Kéretlen mecénás

Hertfordhire városa
Esmé Fawcett lakása



Esmé egy kis lakásban lakik, Hertfordshire város egy nyugodtabb részén.
Egy társasház tetőterében van kialakítva direkt művész palánták számára a mugli egyetem miatt is,
ami itt található. Rövid idő alatt belakta a helyet. A műterem, ahol az illusztrációkat és
festményeket készíti egy hatalmas és világos helyiség. Bár zsúfoltnak tűnik, valójában minden a
megfelelő helyen van, hogy kényelmesen el lehessen érni. A hálója ezzel szemben kisebb, és alig
lehet ott mozdulni. A vendégeket a konyhában szokta fogadni. Szerény hajlék, amit a kiadóban
keresett munkájából tart fenn.

~ set ~

          Most komolyan, miért ma? Lassan kezdem bánni, hogy múltkor belementem abba a találkozóba Phillippel. Olyan, mintha rajtam keresztül akarná megbékíteni szerelmem szívét. Valahol persze igaza is van, hiszen ha én meg tudok neki bocsájtani, és ki tudom jelenteni, hogy bízom benne, akkor talán Elliot is elkezd felolvadni kicsit vele szemben. De ez még rengeteg idő, és az, hogy fizetni akarja az iskolám és a kieső időt, amikor itthon gyakorlok és tanulok, és nem tudok dolgozni járni, az nem elég ehhez. Engem nem tud pénzzel megvenni, még akkor sem, ha az ajánlata nagyon csábító.
          Szerelmemnek csak annyit mondtam, hogy eljön ma hozzám, de azt nem tudom, hogy a féltestvérei is jönnek-e. Mondjuk el tudtam volna képzelni szórakoztatóbb programot is Valentin napon, mint az apjával és a testvéreivel találkozni. De azért azt is megértem, hogy kell valami álca annak érdekében, hogy nyugodtan találkozhasson a fiával. Amit mondjuk nem értek meg, hiszen miért ne találkozhatna valakivel, aki után külföldre és az országon belül is bárhova elmegy? Mindegy, nem az én dolgom.
          Megfordulok az ágyon, és adok egy csókot. Ideje lesz felkelnünk, lassan dél van. Nem akarom, hogy üres gyomorral vágjunk neki a napnak. Főleg azok után, amit egész délelőtt műveltünk. Azt hiszem, a gombócban földön lévő lepedő és a fülledt levegő a lakásban pont elég bizonyíték rá, mit is csináltunk.
          - Lassan mennünk kéne. Még rendet kéne raknom kicsit. A költözés miatt nagyon nagy a kupi otthon – adok még egy csókot, majd elfekszem a hasadon, ügyelve a sérülésedre.
          Szerencsére Daniel azt mondta, hogy az a sérülés sokkal gyorsabban javul, mint a lábadon lévő. Azért nem árt óvatosnak lenni. Szóval ma az ünnep és a sérülésed miatt kivételesen az ágyba kapsz egy kis előételt. A többit majd nálam megesszük. Nem én, hanem anyu, de készül nekünk. Még akkor kértem meg rá, mikor kiderült, hogy mi lesz a mai program. Azonnal tudtam, hogy nem lesz időm a főzésre, ezért inkább csak kényeztetlek. Lenge szatén hálóruhám felcsúszik rajtam, ahogy az orrod hegyére is adok egy puszit, majd felállok.
          - Mindjárt jövök, ne menj sehova!
          Egy tálcával a kezemben térek vissza, rajta kis falatnyi szendvicsekkel, kávéval és egy kis desszerttel. Szív alakú süteménnyel. Soha nem gondoltam volna, hogy valaha úgy belezúgok valakibe, mint szerelmembe, hogy még ilyen nevetséges dolgokat is tenni fogok, mint a szív alakú csokis-epres sütemény. Leteszem az ágyra, majd megfogom az egyik kis falatkát, és a szád felé nyújtom.
          Ez elég nyálas szokás, nem is csinálom sokáig. Pontosabban még egyszer, aztán újra felállok.
          - Lezuhanyozom, sietek, és kicsit előre megyek rendet rakni, rendben?
          Te úgyis láttad mekkora a rendetlenség. Ráadásul a ruhám is ott van, amiben lenni szeretnék. A vacsi úgyis csak aztán lesz, hogy Phillip és a többiek elmentek. Kihasználom a lehetőséget és jó hosszan áztatom magam a forró zuhany alatt. Kicsit szeretném, hogy átmossa rajtam a gondokat. Nehéz délután elé nézünk.
          Azért nem töltök benn órákat, és egy törölközőben indulok a keresésedre. A tegnapi ruhámat veszem vissza, a szakadt melegítőt, és a rongyos pólót, amin már díszeleg néhány festék folt. És nem utolsó sorban, azért szeretném még ellenőrizni azt az ajándékot, ami remélem egyszer nem a mi lakásunk falát díszíti, hanem a gyerekekét. Olyan izgatott vagyok, hogy tetszik-e majd neked. Adok egy csókot, majd távozom is, hogy nyugodtan tudj készülődni. Ugyan van nálam néhány ruhád, de nem hiszem, hogy abban a szakadt farmerben akarsz lenni.

          Varázslattal gyorsan rendet rakok, a műteremben is, talán meg akarnak majd nézni egy-két képet. Az ajándékod szépen becsomagolom, majd vetek egy pillantást a nyakláncra. Tudom, hogy apa boldog lenne, ha élne. Mindig boldog volt, mikor én is, és tudom, hogy csak ez számított neki a legjobban. Meg persze anya boldogsága. Még neki is be kéne mutassalak. Leülök a konyhába egy pillanatra, hogy összeszedjem a gondolataimat. Még elő kell készítenem néhány dolgot, teavizet feltenni, de most muszáj pihennem kicsit. Pedig még át is kéne öltöznöm. Szerencsére megérkezel, és boldogan integetek.
          - Ülj le. Remélem te nem vagy olyan fáradt, mint én.
          Bár tudom, hogy délben keltünk ki az ágyból, azért egy ekkora pakolás után legszívesebben visszafeküdnék, és nem csinálnék semmit órákon keresztül. Mostanában sokszor is van ilyen, de szeretném kihasználni az időt, amíg kevesebbet tudsz mozdulni. Aztán úgyis ki tudja mi lesz. Te jó, ez most jut eszembe. Ugye Phillipnek nem fordult meg a fejében, hogy a mecénásomként szórakoztat azokban az időkben, mikor nem vagy itthon? Kiráz a hideg erre a gondolatra.
          - Elmegyek átöltözni, azonnal jövök. Vagy szeretnél látni közben? – kacsintok.
          Elégszer láttál már meztelenül, szóval nincs mit takargatnom előtted. A képet jól elraktam, biztos nem találod meg, még akkor sem, ha használod a képességed, mert egy kis mágiát is csempésztem bele. És nem is olyan nagy kincs, csak nekem.
          - Félsz a találkozástól? Mi lesz, ha nem tudsz közös nevezőre jutni velük? Phillip nagy kockázatot vállal, de őszintének látom a próbálkozásait, hogy rendbe hozz a korábbi hibáját. Még azt a nyakláncot is hozta neked.
          Az viszont meglepett, hogy nem mesélt semmit a bűbájokról, amik rá kerültek csak azért, hogy még biztosabban nyomon követhessen, és biztonságban tudhasson. Remélem, tényleg remélem, hogy az esetemben nem talál ki semmi ilyet, mert nincs rá szükségem.
          - Aztán majd szeretnélek bemutatni anyának és annak a háztársamnak is, akitől visszakaptam a nyakláncom. Még mindig nem fér a fejembe, hogyan kerülhetett hozzá.
          Sok lehetőség lehet rá, azért nem vitatom, hogy az esélye nulla, de nagyon kicsi, ez biztos.
          Pár perc múlva már készen vagyok, és az utolsó simításokat végzem a konyhában, hogy fogadhassam a vendégeinket. Csak én izgulok ennyire nagyon vagy te is? Tördelem kicsit a kezem, mert tudom, hogy ez a hely nem éppen arra való, hogy egy olyan elit családot fogadjon, mint Phillipék. Megcsókollak, megölellek, egy kis időre menedéket keresek az ölelésedben. Aztán fellobbannak a lángok a kandallóban. Innen már nincs visszalépés, vágjunk bele a közepébe.

[viselet]

Esmé nélkül valószínűleg nagyon magányosan teltek volna a lábadozással töltött napok. Az azonban még biztosabb, hogy nélküle inkább tettem volna tönkre magamat és lopkodtam volna tovább, nem törődve a következményekkel. Mindenesetre megvannak a módszerei arra, hogy a kellő ideig ágyban tartson.
Az ágy mellett árválkodó virágcserépre néztem… illetve az annak támasztott botra. Dean hozta néhány napja. Segíteni akarta ezzel, hogy könnyebben mozogjak, de én úgy éreztem, mintha azt a láthatatlan kést alaposan megforgatták volna a szívemben. Hát ennyire rosszul festek? – gondolkodtam el többször is azóta, most azonban idáig nem jutottam el. Esmé a testemhez simult, az ujjaim pedig ösztönösen a végig simítottak a haján. A csók még egy kávénál is jobban magamhoz térít, habár jó ideje fent vagyunk… éppen csak mással szórakoztattuk magunkat, mint a reggelivel.
 – Biztosan muszáj ezt ma? – kérdeztem kicsit rekedten.
Nem volt kedvem a nagyságos Phillip Rowle társaságához. Arról persze fogalmam sem volt, hogy hozza-e a lányait… ugyan említette a dolgot korábban, de nem gondolhatta komolyan. Mégis csak a saját jó hírnevét kockáztatná ezzel a családján belül. Én csupán egy fekete folt vagyok egy hófehérre mosott terítőn – legalábbis az apám és a rokonai szemében. A saját szememben szerencsés vagyok, hogy nem keveredtem a kelleténél jobban közéjük. Az a sok nevetséges szabály csak tönkre teszi az ember életét… ráadásul az enyém is éppen most kezd jól alakulni. Valójában semmi szükségem még több problémára és a Rowle család igenis azt jelenti az én esetemben.
Nem nagyon érdekelt az, hogy Valentin nap van. Nem vagyok romantikus típus és ezen változtatni sem igen szeretnék. Leginkább azért foglalkoztam vele, mert úgy éreztem Esmének fontos. Daniel segített neki ajándékot választani és ezúttal pénzem is volt, amivel kifizessem. Remélem örülni fog neki.
– Ha szeretnék sem tudnék elmenni olyan könnyen – válaszoltam.
Hamarosan előkerült a reggeli és jól esett, hogy kivételesen az ágyba kapom. Habár sokat ettem mostanában a hálószobában, de Esmé sosem maradt itt velem, hiszen az iskolában vagy a munkahelyén akadt dolga… nem kérhettem tőle, hogy egész napokat töltsön mellettem. Az nem lett volna igazságos vele szemben.
– Minden reggel etethetnél így – mosolyodtam el a második falat után.
Míg ő lezuhanyozott befejeztem a reggelit – a felét legalábbis megettem, de öltözni csak akkor álltam neki, mikor már elment. Egyszerű ruhákat vettem fel, egy kevésbé szakadt farmert és egy szürke, kötött garbót. Ez pont elég volt ahhoz, hogy meghúzzam magamat az egyik sarokba. Az öltözködés amúgy is nehezen megy mostanában és nagyon fárasztó.
A bakancsomba is éppen csak beléptem és az apámtól kapott nyakláncot a fürdőszoba tükör előtt dugtam be a pulóver alá. Ha mégis elhozná a lányait, nem akartam, hogy ezt meglássák… de aztán szemtelen gondolat férkőzött be a fejembe: Mi lenne, ha felvenném a Rowle-gyűrűt? Elvigyorodtam az ötleten. Bizonyára botrány törne ki. A mosdótál szélén felejtett ékszer után nyúltam és a balkezem gyűrűsujjára húztam.
A vigyort le sem tudtam törölni a képemről. Úgy simítottam végig a hajamon. Nem érdekelt különösebben a külsőm, ezért egy gyors arc és fogmosással zártam a fürdőszobai teendőket.
Vajon apám ezt mivel magyarázza ki? – gondolkodtam el és elindultam a nappaliba. A dohányzóasztalról felkaptam a táskámat, amiben Esmé ajándéka volt.

