem egy másik házat keres? Nem akarom megsérteni, de vagy tíz évvel idősebbnek tűnik nálam, talán összekever valakivel… vagy ez a hobbija? A kiskorú lányok? – a következő kérdés egy kicsit magamhoz térít, de nem zavar össze.
Nevetségesen határozatlan egy lány… ezt szinte azonnal megállapíthattam volna. Azonban ezek a kérdések, ez a fogalmazás és az enyhén remegő hang nem éppen arról árulkodik, hogy tudná mit akar. Még közelebb hajoltam hozzá, hagytam hogy megérezze az illatomat. Bár az erdőben éjszakáztam, ettől függetlenül bátran állíthatom: a legtisztább tolvaj vagyok – legalábbis azokhoz képest, akikkel eddig találkoztam.
A kor csak egy szám, kislány – válaszoltam, letörölve a vigyort a képemről, most komoly hangra váltottam.
Én ugyanis határozott vagyok, méghozzá nem is kicsit. Ha valamit meg akarok szerezni, nem engedem előtörni az önbizalomhiányt, a fájó emlékeket, akkor Elliot O’Mara egy másik ember: az, aki erős, okos és leginkább ügyes.
Egyébként sem akartam rád mászni… egyszerűen csak az érzelmeimet szerettem volna bevallani – vettem suttogóra. – Biztosan nem akarsz meghívni egy rendes kávéra?
Bájos arc, bájos arc! – koncentráltam erősen, hogy elég meggyőző legyek. Persze nem értem hozzá, nem akartam, hogy elájuljon, mert végre egy igazi férfi érintette meg vagy ilyesmi… bár lehet, hogy korabeliekkel sem volt még dolga. Ezt nem tudtam eldönteni a viselkedéséből és nem is érdekelt különösebben, csak túl akartam lenni az ügyön.
Naplózva


Clementine Banks
Eltávozott karakter
*****


Napsugár

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #7 Dátum: 2017. 04. 23. - 18:52:48 »
+1

Nem sok, amit elárul, hogy vélni tud rólam, de továbbra is épp elég ahhoz, hogy ne töltsön el különösebb örömmel. Valaki kérdezősködött rólam, csak úgy, bele a vakvilágba? Jó, ha a világba nem is, a faluban bizonyosan, és ezek után majd szabályosan szégyellni fogom magam, ha a faluban járok, azt latolgatva, vajon kit zaklattak miattam, és vajon mit mondtak rólam, és most vajon mit gondolnak, mi történt, és… és a fantáziám túlságosan is átveszi felettem az irányítást. Ez csupa olyan dolog, amivel nálam magabiztosabb emberek biztosan nem foglalkoznak, de én nehezen rázom le magamról az efféle gondolatokat.
Ahogy azonban megtámaszkodik az ajtón a fejem mellett, és még mindig tud közelebb jönni, hogy kénytelen-kelletlen pont olyan rezzenéstelenül nézzek a szemébe, mint ő az enyémbe, attól határozottan csak rosszabb lesz minden. Nem tudom, hogy saját magam generálom-e ezt az erős tartózkodást, vagy ő kelti bennem, mindenesetre abszolút ösztönösen csak szeretnék távolabb kerülni tőle. Sokkal távolabb. Ha belegondolok, valószínűbb, hogy tőle függetlenül érzek így, és mindegy, ki, vagy milyen lenne az idegen, akivel ilyen helyzetbe kerülök, ahogy az is mindegy, hogy mit mondana a másik adott helyzetben. Egyszerűen megfogalmazva: ez csak így túl sok.

- Akkor szerencséje, hogy még nem ittam belőle. Nem sok lehetőséget hagyott rá – tartom kinyújtva a kezem Mr. Lee felé, markomban a bögrével, mert ez legalább fenntart közöttünk egy bizonyos karnyújtásnyi távolságot - Érdekes, egyébként nem úgy tűnik, mintha túlságosan tiszteletben tartaná az egészséges határokat… - csúszik ki a számon a bágyadtságában is egy szemernyit sértő mondat. Kicsit ellentmondásosnak tűnik a fickó – az egyik pillanatban olyan, mintha igazi hősszerelmes lenne, aki csak azért jött, hogy fogjon, és vigyen, még akkor is, ha kézzel-lábbal tiltakozom ellene, aztán meg hirtelen szolidabbra veszi a figurát. Pont az veri ki a biztosítékot, ha a poharamból kellene innia? Érdekes. Egy kicsit talán azt mondanám, hogy gyerekes. Én már csak tudom. Gyerekességből sokszor színötösre osztályoznám saját magamat.

