Találkozás az esőben

Berwick-upon-Tweed

          Ugyan már hetekkel ezelőtt szóltak, hogy a kiadó tart majd egy év végi és év eleji bulit, de teljesen kiment a fejemből. Egyébként sem értettem, hogy miért február elején tartják, de később megtudtam, hogy azért, mert a vezetőségből néhányan a december végét és a január java részét vagy nem töltötték az országban, vagy elfoglaltak voltak már. Mindegy is, hiszen elfelejtettem, így mikor két nappal ezelőtt eszembe jutatták, pont szerelmem balesetének másnapján, csupán annyira volt időm, hogy berohanjak egy mugli ruhakölcsönzőbe és kiválasszam a megfelelőt.
          Pontosabban csak választottam volna, mert farsangi időszak van, és mindent elvittek. A buli alaphangulatát a tervek szerint az adta volna meg, hogy mindenki a saját gyökereinek megfelelő öltözéket viseli, így például a japánok kimonót, az görögök khitónt vettek. Én biztos voltam benne, hogy ki fogok lógni ebből a sorból a kosztümömmel, mert nem volt már időm venni vagy csináltatni megfelelőt. És akkor jött a megmentő ötlet. Ugyan nem ír, de jó lesz valami ahhoz hasonló. Mikor belenéztem a tükörbe azt hittem a Gyűrűk urából léptem ki. Nem foglalkoztam vele, összeszedtem a holmimat, majd indultam is tovább.
          Ezúttal nem Elliothoz mentem, mint két napja minden nap. Mióta meglepetésszerűen beállítottam hozzá, és kettőnk közül én lepődtem meg jobban, nem mertem egy percre se egyedül hagyni. Így két napig nem mentem iskolába, és a kiadóhoz is csak azért, mert ott egy pár órás munkám volt csak az előkészületek miatt.
          Otthon gyorsan átvettem a ruhát, és fölé egy kabátot, majd a kandallóba belépve reméltem, hogy nem lesz nagyon koszos a ruhám. Sok időm még így se volt, el kellett érnem a kiadóban a zsupszkulcs indulását.
          - Sietek vissza! – adok egy csókot. – Addig se erőltesd meg magad nagyon, rendben?
           Odakészítettem neki egy kevés ételt és italt az ágya mellé, majd kiléptem az ajtón és indultam is tovább. Éppen sikerült elérnem az indulást, és elnézve a többieket, mégis választhattam volna a sima kosztümöt.

~  *  ~

          Néhány órával később a fogadó helyiségben vagyok, egy pohár itallal a kezemben. Figyelem a kinn dúló vihar maradványait. Minden tiszta víz, talán még kicsit szemerkél is. Legnagyobb meglepetésemre a pszichológusom lép hozzám. Mint kiderül egy konferenciára jött, és teljesen véletlenül. Lassan egy hónapja nem voltam nála, ezért is örülök neki, hogy látom, de ő persze azonnal kiszúrja, hogy baj van. Beszámoltam neki nagy általánosságban arról, mi történt, mire azonnal meg is beszélünk egy időpontot.
          Azonban ez is elég ahhoz, hogy elbizonytalanodjak. Végignézek a díszes társaságon, a szerzőkön, illusztrátor társaimon és rájövök, hogy én nem ide való vagyok. Nem boszorkány vagy diák létem miatt, hanem mert nekem nem itt kéne lennem. Zsupszkulcs viszont csak másnapra van időzítve. Kiesik a kezemből a pezsgős pohár, pont, mint két nappal ezelőtt, de most nem sért meg. Ez is elég, hogy a legközelebb állók figyelme rám irányuljon. Ettől rohanni kezdek kifelé az épületből.
          Mindig is szerettem magabiztosnak látszani, az is voltam, de apa halála óta, ez a magabiztosságom mintha elszállt volna. Azzal, hogy megtaláltam szerelmemet, valahol visszakaptam egy kicsit abból az énemből. Hónapokig elveszett voltam, visszahúzódó, és féltem, szinte pánikoltam mindentől. Nem tudom, hogyan bírtam ki a Roxfortban azt az évet. És ez most visszatért, pedig a pszichológusom csak annyit kérdezett: „Nem mellette kéne inkább lenned?” Igaza van. Nem tudom, mit keresek itt.
          Rohanok, nem is látom merre. A cipőm kopog a kövön, és szerencsétlenül nekimegyek egy férfinak.
          - Sajnálom, uram! Igazán sajnálom.
          - Semmi probléma. Talán üldözi valaki?
          Furán csillan a szeme, bár nem tudom, talán csak a saját könnyeim csalnak meg.
          - Nem, semmi gond. Még egyszer elnézést.
          Ezúttal nem rohanok, csak elsétálok abba az irányba, amerre eredetileg is tartottam. Mikor megbizonyosodom róla, hogy az idegen nem követ, újra rohanni kezdek, egészen addig, amíg egy parkos részhez nem érek. A ruhám alja teljesen felázott, és sáros is lett kicsit, de most csak az érdekel, hogy minél messzebb jussak ettől a helytől. Az eső ekkor kezd el újra rázendíteni. Remek. Esernyőt nem hoztam magammal, mert biztos voltam benne, hogy nem lépek majd ki az épületből, vagy ha mégis, akkor csak a szállodáig vagy egy kocsiig.
          Egy parkos részhez érek, és szerencsére az eső miatt nincs itt más rajtam kívül. Leveszem a cipőmet, és a vizes füvön cuppogó léptekkel haladok előre. Örülök, hogy most esik az eső, mert így kevésbé látszik az, mennyire sírok. Cserbenhagytam apát, és most cserbenhagytam Elliotot is. Nem is érdemlem meg, hogy a felesége legyek.
          Megállok az egyik szélénél és figyelem, ahogy a horizonton egyre vörösebb az ég alja. Talán csak minket áld meg a menny az életet adó eső minden cseppjével. Bár valaki más most biztos azt gondolja, hogy ez egy átok. Ledobom a cipőmet a földre, majd közelebb megyek a széle felé. Kíváncsi vagyok, milyen mélyen van az alja.
          A hátam mögül lépéseket hallok közeledni, elég sietőseket. Gondolom, valakit itt ért utol a leszakadó eső. Megfordulok és indulnék a cipőmért, de megcsúszik a lábam, és egy hangos sikítás közepette leesek a pár méteres mélységbe. Furcsa, hogy nem az életem miatt aggódok, hanem a ruha miatt. Most már jobban járok, ha nem is adom vissza, hanem kifizetem.
          Fájdalmasan nyekkenek egyet a földön, nem is merek megmozdulni. Abban biztos vagyok, hogy az egyik lábam eltört, de ha elő tudnám venni a pálcám, akkor könnyen meg tudnám gyógyítani magam. De nem merek megmozdulni, ezért csak kifeküdve figyelem, ahogy egy alak feje megjelenik azon a ponton, ahonnan az előbb leszédültem. Legalább az eső kezd alább hagyni. Ez az egyetlen pozitív dolog a ma estében.
          Lehunyom a szemem, remélem, eltűnik majd a férfi mire kinyitom. Nem lenne jó, ha egy mugli előtt kéne varázsolnom, de másként nem tudnék kimászni ebből a… nem is tudom miből.

öltözék

Napok óta csak bent ücsörögtem a házban és rettegtem, hogy mikor bukkan fel az az alak. A Mungóban történtek óta gyötörtek az álmok, hol rettegés töltött el a füst szagtól és a bájitalok illatának furcsa keverékétől. Másnap pedig ott volt az a puha kis cirógatás az ajkaimon és a dohány nyugtatóan keserű illata, amibe bele akartam kapaszkodni, nem elengedni.
„Ki kellene most már menni az emberek közé” – határoztam el magamat a második szabadnapom reggelén. Vicces, hogy Berwick-upon-Tweedben lakom, de még sosem mentem ki az egykori városfalak romajihoz. Tudtam, hogy parkos kis részt alakítottak ott ki a túrázóknak, ahol kevésbé felhős időben lehet élvezni a napsütést.
Elhatároztam, hogy ezúttal kimegyek és jól fogom érezni magamat Baxter vagy a barátaim nélkül. Egyedüllétre volt szükségem, de koránt sem volt megoldás erre az egésznapos fekvés és a kandallóban lobogó tűz bámulása. Közben persze újra és újra átéltem a történteket, ahogy leszorítja a kezemet, ahogy a szemem láttára meghal egy ártatlan lány… talán már sosem leszek újra önmagam.
Baxter nélkül magányosnak és betegnek éreztem magamat. Minden lépés lassú volt és fájdalmasan nehéz, mintha csupán erőszakkal lennék képes mozgatni a lábaimat… minden porcikám hazavágyott a melegbe, csak az eszem mondta: ki kell menned, friss levegőt kell szívnod.
„Beteg vagyok, nagyon beteg, otthon a helyem” – mondogattam magamnak, az érzéseim küzdöttek a mozdulataim ellen, de a lábaim megindultak lassan maguktól. Hajlandók voltak engedelmeskedni és menni előre, ahogyan az eszem akarta.
Nagyjából egy órámba került kijutni a falakig, eddigre már az eső is eleredt, így kinyitottam az ernyőmet és úgy sétáltam végig a felázott talajon. Örültem, hogy legalább nem a hó esik, hiszen sportosabban öltöztem fel és nem bakancsot húztam – magamban így is rimánkodtam, hogy legalább most az egyszer ne ázzon át a cipőm.
Egy különös ruhát viselő nőt pillantottam meg a távolból. Az az érzésem támad, mintha egy meséből kilépő tündéralak került volna elém, így megálltam hirtelen. „Most már meg is bolondultam?” – gondolkodtam el és kicsit erősebben próbáltam meg koncentrálni.
Közelebb indultam, a talpam alatt cuppogott a felázott talaj. Időnként meg is csúsztam, de egyre gyorsabbra vettem a lépteimet… mintha valami belső érzés azt súgná: menj oda hozzá, de azonnal. A következő pillanatban mozogni kezd, majd sikítást hallottam és egyszerűen eltűnt a szemem elől. „Nem! Ez nem egy hallucináció volt” – állapítottam meg és most már mit sem törődve a síkos talajjal, rohanni kezdtem.
Odalent feküdt abban a furcsán lila színű ruhában, de az eső miatt nem láttam teljesen jól.
– Kisasszony, jól van? – próbálkoztam, valószínűleg túl halkan beszéltem.
„Hogy a fenébe menjek le oda?” – elmélkedtem. Muglik előtt még sem hopponálhatok, habár még mindig ott van az exmemoriam, ha szükséges. Történetesen abban elég jó vagyok és biztosan ki tudnám törölni azt a pillanatot, amikor egyszer csak megjelenek mellette.
Alaposan körbe nézek. Ilyen esőben más nem volt a környéken, így összecsuktam az ernyőt és szerencsére éppen dörög az ég, mikor hopponálok. A durranás hangját rendesen elnyomja.
A nő mellé érkezem közvetlenül. A szemei csukva voltak, de vajon végig? Ezt nem tudhattam, majd kipuhatolózom később. Első a kötelesség, mégis csak megsérült… azt sikerült ránézésre is megállapítanom, hogy lélegzik.
– Kisasszony, jól van? – kérdeztem ismét és leguggoltam mellé.
Eléggé sápadt volt, de ez nem volt különösebben meglepő a történtek után. Elég magasról esett le és még, ha nem is volt életveszélyes, az ilyesmi is megrázó tud lenni.
– Vigyem be egy kórházba? – érdeklődtem. – A hátamon könnyedén elbírom, feltéve, ha nem zavarja még egy kis eső.
Talán nem vagyok valami bizalomgerjesztő, hogy csak így rárontottam. Be sem mutatkoztam, nem kérdeztem meg hol sérült meg… hát milyen gyógyító vagyok?
– Hol sérült meg? – kérdeztem. – Meidmág… akarom mondani, orvos vagyok.
Végül nagyot nem hazudtam ebben sem. Tudok egy-két dolgot a mugli gyógyászatról, de kedvem támadt volna előkapni a pálcámat és pillanatok alatt rendbe tenni. Csak hazavinném magamhoz, hogy pihenjen egy kicsit és megpróbálja összeszedni magát.
– Bízzon bennem! – kértem.
Ugyanezt mondom minden páciensnek és reménykedtem benne, hogy ilyen elázottan is eléggé meggyőző vagyok.

