Kilchurn kastély

[viselet]

Dementor? – tettem fel magamban a kérdést, amit igazából kimondani terveztem. A torkomat már egészen elszorította a hideg, egyre kevesebbet tudtam beszélni. Tudtam jól mivel állok szemben, és hogy a dobálózás vagy a kábítás nem hatásos ellene. Csupán annyit értem el, hogy talán engem szemel ki áldozatául, habár szerintem még az amnézia ellenére is több boldog emlék melegíti Mathias szívét, mint az enyémet.
Nem véletlenül neveznek sokan gonosznak, kegyetlennek vagy éppen szívtelennek. Már annyira megkeseredtem, hogy szinte nem is emlékszem Esmén kívül egyetlen boldog pillanatra sem. Gyerekként nem lehettem önfeledt és a roxfortos éveimet is inkább állandó vágyakozás töltötte meg, amit egészen szilveszterig kergettem ostoba módon. Ha ez jó neked, hát lakmározz az én boldogságomból – ezt a dementornak szántam.
Már szinte átadtam magamat neki, vártam, hogy tegye a dolgát – ha ez egyáltalán annak lehet nevezni. Azonban meghallottam Mathias hangját. Én is ismertem a varázsigét, de nem tudtam vagyis nem próbáltam még patrónust idézni. Valószínűleg ez is olyan dolog, amit előbb-utóbb meg kellene tanulnom... habár egy demenetorral szembe nézve talán nincs szükség tervezésre.
Éreztem, ahogy remeg a lábam. A hideg átvette felettem az uralmat és kiesett a pálca a kezemből. A terem egyre fakóbbnak tűnt. Tenned kell valamit, tarts ki mint mindig! Mély levegőt akartam venni, de a hideg szinte végig marta a tüdőmet.
– Csinálj valamit... vagy fuss! – A hangom is reszketett, akár csak az egész testem.
Ha lett volna erőm, begombolom a kabátomat, vagy legalábbis összehúzom magam előtt. Kezdtem azonban komolyan elveszíteni a kontrollt. Éreztem, hogy már csak pár percig bírom talpon és egyszerűen csak össze fogok esni.
Egy emlék férkőzött be a fejembe. A kísértetház sötét folyosóján baktattam Esmé oldalán. Egymásba kapaszkodva próbáltuk tartani a tempót. A ház le akart minket győzni és ezt tudtuk. Valahol mellettünk kinyílt egy ajtó, ahol valaki feküst. Csupán a fekete tincsek és egy finom, nőies kéz látszott abból a szögből. Anya... – ezt talán hangosan is kimondtam, ahogy végig gördült egy meleg könnycsepp az arcomon, magamhoz tértem.
A fakó teremben voltam, ahol a kincsek ragyogása már távoli emlékképnek tűnt. Nyeltem egy nagyot, ahogy a dementor oszladozó kézfejéről a csuklyáig emeltem a tekintetemet. Hát vége, egy ilyen szörnyeteg zárná le végleg ezt a fontos szakaszt az életemben és minden mást is?
– Montrego, mikor voltál a legboldogabb? – kérdeztem.
A könnyek patakként folytak az arcomon. Újabb emlék tört fel. Apám és anyám vitája, ami persze miattam robbant ki. Hamarosan pedig már a nappaliban állt, a kandalló előtt és a kezem semmibe nyúlt. Erőtlennek és betegnek éreztem magamat, ahogy a térdem a fagyos talajra zuhant. Az egyik tenyeremen támaszkodtam meg, hogy ne dőljek el oldalra és adjam fel azonnal a küzdelmet.
Remegett a karom, mintha erőlködnének az izmaim.
– Ly... Lyana... – nyöszörögtem.
Sajnos nem láttam hátrafelé, képtelen lettem volna odafordulni. Azonban nem volt kizárt, hogy Montrego is hasonló állapotban van, mint én. A felvetéssel csupán emlékeztetni akartam a lányra, akivel fogalmam sem volt hányadán állnak lényegében. Újabb furcsa dolgot vettem észre: a korábbi vonzalom, mintha köddé vált volna... ismét csak a kalandban tekintettem rá partnerként. Legalább az kiderült, hogy a parfüm működik.
A legrosszabb helyzetben akartam volna örülni a ténynek. Valószínűleg nem élem meg, hogy odasétálhassak az alma maradványihoz megnézni, maradt-e benne valami.
A másik kezemmel is támaszkodnom kellett. A légzésem hangos volt és egyenetlen. A szívem pedig, mintha újra megszakadt volna, pont mint azon az estén a kandalló előtt. Szinte éreztem, ahogy Esmé csuklóját éppen csak meg tudtam érinteni, aztán egyszerűen eltűnik. Bele lehet halni ebbe a fájdalomba? – A kérdésre a mellkasomra szorítottam a kezemet. Tudtam, hogy nem bírom már sokáig. Csak Montrego ússza meg...

*
zene:PotC(i)– Davy Jones

outfit


'Like the other day
I thought you won't be coming back
I came to realize my lackluster dreams'



~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~

Azt hittem lesz valamiféle hatással a mondandóm. Hogy legalább megretten vagy esetleg fellép az ősi elemi ösztön benne. A menekülés utáni vágy. A túlélésért való küzdelem. De úgy tűnik vagy fogalmam sincs a másiknak mivel is állunk szemben, vagy... ennyire ’kiégett’. És ez azért baromi furcsa, mert nem ilyennek ismertem meg Elliot O’Marát. Emiatt pedig duplán hasít belém is a félelem. Mert... mert... nem veszíthetem el. Fontos a számomra. És, mikor reszketeg hangos elkiáltja magát, tudom hogy igaza van. Csinálnom kell valamit. De mégis mit? Elkezdem erőltetni az agyam, féltérdre ereszkedve. Nem is tudom mikor estem el, de a jeges szorítást, mely a mellkasomra nehezedik igyekszem egyre jobban és jobban legyűrni.
Eszembe jut Elliot pillantása a gyűrűre, a vidám mosolya vagy amikor gúnyolódott. De ez vagy nem elég erős vagy nem elég jó. Mert érzem hogy hasztalan. Ahogy a húgom arca is. Hiába látom magam előtt, szinte tisztán kivehetően minden apró részletét. Hiába jut eszembe a közös karácsony, az első számomra, vagy az ahogy a vállamon aludt el mesélés közben. Mind kevés, mind... semmi.
És ekkor elfog a pánik. Egyszerűen hiába van a kezemben a pálca, magatehetetlennek érzem a magam vele. Mintha egy darab ócska bottal próbálnék hadakozni. És mikor meglátom, hogy Elliot pár centire megemelkedik a földről, érzem, most vagy soha.
Végtére is ezt kérte. Ezt akarta... ezzel nyugtatom magam abban a fél percben, miközben az ajtó felé kezdek el rohanni. Nem tudom honnan van még erőm, vagy hogy a testem mely rejtett tartalékait volt képes mozgósítani. Nem is igazán érdekel. Csak egyetlen cél lebeg a szemem előtt. Eltűnni innen. Nem érdekel, hogy kétszer is hasra esem a jégpáncélon, ami időközben keletkezett a dementor hatására. Ne érdekel hogy felsértem a szám szélét vagy hogy akkorát csattanok a földön hogy lehet nekem is eltörik a bordám. Mindössze csak az éltet már ha ezt a szánalmas próbálkozást annak lehet nevezni, hogy kijussak el ebből a borzalomból, el ettől a hidegtől....
És mikor kínkeservvel elérem az ajtót, akkor pillantom meg a földön az alma leesett darabját. Ez azonnali megtorpanásra késztet. Lehajolok és felkapom a darabkát, ami megvágja a tenyerem. A fájdalom jó, mert segít koncentrálni. Segít nem a hidegre összpontosítani hanem, arra hogy mi is dúl a lelkem mélyén. A káoszon és a kétségbeesésen kívül. S épp emiatt nem tudom megállni hogy ne pillantsak vissza. Hogy megnézzem a barátom haláltusáját. Mert kár szépíteni is ezt. Ez az. És amint azonosulok a valósággal, azzal, ahogy felé tornyosul a fekete csuklyás alak és a lényét szipolyozza ki, elönt az adrenalin.
Kifújom a levegőt, és a pálcámra rámarkolva kezdek el emléket kutatni. Mert nem lehetek ennyire gyáva. Nem és nem. S mintha ezt a társam is megérezné, noha fogalmam sincs mennyire tudatosan vagy éppen félkábultan, mert a szép emlékekről feltett kérdése azonnal szöget üt a fejemben. Elindulok határozott léptekkel felé, céltudatosan miközben Clem barna hajzuhataga jelenik meg lelki szemeim elptt. A virág a hajában, ami nem is boglárka, mert részegen még erre az egyszerű varázslatra is képtelen voltam. Vagy a mosolya, mikor a borzot csókoltam meg, épp helyette. És már már felenged a szívem, legalábbis ezt hiszem. De Elliot megzavar, mikor dadogva ejti ki a nevet.
Lyana.
Abban a pillanatban Clem arca elsuhan és helyét Lyana óceánkék íriszei veszik át. Az a pillanat, mikor a teraszon egyetlen hosszú kimondatlan másodpercig nem volt senki csak ő meg én. Hisz akkor a hó is szakadt és hideg is volt, épp úgy mint itt, de egyikünket sem érdekelte. Az a perc... valami más volt. Valami több és valami jobb. Nem is tudom igazán, hogy mi. És ha Eric nem zavarja meg....
Expecto patronum!
Újra kimondom a varázsigét? Vagy csak nonverbálisan gondolom? Nem is tudom. Mindössze elvakít a fény, ami előtör a kezemben tartott pálcám végéből. A másik kezemmel ösztönösen kapok az arcom elé és onnan ki-kilesve igyekszem szemlélni az eseményeket.
Eleinte azt hiszem rosszul látok. Vagy csak hallucinálok, mert Elliot felé és a fekete köppenyes felé egy tisztán kivehető fényes alak suhan, majd két lábra ágaskodva néma párbajra hívja a lényt. A dementornak pedig ez is épp elég sok, mert egy percig még ugyan kitart de tovább már nem bír vagy nem akar. Hirtelen tűnik el és vele együtt a sötétség is. Mindössze a hideg marad és mi. Meg a patrónus. Ami egy lovat formáz, ki épp rám szegezi nem létező tekintetét. Egy néma pillanatig állunk egymással szemben, mámoros kábulatban, hogy aztán a következő percben hirtelen elenyészve veszítsem szem elől. Meglehet örökre.

