Viszontlátás

-Attól még nem kötelező most közepesen fagyoskodni.
Nem tudom, mennyi idő telik el így, vagy hogy van-e még olyan, hogy idő úgy eleve, de nem panaszkodnék, ha több lenne. Nem tudom, mondjuk nem is annyira fejtegetem, mitől olyan jó itt most nekem, de az biztos, hogy nem ültem még ennyit ennyire nyugton egy helyben úgy, hogy semmi ellenvetésem ne legyen, mitöbb, így akarjak maradni meghatározatlan ideig, teljesen szándékosan. Magamra sem ismerek.
De sajnos nem tart önmagánál tovább a pillanat, Elliot véget vet neki, ahogy fölkászálódik a fatörzsről.
-Nyé- állapítom meg. -Hogyha nem órán kell feladatként.
Retorzióból megtartom magamnak a kabátját, és nem adok neki belőle semennyit. Najó, ő adta rám, amikor orvul itt hagyott egyedül a fatörzsön. Apropó csillagok, valóban ránkesteledik itt közben. Eddig nem is figyeltem, mennyi idő repült el fölöttünk, amióta a Mézesfalásból kimentettem anélkül, hogy üres fogpiszkálókkal legyen gazdagabb az arca.
Mivel ha még eddig nem is zárt be a Mézesfalás, mire leérnénk innen, biztos be fog, ez felveti azt a kérdést, hogy hogyan is fogok majd hazajutni, mert nem az ő pincéjükből nyíló alagúton, az biztos. Egyben ez az a kérdés is, amit most fogok, és elhajítok a rákba addigra, amikor majd megyek haza, addig nem érdekel. Majd megoldjuk. Tudom, hogy kell még lennie alagútnak, majd akkor megpróbálom felidézni, mit is hallottam ilyen téren.
-Mi készül most?- érdeklődöm meg, miközben Elliot egy sálat túr elő a táskájából egy újabb átváltoztatáshoz, de felelet nélkül is megkapom a választ, ahogy figyelemmel kísérhetem a műveletet, melyben egy sál pokróccá válik. Közben lopva beszívom a kabát illatát. Kevésbé parfüm, mint az inge volt, de ugyanannyira Elliot. Najó, tényleg mi van velem már?
Miközben Elliot elhelyezkedik az újonnan pokrócított sálon, én odasettenkedve lopok egy törést a csokijából, mielőtt a zsákmányt vigyorogva fogyasztván végül mellételepedek én is.
-Najó, te se fagyoskodj tovább.
Így, hogy a hátunk felől már van egy pokróc is, szét lehet teríteni annyira a kabátot, hogy mindketten tudjunk vele takarózni valamennyire. Oké, meg alibim is akad, hogy közelebbficánkoljak hozzá, még mindig nyitva is egykabátnyi csak a kabát. Más kérdés, hogy jelentene-e különbséget holmi alibi hiánya.
-Annyi érdekes kalandod lehetett mindenfelé- térek vissza korábban elhangzott szavaira, amikre már akkor is felfigyeltem, csak épp nem akartam megszakítani a saját idillemet a rákérdezéssel. -Elmesélsz valamit? Ha nem szeretnéd, nem kell, de kíváncsi vagyok.
Közben helyezkedgetek még, hogy a legkényelmesebb a talaj. Végül arra jutok, a tömör csomó haj így a fejem alatt már nem olyan kényelmes párna, a felismerésem meg már nem olyan súlyos ügy, úgyhogy kibontom a fém hajgumit a kvázi-kontyból, ezzel véget vetve a mesteri frizurának.
-Bocsi a művedért- biggyesztem Elliot orrára az előző átváltoztatási kísérletét vigyorogva, és figyelem az egyre több megjelenő csillagot.

 
[viselet]

Hamarosan Merel is mellém került a pokrócra. A kezében már ott is volt a következő adag csoki. Nem bántam, hogy ezt szánta cserének és végül megosztom vele… egyedül amúgy sem lenne annyira szórakoztató édességgel tömni magamat. Illetve Zeusz biztosan sértődötten méregetne, amiért még egy kóstolót sem adok neki – de hát nem tudtam még neki elmagyarázni, mi a macskáknak való étel és mitől maradjon távol inkább.
– Najó, te se fagyoskodj tovább – mondta a lány.
Hamarosan rám terítette a kabátomat, de olyan közel húzódott, hogy ő is aláférjen. Ahogy megéreztem a közelségét, nagyon melegem lett – persze nem azért, mert túl sokan voltunk egy ruhadarab alatt, illetve de…Túl bonyolult! A lényeg, hogy a zavarom csak nem akart múlni, a fülem megint vérvörös lehetet és örültem, hogy Merel ezt nem látja.
– Nem is fagyoskodtam… – ellenkeztem kicsit zavartan.
