Az ünnepi ebéd

[James Edward Pye háza]

James Edward Pye háza
Berwick-upon-Tweed, Észak-Anglia



A kétemeletes ház Berwick-upon-Tweed északi határában fekszik. Csupán egy sáros föld út vezet ki odáig, ami rossz időben nagyon nehezen járható. A közelben több hasonló ház is van, melyet a Pye család leszármazottai laknak évszázadok óta.
Az öreg köveket látszólag már csupán a mágia tartja egyben. A rozoga, zöldre mázolt faajtó is recsegve-ropogva tárul fel az érkezők előtt. Azonban a névtábla még mindig úgy csillog, mint mikor évtizedekkel ezelőtt kiakasztották és feltűnő, aranyozott betűkkel hirdeti: James E. Pye.

öltözék

A homlokomra szorítottam a tenyeremet. Fájdalmasan lüktetett a fejem és csak annyi erőm volt, hogy az oldalamra fordulva az ágy közepére kerüljek. Kedvem lett volna az arcomat a párnába nyomni, hogy belefojtsam magamat vagy legalább visszaaludjak, de felpattantak a szemeim.
A függöny már elvolt húzva, így láthattam, hogy odakint már világos van és szakad a hó. Hatalma pelyhek ütődtek az ablaknak és olvadtak szét. A cseppek egy darabon lefolytak az üvegen, aztán megfagytak.
– Felkeltél? – hallottam Ainsley hangját a hátam mögül.
A lépéseit meg sem hallottam, így összerezzentem egy kicsit. Kellett néhány pillanat míg felfogtam, hogy tényleg itt van és nem egyedül kellett ébrednem. Hosszú idő után ez volt az első, hogy amikor kinyitottam a szememet nem voltam egyedül ebben a házban… apám beutalása óta nem volt ilyen.
Lassan fordultam felé.
A magas alak ott állt az ajtóban, talpig meleg ruhába burkolva. Barna haját szokás szerint hátra simította, hogy ne lógjon a szemébe. A borostája pedig most már szinte szakállá nőtte ki magát. Az arcán ott ült az a szokásos, kedves kifejezés. Kék szemei pedig csillogva keresték a tekintetemet.
– Áthívtam ma ebédre a felettesemet. Mielőtt elfelejteném: Mr. Banks hozza a lányát is – mondta és átlépte végre a küszöböt. – Kösz, hogy fogadhatom nálad. Az én lakásom kicsi volna ehhez.
Gyorsan ültem fel az információ hallattán és a lehető legkérdőbb tekintettel bámultam Ainsleyre. Először azt hittem rosszul értettem, amit mondott. Nem lepett volna meg különösebben, ha nem miattam jön és az is jellemző volt rá, hogy tényként közli a kéréseit.
– Baxter… – kezdtem rekedten. – Ez egy lakóház, nem pedig egy étterem, ahová besétálsz, ha éppen kiszolgálásra van szükséged.
Elvigyorodott, ahogy kimásztam az ágyból és a támlára akasztott köntösmért nyúltam. Gyorsan vettem fel, miközben a papucsomba bújtam. Elképesztően hideg volt már a házban, meg kellett volna már régen pakolni a kandallókat.
– Ha kiszolgálásra lenne szükségem nem ide jönnék. Még emlékszem arra a finom, házias ragura… – szakadt ki belőle a röhögés.
– Soha többé nem leszek veled kedves – válaszoltam és sértődötten elindultam lefelé.
A konyhában már meleg kávé várt és reggeli. Baxter alaposan kitett magáért, de ezzel engem nem vesz le a lábamról. Csendesen ettem, míg ő bámult ki az aprócska ablakon a hátsókert felé, ahol tavasszal rendszeresen dolgozom. Most azonban egyetlen gyógynövényem sem volt, amiről gondoskodni kéne. Csupán szárított formában őriztem egy-két szükségesebb hozzávalót a bájitalokhoz.
A reggeli zuhany kicsit felfrissített. Ainsley addigra már átvette a rendelést, amit a The Brown Bear nevű pub tulajdonosa személyesen hozott ki – így legalább biztosan nem fog senki romlott házias ragut enni.
Nagyon nem takarítottam, hiszen még csak karácsonyi díszeket sem tettem ki. Ez az első év, hogy apa nem itthon töltötte az ünnepeket és én sem fáradoztam a hangulatteremtéssel. Eddig szinte mindennap a Mungóban voltam, az éjszakákat is ott töltöttem vagy Ainsley londoni lakásában.
– Most már bármikor jöhetnek – jegyezte meg, mikor az órára pillantott.
– Akkor megterítek – bólintottam és kimentem a konyhába.
A kandalló úgyis a nappaliba vezet, így Baxter tudja fogadni a vendégeket, ha esetleg előbb megérkeznének, mint ahogy én végzek a terítéssel. Egy gyertyát azért tettem az asztalra, ha már fát nem állítottam legalább ennyi hangulat legyen… végül is Baxter főnöke jön, s gondolom nem véletlenül akartam velem megosztani ezt az alkalmat. Csupán furcsállottam, hogy amit eddig annyira titkoltunk most hirtelen vállaljuk.
Lépések zaját hallottam odabentről, így még egy utolsó pillantást vetettem az asztalra, majd elindultam vissza a nappaliba.
– Jó napot! Augustus Dion Pye vagyok – hadartam el, ahogy beléptem a nappaliba. Reméltem, hogy nem maradtam le az üdvözlésről és még kezet foghatuk velük.
– Kérem, érezzék magukat otthon! – mondta helyettem Ainsley.

[- Örülök, hogy megismerhetem –]

öltözék ~ zúzmara Augustusnak

Nem egészen vagyok biztos abban, mit is keresek én itt voltaképpen. Udvariasan még a kandalló párkányán toporogva söprök le magamról pár koromszemcsét, de közben rájövök, hogy ez így ebben a formában nem is teljesen igaz. Apa nem az a fajta apa, aki csak úgy otthon hagyná a lányát egyedül karácsonykor. Máskor, más helyzetben persze nem egyedül hagyna otthon, hanem anyámmal hagyna otthon, csak ez most épp nem opció. A karácsonyi vendégjárás ugyan nálunk hagyományos dolognak számít, de a munkatársak látogatását apa többnyire egyedül szokta ilyenkor megejteni. Anyát igyekezett mindig nem riogatni a szakmájával járó veszélyekkel, és aurorok közé vinni, ahol majd sztoriznak, és felemlegetnek dolgokat… hát, annyira tényleg nem lenne díjnyertes ötlet. Nem tudom, mivel jobb, ha engem hurcol magával ilyen közegbe, de minden félszegségem ellenére azt azért még nekem is be kell látnom, hogy ez azért még mindig jobb, mint egyedül gubbasztani otthon a karácsonyfa mellett a könyveimmel. Ennyire nem vagyok magamnak való, épp csak már most nehezemre esik kinyitni a csipámat a ismeretlen környezetben.

- Baxter, ő itt a lányom. Clementine – apám és a másik auror kezet fognak, barátságosan üdvözlik egymást, de persze túlságosan hamar terítékre kerülök én is, úgyhogy megpróbálok egy egészen barátságos, nem csak udvariasan kimért mosolyt az arcomra varázsolni.
- Örülök, hogy megismerhetem – mondom mellé kissé félszegen, de ez nem annak jele, hogy ne szimpatizálnék a másikkal, vagy a pokolra kívánnék bárkit is. Hallottam ugyan az aurorról, apa a háború alatt beletörődött már, hogy nem zárhat ki az életéből, mert azzal több rosszat tesz nekem, mint jót, úgyhogy szokott mesélni a munkájáról – már amikor éppen megteheti -, és a munkatársairól is, aminek örülök, mert így legalább el tudom képzelni, hogy mások tényleg védik a hátát, ha úgy adódik. Örülök is, hogy az egyik névhez most már arcot is köthetek, mert az nem számít, ha nyaranta néha, futólag elkeveredtem a parancsnokságra. Csak még fel kell egy kicsit oldódnom talán ahhoz, hogy igazán élvezzem a helyzetet… már ha fogom. De borzalmas csak nem lesz.

- Üdvözlöm. Clementine Banks – még épp időben kapok észbe, hogy apa után illően köszönthessem a szobába toppanó másik férfit is. Vajon szintén auror? Talán nem. Azt apa csak megosztotta volna velem. Túlzásokba amúgy sem esett, hogy akkor én most itt voltaképpen mire számítsak, esetleg milyen témákat kerüljek el jó messzire, vagy mit szeretnek a háziak vagy… nos, akármi. De erről legalább eszembe jut, hogy nem jöttünk vendégségbe üres kézzel, úgyhogy a tértágító bűbájjal kezelt táskámból hamar elő is húzok egy kisebb üveg tojáslikőrt – végül is, az ünnepekhez az illik, és bár apa rám hagyta a döntést (nyilván, mert neki soha semmi türelme az ilyesmihez), most kicsit elgondolkodom, hogy egy csupa férfi-lakta háztartásban vajon nem számít-e istenkáromlásnak tejjel felönteni a minőségi alkoholt. Hát, most már igazán mindegy, nem igaz?
- Hoztunk ebéd utánra egy kis… lélekmelengetőt – bököm ki kissé sután, de halvány mosollyal, nem igazán tudom, melyiküknek adjam át a kis szalaggal átkötött üveget, melyen semmiféle címke nem jelzi, hogy micsoda, és pusztán így hivalkodik azzal, hogy házi készítmény. Na, nem kell félni, senki sem fogja feldobni a talpát, nem egyedül csináltam, hanem a nagyinál. Aki nyilván sokkal jobb a konyhában, mint én valaha is leszek.