A kandallóból kilépve Esmét pillantottam meg elsőnek. Csupán intett felém egyet, miközben megpróbáltam kézzel leporolni magamat. Szerencsére nem lett annyira kormos a ruhám, hogy varázsaltra legyen szükségem.
– Látom, egész jól haladsz a rendrakással – mondtam.
Alaposan körbejárattam a tekintetemet a lakás belátható részein. Valóban elég rendetlen volt a lakás, mióta csak felmerült a költözködés ötlete. Szerettem azt az állapotot, egy újabb jele volt annak, hogy ami közöttünk van működik. Jó volt minden reggel úgy ébredni, hogy van valaki mellettem… és ha egyszer teljesen visszanyerem az erőmet, nagyon nehéz lesz ezt magam mögött hagyni.
Esmének persze nem említettem, hogy Daniellel mennyit beszélgettünk a jövőre a legutóbbi látogatása alatt. Ő akkor iskolában volt vagy dolgozott – már nem emlékszem pontosan –, de az öcsém komolyan akart velem szót váltani. Dean és ő közösen szerettek volna egy kis patikát nyitni odahaza, vidéken. Azt persze mindig is tudtam, hogy a mostohaapám kiválóan ért a gyógynövényekhez, nem véletlenül dolgozott annak idején a Mungóban, majd egy vidéki ispotályban. Danielről nagyjából ugyanez elmondható. Nem csodálkoztam, hogy fellelkesítette egy családi vállalkozás ötlete, így Amberrel együtt vidékre tudna költözni és akár teljesen új életet is kezdhetne. Azt hiszem, felesége halála után erre szüksége is volna.
Az egyetlen meglepetés az egészben az volt, hogy engem is be akartak vonni. Nem adtam választ a kérdésre… már a puszta gondolattól is elszorult a torkom: feladni azt, ami vagyok. Valahol mélyen persze tudtam, hogy Danielnek igaza van. Ha rendes férj akarok lenni, akkor valami alapot kell teremtenem a közös életünknek. Ugyanakkor Esmé belém szeretett, a tolvajba és nem a patikusba – aki meglehetősen távol áll minden téren tőlem.
A táskámat ledobtam az egyik székre, majd én is leültem.
– Szeretnélek látni mindenhogyan… – válaszoltam vigyorogva.
Már annyiszor láttam ruha nélkül, hogyha lehunytam a szememet szinte láttam magam előtt, ahogy átöltözik. A teste minden apró mozdulatát könnyedén felidéztem és már ettől újra belészerettem. Még mindig nehezen fogtam fel, hogy van olyan ember, aki kívülről és belülről is vonzó… és ennyire félek az elvesztésétől. Sosem éreztem még így, ezért volt egyszerre ijesztő és csábító a most kialakult helyzet. Talán nevetségesen hangzik a számból: de én már csak boldog akartam lenni. Esmének egy patikus kevés lenne… – futott át az agyamon. Szerettem volna tudni, mi fogta meg bennem, de csak az izgalomra, a kalandokra tudtam gondolni. Tudom, hogy nem vagyok jóképű vagy éppen erős. Ezek olyan tulajdonságok, amik távolállnak tőlem. Vajon mi történne, ha még ezt az utolsó különlegességet is elveszíteném? Akkor hová kerülnék Esmé szívében és hogyan tekintene rám… és én hogyan tekintenék magamra?
A következő kérdése térítette magamhoz: – Félsz a találkozástól? Mi lesz, ha nem tudsz közös nevezőre jutni velük? Phillip nagy kockázatot vállal, de őszintének látom a próbálkozásait, hogy rendbe hozz a korábbi hibáját. Még azt a nyakláncot is hozta neked.
– Félnem kéne két sznob fruskától? – kérdeztem és közben megrántottam a vállamat. – Nem különösebben izgat az egész. Csak egy gesztus apám részéről, amivel igazából magát keveri bajba.
A szívem persze egészen más szavakat suttogott: Utálni fognak, pedig a testvéreim. Nem tartottam ettől, egyszerűen csak tudtam, hogy így lesz. Nem számítottam a részükről semmire. Miért is szeretnének? Valószínűleg, ha ki is derülne, hogy ki vagyok én vetélytársat látnának bennem, vagy valakit aki veszélyes a családjuk hírnevére.
–Aztán majd szeretnélek bemutatni anyának és annak a háztársamnak is, akitől visszakaptam a nyakláncom. Még mindig nem fér a fejembe, hogyan kerülhetett hozzá.
Mrs. Fawcett megismerését szívesen elkerültem volna. Nem vagyok az anyukák kedvence, nem mintha bemutott volna bárki is a szüleinek, de ezzel még anélkül is tisztában voltam. Valójában senkinek sem vagyok a szíve csücske, egyrészt a kisugárzásom miatt, másrészt a „munkám” is eléggé taszító a legtöbb ember számára.
Csak bólintottam lassan.
Hamarosan minden rendben volt és Esmé ismét hozzám simult. A csókunkat csupán a kandallóban fellobbanó tűz törte meg. Hirtelen elkapott a lámpaláz és éreztem, ahogy a fülem hegye vörös lesz. Reméltem, hogy az arcom nem öltött halvány rózsaszín árnyalatot, ahogyan általában szokott. Nyugalom, csak Phillip lesz az! – bíztattam magamat, de nem egy alak került elő a kandallóból. Az egyik valóban apám volt, de két barnahajú, szigorú tekintetű nő követte.
A lélegzetem is elállt, miután Mr. Rowle egy gyors kézfogással üdvözölt, majd félre állt az útból. Egy sötét szempárral találtam szembe magamat. A csillogásuk olyan ismerős volt, a vékony ajkak és a hófehér bőr… amit már az ujjaim is végig simítottak, valamikor régen.
– Lis? – suttogtam meglepetten.
Ez volt az egyetlen szó, amit ki tudtam nyögni az érkezésük óta. A szívem nagyot dobbant a meglepetés hatására. Jól emlékeztem arra a gondolatra, ami apám szavait követte. A sérülésem napján kimondta az idősebbik lánya nevét: Lisbeth. Nekem pedig azonnal az egyik régi barátnőm jutott eszembe.
Az utolsó Roxfortban töltött évem elején történt. Talán egy héttel a tanév kezdete után. Jasper barátom – aki azóta minden bizonnyal auror lett – beszélt rá erre a lányra is, akárcsak később Lucy Blackwellre. Szórakozásból belement a dologba és életem legborzalmasabb négyhetes kapcsolatán estem túl. Lisbeth úgy viselkedett akár egy elkényeztetett kölyök – mert hát, ahogy a mellékelt ábra mutatja, az is.
– Fogalmam sem volt róla, hogy Rowle a vezetékneved… – nyögtem ki és most eddigra már biztosan tudtam, hogy elpirultam.
Nem igazán attól, hogy a saját féltestvéremmel tettem meg egy-két dolgot… sokkal inkább a puszta emlékektől. Vajon őt is zavarba hozza az ilyesmi? Kétlem, mindig is jó volt abban, hogy elrejtse az érzéseit. Ebben aztán még nálam is ügyesebb volt, talán ezért is zavar a ridegsége akkoribban. Azt hiszem az egyik volt azok közül az emberek közül, akik a puszta jelenlétükkel képesek voltak felbosszantani. Nem is csoda, hogy olyan gyorsan búcsút intettünk egymásnak.