A kabátot persze nem löktem le magamról és nem húzódtam távolabb. Végül is jóban vagyunk, normális, hogy hozzám ér… azt hiszem. Érdekes, hogy a jó társaságban mindig olyan vagy, mint egy megzavarodott ötéves, aki legszívesebb bebújna az anyukája szoknyája mögé – gúnyolódtam magamon, miközben hosszasan fújtam ki a levegőt, hogy levezessem a feszültséget.
Az égen most már egyre jobban kirajzolódtak a csillagok. Örültem a jótékony sötétségnek, ami ezúttal lepelként takarta el arcom vöröses árnyalatát. Nem akartam magamat megint kellemetlen helyzetbe hozni Merel előtt, hiszen eddig is állandóan abba voltam, kezdve a csókos banyával, befejezve a mai nadrágszaggatással.
– Elmesélsz valamit? Ha nem szeretnéd, nem kell, de kíváncsi vagyok.
Valahogy meglepett ez a kérdés. Mások is sokszor kérnek ilyesmit, de Mereltől mégsem ezt vártam. Elmosolyodtam a felvetésen azért és bólintottam ott fektemben – ezt sem valószínű, hogy látta.
– Mesélhetek valamit – nevettem el magamat.
Az az érzésem támadt, amit Amber társaságában is állandóan előkerül. Igaz, mivel ő még Merelnél is sokkal fiatalabb, kiszínezett történeteket szoktam neki előadni. Hányszor túrta már át a ládát, amiben tartom a kincseimet és kérdezte újra meg, hogy: „Elliot bácsi, hol találtad ezt a nyakláncot?” Sosem emlékeztem a korábban előadott történetekre, ezért újabb és újabb elemekkel bővültek a történetek. Ezúttal azonban sokat könnyített a dolgon, hogy Merel valószínűleg – ha sikerül a megfelelő esetet előkeríteni az emlékeim közül – élvezni fogja az igazi történetet is.
– Az egyik utolsó kalandom volt a nyáron, mármint ha egyáltalán annak lehet nevezni – kezdtem.
A történet puszta gondolata is keserűséget okozott. Akkoriban kaptam meg Daniel egyik első levelét – a mai napig nem tudom hogyan talált akkor rám –, amiben könyörgött, hogy térjek haza. Már ekkor tudtam, hogy baj van, de a mértékéről fogalmam sem volt. Nem készültem fel anyám halálára, azt hittem, ha még látom is valaha az életben, majd megölelhetem vagy ha haragszik, akkor távolról figyelhetem.
– Olaszországban jártam, egy egészen kicsi üdülő városban. Csupán egyetlen nagyobb építmény volt ott, valami régi erőd. Nem egy különösebben izgalmas eset, ahogyan mondtam, de egy olyan ékszer után vadásztam, ami testi vágyat ébreszt az emberekben. El sem tudod képzelni, milyen sokat ér az ilyesmi… – magyaráztam tovább. – Érdekesség, hogy már akkor is volt nálam egy hasonló erővel bíró tárgy, amit szándékosan fel akartam használni a gyűrű megszerzéséhez. El sem tudod képzelni, milyen jól elszórakoztam azzal a kiscsajjal…
Megköszörültem hirtelen a torkomat. Vajon helyénvaló ilyeneket mondanom Merelnek?
– Inkább ne képzeld el! – hadartam el és persze a hangom meg is remegett zavarodottságomban.
Észre sem vettem, hogy a nagy mesélés közben Merel még mindig helyezkedik. Hamarosan pedig az orrom hegyén kötött ki a fémszerű gumi, amit korábban nem éppen ügyesen próbáltam meg átváltoztatni.
– Bocsi a művedért.
A kezembe vettem az érdekes frizura összetartó eszközt és a szemem elé emeltem. Tényleg viccesen fest… – állapítottam meg, habár nyilvánvalóan praktikus darab volt. Igaz Merelhez nem illett egy ilyen csicsás, csillogó gumi… de végül is ez is az állandó bénázásom egyik kelléke volt, amit nyilvánvalóan már ő is megszokott.
– Hol is tartottam? Ja, az etye… khöm – köszörültem meg a torkomat. – szórakozásnál!
Gyorsan összeszedtem magamat a zavarodottságomból. Higgadj már le! – vitatkozott velem a szokásos kis hang, ami azóta, hogy megkaptam Mereltől a szalagot csak még erőszakosabb lett. Ezúttal azonban igaza volt.
– Sajnos a gyűrű azóta sem lett az enyém... de nem adom fel, ha kell örökké kutatni fogok utána.

-Így legalább nem is fogsz.
Ha akarod, felőlem mártírkodhatsz is, én csak viszonozni akartam a kedvességet meg törődést, amit eddig kaptam ma. De végülis elfogadja végül, hogy őt is betakartam. Egy mosollyal kezdem el megkeresni, merre kell igazgatni a talajt a hátam meg fejem alatt, hogy normálisan el lehessen rajta feküdni.