Végül azonban kénytelen vagyok a mellkasomhoz visszahúzódni a bögre kávéval együtt, és ez megint csak olyasmi, amitől inkább ráz ki szolidan a hideg, semmint hízelgőnek találnám. Annak ellenére, hogy állítása szerint nem óhajt rám mászni, elég érdekes fogalmai vannak arról, mi számít rámászásnak. Ezt már igazán nehezen viselem, és ha előre, meg hátra nem menekülhetek, hát szolidan oldalra kezdek sasszézni abba az irányba, ahol nem támaszkodik mellettem a karja ezzel elállva az utat megint csak. Ezzel persze gyakorlatilag szabadon hagyom a bejáratot, de perpillanat annyira leköt ez az illetlen közeledés, hogy meg sem fordul a fejemben: esetleg mindez csak arra megy ki, hogy bejusson a házba.
- Én úgy gondolom, egy elég fontos szám – felelek azért a mondókájára, hátha így kevésbé kapcsol gyorsan, hogy el akarok slisszolni előle. Nem bánnám, ha végre kikerülnénk egymás aurájából. Nincs nekem ellenemre egy beszélgetés, mondjuk, de azért maradjunk meg a határaink mögött - Nos, még mindig igazán kedves, de én… khm, sajnálom, de erre nem tudok mit mondani – reggel is van, zavarban is vagyok, nem is egészen értem, mit akar, vagy remél tőlem, úgyhogy nem tudok kedves kis hazugságokat kitalálni, vagy valami rettentően frappáns feleletet, amitől tuti, hogy elmenne végre. És nem akarna kávét sem - Ennél rendesebb kávénk nincs. Ha nem kéri, hát semmi baj.
Naplózva


Elliot O'Mara
[Topiktulaj]
*****


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #8 Dátum: 2017. 04. 25. - 08:09:38 »
+2

 

Elliot O’Mara, neked ez nagyon nem megy – állapítottam meg kicsit csalódottan, mikor a lány a bögrével próbált távoltartani. Sok nőt vertem át az utazásaim során, de egyikkel sem volt még ennyire nehéz dolgom. Nehezen hittem el, hogy ennyire ijesztő vagy taszító vagy. Általában nem vesznek komolyan, talán a külsőm, talán a viselkedésem miatt, nem tudom.
Érdekes, egyébként nem úgy tűnik, mintha túlságosan tiszteletben tartaná az egészséges határokat… – mondta.
Azt hiszem, csak kicsúszott a száján. Ez éppen elég volt arra, hogy a maradék önbizalmamat is elvegye és kissé zavartan bámuljak rá. Azért egy utolsó próbálkozást még tehetsz és legrosszabb esetre is nálad van a pálcád! – szólalt meg egy kis hang valahol a gondolataim mögött.
Közelebb hajoltam, amitől a lány talán megijedhetett. Egészen a mellkasáig húzta most a bögrét, mintha azzal akarná védeni magát. Oldalázásba kezdett, de én azért a szemeibe néztem. Amolyan furcsa, barnás-zöldes árnyalat volt, amiről az ember nem tudja megmondani, hogy pontosan milyen szín akar lenni… valami megfogott a csillogásában. Ne legyél már ostoba, ez egy gyerek! – szinte üvöltözött a lelkiismeretem.
Ennél rendesebb kávénk nincs. Ha nem kéri, hát semmi baj – zárja le a mondanivalóját és már szinte egészen kicsusszant oldalra.
Valójában nem ez a rész bántott igazán, hanem a „nem tudok mit mondani” rész. Azt már biztosan megmondhattam, hogy még sosem vallott neki szerelmet senki, ha pedig igen azt valahogy másképp tehette… vagy én vagyok ennyire szerencsétlen vele?
Értem… – sóhajtottam fel és ellöktem magamat az ajtófélfától.
A zsebembe csúsztattam a kezeimet. A pálcám ott volt, vége kicsit ki is lógott, szóval éppenséggel ez a rettegő kislány is láthatta. Az ujjaim finoman megszorongatták a kemény fát, de nem terveztem még előrántani. Egy altatás beválhatna, mint az órás pasas esetében – gondoltam. Nagyot nyelve nyomtam el magamban az érzelmeket.
Sajnálom, hogy nem nyertem el a tetszedet – nyögtem ki rekedten, mintha a sírás fojtogatna.
Valójában nem érzékenyültem el, habár a büszkeségemet alaposan megsértette a dolog. Nos, talán ez az oka, hogy sosem volt normális kapcsolatom… de azért egy félórácskára eddig sikerült megnyernem magamnak a legtöbb nőt, ha éppen el akartam venni tőlük valami fontosat.
Általában nem vagyok ennyire nyílt az érzéseim kapcsán – ez nem volt hazugság, ugyanakkor ez volt az első alkalom, hogy hangosan kimondtam.
Megremegett a testem a saját szavaim súlyától. „Érzések” – ismételtem magamban. Vannak nekem egyáltalán olyanok? Daniel könyörgése jutott eszembe: „Kérlek, kérlek! Ha megtalál ez a levél gyere haza! Szükségünk van rád és ígéretet tettem anyának, hogy az életem árán is előkerítelek.” A torkom most valóban összeszorult. „Szükségünk van rád” – visszhangzott bennem. Nem értettem, miért egy mocskos tolvaj kell oda, egy tisztességes család életébe, mégis úgy kapaszkodtam ezekbe a szavakba, mintha kötelek volnának, amik ki tudnak rángatni az önsanyargatásból.
Én csak… – elfordultam.
 A ház falát bámultam. Szedd már össze magadat, ez egy komoly helyet! A minisztérium tud rólad! – üvöltöztem belül magammal. Mély levegőt vettem és próbáltam leküzdeni a bennem tomboló érzéseket. Nem kellett volna Bretagne-ba jönnöm… innen már csak egy karnyújtásnyira van a Királyság és ha oda visszatérek, csalódott tekintetek fogadnak.
Be kell jutnom a házba – őszintén mondtam ki azt, amire szükségem van. – Ha nem engedsz be az egész életemnek annyi.
Elliot O’Mara az érzelmes idióta! Nem hiszem el, hogy ennyire kiadtam magamat. A legritkább esetben történik velem ilyesmi, de már nagyon éhes és fáradt voltam. Egyszerűen csak túl akartam lenni ezen, hogy végre hazautazzak.
Naplózva