öltözék

Először Mr. Banks fogadta a kéznyújtásomat. Furcsa, hogy az annyiszor emlegetett névhez most már arcot is tudtam kapcsolni. Az ember mindig másképp képzeli el az illetőt, mikor még csak hall róla, habár nem tagadom, Ainsley felettese igazán tiszteletet parancsoló volt a valóságban is. Kedvem lett volna odabökni: „Fogja keményen ezt a semmirekellőt!” A puszta gondolattól is elmosolyodtam, hiszen annyira nem illett hozzám az ilyesmi, mégis vicces volt eljátszani a gondolattal.
– Örülök, hogy megismerhettelek, Clementine – mondtam, ahogy megszorítottam a lány kezét. Valamiért kisebb gyerekre számítottam, akit alaposan el kell szórakoztatni, míg Ainsley és Mr. Banks esetleg elmélyülten beszélgetnek.
– Szólíts nyugodtan, Augustusnak és tegeződjünk, kérlek! – folytattam, miközben előhúzott valamit a táskájából.
Egy címke nélküli üveg volt. Éppen csak egy kis szalagot tettek rá díszítésnek, ez amolyan ünnepi hangulatot is adott neki. Elszégyelltem magamat, hogy még ajándékot is hoztak, itt meg még csak egy díszített fa sem állt. „Már össze kellett volna szednem magamat” – ismertem el, miközben erőltetve mosolyogtam a gesztuson. – „Apám betegsége nem indokolja, hogy elhanyagoljam az életemet.”
– Igazán kedves a lánya, Mr. Banks – mosolyodott el Ainsley, de az üveget én vettem át. – Egy kis tojáslikőr minden házba kell az ünnepek alatt. Ahogy anyám mondaná, az ilyesmi nélkül nem is karácsony a karácsony.
Szerettem, mikor ilyeneket mondott, de valójában még sosem fogadtunk közösen vendégeket. Ekkor nyilallt belém a felismerés: vajon, mit gondol Mr. Banks és a lánya? Kik vagyunk mi egymásnak? Esetleg Baxter mondott erről valamit? Nem tudtam a választ és Ainsley önelégült vigyorából sem tudtam megállapítani. Általában nem hivatkozunk egymásra sehogyan sem, inkább barátok vagyunk semmint… mindegy. Ezt az ebédet most már ki fogom bírni még ha nem is erőltetek mindig magamra folyamatosan művigyort.
– Adják csak ide a kabátokat – mondta Ainsley és hamarosan el is hagyta a helyiséget.
– Remélem, kellemesen utaztak – azonnal zavarba jöttem, ahogy a tekintetem Mr. Banksével találkozott.
„Lehetett volna ennél nagyobb ostobaságot kérdezni?” – éreztem, amint vörös lesz a fülem hegye és teljesen kimelegszem. Nem kellett volna egyáltalán megszólalnom, még úgyis kevésbé lett volna kínos a helyet.
Szerencsére Ainsley gyorsan visszatért és a kezébe vette az irányítás. Kettőnk közül mindig is ő bánt jobban az emberekkel.
Baxter a kanapéra felé intve leültette a főnökét és azonnal beszélgetni kezdtek. Ettől kicsit zavarba jöttem, mit szólhatna egy magamfajta, egyszerű medimágus az ő komoly munkájukhoz? Az első szakkifejezés után elveszítettem a fonalat, amit nem is igazán értettem, hiszen Clementine arcát fürkésztem. Reméltem, hogy ő legalább nem érzi magát olyan kellemetlenül, mint én.
– Kér valaki egy jó meleg teát? – szólaltam meg hirtelen.
Valójában bármit megtettem volna, hogy ne kelljen ott ácsorognom vagy éppen ülnöm idióta módjára és bólogatni. Az nem az én stílusom, inkább elvonulok, hogy egyedül legyek… de most ezt nem tehettem meg, hiszen itt volt ez a lány is.
– Jöhet – válaszolta Baxter és megvillantotta azt a szép mosolyát, amivel a nőket szokta levenni a lábukról.
– Szeretnél segíteni? – kérdeztem a lányt, hátha kicsit ő is ellazul, ha kimegyünk ebből a szobából.
Elindultam előre, reméltem, hogy követ. Talán, ha őt kicsit jobban megismerem, akkor lesz egy beszélgetőpartnerem mára. Ainsleyt úgyis le fogja foglalni, hogy komoly aurornak látszon a főnöke előtt.

[- Ó, oké. Persze –]

öltözék ~ zúzmara Augustusnak

- Ó, oké. Persze – kicsit ugyan váratlanul ér a tegeződés gondolata, de voltaképpen ennek nem kellene így lennie. Egyik vendéglátónk sem idősebb apánál, ami érthető is, hiszen nem a feletteséhez jöttünk, a helyzetnek épp a fordítottja igaz. Szóval meglehet, inkább hozzám áll itt korban közelebb mindenki, semmint apához. Ennek ellenére még mindig én vagyok a helyiségben a „kis taknyos”, aminek nyilván annyira nem örülök, de hát mit tehetnék? A felnövésemet annyira csak nem akarom sürgetni, én kimondottan szeretek „gyerek” lenni, úgyhogy akkor marad a tegeződés. Úgyis egyszerűbb. Csak ne akarjon beletörni a nyelvem pusztán azért, mert annyira nem ismerem egyikőjüket sem. De hátha ez az ebéd végére változni fog egy kicsit. Fogalmam sincs ugyan, ehhez hogyan fogjak hozzá, de apa világa akkor is rettenetesen érdekel. Kár, hogy már magam előtt látom, amint az izgalmasabb részleteket pont nem az orrom előtt fogják megtárgyalni. Szégyentelenek.

- Ugyan… igazán semmiség – rázom a fejem félszeg mosollyal az ajándékra kapott reakció miatt. Ugyan örülök, hogy látszólag örülnek neki, az azt jelenti, hogy nem fog kárba veszni az üveg tartalma, amit ugyancsak sajnálnék. Üres kézzel pedig igen is illetlenség lett volna érkezni, hiszen bajlódnak velünk, meg megetetnek minket, meg elviselnek engem, a kis potyautast… bah, kicsit úgy érzem magam, mintha nem is tizenhét, hanem hét éves lennék, akit mindenhova elcipelnek magukkal a szülei, mert még túl kicsi ahhoz, hogy másképp tegyenek. El kell hessegetnem magamból ezt a képzettársítást, semmi jóra nem vezet, csak szolidan frusztrál.
Apa közben lesegíti rólam a kabátomat, ahogy az övét a karjára kapta, majd átadja őket a házigazdának - Köszönjük – biccent féloldalas mosollyal, én meg arra gondolok, hogy igazán borotválkozhatott volna. Merlinre… amióta anya nincs velünk, szabályosan azt hiszem, az én dolgom figyelni az ilyesmire, mégis kevéssé vagyok sikeres a dologban. Nem csoda. Nem nekem kellene ilyenekre figyelmeztetnem, és én még csak ott sem vagyok vele a tanév alatt - Így is mondhatjuk… - feleli aztán a feltett kérdésre - Clem nem nagy rajongója a kandallóknak, de így volt a legegyszerűbb – szemtelenül rám keni, pedig egyébként ő sem csípi a Hopp-port. Kösz, apa. Kicsit forgatom a szemeim.
- Így is lehet mondani – végül persze ráhagyom. Majd pont egy beosztottja előtt fogom froclizni szerencsétlent.

Apa nem hiszem, én egy pár fokkal jobban érzékelem a szemernyi zavart, amit Augustus arcán vélek felfedezni. Persze nem teszek szóvá ilyesmit, csak halványan rámosolygok, miközben apát lecsapják gyakorlatilag a kezemről, így nem kell több üres szót fecsérelni arra, hogyan közlekedtünk el ide voltaképpen. Apát ismerve ezt kínosan hamar kimerítettük volna egyébként is. A kollégája viszont úgy tűnik, azonnal tudja, mivel lehet szóra bírni, mert még kettőt sem tudok pislogni, és máris kényelembe helyezkedve ecsetelnek valami „múltkori esetet”. Ó, hány múltkori esetet hallottam én már életemben…! Igazából fel voltam készülve most is, amikor indultunk, hogy majd egy újabb olyan vendégeskedésnek nézek elébe, ahol engedelmesen egy fotelba gömbölyödök, és érdeklődést mímelve kavargatom a teámat, kávémat, rágcsálom udvariasan a házi süteményt, ha kérdeznek, jó gyerekként válaszolok, aztán egyszer csak vége lesz. Ez azért a megszokottól eltérő felállás – általában családtagokat látogatunk, akik mind családosak, idősebbek, folyton az iskoláról kérdeznek, és a többi, itt azonban erre nem nagyon számíthatok. És erre most jövök csak rá. Sebaj.
Augustus indítványa azonban épp kapóra jön a tétovázásomban, hogy akkor most itt miféle szerepet is kéne betöltenem. Apa is kér teát szerencsére, úgyhogy így még kevésbé érzem furcsának, ha elfogadom a felajánlott kiutat - Persze, szívesen segítek – bólintok egy szemernyi megkönnyebbüléssel, mert bár még nem tudom, vele miképp üthetném el az időt, de hát… hátha. Követem hát kifele a konyhába - Szívesen segítek az ebéd ügyében is, ha tehetek valamit. Vagy megterítek, ilyesmi… – ajánlom fel közben.