Ő belekezd a történetbe, én meg felfedezem a megoldást a kontyom, illetve annak megszüntetése formájában. Miközben belekezdett a történetbe, én megküzdöttem a hajam szabadságáért. Valóban kétlem, hogy követett a konstrukció bármilyen szabályszerű formát, az alapján, milyen véletlenszerű irányokban kell kicincálnom a hajamból. De végül valahogyan sikerrel járok. Kitépem még a nyúlékony fémkarikából a pár ottmaradt hajszálamat, amik végül nem a fejbőröm társaságát választották, és felülök a következő ördögi tervem kivitelezéséhez.
-Tizenhárom vagyok, nem hülye- idézem magamat vagy Alice-t a múltkorról. -Még több is már lassan. Evidens, hogy milyen sokat ér bizonyos körökben.
Kajánul vigyorgok hozzá, még az Elliotra jellemző helyzetkomikumra számítva a történet folytatásaként, aminek, valljuk be, nagy katalizátora lehet valami ilyesmi tárgy. Közben az orrára merényeltem a hajgumit.
Már pont végigérek a bocsánatkérésen azért, hogy elbontottam a hajamból készült alkotását, amikorra ő is befejezi a mondatát. A vigyor egy pillanat alatt lefagy az arcomról, és kedvem támad visszanyúlni az időben, és visszavenni a legutóbbi mondatom.
-Akkor minek mondtad?- kérdem sokkal hidegebben, visszaejtve magamat a hátamra. Az oldalamra is fordulok, háttal Elliotnak, egyben lehúzva róla a kabát ráeső felét. Úgyse fagyoskodott.
-Pont ott- erősítem meg, -Tartsd meg a gumidat, több szükséged lesz rá.
Igazából főleg füstölgésből mondom az egészet, meg esetleg az arcába lépni azt, hogy tudom én, miről beszél. Bár... Nem! Kussol! Mondom füstölgök! A további szavaiból se fogadok el fölfogni többet annál, hogy elhangzanak.
Oké, nem kéne csodálkozzak azon, hogy ilyen kalandjai legyenek, de akkoris, legalább ne azt mesélje el. Van egy ládája tele kincsekkel, amikhez biztos vagyok, hogy mindegyikhez tartozik valamilyen kalandos történet. Van a tőr meg a mostani kés, amiknek története van. Tett futó említéseket a múltjáról, amik még további történetekről tanúskodnak, amik nem valami kincshez kötődnek feltétlenül. Akárhogyan is, szóval lenne egy kész arzenálja, amiből választhat, minek pont ezt kellett mondania!? QI'yaH.
Csak valami érdekes témát akartam, miközben csillagokat nézünk, nem azt, hogy a mai napom eddig pozitív élményeibe rúgjon bele.
-Tán most is nálad van az a "hasonló erővel bíró tárgy"?- kérdem, leginkább vádként. Föltámaszkodok, és a szemébe nézek, érezze csak bennük a véleményemet. Tessék, lehet, hogy ez már túlreagálás műve, de már azt is sikerült megkérdőjeleznem, hogy az egész mai délutánom, hogy jól éreztem magam a társaságában, igazi-e, vagy csak valami ketyere trükkje.
Pedig minimum nagyobb felében azzal kerültem közelebb hozzá, attól kezdtem oda nem illőnek érezni és végül elhagyni a vezetéknevén szólítást, hogy mindketten megnyíltunk, kiöntöttük lelkünk búját-baját a másiknak, cserébe támogattuk egymást abban, hogy azt feldolgozzuk, megbékéljünk vele, vagy csak kisírjuk magunkból, hogy ezeknek igazinak kéne lennie, de most túl pipa vagyok ezekbe racionálisan gondolni bele. Más kérdés, hogy az honnan ered, hogy odabújni hozzá, meg beleszagolni az ingébe-kabátjába olyan jól esett, és hogy az szintén igazi-e, de jelenleg nem érdekel ezeknek a fejtegetése és kielemzése.
-Azt hittem, nem mégrosszabbként kell emlékeznem erre a napra, mint amikor legutóbb voltam idekint.- Amiről meg tudja, mennyi fasság kötődik hozzá, az imént meséltem el neki az egészet. Várakozva nézek O'Mara szemébe, hogy meg tudja-e menteni nekem a kis lelkivilágom, neki meg, ahogy kinéznek a dolgok, az életét, de legalábbis testi épségét.

 
[viselet]

– Tartsd meg a gumidat, több szükséged lesz rá.
Nem csak Merel pozíciója és a testhőmérsékleten változott meg drasztikusan, hanem a hangulat is. Na ezért nem szólalok én meg társaságban vagy ha mégis szándékosan rontom el mindenkinek a kedvét magam körül. Köztudott tény, hogy semmilyen nő, de még csak egy tizenéves lány kedvében sem tudok járni. Nem lepett meg, hogy ezúttal még egyet megsértettem.