          Nem tudom, hogyan lehetek annyira szerencsétlen, hogy így összetörjem magam. Nem, igazából ez nem is szerencsétlenség kérdése, hanem figyelmetlenségé. De ahogy érzem, a törésen kívül más bajom nem lett. Talán valami lehet a fejemmel, mert az a férfi mintha kiabálna valamit, de nem értem egy szavát sem. Lehunyom a szemem, azt szeretném, hogy minél előbb múljon el a fejfájásom is. Nem tudom mennyi idő telik el a sötétségben, de mikor dörren egyet az ég, kinyitom a szemem. A férfi legnagyobb meglepetésemre mellettem guggol. Kicsit mégis távolról hallom a hangját. Belegondolni pedig nem is fogok, hogyan ért le ilyen hamar hozzám.
          - Nem, nem kell kórházba vinnie. – Megpróbálok felülni, de egyik porcikám se engedelmeskedett nekem. – Csak a lábam tört el, azt hiszem.
          Igyekszem összeszedni a gondolataimat, de például a mellkasom is nagyon fáj. Talán mégis jobb lenne eljutni egy kórházba. Nem, oda nem, akkor hónapokig ágyhoz és a muglikhoz lennék kötve. De legalább egy orvoshoz van szerencsém.
          - Fáj a fejem, szédülök… - Nem azt kezdte el mondani, hogy medimágus? – Talán egy bájital jót tenne.
          Próbálkozásnak jó. Ha tényleg mugli orvos, akkor majd azt hiszi, hogy bevertem a fejem. Egy próbát mindenképpen megér. A helyzetem ennél rosszabb már úgysem lesz. Nem hiszem, hogy lesz majd olyan a partin, aki keresni fog. Abban viszont biztos vagyok, hogy nem is itt kéne lennem, hanem Londonban. Hogy lehettem ennyire ostoba? Elerednek a könnyeim, de nem akarom, hogy az idegen lássa rajtam, mennyire összetört vagyok. Nem testileg, hanem inkább lelkileg.
          - Vigyen… Akárhova… Bárhova… Bízom magában.
          Összerezzenek, ahogy dörög még egyet. Az idegen keze után kapok, nem akarok mást csak annyit, hogy maradjon itt velem. Ha teljes egészében biztos lennék benne, hogy nem mugli, akkor már túl is lennék ezen az egészen. Újabb erőt veszek magamon, a férfi szemébe nézek.
          - Esmé vagyok. Kérem, segítsen.
          Nem merek jobban megmozdulni, de kezdek nagyon fázni ebben a ruhában, még így is, hogy csak az eső esik. Azért a hidegek hó nélkül is hidegnek számítanak. Azzal pedig nem oldok meg semmit, ha sírok, ezért lenyelem az utolsó még felbukkanni készülő könnyeim, majd belekapaszkodva a férfibe, először felülök, de továbbra is azokat a szépen ragyogó szemeket nézem.
           Zihálni kezdek, úgy tűnik, már ennyi mozgás is elég volt ahhoz a jelen állapotomban, hogy teljesen kifáradjak. Elengedem a kezét, és inkább a vállába kapaszkodok az idegennek. Kicsit közelebb is húzom magam, és eltemetem a fejem a mellkasában. Nem akarom tudni, milyen szánalmas lehetek most a szemében. Pont én, aki mindig a magabiztosság mintapéldája volt. A pszichológusomon és az unokatestvéremen kívül tényleg nem tud róla senki, mennyire összetört tudok lenni. Még szerelmem sem, erre most itt ez az idegen és egy olyan pillanatomban lát, amire nem lehet felkészülni.
           Aztán hirtelen eszembe jut. Akár az első találkozásunk Elliottal. Ő is látott gyengének, ott a házban, de az teljesen más volt, mint ez a helyzet. És valahol mégis ugyanaz. Kitapogatom a gyűrűt a kezemen. Mit csinálsz most vajon?
          - Segítsen! – motyogom a kabátjába, talán nem is hallotta rendesen. Felemelem a fejem, és újra a szemébe nézek. – Kérem, segítsen.

öltözék

„Bízik bennem” – gondoltam és erősebben megdobbant a szívem a szavaitól. A korábbi bájitalokra utalást ugyan értettem, tehát nem kell kórházba vinnem, de innen az esőből mindenképpen gyorsan kell távoznunk. Az esernyőm nélkül ugyanis már én is alaposon eláztam. A hajam, az arcom, sőt még a ruhám alatt is csupa víz voltam.
– Esmé, ha bízik bennem, akkor… – kezdtem, de újabb dörgés szakította félbe a mondatomat.
Láttam, hogy már az előzőtől is összerezzent. Most azonban belém kapaszkodott, a kezemről gyorsan a vállaimra csúsztatta a kacsóját és a mellkasomhoz szorította az arcát. Elpirultam a közelségét. Még soha egyetlen nő sem került ilyen közel hozzám. Az anyám sem ölelgetett különösebben, pedig sokat javult a kapcsolatunk. „Ilyenkor mit kell tenni?” – gondolkodtam el és tétován bámultam a távolba. Az öreg falakat figyeltem.
– Segítsen! – hallottam meg a motyogását, miközben nagy nehezen a hátára csúsztattam az egyik karomat és finoman megsimogattam. Csupán egy kis bíztatásnak szántam.
Lassan felemelte a fejét és újra a szemembe nézett: – Kérem, segítsen.  
– Segítek, de ahhoz tényleg bíznia kell bennem – mondtam és elengedtem. – Van egy házam a városban. Oda elmehetünk és megszárítkozhat.
A karomat a térdei alá csúsztattam – próbáltam a legkevesebb fájdalmat okozni neki –, a másikkal pedig a hátát támasztottam meg, hogy fel tudjam emelni. Nem volt különösebben nehéz, pedig magas nő volt… hirtelen furcsa érzés hasított belém. Utoljára egy halott lányt emeltem fel így, mikor az aurorok megtévesztésére Celeste testét másképp akartam helyezni.
Megremegtem egy pillanatra. Talán Esmé is élvezte, nem tudom.
„Ne szabad erre gondolnom!" – egy pillanatra lehunytam a szememet. Nem akartam arra a fickóra gondolni. Nevet ugyan nem tudtam társítani az archoz, mégis őt láttam magam előtt állandóan. Most pedig szinte olyan volt, mintha ott állna előttem. Az arcának minden apró ráncát – amiből sok nem is volt – megszámolhattam volna. Éreztem a dohányillatot, ami áradt a ruhából. Éreztem a füstöt, amit az arcomba fújt szándékosan.
A térdem megremegett újra, majdnem elejtettem a nőt. Még éppen időben kaptam észbe és szorítottam magamhoz. A szemeimet hirtelen nyitottam ki. Erősnek kellett maradnom, nem engedhettem meg magamnak, hogy a múlton rágódjak. Elég problémám van az emlékeim nélkül is. Hibáztam és ennek most pontot kell tennem a végére… ez a fiatal nő a segítségemre szorul. Nem tehettem meg vele, hogy átadom magamat az érzéseimnek.
– Kérem, karolja át a nyakamat! – mondtam és a szemébe néztem.
Körbe néztem, de szerencsére az esőben nem volt a közelben egyetlen mugli sem. Gyorsan hopponáltam hát, a pukkanó hangot talán a környéken dörgésnek hihették. Nem különösebben érdekelt ez sem, csupán szerettem volna magunkat meleg, száraz helyen tudni.
A konyhába érkeztünk, pont az asztal mellé, ahová terveztem. Döbbenetes, hogy még ilyen nehéz érzésekkel is sikerült ilyen komoly koncentrációt kicsikarnom magamból. Egy pillanatra büszkeség fogott el, aztán Esmét letettem az egyik székre.
– Tegye fel ide a lábát! – húztam közelebb egy másik széket. Ha persze szüksége lett volna segítségre, akkor ott voltam mellette, de nem akartam neki túl nagy fájdalmat okozni.
– Ne aggódjon, mindenféle bájital van itthon… – mondtam és a konyhapulthoz siettem.
Csak ekkor kaptam észbe és gyorsan kihúztam a pálcámat a kabátom zsebéből.
– Elnézést… leperex! – mondtam ki a megfelelő varázsigét.
Persze némán is megtehettem volna, de nem akartam ráijeszteni. Eléggé összezavarodottnak tűnt, nem akartam pánikot kelteni benne. Nem tudom ugyan min mehetett keresztül, a ruhája alapján valami jelmezbálon vehetett részt, bolondnak ugyanis nem tűnt, csupán nagyon összetörtnek. „Pont olyan összetört, amilyen én is voltam, mikor megpillantottam” – gondoltam és elmosolyodtam, bár inkább tűnhetett grimasznak. A keserűség még mindig ott uralkodott a lelkemben.
Magamat is megszárítottam és csak ezután fordultam vissza a pulthoz. Szokás szerint rendkívül nagy rendetlenséget hagytam magam után. A szárított növényektől kezdve mindenféle konyhában használatos felszerelés volt rajta. „Vajon most mit gondolhat rólam? Hogy valami rendetlen disznó vagyok?” – gondolkodtam el.
Gyorsan félresodortam a konyharuhákat és a különböző edényeket. Szerencsére pont tegnap készítettem egy adag friss, meghűlés elleni keveréket. Az ördögcérna termését különösen nehéz volt beszerezni. Ainsley találta az Abszol úton egy kis patikában.
– Miután meggyógyítottam a lábát kap egy kis meghűlés elleni főzetet. Ilyen eső után szüksége lesz rá mindkettőnknek – mondtam. Pont úgy beszéltem, mint a Mungóban, kimérten, holott inkább figyelmes akartam lenni. Ennyi tellett tőlem.
A szekrénybe nyúltam. Apám üvegcséi között kutattam… egy porosabb példányt húztam elő. Már távolról is láttam a „forrasztó” szót a címkén, de a teljes szöveget csak akkor olvashattam el, mikor letöröltem a rárakódott réteg port. „Csontforrasztó” – olvastam el és biccentve nyugtáztam, hogy a színe alapján igen is jó.
– Keserű lesz, de pár órán belül rendbe teszi a lábát – mondtam és remegő kézzel egy bögrébe öntöttem az üvegcse tartalmát. Csupán most éreztem, hogy mennyire átfáztam. A víz ugyan már eltűnt a testemről, de átmelegedni még nem tudtam teljesen.
– Egy kicsit ugyan régi már a bájital, de minden rendben vele – folytattam és megindultam a betegem felé. – A Mungóban naponta forrasztok csontokat, bízhat bennem.