Clementine Banks
Eltávozott karakter
*****


Napsugár

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #9 Dátum: 2017. 04. 27. - 18:48:18 »
+1

Nem gondolom, hogy különösebben bántó lett volna a viselkedésem, és mégis. Ahogy szinte megadóan (vagy legalábbis látszólag megadóan) végül visszavonulót fúj, egészen elszégyellem magam, hogy gondolkodás nélkül, azonnal kitértem minden elől, mintegy meg sem fontolva, hogy talán komolyan beszél, és esetleg megbánthatom. De hát ki csinál ilyesmit…? Az egész helyzet továbbra is tökéletesen abszurd, idegen, és kellemetlen számomra, ennek ellenére a mindig is lelkesen túlzásokba eső lelkiismeretem szinte azonnal lázongani kezd.
- Sajnálom… - mondom őszintén, de továbbra sem tudok épkézláb reakcióval szolgálni az imént történtekre. Magyarázkodhatnék, hogy miért utasítom el élből, hogy biztos nincs vele semmi baj, csak talán a saját súlycsoportjában kéne vadásznia, meg hát hogy bocs, de nem is ismerjük egymást igazán, talán nem kéne ajtóstul rontani a házba, meg tudnék még mondani dolgokat, ha muszáj lenne, vagy ha nagyon akarnék… de se nem muszáj, se nem akarok, mert a hallgatás biztonságosabb, és kisebb az esélye, hogy csak magam alatt vágom a fát. Nem akarok még ennél is kellemetlenebb helyzetbe kerülni. Egyébként pedig őt sem akarom ennél kellemetlenebb helyzet hozni. Úgyhogy nem mondok semmit, csak sikeresen kitérek előtte, és most már két marokkal szorongatom a csészémet, úgyhogy ha úgy döntene, mégis akarja, most már biztosan elég nehezen válnék meg tőle, egyetlen kapaszkodómtól.

- Ühm… megértem – navigálom vissza bizonytalanul a tekintetem a férfira, noha kétlem, hogy ez megint csak olyasmi lenne, ami segítene rajta vagy rajtam, vagy akár az egész kínos helyzeten. Ettől még ugyan igaz, hogy megértem, mert én sem ilyen ember vagyok. Igaz, nekem előbb inamba is szállna a bátorságom, ha ilyen nyílt és erőteljes, semmiből szökkent valamit akarnék a világ elé tárni, de többnyire nem is akarok. Többnyire nem is vagyok képes arra, hogy ismeretlenek irányába ilyen komoly dolgokat érezzek. A plátói dolgok nem számítanak, azok egyébként is azért vannak, hogy az ember lánya jó mélyen hallgasson róluk. De én nem tudok csak úgy, hirtelen elkezdeni kötődni valakihez, vagy rajongani érte, és nem történik meg velem az sem, hogy minden átmenet nélkül hirtelen mindenáron valakinek a közelében akarok lenni. Én csak úgy… nem is tudom. Emberek néha felkeltik az érdeklődésemet, birizgálni kezdik a kíváncsiságomat, de ha az élet nem hozza úgy, hogy közelebbről is megismerhessem őket, még ilyen esetekben is nehezemre esik kezdeményezni. Sóhaj, sóhaj, sóhaj. Ez már csak az én keresztem. Hátha egyszer kinövöm…?