Felé fordítottam a fejemet, de csak a hátát láttam. Ezek szerint tényleg nagyon elszólhattam magamat, de hát… istenem, én már csak ilyen vagyok. Ha valaki kedvel – elég kevés ilyen valaki van –, akkor az ilyennek fogad el és tudja, hogy az esetek nagyrészében csak a társadalmi helyzetekben való bénázás ontja belőlem a hülyeséget.
– Most éppen nincs szükségem gumira – válaszoltam nyugodtan és bedugtam a hajszálaival tarkított darabog a nadrágzsebembe.
– Már korábban is említettem, hogy… mindegy – fogtam be, mielőtt megint valami rosszat mondanék.
Felpillantottam az égre, de ezúttal nem tudtam olyan nyugodtan nézni a csillagokat. A feszültség szinte tapintható volt körülöttünk és nem tetszett ez az érzés. Nem akartam ilyen lenni, ugyanakkor erőltetni sem a beszélgetés folytatását. Merelre bíztam a folytatást.
Döbbenet, O’Mara, hogy ennyire nem értesz szót senkivel – gúnyolódtam magamon. A tarkóm mögött összekulcsoltam a karjaimat, hogy megtámasszam kicsit a fejemet. Így kényelmesebben tudtam bámulni az ég felé és közben várni a lány következő megnyilvánulását.
Hirtelen feltámaszkodott és egyenesen a szemembe nézve tette fel a kérdést: – Tán most is nálad van az a "hasonló erővel bíró tárgy"?
Enyhén félelmetes volt a nézése. Még abban a sötétben is láttam a csillogást, ami semmi jót nem ígért… de mégis honnan tudhatnám a jó választ a kérdéseire. Jó, nyilván azt tudtam, hogy mi van nálam meg nincs, nem is így értettem. Egyszerűen csak a nőknek időnként képtelenség megfelelő választ adni a dolgokra. Ráadásul a legtöbb szórakozásban is csak a veszélyt és a bajkeverést, vagy a szemétkedést látják…
Valójában csak félig-meddig értettem miért olyan fontos ez a kérdés. Az is lehet, hogy csak nem akartam felfogni. Én már csak ilyen vagyok, jobban szeretem a nehéz témákat kerülni.
Jó darabig nem mondtam semmit és mire kinyitottam volna a számat jött a következő mondat.
– Azt hittem, nem mégrosszabbként kell emlékeznem erre a napra, mint amikor legutóbb voltam idekint.
Sóhajtottam egyet. Nehogy már miattam legyen kellemetlen a napja – gondolta ezúttal a kevésbé gúnyos kis belső hangom. Hát igaza is volt, valóban nem akartam elrontani a napját, egyszerűen csak valami szórakoztatót akartam mesélni. Ebből is látszik, hogy amit én érdekesnek és viccesnek találok, azt más nem.
Na most aztán fogalmazz okosan! – ripakodtam magamra. Nem volt erőm túlzottan csűrni-csavarni a mondatokat ezúttal. Egyszerűen csak kimondta az első gondolatomat és reménykedtem, hogy nem töri be az orromat. Ha mégis ezt tette volna, biztosan kétségbeesek, nem szeretem, ha megsérül az arcom.
– Héj, nincs nálam semmilyen tárgy a késen kívül… meg ezen – húztam elő a fejem mögül az egyik kezemet, amin rajta volt a Rowle família gyűrűje. – Ez családi örökség és csak védelmet nyújt.
Egy ideig néztem a szemébe, remélve, hogy hisz nekem. Végül is nincs okom hazugságre, nem is a stílusom és csak akkor füllenetek, ha egy adott helyzetben éppen az válik a javamra. Azt azonban még Merel is könnyen kitalálhatja, hogy neki aztán az égvilágon semmi okom hazudni az megismerkedésünk igencsak különös története után.
– Ha attól jobb megmotozhatsz… kutasd át a táskámat – folytattam, továbbra is a szemébe nézve.
Nem szakítottam el egy pillanatra sem a tekintetemet róla. – Nem fogsz semmit sem találni, csak a kabátom zsebében a késedet.

-Hagyjuk!- vágok bele a szavába itt, hogy "éppen nincs szüks...", ha nem veszi elég gyorsan a lapot és harapja el a mondat végét, akkor csak ezzel takarva ki a fülem elől a szavakat. Indulatból mondtam. Esetleg botránkoztatólag. De biztosan nem azért, hogy még tovább böködd a témát.
A következő mondatát persze elharapja, pedig magyarázatnak indult. Ami épp ráfér. Mondjuk lehet, hogy azért, mert az előbbi szavába is belevágtam.
-Na mit? Ha elkezdted, már mondjad, halljuk.
Már korábban is említette. Állítólag. Ha akkor nem cse...répkályházott föl vele, akkor most se azzal fog, és eddig nem ugrasztott a torkának bármi mással, úgyhogy semmi akadálya. Vagy akkor bele se kezdjen a mondatba. Amit lekésett.