          Nem tudom, miért rezzenek most össze minden kis neszre. Oké, a dörgés hangja talán nem is olyan kicsi, de eddig nem volt ilyennel gondom. Az tény, hogy soha nem volt ilyennel gondom, és most mégis. Bármi megijeszthetne. Bármi, az mégse, hogy egy vad idegenre bízzam az életem. Mi több, ösztönösen bízom benne. Talán elment az eszem, talán nem, nem tudom. Azt viszont igen, hogy akármi is lesz ennek az estének a vége, csak azt akarom, hogy hazatérjek. Haza akarok menni, de még ha lesz is csontforrasztója kéznél, és nem kell készíteni, akkor is két napig leszek távol. Holnap esténél nem fogok tudni korábban lábra állni. Én pedig azt ígértem, hogy délre otthon leszek. Nem akarom, hogy aggódjon értem, de nincsenek titkok, megígértem.
          - Menjünk. Vigyen haza.
          Tudom, hogy ez így elég félreérthető, a haza nekem mást jelent, de most el akarok innen jutni bárhova. Átkarolom a nyakát, mert érzem, hogy talán nehéz vagyok neki, ha a saját erejéből kell tartania.
          - Sajnálom, biztos nincs hozzászokva, hogy ekkora súlyt emeljen fel.
          Biztos van a Mungóban valami, amivel a betegeket mozgatják. Ha más nem a lebegtető bűbáj. Lehunyom a szemem, ezúttal nem akarok részt venni a forgásban, a zökkenésben és úgy alapból az utazásban, de nincs más mód. Megemelem egy szisszenés kíséretében a lábam, hogy feltegyem a székre. Remélem, hogy más bajom nem esett, mert ez is bőven elég. Ha eddig nem is lett volna elég bizonyíték arra, hogy párommal összeillünk, most már biztos. Nem lehet véletlen, hogy ugyanott sérülünk meg rövid időn belül. Még akkor is, ha nem pont ugyanott, csak ugyanazon a testrészünkön.
          - Köszönöm – mosolyodom el annyira, amennyire a fájdalomtól tudok. - Biztos bolondnak néz ebben a ruhában.
          Kicsit körbenézek a helyiségben. Egy igazi medimágus konyhája. Elmosolyodom, mert tudom, hogy minden külsőség ellenére jó emberre bíztam magam. Most már csak arra kéne rávennem, hogy mosolyogjon kicsit. Akkor sokkal biztatóbb lenne az, amit mondd. Átveszem a bögrét a forrasztóval.
          - Köszönöm, jól jön majd az is. Nem örülnék neki, ha mást is megfertőznék. Az illetőnek van most elég baja anélkül is. – Belekortyolok az italba, és azonnal el is fintorodok. A keserű az nem kifejezés, de ha meg kell inni, akkor meg kell. Veszek egy mély levegőt és egy slukkra legurítom. – Nem gond, ha régi, csak hasson, igaz?
          Visszanyújtom a poharat, amíg birkózok kicsit az itallal. Tudom, hogy nem lesz álom menet a forrasztás, de nem tudom, mennyire vagyok ténylegesen felkészülve rá.
          - Köszönöm. De tudja, mi gyógyítana meg igazán? Ha kicsit mosolyogna.
          Tudom, hogy talán olyat várok el tőle, amit most én magam sem tudok teljesíteni teljes egészében, hiszen magam sem vagyok egész. Pillanatokkal később, hogy megiszom a bájitalt, már érzem is a hatását. Megmarkolom a szék szélét, és igyekszem közben összeszorítani a fogam, hogy ne látszódjon a fehér ujjam vége. Aztán inkább meggondolom magam.
          - Tudna… tudna adni valami fájdalomcsillapítót?
          Bármi megfelel, csak legyen valami. Főleg, mert látni, ahogy a törés lassan kezd helyreigazodni, az félelmetes. El is takarom a szoknyámmal.
          - Tudja, azt hittem… azt hittem, csak én vagyok annyira maximalista, hogy… hogy a munkámat is hazaviszem a tanulmányaim mellé.
          Újra eszembe jut szerelmem, de most nem lennék képes írni neki egy sort sem, hogy mi történt. Majd egy kicsit később, mikor nem remeg már annyira a kezem. Nem szeretném, hogy nagyon aggódjon, főleg mert félő, hogy útra kerekedik, és eljön megkeresni, de a késésről legalább szólok majd.

öltözék

Az eső barátságtalanul kopogott az ablakon. Egyre hangosabb volt, akárcsak a dörgés, ami a villámlásokat kísérte. Az egész ház beleremegett, de engem nem zavart. Szerettem az ilyen időt, ahogy bentről, egy kávéval a kezembe bámulhattam ki a végtelennek tűnő esőbe. A vízcseppek most aprók voltak és sűrűn estek, a szürkület pedig egyre inkább sötétségbe borult.
„Mosolyogjak?” – gondolkodtam el, de képtelen voltam. Bamba fejjel néztem a nőre, nem érettem, miért ilyen közvetlen… akármennyire is segítek neki, én csupán egy idegen vagyok. Nem sokat tudunk egymásról. Zavarba jöttem és csak pislogni tudtam.
– Keresek valamit, de teljesen nem tudom tompítani a fájdalmát – mondtam és újabb adag főzetet készítettem elő neki. – Itthon olyanok vannak, amik leginkább egy kezdődő migrén ellen elég hatásosak.
Még mindig éreztem, milyen vörös a fülem.
Remegett a kezem, ahogy a főzetett egy pohárba öntöttem. Közben a szabad kezemmel a kannát a tűzhelyre lebegtettem. A következő mozdulattal meggyújtottam alatta a tüzet. Egy kis tea mindkettőnknek jól fog esni, neki az izgalmakra, nekem pedig a múlni nem akaró szorongásra. Talán most nem is féltem annyira itthon, hogy van társaságom. Egyedül sokkal nehezebb volt, minden kis neszre felkaptam a fejemet. A testemen valami furcsa remegés szokott átfutni, meg olyan érdekes érzés, amit szinte zsigereimben éreztem. Most mindezek nem kísértetettek, ahogy a fickó arca sem a Mungóból.
Egy részről hálás voltam az életnek, hogy valami tenni valót hozott nekem. A Mungón kívüli napok egyre nehezebben teltek el az utóbbi időben. A percek csiga lassan teltek és minden gondolatom a támadó körül forgott. Éjszakánként a halott lány arca kísértett és bántam mindent, amit Melissáról mondatam. Már nem örültem a halálának, főleg ha hasonló volt. Ha aludtam, akkor is éreztem magamon a dohányos ajkak érintését, a kezének a szorítását. Szinte hallottam a hangját is.
– Tessék, igya csak meg – mondtam és a kezébe nyomtam a bögrét, ahogy mellé léptem.
Megfogtam az egyik széket és közvetlenül mellé húztam. Le kellett ülnöm egy kicsit nekem is… hirtelen megint túl sok minden történt és az erőm nem a régi. A megviseltség, a fogyás most mind erőt vett rajtam és nem tudtam Esméről úgy gondoskodni, ahogy kellett volna. Legalábbis nem éreztem magamat elég erősnek hozzá. Azt persze nem tudhattam, hogy ő kívülről nem lát.
– Ó! – kiáltottam fel hirtelen. – Augustus Pye vagyok.
Hadartam ismét előtörő zavaromban.
– Ne haragudjon, hogy csak most mutatkozom be. Kicsit gyorsan zajlottak az események – mondtam és reszketve hátrasimítottam a hajamat. – Ha felforrt a víz egy kis teával megkapja a meghűlés elleni mixtúrát… kit nem akar megfertőzni?
A korábbi kérdésre tértem vissza, de talán nem kellett volna. Valahogy túl tolakodónak éreztem a kérdést, ezért megint elpirultam. Ez már nem az első alkalom volt, remélem nem érti félre. Nem akartam elhitetni vele, hogy tetszik vagy ilyesmi… lényegében minden emberi lény közelében úgy viselkedek, mint, aki nem normális. Miért kell nekem állandóan zavarba hozni saját magamat?
– Sajnálom, nem kéne kérdezősködnöm – jegyezte meg.
Inkább gyorsan felkeltem és elkezdtem a konyhapultnál tevékenykedni. Elővettem a fenti szekrényből a teafüvet és apám díszes kancsójába adagoltam. Elúttal nem használtam varázslatot, nem volt rá szükség… jobban szerettem volna puszta kézzel csinálni, hogy eltereljem a figyelmemet a saját butaságomról.