A következő kijelentés viszont legalább annyira meglep, mint minden más, ami eddig történt - Hogy… a házba? – kérdezek vissza ösztönös értetlenséggel, mert ház ez éles váltásnak tűnik, ráadásul semmivel sincs több értelme, mint egy szerelmi vallomásnak. Mégis mi van ezzel a házzal? Abszolút semmi különleges nincs benne. Nem különösebben pompás, vagy vonzó. Belül nincsen semmi igazán értékes, sem díszes, inkább praktikus kényelmes, mint bármi több. A maga módján, és ahhoz képest, hogy nyaralóknak bérlik, egészen otthonos. Nekem legalábbis tetszik, de nekem tetszik itt minden. A csend, a kert, a tenger közelsége, az illatok, az ételek… tökéletes hely elvonulni, és sokat gondolkodni, noha igaz az is, hogy nekem most talán egyáltalán nem erre van szükségem. Egy kicsit melankolikus tőle a hangulatom. De a házra visszatérve… nem igazán tudom, miért lenne fontos valakinek odabenn lenni.
- Miért? – teszem hát fel a kérdést, amire esetleg kaphatok érthető válaszokat is. Ha már elmondta, hogy voltaképpen csak be akar menni – és akkor talán nem is kellett volna komolyan vennem az előbbieket? Nem bánnám. – talán elmondja azt is, hogy miért. Kevéssé aggaszt a dolog, ahogy mondtam, nincs odabenn semmi különös, és nekünk sincsenek hatalmas értékeink. De azért csak úgy nem invitálnék be magamhoz idegeneket… hiszen sosem lehet tudni.
Naplózva


Elliot O'Mara
[Topiktulaj]
*****


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #10 Dátum: 2017. 04. 28. - 08:14:24 »
+2



Nem kellett volna kiadnom magamat, nem lett volna szabad megmutatni a gyenge oldalamat… ezek a gondolatok jártak a fejemben, eddigre már teljes testtel elfordultam és a hátamat mutattam a lánynak. A levél – amit a zsebemben őriztem – eddigre már teljes súlyával nehezedett a lelkemre. Túl sok volt ez a tizenöt év nekem. Egyszerűen haza kellett térnem és minden porickám ezt kiáltozta.
Igen… a házban – válaszoltam olyan hangon, mintha valami gyászos dolgot közöltem volna.
Miért? – hangzott el a kérdés.
Hirtelen fordultam fel és most egyenesen azokba a furcsa szemeibe néztem. Nem, ez esetben jó értelemben furcsa… egy pillanatra elvesztem a csillogásukba. Egyáltalán nem volt különösebben élénkszínű ez a magával ragadó szempár, de ahogy a két szín keveredett benne az ember beleborzongott. Elliot O’Mara egy gyerek szemeibe nézel éppen, ne felejtsd el! – csengett a fülembe a szigorú hang, ami már annyiszor tartott vissza a bolondságtól, amit tenni készültem.
Mert… – elakadtak a szavaim.
Őszintén elmondtad neki, hogy mi a célod… de vajon kell-e ennél mélyebben beavatni a dologba? Megráztam a fejemet, miközben tettem felé egy lépést. Nem tolakodni akartam, nem akartam ismét felkavarni, egyszerűen csak a füléhez szerettem volna hajolni, hogy ne kelljen hangosan beszélnem.
A férfi, akivel jöttél… gondolom az apád – kezdtem rekedten, ahogy közelebb hajoltam hozzá. – Talán van egy aktája rólam.
Visszahúzódtam tőle és megint a szemébe néztem. Elhatároztam: ennek a lánynak nem fogok hazudni. Valami megfogott benne, amire nem találtam magyarázatot, de nem is nagyon kerestem. A kezemet kihúztam a zsebemből és felemeltem.
Nem foglak bántani, nem veszek el semmit, csak az kell, amit a Minisztérium rólam tud – mondtam és továbbra sem vettem le róla a tekintetemet.
Nem reménykedtem benne, hogy éppen nekem beválhat az őszinteség. Sosem voltam az az ember, aki bátran kiadta volna magát és ezzel megnyert volna magának bárkit. Általában egészen más módszereket alkalmaztam: hazudtam, csábítottam, megtévesztettem. Most pedig itt állok egy – feltehetően – a nagykorúság küszöbén álló lány előtt, akinek még csak a nevét sem tudom biztosan és kiadom minden érzésemet.
Talán látta rajtam mennyire fontos ez az egész… ugyanakkor azt sem veszíthettem szemelől, hogy az apja munkája is veszélybe kerülhet, ha elveszíti azt a papírt, amin az én nevem szerepel. Azt nem tudom miféle bűnöket róhattak fel nekem, hiszen nem a Királyság területén tevékenykedtem elsősorban. Kíváncsi voltam, ugyanakkor rettegtem is a következményektől. Az elmúlt években bele sem gondoltam, hogy esetleg kutathatnak utánam.
Tizenöt éve nem jártam a királyságba… és szeretnék hazamenni, de úgy hogy ne kelljen bujkálnom még az aurorok elől is – mondtam őszintén. – Nem öltem meg senkit, esküszöm sosem ártottam komolyan egy embernek sem… csupán egy-két tárgytól szabadítottam meg őket, amikre nem is volt igazán szükségük.
Ez nem volt nagy hazugság. Lehet, hogy egy enyveskezű tolvaj vagyok, de ember is. Vannak érzéseim és nem venném el valaki életét csak azért, hogy megszerezzek egy kincset. Igen, imádom a csillogó dolgokat, azonban a saját határaimat sosem feszegettem.
Kérlek… hadd menjek haza az öcsémhez! – nyögtem ki halkan.
Naplózva