Fürkészem a szemében a feltehetőleg az enyém láttán ébredt rémületet, és elgyönyörködök a magyarázkodásában, amit én legalábbis kétségbeesettnek vélek látni, ahogy bizonygatja. Talán az eddig lesújtó arcomra ki azért nem ül, de a fejemben már kezdi egy gonosz vigyor kerülgetni a gondolataimat.
Nem élek az átkutatása ajánlatával, de ha már így említette, a kabátzsebben megkeresem és előhalászom a kést.
-Addig jó- szögezem le végül, kvázi megkegyelmezve neki, majd némi helyezkedés után megint visszaejtem magam fekvésbe.
Ezúttal Elliotra merőlegesen, úgy valahol a hasa oldalát vagy alsóbb bordáit tájolva be párnának a fejem alá. Nem, nem lassítok az érkezésemen közben. Igen, ez is a kicsinyes bosszúm része. Töprengve forgatom két kézzel a két végén fogva a kést.
Már úgy a bizonygatása vége felé én is rájöttem, hogy csak a vérgőzös agyam ragadott ki egy kevésbé teccő részt a szavaiból, csak hogy legyen mit hozzávágni, és most belegondolva, inkább találom én is buta, igazából értelmetlen vádnak. Igazából a "kiscsajjal elszórakozás" rész miatt akadtam így ki. Erős gyanúm szerint féltékenységből. Mitől lettem hirtelen ilyen féltékeny? Attól még bármilyen esetben, továbbra is az abszolút rossz döntése volt azt mondania el, ákár túlreagálom, akár nem.
-Csak...- szólalok meg végül -már kezdtem úgy érezni, hogy van valaki, aki... aki annyi mindent jelent. Akivel el lehet kalandozni, - még ha néha abszurd irányokba is, hogy nénik haragjától kell megmenteni, - akivel el tudom egy időre rakni a gondjaimat, de aki meghallgat, ha mégis inkább előhozom őket, és megengedi, hogy ráborítsam a lelkem, és támaszkodhatok rá...
Na tessék, máris megint kerülgeti az elszorulás a torkomat.
-...És törődik és foglalkozik is velem. Még kedves, és a kedvemben járni is próbál. Legfeljebb rossz módszerrel szándékozná, és úgy el kell utasítanom, de a legtöbbet még mindig a szándékkal adja. És ott van, nem válik kámforrá, amikor kéne a társasága, és akivel olyan jól kijövök. És enged, és megengedi, hogy én nyújtsak őneki támaszt, meg magának azt, hogy kisírja a vállamon, ami nyomja, ha látom, hogy nyomja valami. Kezdem úgy érezni, hogy van velem valaki, aki ennyi mindent tud mind adni...
És végül nálam is megreped a mécses, megküzdök azért, hogy még beszédképesen maradjon a hangom, de egy pár könnycsepp a végére már el is gördül a halántékom alatt.
-És aki erre fogja, és belémrúg, amikor már kezdeném olyan boldognak érezni magam a társaságában, amilyen boldog talán még nem is voltam, és majdnem visszafordíthatatlanul el is ront mindent azzal... Azzal, hogy egy segghülye szerencsétlen bolond, aki nem tudja, hogyan ne ássa el magát egyből másoknál!- jövök rá félúton a mondat közben. Meg arra, hogy ezt egyszer már fel is ismertem Elliot kapcsán. Legelőször, amikor még decemberben összetalálkoztunk, totál meggyőződésem volt, hogy egy cukrosbácsifélével van dolgom, aki el akar csábítani valami nem számomra előnyös céllal, és még jó sokáig forgattam is Szegfűszeget, hogy bármelyik pillanatban odakapjak vele, aztán a helyzeti előnynél fogva kereket oldjak, ha olyan irányba látszanak fordulni az események. Aztán a kíváncsiságomnak köszönhetően nem első gyanúra tettem így, és azért is egyeztem bele, hogy tegyek egy látogatást a lakásán, mert addigra már láttam rajta, hogy a légynek is csak így tudna ártani, a lelkébe lépéssel, úgyhogy akkor tökéletes biztonságban voltam. Talán pont őrá jelentettem én nagyobb fenyegetést, amikor már a kezemben volt Sha, de még a szalag is. Ez az egyetlen tényleges bűne, hogy ilyen hülye ballépésekkel aláaknázza magát mások szemében.
-Rólad beszélek, Elliot- teszem még hozzá a megfejtést, ha valahogy nem esne le neki.
Egy részem oda akarna bújni megint mellé, mintegy bocsánatkérésképp a féltékeny kitörésemért, de végül legyőzi a másik felem, ami őtőle várja a bocsánatkérést, amiért az egészet kiváltotta. Úgyhogy egyelőre maradok, próbálom leküzdeni a torkom szorulását, és hova tenni azt, hogy miért is törtem ki ilyen ádáz féltékenységben a ballépésére.

 
[viselet]

Merel tarkója valahol az oldalamon volt, a bordáimat enhyén nyomta. Elég kellemetlen volt, de nem akartam szólni neki. Örültem, hogy már nem néz rám olyan gyilkos tekintettel… habár nem volt éppen bíztató, ahogy a kést forgatta.