          A fenébe bele, hogy ennyire balszerencsés vagyok. Most viszont, ha nem is tökéletesen, de értem, min megy keresztül szerelmem. Csak kapaszkodni vagyok képes a székben.
          - Köszönöm, bármi segíthet most. Tudom, hogy nem lehet teljesen érzéstelenné tenni.
           Az iskolában már átéltem néhányszor a barátaimon keresztül. Ők is mondták, hogy valamennyi fájdalommal jár, de akkor már inkább kellemetlen csak. Ha nem kell ennyire szorosan kapaszkodnom, hogy az ujjaim is eltörnek, akkor már megéri bármilyen szer. Egy kis időre csend telepedik ránk. Én erősen koncentrálok arra, amire nem kéne, míg a doktorom kutakodik, és végül egy újabb bögrével fordul felém. Remegő kézzel nyúlok érte, és ezt sokkal gyorsabban iszom meg, mint az előzőt. Még az íze se zavar, semmi se, csak múljon kicsit a fájdalom.
          - Örvendek, Mr. Pye – mosolyodom el. – Ha nem zavarja, akkor javaslom, hogy tegeződjünk. Esmé, rendben?
          Ahogy a gyógyital hatni kezd, úgy lazul el a szorításom is. Hamarosan már csak egy viszonylag kellemetlenebb bizsergés marad. És néha a ruhán is átlátszó mozgása a csontomnak.
          - Igazán hálás lennék már önmagában a teáért is. Így se fogom tudni meghálálni, hogy megmentettél.
          Már pont válaszolnék a kérdésére, hiszen, semmi olyat nem kérdezett, ami miatt szégyenkeznie kéne. Még aranyos is, ahogy elpirul, bár az okát nem értem. Olyan szétszórtnak tűnik, de lehet hogy nem is az, csak zavarban van. Gondolom, nem mindig hozza haza a betegeit.
          - Ugyan már, ne viccelj – nevetek egyet, de aztán felszisszenek. Egy pillanatra éles fájdalom hasít a lábamba, de tényleg csak egy pillanatra. – A vőlegényemről van szó – folytatom, miután már nem áll görcsben megint mindenem. – Néhány napja volt egy balesete, most nem tud lábra állni rendesen.
          Újra eszembe jutnak azok a gondolatok, amik miatt kirohantam a találkozóról. Vele kéne lennem. Le kellett volna mondanom ezt a flancos utazást, ahol egyébként sem éreztem jól magam. Tény, hogy mindent megtettem érte, amit tudtam, de akkor sem itt kéne lennem. Felhúzom a másik lábam, és ráhajtom a fejem a térdemre.
          - Otthon kéne lennem vele. A főnökeim és az írók, akiknek illusztrálom a könyveit, biztos megértették volna, hogy most ez a fontosabb.
          Könnybe is lábad a szemem. Hogy lehettem ennyire marha és a karrierem a szerelmem elé helyezni? Még akkor is, ha nem igazán beszélhetünk fél év alatt olyan nagy karrierről. Akkor is.
          - Augustus, kérhetnék egy pennát és egy pergament? Üzennem kéne neki, hogy mi történt. Biztos aggódni fog, ha nem érek holnap haza időben.
          Nincs is értelme szépíteni a dolgokat. Még akkor is, ha az éjszaka folyamán teljesen meggyógyulok, elképzelhető, hogy végigalszom majd a napot. Az ilyen csonttal kapcsolatos dolgok sohasem olyan nagyon egyszerűek.
          Megkapom a kért anyagokat, minek következtében el is kezdem írni a levelet. Igyekszem tömör lenni, és a lényegre szorítkozni, nehogy el merjen menni otthonról és megkeresni, mert megharapom. Bagoly híján a kandallót választom, hogy elküldjem az üzenetet. Címet szándékosan nem írok. Már csak a kandallóig kellene eljutnom, de ahogy hallom, a néhány pillanattal korábbi kopogás egy nagyobb baráti társaságot takart. Azt hiszem, jobb lesz, ha kicsit meghúzom majd magam, és inkább nem zavarom meg őket.

öltözék

Esmé kifejezetten összetörtnek tűnt, ahogy felhúzta a lábát és a térdének támasztott a fejét. Ugyan ilyennek láttam, mikor lepillantottam a falról és megláttam a sérült testét heverni a felázott talajon és most már értettem az okát is. Aggódik a vőlegényéért, aki otthon lábadozik… de talán ezért ilyen bűntudatot még nem kéne éreznie.
Ahogy könnyes lett a szeme az én szívem is kicsit megszakadt. A töréssel biztosan nem fog tudni könnyen hazatérni hozzá, másnap reggelig biztosan nem. A csontok gyógyítása nem fájdalommentes, de viszonylag könnyű folyamat. Egy éjszaka valószínűleg még egy fiatal szervezet esetében is szükséges.
– Augustus, kérhetnék egy pennát és egy pergament? Üzennem kéne neki, hogy mi történt. Biztos aggódni fog, ha nem érek holnap haza időben.
Biccentettem, majd átsétáltam a nappaliba. A komódhoz léptem, ami a kanapé mögött kapott helyet egy kis ablak alatt. Óvatosan húztam ki a felső fiókot, rövid kutatás után előkerült a tinta és a penna is, amiket apám is mindig itt tartott. Most én tettem oda, hátha valami sürgős leírni valóm támad. Pergamen is akadt, egy kisebb, megsárgultabb darab, mely tökéletesen alkalmas volt egy rövidke levél megírásához.
Lassan indultam vissza a konyhába.
– Ne haragudj, de csak egy ilyen megviselt pergamendarabot találtam idelent – mondtam és letettem elé az asztallapra. – Elég régen látogattam már el az Abszol útra, de úgy tűnik, szükséges lesz lassan megejtenem a dolgot.
Fáradtan figyeltem, ahogyan írni kezd. Egy ideig nyomon is követtem a sorokat, habár a szavakat nem tudtam kivenni. A látásom már nem olyan éles, mint régen, hunyorogni pedig kifejezetten szemtelen lett volna. Ez még is csak magánügy.
Kopogás hangja ütötte meg a fülemet.
– Bocsáss meg, de meg kell néznem, ki az… egyébként Hüpnosz szívesen elviszi a leveledet – mondtam és visszatértem a nappaliba.
Átvágtam a kandalló fényében kissé kísértetiesnek ható helyiségben. Ahogy az ajtó elé értem, kirázott a hideg, a tarkómon pedig megéreztem a hideg verejtéket. Végig folyt a nyakamon, egészen be a ruhám alá. Csupán ekkora tűnt fel, hogy még mindig kabátban vagyok, pedig itt bent már elég meleg volt hozzá… de kicsit biztonságot adott, mint valami sátor, ami eltakarja a testemet. „De miért kéne eltakarni a testedet? Az az alak nem jönne csak így ide” – nyugtatgattam magamat.
A kilincsre raktam a kezemet, de megint összerezzentem. Féltem lenyomni és kitárni az ajtót, beengedve azt, aki odakint áll.
– August! Mi vagyunk! – hallottam meg Ainsley mély hangját.
A szívem hirtelen nagyot dobbant. Hirtelen átfutott rajtam a nyugalom szele, mintha nem is féltem volna pár perccel korábban, hogy mit találok odakint. Feltéptem az ajtót.
Ainsely lépett be elsőnek és szorosan magához ölelt. Éreztem az erős parfümillatot, ami alkohol átható szagával keveredett. Biztonságban éreztem magamat, miközben Gregory hátba veregett, Zaire pedig diplomatikusan kezet nyújtott nekem. A mosolyuk, a lüktetés, ami áradt belőlük elfeledtette velem a gondjaimat. Nem féltem és nem éreztem magamat magányosnak.
– Mit kerestek itt és mi ez az átható alkoholszag? – kérdeztem vigyorogva.
– Mary igent mondott – jelentette be Zaire lelkesen. – Gondoltuk megalapozzuk az estét, mielőtt eljövünk hozzád bejelenteni.
Mosolyogva öleltem meg a másik medimágus és a fülébe suttogtam egy rövid gratulációt. Nagyon örültem nekik. Maryvel még a főiskolás éveink elején ismerkedett meg és többször szakítottak ugyan, mégis egymás mellett kötöttek ki. Zaire ezt érdemelte, hogy rendben legyen minden téren az élete. A legerősebb támaszom volt az iskolában, de gyakran az élet más területein is. A mai napig mondhatom, hogy ő a legokosabb ember, akit ismerek.
– Sajnos nem folytathatjátok az ünneplést itt – mondtam, de még mindig kifelé néztem a sötétben. Valami furcsa, fehér dolgot pillantottam meg az ajtó melletti virágtartó mellett. Nem tudtam még hunyorogva sem kivenni, mi az.
– Egy lány van nálam. Sérülten találtam rá ma délután és felajánlottam a segítségemet – folytattam. – A konyhában van, menjetek előre és mutatkozzatok be, mindjárt megyek én is.
Szerencsére nem kellett kétszer mondanom nekik. Kissé dülöngélve, de megindultak a nappalin át a konyha irányába. Én azonban ahelyett, hogy becsuktam volna az ajtót, kisétáltam és a fehér valami felé indultam. Ahogy leguggoltam, megláttam, mi az: egy boríték, mellette volt valami doboz is. Azt nyitottam persze fel botor módon először, de a tartalmát még a sötétben, az utcai lámpák gyenge fényében is észre vettem.
Azonnal felpattantam és egy pálca intéssel messzire repítettem a dobozt. Nem akartam újra belenézni, de tudtam, hogy később kénytelen leszek eltűntetni. „Mi a fene?” – borultam ki hirtelen, a szívem pedig egyre gyorsabban vert, ahogy kirángattam a borítékból a pergament. „Pye!” – már a megszólítástól úgy éreztem, hogy az orromat megtölti a szivar illata. A további soroktól pedig pánikba estem még jobban.
– Nem… – nyöszörögtem magamban, mint valami bolond.
Gyorsan besiettem a házba. Az ajtót a pálcámmal csuktam be, majd zártam magam után. Az üres szobában furcsa érzés kerített hatalmába, a zsigereim azt súgták valaki figyel, pedig jól tudtam, más nincs itt ötünkön kívül.
Átrohantam a konyhába és riadtan néztem a társaságra. Ainsley már meleg teát öntött maguknak, Gregory azt hiszem udvarolni próbált Esmének. Zaire tudományos komolysággal az arcán vizsgálgatta a meghűlés elleni mixtúrát, amit korábban készítettem elő.
– Nincs valami kaja, August? – érdeklődött Gregory, miközben odatelepedett Esmé mellé arra a székre, ahol korábban én ültem.
– Nézz körbe a kamrába – javasoltam és éreztem, hogy mennyire kiszáradt a torkom. – Esmé, mindjárt küldheted a levelet.
Visszafordultam a nappali felé, mielőtt még behúztam volna magam mögött az ajtót. Lágyan mondtam ki a törpekuvik nevét. Szinte azonnal meghallottam a szárnyak lágy hangját. Alig néhány pillanattal később Hüpnosz beröppent a konyhába és letelepedett az egyik szék támláján.