[viselet]

Visszazuhantam a jeges padlóra. Talán megreccsentek újra a bordáim, talán nem… semmiben sem lehettem teljesen biztos, hiszen már csak félig érzékeltem a körülöttem lévő falakat és a kincsek fakó fényét. Csak azt fekete csuklyát láttam magam előtt s azokat a borasztó emlékeket. Valahogy Lyana nevének kiejtésével zárult le a külvilágot rejtő fal végleg.
Csupán én voltam és a fájdalmas emlékek, amiknek egyrésze talán csak álom volt. Igen, jól emlékszem, hogy hónapokig kísértett anyám halála, nem tudtam nyugodtan aludni egy percet sem. Ha el is nyomott az álom az ő arcát láttam, az egykor csillogó barna szemek fénytelenül meredtek a semmiben. Apámat láttam fölé hajolni és annyira biztos voltam benne: ő tette. Persze azóta tudtam, hogy nem… de mégis ott volt bennem a félsz: akár hazudhatott is erről.
Aztán ott volt az a másik kép, ahogyan Esmé kisétált az életemből. Hányszor láttam a lelki szemeim előtt a pillanatot, mikor utána nyúltam, de már késő volt. Álmaimban gyakran újra játszottam a helyzetet, de akármennyire siettem, már nem tudtam rákulcsolni az ujjaimat a vékony csuklójára. Vissza akartam húzni, megölelni és könyörögni, hogy mondja el mit tettem… ehhez képest semmit sem kaptam. Üresség és magány maradt utána.
– Esmé… – nyöszörögtem, de ezt is valószínűleg teljesen érthetetlenül.
Valami fény villant. Egy alak rajzolódott ki, valamiféle patás állat. Lassan sikerült befókuszálnom, hogy az egy ló. Egy gyönyörű, ragyogó ló, ami könnyedén veszi fel a versenyt a dementorral. Fénye megcsillant a jégpáncélon, ami a padlót borította. Csupán pillanatokig tarthatott, aztán az állat egyszerűen köddé vált.
A hideg maradt és én a padlón. Montregoból csak a bakancsát láttam… és tudtam: ő mentett meg. Annyira furcsa volt, büszkeséget akartam érezni, de nem ment.
Fel kell kelnem… – jött a belső utasítás, mikor éppen csak kifolyt a szememből az addig ott ülő könnycsepp. Nehezen fogtam fel, hogy felerősödtek a színek. Az a homályosság és fakó fény eltűnt, átadva a helyét a ragyogásnak.
Fel akartam nyomni magamat az egyik kezemmel, de visszazuhantam az oldalamra. Pontosan úgy, ahogyan korábban is feküdtem.
 Sikerült befókuszálnom a pálcámat… ott volt előttem. Kinyújtottam a kezemet, de a tenyerem csak a hideg, jeges talajt érte. Nem tudtam jól bemérni a távolságot, talán sokkal messzebb volt, mint hittem és akármennyire is próbálkoztam, csak a hideget éreztem meg újra és újra a bőrömön.
– Haza kell mennem… – nyöszörögni kezdtem Montrego bakancsának. – Haza…
Nem tudtam normálisan beszélni. Egyrészt még mindig úgy éreztem, mintha a fejemben, minden gondolatom felett eluralkodott volna a sötétség, másrészt annyira átfáztam, hogy minden porcikám reszketett. Teát akartam inni, a meleget árasztó kandalló mellé ülni és beburkolózni egy meleg takaróba.
Megint megpróbáltam felnyomni magamat, de éppen csak sikerült. Éreztem, hogy remeg a karom az erőlködéstől. Meg tudom csinálni – ismételgettem magamban és közben összeszorítottam a szemeimet. Mikor kinyitottam megint Montrego bakancsával találtam szemben magamat.
Jól esett, hogy nem ment el. Megmentette az életemet, hálával tartoztam neki, mégsem ezt mondtam ki elsőnek, amikor már éreztem némi javulást.
– Az alma… hol az alma? – faggattam.
 Felültem, de éreztem, hogy ennél komolyabb mozgásra most nem vagyok képes. A kezeimet végig futtattam a karjaimon, mintha egy kis dörzsöléssel könnyedén új életet lehelnék a testembe. Gyenge voltam és nem akartam, hogy Montrego ilyennek lásson.
Ki kell tartanom… – a gondolat végére megint felnyögtem. Mindenem fájt, de leginkább a szívem. Éreztem, hogy újabb adag könny folyik végig az arcomon, ezért inkább lehajtottam a fejemet. Nem akartam, hogy ezt lássa.
– Kell egy kis mint a parfümből, ha már egyszer hatásosnak bizonyult… – próbáltam elterelni a figyelmét, ahogy lepillantottam az ujjamon csillogó rózsaszín kőre. Lassan lehúztam és visszanyújtottam Montrego felé. A kezem annyira remegett, hogy el is ejtettem. Az ujjaimból is elszállt minden korábbi erő.

*
zene:PotC(i)– Davy Jones

outfit


'Like the other day
I thought you won't be coming back
I came to realize my lackluster dreams'



~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~

A hozzászólás nyomokban trágár kifejezéseket tartalmazhat!