Próbáltam okosan fogalmazni, miután rájöttem, hogy nem volt éppen a megfelelő a történet, amit elmeséltem neki. Ki a fene érti meg a nőket? – gondolkodtam el ismét a már korábban is felvázolt kérdésen. Nem is akartam talán belegondolni, hogy mire húzta fel magát… de még mindig nem voltam benne biztos, hogy elfelejtette a történteket.
A megmotozást, illetve a táskám átkutatását valószínűleg elvetett. Nem kizárt, hogy később meggondolja magát, szóval mindenre fel voltam készülve. Természetesen elgondolkodtam: egyáltalán miért merült fel a kérdés, hogy van-e nálam éppen olyan tárgy? Ezt sem akartam azonban különösebben fejtegetni. Éppen elég volt az is, hogy egy pillanat alatt tönkretettem egy egyébként teljesen átlagos, jó hangulatú beszélgetést.
Egy kicsit már kezdtem fázni a kabátom nélkül, mikor Merel végre megszólalt. Ki ne vágyna ezekre? – gondolkodtam el. Szándékosan nem vágtam a szavába. Az az érzésem támadt, mintha az én vágyaimat olvasná ki a gondolataim tengeréből.
Éreztem, ahogy a hangja megváltozik. Talán egy-két könnycsepp is kísérte ezeket a szavakat. Nem akartam túlságosan beletiporni ismét hülyeséget mondani, ezért hallgattam. Azt akartam, hogy adja ki magából, amit ki kell.
– Rólad beszélek, Elliot – tette hozzá megfejtés gyanánt.
Egy részem végig sejtette ezt, csak nem akartam beismerni, miközben hallgattam a monológot. Nem tudtam, mit mondjak rá. Még soha, senki nem mondott ilyeneket nekem… illetve ott volt Esmé, de valahogy sosem a szavak domináltak a kapcsolatunkban. A gyengéd érintésekkel, az éjszakába nyúló beszélgetésekkel, a meghitt vacsorákkal érzékeltette, milyen fontos vagyok neki. Persze még mindig nem tudom biztosan, hogy mindez hazugság volt-e és csak én lovaltam bele magamat talán.
Elszorult a torkom a gondolatoktól, amiket Merel is rekedten sorolt fel. Erre vágytam én is, még sem mertem volna így kimondani. Nem az én stílusom az ilyesmi, ahogy a bocsánatkérés sem.
– Én… fogalmam sincs mit mondjak – ismertem el zavartan.
Megköszörültem a torkomat – nem, mintha kaparta volna bármi is. Időt akartam nyerni, hogy végig gondoljam a dolgokat. Lehet a támasza, mindenkinek szüksége van valakire, aki meghallgatja… és nyilván nekem is. Mióta egyedül vagyok soha, senkinek sem beszéltem a belső vívódásiamról. Valójában Merelt is elég felszínesen avattam be, mondhatni csak elnyafogtam az éppen legnagyobb fájdalmamat.
– Nem akartalak felzaklatni a történettel. Azt hittem, hogy majd viccesnek találod – magyarázkodtam.
Nem tudom, miért tettem… valószínűleg nem akartam szomorúnak látni. Most már közel kerültünk egymáshoz. Az, hogy kiadtuk magunkból a fájdalmat egymásnak egy örök kapocs lesz közöttünk.
Már egészen átfáztam eddigre a kabátom nélkül, szóval reméltem, hogy Merel végre megkegyelmez és kapok egy kicsit én is takaró gyanánt.
Közben, mintha még a korábbinál is fényesebben ragyogtak volna a csillagok. Az égre emeltem teljesen a tekintetemet és egy pillanatra – mielőtt folytattam a szövegelést –, átadtam magamat a látványnak. Ez hiányzott nekem annyira Londonból, ez a különös, szabad érzés, ami már olyan régóta nem volt meg. Az állandó menekülés, a veszély és a magány egyszerre túl sok lett a nagyvárosban, holott azelőtt ennek éltem. Azonban az nem ugyanaz a helyzet volt. Ott én döntöttem arról mibe keveredek bele és mikor vonulok el egy kevésbé zsúfolt helyre.
– Tudod hol lakok, bármikor kereshetsz, ha problémád van… vagy csak küldj egy baglyot – mondtam, amolyan vigasztalásként.
A szavaim őszinték voltak. Ahogy már mondtam, nekem is erre volt szükségem, hogy ott legyen valaki, akire támaszkodhatok. Esmé már nincs és barátom sem sok van. Tényleg csak az öcsém maradt, de őt sem szeretem olyan információkkal terhelni, ami az életébe kerülhet. Merellel ugyanez a helyzet, szeretnék valakit beavatni, valakinek elmondani, hogy ki az apám… de nem tehetem. Nagyvonalakban beszélhetek róla. Túl veszélyes.