          Bátorítóan mosolyodok el. Nem számít mi az, akár a ruhámból letépett ruhadarabra is írnék, csak tudjam értesíteni szerelmem arról, hogy később érek haza. Remélem, minden rendben van vele, és nem esett kétségbe a kiszolgáltatottsága miatt. Nem is tudom, milyen lehet ez neki. Elnézem viszont vendéglátó orvosomat, és rájövök, hogy nem csak én vagyok összetörve. Kíváncsi vagyok, mi történhetett vele.
          - Megkérdezhetem, hogy megzavartam-e valamit a zuhanásommal? Úgy érzem, mintha valahol máshol kéne lenned.
          Mire azonban megkapnám a választ, kopognak és én nekiállok a levélnek, ő pedig elmegy megnézni ki az. Kicsit ki is kapcsolom magam a környezetből, bár a hangos társaságra nem nehéz felfigyelni. Úgy tűnik, mégis megzavartam valamit.  Talán jobb lenne, ha visszajutnék valahogy a szállodába, ahol a szobám vár. Ha visszajön, akkor megkérdezem majd.
          August helyett viszont a három idegen alak jelenik meg a konyhában. Szerencsére a levéllel már végzek eddigre, épp összehajtogatom, hogy át tudjam adni a bagolynak majd. Milyen szerencse, hogy van neki egy, így biztosan oda fog érni. Bár később, mint számítok rá eredetileg.
          Felnézek az érkező lábdobogások nyomán. Elmosolyodom ugyan, de nem annyira őszintén. Tényleg jó, hogy megismerem őket, de olyan érzésem van, hogy miattam August kimarad valamiből. Főleg az alkohol illatát megérezve.
          - Kérem, nézzék el nekem, hogy nem állok fel. Esmé Fawcett vagyok.
          A kezem nyújtom sorban mindenki felé. Utoljára Gregory-val fogok kezet, aki ki is használja a lehetőséget, és kézfogás helyett, kézcsókkal jutalmaz. Elfogadom a csésze teát, aminek már az első kortya is képes úgy felmelegíteni, mintha soha nem is lettem volna kinn a szakadó esőben.
          - Azt hiszem, August azt nekem is szánta – fordulok Zaire felé. – Kérem, hogy cseppentsen belőle a teámba.
          Visszatartom a csészémet felé, majd egy hálás mosollyal az arcomon iszok bele. Közben megbeszéljük azt is, hogy tegeződünk. Aztán figyelek Gregory szavaira, néha felnevetek, de azért ott botorkál bennem az érzés, hogy rossz helyen vagyok. Sikerül kicsit elhessegetni, így a kicsit ittas társaság nem veszi észre a zavarom. Mikor megjelenik August, már szólnék is neki, hogy ha meg tudnánk oldani valahogy, akkor távoznék, de látom rajta, hogy valami nem stimmel. Sokkal fehérebb, mint az előbb volt. A haverjainak mintha nem tűnne fel.
          - Óh, köszönöm.
          Odaadom a bagolynak a levelet és meghagyom neki, hogy vigye el Elliotnak. Remélem, épségben odaér mind a kettő. A bagoly még vissza is. Kicsit megsimogatom a tollát, mielőtt elindítom az útjára.
          - Csodálatos ez a bagoly, August. És mielőtt kérdeznéd, Greg, igen, a baglyokra bukok.
           Főleg a nagy távolságokat megtevőkre, de ez már legyen megtartva magamnak. Tekintetemmel vendéglátómat keresem, de nem találom. Ehelyett a mellettem gubbasztó Greg ragadja meg a figyelmem, ahogy a széken pihenő lábam figyeli. Nem olyan vastag ez a ruha, nem is tudom, hogyan gondoltam azt, hogy kirohanok a szakadó esőbe ebben a hidegben.
          - Greg, kérlek, a szemembe nézz! – nyúlok az feje felé és fordítom a megfelelő irányba. – Tökéletes. Jobb szeretem azt látni, mi csillog ott bennük, mint hogy mi meredezik ott lenn – kacsintok.
          Jól szórakozom, nem tagadom, mikor fülig vörösödve néz le az ágyékához, majd felnézek és a többiek tekintetét keresem. Baxter az, akit először megtalálok, és a halovány derengésben megint előjön belőlem a művész lélek.
          - Ainsley, kérdezhetek valamit? – várok pár pillanatot a válaszára. – Egyszer volna időd modellt állni nekem. Van egy nagyon jó koncepcióm, és szerintem tökéletes alany lennél hozzá. Természetesen csak akkor, ha August is elkísérne.
           Mind a kettőjükre lenne ötletem, és természetesen együtt is. Hogyhogy nem vettem észre ezt? Pedig olyan egyértelmű. Újat kortyolok a kihűlt teámból, így biztos nem fog hatni a meghűlés elleni szer, ha előbb az hűl ki.
          - Meg tudhatom, hogy mi a nagy ünneplés tárgya? Rég láttam férfiakat ennyire elengedni magukat. Főleg egy aurort és egy… nem két medimágust. Öhm… Greg, neked mi is a foglalkozásod? Futtatod a lányokat? – szemtelenül elmosolyodom.
          Rábízom, hogy a sokféle értelmezés közül melyiket választja. Nem gondolom, hogy olyan lenne, főleg mert túl ártatlannak tűnik ahhoz. Abból az alakból inkább kinézem, akinek nekimentem véletlenül miközben kifelé menekültem a hotelből. Tekintetem közben néha Augustra vándorol. Valaminek kellett történnie, de nem tudom minek, hiszen csak a haverjai jöttek meg.
          - August, történt valami? Hirtelen nagyon sápadt lettél.
          Megpróbálok még jobban felé fordulni a széken, de akkor megint a lábamba hasít a fájdalom egy pillanatra. Felszisszenek, fél szemem lehunyom. Aztán ahogy jött, úgy távozik is, így nyugodtan tud a medimágus felé fordulni, hogy fürkészni tudja a tekintetét és esetleg kiszúrni, ha hazudik.

öltözék

Ahogy végig néztem a kis társaságon egy egészen kicsit csökkent a reszketésem… de a tudat, hogy az a fickó akár itt is lehet még a házam környékén, nem hagyott nyugodni. Vajon Ainsley, Zaire és Gregory elégen lennének, hogy legyőzzék? Nem hittem, hogy igen és éreztem: ettől még jobban elsápadok.
Minden maradék erőmet be kellett vetnem, hogy meg tudjak támaszkodni az egyik székben.
Nem válaszoltam a dícséretre, sőt nem figyeltem Esmé vicces megjegyzésére is. A tekintetemet ezúttal Ainsleyre függesztettem, aki időközben a teáját kezdte kortyolgatni. A hátát a konyhapultnak vetve állt szürke öltönyében. Kék nyakkendőjét kioldotta és kigombolta az ingét. A mellkasa közepéig be lehetett látni, de engem ez egy cseppet sem zavart. Jobban tetszik, mikor ilyen könnyed.
„Minden rendben?” – olvastam le a szájáról a kérdést. Nem tudtam hazudni neki, ezért nem biccentettem. Egyszerűen lehunytam a szememet és elfordítottam a fejemet.
– Öhm… – dünnyögte kissé zavartan Gregory és felpattant a székéből.
Eltűnt a kamrában, hogy keressen valami ételt. Nem hittem, hogy túlzottan éhes lehetne, de a zavarodottságát talán szerette volna leplezni. Greg mindig is nagy csajozós volt, habár inkább a maga mókamester oldalával szerette megfogni a nőket. Asinelyvel ellentétben ő nem egy bájos mosollyal próbálta magához édesgetni őket. Az persze egyértelmű volt, hogy Esmé tetszik neki. Attól a pillanattól kezdve tudtam, ahogy visszatértem a konyhába és megláttam őket egymás mellett. Azt hiszem, ha nem derült ki eddig, akkor inkább csak később rontom el Gregory jókedvét azzal, hogy a lányt már eljegyezték.
 –  Ainsley, kérdezhetek valamit? – szólította meg hirtelen az aurort.
Egy kissé meglepődtem, hiszen Baxter eddig csendben volt. Még csak nem is vonhatta magára Esmé figyelmét… vagy legalábbis nem olyan értelemben, mint Gregory.
– Persze – biccentett és még egyszer a szájához emelte a csészét.
Láttam, hogy jól esik neki a melegital. Csendesen kortyolt belőle egyet és lehunyta a szemét. Odakint még a viszonylag gyors utazás ellenére is meglehetősen átfázhattak. A havas, kemény téli időjárást szeles, esős idő váltott fel. Ez ilyen messze északon meglepő volt, hiszen talán Angliának ezen a pontján tart általában a legtovább a tél.
A kérdést hallva majdnem elnevettem magamat. A sápadtságom azonban hirtelen visszatért, mintha bűn lenne jól éreznem magamat – legalábbis én így éreztem.
– Én ebben nem akarok részt venni – zártam le a témát.
Talán túl ellenségesen fogalmaztam meg a dolgot, fogalmam sem volt róla. Borzalmas érzések uralkodtak bennem még mindig. Megrázott az udvaron talált „ajándék” látványa és a levél is. Tudtam, hogy később még ezerszer elolvasom. Ha egyedül maradok, akkor még jobban magam alatt leszek és talán tényleg csak feküdni fogok az ágyban és átadom magamat a félelmeimnek, az önsajnálatomnak.
– August! – mordult rám Asinley s megint farkasszemet néztünk egymással.
Szerencsére közben Gregory is visszatért. Valahogy más irányba is terelte ezzel a beszélgetést. Egy tálca süteményt tett le az asztalközepére. Bell néni nem rég itthon járt – miattam – és akkor készítette ezeket is. Nem volt étvágyam, egy falatot sem ettem. Szendvicseken és kekszeken vegetáltam napok óta. Ha meg is kordult a gyomrom egy bögre teát ittam meg, jó sok tejszínnel öntöttem fel.
– A családi vállalkozásban dolgozom – mondta Gregory és büszkén kihúzta magát. – Üstöket és bájitalkészítéshez szükséges eszközöket árulunk egy kis boltban. Ha meg akarsz valamikor látogatni… – kacsintott. – akkor adok egy szórólapot.
Egy meglehetősen gyűrött papírdarabot rángatott elő a zsebéből és Esmé kezébe nyomtam. Nem sokat láttam belőle ilyen távolról, de nyilván az üzlet londoni címe és a cégér volt rajta látható: egy üst, ami fölé giccses betűkkel azt írták: Goshwak Bájitalkészítési Szaküzlet.
– Az ünneplés oka pedig én volnék – vette át a szót Zaire, ahogy megragadott egy süteményt. – Mary, a barátnőm igent mondott. Tegnap kértem a kezét. Egy hirtelen jött ötlettől vezérelve összehívtam a srácokat, de August pont nem volt Londonban. Ezért gondoltuk meglátogatjuk, miután megalapoztuk a hangulatot.
Beleharapott a süteményben. Láthatóan ízlett neki, hamarosan Gregory arcán is ugyanezt a kifejezést pillantottam meg, engem azonban az ájulás kerülgetett. Már olyan erősen szorítottam a szék támláját, hogy az ujjaim egészen elfehéredtek tőle.
Esmé kérdése térített kicsit magamhoz.
– Bocsánat, mindjárt rosszul leszek – válaszoltam őszintén.
Aisnely lecsapta a bögréjét a pultra. Olyan keményen, hogy azt hittem, össze is törik azonnal – nem így történt. Hirtelen ott termet mellettem, átkarolta a vállaimat az erős kezével és segített leülni. „Most megint érzi, hogy nem voltam vele őszinte” – gondoltam, de a tekintetemet Esmére emeltem. Bíztató lehet, hogy a medimágus, aki éppen segíteni akar rajta menten elájul.
Kaptam egy adag teát és az első kortytól picit jobban is éreztem magamat.
– Azt hiszem megmaradok – suttogtam.
– Bell is megmondta, hogy egyél rendesen – dörmögte Aisnely és a vállamra tette a kezét. Most jól esett, hogy ennyire közel van hozzám és segíteni akar, de mégsem akartam további hazugságokba bonyolódni. Éppen elég volt, amit a Mungóban műveltem.
Gregory előhúzott a zsebéből egy laposüveget és felém nyújtotta.
– Igyál és elmúlik a bajod – mondta és közben még a kupakot is letekerte.
Biccentettem és elvettem. Egy egészen kis kortyot vettem csak magamhoz. Valakinek később még Esmére is figyelnie kell.
– Te valami művész vagy, hogy modelleket keresel? – érdeklődött Gregory.
Most már biztosan megtudhattuk, hogy fülelt a kamrában is. Ezen mosolyognom kellett. Egyébként engem is érdekelt volna részletesebben a lány szakmája, így felé fordultam.
– Ainsley remek modell lenne – bólintottam.
Igazából csak azt akartam, hogy érezze: nem miatta borultam ki az imént. Én csupán nem vagyok semmiféle adalék, ami nélkül Baxter nem tudna modellkedni. Nem szeretném elkísérni vagy éppen ott lihegni a nyakában egésznap. Nem vagyunk összenőve… valójában sosem voltunk, a kezdetek kezdetén is csak két jó barát voltunk, akik szeretnek együtt lenni.