~ set ~

          Érzem, hogy egy merő görcs a gyomrom. Az iskolán és a legközelebbi munkatársaim kivételével nem sokan látták a munkámat úgy, hogy azt véleményezni is kell. Mert akármit mond is Phillip a lányainak szerelmemről, ha miattam hívta ide őket, akkor muszáj lesz képeket mutatnom nekik.
          - Azt hiszem, az éjszaka után már csak egyféleképpen szeretnél majd látni – mosolyodom el, mert egy igazán különleges dologgal készültem.
          Nem tudom, melyiknek fogsz majd jobban örülni, de azért sejtésem van. Nem véletlenül jártam annyit Syrennel az elmúlt napokban a boltokat a tökéletes fehérnemű megtalálása miatt. Remélem, azért majd megtanulod, hogy engem egyre nehezebben tudsz átverni.
          - Én tartok tőlük. Még te se láttad úgy igazán a munkáim, és adok a véleményedre, hisz tudod, de ez akkor is más lenne. Ha Phillip támogatna, akkor kicsit kitágulna a világ. Mehetnék külföldre is kiállításokat szervezni, és tanulni. Akár veled is mehetnék néha, és akkor nem lennénk annyit távol egymástól.
          Valahol örülnék neki, ha sikerülne, és csalódnék, ha nem, de nem dőlnék a kardomba sikertelenség esetén. Így is jól el vagyunk. Ki fogom bírni, ha mégse tudok ott lenni veled minden pillanatban. Tudom, mire gondolsz. Félsz megismerni anyut, mert félsz a véleményétől. Talán ez a kétség még velem kapcsolatban is ott volt benned eleinte. Remélem most már nem.
          - Szeretni fog – simogatom meg az arcod. – Talán nem azonnal, de anya mindig azt akarja, ami nekem jó. És nekem nagyon jó melletted.
          Megcsókollak egészen addig, amíg a lángok lobogni nem kezdenek. Akkor felállok az öledből, és a kandallóhoz lépek. Sorjában köszöntöm a belépőket.
          - Üdvözlöm önöket, Esmé Fawcett vagyok.
          A két nő biccent csak, aztán odalépnek hozzád. Először az idősebbik mutatkozik be, majd a fiatalabb. Ahogy látom, valamiért engem levegőnek fognak tekinteni ebben a beszélgetésben. Nem tudom miért, de valamiért elfog egy rossz érzés. Rád nézek, aztán kicsit ledermedek. Végül pedig mikor magamhoz térek, csak egy dolog csúszik ki a számon.
          - Ti ismeritek egymást?
          Aztán hirtelen észbe kapok, és hellyel kínálva a vendégeimet, elkezdem forralni a teavizet is. Nem tudom, miért döbbentett meg ennyire, hiszen miért ne lehetne, hogy ismerik egymást? Ránézésre egyidősek lehetnek. A fordulat viszont az számomra, hogy nem csak engem lepett meg ez a felismerés, hanem Phillipet is. Vajon most mi jár a fejében?
          - Te voltál az egyetlen talán, aki nem tudta. De ez már akkor sem lepett meg, most sem fog – szólal meg Lis. – Tudod, egy olyan nemes család sarjának lenni, mint a Rowle, több előnnyel jár, így például azzal, hogy mindenki ismeri a neved és a kiléted.
          A legtöbb dolog, amit tenni tudok, hogy a tekintetem járatom közted és Lis között. Egy idő után még Phillip között is.
          - Azért ez nem igaz, Lisbeth! – szólal meg szigorúan. – Tudom, azt szeretnéd, hogy újra régi fényében ragyogjon a nevünk, de az egy hosszú folyamat. Nem meglepő, hogy vannak olyanok, akik nem ismerik úgy a múltunkat és a jele…
          - Ez a baj. Hogy vannak ilyen emberek!
          Nem lehet könnyű egy ilyen lánnyal együtt élni, és már értem, miért akar Phillip a lehető leghamarabb elrendezni néhány dolgot. Így a te ügyeid is. Lisbeth-re nem fogsz tudni majd számítani később. Tekintetemmel Prue után kutatok, aki jelenleg nagyon veled van elfoglalva és a gyűrűvel. Mikor vetted fel és miért? Phillip is követi a lánya tekintetét, majd megint megáll az ütő benne. Látom, ahogy elfelejt levegőt venni.
          - Igyon egyet, Mr. Rowle – tolok elé egy csészét. – Látom, hogy jót fog tenni.
          Szinte gépiesen emeli a szájához a csészét, amit Lisbeth észre is vesz, de nem ő szólal meg. Itt botrány lesz, ez nem kérdéses.
          - Az a gyűrű nagyon hasonlít Janus bácsiéra. Nem…
          - Elnézést, hogy közbeszólok – próbálom menteni a helyzetet. – De kérnek egy kis süteményt? Házi készítésű, a legfinomabb cukrászdából, amit boszorkány üzemeltet.
          Néma csönd következik, nem tudom mit kéne most tennem, aztán rájövök, hogy ez nem volt elég. A fiatalabbik Rowle lány pont ott folytatja a mondatot, ahol félbeszakítottam.
          - Nem az elveszett Rowle gyűrű, amit olyan régóta keresel, Apa?
          Leülök egy székre, és jobbnak látom, ha nem szólok most egy ideig. Inkább csak külső szemlélője leszek egy kialakulni készülő katasztrófának.
          - Az nem lehet. Azt mondtad, hogy egy tolvajnál van, aki külföldre vitte? A nagyapa szerint azóta se tudta visszaszerezni, és ezért…
          - De rajta van a címerünk – erősködik a kisebbik.
          A tekinteted keresem, mert tudom, hogy ebből nem fogok jól kijönni, de a legnagyobb vesztese az estének Phillip lesz, ha nem állítja le a lányait.
          - Az a gyűrű valóban külföldön van, és tudjátok a történetét. Az pedig nem a mi címerünk, csak nagyon hasonlít rá. A muglik között van egy hasonló nevű család. Talán az ő gyűrűjüknek a másolata. Manapság már olyat csináltatsz, amilyet akarsz.
           Meglep, hogy az apád ennyire tájékozott a varázstalanok ügyeiben. Ha jól emlékszem Willow meséiből, akkor Kean egyáltalán nincs képben a mugli világgal, nemhogy közöttük lévő nemesi családokkal. De igazából nem tudom, miért vagyok meglepve. Egy protektornak jó, ha ismeri mind a két világot. Elég sok sajnálatos baleset történik, és ha én is kiállításokat szeretnék szervezni közöttük, akkor nem árt egy olyan emberre támaszkodni, mint Phillip.
          - Elliot, ugye jól gondolom, hogy ez egy hamisítvány csak?
          Az apád egyenesen a kezedbe adja a sorsát. Ha bevallod a gyűrű eredetét, akkor a két nő szétkapja a lakásom egy pillanat alatt, ha csöndben maradsz, akkor még jól is elsülhet ez a dolog. Felállok a helyemről, és odaülök melléd, ügyelve arra, hogy ne okozzak fájdalmat. Átölelem a derekad. Nem érdekel, hogy mit szólnak. Művész vagyok, különc, és csak azért, mert a rokonaid, Phillip lányai, még simán rálépek bármelyiknek a lábára, ha rosszat szól.
          - Kaphatnék még egy kis italt? Töklé esetleg van itthon? – szólal meg Lis. Mintha féltékenység csillanna a szemében, bár nem hiszem, hogy lenne mitől félnem.
          - Hogyne. Egy pillanat.
          Felállok, és a hűtőhöz megyek. A fagyasztó varázslatnak köszönhetően nagyon sokat spórolok az áram számlán. Most pedig különösen szükség van rá, mert bár valamennyire levédtem a gépeimet, hogy a mágiától ne akadjanak ki, ennyit nem bírna ki egyik sem. Szóval, kiveszek a hűtőből négy üveget, és leteszem őket eléjük, egyet pedig eléd, majd visszatelepedek melléd. Persze, amint leülök, és megfogom a kezed, Lis újra előáll valami kéréssel.
          - Kaphatnék egy pennát és pergament? Már amennyiben szükséges, akkor papírra tudjuk vetni a szerződés részleteit írásban.
          Újra felállok és bemegyek a műterembe. Nem tudom, miért olyan fontos ez, ha még semmi sincs eldöntve, de legyen. Megkapja, amit akar. Közben azért hallom, ahogy Phillip rászól, hogy ne csinálja ezt, de nem tudom mennyit ér a szava egy olyan erős jellemmel szemben, mint Lis. Majd kiderül. Lerakom a pergament, a tintát és a pennát a nő elé, és visszatelepedek melléd, megfogva a kezed. Ezúttal nem érkezik új kérés, csupán néhány fürkésző tekintet.

[viselet]

„Ti ismeritek egymást?” – hangzott el Esmé kérdése. Valójában foglamam sem volt, mi volna a helyes válasz. Háztársak voltunk a Roxfortban, összebújtunk párszor, ha éppen olyanom volt… Lisnek sosem volt olyanja természetesen, már akkor is úgy játszotta az úri lányt, mint most, felnőttként. Meg kell mondanom az akkor viselkedésének emlékével meglehetősen nevetséges látványt nyújtott.
Hogy lehet ez a nő a féltestvérem? – gondolkodtam el. Cseppet sem hasonlított apámra, vagy csak én láttam úgy. Talán nem akartam elhinni, hogy a lány, akivel annyi időt töltöttem abban a néhány hétben most a nővéremként ül velem szemben ennél az asztalnál.
Feltételeztem, hogy Lis maga rosszul lenne még a puszta gondolattól is, hogy az öcsikéjével miket művel… Engem leginkább csak szórakoztat a dolog. Egy sznob nőszemélynek ennyi izgalom nem árt az életébe.
Esmé időközben elkezdett vizet forralni és közben Phillipet is alaposan letorkolták.
– Ne haragudjon, felség, de nem volt kedvem bemagolni a nevetséges családfáját – biccentettem színpadiasan és gúnyos vigyorral néztem egyenesen Lis barna szemeibe.
Beképzeltség és düh tükröződött benne. Valahogy így emlékeztem rá, csak azelőtt még hosszabb haja volt és mindezek mellé némi gyerekes dac is kiült az arcára, ha nem kapta meg amire éppen vágyott. Egy randi alkalmával például minden áron szívecskét formázó, cukormázas süteményt akart enni. Mondanom sem kell, a puszta gondolatától is rosszul voltam, mégis addig akaratoskodott és vitatkozott, míg meg nem vettem neki.
Esmé egy csészét tolt apám elé. Ezzel elterelte a figyelmemet a nagyképű nőről.
Ahogy Lis kimondta a tolvaj szót elvigyorodtam és felhúztam az egyik szemöldökömet kissé. Lehet, hogy apuci rám gondolt? – elmélkedtem. Végül is elértem, amit akartam, szóba került ez a gyűrűkérdés… de én arra lettem volna kíváncsi, hogy apám mivel próbálja meg magyarázni a dolgot. Azt persze nem vártam volna tőle, hogy majd azt akarja: én mentsem a helyzetet.
Csendesen néztem le az ujjamon csillogó aranygyűrűre. Időnként, ha egyedül voltam és elgondolkodtam, hogy egy nagynevű család utódja vagyok részben, erre büszkének kéne talán lennem. Az apám ugyan eltitkol, de valahol még is ennek a csoportnak a része vagyok. Azonban Lis és Prue jelenlétében csak annyit érzékeltem, hogy egy sznob kört jelent ez a család, aminek nem kéne semmilyen szinten a tagjának lennem. A másik kezemmel letakartam a gyűrű.
Nem válaszoltam semmit. Csalódottan lehajtottam a fejemet és csak egy pillanattal később biccentettem.
Esmé mellém ült és átölelte a derekamat. Jól esett a közelsége, a keze melegsége. Végre nem éreztem magamat annyira egyedül a világban… mert egyedül vagyok. Hiába van ott Dean, Daniel, valójában anya halála után csak félcsaládom maradt. Azt hittem egy röpke pillanatig: apám felbukkanása azt az érzést, hogy igazán tartozni valahová, visszahozza. Nem így történt.
Lis hirtelen ugráltatni kezdte Esmét. A tökelves esetre még nem mondtam semmit, mert hát mit is mondhattam volna? Az italt viszonylag gyorsan megkaptuk. Látszott az üvegen, hogy kellemesen hideg, de nem értem hozzá. Nem voltam szomjas, mintha a testem minden igényéről és fájdalmáról megfeledkezett volna.
Csak akkor kaptam el a tekintemet Lis dacos arcáról és pillantottam Esmére, mikor ismét akadékoskodni kezdett. Kicsit morgolódni kezdtem, de nem mondtam semmit, míg meg nem kapta a vackát. Végig simítottam Esmé puha kezein, de közben ismét a „nővérkémre” néztem. A legbarátságtalanabb arcomat igyekeztem magamra ölteni.
– Esetleg egy talpmasszázst nem szeretnél? – érdeklődtem kicsit sem kedves hangon. – Bár, mit is gondoltam, az talán már túlságosan intim lenne egy magadfajta sznob…
Elhallgattam hirtelen és apám felé fordultam. Nem tudtam most sem leolvasni az érzelmeket az arcáról, mint úgy általában.
– Ne haragudjon, Mr. Rowle. A lányával túl sok a „szép” emlékem – mondtam és igyekeztem úgy tenni, mintha valóban semmilyen érzelmi szál nem kötne Philliphez.
Korábban nem is gondoltam volna, hogy ez ennyire nehéz lesz. Mióta az életemet is megmentette az a kapocs – ami hozzá köt –, mintha most még szorosabban fogna össze kettőnket. Az arcát nézve is úgy érzem: sokkal régebb óta ismerem, mintha nem is január elején beszéltünk volna először szemtől szemben. Valahogy olyan, mint egy elfeledett emlék, amit újra felfedeztem a találkozásunk után.
– Sajnálom, nem kéne a múltat hánytorgatni – mondtam ki hangosan azt, ami fejben nagyon jól hangzott. Az én hangommal, az én gúnyos kis szavaimmal mindez hazugságnak tűnt. Phillip is és Esmé is tudhatták, hogy szívesebben gúnyolódtam volna végig a napot.
Nem így tettem. Helyette udvariatlan módon közelebb hajoltam Esmé füléhez és alig hallgatóan súgtam neki valamit: – Lis a barátnőm volt még iskolás koromban – egyszerűen azt akartam, hogy tudja. Ezért nem érdekelt a jó modor, mint általában.

