Soha el nem küldött levelek

[Soha el nem küldött levelek Esmének]

Soha el nem küldött levelek Esmének



A levelek a nappaliban árválkodó komód legfelső fiókjában kaptak helyet. Egy doboz bonbon és egy üveg tinta mellett. A tetejükre került a penna, mintha azzal el lehetne fedni a papírokon sorakozó, fájdalmas szavakat. Az író láthatóan nem akarta eljerteni a gondolatait vagy talán úgy vélte, nem lesz senki, aki belenézzen abba a bizonyos fiókba rajta kívül.

Drága Esmé!

Alig egy órája léptél be a kandallóba a lágonk közé és intettél búcsút a közös életünknek. Tudod mit csináltam? Csak feküdtem a földön és téged láttalak a szemeim előtt. A gyönyörű barna hajadat, azokat a csillogó, sötét szemeidet… a mosolyt, amivel mindig fogadtál és most értetlenül görnyedek a papír fölé azt kérdezve magamtól: hol rontottam el mindent?
Valamit csak tettem ellened, mert ha nem így lenne, nem vetetted volna a szememre azt, amit. Hiszen azt mondtad ilyennek szeretsz. Talán tévedtem, mikor azt hittem, hogy szerethet egy ilyen csodálatos nő éppen engem… nevetséges volt a puszta gondolat is tőlem. Tudom, hogy mi való nekem: a magán. Az vagyok én igazán. Azonban mióta ott volt a gondolataim mögött, hogy lesz kihez hazatérni, mintha bennem is megváltozott volna valami. Te voltál az én jó oldalam, te tettél azzá az Elliot O’Marává, aki a visszatérésem után igazán lehettem.
Bánom, hogy nem kiáltottam utánad, hogy: „De én szeretlek! De nem akarok véget vetni ennek az egésznek!” Visszafordultál volna? Meghallgattad volna, amit mondani akarok? Meggyőzhettelek volna csupán azokkal az érzésekkel, amiket olyan nehéz szavakba önteni?

A levél ezen a ponton szakadt meg. A levél alján egy fekete paca terült szét, mintha véletlenül ráöntötte volna valaki vagy lecseppent volna a penna végéről – amit nem húztak le gondoson. Valójában az a sötét folt a szívemen uralkodó ürességet is jelezte. A könnyek és a tinta keveréke nem csak a papírt, hanem a kis dohányzóasztalt is eláztatta. Már tudtam: azért sírtam és azért írtam le ezeket a sorokat, hogy egy kis ideig – amíg rád gondolok –, pótoljam a hiányt, amit okoztál nekem… habár azt a hatalmas lyukat már semmi sem fogja betömni többé.

Drága Esmém!

Mióta elmenetél nagyon egyedül vagyok, minden megváltozott. Életemben először nincs kedvem kimenni, még kevésbé van hangulatom a kincseimet csodálni… mert a legértékesebb egyszerűen kisétált az életemből és magával vitt valamit belőlem is.
Nem vagyok az a férfi, aki könyörögni fog, meg virágot küldözgetni, hogy bocsáss meg. Ezt te is tudod talán… nem udvaroltam neked igazán azelőtt sem. Egyszerűen csak hagytam, hogy megtörténjen valami velem, ami aztán életem legjobb dolga lett. Egyetlen percét sem bántam meg az együtt töltött időnek, csupán azt, hogy nem ragadtam meg a legutóbb a kezedet, későn nyúltam utánad és akkor már késő volt azt kiáltozni mennyire szeretlek.
Egyszerűen csak le akartam írni neked az érzéseimet. Nincs vele célom, talán csak a saját szívemen szerettem volna könnyíteni kicsit. Szóval nézd el nekem ezt az önzőséget kérlek! Eddig egyetlen kincs sem volt nekem olyan fontos, mint te… és előtted még nem éreztem igazi szerelmet. Nem hiszem, hogy valaha fogok újra, ezért most muszáj kiadnom magamból mindent.
Hiszen annyi mindent köszönhetek neked. Kezdjük például azzal a karddal. A bál és az egész szervezkedésünk annyira sokat jelentett, igazi élményt adott… és a céltudatosságomból is kicsit kikeveredtem. Valami furcsa felszabadultságot éreztem neked köszönhetően. Ezen kívül pedig talán részben neked köszönhetem az apámmal egész jól alakuló kapcsolatomat. Te nyugtattál le annyira, hogy nem estem rögtön neki és kialakult ez a furcsa ragaszkodás közöttünk.
Nem csak szerelmes vagyok beléd, hanem elképesztően hálás mindenért, amit tettél értem. Talán ezért is lepett meg a döntésed… és a szavaid. Persze lehet, hogy éppen ez váltotta ki az egészet. Kicsit sokat foglalkoztunk az én életemmel és én még csak az édesanyádat sem ismertem meg. Nem voltam jó vőlegény, figyelmetlen voltam, mikor figyelmesnek kellett volna lennem.
Tudni szeretném, hol hibáztam, mit rontottam el… de egyszerűen nélküled nem tudom megtalálni a választ. Kérlek segíts, mert nem tudok nyugodni. Fáj a szívem, mindenem. Ha megkapom a választ, talán megnyugszik a lelkem és újra örömöt lelek az életben, mégha nem is akkorát, mint melletted.