          Egy kis időre sikerül elfelejtenem a helyzetem, és bár elsőre megijedtem, mikor ennyi férfi jelent meg körülöttem, most úgy gondolom, valami nagyon jó dolog sülhet ki belőle. Főleg, ha sikerül lebeszélnem egy-két időpontot, amikor is modellt ülnének nekem. És úgy tűnik, sikere is van a dolognak, bár medimágusomnak valamiért nem tetszik annyira az ötlet, mint Ainsleynak. Mindegy, ezt már megbeszélik majd egymással. A költözés miatt viszont most nem tudok címet adni, talán mire megbeszélnénk egy időpontot, addigra nem is Hertfordshire-ben lakom majd.
          - Nagyszerű, majd megbeszélünk egy találkozót, rendben? Most pont költözök egy másik lakásba, a főiskola műtermét pedig nem szeretem használni. De igyekszem minél hamarabb jelentkezni.
           Még pont sikerül elmondanom ezt, mire megjelenik Gregory és visszatelepszik mellém. Veszek én is a süteményből, a teám mellé pont jó lesz, és figyelmesen hallgatom a vállalkozás nagyszerű hírét. Annyira lelkes, hogy éppen sikerül bekapnom egy falatot, mikor már a kezemben is van a szórólap.
          - Öhm, köszönöm – jövök hirtelen zavarba, hiszen üstöt nem szoktam olyan gyakran használni, csak néhány különlegesebb szín kikeveréséhez. – Egy jó üstre mindig szükség van, nem igaz?
          Ami azt illeti talán tényleg kéne szereznem egy újat, a régiből már nem tudom kisikálni sehogy a festékeket, azzal együtt pedig igen nehéz bájitalokat főzni. Most pedig igen jól jönne, ha néhányat el tudnék készíteni otthon. Főleg a fájdalomcsillapítókat és a fogamzásgátló főzetem.
          - Jövő héten akartam menni az Abszol útra beszereznem néhány holmit, benézek majd oda is.
          Elmosolyodom, aztán máris a barátja felé fordítom a tekintetem. Kicsit bele is pirulok az eljegyzés hírébe, hiszen nem volt olyan rég az enyém sem. Rá is nézek a gyűrűre, és megint bűntudatom támad, amiért itt vagyok, és nem otthon vele.
          - Gratulálok! Kívánom, hogy hosszú és boldog életetek legyen.
          Egy idegen nem is kívánhatna mást. De milyen érdekes, hogy ami nekik balszerencse valahol, az nekem szerencse. Simán lehetett volna Londonban is, és akkor talán még mindig ott feküdnék a földön. Azt hiszem, azzal még jobban megijeszteném szerelmem, mert ha egy mugli találna meg, nem egy nap alatt gyógyulnék meg. Sóhajtok egyet, aztán mintha valami nagyon megváltozna. A férfiak körülöttem talán nem érzik, ezért kérdezek rá vendéglátómnál a bajra. Viszont megint felötlik bennem az érzés, hogy felesleges vagyok itt, és talán zavarok.
          Piszkálni kezdem a ruhám egy ponton, nem akarom, ennyi ember előtt kimutatni azt, amit nemrég Augustnak. Nincs kétségem felőle, hogy ő azonnal észrevette. Nem is tudom, jó páros lehetünk a bulizó barátok körében. A beteg és a még betegebb betege. Viszont így már értem, hogy miért maradt itthon és nincs a fővárosban.
          Kicsit összehúzom a lábaim, nem mintha így most le tudna ülni arra a székre bárki is. De talán jót tenne Augustnak, ha leülne picit. Jobbat, mint a fejem felett gazdát cserélő lapos üveg.
          - És rám ki vigyáz, ha most leitatod az orvosomat? - Megpöckölöm Greg legközelebbi testrészét, majd elnevetem magam. – Inkább gyere és ülj le te is, August. Nem szeretném, hogy rosszul legyél.
          Persze a kis bohókás azonnal magának kívánja a figyelmet, így elmarad a kérdés, amit Zaire-nek akarok feltenni. Ainsley gyengédsége – na nem amivel az asztalhoz csapta a bögrét – viszont egyértelművé tette számomra, hogy nem csak barátok, és a többiek vakok, ha nem veszik észre.
          - Nos, igen, olyan művészféle vagyok – nevetem el magam. – A Manifesztálódott Művészetek Mágikus Magasiskola tanulója vagyok, és mellette a Kalamáris kiadó gyakornoka is. Mindig keresem az érdekes embereket, akikben látok valami különlegességet. Így ismertem meg a vőlegényem is.
           Bár az iskolának van néhány bevett módszere az oktatással kapcsolatban, a felsőbb évesektől hallottam, hogy megéri saját magunknak is modelleket keresni. Az nagyobb móka, és sokkal nagyobb kacagás lesz a vége. Olyan történetet még nem hallottam, hogy a művész és modellje egy egész életre összejöttek volna, de senki sem tagadta, hogy lehetne ennek lehetősége.
          - Eddig csak sejthető volt, de ma este bejelentették a főnökeim, hogy jövő hónapban megjelenik az első gyerekkönyv, aminek az illusztrációját én csináltam.
           Ettől megint jó kedvem lesz. Olyan izgatott vagyok, hogy milyen lesz a fogadtatása. Főleg mert nagyon sokat dolgoztunk az íróval azért, hogy minden rendben menjen majd. Majdnem több időt töltöttem vele az elmúlt egy hónapban, mint szerelmemmel.
          - Zaire, akartam az előbb kérdezni, bár még korai lenne. Tudjátok már az esküvő időpontját? Szó esett róla korábban, hogy mi lenne ha?
          Én örülnék neki, ha még idén túl lennénk rajta szerelmemmel, de nem tudom, milyen lehetőségek várnak ránk. Addig beszélnem kell anyuval, bemutatni neki. Az egész olyan hirtelen történt, biztos, hogy puhítanom kell majd előtte, mert meg fog sértődni.
          - Greg, talán szeretnél te is a modellem lenni? El tudnálak képzelni néhány koncepcióban.
           Meg aztán nem csak modelleket keresek, hanem megbízókat is. Miért ne lehetne, hogy megtervezzem nekik az új szórólapjukat. Kicsit bántja ez a giccses írásmód a szemem, és sokkal szebben is meg lehetne csinálni. Az talán több vevőt is vonzana nekik. Bár, talán nem is kell, csak én gondolom így. Egy pillanatra elhallgatok és csak figyelem az összeverődött kis társaságot. Lehajtom a fejem, úgy szólalok meg.
          - Olyan jól elvagytok, én csak zavarom a köreiteket. Augustus, ha lenne egy zug, ahol tudok egyet aludni, akkor nem is zavarnék tovább. Elég hogy tönkretettem a saját estém, nem szeretném a tiédet is.

öltözék

Gregory visszavette a laposüveget és a zsebébe süllyesztette. A beszélgetésüket figyeltem és csak akkor szúrtam közbe azt az egyetlen mondatot, amikor rájöttem, milyen ellenségesen is beszélhettem korábban. Nyilvánvalóan a kinti érzések kerítettek még mindig hatalmukba, akárhányszor rápillantottam a többiekre… mert mi van, ha az a fickó visszatér? Vagy, ha a következő „ajándéka” az lesz, hogy neki esik éppen valamelyik barátomnak vagy éppen Ainsley egyik ujját (és akkor még nem gondoltam semmi rosszra) találom reggel az ajtó előtt?
Csendesen fújtam ki a levegőt, de jó hosszan. „Meg kéne most már nyugodnom!” A kezeim lesiklottak az asztalról és az ölemben kötöttek ki, ahogy hátradőltem a székben. Felnéztem Ainsleyre, arra az erős, izmos testére, majd a határozott kék szemeibe és kicsit talán tényleg megbékéltem ebben a helyzetben. Tudtam, hogy ő talán megvédene mindannyiunkat… ez persze valahol ijesztő is volt. Sosem kockáztatnám éppen az ő életét a sajátomért cserébe.
Zaire hangja kirántott a gondolatokból. Ezúttal őt néztem és a benti, halovány fényben csillogó szemüvegét.
– Mary már nagyon szeretne családot alapítani – mesélte lelkesedéssel. Az arcára az az elégedett mosoly ült ki. – Szeretnénk még idén, nyáron megtartani az esküvőt és akkor talán a következő év elejére jöhet a baba is.
Ainsley vigyorogva lépett mellé és hátba veregette. Az arcán büszkeség sugárzott, akár csak az enyém – legalábbis remélem. Zaire volt mindig mindenben az úttörő közöttünk és Maryvel már régóta tervezgették, hogy komolyabbra fordítják az eddiginél is a kapcsolatukat. A lány sokszor mesélte, hogy fiatalon szeretne anyuka lenni, Zaire pedig örömmel vállalkozott a feladatra. Nem csodálkoztam rajta, ő már elég komoly volt egy ilyen lépéshez.
– Ainsley, ne tegyél hirtelen mozdulatokat… a művésznőnket még a végén túlságosan megihleted és azonnal modellt is kéne állnod – vigyorgott Gregory, aki egyébként megállás nélkül Esmét bámulta. – Aktokat is vállalsz? Jól mutatnál az új szórólapunkon üsttel a kezedben, teljesen csupaszon.
– Bizonyára sok ifjú boszorkányt csalogatna be az üzletbe a látvány – bólintottam és egy halovány mosolyt eresztettem meg Ainsley felé.
Végre kicsit javult a kedvem. Baxter kipirult arca és zavart vigyora elfeledtette a kint látottakat, habár tudtam, hogy az a borzalmas dobozka még mindig odakint van az udvaron és ha reggelre esetleg még is leesne valamennyi hó az eső után, akkor sem tűnne el. Ha már mindenki alszik, el kell tűntetnem valahogy.
– Greg, talán szeretnél te is a modellem lenni? El tudnálak képzelni néhány koncepcióban.
Ainsleyből kitört a röhögés, hamarosan Zaire is csatlakozott hozzá. Gregory persze megjátszott szomorúsággal nézett rájuk, aztán ő is elvigyorodott. Most aztán a hófehér fogsorát is alaposan megvillantotta Esmé felé, majd hirtelen elvett egy süteményt és enni kezdett.
– Biztosan ilyen modellekre van szükséged? – kérdeztem mosolyogva, mikor a társaság kezdett elhallgatni.
– Gustie, muszáj neked ilyen nyersnek lenni? Láttad te már ezt a csontozatot? – kérdezte Gregory és az arcára mutatott, majd beletúrt szőkésbarna hajába és Esmére pillantott.
Ainsley is mondott valamit, de nem figyeltem. Én is a fiatalnőt figyeltem, aki hirtelen lehajtotta a fejét. Valahogy az az érzésem támadt, mintha kellemetlenül érezné magát és ez nem is lepett volna meg különösebben. Végül is csak alig egy félórája ismerte meg a többieket és biztosan még mindig aggódik a vőlegényéért.
– Olyan jól elvagytok, én csak zavarom a köreiteket. Augustus, ha lenne egy zug, ahol tudok egyet aludni, akkor nem is zavarnék tovább. Elég hogy tönkretettem a saját estém, nem szeretném a tiédet is.
A mondandója tehát altámasztotta azt, amitől tartottam. Nem akartam, hogy úgy érezze zavar… nem véletlen, hogy magam sem utaztam Londonba. Nyugalomra vágytam, s persze, ha nem jön ez a hír, akkor meg is kapom. Zaire persze megérdemli, hogy együtt örüljünk neki.
– Egyáltalán nem zavarsz – mondtam halkan.
– Mindegyikünknek le kéne pihennie – jegyezte meg Ainsley, éreztem az aggódó tekintetét magamon. – Mielőtt Greg botrányt csinálna – tette hozzá vigyorogva.
Az említett csak bólintott és kezet nyújtott Esmé felé.
– Felvihetlek a hálószobába? – kérdezte és még meg is hajolt, mintha úriember volna. – Feltéve, ha August nem bánja.
Nem lepett volna meg, ha Gregory máris beleszeretett volna Esmébe. Ő mindig ilyen volt, azonnal megszavazta a bizalmat az embereknek. Könnyen megszerette őket és ezért sok lány ki is használta, aztán pedig megsebezve tért vissza közénk. Sosem mutatta ki a fájdalmát, de tudtuk, hogy mit érez… azokban a napokban még többet voltam vele és tartottam benne a lelket.
– Mi majd alszunk a nappaliban, jó? – kérdezte Ainsley egyenesen a szemembe nézve.
„Igen, úgy elég közel leszek az ajtóhoz” – gondoltam és lassan bólintottam. Tudtam, hogy ezen az egy módon könnyen kijutok a kertbe és valahogy megszabadulok attól a lábától, mielőtt még Baxter észrevenné.
– Zaire, te Greggel apám szobájában maradhatsz… ja és ne engedd neki, hogy reggel szívalakú palacsintát készítsen Esmének! – mondtam és egy kis mosolyt én is megengedtem magamnak.