– Na, búj ide, vagy lefagy a fa… mindenem… – mondtam és még a karomat is kitártam, hogy oda tudja hajtani a fejét.

Sóhajtok egyet. Miért is lenne fogalma? Oké, ez elég Alice-es volt. De maradt még ennyi a füstölgésemből.
-Azért is kértelek, hogy mesélj, mert valami viccesre számítottam. Egyszerű pedig: ha egy... ha csillagokat nézni vagy egy lánnyal,- majdnem randit mondtam. Miért mondtam én majdnem randit? -egyszerűen ne azt meséld közben el, "hát volt ez az eset a múltkor, amikor milyen jó csajt szedtem fel". Hogy finoman fogalmazzam.
Elég egyértelmű még mindig a neheztelés érte a hangomban, bár próbálom rábeszélni az agyam, hogy csak én reagáltam valamit túl. Meg reménykedni, hogy tényleg csak túlreagáltam valami félreértést.
-Mondd, hogy csak én kaptam fel indokolatlanul a vizet, és azt értetted a szórakozás alatt, hogy egy Scrabble meccset játszottatok, és azért ne képzeljem el, mert olyan szavakat rakott ki minden alkalommal, hogy Freya Blood hüledezne, meg a betűkockák is maguktól ellenkeztek ilyen szavakba csoportosulás ellen, pedig mugli gyártmányként nem is lennének képesek rá. Vagy érted, valami ilyesmi nagyon más történt, mint aminek hangzott, csak egy szerencsétlenül fogalmazott mondatnál kiborultam, és úgy nem tudtad már kijavítani. Annyi sztorid lehet és szerintem van is, mi a fa...likárpitért ezt választottad, ha nem így van, és jól értettem?
Török inkább még egy kis darabkát a csokiból, mielőtt belehergelném magam. Inkább gyorsan hozzá is teszem, mielőtt Elliot válaszolna:
-Vegyük úgy, hogy költői kérdés.
Ha véletlen mégis próbálna, beléfojtom a szót a mondat nagyon nyomatékosan megismétlésével. Nem volt rossz ötlet nyúlnom a csokijából. Nem akarom felélni az egészet, de lehet, hogy nagyon sokat segít ez a falat most a téma félretételében. Ennél jobb ötlet csak egyáltalán megvenni volt, még az évekkel ezelőttinek tűnő mai délutánon.
A kést nyelénél fogva kilógatom a pokróc szélén túl, és elengedem. Heggyel érkezve bele is áll a földbe. Aztán észbe kapok, és inkább leteszem Elliot táskája mellé. Nem tesz jót a földbe állítva tárolás a pengéjének, és nem lenne ilyen csinos rozsdásan.
-Elliot,- Megvártam, hogy rám nézzen, és figyeljen a szavaimra. -Te se ülj a te problémáidon. Te is fordulhatsz hozzám, ha van valami.
Kap mellé egy kedves mosolyt is, közben hellyel kínál maga mellett.
-Találkozhatunk akkor is, ha nincs valamelyikünknek problémája?- kérdem kicsit félszegen, melléfekszem, és megint ráterítem a fél kabátot. Bár most mégse naradok meg a hátamon a csillagokat nézni, inkább az oldalamra fordulok, Elliot felé, és az oldalához simulok, mint amikor a fatörzsön ültünk a kabátja alatt. A szívem meg már megint nem akar a tüdőm közé férni.
-Nem is fagyoskodtál- idézem a szavait, ezúttal szóban, és a szokásos vigyoromat virítva az arcába. Az alsó pereménél fogva lejjebb igazítom a ránkterített kabátot, nehogy lefagyjon a fa...mindene. Mert kétlem, hogy falikárpit lett volna a félbehagyott szó.
Aztán most is átkarolom, és szorosan odabújok az oldalához. Beszívom az illatát, és ki is zárom vele az előbbi feszültség emlékeit.
-Elliot... lehet, hogy én beléd zúgtam?
Sokmindent megmagyarázna.

 
[viselet]

Merel tömören összefoglalta, hogy nem igazán értek a nőkhöz. Az a mondat, hogy: „Egyszerű pedig: ha egy... ha csillagokat nézni vagy egy lánnyal, egyszerűen ne azt meséld közben el, »hát volt ez az eset a múltkor, amikor milyen jó csajt szedtem fel«” tökéletesen leírta az általános problémát velem. Ha tudnék bármilyen nő társaságában normálisan viselkedni, nyilván nem fetrengnék itt az önsajnálatomban, amiért megint egyedül vagyok. El kellett rontanom valamit Esménél is. Nyilván ő sem véletlenül ment el, csak éppen választ nem adott a felmerülő kérdésekre.
 A hangján éreztem, hogy még mindig nem vagyunk rendben. Ezért inkább csak figyelmesen hallgattam a gondolatait, anélkül, hogy közbe vágtam volna vagy esetleg magyarázkodni kezdek. Felesleges lett volna, amit kimondtam már nem lehet visszavonni. Nekem az a történet volt szórakoztató, akkor is ha általában másnak nem tetszik.