~ set ~

         Nem is tudom, miért lepett meg annyira, hogy ismerik egymást. A koruk nagyjából megegyező ahhoz, hogy egy időben járjanak a Roxfortba. Ennyivel le is zárom ezt a témát, és inkább arra koncentrálok, ami még előttem áll. Még akkor is, ha addigra megölnék mindenkit, aki a konyhában van. Nem vagyok alsóbbrendű csak azért, mert nincs nagy múltja a családomnak és nem járok olyan sznob és elitista helyekre, ahova az aranyvérűek. És legfőképp, soha nem tudnék saját rokonnal házasodni. Mert valljuk be, hogy ha valaki nem külföldről házasodik, akkor elég belterjes ez a kör.
          Csendesen teljesítem Lisbeth kéréseit, bár legszívesebben elküldeném. Úgy viszont nem lennék megfelelő házigazda és nem akarok szégyent hozni rád. Phillip már úgyis megismert olyannak, amilyen nagyjából vagyok, vagy nem vagyok. Nem tudom, elég sok minden történt akkor és azóta is, de az biztos, hogy változott a véleményünk egymásról. De persze, mindenkinél van egy határ, amikor megunja a szolgaságot. Úgy tűnik, nálad ez előbb bekövetkezik. Megszorítom a kezed, nem akarom, hogy elveszítsd a türelmed ez miatt.
          Lisbeth-en látszik, mennyire felháborítják a szavaid, azonban Phillipnek csak a szeme villan egyet a lánya felé. Ő már jobban ismeri, és biztos vagyok benne, hogy vissza akart vágni. Sóhajt egyet, bár nem tudom minek köszönhető. Én nem gondoltam, hogy így fogod majd hívni, bár logikus, hogy nem apázod le azonnal a lányai előtt. Megszorítom a kezed, sejtem mennyire rossz lehet ez most neked.
          - Semmi baj, tudom milyenek a lányaim, sajnos az anyjuk nevelése látszik inkább rajtuk, mint az enyém.
          - Apa!! – csattan fel Lis.
          - Ez nem volt szép. Anya nem örülne neki – kontrázik Prue.
          Lassan kezdem sajnálni ezt a férfit. Mintha a személyisége teljesen el lenne nyomva a nők között. Nem csodálom, hogy annyira keresi a társaságod, és hogy olyan rosszul állt hozzá az elején. Lis viszont mintha saját kis magánháborút indítana ellened és ellenem. Vagy csak ellenem ezt nem tudom. Azt viszont igen, hogy rövid időn belül úgyis kiderül. Figyelem az asztalnál ülőket, lassan szerintem el kéne kezdenünk a képeim megtekintését, ha már ezért jöttek ide. Tudom, hogy Phillip ad a látszatra, szóval nem fogja annyiban hagyni pont azt, amiért idejöttek.
           Egy kicsit elfordítom a fejem, ahogy látom, hogy közelebb jössz. El akarom kerülni, hogy most csókolj meg, így viszont pont meg tudod tenni az eredeti terved. Kerekre nyílnak a szemeim. Lisbeth-tel? A szemeidben keresek valamit, az arcomról biztos le lehet olvasni a döbbenetet. Tudom, akkor még nem tudtad, hogy a testvéred, de ez mégis olyan felkavaró. Nem tudom, mi vitt rá már fiatalon is, hogy egy hozzá hasonlót válassz párnak.
          - Látom megtudta azoknak a ’szép’ emlékeknek néhány részletét – mondja gúnyosan Lis. – Igen, nem sokáig, de együtt jártunk.
          Nem tudom, melyik volt rosszabb. A csönd, ami ránk telepedett vagy Phillip falfehér arca. Komolyan megijedtem tőle, hogy komolyabb baja lesz, ezért felállok mellőled, és odamegyek hozzá.
          - Jöjjön, elviszem megmutatom a képeimet.
          A kezem is felé nyújtom, hogy szükség esetén fel tudjam segíteni a székről. Prue azonban elüti a közeléből.
          - Nincs szükség a segítségére. Csak nem képzeli, hogy egy mocskos félvér hozzáérhet?
          Nem tudom, hogyan tudom megőrizni a hidegvérem, de mosolygok csak egyet, félre rád nézek, ingatom a fejem, hogy ne csinálj semmi meggondolatlant. Nem örülnék neki, ha egy kisebb csetepaté alakulna itt ki.
          - Kérj bocsánatot, Prue! – mennydörög Phillip hangja. – Semmivel sem vagy különb nála. Sőt, elnézve a viselkedésed, ő inkább lehetne a lányom, mint te.
          Ahogy látom, ez a kijelentés nem csak engem lepett meg, és pont ezért gondolom, hogy eddig nem beszélt így a lányaival. Prue-nak persze esze ágában sincs bocsánatot kérni. Phillip feláll és jelentőségteljesen átvonul a műtermembe. Az ajtóban azonban még megáll.
          - Itt maradtok, amíg vissza nem jövök. És ne feledjétek, vendégek vagytok, viselkedjetek is úgy!
           Nem értem, ha ennyi tiszteletet parancsoló jellem szorult belé, akkor eddig miért nem használta? Fogok még egy töklevet, amit utána viszek. Nem akarlak egyedül ott hagyni velük, ezért igyekszem rövidre zárni a beszélgetést.
          - Sajnálom, hogy nem úgy alakul, ahogy terveztük. Teljesen meglepett ez a fordulat, ahogy önt is.
          - Azt hiszem, kár volt elhoznom a lányaim ide. A fiam még nincs felkészülve erre és én sem.
          Odalép az egyik tartóhoz, amiben az ecseteim vannak. Eléggé megkopottak már, még a Roxfortban vettem őket és akkor sem voltak a legjobb minőségűek. Én mégis szerettem őket, még akkor is, ha már nem használtam őket. Talán csak szuvenírként vannak még nálam. Emlékeztetőnek, hogy honnan indultam.
          - Akkor behívom a lányait, legyünk túl rajta minél előbb. Elliot talán a konyhában marad addig, még nem tökéletes egyáltalán. Féltem, hogy nem tud majd ide se eljönni.
           Bólint és szórakozottan tovább játszik az ecset szőrével. Kimegyek a konyhába, megállok az ajtóban. Nem tudom, mi történt ott, de abból ítélve, hogy még egyben van a helyiség, talán egy heves szóváltáson túl semmi más.
          - Megmagyarázná nekem, mit keres itt, ha magához jöttünk?
          Lis azt hiszi, hogy túljárhat az eszemen, de nem érdekel. Nem hagyom magam, és most, hogy nincs itt Phillip nem is fogom vissza magam.
          - Elliot a vőlegényem, és itt lakik. A jövőm múlik ezen a találkozáson, és ha nem mosolyog szépen az apjára… ha egyikük sem mosolyog szépen az apjára, akkor garantálom, hogy rövid időn belül leszállnak arról a sznob vonatról, és az Abszol útat fogják takarítani szégyenükben. Olyat tudok ugyanis, ami romba döntheti a családjukat. Az egész Rowle familiát.
           Mind a ketten megmerevednek. Mintha rátapintottam volna valamire akaratomon túl, pedig csak a létezésedre gondoltam közben. Érdekes és felettébb szórakoztató gondolat. Talán fel is fogom kutatni azt a titkot. Felállnak az asztaltól és a műterem felé veszik az irányt.
          - Minden rendben lesz? – fordulok feléd és megsimogatom az arcod. – Vagy akarsz jönni te is?

[viselet]

Lis szavai éppenséggel nem információként, sokkal inkább bántásként csengtek. Ezt még egy olyan érzéketlen személy is, mint Phillip észrevehette, habár nem tudtam volna megmondani pontosan mi játszódik le a fejében. Az arca falfehér lett és talán nem csak azért, mert a saját nővéremmel hancúroztam tizenöt évesen, hanem a lányai „enyhén” sznob viselkedése is bosszantotta. Az előző párbeszéd alapján.
– Tudod, Lis, akkoriban még fiatal voltál és kívánatos, mostanra viszont… – kezdtem volna a mondandómat.
Esmé mozgolódása szakított félbe és az, hogy ilyen bátran lépett oda apámhoz. Prue szemében már a kezdetektől fogva egyértelműen látszott, milyen mélységesen lekezel minket. Lisbeth-ről nem is beszélve, de az ő esetében még csak meg sem lepett a dolog. Elég jól ismertem, velem is lekezelő volt, de azért élvezte, mikor hozzáértem.
Nem akartam apám és Esmé nélkül maradni ezekkel a viperákkal. Azt hiszem nem vették észre a kétségbeesett tekintetemet, amivel utánuk néztem. Miért kellett kettesben elvonulniuk? – értetlenkedtem és elszomorodva hajtottam le a fejemet. Lis persze tett róla a hisztériájával, hogy ne tudjak a saját bánatommal foglalkozni.
– Még mindig egy pillanat alatt el tudod érni, hogy gyűlöljelek – állapítottam meg és előre dőltem, hogy jobban megnézhessem magamnak.
Hát tényleg eléggé megváltozott. A tekintete és a hangja maradt egyedül olyan, mint régen. Azonban a szemeiben és a lágy hangjában is határozottság csengett. Ez volt talán a legnagyobb változás benne. Azelőtt a kislányos bájával némileg felülírta a sznobság minden zavaró pontját… most viszont egy beképzelt, nagyképű nőt láttam magam előtt.
– Zavar, hogy valaki elvette a játékodat, drágám? – kérdeztem gúnyosan.
Kíváncsi voltam hogyan reagál majd egy ilyen kérdésre, miközben én élveztem, hogy ezúttal én diktálom azokat a bizonyos szabályokat. Ezúttal én voltam a játékmester és ő, meg a nemlétező érzései a játékszerem.
Nem hiszem el, hogy ez a nő a „nővérem” – gondoltam. Tudtam persze, hogy sosem fogom annak tekinteni. Közben ezerszer hálát adtam a sorsnak, hogy nem kellett ebben a családban felnőnöm. Anyámnak igaza volt talán. Jobb volt nekem Deannel és vele.
– És ha tudnád, hogy az a mocskos félvér – idéztem Prue-t, miközben kiült a gonosz mosoly az arcomra. – sokkal jobban játszik velem, mint te.
Ezután tért vissza Esmé.
Ha hallotta, mint mondtam biztosan kicsit csalódott bennem. Vele nem szoktam ilyen stílusban beszélni és nyilván többet is néz ki belőlem, de vannak olyan személyek, akik ezt váltják ki belőlem. Ép eszű ember sem List, sem pedig a kicsit húgát nem tudja elviselni. Ez tény, nincs rajta, mit vitatni.
Esmé szövege azonban meglepett. Talán ez még annál is durvább és veszélyesebb volt, mint amit én játszottam el az előbb. Lisbeth-nek hatalma van és ezt nem kéne még véletlenül sem használnia. Persze, ha így folytatódik ez a mai nap, valószínűleg képes lenne rá.
– Normális vagy? – kérdeztem Esmét kissé felháborodva, ahelyett, hogy a kérdéseire válaszolnék.
Ellöktem a kezét, amivel az arcomat simogatta meg és egyenesen a szemébe néztem. Most örültem, hogy a két nő elment az apjuk után és egy pillanatra kettesben maradhattunk.
– Tudod te, hogy mivel szórakozol? – folytattam ingerülten.
Nem, nem akartam üvöltözni, ezért visszafogtam a hangomat. Megfogtam Esmé csuklóját és ott tartottam még egy pillanatra magam mellett. Nem azért, mert nem akartam egyedül maradni… egyszerűen iszonyatosan féltettem ettől a családtól. Én sem ismerem őket igazán. Alig tudok róluk valamit és ettől csak még inkább tartok. A saját életem persze egy dolog, de attól még, mert egy Rowle fattya vagyok, Esmét nem fogom belekeverni ebbe a dologba. Távol kéne maradnia ettől az egész helyzettől.
– Könyörögve kérlek, ne keverd ebbe bele a kelleténél jobban magadat! – fojtott hangon mondtam ki a szavakat. Elengedtem a kezét és visszafordultam.
A tökleves üveget bámultam továbbra is. Eszem ágában sem volt utánuk menni a műteremben. Nem akartam Lis és Prue trécselését hallani. Phillipet pedig nem akartam a társaságukban látni… idegenek voltak mind a hárman. Az a férfi is csak akkor akar az apám lenni ténylegesen… vagy akkor tud, ha ez a két sznob nőszemély nincs a közelébe. Ez egy ostoba színjáték, amiben igazából csak is Esmé és a családom miatt veszek részt. Őket nem akarom bajba keverni, mert ha kiderül, ki is vagyok valójában az nem csak az én problémám lesz. Biztos vagyok benne, hogy a Rowle család mindent megtenne, hogy még az emlékemet is eltöröljék… másképp nem tudom magyarázni apám titkolózását.