[Szívesen segítek az ebéd ügyében is, ha tehetek valamit. Vagy megterítek, ilyesmi…]

öltözék

Úgy érzetem magamat, mintha körülbelül Baxter felesége volnék, aki olyan kis buta, hogy nem ért az „auror-ügyekhez”. Clementine-t elnézve ő is hasonlóan érezhette talán ő sem tudta miféle szerepet kéne betöltenie egy ilyen helyzetben. „Legalább lesz egy beszélgetőtársam mára” – gondoltam elégedetten.
Valójában ez volt az első, hogy Ainsley bármilyen embert a házamba hozott – vagyis apám házába. Vendégül sem láttunk senkit eddig közösen, bár bevallom nem sok dolgom volt az üggyel kapcsolatban, hiszen még csak főznöm sem kellett.
– Szívesen segítek az ebéd ügyében is, ha tehetek valamit. Vagy megterítek, ilyesmi… – mondta a lány, miközben követett kifelé a konyhába.
Tényleg nagyon udvarias volt. Természetesen sosem várnám el egy vendégtől, hogy segítsen megteríteni és a teafőzést is lényegében magam terveztem megcsinálni… egyszerűen csak oldani szerettem volna feszültséget a kérdésemmel.
– Semmi szükség rá, már megterítettem – válaszoltam és a nappalit elhagyva az öreg ajtón beléptem a konyhába. Az asztalra mutattam, hogy lássa a öreg tányérokat, amik még csak nem is egy készletből voltak, és a kis gyertyát középen.
Reméltem, hogy a vendégünk elnézi nekem a kisebb rendetlenséget, ami a konyhapulton fogadott minket. De legalább jótékonyan eltakarta azokat a sérüléseket az öreg fán, amit anyám okozott, ha éppen összekaptak apámmal. Hányszor vágtak a padlóhoz, a falhoz vagy éppen a bútorokhoz tányérokat, sodrófát egy-egy vita alkalmával. Még mindig látom a szemem előtt anyám arcát, ahogy közli: „Olyan vagy, mint az apád. Nem vagy normális!” – szavai a fülemben csengtek, pedig már annyiszor bocsátottam meg neki. Az emlékek azonban nem hagytak nyugodni sosem. Sokszor szerettem volna tudni, hogy most milyen érzései vannak velem kapcsolatban… „Vajon jobban szeret már?”
Odaléptem a kopott zöldes-kékes konyhapult mellé és az öreg fémkancsót egy pálca intéssel megtöltöttem vízzel. Pillanatok alatt a tűzhelyen találta magát.
– Öhm… ha nagyon szeretnél segíteni, esetleg előkészíthetnéd a kék, virágos csészéket – mutattam az üveges konyhaszekrény felé.
Minden szépen rendben volt a szekrényben – „legalább ott” – persze nem nekem köszönhetően. Azóta nem nyúltam semmihez, hogy apám kezelése megkezdődött. Egy poharat, egy bögrét és egy tányért használtam, de azokat is ritkán. A Mungóban annyi dolog akadt, hogy rendszeresen ott ettem vagy Ainsleyvel – esetleg más barátommal – valahol Londonban. Aludni is éppen csak akkor jártam haza, ha muszáj volt, mert már nem volt több munkám.
– Köszönjük a tojáslikőrt tényleg, nagyon kedves ajándék – mondtam és letettem az ablakpárkányra, ahol nem voltak éppen szétdobálva a tányérok, amiket végül nem használtam fel a terítéshez.
– Valójában nem sokat vagyok ebben a házban, elég sok a munkám a Mungóban és nem díszitettem fel az ünnepre sem – folytattam és közben elmosolyodtam, ahogy az üveget néztem.
Nem akartam valójában magyarázkodni, egyszerűen csak örültem, hogy valami ilyen kis ünnepi hangulatot hozott ebbe a lélektelen házba. Persze nem mindig volt ilyen, még jól emlékszem, ahogy apa vidámsága betöltötte a teret. Neki jót tett, hogy anya elment és új életet kezdhetett… csupán engem nem tudtak megváltoztatni a történtek. Nekem az új életem a Roxfortban kezdődött, tizenhárom-tizennégy évesen.
A porcelánkancsóba került a hamisítatlan angol teafű, bár kicsit remegett a kezem, ezúttal még sem használtam varázslatot. Csupán eközben jöttem rá, hogy még mindig nem tudom, mit gondolnak rólam Ainsley ismerősei… vajon tudják, hogy ki vagyok én neki? Biztosan említette a dolgot már a főnökének, ő olyan nyitott és barátságos, az emberek úgy szeretik, ahogyan van. Én azonban nem ilyen vagyok a mogorvaságommal megijesztek mindenkit, nem keltek jó benyomást.  
– Te még gondolom a Roxfortba jársz… tudod már, hogy hová mész tovább tanulni? – mondtam, de aztán rájöttem, hogy meg sem kellett volna szólalnom. Nem a nagyapja vagyok, hogy ilyen unalmas témákat hozzak fel.
– Tudod mit? Inkább ne válaszolj! – mosolyogtam rá. – Gondolom, mindenki ilyen nevetséges kérdéseket tesz fel.
A kannában felforrt a víz, így egy pálcainéttesel leemeltem a tűzhelyről és a gőzölgő folyadék szép lassan átkerült a kancsóba.

[- Persze, szívesen –]

öltözék ~ zúzmara Augustusnak

A konyhába belépve követem Augustus pillantását a valóban megterített asztalig, és a látvány kicsit csalódottsággal tölt el. Már nem az ünnepi hangulattal való fukarkodása miatt, inkább csak mert úgy tűnik, sok hasznom nem lesz ma itt. Nem is arról van szó, hogy olyan rettentően segíteni akarnék, vagy ne bírnék, mondjuk nyugton ülni a sejhajomon, ha ezt a szerepet szánták volna nekem, inkább csak jó ötletnek tűnik elfoglalni magam ahelyett, hogy tipródjak valahol a szoba közepén, vagy csendbe burkolózzak egy fotelben… bizonyára gyorsabban telne az idő, ha a felvázolt opciók helyett valami aktívabbat csinálhatnék. Azt hiszem, előbb-utóbb majd csak kiderül, voltaképpen milyen lesz ennek a látogatásnak a forgatókönyve. Más nem, addigra, amíg haza nem megyünk… de ugyebár mégis csak jobb lenne, ha ez annál korábban bekövetkezne.
- Persze, szívesen – bólintok aztán az újabb ajánlatra azonnal, és nem bajlódok azzal, hogy pálcát rántsak pár csésze előkapásához. Igazából még egyáltalán meg sem szoktam, hogy november óta szabad varázsolnom az iskolán kívül is, mert varázsló szemmel nézve nagykorú lettem. Különben is, azóta most vagyok otthon először, az ünnepekre, nem mondhatnám, hogy sokat próbálgattam volna a szárnyaimat a ház környékén. Majd biztos megváltozik… egyelőre azonban jól esik rendesen odasétálni a szekrénykéhez, kitárni az ajtót, és gondos elővigyázatossággal kivenni négy csészét. Már csak az kéne, hogy valamit összetörjek, mi? Akkor aztán magyarázhatnám a bizonyítványt. Egyébként is, olyan helyes csészék. Kár lenne értük, réginek tűnnek, ahogy a tányérok is. Vagy legalábbis úgy réginek, hogy fiatalok otthonában többnyire ilyesmit nem találni. Ahogy körbenézek, egyébként is az jut eszembe a házról, hogy itt sok minden öregedett már meg a falak között, és velük együtt. Nem igazán rossz értelemben – mindössze egy kicsit kevéssé hat otthonnak, legalábbis a vendéglátóink számára.