Clementine Banks
Eltávozott karakter
*****


Napsugár

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #11 Dátum: 2017. 05. 02. - 21:27:46 »
+1

Egyre kevésbé vagyok benne biztos, hogy tudnám, miféle játékot játszunk itt most voltaképpen mi ketten. A korábbiak egyértelműen színpadias túlzásnak tűntek, de hajlamos vagyok elhinni azt, ami a szemem előtt van, úgyhogy csak félig-meddig kételkedem igazán. Ugyanúgy, ahogy a pálfordulás perceiben is – egyszerre gyanakszom, hogy ez megint valami drámai átverés lesz, és egyszerre hiszem el, hogy voltaképpen teljesen őszinte velem. Jó nagy hülyeség, mi…? Szinte majdnem én kezdem el rosszul érezni magam, ahogy hátat fordít nekem, mintha legalábbis megbántottam volna, noha most remélem, hogy nem erről van szó. Mintha viaskodna a válaszadással, én pedig nem sürgetem. Eddig sem siettem igazán, továbbra is érintetlenül szorongatom a reggelim tartozékait, még mindig nem fésülködtem ma, ha tudom, hogy valakibe belefutok, bizonyára lecserélem a pizsi nadrágomat is valami másra, és nem csak félig öltözök fel rendes, emberi ruhába, meg a pálcámat sem tűzöm a hajamba, hanem mondjuk a kezem ügyében tartom, de mindez már veszett fejsze nyele, mit sem számít. Az számít, ami épp itt a szemem láttára történik, de abban meg bizonytalan vagyok, mi is voltaképpen.

Végül azonban csak kibújik a szög a zsákból – legalábbis úgy, ahogy. Amikor apa kerül szóba, és az, hogy neki lehet valamije erről a férfiról… akkor rögtön visszaugrik az első benyomásomhoz róla - Mégis csak maga az…! – nem kiáltok fel hangosan, valószínűleg ösztönösen veszem át az ő fojtott, szinte halknak nevezhető beszédét, és bár egy kicsit megijedek, a meglepetésem sokkal nagyobb, és sokkal látványosabban ül ki az arcomra. Ennek ellenére nem teszek semmit, amiből arra következtethetne, hogy akár menekülni, akár támadni akarok, vagy hogy ez a fura felismerés bármi mást elindított volna bennem a meghökkenésemen túl - Mármint… igen, természetesen az édesapám az – erősítem meg abban, amit mond, nem minden hátsó szándéktól mentesen: noha apa is azt mondta, hogy a fickó nem kimondottan veszélyes, de azért jobb, ha tudja, nem olyasvalakivel vagyok itt, aki túl sokáig felügyelet nélkül hagyna, vagy ne lenne iszonyatosan dühös, ha valaki ártana nekem…

Talán a meglepetésem az, ami miatt most nem iszkolok hanyatt-homlok attól, hogy megint közelebb áll hozzám, inkább csak elgondolkodva ráncolom a homlokomat - Lehet, hogy van ilyesmije… nem tudom biztosan – ami voltaképpen az igazság, nem nagyon vagyok beavatva apa munka dolgaiba, és bár jó megfigyelőnek tartom magam, ez az ügy ezzel az alakkal egy kicsit hektikusan tört be a mélységes nyugalomban hömpölygő nyaralásunkba, és én nem igazán akartam tudomást venni róla.
Most először állom a tekintetét talán bátortalanság nélkül – de hát épp próbálom eldönteni, hogy ezúttal őszinte-e , vagy sem. Nem mintha engem olyan nehéz lenne ilyesmiről meggyőzni… valószínűleg nem vagyok túl jó abban, hogy átlássak olyan embereken, akiknek nálam sokkal jobban megy önmaguk megjátszása (amiben én abszolút tehetségtelenséget mutattam egész eddigi életemben), de én hajlok arra, hogy a férfi nem hazudik épp az arcomba. Azért persze tombol bennem egy kis hang, miszerint „hogy lehetsz ilyen ostoba és naiv, Clementine??”, de mégsem tudok egy egészen kicsikét nem együtt érezni vele… főleg, ha valóban nincsenek nagyobb bűnei, mint amit épp bevallott - Nyitva van az ajtó… - mondom szinte sóhajtásnak is beillően, és már az előbb elaraszoltam az ajtó elől, szóval voltaképpen eddig sem állította volna meg semmi és senki abban, hogy bemenjen a házba. Amiből szintén azt szűröm le, hogy nem hiába reménykedek - De nem tudom, hol lehet, amit keres.
Naplózva