Hajszálom múlt. Egyetlen kicseszett hajszálon múlt. Valamiért most tör rám a remegés. Meg vele együtt az öklendezés is. Most fogom fel igazán, majdnem meghaltunk. Úgy istenesen majdnem itt ért véget az életünk. Bassza meg mi majdnem.... nem. Nem gondolok bele. Mindössze átadom magam annak a kegyetlen érzésnek amit a rettegés magasfokának tartanak. Pedig már vége és nincs miért aggódnom. De percekig nem tudok megmozdulni. A pálca kiesik a kezemből. Nem is tudom mikor engedem el, csak koppan a padlón. Valahova a kincsek mellé esik, de nem érdekel.
Agyammal próbálom feldolgozni a látottakat. És nem mellesleg az érzéseket. Na meg az emlékeket. Mert egy inkarnálódott patrónus jelent meg. De valóban az én művem lett volna? Kizárt. Ennyire nem vagyok sem jó varázsló sem elég erős. Mellesleg sose csináltam még. Sosem volt ennyire intenzív. Jó, igaz, sosem volt ennyire biztos emlékem sem. Csakhogy a bökkenő ott van, hogy fogalmam sincs melyik gondolatfoszlány okozta a varázslat beteljesedését. Valamiért szívből remélem hogy Clem. Ugyanakkor bizonytalan is vagyok, mert Lya említése igaz csak egy másodperc műve volt, de...
– Haza kell mennem… Haza… -
Elliot hangja kiszakít a réveteg kábulatomból. Valamiért sikerül még egy kevés energiát kicsikarnom magamból, ami mozgásra sarkall. Mert hogy képes vagyok mellé lépni és letérdelni hozzá. Ő ugyanis nem nagyon bír felállni.
- Maradj veszteg! - közlöm, miközben visszanyomom. Az alma említésére a kezemben lévő darabra téved a tekintetem. Azt hiszem ez az, amit akar a társam, így szó nélkül a kezébe nyomom, közben pedig a táskámat kinyitva kezdem el turkálni a zsebeket. Mert emlékszem, hogy van valami ami használ. És pár pillanat után a kezembe is akad a cukros papír. Csokoládét akartam eredetileg, de a húgom mindet felzabálta, hogy fene vigye el a telhetetlen fejét! De jobbára ez is megteszi. Kiveszem az egyik karamellásnak tűnő aranybarna  cukrot és a számba dobom. Egyet pedig O’Mara kezébe adok.
Ne mondok semmit, mert képtelen vagyok rá. Mindössze egy komoly pillantással sugallom, mit is tegyen. Azaz elég egyértelmű, utánozzon. Közben azonosulok azzal, hogy a fény visszatér a helységbe. Immár az összes kincs sziporkázó csillogása tölti be a teret. Körbepillantok, de sehol nem látom hogy veszély leselkedne ránk. Akkor mégis miért izzadok?
– Kell egy kis mint a parfümből, ha már egyszer hatásosnak bizonyult… –
- Baszd meg a kurva parfümöd! - fakadok ki, észre sem veszem, hogy a másik könnyezni kezd. - Majdnem meghaltunk! -
Igazából csak ő. De tulajdonképp valószínű követtem volna én magam is nem sokkal utána. Mert nem hiszem, hogy sokkal tovább húztam volna. A lény az én lelkem is kiszipolyozta volna gond nélkül. És igaz, hogy a karamell szétolvadva a számban kissé melegebb érzetet kelt, de még így is végigfut a gerincem mentén a hideg.
- Az a.... - kezdem, de elakadok. Elkomorodok egy percre, majd Elliotra pillantva folytatom. - Az az állat... -
Ám ő megakaszt. Az ujjáról ugyanis leveszi a gyűrűt és felém nyújtja. Hirtelen nem értem mit akar és csak bámulok rá. Aztán lassan realizálom hogy mi is ez. És mi a jelentése. Felrémlik homályosan, ahogy felé nyújtom, ahogy látom benne tükröződni az arcát, ahogy kimondatlanul is érzem a mérhetetlen szeretet felé. És lassan arra is rájövök, mindez nem volt valós. Ó nagyon is nem! Kedvem lenne jelenleg egy pohár vízben megfojtani. Így hát hirtelen kapom ki a kezéből a gyűrűt is tartom magam elé Bosszúsan figyelem és igyekszem lenyelni a feltoluló haragom. Ez sokkal inkább az abszurd helyzetnem szól semmint Elliotnak, mégis... a hangom tele van elfojtott dühvel.
- Ugye az a mocskos ereklyéd tehet arról, hogy... -
Nem mondom ki. Képtelen vagyok rá. Csak hálát adok Merlin tetves szakállára, hogy nem történt semmi. Semmi olyan. Semmi kellemetlen. És semmi kompromitáló. Bele sem akarok gondolni hogy ha a dementor nem zavar meg, akkor mi történt volna mígnem elmúlik a kotyvalék hatása. Az biztos hogy ez is kellően rossz emlékkép, már hogy ő meg én. És remélem rémálmaimban sem jön ez többet elő.

[viselet]

Nem reagáltam a kifakadásra, sem pedig az "állatra". Gyenge voltam, fel kellett fognom a helyzetet és azt, ami történt. Az a sötétség már eltűnt, de valahogy mégis erősebben éltem bennem, mint valaha. Talán sosem múlik már el ez a fájdalom – gondoltam és közben megtöröltem a szememet. Lassan tettem a számba a cukrot, mikor hirtelen eszembe jutott a gyűrű és az a pillanatnyi szeretet, amit Montrego iránt éreztem. Sokkal hevesebbnek hatott, mint bármilyen korábbi szerelem. Csakhogy ez nem volt valóság és most, hogy elmúlt az ürességet csak Esmé arcának emléke tudta volna betölteni… de róla is csak az a kép ugrott be, ahogyan kisétált az életemből. Némán, válaszok nélkül.
Éreztem, ahogy minden porcikám remegett. Azok közül is talán a kezem volt a legrosszabb állapotba, amivel Montrego felé nyújtottam a rózsaszín köves gyűrűt. Szinte éreztem, ahogy kicsusszan a könnyű kis ékszer az ujjbegyeim közül. A szorításom kevés volt ahhoz, hogy megtartsam. Azonban még mielőtt a földre hullott volna Mathias elvette tőlem.
A számban olvadozott még mindig a cukor, amit adott. Olyan kevés kis melegséget adott, hogy talán csak jobban reszkettem tőle, várva a forróságot, ami majd otthon, a kandallóból áradva ölel át. A testem, mintha már feladta volna a küzdelmet, a lelkem pedig, mint egy csapdába esett pillangó kereste a helyét valahol bennem.
– Ugye az a mocskos ereklyéd tehet arról, hogy...
Lassan fordultam Montrego felé és még mindig folytak a könnyeim.
– Hogy majdnem meghaltunk – fejeztem be a mondatot helyette.
Nekem nem nehéz a halálról beszélni. Megszoktam, hogy mindenhol felbukkan valamilyen formában és már annyiszor békéltem meg vele. Talán reménykedtem is, hogy elvisz végre, letudva a fájdalmat és az élet nehézségeit. Apám megszabadulna a félelmeitől, a lányairól nem is beszélve, akik még talán meg is ünnepelnék.
Újabb adag könny érkezett. Phillip Rowle hátát láttam magam előtt. A sírás fojtogatott, de nem mertem megkérdezni, hogy meg akart-e ölni, mikor megszülettem. A kezemet a vállára tettem, mert úgy éreztem nekem kell vigasztalni őt, holott az én szívem szakadt meg Lisbeth szavaitól.
A tenyerem a fagyos, de már vékonyodó jégrétegre tévedt. Kicsit ellöktem magamat a földről, hogy fel tudjak kelni. Az oldalamba hasított a fájdalom, odakaptam a másik kezemet. Egy pillanatra talpra tudtam állni, de szinte azonnal megéreztem, milyen gyengék a térdeim és visszaestem a földre. Nem ütöttem meg magamat annyira, de a rázkódástól megint csak megfájdult minden porcikám.
Általában, ha ilyen magatehetetlen vagyok, valahonnan előkerül apám és egyszer csak otthon találom magamat. Nem sűrűn fordult ez elő, legfeljebb egy vagy két alkalommal. De most jobban szerettem volna, ha távol marad tőlem.
– Nem az alma miatt haltunk meg majdnem, hanem a dementor miatt – válaszolta nyöszörögve és elterültem a földön.
A szemeim szinte maguktól csukódtak le. De még abban a sötétségben is úgy szédültem, mint nyitott szemmel. A cukor teljesen eltűnt eddigre és az édes ízt hamarosan az a keserűség váltotta fel, amit már korábban is éreztem. Most már nem volt olyan intenzív és a gyengeségem is csökkent valamennyire, de mozdulni képtelen voltam – legalábbis úgy éreztem.
– Haza kell mennem… pihennem kell – suttogtam.
Felnyitottam a szemeimet és Montrego barna szemeit kerestem. Már nem találtam őket olyan ragyogónak, mint korábban. Nem vonzódtam többé hozzá, de valahogy mégis lett közöttünk egy kötelék, bár gyanítom azt inkább a halálközeli állapot váltotta ki, semmint egy többszázéves parfüm. Bár kétségtelen, hogy hatásosnak bizonyult. Azt persze csak remélhettem, hogy a porcelánalma maradványaiban még maradt néhány csepp belőle.
– Az alvás majd meggyógyít – ezt magamnak mondtam és nem Montregonak.
Valahogy össze akartam szedni magamat, legalább annyira, hogy a lábaim a kastély romjai elé, a pocsolyához visszavigyenek. Ki akartam jutni erről az elátkozott helyről.