~ set ~

          Bár tudnám, hogy mi folyt le közöttetek, amíg mi Phillippel a műteremben voltunk. Visszatérve hozzájuk leginkább arra tudok gondolni, hogy hoztad a szokásos formádat, de ez nem is meglepő. Azt hiszem, egyikünk számára se úgy alakult ez az este, és ez a találkozás, ahogy akarjuk. Ha az lenne a feltétele, hogy a pártfogásukba vegyenek, akkor inkább nem kell mecénás. Sohasem. Inkább halok éhen az utcán kóborolva.
          Miután a két grácia elvonul a konyhából, és elég hangos trécselésbe kezdenek az apjukkal, feléd fordulok. Nem is tudnám leplezni, mennyire meglep az, hogy félreütöd a kezem, és ezért mennyire gyorsan lohad le a mosolyom, amivel feléd fordultam. Magamhoz is húzom, a mellkasomhoz szorítom, még a láncot se kezdem el babrálni, pedig rendszerint ilyenkor szoktam. Talán ezért is lehetséges, hogy kérdésed után lehullik magam mellé, ennek köszönhetően tudod megfogni.
          - Elliot… - kezdenék bele, de azonnal el is hallgatok.
          Meglep az indulatod, de valahol jogosnak is tartom. Ez azonban nem egy olyan dolog, amiből engednék. Neked az apádra van szükséged, és nem arra, hogy a lányai így bánjanak veled. Nem tudom mit tervezett ezzel az egésszel Phillip, de jobb lenne, ha megszoknál valamit. Leülök melléd, majd másik kezemet a mellkasodra teszem, és egy kicsit hagyom, hogy hevesen dobogó szíved ritmusát én is felvegyem.
          - Igen, tudom, és hidd el, nem állt szándékomban bajba keverni magam, de nem hagyhattam már ezt az egészet. Szerelmem, megkérted a kezem, és ezzel megkaptad a családom, és én a tiéd. És nem fogom elviselni egyik családtagunktól se, hogy csak azért ócsároljon akár téged, akár engem, mert nem vagyunk elég sznobok nekik. Mivel Lis és Prue nem tudnak róla, hogy a rokonaid, egy idegentől még kevésbé fogom eltűrni. És ne feledd, Phillip megígérte, hogy megvéd, és mi lenne a legegyszerűbb mód erre, ha a saját családja az, amitől meg kell védenie.
          Elengedlek, és ellépek tőled. Nem maradhatok túl sokáig távol. Mivel te nem jössz, egyedül indulok útnak. Az ajtóban azért még visszafordulok, megtámasztva a kezem az ajtófélfán.
          - Egy musztángot választottál társadnak, képes leszel majd betörni?
          A műterem nincs messze a konyhától, mégis hatalmas távolságnak tűnik. Egyedül maradni a három farkassal nem éppen az a felemelő érzés, amire olyan nagyon vágyom. De ez a dolgom most, és ez ellen nem tudok mit tenni. Megállok az ajtóban, azt figyelem, ahogy a képeim nézegeti a két kisasszony. Phillip közben hozzám lép.
          - Igazán sajnálom, ami most következik, de megadok majd minden segítséget, amire szükségetek van.
          - Milyen segítséget? Mi…
          Folytatnám a kérdezősködést, de akkor a férfi a műterem közepére sétál és magához hívja a lányait. Kezd rossz érzésem lenni ezzel az egésszel kapcsolatban. Kicsit úgy érzem magam, mintha most látnék kialakulóban egy készülődő természeti katasztrófát, és ha akarnám, se tudnám megállítani.
          - Lisbeth, Prue van valami, amiről tudnotok kell. A mecénás feladat mellett van még egy oka annak, hogy idejöttünk.
          - Gondoltam, mert egy ilyen semmirekellő, semmit sem érő magát művésznek nevező senki nem érdemli meg azt az időt se, hogy eljöttünk ide  – szólal meg Lis, de az apja habár nem időben, elhallgattatja.
           Mielőtt nekiesnék a nőnek, hogy ne beszéljen így velem, Phillip rám néz és ingatni kezdi a fejét. Rendben, akkor csöndben maradok, de nem lesz ennek jó vége, az már biztos.
          - Elliot, aki kinn van a konyhában, a féltestvéretek.
          Elkerekednek a szemeim. Kitört a vihar, már nincs megállás. És ezt pont az érintett nem hallotta. A kezem a számra helyezem. Látom, hogy a két nő elsápad.
          - Az a nyavalyás félvér nem lehet a rokonunk. Főleg nem a féltestvérünk. Egyáltalán mennyi idős?
          - 30 éves – válaszolom akaratlanul, de mintha transzban lennék.
           Aztán csak az ordibálást hallom arról, hogy akkor megcsalta az anyjukat, hogy mennyire nem érdemli meg őt, hogy milyen gusztustalan egy személy, és legfőképp, véráruló. Lis képes volt kiejteni az apjával szemben ezt a szót. Nem is maradt el válasz nélkül, csattant a pofon, ami még jobban meglepett. Bár, annyira talán mégse, hiszen engem is bántani akar. Lisbeth elrobog mellettem, nekiütközik a vállamnak, majd a konyhán keresztül a kandalló felé indul. Prue szorosan a nyomában van, de neki sem jobb a kedve. Mind a ketten megállnak a kandalló előtt, onnan fordulnak vissza.
          - Fattyú – intézik a szavaikat hozzád. – Halált érdemelnél, mert bemocskoltad a családunkat.
          - Lisbeth! – üvölt Phillip. – Tűnj el innen azonnal, és ha valakinek el mered ezt mondani…
          - Óh, ne aggódj, nem fog róla senki tudni. Elég a mostani megaláztatás, nem kell az egész országnak ezen csámcsognia. És még egy mocskos félvért is hoz mindjárt a családba? Apám, alulmúltad önmagad.
           Úgy gondolom, hogy mondaná még a magáét, de Prue inkább berángatja a kandallóba, és már itt sincsenek. Rád nézek, nem is tudom elképzelni, hogy mit érezhetsz most. Leülök melléd, megfogom a kezed, Phillip pedig fölénk tornyosul.
          - Sajnálom, azt hittem, hogy reményeimnek megfelelően fognak majd reagálni a hírre. – Felnézek rá, és látom rajta, tényleg sajnálja. Mintha pillanatok alatt éveket öregedett volna. – Természetesen, amit megígértem támogatást meg is fogom adni. Felkereslek majd a nap…
          - Ha csak azért akar engem támogatni, hogy közel kerülhessen Elliothoz, akkor nem kell a támogatása.
          Egy pillanatig hallgat. Látom rajta, hogy éppen átgondolja, mit mondjon, de azt nem tudom, mi viszi rá arra, amit végül is kimond.
          - Nem Elliot miatt teszem. Az ő részén már túl vagyok, azt is el fogom küldeni a szerződéssel együtt. Valóban úgy gondolom, hogy tehetséges vagy. Láttam azt a képet is, sajnálom, hogy olyan sokat kutakodtam.
          - Milyen ké…
          Óh, a fenébe. Elfelejtettem teljesen elrejteni a portrét rólad, így nem csoda, hogy látta.
           Egy kis ideig áll még fölöttünk, majd távozni készül. Megáll a kandalló előtt, és tudom, valamiért tudom, hogy rá sokkal nehezebb időszak vár, mint ránk most.

[viselet]