Elliot O'Mara
[Topiktulaj]
*****


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #12 Dátum: 2017. 05. 06. - 18:33:34 »
+2


Csak néztem azokba a különös szemekbe és közben ott visszhangzottak a gondolataim a szavai: „Nyitva van az ajtó…” Egyszerűen hangzott, még is a legfelszabadítóbb dolog volt, ami elhagyhatta az ajkait.
Sóhajtottam egyet és az ajtóra pillantottam. Még mielőtt elindultam volna, megint a lányra emeltem a tekintetemet. Nem tudtam eldönteni, hogy hálás legyek vagy meglepődjek a naivitásán. Talán én vagyok túl gyanakvó másokkal, állandóan azt figyelem, ki akar ártani nekem… és nehezen engedek másokat a bizalmamba. Nem is naiv, inkább túl kedves.
Ne aggódj, meg fogom találni – mondtam kicsit rekedten.
Valahogy meg akartam köszönni a gesztust, de nem tudtam hogyan kéne. Egy pillanatra lehajtottam a fejemet. Még egy virág? Nem, azt biztosan nem értékelné, az előző is… rosszul sült el – azt hiszem ez a helyes szó – gondoltam kicsit erőlködve és közben tettem egy lépést az ajtó felé.
Meg tudnád mutatni az apád szobáját? – kérdeztem, de már nem néztem hátra.
Egyszerűen csak átadtam magamat a helyzetnek. Benyomtam a jobb kezemmel az ajtót. Elég öreg darab volt, még a felújítás ellenére is nyikorogva tárult fel. Valamiféle folyosóra nyílhatott, vagy talán a konyha sarka volt, nem tudtam kívülről megállapítani.
Kellemesnek, csendesnek hatott a környék. Nem zavarta meg a muglik zaja azt, aki itt nyaral. Szerencsére azok a kerekeken guruló, „autónak” nevezett dobozok is olyan távol közlekedtek innen, hogy sem a bűzük, sem a hangjuk nem törte meg a természete békés csendjét. Csupán a tenger illata és a fák, a fű átható aromája töltötte meg a környéket. A madarak csicsergése édes dallam volt az erdőkhöz szokott tolvaj fülemnek. Tudtam: minden adott a teljes kocentrációhoz. Nem kell félnem, meglesz, amit akarok és már el is tűnök innen.
Nem akarok a kelleténél több kellemetlenséget okozni – mondtam, miközben átléptem a küszöböt.
Vajon létezik olyan, hogy nem okozok neki komoly kellemetlenséget? – gondolkodtam el hirtelen. Hiszen, ha az apja rájön, mi tűnt el, talán éppen őt veszi elő. Valójában jó pár napja figyeltem őket, de nem tudtam eldönteni, milyen a kapcsolatuk. Dean kedves volt velem általában, még sem tudott soha az apámként viselkedni igazán. Tudom, az az én hibám is volt. Rossz voltam, neveletlen és erőszakosan magamra akartam vonni a figyelmét… főleg Daniel születése után. A mostohaapám zavarodottsága pedig a bennem egyre növekvő féltékenységet és feszültséget növelte.
Pont ezek az élmények voltak a felelősek azért, hogy fogalmam sem volt a normális apa-gyerek kapcsolatról. Fogalmam sem volt, előveszi-e tényleg a fickó, ha hazatér vagy csupán azt feltételezi, belógtam valahogy a házba – észrevétlenül – és rátettem a kezemet az aktára.
A cipőm talpa furcsa, nyikorgó hangot adott ki. Nem foglalkoztam persze ilyen apróságokkal. Lassan tettem meg az első lépéseket, magamba szívva a francia vidéki ház hangulatát. Sosem voltam korábban ilyen épületben, lenyűgözött a fal minden repedése, a régi bútorok átható illata, ami a reggel kávéaromával keveredett.
Hogy is hívnak? – kérdeztem hirtelen. – Csakhogy tudjam, kinek köszönjem meg – tettem hozzá, mielőtt félreértene.
Ez már nem az a pillanat volt, mikor trükközni kellett. Cselekedni akartam és úgy, hogy lássa. Nem fogok elvinni semmit, ez egy egyszerű ház. nem az én ízlésemnek való. Ráadásul kedves volt beengedett és bár csak egy tolvaj vagyok, nem fogom kihasználni a bizalmát… ahhoz túlságosan megfogott.
Naplózva