*
zene:C– Paint It, Black

outfit


'I look inside myself and see my heart is black
I see my red door, I must have it painted black
Maybe then I'll fade away and not have to face the facts
It's not easy facing up when your whole world is black'



~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~

Mikor kimondja azt amit én nem merek megremegek ösztönösen. Igazság szerint kedvem lenne visszakézből felpofozni. Mégis miért kell kimondani? Mindketten tudjuk mire gondoltam. Néha komolyan nem kellene az ördögöt a falra festeni. Pláne nem akkor, mikor az két teljes perce távozott a környékről. Emiatt persze ösztönösen kezdek el a hátam mögé pislogni, de semmi mozgás. Nincs jeges érzés és nincs fekete csuklyás sem. Nem hiszem, hogy még egy patrónust képes lennék megidézni. Ugyanakkor sejtelmem sincs ki küldhette az a ló alakot mert hogy nem én voltam ennyire baromi ügyes az is tuti. De a lehetőségeink elég korlátozottak. Elliot az egyik, habár abból következtetve, hogy itt ül, mint egy rakás szerencsétlenség és még sír is, mint egy kislány eléggé kizártnak tartom. A másik opció, hogy valaki a megmentésünkre sietett. Na de ki? És mégis miért? Aztán meg ott van a harmadik és legfontosabb kérdés, hova a frászba tűnt? Merthogy itt nincs senki csak mi ketten. Meg a halom szajré, amiből tutira megtömöm a táskám. Meg az Elliotét is. Aztán majd az ő feketepiaci kapcsolataival jól eladjuk. Legyen valami minimális hozadéka is annak hogy ma itt majdnem kinyiffantam a kedvéért. Meg a vacak almás parfümjéért.
– Nem az alma miatt haltunk meg majdnem, hanem a dementor miatt –
- Cöh, na nem mondod! Magamtól ki se találtam volna... -
Igen dühös vagyok. Nemcsak rá hanem a helyzetre. És leginkább arra hogy a szemét törölgetve próbál felállni, persze sikertelenül. Igazából sajnálom emiatt. Jogosan kellene pihennie. Nem is szólok semmit a suttogására. Kelletlenül kezdem el a közelembe kerülő ékszereket marokra fogni és bevágni a táskába. Aztán amint az egyikkel végzek a másikkal folytatom. Ha kérdez valamit csak morgok az orrom alatt. Kell a biztosíték. És én élek a lehetőséggel, ha tálcán kínálkozik. Ő meg még két percet kibír ücsörögve de akár tízet is. Amint megvagyok a sajátomat felveszem a hátamra, az övét pedig az ölébe dobom.
- Az alvás nem gyógyít meg, haver! -
Röhögök fel kissé szarkasztikusan, majd leguggolok hozzá és fél térdre ereszkedve nyúlok egyik kezemmel a lábai alá épp a térdénél, a másikkal pedig a vállánál fogva fentem húzom, hogy ne egy kiterült döglött béka pozícióját vegye fel. Meg hogy én is könnyebben hozzáférjek és kitámasszak a felemeléshez, ha már úgy döntött képtelen két lábon elhagyni a tett helyszínét. Ilyesformán, amint kissé függőlegesbe tornázom, a kezem lecsúszik a háta közepére és a teljes alkarommal ott támasztom meg.
- Felkészültél? - kérdezem. Megint közel van hozzám, túl közel. Ám most nincs késztetés hogy olyat tegyek, amit amúgy sose.
- Kapaszkodj a nyakamba. És fogd a táskát! -
Franc essen bele hogy nincs két hátam. Meg hogy nem tudok egyszerre kettőt vinni. Mindegy, remélem Elliot ennyit legalább képes megoldani maga is. És ha minden jól megy akkor lendületből megpróbálom felemelni. A derekam húzza a súly, hirtelen nem is tudom melyik jobban. A társamé vagy a táskáé. Esetleg a kettő együtt. Mikor álló pozícióba gyürkőzöm magunkat szusszanok egyet. Az első fázis ugyanis pipa. A kérdés az hogy meddig tudunk elmenni egy lendülettel. Nem szívesen vallom be mert engem ért kevésbé a dementor, de még így is eléggé kifáradtam. Nem feltétlen testileg, sokkalta inkább szellemileg. És érzem emiatt magamon az ólmos fáradtságot, ámde a felelősség miatt hogy kijussunk nem hagyom el magam. Ez a nagy különbség köztem és közte.
- Na akkor indulás. -
Közlöm és egyetlen kósza pillantást vetek rá. Elindulok kifelé, igyekszem nem rálépni semmire. Az hiányzik a legjobban, hogy kiforduljon a bokám és itt ragadjunk biztos vacsoraként annak az ocsmányságnak. Igazából akkor már mindegy is lenne. Elegánsan feltálalhatnánk magunkat és bon apetit-et kívánva várhatnánk a véget. És az utolsó csókot ebben az életben. Igaz jobb szerettem volna azt egy csinos nőtől kapni, semmint egy dementortól vagy éppenséggel Elliottól, de hát soha semmi nem úgy alakul, ahogy a merlinadta varázsló valaha is eltervezi. Főleg ha az illető épp én vagyok.

[viselet]

Éreztem, ahogy a kabátom teljesen átázik az olvadozó jégtől. Reszkettem a hidegtől és közben kinyitottam a szememet megint. Nem találtam Montrego arcát a tekintetemmel, csupán a szorgos kezeit szúrtam ki azonnal, amivel éppen a táskáinkba lapátolta a kincseket.
Hogy lehet valaki ennyire hülye? – háborodtam fel kissé magamban, főleg mikor a gúnyos válasza is megérkezik a korábban elhangzott gyógyítóalvással kapcsolatos mondatomra. Ha van olyan dolog, ami egy kávénál jobban magához téríti az embert, akkor az Montrego kicsit sem csípős nyelve. Lett volna kedvem felpattanni, megragadni a csuklóját, hogy észhez térjen. Azonban ehelyett csak egy kis morgásra és kétségbeesett mozgolódásra voltam képes. Aztán ezt is feladtam.
Megint lehunytam a szememet. Hallgattam a kincsek édes csörrenését és hirtelen megint ott voltam a bálon Esmével. Ahogy a maszktól még kontrasztosabban csillogó barna szemeibe néztem megremegett a térdem, de nem mutathattam ki, mert vezetnem kellett a parketten. Milyen jól is esett meglepni azzal, hogy tudok táncolni és akkor egyszer, igazán férfi voltam a társaságában. Utána pedig, mintha szép lassan összementem volna a szemébe… míg nem végül eldobott.
Ezúttal már nem folytak a könnyeim, mintha elfogytak volna. Csak a keserű íz maradt meg a számban, amit már korábban is éreztem.
Hirtelen nyitottam ki a szememet, amikor Montrego az egyik tömött táskát rám rakta és azzal együtt felemelt. Hát azt eddig is tudtam, hogy fizikailag erősebb nálam, nem is kevéssel… de most meglepett az ereje, talán azért, mert én olyan gyengének éreztem magamat éppen. Fordított helyzetben biztosan varázslattal lebegtettem volna ki őt innen, vagy legalább megoldottam volna valamilyen formában.
– Erre nem lehet felkészülni… – morogtam erőtlenül.
Az egyik kezemmel átkaroltam a nyakát, a másikkal – amiben a pálcámat is szorongattam – a táskám pántjait fogtam meg. Nem volt az ujjaimban erő, ahogy az egész testemben sem. Vajon mennyi idő kell, hogy az ember felépüljön egy dementortámadásból? Biztosan kevés, csak én vagyok valamiért ilyen érzékeny a rossz emlékekre. Régen is állandóan rám törtek, nem lepett meg, hogy visszatért ez az állapot. Az életem lényegében visszaállt az eredeti kerékvágásba.
– Na akkor indulás.
Lendületesen indult meg kifelé. A sötét folyosóra érkeztünk, ahol korábban is végig jöttünk. Gyorsan eldadogtam egy Lumost, hogy legalább egy kis fény legyen, azonban most egészen más volt. A sötétség nem tűnt olyan átláthatatlan, füstszerű erőnek, ami egyenesen körbe öltelt minket korábban. Úgy tűnt, mintha egy-egy apró résen betörne a levegő és az most annyival melegebbnek éreztem, mint a saját hőmérsékletemet, hogy már nagyon szerettem volna odakint lenni.
A tekintetem a táskámra tévedt, illetve a körvonalaira. Többet nem láttam belőle a nagy sötétben. Nehéznek tűnt és nagyon is tömöttnek, de nem örültem neki. Ezek akár átkozottak is lehetnek… – gondoltam.
– A kincseket nem lett volna szabad elhozni – mondtam és meg kellett köszörülnöm a torkomat, hogy kicsit hangosabban tudjak beszélni. – Nem véletlenül voltak szabadon hagyva… mert ki az a hülye, aki így tartja őket?
Aztán egy kicsit elmosolyodtam és Montregora pillantottam.
– De talán, ha gyorsan elpasszoljuk őket, nem lesz nagy baj – tettem hozzá.
Kicsit visszatért az érzés, amivel idejöttem. A kalandvágy… de csalódott voltam, mert az alma összetört és Montrego viselkedéséből ítélve még azokban a nagyobbacska darabokban sem maradt egyetlen csepp parfüm sem. Kár volt érte, ugyanakkor most minden erőmmel arra koncentráltam, hogy tűnjünk el innen. Csak egy puha ágyra és melegre vágytam, meg valakinek az ölelésére, aki határozottan nem Mathias.
Az út hosszan, de csendesen telt. Nem tudtam figyelni, ha beszélt is. Nem hallhattam belőle semmit. Egyszerűen csak a rázkódással együtt szép lassan elaludtam, vagy legalábbis elkábultam annyira, hogy a vállának támasztva a fejemet a szemeim leragadtak.
Emlékképek kusza, egybefolyt halmaza jelent meg előttem. A végén már annyira összekeveredtek, hogy apám fekete csuklyája alól Esmé nézett vissza és Montregot találta el a kábítás, amivel apám annak idején Nyströmöt ütötte ki Svédországban. Valahogy mindez olyan életszerű, olyan furcsa volt… aztán megéreztem a friss levegőt és a szemeim hirtelen pattantak fel.
Odakint voltunk, habár fogalmam sem volt hogyan jutottunk el idáig.
– Lyanának fogod adni a gyűrűt? – A kábulattól tört fel belőlem ez a hülye kérdés.
Egy kicsit megköszörültem a torkomat megint, bár ezúttal inkább zavaromban. A hangom ugyanis most valamivel könnyeben tört elő… a kérdés azonban kicsit tapintatlan volt. Persze ez sem zavarna alapvetően, de korábban már kifejtette, hogy nem akar a lányról beszélni. Pedig igazán érdekelt volna, hogy mi történt közöttük, ha már egyszer beleártottam magamat a dologba.
Vajon nehéz vagyok? – tört rám hirtelen a gondolat. Azt hiszem nem kérdeztem meg hangosan, ami minden esetre örömteli lett volna. Ez ugyanis legalább akkora butaság volt, mint a magánéletével foglalkozni. Ráadásul biztosan nehéz voltam neki, mert miért ne lennék? Arról nem beszélve, hogy a bolondja még magára aggatott minimum hét kiló kincset is. Ha valamit már egészen fiatalon megtanultam az az, hogy nem szabad telhetetlennek lenni.
– Igazán kedves lánynak tűnt – magyarázatként folytattam aztán. – Egy ilyen finom darab sokkal jobban illik hozzá, mint hozzám…
A vigyorgás hirtelen terült szét az arcomon egy horkantás kíséretében. Nem tudtam visszafogni magamat, a kedvem határozottan jobb lett, de aztán hirtelen megint kirázott a hideg. A remegés is visszatért. Reméltem, hogy Montrego nem néz rám és nem látja meg a könnyeket. Ott várakoztak már, hogy megint szánalmas helyzetbe hozzanak. Miért jut eszembe minden nőről és gyűrűről Esmé?