Szeretlek,
a saját életemnél is fontosabb vagy nekem,

                                                      

Drága Esmé!

Nem tudom miért kezdek egy újabb levélbe… már szinte biztosan tudom, hogy úgysem fogom soha elküldeni. Azt hiszem, valahol megnyugtat, hogy írhatok neked. Talán egy kicsit olyan, mintha itt lennél velem és beszélgetnénk. Persze vannak dolgok, amik többet jelentenek minden szónál, nekem a mosolyod volt ilyen. Az az arckifejezés a csillogó tekintettel társulva tökéletes nyugalmat hozott a lelkemnek, amikor éppen szükségem volt rá.
Sokszor remélem, ha kinyitom a szememet az ágyba magam mellett talállak. Azonban csak az üres ágy fogad. Egy érintetlen párna, amin még érezni lehet az édes illatodat. Sosem fekszem rá… nem akarom, hogy elszálljon a frissessége. Furcsa nem? Egy fontos embert próbálok egy párnával helyettesíteni és úgy vigyázok rá, mintha tönkre tehetném máskülönben.
Nem ezért kezdtem el ma írni. Csak el akartam mesélni, hogy mi folyik mostanában körülöttem. Azt hiszem, ha a feleségem lettél volna, akkor ezekről tudnod kéne. Hát nem leszel már ez, de valahol érted tettem a dolgot… így sem bántam meg jobban, mint ahogyan abban az esetben tettem volna, ha még együtt vagyunk.
Daniel és Dean megnyitották a patikát, amit olyan régóta terveznek. Neked nem említettem, nem lett volna értelme, hiszen függőben volt a dolog. Azonban megtörtént és munkát ajánlottak nekem is. Biztos fizetéssel járna persze és erre már egy életet is felépíthetek. Eredetileg veled terveztem ezt… most viszont itt ülök az asztalnál és nem tudom hogyan fogom kibírni a Királyságban.
Az az érzés fogott el, mint tizenöt-tizenhat évesen… igen, amikor kirúgtak a Roxfortból. Menekülni akarok a csalódottság elől, amit okoztam és ezúttal nem az anyámnak vagy a családomnak, hanem neked. Legszívesebben felpattannék a seprűre és meg sem állnék egy távoli országig, ahol aztán sorra fosztogatom végig különös varázslók és boszorkányok otthonát. Erre vágyom, de ha most elmennék, talán sosem térnék vissza.
Látni akarlak még, akkor is, ha csak távolról. Tudom, hogyha kinyitom a szememet nem foglak magam mellett találni az ágyban. Nem foglak a konyhában meglesni főzés közben és talán már nem lesz alkalmam összefutni veled az utcán sem. Azonban ez utóbbi az egyetlen reményem, hogy egyetlen pillanatra – ha össze is törik újra a szívem – belenézhetek azokba a gyönyörű szemekbe és talán szavak nélkül, de éreztethetem veled, mennyire szeretlek.

Hiányzol,