         
          Csak ülök, és hallgatom a bohóckodásukat. Olyan jó látni, hogy mennyire össze vannak szokva, milyen jól kijönnek egymással. Ez az igazi Roxfort óta is tartó barátság jellemzője. Nem is kell megszólalnom, elég megfigyelnem őket. Azt viszont nem árt észben tartanom, hogy ők idősebbek nálam, de szerelmemnél még fiatalabbak. Nekem is el kell gondolkodnom rajta, hogy ha ő akar, akkor nem várathatom sokáig, de egyelőre ez a beszélgetés még csúszik kicsit, amíg fel nem gyógyul. Szeretnék előbb arra koncentrálni.
          A fiatal férfire néztem, ahogy elvörösödik Greg szavaitól, és úgy éreztem, ezt nem hagyhatom én se szó nélkül.
          - Már tehet hirtelen mozdulatokat, nem érdekes. A modellem lesz, és… - Itt egy kicsit én is elvörösödök. Az akt készítése nem az, amit profilomként el tudok képzelni magamnak. Eddig egyszer sem csináltam, és szeretném, ha ez így is maradna. – Ha el is vállalod az aktot, azt majd más festővel, kérlek.
           Belegondolva azokba az ifjú boszorkányokba, nem hiszem, hogy az üstök miatt mennének be az üzletbe. Sokkal inkább a szórólapon lévő modellt szeretnék látni.
          - De ha tényleg elvállalod azt a szórólapot, akkor azt hiszem, új munka után is nézhetsz, hiszen nem tudnál elszabadulni a boltból. Mindenki tapogatni akarna, és az a legkevesebb – bólintok elismerően.
          De akkor akasszuk a hóhért. Mert kölcsön kenyér visszajár. Meg aztán tényleg van néhány ötletem Greghez is, ahogy bármelyikükhöz, ha kicsit megerőltetem magam. És talán nem is kell megerőltetni, elég csak a jó pillanatban elkapott ötlet, amit aztán meg is lehet valósítani.
          Eszembe jut, hogy mennyivel jobb lenne, ha otthon tudnék most én is lenni. És még valami motoszkált bennem, de azt egyelőre nem tudom megmagyarázni. Az viszont biztos, hogy elkezdett hatni a meghűlés elleni főzet és a fájdalomcsillapító is, így elpilledtem. Hosszú is volt ez a nap. Hálásan mosolygok Augustra, de azt hiszem, ő is beláthatja, hogy valahol mégis igazam van. Szerencsére Ainsley észreveszi ezt, és kiment mindenkitől a helyzetből, főleg engem.
          Elnevetem magam, hiszen elég volt ennyi idő is ahhoz, hogy tudjam, Greg tényleg képes lenne botrányt csinálni a modellkedésből kifolyólag. Ezt persze szeretném elkerülni, nem igazán lennék az, aki miatt összevesznek. Ránézek doktoromra, majd elmosolyodok.
          - Örülnék neki, ha August vinne fel, de egy ilyen lovag ajánlatát nem tudom visszautasítani.
          Végül persze, hamar Greg karjában találom magam. Át is ölelem a nyakát, és onnan mosolygok a többiekre.
          Szív alakú palacsinta? Nem hangzik rosszul, talán majd bevetem szerelmemnél Valentin napon. Bár, arra mást tervezek, amihez nem ártana, ha tényleg lábra tudnék állni.
          - Biztosak vagytok benne, hogy mindenkinek jó így?
          Ha van is ellenvetés a tervvel kapcsolatban, én nem érzem, és nem is látom rajtuk. Kicsit lehunyom a szemem, igyekszem elkerülni, hogy rosszul legyek, aztán mikor legközelebb kinyitom a szemem, már a hálóban találom magam. Az egész annyira furcsa. Nem gondoltam volna, hogy drága doktoromnak ilyen lehet a szobája, és mégis annyira szép. Képes megihletni az embert. Nyugalmat áraszt, és otthonos. Nagyon meleg.
          - Köszönöm szépen – mosolygok.
          Igaz, elég gyengére sikerülhet, mert már nagyon érzem az erőm végét, és ez meg is látszódhat rajtam. Azonnal el is helyezkedem az ágyon, és bebújok a puha takaró alá. Még mielőtt Greg elhagyná a szobát, megállítom. És August is ezt a pillanatot válassza, hogy betoppanjon.
          - Köszönöm, hogy felhoztál, és ha nem is szívecskés, de valamilyen palacsinta jöhet reggelre. Most nagyon meghoztátok rá az étvágyam.
          Felülök, hogy jobban lássam őket. Most kicsit úgy érzem magam, mint egy árván maradt őzgida, akire két féltő apuka vigyáz. Kuncogok kicsit a gondolat hatására, aztán megkérem Augustot, hogy üljön le kicsit mellém az ágyra. Nem is tudom, mikor volt utoljára ilyen, hogy indokolatlanul ennyit nevetgéltem. Greg végül hamar távozik, vagy legalábbis ajtón kívül lesz, mert egyelőre az nyitva marad és nem is szeretném, hogy becsukódjon.
          - Köszönöm, hogy megosztod velem a szobád. Tudom, mennyire nem szereti az ember, ha betolakodnak a magán szférájába.
          Körözök kicsit a takarón, akarok még mondani valamit, de az már túl illetlen lenne, ezért nem teszem. Elfekszem az ágyon, és elég hamar el is nyom az álom. Csupán egyszer ébredek fel, mert elmúlik addigra a fájdalomcsillapító hatása. Még bőven az éjjel közepén járhat az idő. Az ajtón látszik, hogy csak be van hajtva, nincs teljesen becsukva, ezért hallatszik be a horkolás. Kinn a korábbi eső, hatalmas hópelyhekké változott idő közben. Megemelem magam kicsit, hogy kilássak az ablakon, és akkor látom meg doktorom, amint kinn sétál, felvesz valamit a földről, de hogy mit csinál vele, azt már nem.
          Egy újabb nyilalás miatt azonban elvesztem szem elől, mire legközelebb az ablak felé tudok fordulni, eltűnik. Visszafekszem az ágyba, és legközelebb már csak a finom illatokra ébredek fel. Meg persze a hangzavarra, ami kintről szűrődik be, és ha nem alakult ki a konyhában egy kisebb csata, akkor csak tippelhetem, hogy megtámadták a házat vagy eljött a világvége. Ez utóbbinak nem örülnék, még sok dolgot szeretnék megcsinálni.
          A finom illatról gyorsan kiderül, hogy az ágynál lévő tálcáról jön felém, mellette pedig Greg ül.
          - Jó reggelt! Hogy aludtál?
          Kicsit ki vagyok melegedve, gondolom a meghűlés elleni főzet is hatott az éjszaka. Kicsit homályosan, de emlékszem rá, hogy Augustot láttam kinn, majd később rákérdezek, hogy minden rendben van-e.
          - A barátaid éppen ölik egymást, azért ekkora a hangzavar?
          A reggeli valami mennyeinek tűnik, rögtön magamhoz is veszem, és falatozni kezdek belőle. Miért van olyan érzésem, hogy ebből a találkozásból még baj lehet a későbbiekben? Egyelőre elhessegetem ezt az érzést, majd később foglalkozok vele. Most szeretném kiélvezni ezt a pillanatot.