Vagy csak arról van szó, amit most Augustus mond. Hogy nem sokat vannak itt - Ugyan, szívesen. Nekünk még rengeteg van otthon – mondom némileg lassan lereagálva a köszönetmondását, de azt hiszem, a tojáslikőrről sokkal többet már aligha mondhatok, úgyhogy inkább továbblépek - A Mungóban dolgozni biztosan elég hektikus, szóval, azt hiszem, ez érthető – bólintok megértően, ahogy két-két csészét fogva a kezemben átlibegek velük a tálcát előkészítő férfihoz, és lepakolok.
- Csodálkozom, hogy apának volt érkezése egyáltalán ünnepi hangulatot teremtenie nálunk, otthon… szerintem, ha nem tölteném otthon az ünnepeket, nem bajlódott volna vele – gondolkodok mintegy hangosan, de ugyanakkor egy kicsit nyugtatásnak is szánom. Nem akarom, hogy miattam érezze úgy itt bárki, hogy mentegetőznie kell, amiért nem aggatta tele girlandokkal a saját otthonát. Végül is, nem ezen múlik egy ünnep.

A kérdésre, amit feltesz, igazán kitalálhattam volna még otthon egy szalonképes választ. Rémesen kevéssé tudok azonban őszintétlen lenni – hazudhatnék bármit a nem létező, suli utáni terveimről, de semmi kedvem nagy energiával felépíteni egy tervet, hogy sok-sok kérdést meg tudjak válaszolni róla, de aztán egy kicsit se legyen valóságos. Némi keserűséggel húzom mosolyra a számat, én nem az üveget nézem az ablakpárkányon, hanem az üvegen át bámészkodok a külvilágba. Egészen tetszik ez a környék. Olyan, mintha téli álmot aludna épp a hó alatt - Ugyan… persze, az valóban nevetséges, hogy az embernek tizenhét évesen kész tervének kellene lennie a hátralevő életére nézve. Vagy legalábbis… nekem úgy tűnik – hát igen, ez az én valóságom, az őszinte kilátástalanságom (már amennyire ez annak nevezhető), valami jól csengő, vagy legalább valami szép, de naiv, hazug terv helyett - Mindig medimágus szerettél volna lenni? Vagy… mikor tudtad biztosan? – nem vagyok benne biztos, hogy nem teszek-e fel túlságosan személyes kérdést, de mostanában mindenkit ilyesmivel fárasztok, akit nem ismerek túlságosan jól. Azért az ismeretleneket, mert akik ismernek, azok megnyugtatóan kitérnének a válasz elől, vagy kicsit ferdítenének, hogy valamilyen döntésre ösztönözzenek… eredménytelenül, tegyük hozzá.

[A Mungóban dolgozni biztosan elég hektikus, szóval, azt hiszem, ez érthető.]

öltözék

Clementine sokkal rendesebb lánynak tűnt, mint egy-két tinédzser, akikkel korábban összehozott a sors a Mungóban. Persze mit is várunk egy olyan diáktól, aki önként nyúl mindenféle lény ketrecébe vagy kifutójába, hogy aztán szerény személyem lássa el a Mungó fala között?
– A Mungóban dolgozni biztosan elég hektikus, szóval, azt hiszem, ez érthető.
– Valójában nem sok okom van hazajárni. Ezért nem is nagyon szoktam feldíszíteni a házat az ünnepek alkalmával – válaszoltam.
Nem akartam olyasmivel fárasztani, hogy milyen nehéz életem van. Mindenkinek megvan a maga keresztje, az enyém az apám állapota. Ki kell tartanom, mellette kell lennem. Akármennyire is nehéz elviselni, én ott fogok állni az ágyánál és addig bizonygatom, hogy igen is életben van a fia, amíg szükséges.
– Csodálkozom, hogy apának volt érkezése egyáltalán ünnepi hangulatot teremtenie nálunk, otthon… szerintem, ha nem tölteném otthon az ünnepeket, nem bajlódott volna vele – folytatta.
Jól esett, hogy ilyen könnyedén el tudunk beszélgetni. Valójában fel voltam már készülve arra, hogy csupán dísztárgya leszek a mai ebédnek és leginkább csak csendben fogom hallgatni Asinley és Mr. Banks beszélgetését. Ehhez képest egész rendes beszélgetőpartnerre találtam Clementine személyében.
– Szerencsés vagy, hogy az apukád ennyire figyelmes   – suttogtam és bár kicsit keserűen, de elmosolyodtam.
Az én apám is ilyen volt. Neki köszönhetem a barátaim mellett, hogy viszonylag normális felnőtt lett belőlem. Anya távozása után mindent megtett, hogy ne érezzem a hiányát. Sütött-főzött karácsonykor, a ház ki volt világítva és gyönyörűen feldíszített fa várt, mikor hazaértem a Roxfortból az ünnepekre. A születésnapomon rendszeresen Roxmortsba jött, ahol aztán alaposan betortáztunk és utána ajándékokkal halmozott el. Lényegében elkényeztetett.
Nem kellett volna rákérdeznem a tanulmányaira. Valahogy tolakodónak éreztem az egészet, ráadásul minden felnőtt ilyesmikkel nyaggathatja. Velem is hasonló volt a helyzet, habár egy kicsit magabiztosabban álltam a továbbtanulás előtt, mint a legtöbb diák. Ennek lényegében elég sok oka volt, de talán ez volt az egyetlen pontja az életemnek, amivel kapcsolatban igencsak kevés kérdés merült fel.
A csészék szépen elhelyezve kerültek a tálcára. A víz pedig a kancsóba. A gőz megcsapta az orromat, éreztem az erős teafű illatát és közben elmosolyodtam.
– Tizenhét évesen még szinte fel sem fogja egy diák, hogy a döntése mennyi mindenre hatással lehet – mondtam.
Kihúztam az egyik fiókot, hogy előkészítsem a szép ezüstkanalakat. Évek óta nem használta őket senki, különleges alkalomra tartogattam a családi örökségem eme remek darabjait. Az ezüst megcsillant a téli félhomályban. Végig néztem az egyik kanálon és megint kirázott a hideg – persze jó értelemben – a cirádás díszítésétől. Szinte arcon csapott a kép, ahogy a nagyapám ezzel kevergeti a kávéját egy tavaszi délutánon.
A konyhaajtó előtt ücsörögtek apámmal és a gyógynövény keretet nézték. Nem tudom miről beszéltek, nem emlékeztem rá… de olyan erősnek, komolynak tűntek. Azt kívántam, hogy én is ilyen legyek majd, ha felnövök. Sosem léphettem a nyomdokukba igazán. „Talán nem is leszek olyan elismert medimágus, mint apám.”
– Lényegében három-négy generáció óta a család férfi tagjai medimágusok. A nagynéném, Bell az első nő a családban, aki asszisztensi hivatás helyett szintén ezt a pályát választotta. Nagyszerű nő, külföldön kutat, különleges nyavalyák után – válaszoltam. – Ennek ellenére az apám sosem erőltette, hogy kövessem az elődök hagyományát. Az egyik barátom erősített meg ebben.
A porcelánkancsó is felkerült a tálcára. Néhány szalvétát pakoltam még mellé és egy kevés kekszet. Mással sajnos nem szolgálhattam, pedig a teasütemény vagy az uborkás szendvics mindenképpen jobb étvágygerjesztők lettek volna.
– Remélem, nem bánjátok, hogy egy közeli mugli étteremből hozattuk az ételt – mondtam, miközben még egy pillantást vetettem a remekműre. – Sajnos egyikünk sem tud igazán főzni.
A tálcát felemelve indultam el vissza a nappaliba. Reméltem, hogy a lány kinyitja nekem az ajtót, mert azt kicsit nehezemre esne. Általában lebegtetve vinném be az ilyesmi, de most nem akartam. Talán jobb benyomást keltek így a vendégeimre.

[- Igen, így van. Szerencsés vagyok.]

öltözék ~ zúzmara Augustusnak

Apa figyelmessége számomra sosem volt kérdés. És mégis, mindig tudtam, hogy ez olyasmi, ami nem jut ki mindenkinek, és nagyon is becsben kell tartanom. De szeretném azt hinni, hogy nem volt velem nehéz – sosem voltam hangos, vagy különösebben akaratos gyerek, és apával nagyon kézenfekvő dolog fonta olyan szorosra a kapcsolatunkat, mint amilyen most. A varázsvilág maga, aminek anya nem része, ami azonban kettőnk számára az igazi valóság a mugli külvilág helyett. Nem mondom, szeretek néha elmenni moziba, egyszerűbbnek tartom telefonon felhívni valakit, mint baglyokat küldözgetni egész nyáron, szeretem néha bekapcsolni a tévén a Cartoon Networkot, és szeretem a varázstalan irodalmat, meg zenét, csupa olyan dolgot, ami a Roxfortban soha nem fog működni, talán még ezer év múlva sem, de azért ha muszáj lenne választanom… biztosan a varázsvilágot választanám. Sajnálnám, de azért így lenne. Anya ezt sosem értette meg igazán, apa viszont igen. Amióta azonban ez a sok bonyolult dolog lezajlott a varázslók között, és anya visszaköltözött (ideiglenesen? Örökre?) a szüleihez, még inkább apára támaszkodom. És bár nagy részben miatta ülünk ebben a kulimászban, azért nagyon is értékelem, és boldog vagyok, hogy ő még mindig van nekem. Augustus hangja azonban egy kicsit szomorkásnak tűnik, én azonban nem akarok tapintatlan lenni, hogy rákérdezzek, miért így mondja ezt… csak elmosolyodom, és egyetértőleg bólintok - Igen, így van. Szerencsés vagyok.