A pillanatnyi nyugalmat kihasználtam: anyámra gondoltam. Hosszú évekig nem tekintettem rá különleges személyként, csak „anya” volt… de most értettem meg igazán: valakinek lennie kellett, ha Phillip még a kényelmes életét is veszélyeztette érte. Hiszen azt mondta, hogy szerette.
A kezemmel a tökleves üveghez értem. A mutatóujjam körmömet lassan végig húztam a mentén, mintha körbe akarnám rajzolni. Valójában csak a gondolatok közben játszadoztam kicsit. Anyám állt persze a gondolataim központjában… minden hozzá kapcsolódó eseményt végig gondoltam. Azt, hogy mennyire haragudtam rá valamikor régen, mert nem mondta el, ki az apám és miért nem szeret engem. A mostani tudásommal azonban azt mondom: jobb lett volna a sötétségben élni tovább, nem ismerni az igazságot.
Ezek a sznob emberek a testvéreim és feltételezem az egész család ilyen.
Lisbeth hirtelen támadt rám. Csak ültem és hallgattam a szavait: „Halált érdemelnél, mert bemocskoltad a családunkat.” Vajon volt idő, mikor apám is ezt gondolta? Ezért menekült el anyám, igaz? De mi lett volna, ha egyszer a kezei közé kap? Megölt volna vagy rábízott volna egy szívtelenebb családtagra?
– Takarodj ebből a lakásból… – mordultam rá.
Azonban sem én, sem apa nem voltunk hatásosak. A drámázás folytatódott, mintha én tönkre akarnám tenni a családját. Nem volt ilyen célom, nem érdekel az egész Rowle család… én csak egy apát akartam, nem vagyont meg nevet.
Lehajtottam a fejemet, ahogy Prue berángatta List a kandallóba. Megint pofonként ért, hogy nem tartozhatok Philliphez sem… mert ez az igazság. Ha igazán hozzátartoznék a családja kiutálná vagy megölné velem együtt. A lányai akkor sem fogadnának el, ha még sem lenne gond egy félvér jelenléte. Az egész Rowle család olyan, mint egy elcseszett hadsereg, ahová csak valami különleges képességgel – jelen esetben a véráltal – lehet bekerülni. Mindig azt mondom: nem akarok a része lenni, de az ember nem jelenheti ki, hogy nem akar semminek sem a részese lenni. Valamilyen döntést muszáj hozni, vagy egész életemben barangolhatok a világban és nem lesz helyem… Esmé miatt meg kell találnom a helyemet.
– Igaza van, ha miattam akarod támogatni, felejtsd el – szóltam közbe én is. – Nem vagyok ilyen anyagias és Esmé keresztül amúgy sem tudsz megvenni engem.
Őszintén mondtam ki ezeket a gondolatokat. Azt akartam, hogy velem foglalkozzon… engem kell meggyőznie és nem Esmét. Én vagyok a gyereke. Azt szeretném, ha el tudnám hinni neki: fontos vagyok, nem csak egy kellék. Ez a gondolat belefészkelte magát a fejembe, mióta csak ismerem és vártam, hogy megtörténjen a csoda.
Apámra néztem ezúttal, miközben Esmé kezét szorongattam. Nem, nem nyugtatott meg ez sem. Valahogy túl zaklatott voltam… és mivel eddig sem érdekelt a Valentin-nap csak a maradék érdeklődésemet is elveszettem.
– Milyen részem? – szaladt ki a számból. Már régen nem akartam tőle semmit sem kapni… illetve csak egy dolgot, de azt még magamban sem mertem volna kimondani.
Nem érdekelt, hogy kapok-e választ vagy sem… reménykedtem benne, hogy nem akar nekem pénzt adni. Nyilvánvalóan jól jönne, de akkor sem szeretek ilyen könnyen anyagi javakhoz jutni. Eddig minden érméért megdolgoztam. Azokért mondjuk nem, amit Dean vagy Daniel adott, de felírtam magamnak minden tartozásomat és ha a lábam… helyre… szóval javulni fog, akkor vissza fogom nekik fizetni, mert addig járom a világot, míg össze nem kaparok annyi pénzt, hogy ezt átvészeljük.
Nem értettem, milyen képről van szó, de nem is érdekelt. Elengedtem Esmét és felkeltem az asztal mellől.
Apa már háttal állt nekünk, a kandallónál. Valahogy annyira meggyötörtnek láttam, vagy inkább éreztem. Talán ez az igazi apa-fia kötelék, mikor az ember megérzi a másik gondját. Eddig csak Daniellel éreztem hasonlót, de vele együtt nőttem fel, a szeme csillogásából is tudtam, ha baj van.
– Meg sem öleled a fiadat, mielőtt távozol? – kérdeztem rekedten, ahogy tétován megálltam mögötte. A bottal kicsit doboltam a padlón zavaromban, de nem engedhettem így el. Egyszerűen nem… hiszen most értettem meg mennyire nehéz az élete.
Reméltem, hogy visszafordul és végre félredobja azt a rideg álarcot, amit állandóan viselt. Én is ilyen vagyok, tudom jól… de most családi körben van. Itt önmaga lehet, ahogy talán én is.
– Nem sokára újra találkozunk – mondtam, mellőze az igazi búcsút.
Talán a lányai nyomása sem lesz elég, hogy újra elzárkózzon tőlem.
Ahogy belépett a kandallóba és eltűnt, kitört belőlem a sírás. A gombóc, ami végig fojtogatta a torkomat most felszabadult. Fájdalmas nyögésként távozott belőlem és a könnyek csak úgy patagzottak. Nem fordultam vissza Esmé felé, hogy ilyennek lásson már megint. Miért nem tudok soha férfiként viselkedni előtte?
– Vajon, tényleg halált érdemlek, csak azért mert megszülettem? – fakadt ki belőlem a kérdés.
– Anyám ezért bujkált előle, szerinted… meg akart engem ölni Phillip, mikor tudomást szerzett a létezésemről? – kérdeztem szipogva és a pulóverem ujjával megtöröltem a szememet.

~ set ~

          Nem lep meg az a hangsúly, amivel Lis felé fordulsz. Tudom, hogy mennyire rosszul esik ez neked, de azt is, hogy nem csak neked. Phillip pont úgy reagál, ahogy te is, és ez bizonyítja azt is, mennyire összeilletek. Hogy tényleg vér a vérből vagytok. Jó végignézni rajtatok, még akkor is, ha valójában nagyon is különböztök, kívülről legalábbis.
          Meglepnek a szavai és a tieid is. Tudom, hogy nem akarnál kihasználni, hogy így kerülj közelebb az apádhoz, de miért utasítod el? Talán tudna neked segíteni más téren is, és ha ez kell ahhoz, hogy többet találkozzatok, akkor használhatnátok ezt a lakást menedéknek. Valamilyen védelmi varázslattal biztos el tudnánk látni, hogy Lisbeth és Prue már ne találjanak ide többet. Vagy Phillip ki is törölhetné egy exmemoriammel a címet az emlékeik közül. Jaj, ez a szerencsétlen helyzet. Tényleg így kell lennie?
           Része? Mit takarhat vajon? Vagyont, hírnevet? Én nem is tudom, mire gondolhat Phillip még ezeken kívül.
          - A részed a Rowle vagyonból. A Gringottsban nyitottam neked egy számlát, amihez csak te és én férhetünk hozzá. Hivatalosan is tettem egy apasági nyilatkozatot olyanok előtt, akikben megbízom, és letették a megszeghetetlen esküt. Erről fogok majd egy példányt küldeni. A szobád a családom főbirtokán, egy saját birtok vásárlására jogosító irat és természetesen innentől szeretném a lehető legtöbb időt veled tölteni, ezért születésnapodon és karácsonykor biztosan számíthatsz rám, a többiről pedig mindig alkalomadtán beszélünk. Akármi van, a szokott módon elérsz, illetve baglyot is küldhetsz. Tudom, hogy megtalálod a módját annak, ha el akarsz érni.
          Látom rajta, hogy valamit még nagyon mondana, de úgy tűnik, hogy azt egyelőre megtartja magának. Vajon mi lehet még a tarsolyában? És ezek ténylegesen így vannak, vagy csak most akar magához édesgetni és megvigasztalni a lányai reakciója után? Mert az biztos, hogy nem beszéltek össze, ezek igazi kirohanások és ledöbbenések voltak. Aztán látom, hogy meggondolja magát és megfordul, mikor odalépsz hozzá. Megdöbbenés tükröződik az arcán, mint aki nem számított erre, aztán meglágyulnak a vonásai, és jó szorosan magához ölel. Félek, hogy talán össze is roppant. Egy-két könnycseppet is látok lehullani a földre. Elfordulok, nem akarom megzavarni a családi pillanatot.
          - Majd szeretném meghálálni valahogy Mr. O’Marának is, hogy vigyázott rád. De ehhez szükségem lesz a segítségedre.
          Alig hiszek a fülemnek. Hova tűnt majd egy hónap alatt az a Phillip Rowle, aki szilveszterkor még meg akart ölni mindkettőnket? Mi válthatta ki azt a támadó magatartást belőle, ha valójában ilyen?
          - Biztos lehetsz benne, fiam – mosolyodik el a könnyeit takargatva.
          Egy pillanat alatt tűnik el a kandalló lángjaiban. Ekkor már meg vagyok fordulva feléd, és látom, hogy remeg a vállad. A szipogó hangot se tudnád elrejteni előlem, pontosan tudom, milyen mikor egy ember sír. Közelebb lépek, átölellek egyik kezemmel a válladnál, másikkal a hónod alatt nyúlok át, hogy a mellkasodnál összekulcsolhassam a kezem. A fejem a hátadnak támasztom.
          - Nem érdemelsz halált. Senki sem érdemel halált csak azért, mert egy hülye elmélet szerint ő nem illik be a családba. – Egy kicsit elhallgatok. Nem tudhatom, hogy az édesanyád miért bujkált előlük. – Talán nem Phillip miatt tette, hanem a családja miatt. Tudott arról, milyenek a Rowle-ok, és meg akart védeni tőlük. Talán Phillipnek esélye se volt bizonyítani, hogy ő másmilyen.
           Megfogom a kezed, és az asztalhoz húzlak. Azt szeretném, hogy ülj le egy kicsit, amíg megterítek és bekapunk egy kevés süteményt. A vacsorát másik időpontra tartogatom, jobb lesz az akkor. Biztos vagyok benne, hogy mind a ketten megéhezünk majd.
          - Csak egy pár falatot a kedvemért, rendben?
          Leteszek egy almás pitét az asztalra, és egy csomag zsebkendőt. A pitét megkezdem, és a tányérodra, meg az enyémre is teszek egy szeletet. Nem várom, hogy azonnal falatozni kezdj belőle, én se teszem, ezért odaülök melléd, és csak úgy ölellek még egy kicsit.
          - Tudod, két dologgal is készültem ma estére. Az egyiknek biztos vagyok benne, hogy nagyon fogsz örülni.
          Felállok és bemegyek a műterembe, majd a nagyjából negyvenszer hetvenes képpel térek vissza, ami téged ábrázol. Be van csomagolva, így nem látod azonnal, hogy mi is van benne. Három nappal a szilveszteri este után már kész is volt, azóta csak cukkollak azzal, hogy még modellt kell állnod nekem, de remélem, ezzel elhessegetem azokat a rémképeket, amiket valószínűleg gondolsz egy ilyen modell szerepről.
          - Boldog Valentin napot, Szerelmem! – csókollak meg. – A többi majd később érkezik, de hidd el, közel sem fog felérni ahhoz érzelmileg, amit szerintem az jelenthet neked, hogy nem kell órákat ülnöd egy helyben, amíg lefestelek.
           Kíváncsian fürkészem a tekinteted, amíg bontogatsz, aztán pedig átülök az asztal másik oldalára, és letörök néhány falatot a süteményből. Ahhoz kell majd egy kevés felkészülést tennem, de nem tart majd sokáig. A szobát nagyjából már elő is készítettem hozzá, neked csak élvezni kell majd a műsort. Igen, ettől még szélesebben mosolyodok el, hiszen a meglepetés igazi része nem ez. Ez csak az előjáték lesz.