Clementine Banks
Eltávozott karakter
*****


Napsugár

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #13 Dátum: 2017. 05. 08. - 19:32:46 »
+1

Csak egy aprót biccentek. Gondolom, valóban boldogul maga is. Jó lehet abban, hogy megtalálja azt, amire szüksége van – hiszen többé-kevésbé ezt is bevallotta az imént. De az sem számítana igazán, ha nem így lenne, ugyanis én tényleg nem tudok segíteni. Persze, ha nagyon akarnám, feltúrhatnám apa holmijait, a szekrényt, amibe csak félig pakolt ki, a bőröndöt, amiben a maradék van, az üresnek hitt fiókokat, a fürdőt, a konyhát, a kamrát… de azt azért remélem, nem várja tőlem senki, hogy ezt ténylegesen meg is tegyem. Hagyni, hogy valaki elkövessen valamit ellene épp elég rossz, de azért egy egészen kicsikét mégis csak rosszabb lenne, ha még ennél is többet segítenék. Ah, miket gondolok… akárhonnan nézem, ez rossz, és bár az okom egyszerű, megsajnáltam ezt a férfit, és elhittem, hogy őszinte velem, de azért a gyanakvás kis hangja még ott van. Mi van, ha hazudott? Mi van, ha egyáltalán nem is egy szemernyi jóért segítek valakinek, miközben a magam kicsinyes kis módján elárulom apát? És különben is – legyenek az okaim akármik is, igenis elárulom, és ezt annyira nem viseli jól a lelkiismeretem. Vagy mondhatnám azt is, hogy eléggé rosszul viseli. De most már késő visszakozni. Na meg… ahhoz sem lenne szívem. Talán elég gyenge ember vagyok.

- A fürdő mellett jobbra az első ajtó – válaszolom halk készségességgel, mintha legalábbis minden vágyam az lenne, hogy ez az egész a lehető legjobban süljön el, de igazából nem teljesen vagyok benne biztos, hogy ez sülhet el ennél jobban. Ha egyben megúszom – és igazából ebben nem nagyon kételkedem már – akkor akár már el is könyvelhetném sikernek a dolgot, de azért mégsem érzem magam elég komfortosan a helyzetben. Mintha tilosban járnék én is, vele együtt, és ez valamilyen formában így is van.
- Hát… azt hiszem, azon már túl vagyunk – motyogom egy kicsit viccesnek szánva a dolgot, hiszen egyértelmű, a kellemetlenség már megvolt, és ami most történik, az sem a világ legártatlanabb, vagy épp legkellemesebb dolga. Az agyam újabb és újabb verziókat juttat eszembe, hogyan lehetnék kevésbé kutyaszorítóban apát illetőleg… álomkórt szórhatna rám. Akkor apa itt találna mondjuk a konyha közepén aludni, és nyugodtan mondhatnám, hogy elaludtam , és fogalmam sincs, mi történt. Az nem lenne hazugság. Vagy törölhetné az emlékeimet. Akkor meg nem tudnám, hogy voltaképpen hazudok. Esetleg megkérhetném, hogy forgassa fel a lakást mégis – akkor nem kéne hazudnom egy „betörés” tényéről, de persze a saját szerepemet még úgy is el kéne hallgatnom… bah. Egyik verzió sem igazán meggyőző. És egyik sem szolgál semmi mást, minthogy a saját lelkiismeretemen könnyítsek.

Belépek Elliott mögött a házba, de nem igazán tudom, hogy mit kéne tennem. Most kövessem, mintha minden lépését ellenőrizni akarnám? Nem sok kedvem van hozzá. Ennél jobban nem szeretném beleártani magam a dologba, és ha mégis olyasmire vetemedne, amiről szó sem volt… hát, talán jobb is, ha nem tudok róla, nem? Arról nem is beszélve, hogy tök szívesen folytatnám a reggelimet – vagy sokkal inkább kezdeném el – mintha mi sem történt volna az előbb odakinn, és mintha ez is egy átlagos reggele lenne a nyaralásunknak.
- Clementine – mondom aztán ki a saját nevemet valahol mögötte téblábolva az előszobában, ami bal felől a konyhába, egyenest pedig a kisebb nappaliba vezet, ahol hamar megtalálhatja a fürdőt, és a mellette meghúzódó hálót is.
Naplózva


Elliot O'Mara
[Topiktulaj]
*****


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #14 Dátum: 2017. 05. 11. - 10:48:06 »
+2