- És gondolom, van, aki olyan szerencsés, hogy tényleg nem fogja fel – mondom egy kissé keserűvé váló mosollyal, mert engem pontosan az tart görcsösen a markában, és pontosan attól rettegek, hogy milyen hatással lesz életem hátralevő részére a döntés, amit most kellene meghoznom. Igaza van annak, aki csak vígan beleugrik most valamibe. Talán el is fogadja, hogy úgysem tud jó döntést hozni, úgysincs esélye sem, hogy végül olyan pályán induljon el, amit húsz év múlva is csinálni akar, úgyhogy akkor nem érdekli, és elindul valamerre, csak mert muszáj, és csak mert most épp olyanja van. Én valahogy nem tudok ilyen könnyelmű lenni. Szeretnék az lenni, de nem tudok, ennek következményeképp leginkább nem indulok semerre, nem döntök semmiről, és végeredményben még ez sem rosszabb talán, mint rossz irányba menni. Akkor minek aggódom túl ezt az egészet? Megőrjítem magam.
- Ááh, értem… szóval ez afféle „családi ártalom” – persze nem sértően mondom, épp ellenkezőleg, némileg le vagyok nyűgözve. Nekem is eszembe jutott persze, hogy apa nyomdokaiban lépjek, ez elég egyszerű döntés lenne, de… én, mint auror? Aki tud ma jobb viccet mondani, az nyugodtan tegye fel a kezét, de szerintem ezt nem lehet felülmúlni. Csapnivaló auror lennék, akárhogy is próbálkoznék szerintem. Arról nem is beszélve, hogy fel sem vennének szerintem a képzésre… nagyjából jobb, ha mindenből kiváló vagy. De Bájitaltanból minimum, és mondanom sem kell, nem ütöttem meg a Ravasz szintet, úgyhogy ennek már rég késő bánat… anya nyomdokaiba megint csak nem léphetek, hiszen mugli. Ami nem feltétlenül kizáró ok, de nem érzem azt, hogy egy varázstalan karrier kielégítene. Akarok még tanulni – ez nem kérdés. Csak a holt és a mit nem tudom eldönteni.

- Dehogy! Semmi baj. Bár szerintem… ha nem árulod el, lehet, nekünk fel sem tűnik – legyintek egyet, elvégre ha apa tudja is a kollégájáról, hogy nem főz, én eddig semmit sem tudtam Augustusról, és nem vagyok benne biztos, hogy apa is túl sok információ birtokában lenne. Már a nyilvánvalón túl. Mert noha nem mondott semmit, azért az emberek nagy része többnyire nem akárkivel szokta eltölteni az ünnepeket. Ez így van rendjén.
Érzékelem közben, hogy teafőzés jogán nem maradhatunk tovább távol, hát indulok vissza a nappaliba Augustus mögött, és csak akkor sietek előre, amikor észlelem, hogy talán ki kellene segítenem egy ajtónyitással. Ez sikeresen meg is történik, természetesen előre engedem, és utána zárkózok csak fel hozzá.

 öltözék

Nem kellett volna a családomról beszélni. Az ünnepi alkalom ellenére keserűség költözött a szívembe és egyre nehezebben léptem túl rajta. Apára gondoltam, aki egyedül van a Mungóban és talán megint arról győzködi az ápológárdát, hogy a fia meghalt. Hiába fogom naphosszat a kezét, magyarázom neki, hogy életben vagyok, egyszerűen nem hiszi el.
Igaz volt Clementine megállapítása: „családi ártalom” – persze jó értelemben – a medimágusság és örülök, hogy a részese lehetek ennek a hagyománynak. Bárcsak látná apám, milyen jól végzem a dolgomat. Smethwyck is nagyon elégedett velem. Azt hiszem, egyszer még talán – ha eléggé komolyan veszem a dolgot – saját kutatásokat is fogok majd végezni, akárcsak apám és a nagynéném, Bell.
– Talán csak a saját szokásaink mondatja velem, de néha jó engedni a családi ártalomnak – mosolyogtam rá, mikor már a kezemben volt a tálca. – Nálatok nem tudom, hogy az aurorság mennyire számít hagyományos munkának.
Lassan elindultam befelé. Nem sok kedvem volt visszatérni Ainsley és Mr. Banks társaságába, hogy jó képet vágja az engem cseppet sem foglalkoztató témákhoz.
Már majdnem elértem az ajtót, mikor a lány előre sietett. Kinyitotta azt előttem, hogy ne kelljen megküzdenem a zárral és a tálcával egyszerre. Hálásan biccentettem neki és halkan odasúgtam: – Köszönöm!
A tálca hamarosan a kanapé és a két fotel között álló, régi dohányzóasztalra került. A csészék kissé elmozdultak az eddigi helyükről, egy kissé egymásnak is ütköztek. Ez az aprócska hang, ami éppen csak megtörte a komoly beszélgetést elég is volt, hogy Ainsley felém forduljon.
– Egy kis teát, Mr. Banks? – kérdezte Ainsley a főnökét és már nyúlt is a kancsóért. – Clem, neked is tölthetek?
A forró ital hamarosan a csészékbe került és én is lehuppantam a szabad fotellel. Pontosan Baxterrel szembe kerültem így. Lassan fordultam Clementine felé és biccentve jeleztem, hogy bárhová leülhet, de azért reméltem, hogy a mellettem lévő puffot választja. Így legalább a társaságát élvezhettem volna, míg a két auror elmélyül egy tolvaj munkásságának kielemzésében.
– Nem akarsz ideülni? – kérdeztem aztán, hátha egyértelműbb lesz. – Nekem sem ártana egy kis társaság, míg Ainsley az édesapádat szórakoztatja.
– Ez úgy hangzott, mintha valami bohóc lennék – szólt közbe az említett. – Pye, veszélyesek a vicceid.
Valójában nem viccnek szántam a dolgot, de azért elmosolyodtam. Baxter már csak ilyen, a munkáján kívül nagyjából semmit sem vesz komolyan. Az persze látszik, hogy a főnöke jelenlétében kicsit megemberelte magát. „Nevetségesen fest” – gondoltam. „Sosem szokott ilyen komoly lenni… persze alapvetően zakóban sem lenne itthon.”
A kezembe vettem a saját csészémet, egy pálcaintéssel közelebb vontam magamhoz a tejszínt és hagytam, hogy megbillenjen. A fehér krém lassan megtöltötte a bögrét és szép, világos színt kölcsönzött a feketeteának. Ahogy a kiöntő visszakerült a tálcára, bele is ittam. A meleg ital finoman átjárta a testemet és egy pillanatra átjárt a karácsonyi érzés, amit utoljára a Roxfortban éreztem a hatalmas, feldíszített fák között.
Ainsley hirtelen ismét a „legutóbbi ügyről” kezdett el beszélni, én meg csak csendesen figyeltem őket. Időnként Clementine felé fordultam. Azon elmélkedtem magamban, hogy ő is ilyen elképesztően unatkozik-e? Míg nem kintről valami furcsa, éles zaj csapta meg a fülemet.
Hirtelen pattantam fel a fotelemből, mikor valaki segítségért kiáltott. Baxterre pillantottam. „Vajon ő is úgy gondolja, hogy párbajozás hangja ez?”
– Meg kéne nézni mi folyik odakint… talán csak egy kis családi viszály – gondoltam, hiszen a környéken csak a Pye család él. – Clementine, esetleg kikísérnél? Ígérem, Mr. Banks, vigyázok a lányára! – tettem hozzá mosolyogva és elindultam előre.
Az az érzésem támad, hogy ismét a két másodunokatestvérem Sailor és Dayton estek egymásnak. Szokás szerint benyakalhattak egy üveg whiskyt vagy tojáslikőrt, majd Talia – egy környékbeli mugli lány – került elő. A két fiú már tizenéves koruk óta vetélkedett Tali iránt. A lány persze azóta férjhez ment, de a családi ünnepeken rendszerint felmerült a neve, így azok általában botrányba fulladtak. Apa és én valamikor ezután döntöttünk úgy, hogy inkább kettesben töltjük a Karácsonyt is.
– Nem lepne meg, ha… – mondtam, mikor már a bejárati ajtót nyitottam.
Odakintről betört a hűvös szél. A hó borította táj, tiszta, fehér fénye. A hideg most nem zavar meg egy pillanatra sem. Az foglalt le, hogy: „Már megint igazam kellett, hogy legyen."
Valami hirtelen belém nyílalt, még mielőtt folytathattam volna a gondolat mentet, majd az unokatestvéreim elűzését. Egy furcsa, erős fájdalom. A lélegzetem elakadt egy pillanatra, ahogy lenéztem a kezemre, amin égési sérüléshez hasonló, vöröslő folt jelent meg. „Őrizd meg a nyugalmadat, mégis csak vendégeid vannak!” – parancsoltam magamra és nem akartam felkiáltani.
Sailort pillantottam meg magammal szemben. Meglepettnek látszott, ugyanakkor láttam a szégyent is az arcán, amiért az testvére helyette engem talált el. Dayton közvetlenül mellette hopponált, mit sem törődve azzal, hogy megsérültem.
„Nincs fájdalom” – ismételgettem a gondolatot, hátha tényleg abbamarad a szemem könnyezése. Időközben Sailor is hopponált.
– Minden rendben? – hallottam meg a hátam mögül, távolról Ainsely hangját.
– Semmi gond – hazudtam és csak a lánynak mutattam meg a kezemet. Suttogva folytattam: – Azt hiszem, szükségem lesz a segítségedre. Őket inkább ne izgassuk fel!