*
zene:C– Paint It, Black

outfit


'I look inside myself and see my heart is black
I see my red door, I must have it painted black
Maybe then I'll fade away and not have to face the facts
It's not easy facing up when your whole world is black'



~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~

– Erre nem lehet felkészülni… –
Istenem de balfácán!
Suhan át az agyamon. Le se tagadhatom, mennyire utálom a szituációt. Már hogy cipeljem még őt is. Főleg mindezek után. Pedig igazán csak annyi kellene minimális segítségként a részéről, hogy ne hagyja el magát. Miért olyan nehéz ez? Na mindegy, ha esetleg elájul itt, akkor is megoldom a dolgot. Max az ő táskája a cuccával itt marad. Üsse kavics. De talán épp emiatt, vagy mert érzi a vesztét vagy mert csak van benne ennyi lelki erőt, velem marad. Már hogy az eszméleténél elsősorban. És ez abból fix, hogy a nyakam köré fonja a karját. Ezáltal túlzottan is olyan közelségbe kerülve, amire egy csöppet sem vágyom. Mert ha Clem lenne, nem gondolkodnék és nem zavarna. Vicces mert valószínű Elliotot sem utasítottam volna el tíz vagy épp tizenöt perccel ezelőtt. Csakhogy az nem én voltam. Nem az igazi önmagam. Hanem az ostoba almája az ostoba parfümjével. Amit most cseszhet!
Megállom, hogy ne pillantsak vissza a kincseskamrára és a benne lévő otthagyott szajréra sóvárogva. Így is az értékesebbnek tűnő dolgokat belapátoltam a táskákba, de... bőven maradt még ott. És valószínű nemsokára kongani fog az ürességtől az egész. Kissé elszomorít ez, mert ennyi küzdelem után igazságtalannak érzem hogy más kaparintsa meg azt, ami minket illet. Jó, mondjuk a dementor valószínű kellő visszatartó erő lesz. De biztos nem mindenkinek.
– A kincseket nem lett volna szabad elhozni. Nem véletlenül voltak szabadon hagyva… mert ki az a hülye, aki így tartja őket? -
- Rosszabb vagy, mint egy vészmadár! - korholom, miközben igyekszem egyenletes tempót diktálni, és egyenletesen venni a levegőt. Igaz ez a beszéd miatt megtörik, de ennyit még kibírok.
- Mázlinkra széthagyta legalább volt értelme majdnem meghalnunk! Tojok rá ki volt ennyire idióta! -
Vállat is vonnék, de az most nem megy. Pláne nem plusz holt teherrel.
– De talán, ha gyorsan elpasszoljuk őket, nem lesz nagy baj –
Hümmögök egyet elismerően és szétterül az arcomon a vigyor. Nem is terveztem mást. Kivéve egy vagy max két darabot megtartani, de ennyi. A folyosón már oszladozik az árnyvilág, legalábbis olyasformán hogy inkább világosabbnak kezd hatni a kijárat felé vezető út. Ez jó jel, mert ezek szerint nem kell sok már. Kissé igazítok a fogásomon, de erre Elliot meg sem mozdul. Fel sem tűnt hogy egy ideje csendben van és csak a lépéseim kissé félelmetes visszhangja az egyetlen, ami megtöri a ránk telepedő csendet. De lepillantva rá fél szemmel inkább csak bágyadtan alszik semmint ájultan heverészik, szóval nem aggódom.
S amint kiérünk a friss levegőre, mely mellbe vág de úgy hogy megtorpanásra késztet, társamat is felkelti. Legalábbis hirtelen megmozdul sőt, meg is szólal.
– Lyanának fogod adni a gyűrűt? –
Ez a kérdés meglep. És le is sokkol. Egész idáig teljesen el is felejtettem a gyűrűt. A gyűrűt, amit Elliotnak adtam, mint egy... áhhh, rossz belegondolni is! Elhessegetem a lelki szemeim elől a perverz összképet, ami bent történt. Hálát adom Merlinnek titkon, hogy más nem látta. Neki meg remélem ugyanannyira kínos, mint nekem és így talán nem fog eljárni a szája. Soha.
Lyana miatt viszont összefacsarodik a szívem. Izmaim és egész testtartásom megfeszül az idegességtől.
- Ő... én.... nem... Mi... nem. -
Rázom a fejem. Egyszerűen képtelen vagyok többet vagy értelmesebbet kinyögni. Esetlegesen megfogalmazni. Kínosnak érzem, baromi kínosnak. Túl közeli még az a február eleje és túlontúl rossz élmény. Igaz Clem ezen segít, főleg feledni és vele felszabadultnak érzem magam, még belőle áradó görcsösség ellenére is. Meglehet épp ezért. Mert ő jobban ideges, mint én. És mert kihívást látok benne ezen változtatni.
– Igazán kedves lánynak tűnt. Egy ilyen finom darab sokkal jobban illik hozzá, mint hozzám…-
- Hát... igen. Jobban illene, de... biztos nem neki adom. Tekintve, hogy semmi közöm nincs hozzá. -
És már nem is lesz.
A gondolatra pedig felszakad belőlem egy sóhaj. Nem érdekel, hogy Elliot testközelből élheti ezt át. Igazából megint eszembe jut a szőke hajzuhatag, és a kecses alakja, ahogy táncol. És érzem, hogy most nekem kell a pihenés, mert menten összeesem. Szóval leteszem Elliotot az egyik oldalsó kőhalomra, hátát megtámasztva a várfalnak. Én pedig szimplán lezuttyanok mellé a fűbe vagy sárba. Olyan mindegy már. És csak most tűnik fel mennyire friss a levegő. A tipikus eső utáni. Mert már elállt a tomboló elemi erő és az égbolt kitisztult. A csillagok pedig ezer fényre ragyognak, ahogy felpillantok rá.