öltözék

Esmét Gregory vitte fel a hálószobába és egy cseppet sem bántam most. Még a végén megint rám törne az az átkozott gyengeség és letalálnám ejteni esetleg útközben vagy együtt gurulunk le a lépcsőn.
Ainsleyre pillantottam. Biccentve jeleztem, hogy azonnal jövök, aztán megindultam én is az emeletre a keskeny lépcsőn. Minden fok megnyikordult a lábam alatt, a hideg rázott a hangtól. Azonban egészen máshol jártam fejben: a Mungóban, azon az estén… a szemébe nézve annak a furcsa fickónak. A rettegés és a vágy egyszerre futott át a testemen és nem hagyott nyugodni.
Nem is emlékeztem hogyan jutottam el a hálóig, de amint átléptem a küszöböt és meghallottam Gregory hangját, ismét észhez tértem.
– Szívesen, hercegnőm – felelte színpadiasan a köszönet hallatán. – Palacsinta rendelés felvéve.
Vigyorogva fordult felém. Ahogy találkozott a tekintetünk, leolvadt az arcáról a mosoly. Lassan lépett mellém, megéreztem a karomon a kezének a szorítását. „Mi a baj?” – olvastam le a szájáról a kérdést, de nem várt választ, csak tovább haladt a ajtó irányába.
– Szép estét! – kiáltott vissza.
Kettesben maradtam Esmével, így leültem az ágy széléra. Gyógyítóként mindenképpen szerettem volna még egy utolsó pillantást vetni rá. A bájitalok miatt pilledhetett el és ez bizony jó jel. Egy kellemes, mély alvásnál semmi sem segíti elő jobban a gyógyulást. „Épségben akarlak visszaküldeni a vőlegényednek” – gondoltam.
Nem is tudom, mikor éreztem utoljára ilyen elszántságot. Talán még a titokzatos alak felbukkanása előtt, mikor nem rettegtem visszatérni a Szent Mungóba és néztem be minden sötét sarokba, vagy elhagyatott folyosóra. Nem hallottam lépteket a hátam mögött és reszkettem éjszaka az utcán egyedül. Minden olyan más lett… mintha az Augustus, akit ez a kistársaság megteremtett eltűnt volna és valami idegen pillanatana vissza a tükörből minden reggel.
– Nincs mit megköszönnöd – válaszoltam és erőltetve elmosolyodtam. – Az a dolgom, hogy segítsek és most neked van a legtöbb pihenésre szükséged.
Láttam rajta, hogy nagyon fáradt. Igazából valahol megértettem, elég sok mindenen ment egyetlen nap alatt keresztül és csupán a szerencsén múlt, hogy éppen jókor voltam jó helyen.
– Megvárom míg elalszol, aztán én is lefekszem – folytattam suttogva.
Nem tartott sokáig a dolog. Addig is végig néztem a szoba berendezésén, ami mindig is otthonosnak, ugyanakkor idegennek tűnt. Az én szobám annak idején odalent volt, közvetlenül a nappaliból nyílt. Apám költöztetett csak ide és közösen újítottuk fel a helyiséget. Azt akartam, hogy elfelejtsem, amit anyám tett velem, a bántó szavait. Azonban nem tudtam. Mindig ott motoszkáltak bennem.
„Sosem leszel normális” – annyiszor mondta el. Azóta nyilván megbánta, a viselkedése erre utal… mégis igaza volt. Tudom, hogy értelmes ember nem vonzódna egy gyilkoshoz, egy olyan alakhoz, aki kishíján megölte. Anyám ennek tudatában valószínűleg újra közölné, mennyire nem vagyok ép.
Lassan vánszorogtam ki a szobából. Az ajtót éppen csak behajtottam, hátha valamire szüksége lesz később még Esmének.
Gregory horkolása csapta meg a fülemet. Apám szobájából csak a sötétség szűrődött ki, nyilván leoltották a lámpákat és ők is nyugovóra tértek. Én is csak egy párnára, meleg takaróra vágytam, de tudtam: nem alhatok még.
A nappaliban már csak a kandalló tüzének meleg fénye pislákolt. Ainsley a földön ágyazott meg magának, közvetlenül a kandalló mellett. Nekem is készített egy párnát és egy pokrócot a kanapéra.
– Komolyan ott akarsz aludni? – érdeklődtem és megálltam felette.
Egyébként megdöbbentően kényelmesen elhelyezkedett, ahhoz képest, hogy csupán egy szőnyeg választotta el a hideg padlótól.
– Láttam a képedet a konyhában. Pihenésre van szükséged! – válaszolta kimérten.
Valójában dühösnek láttam, mint azon az éjszakán a Mungóban. Egyszerre aggódott és öntötték el az indulatok.
– Nem fogok most vitatkozni veled. Túl késő van és tudom, hogy nem vagy jól… de talán az igazat elmondva megkönnyebbülnél – magyarázta.
Hallottam a hangján, hogy fáradt. Még aközben is hogy megszabadultam a felesleges holmiktól – kivéve a pálcámtól. Óvatosan léptem át felette és bújtam be a takaró alá. A párnára téve a fejemet azonnal el is fogott az álmosság. Jól tudtam, hogy minden erőmre szükségem lesz, ha ébren akarok maradni… és nagyon óvatosnak, hiszen Ainsleynél éberebben alvó ember nem ismerek. „Nem csoda, hogy tehetséges auror, hiszen még álmában is képes figyelni” – egy kicsit baljós volt a gondolat.
– Nincs okom eltitkolni előled semmit – hazudtam és hátat fordítottam neki. – Jó éjt!
Nem válaszolt.
Csak azt hallottam, ahogy pár percig mozgolódik. Figyeltem a zajokat. Először csupán a tűzropogást hallottam, aztán végre megérkezett az a megnyugtató szuszogás. Legalább negyven percig kellett erőlködnöm, hogy ne aludjak el. A szemeim fájtak és könnyeztek az álmosságtól. Túl hosszú volt ez a nap és mostanában akármennyit feküdtem, képtelen voltam kipihenni a történteket.
Felültem és olyan lassan, óvatosan léptem át Ainsley felett, ahogyan csak tudtam. A cipőmet nem húztam fel, csak felkaptam a dohányzóasztal mellől és úgy osontam ki az előszobába, majd nyitottam ki az ajtót.
Csupán a küszöbről fordultam vissza. Még mindig nem hallottam odabentről mozgást és ez megnyugtatott. Pillanatok alatt a cipőmbe bújtam és kiosontam a kertbe.
A környéken minden csendes volt és hátborzongató. Nem volt rajtam kabát, így a hideg is kirázott és könnyen a csontomig hatolt, de nem különösebben érdekelt.
Kirángattam a pálcát a nadrágom zsebéből és előre szegeztem. Készen álltam az utolsó nyom eltűntetésére is, de nem gondolkodtam igazán. Olyan volt, mint egy holdkóros, gépiesen mozogtam. „Gyorsan” – ez uralkodott el a gondolataim felett.
– Invito láda – nyögtem.
Egy pillanat múlva egyenesen felém repült az „ajándékomat” rejtő doboz. A kezemben volt és elfogott az undor. A hányingerem felerősödött – ami egyébként a Szent Mungóban történtek óta kínzott.
Lettem a ládát a földre és egy Piroinitoval lángba borítottam. Hosszú ideig álltam mellette, azt várva, hogy porig égjen. Sóhajtva takarítottam el a nyomokat, hiszen hirtelen úgy éreztem: egy kő esett le a szívemről. „Talán vége” – gondoltam. Végül is a fickó nem bukkant fel, de az mindennél jobban zavart, hogy tudja ennek a háznak a címét és ismeri a családomat.
Visszafordultam a ház fel, de csak egy halk kiáltást tudtam hallatni. Valaki közvetlenül mögöttem állt. A szívem olyan hevesen vert, hogy legalább egy perc kellett, mire felfogtam: Ainsley az.
– Merlinre! – A kezemet a mellkasomra szorítottam.
– Mi a francot művelsz? – mordult rám.
Csak megráztam a fejemet, aztán lesütöttem a szemeimet. Nem akartam válaszolni és nem is igazán tudtam volna.
Hamarosan visszatértünk a házba és csak ültünk egymással szemben. Ő az egyik fotelban, én pedig a párnám mellett a kanapén. Hirtelen már nem is tűnt annyira fáradtnak, sőt mintha az alkohol, amit elfogyasztott egyszerűen felszívódott volna egyik pillanatról a másikra. Én is hasonlóan éreztem magamat, már nem gyötört az álmosság.
– Meddig akarsz még nekem hazudni? – Jött a kérdés valamikor hat óra körül.
El sem tudtam hinni, hogy ilyen hosszú ideig csak ültünk egymással szemben. Egyenesen engem nézett végig, majd fel-felmordult. Azt várta, hogy mondjak valami, magyarázkodjak… de egyszerűen nem tudtam. Képtelen voltam a megfelelő hazugságot kitalálni.
– Válaszolj!
– Nem akarok válaszolni – feleltem dacosan és felkeltem a kanapéról.
Átmentem a konyhába, de oda is követett. Addig gyötört, míg a többiek fel nem ébredtek a vitázásunkra. Ellőttük ezt nem akartam folytatni, viszont tisztában voltam vele: Ainsley nem hagyja annyiban a dolgot.
A reggeli is kész volt már, mikor még mindig faggatózott. Ráadásul elkezdett olyan elméleteket gyártani, amik nem is álltak olyan közel a valóságtól. Ez megrémített. Rettegtem, hogy rájön, mit érzek és mit tett velem majdnem az az ember.
– Van valaki más, igaz? – kérdezte és nem is törődött azzal, hogy mellette Gregory éppen egy tálcára pakolja a reggelit Esmének.
Általában nem beszéltünk a kettőnk között lévő kapcsolatról a barátainknak. Előttük mi csak ugyanaz a Baxter és August voltunk, mint bármikor máskor. Azt persze sejtettem, hogy ő már kitálalt nekik erről és ezért nem is tűntek meglepettnek… csupán a vita okozott némi kellemetlenséget.
– Nem tudom, miről beszélsz – válaszoltam ridegen.
– Ezt felviszem Esmének… addig ne öljétek meg egymást, ha lehet – jegyezte meg Gregory kissé érdektelenül.
– Megyek én is, pont meg akartam nézni hogyan érzi magát.
Ainsley azonban megragadta a karomat, még mielőtt elhagyhattam volna a konyhát. Azonnal kirángattam a szorításából a csuklómat és a szemébe néztem. Még mindig dühösen látszott, ugyanakkor nagyon tanácstalannak is, ami miatt megsajnáltam. „Nem akarom ezt tenni vele… mégis muszáj.”
– Nem végeztem – morogta.
– Én viszont igen – feleltem és faképnél hagytam.
A kialvatlanság ellenére úgy rohantam fel a lépcsőn. Kettesével vettem a fokokat és alig vártam, hogy a szobában legyek.
Esmé már ébren volt és egészen jó bőrben volt. Persze pont azt a kérdést hallottam meg, amit nagyon nem szerettem volna. Kellemetlenül éreztem magamat és nem csak azért, mert felkeltettük a vitatkozásunkkal. Egyszerűen nem szerettem a feltűnősködést.
– Jó reggel, Esmé – köszöntöttem kicsit rekedten. – Ne haragudj, Asinleyvel volt egy kis… mindegy! – dadogni kezdtem.
Nem kell végül is elmondanom neki semmit. Úgy lesz a legjobb mindenkinek. Az elsődleges dolog most az, hogy megreggelizzen és épségben hazajusson.
Leültem az ágy másik oldalára. Megnéztem az arcát, már nem volt olyan sápadt, mint az éjszaka.
– Greg, kimennél míg megvizsgálom a hölgyet? – fordultam a barátom felé.
Biccentett, majd az ajtót behúzva maga után távozott a helyiségből. Valahol örültem, hogy Esmével lehetek… ő az egyetlen, aki nem volt szemtanúja a konyhában történteknek. Azt persze biztosan tudtam a kérdés alapján, hogy hallott valamit, de ez talán kevésbé volt kényelmetlen.
– Minden rendben? Fáj még a lábad? – kérdeztem. – Megnézem és ha minden rendben van hazamehetsz. Előtte használhatod a fürdőt is akár.