[- Ühm, nem igazán, ami azt illeti –]

öltözék ~ zúzmara Augustusnak

- Ühm, nem igazán, ami azt illeti – rázom meg egy kicsit a fejem, mielőtt még végleg elhagynánk a konyha teafűtől illatos csendjét - Csak apa részéről alkotják a családot boszorkányok és varázslók, és igazából eléggé… hát, változatos, hogy ki miben találta meg a hivatását – akárhogy gondolom végig a családtagjaimat apai ágról, nem igazán van egyetlen olyan visszatérő munka sem, amiről azt mondhatnám: ah, igen, a Banks család maga kis ártalma. Semmi ilyesmi nem jut eszembe. Szerintem apa az első auror a családban, legalábbis, azokban a generációkban, akiket még van szerencsém ismerni. Persze, így vehetnék példát sok emberről, belekukkanthatnék sok szakmába, de igazából annyira nem is nagy a család, és valahogy soha senkitől nem hallottam, apán kívül, hogy olyan rettentően odalenne a saját munkájától. Talán ez is olyasmi, ami kissé elrettentően hat rám – hogy mintha az emberek csak úgy dolgoznának, mert nyilván muszáj, de egyébként különösebb örömüket nem lelik benne. Az ritkaságnak tűnik számomra, ha valaki igazán megtalálja azt, amit szeret. Meg mondjuk még jó is benne. Én például hiába szeretek énekelgetni, jobban járok, ha ezt csak a zuhany alatt teszem, meg olyan helyeken, ahol nem hall senki, mert bizonyára nem fogom kiütni a nyeregből Celestina Warbecket soha. Pedig biztos jó muri karácsonyi dalokat énekelni a rádióban. Biztos klassz munka. De hát… biztosan értitek, mire gondolok.

Végül mosolyogva nyitok ajtót Augustusnak, és visszatérünk a külvilágba, ahol azonban nagyon is népszerű munkakör az aurorság, sőt, valószínűleg, amíg főztük a teát, addig szó sem esett másról, s meglehet, eztán sem fog. Amit valahol persze megértek, munkatársak miről is beszélnének elsősorban, mint a munkáról, számukra ez biztosan érdekesebb, mint mondjuk arról fecsegni üres frázisokban, kinek hogy telnek az ünnepek, kit ki idegesített fel a családi vacsorákon, meg a többi… Augustus és én viszont meglehetősen kevéssé fogunk hozzászólni ehhez.
- Hogyne, köszönöm – reagál apa a teakínálásra, majd kissé félszeg mosollyal természetesen én is elfogadom az ajánlást, és némi logisztikai egyensúlyozás után mindenki megkapja a neki járó csészét a melegen gőzölgő teával, én pedig némi tipródás után – mert nyilván nem is én lennék, ha nem bénáznék egy kicsit – elfoglalom a felkínált helyet Augustus mellett - Persze, szívesen – mosolygok rá barátságosan, bár kissé tétlenül, azoknak a mosolyával, akik bár pontosan megértik, hogy a másik is nagyjából ugyanabban a cipőben jár, kissé tehetségtelenek abban, hogy ez ellen tegyenek valamit, és igazán szórakoztató társasággá lépjenek elő. Mármint, apa és Ainsley elég jól elszórakoztatják egymást, ez már csak igaz, de valahogy olyan furcsának tűnik, meg egy kicsit illetlennek, elkezdeni egy az övékkel párhuzamosan futó beszélgetést, és esetleg túlharsogni őket, meg hát egyébként is… kicsit gondban vagyok azzal is, mivel hozakodjak elő, de addig is, amíg ezen tépelődök, legalább kortyolgathatom a teámat, mint kifogást.

Annyira elbambulok, hogy engem is az éles zaj zökkent csak ki a meleg italtól kissé elpilledt nyugalmamból, de nem igazán gondolok semmi rosszra, és csak kapva kapok az alkalmon, hogy kezdjek magammal valamit az üres bámészkodás helyett. Leteszem a csészémet, vissza a tálcára, és egy megnyugtató mosolyt küldök apa felé, miközben felállok, hogy Augustusszal tartsak. Kétlem, hogy igazándiból szüksége lenne rám, de végül is, nekem nincs jobb dolgom, és valószínűleg jól mérte fel, hogy némileg én sem tudok mit kezdeni magammal odabenn…
- Ha? – kérdezek vissza, mivel nem fejezi be a mondatot, elvégre ebből nem derült ki semmi, csak hogy gyanakszik arra, mi történhetett odakinn, de aztán egyáltalán nem kapok semmiféle választ, és semmi sem úgy alakul, ahogy azt gondoltam volna. Az ajtónyílással egyetemben mintha varázslat villant volna, és Augustus mellett kinézve meg is pillantom a két férfit, pálcával a kezükben, és bár nem veszem észre azonnal, hogy a rontás a házigazdánkat találta el, azt azért érzékelem, hogy valami nincs rendben - Mi történik…? – kérdezem csak halkan, és abszolút értetlenül annak nyomán, hogy időközben észlelem az Augustust ért sérülést, és azon is meglepődöm, hogy Ainsley kérdésére voltaképpen nem őszintén válaszol.
- Nehogy láb alatt légy, Clemy! – hallom még apa hangját is, halk nevetéssel színesítve rákontrázva a munkatársára, de erre aztán csak sóhajtok egy halkat, és kissé aggodalmaskodva pillantok vissza Augustusra - Persze… miben segíthetek?

öltözék

Nem nyögtem fel az égető fájdalomra, gondosan figyeltem rá, hogy megőrizzem az éberségemet és a józan eszemet. Annyiszor láttam, ahogy a betegeim zokognak és rettegnek az első fájdalomérzettől. A kezem rendkívül fájt és tudtam, hogy van itthon némi gusztustalan, narancssárga hab, ami a gyengébb égési sérüléseket igen jól le tudja kezelni, egyrészt hűsíti, másrészt a pirosságot és a hólyagokat is eltűnteti néhány órán belül.
Clementine – vagy ahogy Mr. Banks szólította: Clemy – felé fordultam és a szemébe néztem egy darabig. A tekintetem elhomályosult a fájdalomtól egyre csak gyülekező könnyektől. Egy csepp végig is folyt az arcomon, szerencsére több nem követte. „Nem kell megijeszteni szerencsétlen lányt” – mondtam és szelíd mosolyt engedtem meg magamnak.
– Eléggé fáj… de nem akarom tényleg felzaklatni Baxtert – mondtam és még egyszer a nappali felé pillantottam.
A beszélgetés hangja lágyan szűrődött ki egészen a bejáratiajtóig. Örültem, hogy Mr. Banks ennyire közvetlen Ainsleyvel, valószínűleg ez a kapcsolat a jövőben még az előnyére vállhat és talán segíti is majd az előrejutásban.
– Van egy kis orvosságom a fürdőben – mondtam a lánynak és a hálószobákhoz vezető lépcső felé mutattam. – Mr. Banks, hanem bánja, körbevezetem Clemyt a felső szinten – szóltam megint be a szobába.
Reméltem, hogy nem ellenézné a dolgot, szinte azonnal elindultam fölfelé. A lépcsőket lassan vettem, nem tudtam sietni. A sérült karomat a testemhez szorítottam, hogy a lehető legkevesebbet mozogjon, azonban így is rendkívül fájdalmas volt.
– Ez az én szobám… – mutattam a félig nyitott zöld ajtóra.
Tovább haladtam a folyosón, egészen a végéig, ahol egy ablak állt. Ettől jobbra volt a fürdőajtó, ami most éppen tárva nyitva állt. Könnyedén átléptem a küszöböt és azonnal elővettem a megfelelő kenőcsöt a szekrényből. Az átlátszó tégelyből előtűnt a narancsos árnyalat. Clem felé nyújtottam, majd leültem a kád szélére.
Kicsit szánalmasnak éreztem ezt az amolyan „akasztják a hóhért” pillanatot. Nem hiszem, hogy elmúlt években, mióta a Mungóban dolgozom túl sokszor lettem volna beteg vagy éppen sérült, ha pedig még is, azonnal elláttam magamat. Talán ott volt bennem kicsit a tanítószándék is: most ugyanis Clem minden további nélkül láthatta, milyen az én munkám. Ha tetszik neki, akkor akár még gyógyító is lehet, ha kellemetlennek érzi, akkor pedig egyet elvethet a lehetséges szakmák közül.
„Érdekes, hogy egy kis sebesülés akár jó eredménnyel is járhat” – gondoltam és a tükörben megláttam magamat. Kicsit sápadt voltam és a könnyáztatta arc sem árulkodott éppen a férfias jellememről. Nyilvánvalóan Clem már rájött, hogy nem vagyok az a macsótípus, de azért igyekeztem általánosságban megőrizni a hidegvéremet mások társaságában.
– Csak rá kell kenni a sérült felületre és habossá válik – mondtam mosolyogva, miközben az ép kezemmel letöröltem a könnycseppet az arcomról.
Reméltem, hogy nem undorítja nagyon a dolog… végül is sokan nem kedvelik a sebek látványtól. Nyilvánvalóan ez még igencsak kezdetleges ahhoz képest, amivel a Mungóban általában találkozunk. Az olyanokkal rendszerint gyakornokság alatt szembesül az ember, valaki bírja, míg mások kevésbé és ez utóbbi esetben általában vége is szakad a gyógyítással kapcsolatos álom.
– Remélem nem ijesztett meg annyira a kinti jelent. A környéket nagyrészt a rokonságom lakja, az a két bolond alak Sailor és Dayton volt. Ők távolabbi unokatestévreim, nem a gyógyító vonalához tartoznak a családnak – meséltem el nagyvonalakban. – Egészen fiatalkoruk óta jellemzőek az ilyen perpatvarok. Lényegében egy lány miatt alakult ki az egész… és a családi ünnepek számos alkalommal torkolltak ilyesmibe. Ezért nem is töltjük már együtt a karácsonyt. Jobb mindenkinek a békesség.
Elmosolyodtam, mintha tényleg nem lenne különösebben nagy dolog.
– Tudnál nekem hozni egy pohár vizet, míg ha a szer? – kérdeztem.
Nem akartam persze ugráltatni, de talán jobb, ha nincs itt míg gyógyulok. Tudtam jól, hogy nagyjából az első tíz perc lesz a legfájdalmasabb… hiszen már számtalanszor láttam ilyesmit. Nem akartam még jobban megijeszteni.