[viselet]

A kinti levegő az arcomat cirógatva ébresztett fel a kábulatból. Az eső utáni, felázott föld és fűszaga pedig egyenesen frissítőnek tűnt, azonban csak az utolsó kérdésem után eszméltem fel eléggé. Nem akartam a kelleténél jobban belemászni Montrego magánéletébe – az érintettségem ellenére sem – mégis foglalkoztatott ez a Lyana-ügy. Igaz, a kerítőnő szerep nem nagyon tetszett, de már akkor is úgy gondoltam, Mathias érdemel ennyit. Nem tudom miért... hiszen akkor még utáltam, mégis azt akartam, hogy boldog legyen. Együtt tudtam vele érezni a pökhendi, arrogáns, beképzelt viselkedése ellenére is, hiszen én is sokat veszítettem az életemben... bár emlékek nélkül kétlem, hogy az lehetnék, aki vagyok. Ezért ajánlottam fel a segítségemet is.
– Hát... igen. Jobban illene, de... biztos nem neki adom. Tekintve, hogy semmi közöm nincs hozzá.
Na ne, hát ezért gürcöltem annyit? A csalódottság kiült az arcomra. Annyi hülyeséget találtam ki, amiket aztán Lyana fülébe suttogtam. Fogalmam sem volt a mai napig, hogy Montrego milyen varázsló. A képességeit nem villogtatta meg éppen előttem egy elcseszett invtion kívül az első találkozásunk alkalmával.
Közben egy kőhalomra kerültem. A hátam a kastély falának tudtam támasztani, de még mindig úgy éreztem magamat, mint egy bába, ami menten összeroskad, ha elengedik. Montrego leült a földre, ami most inkább sár és némi nedves fű keveréke lehetett. Végre leadta azokat a fene nagy igényeit – gondoltam, miközben a tekintetét követve, én is az égre pillantottam. A felhők már távoztak és a csillagok gyönyörűen kirajzolódtak. A hold ezüstös fénye éppen elég volt ahhoz, hogy ne tűnjön átláhatatlanul sötétnek az éjszaka.
Csend volt, olyan csend, amit az ember csak az erdőkben hall. A szél sem járt már úgy, mint korábban. Nem lökdöshetett minket többé ide-oda az ösvényen visszafelé... Ha végre lábra tudok állni – tettem hozzá magamban.
Az égről megint Mathiasra pillantottam inkább. Most először nem tűnt olyan gyerekesnek.
– Sajnálom – nyögtem ki kicsit rekedten.
Azonban akármennyire is komoly akartam lenni, a hangom kissé eltorzult. Már korábban is éreztem valami zavarót, de csak eddigre realizálódott bennem, milyen elképesztően nyomja a hátsómat ez a kőhalom. Basszus, ezt tuti nem ülésre találták ki... – ezt a gondolatot megint a kábulat ébresztette bennem, ami újra rám tört. A valóság és a gondolatok hirtelen nagyon is összekuszálódtak, de tartani akartam magamat egy ilyen komor pillanatban.
– Pedig én elmondtam neki, hogy nagyon erős varázsló vagy és alkalmasnak talállak arra, hogy... – kezdtem, de aztán előre hajoltam, mintha bizalmasan akarnék hozzá szólni.
Itt volt a hiba, ugyanis, mint az kiderült: a kábultság, a szédülés és az ájulás közeli állapot nem alkalmas arra, hogy az ember hirtelen mozduljon. Konkrétan előre estem, talán rá Montregore, nem tudom. Fel sem fogtam. Csak a nedves földet éreztem az egyik tenyerem alatt.
– Ó te jó ég, egy piától sem voltam még ilyen kábult... – mondtam.
Megpróbáltam magamat ülőhelyzetbe tornázni. Kivételesen ez is rendkívül nehéznek hatott még ez is.
Csak is egy kiadós alvás vethet véget ennek... – gondoltam.
– Szóval azt mondtam Lyanának, hogy alkalmas lennél a kalandokra – magyaráztam tovább.
A sáros tenyeremet a nadrágomba töröltem. Már úgyis mindegy volt, hogy lesz-e még egy folt a combomon vagy sem. Ezt a cuccot inkább elégetni kell, semmint kimosni... hacsak az embernek nincs egy manója. Ezen egy kicsit vigyorognom kellett, amitől valószínűleg teljesen beálltnak látszottam kívülről. Ha tudtam volna, hogy ilyen egy dementor-majdnemcsók után...hmm, na inkább be sem fejezem a gondolatot.
– Ezután a patrónus után pedig biztosan elalélna a boldogságtól – folytattam.
Közben a hajamat a helyére igazítva pillantottam Montregora. Vajon tudja, hogy igazából csak a barátok tesznek ilyet egymásért? Én tudom, pont azért, mert egyetlen barátom sincs. Illetve persze, a Roxfortban volt, de az egy másik életszakasz volt és már szinte el is felejtettem milyen érzés az ilyesmi.

*
zene:C– Paint It, Black

outfit


'I look inside myself and see my heart is black
I see my red door, I must have it painted black
Maybe then I'll fade away and not have to face the facts
It's not easy facing up when your whole world is black'



~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~

Ahogy kibukik a szó belőle, az a szó, ösztönösen megmerevedek. A tagjaimban megfeszül az erő. A harag hirtelen felgyúlik bennem és ki is múl. Talán a csillagok vibráló, nyugattó fénye segít ebben. Hisz tudom jól, nem ő ellen irányul, hanem a helyzet ellen. Utálom, ha sajnállak. Gyűlölöm. Annyiszor volt ebben részem. Csak mióta az eszem tudom. És az visszavezethető a múlt év nyarához. Azóta csak ezt kapok, lépten és nyomon. Ebbe ütközöm és ezt hallom. A szánakozástól rosszul leszek. Undorodok. Mert gyengének érzem magam tőle. Szánalmasnak. Elesettnek. és a legkevésbé sem akarok ez lenni. Pláne nem Elliot előtt. Hiába tudom jól, nem ilyen kontextusban érti amit ért. Egyszerűen még  így sem tudok uralkodni a testem ösztönös reakciójának, ami ebben nyilvánul meg. A szám összepréselem a levegő pedig sípolva szalad ki belőlem. Igyekszem visszanyelni a haragom, nehogy feltörjön még ettől is jobban. Nem akarok olyat tenni, amit esetleg később megbánnék. Végtére is, nem érdemli ezt. Máskor mondjuk jobban rászolgált, de jelenleg ő a gyengébb. És sosem szerettem bántani a tőlem elesettebbeket.
– Pedig én elmondtam neki, hogy nagyon erős varázsló vagy és alkalmasnak talállak arra, hogy...-
És mintha ez nem lenne elég, még folytatja is. Komolyan, az hogy néma kussba ülök mellette nem elég egyértelmű hogy nem akarok róla beszélni? Ennek melyik része nem elég világos? Sose voltam úgy hiszem a nagy lelki fröccsözős. Pláne nem mostanában. És hozzáteszem egy idegennel. Mert bárhogy közelítjük meg a dolgot, Elliot még mindig idegen. Legalábbis... nem jó barát. És már épp dörmögnék valamit az orrom alatt a szavaira, leginkább azt, hogy hagyjuk már ezt a témát a francba, mikor ő maga hallgat el és mire észbe kapok félig rám próbál esni.
Hát édesmariska! Na ne már!
- Jesszus anyám! - kiáltok fel meglepetten, ahogy próbálok korrigálni a felém száguldó zsák krumpliként érkező Elliotot. - Ember! Légy már észnél...! Mit a jó fészkes thesztrálfart művelsz te itt nekem? -
Hüledezek egy sort, ahogy végül hála a szent égnek csak az ölemben köt ki, közelebb a lábaimhoz, semmint a mellkasomhoz. Kissé előrébb hajolok és segítek neki egyenesbe ülni. Nem értem miért de átfut rajtam a szánakozás, ahogy kissé durvábban a kelleténél nyomom értelmes emberi tartásba és pillantok rá szigorúan.
– Ó te jó ég, egy piától sem voltam még ilyen kábult... –
A szemem forgatását érdemli ki erre a szövegre. Ivott ő valaha rendesen? El se hiszem! Nekem nem kell sok emléket előkaparnom erről. Elég csak a múlt hónap elejére gondolnom, mikor Clem kapart össze. Erős varázsló... vicces. Végtére is én részegen is tudtam varázsolni. Más kérdés hogy nem épp úgy, ahogy kellett volna. De menni azért ment.
– Szóval azt mondtam Lyanának, hogy alkalmas lennél a kalandokra –
Még mindig itt tartunk? Azt hittem ezen a témakörön már lapoztunk.
De nem. Úgy tűnik még mindig nem. Megadóan sóhajtok hát, és a hajamba túrok miközben Elliotra pillantok.
- Végül is itt vagyok, nem? A te kis kalandodon.... -
A hangomban van némi szarkazmus. Végtére is én nem élvezem annyira ezt mint ő. És mindössze öt perc kell nekem is ülve, főleg a derekamnak, hogy utána koncetrálni tudjak a hoppanálás során. Lehet ment volna e nélkül a kis kitérő nélkül is egyből, de igazság szerint nem mertem megkockáztatni. Szívás lenne valahol elkeveredni vagy bent ragadni. Inkább kitisztítom az elmém, amire épp jót tesz a hűvös levegő meg a szél.. És a csend. Ja épp az nincs, mert Elliot folyamatosan dumál. Úgy látszik a dementor-támadás ezt az idegesítő oldalát bontakoztatja ki. Mert most is nekiáll szövegelni a patrónusról.
- Az a patrónus nem is az enyém volt. - közlöm nemes egyszerűséggel. - Én ugyanis nem tudok. -
Valahogy nem is érzem kínosan magam, ahogy bevallom az igazat. Hisz eddig sose ment. És szinte biztos vagyok benne volt valaki ott, aki megszánt minket és kisegített. Vagy maga Elliot tette ezt.
- Biztos te idézted. - mondom félvállról és rögtön folytatom is. - Amúgy meg nem hiszem hogy bármitől is elalélna. Pláne semmi olyantól, ami velem kapcsolatos. -
Egy grimaszt vágok, mert eszembe jut a képembe landolt pezsgő, aztán meg az elhajított fehér rózsa. Nem, szinte biztos vagyok benne, hogy Lyaana soha semmit nem akart tőlem. Mindössze én voltam annyira bolond, hogy valaha reméltem valamit. Mint valami idióta.