[viselet]

Részesedés… nekem? – sosem gondoltam volna, hogy Philliptől ilyesmire volna szükségem, mármint bármilyen anyagi támogatásra. Megoldottam eddig is és az a kis zsebpénz, amit rendszerint küldött csak a legnagyobb bajból húzott ki. Nem óhajtottam folytatni ezt a rendszert. Nem tisztességes az embernek harmincéves fejjel a szüleitől kuncsorogni.
Valójában az ölelés és az az aprócska megjegyzés a monológja végén fogott meg: „s természetesen innentől szeretném a lehető legtöbb időt veled tölteni, ezért születésnapodon és karácsonykor biztosan számíthatsz rám, a többiről pedig mindig alkalomadtán beszélünk.” Hát mégis csak vannak érzései az apámnak! Erre pont akkor kellett rájönnöm, mikor megismertem azt a két borzalmas nőszemélyt. Nem bántam meg, hiszen most láttam először kissé meggyötörtnek. A sérülésemnél sem láttam a szemében aggodalmat… a lányai körében valahogy mégis gyengének tűnt. Talán két Phillip Rowle van? – elmélkedtem, hiszen annyi különbözött a korábban megismerttől.
Esmé ölelése melegséggel töltött el. Megszorítottam a kezét, végig simítottam a finom bőrén és lehunytam a szememet. Nyugodj meg! Lis rosszabb, mint Phillip… – gondoltam. A szívem kicsit lelassul, már nem voltam olyan zaklatott, mégsem tudtam megszólalni.
Hagytam magamat az asztalhoz terelni.
Nem volt étvágyam, habár az a pite remekül nézett ki. Hirtelen anyám jutott eszembe és a nyáron közösen töltött hétvégék. Dean sem dolgozott és akkor igazán egy család voltunk. Kiültünk a kertbe a hatalmas fa lombjai alá és ott ettük meg a desszertet. Hiányozni kezdett az ír vidék, a naplemeneték és a mostohaapám társasága… még a morgása is.
– Csak egy pár falatot a kedvemért, rendben?
Esmé hangja kicsit visszarántott a konyhába, az asztal mellé. Meglepett, hogy még mindig a pitét bámulom, holott a szemem előtt egészen más képek elevenedtek meg.
– Megkóstolom – bólintottam, habár sok étvágyam nem volt.
Elvettem egy zsebkendőt a csomagból és kicsit megtöröltem az arcomat. Nem akarok ilyen szentimentálisnak, ilyen gyengének látszani Esmé előtt. Mióta csak ismer valami történik, ami felzaklat és bár remekül tud vigasztalni – ezt bátran állíthatom –, mégis inkább erős és boldog szeretnék lenni a társaságában.
Ahogy mellém ült és megölelt, kicsit elmosolyodtam. Talán ez szárította fel az utolsó könnycseppeket és végre átjárt az a kellemes melegség, ami minden érintésétől. Azt kívántam, bár sose húzódna el és megállna az idő, hogy örökre ilyen közel maradhassak hozzá. A szívem megdobbant a gondolatra: öt-hat év és talán mi is igazi családot alapítunk – feltéve, ha Esmé is úgy akarja – és akkor talán visszakapom azt, ami annyira hiányzik… vagy én adhatom meg egy gyereknek.
Na most aztán tényleg szentimentális vagy, O’Mara! – gondoltam és el is hessegettem a gondolatot. Valószínűleg az ilyesminek még nincs itt az ideje és kétlem, hogy öt év múlva érettebbé válnék vagy megbízhatóbbá. Mindenesetre Esmét szeretném magam mellett tudni és boldoggá tenni.
– Tudod, két dologgal is készültem ma estére. Az egyiknek biztos vagyok benne, hogy nagyon fogsz örülni.
Ahogy átsietett a műterembe egy kis ideig utána néztem. Imádom a kecses mozgását, hosszú pillanatokig ellenék azzal, hogy figyelhetem, most azonban nem volt erre idő. Megfogtam a táskámat és kirángattam belőle az apró dobozkát, amiben egy vallomás volt. Lényegében megpróbáltam tárgyiasítani az egyetlen dolgot, amit őszintén ki tudok bármikor jelenteni: hogy mennyire szeretem és nem akarok már mást az életemben.
Ezen kívül igazából csak egy-két plusz dolgot szántam neki. Vettem egy különleges, kékes-zöldes színű festéket, amire a művészellátóban azt mondták „a legdrágább és legritkább árnyalat” és erre még Daniel is rábólintott. Engem nem különösebben fogott meg, de hát az öcsém nem szállt le róla, míg ki nem fizettem.
A harmadik ajándék azonban ennél személyesebb volt. Ha otthon töltöttünk egy teljes napot és csak kényelmes ruhákat húztunk, Esmé gyakran felvette az egyik pulóveremet – akkor is ha mosatlan volt. Azt állította, hogy az a kedvence és tényleg nem lehetett róla elvakarni. Ezért úgy gondoltam ezt örökre neki adom és még a parfümömmel is befújtam.
Az ajándéktáskát az asztal közepére tettem. Azt akartam, hogy magától fedezzen fel mindent benne és ne nekem kelljen a kezébe adnom a dolgokat.
Ahogy visszatért és a kezembe kaptam a hatalmas festményt – csak tippeltem, hogy az lehet a kicsomagolás előtt.
– Örülök, hogy nem kell órákig ücsörögnöm… habár a kedvedért kibírtam volna – válaszoltam, miközben lekerült a csomagolás a képről.
Hú… hát ilyen nagyban még nem láttam magamat, leszámítva a tükröt. Kicsit meglepő volt és a beállítást sem tartottam igazán magamhoz valónak, de most először szembesültem azzal, hogy Esmé mennyire tehetséges. Eddig is láttam a képeit, a rajzokat, a festményeket, mégsem fogtam fel igazán. Ha Phillip nem bolond, akkor tényleg támogatni fogja.
– Gyönyörű – állapítottam meg. – Sokkal szebbnek látszom, mint a valóságban.
Vigyorogva tettem le az asztal mellé a képet. Biztosan megfelelő helyet találunk majd neki a közös otthonunkban… még akkoris ha egy kicsit furcsa lesz magamat visszanézni. Ez azonban nem volt fontos, hiszen Esmé alkotta meg és ez mindennél többet jelent. Energiát szánt rá és szívét-lelkét beleadta.
– Neked is boldog Valentin-napot! – mondtam és áttoltam az ajándéktáskát az asztalon, pontosan elé. – Sajnos az egyik ajándékot nem volt időm kitisztítani, de azért remélem értékeled.
Kicsit feszülten figyeltem, ahogy bontogatni kezdi a csomagot. Csupán egyetlen falatot ettem a pitéből, hiszen nem bírtam levenni Esméről a tekintetemet. Nyilván pillanatok alatt szembesült vele, hogy még mindig nem értek a nőkhöz. Valószínűleg valami ékszerrel sokkal jobban jártam volna. Mások is azt adnak a barátnőjüknek… de én nem akartam egy a saját ízlésemnek megfelelő darabot hozni. Esmé és én két külön ember vagyunk, ami nekem tetszik az neki nem.
– Sajnálom, nagyon rossz vagyok az ajándékok kiválasztásában… Daniel sem volt túl segítőkész – mentegetőztem.

          Aggódva nézek rád, látom, hogy kicsit jobban felzaklatott ez a találkozás a féltestvéreiddel és az apáddal, mint ahogy arra számítottunk. Nem tudom miért gondoltam, hogy majd minden teljesen simán fog működni. Hogy Phillip idehozza a lányait, és majd egymás nyakába borultok. Naiv voltam, és most úgy érzem, bűntárs vagyok valamiben, ami fájdalmat okozott neked, és nem tudom majd ezt a bűntudatot enyhíteni. Még a képet is, ahogy a kezedben tartod csak az jut eszembe, hogy mennyire ostoba vagyok, amiért azt gondolom, ez vagy az éjszaka bármely másik programja csökkenti a bűntudatot bennem.
          Le is hajtom picit a fejem, amíg csomagolgatsz. Méltatlannak gondolom most már hozzád ezt a képet. Azóta, hogy ez elkészült sokat változtál a szememben, ennél sokkal szebben is meg tudnálak festeni, de mit adhatnék magamból, ami én vagyok, ha nem ez, és az, ami még következni fog? Mindenképpen olyat akartam adni, hogy tudd, nem egyszerű boltban kapható dolgokkal szeretném megvenni a szerelmed.
          - Ne butáskodj – mosolyodom el. – Ha kínozni akarnálak, akkor egy más módszert választanék, de nem akarlak. Mondtam már, annyira az elmémbe égetted magad, hogy álmomban is, csukott szemmel le tudnálak festeni. De ha akarod, egyszer mindenképp szánhatnál rám pár percet. Gyorsan végzek majd, ígérem.
          Kacsintok egyet, aztán beleharapok a villámra feltűzött pitéből. Szerencsére nem nyelek félre, így nem történik katasztrófa, de a szavaid meglepnek kicsit. Miért gondolod, hogy szebb vagy a képen, mint a valóságban? Egy festmény sem ér fel a valósággal. Szépek lehetnek, de szebbek nem. Tudom, festőként a valódi élménynek csupán egy jól megfogott pillanatát vagy ügyesen megrajzolt lenyomatát tudom megalkotni. Megragadni a pillanatot teljesen más, mint együtt élni a pillanattal.
          Megfogom a felém tolt csomagot. Izgatottan kezdem el bontogatni, érzem, hogy csillognak a szemeim közben, bár egy pillanattal később meg is akarod. Hogy érted, hogy kitisztítani? Kicsit sandítva nézek rád, de aztán nem foglalkozok vele a továbbiakban. Bár egy dolgot azért muszáj beszúrnom.
          - Azért remélem, nem velem akarod kimosatni így ajándékként – szűkítem össze a szemem, de persze azonnal elmosolyodom.
          Először egy kis doboz akad a kezembe. Ahogy forgatom egy picit a kezeim között, szembe tűnik a márkajelzése. Ismerem, már én is szemeztem vele, de túl drága volt a suli mellett. Félve nyitottam fel, és ahogy meglátom, már le is teszem az asztalra.
          - Elliot… - nézek a szemedbe.
          Az egyik legdrágább festék és azokból is a legritkább és legszebb szín. Ez egy vagyon lehetett, én nem érek annyit, hogy ennyi pénzt költs rám. Félek kinyitni a másik kis dobozkát, alig észrevehetően remegni is kezd a kezem. Mikor azonban kinyílik a doboz, nagy kő esik le a szívemről. És mégis úgy érzem, ez a kis kulcs többet ér mindennél, amit egész életemben kaptam. Egy dolgot leszámítva, de az más szerepet tölt be az életemben. Az már viszont most biztos, akármi is lesz a harmadik dolog, nem tudom semmivel se felülmúlni ezt a rengeteg érzelmet, ami alig pár perc alatt átjárja minden porcikám. Belenyúlok a harmadik dologért. Puha és már korábban is éreztem. Elmosolyodom, mikor meglátom a pulóvered. De tényleg nekem akarod adni? Odaülök melléd, és megcsókollak, hosszan, lágyan.
          - Ez sokkal szebb ajándék, mint bármi, amit valaha elképzeltem, hogy kapni szeretnék tőled. – Meg kell törölnöm a szemem, ezért elnyúlok melletted a zsebkendő tartóig és én is kihúzok belőle egy darabot. – Bolond vagy, hogy ennyit költöttél rám, holott meg sem érdemlem.
         Ha most nem a konyhámban ülnénk, hanem a kényelmes kanapédon, akkor befeküdnék az öledbe és hagynám, hogy a szívdobogásod megnyugtasson kicsit. De nem lehet, és azonnal meg is tudod, hogy miért.
          - Hagyd a pitét, akarok adni még neked valamit – felállok és megfogom a kezed. A háló felé vezetlek, de az ajtóban elengedlek. – Helyezd magad kényelembe, amíg visszatérek. Nem tart sokáig, de fel kell készülnöm rá.
          Szerencse, hogy a tánchoz a ruhát máshova tettem, így akármennyit is kutathattak volna a Rowle-ok, nem találták volna meg. Nem akarlak sokáig egyedül hagyni, ezért csak gyorsan felveszek egy magas sarkú cipőt, egy harisnyát és a fűzőt, majd mielőtt még belépnék hozzád a hálóba, elsötétítem a szobát, és alkalomhoz illő zenét teszek be. Csak egy kisebb füzérsor világít ezzel is sejtelmesebbé téve a következő eseményeket. Lassan nyitom ki a hálót és a műterem közötti ajtót, majd az ajtófélfának támaszkodva állok meg, így amíg vissza nem csukódik, hátulról megvilágít egy kis fény.
          - Készen állsz egy felejthetetlen élményre? Elliot O’Mara, most mindent elfeledtetek veled, még a neved is.