[- Tudod tartani a kezed, hogy hozzáférjek? Vagy megtámaszkodnál valamin? A csapon esetleg? –]

öltözék ~ zúzmara Augustusnak

Úgy érzem, sokkal bátrabban viselkedik, mint ahogy az embernek jól esne viselkednie adott helyzetben. Biztos vagyok benne, hogy fáj a keze, nem is néz ki valami jól, ennek ellenére kitartóan áll előttem, és noha a szemébe szökő könnyektől csak teljesen egyértelművé válik számomra, még egy mosollyal is megpróbálkozik. Merlinre…! Szegényt rettentően megsajnálom, igazán nem érdemelte volna, hogy mások konfliktusára ajtót nyitva pont őt találja el egy átok, ami még csak annyira nem is ártatlan. Mert ha valami iskolai hecc áldozata lesz mondjuk, az egészen más, ráadásul hamarabb orvosolható, mint az égési seb, ami a kezének kijutott. Szinte dühös leszek a kinn vandálkodó párosra – mégis mit képzelnek ezek magukról? Ráadásul az ünnepek alatt! Mások háza előtt! Ez még másokra nézve is veszélyes, nem kell nagy ész ahhoz, hogy ezt belássa az ember, és fogadni mernék rá, hogy nekik ez eszükbe sem jutott… kicsit ki is pirul az arcom, az egyébként magamba fojtott indulattól. Egyrészt, nem akarom én sem, hogy a bentiek aggódjanak, másrészt azzal még nem fogok segíteni Augustusnak, ha kicsinyes káromkodások közepette átkozom el verbálisan ezt a két ostobát.

- Hogyne! – apa nem sokban izgatta magát, hogy merre császkálok a házban, a jelek szerint. Bizonyára úgy van vele, hogy két aurorral egy házban aligha történhet bármi rossz, noha tudtán kívül valami rossz éppenséggel már történt is. Bólogatok Augustus szavaira, hezitálás nélkül, és követem a lépcsőn felfelé. Az emlegetett zöld ajtónak csak egy gyors pillantással adózok, nem tévelygek olyan helyekre, ahova nem invitálnak, meg ahova nem azért megyünk, hogy ellássuk a férfi sérülését. Azért ez mégis csak prioritást élvez, meg egyébként is kicsit zavarban lennék, ha tényleg körbevezetne a házban. Számomra minden otthonnak megvannak a nyilvános és a bensőségesebb részei. Hiszen én sem Augustust, sem Ainsleyt nem ismerem annyira, hogy mondjuk a szobájukban kóboroljak, és bámészkodjak, még a fürdő is csak szükségletszerűen minősül számomra vendégek számára is nyitott helyiségnek.
Így most követem is oda Augustust, kicsit aggodalmaskodva tipródok, amíg megtalálja, amit keresett, és végül elveszem a felém nyújtott tégelyt. Ez igazán nem az én terepem, azt azért meg kell hagyni. Már most félek, hogy valamit rosszul csinálok, vagy egy rossz mozdulattal csak növelem a fájdalmát. De mivel nincs itt senki más, aki segítene neki – a döntését pedig, hogy Ainsleynek nem szól, nem akartam felülbírálni, nem hiszem, hogy jogomban állna –, ezért kénytelen leszek erőt venni magamon, és legjobb tudásom szerint követni az utasításait. Legalább egyikünk ért is ehhez az egészhez. Ez egy kicsit azért megnyugtat.

Aprót bólintok – ha ő tud bátor lenni a kedvemért, én is lehet az az övéért - Tudod tartani a kezed, hogy hozzáférjek? Vagy megtámaszkodnál valamin? A csapon esetleg? – kérdezem kicsit hadarva, de amíg elhelyezkedünk, egy kicsit összeszedem magam. Letekerem a tégely tetejét, amit benne találok, hát… nem kimondottan szépséges, kimondottan bizarr színe van, de arra gondolok, hogy legalább nem nekem kell fájdalmak között találkozni ezzel, nekem csak tapicskolnom kell benne egy kicsit, ami messze nem olyan rossz.
Nagy levegőt veszek, két újjal nyúlok a narancssárga krémbe, és óvatoskodó mozdulatokkal kezdem felkenni a sérült bőrfelületre. Igazából hálás vagyok, hogy Augustus közben beszél, így legalább esetleg hallanám a hangjából, ha még óvatosabbnak kellene lennem, vagy ha lehetek egy kicsit tempósabb is, mindenesetre, amíg a családjáról beszél, én szép egyenletes habot kenek a kézfejére – hát, így sem sokkal szebb a látvány, de legalább látszik, hogy valami történik - Családom és egyéb állatfajták… - motyogom közben szórakozottan - Akárhogy is, nem szép tőlük, hogy ennyire nem figyelnek a környezetükre – vonom le végül a magam következtetését, ahogy visszatekerem a tégely tetejét, majd gyorsan leöblítem az ujjaimról a habot. Nem mintha kellemetlen érzés lenne, hamar kiderült, hogy nem fáj tőle semmim, vagy ilyesmi.
- Persze, máris jövök – teszek eleget reflexesen a kérésnek, és már lefele haladok a lépcsőn, amikor rájövök, hogy víz éppenséggel a fürdőben is van… aprót szusszanok, gondolom, nem bánja, ha kicsit egyedül hagyom, úgyhogy lassítok a lefele tartó lépteimen, és a konyhában is elszöszölök egy kicsit, mielőtt visszafele indulnék a zsákmányommal - Minden rendben?

[Minden rendben?]