[viselet]

Montrego ölében landolni nem volt éppen jó ötlet. Habár nélküle nem valószínű, hogy ülőhelyzetbe tudtam volna tornázni magamat. Most legalább hasznát vettük az izmainak, azzal az alkalommal ellentétben, amikor megütött azért a vacak karkötőért és még el is lopott tőlem egy számomra nagyon is értékes nyakláncot.
A hátamat annak a kőhalomnak támasztottam, amin eddig ültem. A tekintetemet az égre emeltem és a ragyogó csillagokat lestem. Egy rongybabának éreztem magamat. A tagjaim ernyedtek voltak és gyengék, ha mozdultam is, olyan volt, mintha valami külső erő irányítani. Sosem éreztem magamat ennyire tehetetlennek és nem tetszett az érzés. A kábultság ugyan szórakoztató volt, már csak Montrego dühös arckifejezése miatt is abszolút megérte minden pillanata a mai produkciómnak. Ugyanakkor szerettem volna talpra szökkenni és hazamenni.
Ehelyett a sárban ücsörögtem és Lyanáról beszéltem neki. Nem akartam megforgatni a szívébe szúrt kést, habár kétségtelenül ez történt. Nem kellett volna túlragoznom, egyszerűen csak magyaráztam a bizonyítványomat. Montrego persze nem valószínű, hogy tudta, miket suttogtam a lány fülébe azon a bizonyos reggelin. Én azonban nagyon is emlékeztem és talán pont ezért esett rosszul a hír, hogy nincsen közük egymáshoz. Nem is tudom miért… de ott dolgozott bennem aznap a gondolat, hogy ennyit megérdemel a szerencsétlen, ha már egyszer az emlékeit sikeresen elvesztette.
– Végül is itt vagyok, nem? A te kis kalandodon....
Bólintottam.
– Igazad van, itt vagy. Azonban ez nem csak az én kalandom – válaszoltam halkan.
Nagyon lassan emeltem fel a kezemet. A homlokomból félresodortam a hajamat, hogy levegőhöz juttassam ott is a bőrömet. Nem zavart, hogy esetleg úgy festettem, mint egy idióta… most csak az a gyenge kis szellő jelentett valamit.
– Az a patrónus nem is az enyém volt.
Az egyszerű mondat nagyon meglepett. A magyarázat pedig még inkább. Olyan hirtelen fordultam felé, amennyire csak a jelen állapotomban tudtam. Kissé bele is szédültem a mozdulat sorba, ezúttal azonban nem érdekelt az igencsak gyér fizikai állapotom.
– Biztos te idézted.
Felhorkantam. Hát szép is lenne aztán, ha én idéznék meg holmi lovakat. Még csak nem is illik hozzám egy ilyen állat, túl nemes és ragyogó. Gondolom az én patrónusom valami mezei egér, vagy patkány lenne… vagy egy hangya, amit senki sem szúr ki a tömegben. Az illik hozzá, hiszen csak egy mocskos tolvaj vagyok.
– Azt nem hinném – válaszoltam. – A pálcám nem is volt a kezemben. Leesett a földre, mikor a dementor… azt csinálta velem.
Hirtelen megint rám tört a szipogás. A puszta emléke azoknak a kusza gondolatoknak. Az összefolyt képek, amik megelevenedtek a szemem előtt még most is ott kísértettek a fejemben, minden szavam mögött. Nem tudtam őket elnyomni és a reszketés is azonnal elfogott. Nem hiszem el, hogy már megint így lát ez a pökhendi gyerek… – gondoltam, miközben elszorult a torkom. Nem Montregora haragudtam, hanem magamra. A pökhendi szó is inkább saját magamnak szólt, semmint neki, aki igazán lenyűgözően viselkedett a kincseskamrában.
– Nagyszerű varázslat volt… megmentetted az életemet – nyögtem ki rekedten és közelebb húzódtam hozzá.
Nyelnem kellett egyet, hogy ne engedjem szabadjára a könnyeket. Mióta csak megtalált ez a dementor, szinte el sem akartak apadni. Talán csak arra a kis időre, amíg elaludtam. Igaz akkor is furcsa képek gyötörtek álom formájában. Csupán remélhettem, hogy nem vergődtem Montrego karjai között. Egy ilyen eset nélkül is pont eléggé szégyelltem magamat.
– Ráadásul azt is bebizonyítottad, hogy remek varázsló vagy. Ezt az oldaladat eddig nem láttam… és határozottan érdekessé tesz ez a dolog – mondtam.
Túlságosan elöntöttek az érzelmek, pedig nem akartam áradozni. Persze valahol Montregora is ráfér a dicséret, hiszen az emlékezetvesztése miatt vannak olyan dolgok, amiben nincs önbizalma. Ezért sem hitte el, hogy képes volna egy ilyen nagyszerű patrónust megidézni.
Nem akartam megölelni vagy ilyesmi, azt hiszem azt nem értékelte volna a bent történtek után. Ezért csak a kezemet nyújtottam felé. Ahogy lepillantottam, láttam mennyire remeg, de nem érdekelt. Ez egy gesztus volt, amit hálám jeléül szántam.
– Köszönöm. Még akkor is, ha egy fabatkát sem ér az életem – suttogtam egy kissé talán túlzottan meghatottan.
 

*
zene:C– Paint It, Black

outfit


'I look inside myself and see my heart is black
I see my red door, I must have it painted black
Maybe then I'll fade away and not have to face the facts
It's not easy facing up when your whole world is black'