[viselet]

Esmé arca annyira kifejező volt, miközben bontogatta az ajándékokat, hogy meghatódtam a puszta látványtól. Gyengéden mosolyodtam el, ahogy sorra a kezébe vette őket és a végén odaült mellém. Lágy, hosszú csókot lehelt az ajkaimra, én pedig a derekára csúsztattam a kezemet, hogy közelebb húzzam magamhoz. Szenvedélyesen viszonoztam a gesztust, közben a testének minden rezgését éreztem és tudtam: én vagyok a legszerencsésebb férfi a világon.
Sosem gondoltam volna, hogy egyszer egy ilyen angyalt tarthatok a karjaimban. Az előtt nem ismertem azt az érzést, amit most mindennap átélek és még csak látnom sem kell hozzá. Elég, ha eszembe jut a hangja vagy megérzek egy illatot, ami ráemlékeztet és a szerelem minden porcikámat átjárja. Azelőtt nem voltam boldog, nem tudtam mosolyogni – kivéve, ha gúnyolódtam vagy kincsre bukkantam. Most azonban már rájöttem, hogy azok a tárgyak, amik örömet okoztak semmik ahhoz az érzelmi hullámvasúthoz képest, amire felültem szilveszterkor – vagy még korábban. Nem akartam róla semmiképpen leszállni.
– Minden érmét megért az a festék, ha mosolyogni láthatlak – válaszoltam és egyenesen a szemébe néztem.
Hagytam, hogy pite evés helyet átvezessen a hálószobába. Azt persze nem gondoltam volna, hogy olyan gyorsan magamra is hagy. Ennél lankasztóbb dolog nincs is… egyedül Valentin-napon a hálószobában – gondoltam és közben félredobtam a botomat. Tudtam, hogy kibírom nélküle, ahogyan eddig is, habár sokat segített a járásban.
Hamarosan azonban Esmé ismét megjelent és a szoba elsötétül. Nem volt időm megnézni és a füzérsor meghitt fényében is csak a körvonalait láttam az elképesztően dögös ruhadarabnak. Egy kicsit megilletődtem, hiszen nem számítottam semmilyen műsorra… azt hiszem még nem is volt nő, aki ilyesmivel készült volna nekem. A szex az általában csak szex volt, előzmények és különlegesség nélkül.
– Húh… – ennyit tudtam kinyögni.
Több hang akkor sem jött volna ki a torkomon, ha erőlködésbe kezdek. Azok a finom, nőies csípő mozdulatok és Esmé illatának lágy keveréke levett a lábamról – holott éppen ültem. Éreztem, hogy hirtelen nagyon melegem van abban a pulóverben, de nem lett volna erőm lerángatni magamról.
Tátott szájjal bámultam minden mozdulatát. Hosszú percekig néztem hangtalanul, de aztán felkeltem az ágyról. Megállítottam a mozdulatban és a tenyereim közé fogtam az arcát. A szemébe néztem, ki akartam olvasni a gondolatait… talán mérges volt, amiért megszakítottam a műsort. Azonban én nem akartam, hogy folytassa.
– Te vagy a leggyönyörűbb nő az egész világon – suttogtam és olyan közel hajoltam hozzá, hogy majdnem összeért az orrunk hegye.
Lehunytam a szememet, hogy beszívjam az illatát. Az ajkaimat az ajkaihoz préseltem, de egyelőre csak egy hosszú puszit leheltem rájuk. Megcsókoltam az arcát és közben az egyik kezemmel a hajába túrtam, élvezve a selymes tincsek finom érintését. A másik kezemmel végig simítottam a hátán és a derekán állítottam meg. Még közelebb húztam magamhoz és közben halkan felnyögtem.
– Imádom minden porcikádat – nem tudtam, mi mondatja velem ilyen nyíltan ki ezeket a szavakat… sosem udvaroltam azt hiszem igazán neki, de most itt volt az ideje. Egyszerűen akartam, hogy tudja, még akkor is ha ezek a szavak nem illettek hozzám.

          Talán mégis olyan fordulatot fog venni ez az éjszaka, amilyet akarok. Lehetséges volna, hogy a sok rossz dolog ellenére is át fogunk lépni rajta? Mindent megteszek majd ezért, és a kezemben is van a fegyver. A fűzőt napokig hajkurásztam, ahogy a megfelelő zenét is. Még külön gyakoroltam is itthon délutánonként, mikor volt egy kevés szabadidőm. Bár már szinte teljesen átköltöztem hozzád, azért a nagyobb vásznakat és festményeket nem tudtam elvinni. A határidőket pedig be kellett tartani. Pont ezért gondolkodtam el rajta, hogy korábbi terveimmel ellentétben egyelőre mégse adom ki a lakásomat valamelyik hasonszőrű társamnak, hanem megtartom magamnak.
          Elmosolyodom a véleményeden, hiszen szavak nélkül is tudok mindent. Pont ezt akartam elérni, így mikor a zenére halkan táncolni kezdek, csak átadom magam a pillanatnak, az érzésnek, és előveszem a legnőiesebb énem. Mert megérdemled, hiszen mindig is tudtuk, hogy minket egymásnak teremtettek. Jöhet akármi az utunkba, ki fogjuk bírni, még akkor is, ha a józan eszünk veszi majd el. Éppen hátrahajolok, mikor megérzem a kezed a derekamon. Előre hullik a hajam és kicsit betakar mind a kettőnket, ahogy kiegyenesedem. Lihegek, azért nem vagyok hozzászokva a magassarkúban táncoláshoz.
          Bókod nyomán elpirulok, és még azelőtt lehunyom a szemem, hogy hozzám érnél. A cipőmnek köszönhetően kicsit magasabb vagyok most nálad, de az a pár centi most igazán nem számít.
          - Én inkább úgy fogalmaznék, hogy a legszerencsésebb.
          Kezeimet először a válladra, majd a hátadon végigsimítva a derekadon pihentetem, de nem tart sokáig. Ahogy egyre közelebb kerülök hozzád, úgy érzem, egyre kevésbé bírok magammal. Mire utolsó szavaid kimondod, már a nyakadat kényeztetem lágy csókokkal.
          - Ahogy én is. Az összeset, még a nem létezőket is. És leginkább azt imádom, hogy újra és újra meg tudsz lepni valamivel.
          Elszakítom magam a bőrödtől, majd a szemedbe nézek. Közben kibújok a már nagyon kényelmetlen cipőből.
          - Mit szólnál hozzá, ha nem húznánk tovább a ma éjszaka lényegét, még úgy is, ha az éjszaka odébb van?
          Kibújok a másik cipőből is, aztán a kezed megfogva az ágyhoz vezetlek. Kizavarom a szobából Felixet, mert tudom, hogy mennyire nem kedveled és félsz tőle, amit még mindig nem tudom miért, de aztán lassan lefekszem az ágyra, és hagyom, hogy elfoglald a helyed. Nem lesz nehéz lehámoznod rólam ezt a ruhadarabot, de azért kíváncsi vagyok hogy boldogulsz vele. Azt hiszem, ez a mai egy nagyon különleges alkalom lesz. Különlegesebb, mint Deannél, és különlegesebb, mint szilveszterkor. De szeretném, hogy minden alkalom különleges legyen, ezért folyamatosan gondolkodok majd rajta, hogyan tudnálak meglepni valami újdonsággal.
          - Szeretlek, Elliot O’Mara!
          Úgy érzem, ezek a szavak lassan nagyon elcsépeltek lesznek, még akkor is, ha igazak. De úgy érzem, nem állhat semmi sem közénk, csak a halál. Megcsókollak, hevesen, megfordítalak, hogy én legyek felül, majd lehajolok rád, a homlokom a tiédhez ér.
          - Soha nem hagynám, hogy bajod essen, megértettél? Soha! Még ha magamat kell is feláldoznom érte.
          Remélem érted a szavaim lényegét és belátsz majd mögéjük is, mert van egy olyan érzésem, hogy előbb-utóbb sor fog kerülni rá. De arra most nem gondolok, hogy mi lesz majd, ha. Most csak rád gondolok és erre a pillanatra. Megcsókollak, ezúttal már tényleg kezdődik a hajnalig tartó hancúr.

Köszönöm a játékot, Édes. 

[viselet]

Esmé teste egészen hozzám simult. A meleg szétáradt minden tagomban és egyre nehezebben tudtam ellenállni neki vagy éppen a szavaira koncentrálni. A szívem persze nagyot dobbant, mikor „a legszerencsésebb” nőnek nevezte magát… nem hiszem, hogy valaha más így gondolta volna. Azonban akkor, abban a percben, ahogy hozzám ért a teste nehezen fogtam fel.
Ajkai a nyakamra tévedtek. Élveztem a kényeztetést, de már közel álltam hozzá, hogy elveszítsem a fejemet és egyetlen mozdulattal az ágyba tereljem magunk.
Hogy lehetek ennyire mázlista vele? – gondolkodtam el, miközben elhúzódott tőlem és a szemembe nézett. A tekintetemmel követtem a mozdulatait, ahogyan kibújt a cipőjéből. Biztosan kényelmetlen volt már neki, de a kedvemért amúgy sem kéne ilyesmit viselnie… én is nagyon ritkán választok a kedvéért egy-egy ruhadarabot.
– Az éjszaka lényegét el is lehet nyújtani… – kacsintottam rá játékosan.
A kutya is hamarosan kikerült a szobából. Esmé az ágyon kötött ki, én pedig rajta. Amint befeküdtem a combjai közé, finom csókot leheltem az ajkaira és a szemébe nézve hátra simítottam a haját. Fél karral támasztottam meg magamat annyira, hogy ne nyomjam túlzottan össze.
– Én is szeretlek téged – suttogtam és megcirógattam az arcát.
A szabad kezem a fűzőre tévedt. Egyelőre nem akartam szétszedni rajta, csak végig simítottam a mellén, a derekán és újra megcsókoltam közben.
Nem hiszem, hogy vad éjszakára volna szükségünk. Gyengéd, de határozott akartam ezúttal lenni és olyan szenvedélyes, amivel megmutatom neki az érzéseimet. Azt tudom, hogy mit érez, hiszen rendszeresen kimondja… de arról fogalmam sem volt, ő mennyire fogja fel, mit jelen az a szó: örökre.
Hirtelen a matracon találtam magamat. Esmé fölém került. A derekára csúsztattam most már mindkét kezemet – hogy végre felszabadultak – és lassan végig simítottam a hátán. A megfelelő pontot kerestem, hogy levegyem róla az igen csak jól mutató ruhadarabot.
– Tudom… – bólintottam kissé meghatottan a szavaira.
Átéreztem a szavait, hiszen én is így gondoltam. Meg akarom védeni, még akkor is ha az életemet kell majd érte adnom. Akárhogy folytatódik majd az életünk, Esmének mindig külön helye van a szívemben és képtelen vagyok elhinni, hogy ez valaha megváltozna.
Egy újabb csók után átadtam magamat a vágyaknak. Tudtam, hogy jó kezekben vagyok, így Esmé ígérete szerint nem csak azt felejtettem, mi a nevem, hanem azt is, hol vagyok. Ketten voltunk, egy nő és egy férfi, akik igazán szeretik egymást és nem zavarhatja meg őket senki és semmi… bárcsak örökre így maradt volna.

Köszönöm a játékot