öltözék

Clementine mozdulatai finomak voltak, mégis kínzott a fájdalom. Össze kellett szorítanom az ajkaimat, hogy kibírjam és ne ijesszek rá a kelleténél jobban. Tudtam jól, hogy ez éppen csak egy kis égési sérülés és mások sokkal komolyabb problémákkal érkeznek a Mungóban. Én magam azonban nem igazán szenvedtem még semmiféle sérülést, ezért is volt ez most olyan kellemetlen.
Ahogy megtámasztottam a kezemet a csapon már tudtam: jó kezekben vagyok. A fájdalom ellenére is elmosolyodtam hamarosan a lány precizitásán. Más nem tudott volna talán egyszerre ennyire gyengéd és alapos lenni, főleg nem Ainsley, aki bizonyosan túl vastagon vinné fel a krémet.
A szer hatni kezdett, ahogy Clementine elhagyta terepet. A narancssárga kenőcs hamarosan habbá változott. Így talán még kevésbé volt bizalom gerjesztő. A fájdalomtól éppen csak egy kicsit nyögtem fel, de a szemeim elképesztően könnyesek lettek. Egy-egy csepp végig is folyt az arcomon, de igyekeztem őket gyorsan letörölni az egyik törölközővel, amit a kád szélére terítettem még korábban.
– Jól vagyok… – nyüszítettem fojtott hangon.
Magamnak szántam persze a mondatot, de még az égő érzés közepette is megrökönyödtem azon, milyen furcsa magamban beszélni.
Jó ideig egyedül voltam még. A sóhajtozásomat és a nyöszörgésemet senki sem hallotta szerencsére. „Mindjárt jobb lesz…” – ismételgettem, immár csak gondolati szinte magamban. Aztán meghallottam a közeledő lépteket.
Gyorsan megtöröltem a szememet megint a törölközővel és kihúztam magamat, mintha erős lennék. A fájdalom éppen abban a pillanatban szűnt meg – mint amit elvágtak –, mikor kinyílt az ajtó.
Clementine lépett be a kezében a pohár vízzel, amit kértem. Most minden idegszálam csak erre tudott koncentrálni, hiszen kicsit leizzadtam. Furcsa volt ez a kimelegedett érzés, miközben a hátam mögötti kis ablak mellett betört a kinti hideg. Nem volt itt bent már az kellemes hőmérséklet, ami régen… akkor még apa karban tartotta a házat. Én nem értek az ilyesmihez, így most már behúz a hideg.
– Minden rendben?
A kérdés egyszerűen hangzott. Én is ugyanezt szoktam feltenni a betegeknek, mikor benyitok a kórterembe vagy a vizsgálóba. Most értettem csak meg mennyire nehéz is válaszolni erre. Egyszerre voltam remekül és rosszul. A fájdalom megszűnt, ugyanakkor az emléke még mindig erősen élt bennem, hiszen percekkel korábban történt.
Lassan bólintottam és kicsit megköszörültem a torkomat. A lehető legerősebbnek tűnő hangomon szerettem volna válaszolni a lánynak, habár még minden tagomban éreztem a gyengeséget, amit egy ilyen kis baleset váltott ki.
– Hatott a szer – mondtam.
Éreztem azt a kis rekedtséget, amit talán a lány nem is hallhatott. Engem azonban akkor rendkívül zavart. Clemre pillantottam, remélve, hogy leolvasom az arcáról, mit gondol rólam, ugyanis abban a pillanatban minden voltam csak éppen magabiztos felnőtt nem.
Felkeltem a kádszéléről és lemostam a kezemről a szert. A bőröm még kicsit piros volt, így egy pálcaintéssel és némi kötszerrel elfedtem, majd ismét a lányra pillantottam.
– Mit szólnál, ha most már ennénk is valamit? – kérdeztem és mosolyogtam, hogy lássa: valóban minden a legnagyobb rendben.
„Jobban kéne tűrnöm a fájdalmat” – gondoltam és közben már indultam is kifelé. Az ajtót a nem sérült kezemmel nyitottam ki.
A folyosóra kilépve már hallottam is a lentről felszűrődő beszélgetés hangját. Ainsleynek szerencsére jó kedve volt. Ebből tudtam, hogy a főnöke, Mr. Banks nem csupán egy felettes a szemében. Fontos a jó kapcsolat, ami nekem is megvan Smethwyckkel. Rá tényleg mindenben számíthattam, akkoris, amikor apámat be kellett juttatni a Mungóba és az addig ismert éltem hirtelen távoli álomnak tűnt. Azt kívántam Baxternek, hogy ő is fogjon ki egy ilyen embert.
 – Ahogy hallom Ainsleyt még nem kínozza a gyomra – jegyeztem meg. – Folyton morog, ha éhes.
Valahogy tényleg az az érzésem támadt, hogy ezzel a lánnyal őszintén beszélgethetek. Nyíltan kimondhatom azokat a dolgokat, amiket mások előtt szégyellnék… és valahogy jó volt az az érzés is, hogy Ainsley idehívta a vendégeit. Ez volt az első olyan karácsony, aminek legalább egy napját közösen szerveztük meg, pedig már legalább hét éve tart közöttünk ez a huzavona. Még mindig nem tudjuk mik vagyunk egymásnak, de az bizonyos, hogy összetartozunk.
A konyhába lépve egy pálcaintéssel felmelegítettem a rendelt ételt. A dobozokból porcelán tálakra tettem mindent.
– Utoljára akkor csináltunk ilyet ebben a házban, mikor még apám is itt élt – mondtam.
Hirtelen megakadtam a beszédbe. Apám otthona még mindig ez. A Mungó, reményeim szerint csak egy átmeneti szállás és így az ünnepek alatt talán még jobban hittem ebben. „Igen, pozitívnak kell lennem” – gondoltam, de a melankólia úrrá lett rajtam.
– Esetleg szólhatnál nekik, hogy jöjjenek enni, míg a tálakat az asztalra lebegtetem – folytattam kissé komoran és bele is kezdtem a folyamatba.

Köszönöm a játékot

[- Igen? Nagyon örülök –]

öltözék ~ zúzmara Augustusnak

- Igen? Nagyon örülök – mondom egy megkönnyebbült kis mosollyal, miután átadtam a pohár vizet Augustusnak. Mivel alapvetőnek vettem, hogy fájdalmai vannak/voltak, ezért nem gondoltam egy pillanatig sem, hogy szégyellnivaló lenne, ha kicsit megviseli a dolog. Ezért nem is igyekeztem minden áron ilyesmire utaló jeleket keresni a hangjában, a testtartásában, vagy az arckifejezésében. Ha velem történt volna ilyesmi, én biztosan látványosan elsírtam volna magam, és szerintem sokkal jobban meg is ijedtem volna. Augustus voltaképpen nagyon jól tartott magát a helyzethez képest, gondolom, engem sem akart megijeszteni, pedig igazából annyira nem hiszem, hogy megriadtam volna. Mármint, jobban, mint egyébként is, mert azért eléggé megilletődtem a helyzettől, de mivel igazi veszélyben talán nem volt senki, így nekem sem jutott eszembe pánikolni. Meg hát, apa ott ücsörög a földszinten a munkatársával… ha apával vagyok, még mindig elhiszem, mint egy kisgyerek, hogy semmi rossz nem történhet velem. Összességében, azt hiszem, csak nem szeretném, ha Augustus feszengve érezné magát miattam. Én is gyakran kerülök mondjuk olyan helyzetbe, ahol nem tudom, hogyan kellene viselkednem valaki miatt, de mivel mellette én sem éreztem magam furcsán, ezért reméltem, hogy nem pont fordítva, én okozok kellemetlenségeket neki…

- Persze, jó ötlet. Meg is éheztem – nem teszem hozzá, hogy az izgalomtól, de talán ez egyértelmű lehet, noha azért nem egészen erről van szó. Ha ebédelni megy valahova az ember, csak nem eszi magát tele előtte, bár karácsonyról van szó, folyton etetik az embert. Valószínűleg inkább a reflex kívánja bennem az ebédet, de akárhogy is, végül is ezért jöttünk, szóval előbb-utóbb mindenképpen asztalhoz ülnénk. Nem mintha ezzel sietni okunk lenne, de a dolog elkerülhetetlen, azzal együtt, hogy nem valami kellemetlen dologról van szó. Kicsit mondjuk már magam elé is képzelem, hogy amit eddig sikeresen elkerültünk, hogy néma kerekek legyünk a társaságban, most menthetetlenül meg fog történni az étkezőasztal köré ülve. Kivéve, amikor néha-néha találunk olyan témát, amiről illik érdeklődni, vagy kivételesen, amihez mind a négyen hozzá tudunk szólni, de ha belegondol az ember, mennyire különböző emberek is vagyunk, talán nem olyan meglepő, ha végül apa és Ainsley mindig a munkához, vagy a közös ismerősökhöz fognak visszakanyarodni. Ehhez nekem például sok közöm tényleg nincs, egy-két ember neve talán ismerős lesz, ha apa azt mondja, „tudod ő az az ez, meg az az az”, akkor talán arcot is tudok majd társítani a nevekhez, de ennél többet aligha fogok tudni tenni. Augustusnak ennél egy kicsivel több esélye van belefolyni a beszélgetésbe, de azért, attól tartok, nem sokkal több.

- Igen? – halkan nevetek egy kicsit, azon, amit mond, de egy pillanatra sem akadok fenn rajta - Apa nem ilyen. Szerintem, ha nem dugnák az orra alá, néha el is felejtene enni – sóhajtom egy kicsit, miközben követem aztán vissza a konyhába Augustust, amennyire tudok, segítek szívesen neki előkészülni, vagy legalább nem láb alatt lenni, ha sokat nem tehetek, és úgy tűnik, teendő nem is igazán van sok, hogy kotnyeleskednem kelljen.
Persze megüti a fülem az is, amit Augustus az édesapjáról mond, és csak azért nem reagálok rá semmit, mert kicsit olyan kurta-furcsán harapja el a mondatot, mintha valami rosszat mondott volna. Nem szeretnék tapintatlan lenni, úgyhogy csak egy bizonytalan mosolyt küldök felé, amikor rám pillant, és aprót biccentek, amikor azt kéri, szóljak a többieknek.
- Már megyek is – libbenek ki a konyhából és bekukucskálva a nappaliba félbeszakítom apuék beszélgetését - Az ebéd tálalva…!