~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~

Meglep a tiltakozása. Meg az is, ahogyan lealacsonyítja magát. Mert a hangjából mintha szemernyitől jóval több elkeseredettséget és csalódottságot olvasnék ki. Nem tudom miért, de megsajnálom érte. Végtére is igen, ő húzta a rövidebbet a fekete árnnyal szemben. Elég keserves abba belegondolni, hogy én pedig voltam annyira gyenge (igaz csak majdnem) hogy magára hagyjam. Még a parfümös üvegcse varázslatosan bódító tartalma ellenére is. És ettől én magam undorodom. Na nem véletlen nem vagyok épp griffendéles, ez tény, de tudom mi az a bajtársiasság, még ha nem is látszik. Szóval mondhatni a magam elé felállítótt próbán épp hogy nem buktam meg. Vagyis… hát… morálisan talán mégis. Mer csak megfordult a fejemben a gondolat, hogy Elliot végzete ne legyen egyelő az enyémmel. És míg ő itt dicshimnuszokat zeng, addig engem ezek miatt a gondolatok miatt a hányinger kerülget. Mert igenis ez undorító. Az meg még inkább, hogy még ő érzi lekötelezettnek magát. Pedig ha tudná… ha sejtené… Nem lenne ennyire oda a varázslatért.
És ha már így szóba került az erős varázslat… ami elvileg az enyém…. Valóban az enyém? Nem is merem elhinni, hogy őszinte legyek. Sosem képzeltem magam különösebben tehetségesnek, sokkalta inkább átlagosnak. Jó talán pár tárgyban kiemelkedem az átlag felé, na de ki nem mondhatja el ezt magáról? Viszont egy patrónus és épp ló… Blaire-é egy veréb vagy cinke…. nem is emlékszem. Valami kecses és kicsi no meg madár. Épp hozzá illő. De hogy mi bennem a közös egy lóval az rejtélyes. Igazából nincs sem lelki sem fizikai energiám ezen pörögni, így szusszantok egyet és elengedem a dolgot. Helyette kicsit mocorgok, hogy a hidegtől ne gémberedjen el végleg az összes végtagom.
- Ne hálálkodj itt nekem! – csattanok fel, kissé komorabban a kelleténél. Képtelen vagyok ránézni, így inkább a sáros bakancsom csúcsát bámulom a sötétben. Vagyis, csak a körvonalait. – Még a végén elhiszem, hogy valóban én okoztam az a patrónust! Másrészt… te is megtetted volna értem… -
Vagyis, mondjuk úgy, hogy ezt feltételezem. Aztán persze lehet ez naiv ötlet és ostoba feltételezés, de részemről őszinte. Valahol azért sejtem a lelkem mélyén, hogy attól, mert tolvaj mégis csak a becsületesebbik fajta. Hisz a pálcám is visszakerült hozzám pár hónap kihagyás után. Egyedül a csokornyakkendők nem, de hát… az pótolható. Kivéve talán a sötétkéket…
– Ráadásul azt is bebizonyítottad, hogy remek varázsló vagy. Ezt az oldaladat eddig nem láttam… és határozottan érdekessé tesz ez a dolog –
Gyanakodva pillantok rá. Furcsa a szóhasználat. Mit ért ő azon hogy érdekessé teszi a dolgot? Minek néz ő engem? Valami ostoba vásári majomnak? Nem vagyok egy kísérleti patkány…!
Ezt utáltam a Mungóban is, azzal a fellengzős fene nagy segítőkészségükkel egyetemben. Épp ezért járok ritkán már oda és halasztom el a kezelésem alkalmait, amikor csak lehet. Mindennek egy előnye volt  csak, mégpedig a liftbe szorulásom Clementine-al. És hogy megismertem. És hogy beleszerettem. Vagy legalábbis valami olyasmi, azt hiszem. De időm nincs ezen elmélázni, mert Elliot keze siklik be az arcom szférájába.
– Köszönöm. Még akkor is, ha egy fabatkát sem ér az életem –
Egy pillanatig csak bámulok rá. Meglepnek a szavai. Kissé bizarrnak is hatnak. Végtére is soha nem mentettem meg senkinek az életét még és soha nem köszönt meg nekem úgy igazán senki semmit. Nem is tettem tulajdonképp senkiért igazán semmilyen nagy dolgot. Részben persze ettől dagad a mellem, ugyanakkor valahol egy szerényebb énem csak somolyogva könyveli el a háláját. Mert hát ez természetes. Főleg barátoknál. És meglep a felismerés, hogy egy ideje már nem O’Mara-ként vagy tolvajként tekintem rá hanem sokkal inkább bajtársknt és… barátként. És tudom, hogy ennek semmi köze a komikusnak ható romantikus  gesztusunkhoz, amit bent lejtettünk el. Látom, ahogy megremeg, mert erőtlen és fáradt. Kiszívta belőle az energiát a dög, és még én is hátráltatom. Ez nem fer. Emiatt elfog a bűntudat, főleg így, hogy ez alatt a pár perc alatt már összeszedtem magam annyira, hogy biztosan haza tudjak hoppanálni vele.
A kezem mozdul és az övébe helyezem. Kezet fogok vele és finoman de határozottan szorítom meg. Biccentek is felé, habár ez valószínű nem látszik, miközben megszólalok.
- Igenis sokat ér az életed. Minden emberé sokat ér. És… nincs mit. Újra megtenném azt hiszem. Hisz… a barátom vagy. –
Elmosolyodom. Elég szentimentális, de ez a legkevesebb a bent történtek után azt hiszem. Nem fogja félre érteni, ezen nem aggódom. A következő pillanatban pedig épp ezért felállok és finoman magammal húzom őt is, ha kell, akár elkapom ha esetlegesen túl hirtelen neki és elesne.
- Na, készen állsz hazamenni? Vár az ágy. Ölni tudnék egy alvásért. –
És valóban alig várom hogy bedőljek az ágyamba. Hogy újra Skyeon legyen a megszokott környezetemben. Így hát amennyiben igennel válaszol, elhopponálok vele egyenesen a házam előszobacsarnokába, ahol annak idején Lyanával közösen fordult meg.

Köszönöm a játékot!

[viselet]

Montrego erős keze könnyedén csusszant az enyémbe. Az ujjaimmal finoman fogtam közre, hagytam, hogy ő legyen a határozottabb – nem mintha tehettem volna mást, még mindig gyenge voltam. A szorítás azonban akármennyire is erősre sikeredett, barátságos volt… és ebből tudtam: valami megváltozott.
Nem csak én érezhettem azt, hogy ez a kaland lényegében barátokká tett minket, hanem ő is. Jó lett volna beleolvasni a gondolataiba, ahogy Kean szokta általában. A megerősítés azonban enélkül is megérkezett: – Igenis sokat ér az életed. Minden emberé sokat ér. És… nincs mit. Újra megtenném azt hiszem. Hisz… a barátom vagy.
A meghatottság egy pillanat alatt talált mellkason. Nem, ez nem volt oka a sírásra, vagy más heves érzelemnyilvánításra. Eddig csak egy ember pillantott rám ilyen mosollyal, így ezer közül is felismerem. Jasper, a roxfortos barátom is állandóan ilyen tekintettel biztatott, ha valami gondom volt. Igaz ő sosem mondta ki, milyen címkét aggatna a kapcsolatunkra, egyszerűen csak tudtam, hogy rá számíthatok bármilyen helyzetben. Csupán a kicsapásom vetett véget a barátságunknak.
– Barátok vagyunk – válaszoltam könnyed biccentéssel.
Egy részem még mindig egy elkényeztetett kölyökként tekintett rá, aki megpróbált szembe szállni egy tapasztalt tolvajjal. A szavai sértők voltak, ez egyértelmű, ma már azonban valami olyan makacsságot láttam abban a helyzetben, amit korábban csak saját magamnál tapasztaltam meg. Talán nem is vagyunk olyan különbözők, mint azt hittem… – gondoltam és a barna szempárról egy pillanatra az égre emeltem a tekintetemet.
Elismerem, egy kicsit zavarba jöttem Montrego egyszerű, de annál többet mondó érzelmi kitörésére. A viszonzás pedig csak később ért pofonként. Őszintén mondtam ki azt a két szót, mégis olyan idegennek tűnt az én számból hallani ilyet. Lényegében ezzel csupán annyi változott, hogy a családomon kívül még egy emberben meg tudtam bízni.
Sóhajtottam egyet, mintha ettől oldódna a zavarodottságom.
Mathias közben mozgolódni kezdett. Hamarosan engem is talpra húzott és megtámasztott a kezével, mielőtt megbillentem volna. Ha máskor nem is, most hasznomra volt a fizikai ereje. Persze az sem volt hátrány, hogy ezúttal nem az arcom beverésére akarta használni az izmait.
Kicsit megszédültem, ezért gyorsan pislogva egy párat megpróbáltam magamat a valóságba visszarángatni. Nem is igazán az ájulás, hanem valami furcsa álomkór kerülgetett. Térj már magadhoz! – erősködtem, hátha sikerül valamiféle erőt pumpálni magamban puszta gondolatokkal. A dementor azonban mindent lecsapolt, ami bennem volt.
–  Na, készen állsz hazamenni? Vár az ágy. Ölni tudnék egy alvásért. – Mathias szerencsére kimondta azt, ami az én fejemben is kezdett egyre inkább körvonalazódni. El tudtam volna én aludni akár helyben is, ez nem kétséges, de mégis csak egy párnát magamhoz szorítva, bebújva a puha takaró alá az igazi.
Csendesen bólintottam.
Hamarosan távoztunk. Szinte egy szempillantás alatt találtuk magunkat a Montrego házban. A testem beleremegett a hopponálásba. Éreztem minden porcikámon, hogy ez tovább gyengített. Mégis, ahelyett, hogy a szenvedésemet mutattam volna, egy mosolyt erőltettem a feltehetően sápadt arcomra.
– Alig várom azt az alvást… – mondtam. A mondandóm közepén kicsit meg is köszörültem a torkomat, hogy erőt adjak a hangomnak. Nem értem el nagyobb sikert, de nem is számított már, hiszen tudtam: itt biztonságban vagyok. Nagyobb biztonságban, mint az otthonomban, aminek megtalálását sokáig lehetetlennek találtam.

Köszönöm a játékot!
A helyszín szabad.