Szeretném, ha mellettem lennél végig.
Valamiért elfogott az érzés, hogy ki kell mondanom ezeket a szavakat. Csupán ezután kérdeztem meg a nevét. Végül is én már bemutatkoztam neki, még ha nem is a jelenleg használatos nevemen. Elvégre közel öt éves koromig Elliot Lee-ként éltem és csakis a mostohaapám jó szívének köszönhetem, hogy új nevet és ezzel együtt új lehetőségeket is kaptam. A család, aminek a tagja lehetettem volna egyszerre fogadott be és taszított ki. Nem gondolok rá, mert fáj – zártam le magamban.
Clementine – ismételtem meg magamban a nevét, ahogy fürdő melletti ajtóhoz léptem. Hallottam, ahogy az apja becézte, de igazából akármennyire is figyeltem, csupán a hasznos információkat igyekeztem kiszűrni.
Szép a neved – mondtam.
Jó pár perc eltelt, mióta kimondta hogyan is hívják. Ráadásul azóta már jó pár lépést meg is tettünk. Mintha kicsit lelassult volna az idő is és vele együtt én magam is... vagy csupán a járás volt elnehezültebb, mint korábban. Az érzések gyötörtek és hatalmas teherként omlottak a vállaimra. Az egész testem a hatásuk alatt  volt.
Szinte észre sem vettem, ahogy végig csattogtunk a folyosón. A belső vívódásom kötött le, a tény, hogy csak a baj vár otthon is és az a nyugalom, amit az utamon éreztem véget ért.  Már nem kelek úgy több, mint az erdőkben, a kihunyt tábortűz mellett a kabátomba burkolózva, miközben ezernyi madár dalolva köszönti a felkelő nap erős vagy éppen halovány fényét. A kincsek keresése persze nem ér véget, akkor sem, ha esténként a londoni lakásomban található hatalmas ágyon terülök el és puha párnára hajtom a fejemet. Talán tényleg nem ez lesz a legnagyobb változás, hanem a család, ami újra körül fog venni és bár valószínűleg haragudni fognak, egy dolgot már Daniel levele elárult: látni akarnak a történtek ellenére.
Anya persze biztos csalódott, hogy annak idején kicsaptak a Roxfortból. Ráadásul magyarázkodás helyett inkább eltűntem egy ostoba levelet hagyva magam után. El kellett volna mondanom az igazat, hogy nem tettem semmi rosszat, csupán rossz emberrel kezdtem ki? A kedves igazgatóúr pedig nem hitt nekem egyszerűen? Már megtörtént – zártam le magamban átlépve a hálószoba küszöbét.
Megígérem, hogy nem fogom felforgatni túlzottan – mondtam.
Tipikus vidéki szobának tűnt, illett ebbe a házba. Otthonos volt a maga francia stílusában és még itt is érezni lehetett a tenger friss illatát. El tudtam volna képzelni, hogy egy ilyen helyen éljek, távol a muglik zajától.
Még egy lépést tettem beljebb, majd megfordultam. Reméltem, hogy a lányt magam mögött találom és belenézhetek azokba a gyönyörű szemeibe. Korábban nem sokan voltak rám ilyen hatással, még az úgynevezett barátnőm sem... akivel a legjobb barátom boronált össze. Szórakozásnak persze jó volt az utolsó Roxfortban töltött éveim alatt, de amúgy egy sznob nőszemély volt és már sajnálom a férfit, akivel végül összehozta az élet. Azt hiszem, valami aranyvérű fruska volt, nem különösebben nőies alkattal. A vezetéknevét nem jegyeztem meg, de azt hiszem kölcsönösen szórakoztattuk egymást, abban a négy hétben, amit a „kapcsolatunknak” nevezett.
Nem udvaroltak még neked túl sokan, igaz? – bukott ki belőlem a kérdés, ami már az udvaron is foglalkoztatott. – Bocsáss meg, csak a kintiek alapján...
Inkább be sem fejeztem a mondatot. Felesleges lett volna zavarba hozni, miközben amúgy is kellemetlenül érzi magát. Kicsit én is, bevallom... de végül is nem ő a legfurcsább alak, akivel valaha találkoztam. Ráadásul Clementine kicsit sem hoz zavarba, igazából csak nem nagyon tudtam mit kezdeni a viselkedésével és szerettem volna oldani a hangulatot.
Hol kezdjek neki a kutatásnak? – kérdeztem és körbe néztem a szobában, mielőtt túl kínos lenne, hogy ennyire megbámulom.
Reméltem, hogy gyorsan mondd is valamit és akkor neki kezdenék a dolognak. Azt hiszem, tényleg felesleges lenne még kellemetlenebb helyzetbe hoznom. Nyilván én is ilyen lennék, ha valaki csakúgy flörtölni kezdene velem... ki tudja, nem sűrűn fordult még elő vagy éppen komolyan vehetetlen helyzetben.
Naplózva

Oldalak: [1] 2 Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2024. 10. 20. - 16:32:27
Az oldal 0.21 másodperc alatt készült el 54 lekéréssel.