A monológ végén meg akartam szólalni, bár csak dadogtam volna valamit. Már kezdtem is volna: – Én, hát… őőő…
– Vegyük úgy, hogy költői kérdés – vágott a szavamba.
Örültem, hogy ezúttal közbevágott. Csupán nevetséges gondolatok jutottak az eszembe és a legkevésbé sem lett volna célravezető a korábbi kitörések láttán felhozni ezeket. Kétlem, hogy Merel értékelte volna, ha azt mondom: „egyáltalán nem volt jó csaj” vagy „nem izgatott, az csak üzlet volt.”
Tisztán még mindig nem láttam a kiborulás okát – illetve továbbra sem akartam –, ugyanakkor egy dolgot felfogtam: Csillagnézés közben nem mesélhetek más nőkről. Vannak azok a dolgok, amiket jobban szeretek megfogalmazatlanul, kimondatlanul hagyni.
Figyeltem, ahogy Merel a késsel játszadozik. A pokróc szélhez tartva a elengedte és az könnyedén a földbe fúródott. Valószínűleg tökéletes példány a komolyabb sérülések okozására – nem értek hozzá és nem is szeretnék –, ebből ismét megbizonyosodhattam róla, hogy Garret könnyen átvágta volna a torkomat vele. Még szerencse, hogy ott volt az a csapda – gondoltam nagyot nyelve.
A jobb kezemet – amit korábban is felemeltem, hogy megmutassam a pecsétgyűrűt – ismét kihúztam a fejem alól és kissé beletúrtam a hajamba. Jól esett összeborzolni a frissen mosott tincseket, majd az ujjaimmal pontosan ugyanúgy visszaigazítani, mint azelőtt.
Merel tekintetével találtam szembe magamat – eddigre a kés valahol a táskám mellett nyugodhatott, bár éppen csak a szemem sarkából láttam az eseményeket.
– Te se ülj a te problémáidon. Te is fordulhatsz hozzám, ha van valami.
A kedves mosoly után, ami kiült a lány arcára, hellyel kínáltam. Szerettem volna, ha visszabújik és nem hagyja a fa… mindenemet lefagyni. Szerencsére odabújt mellém, de ezúttal mintha sokkal közelebb lett volna. A kabátot óvatosan igazgatta meg, hogy a lényeges részeim ideális hőmérsékletbe kerüljenek.
A saját szavaimat idézte. Ezen csak vigyorogni tudtam.
– Már megszoktam, hogy erősnek kell tűnnöm – válaszoltam.
Megrántottam volna a vállamat, de nem akartam esetleg meglökni Merelt. Ezért inkább nyugton maradtam és az égre emeltem a tekintetemet.
Már majdnem teljesen megnyugodtam a hirtelen jött feszültség után. Nem szeretem az ilyeneket, mert nem tudom kezelni és jobban szeretem amúgy is a békességet, ha éppen nem „dolgozom” vagy szórakozok valakivel.
A szívverésem hirtelen felgyorsult és levert a víz – így hát megint nem a fa… meg semmi más sem. Merel átkarolt és olyan közel bújt. Szinte éreztem, ahogy beszívja az illatomat.
– Elliot... lehet, hogy én beléd zúgtam?
Még a lélegzetem is elakadt. A furcsa érzés, hirtelen kellemetlen kavargássá változott. Szinte nem tudtam felfogni a szavait, ahogy azt sem, mit kéne mondanom erre. Nem véletlenül nem reagáltam már korábban sem, illetve csak annyiban, hogy: „Én… fogalmam sincs mit mondjak.”
A másik gondolatom az volt, hogy ez a kérdés részben saját magának szólt, habár engem szólított meg. Belőlem is szokta kifakadni időnként ilyenek s akkor bele sem gondolok, hogy a másik mit érezhet. Talán azt a zavart, amit most én is.
Tehetetlenség érzés fogott el. Mit mondhatnék erre? – gondolkodtam el, de hiába. Megint idióta mondatok kavarogtak bennem.
– Hát öhm… – nyögtem ki kissé rekedten.
Hirtelen ennél jobb nem jutott eszembe, bár azt sem tudtam, ezzel mit akarok mondani. Egyszerűen a szavak nem akartak mondatokká állni a fejemben. Ritka, hogy Elliot O’Mara nem tud valamit kinyögni. Ritkán akadnak benn a gondolataim, ezúttal azonban még megformázni sem tudtam volna őket. Minden olyan volt, mint egy külünös massza.
– Én azt hiszem, hogy nem éppen jó dolog Elliot O’Marába zúgni. – Ez egy egyszerű tény volt, amiről tudtam, hogy igaz. – Ráadásul nincsenek is túl sokan, akikkel ez megtörtént… érthető okokból.
Veszélyes volna bárkit is a közelembe engedni. Fogalmam sincs a sötétebbik gondolatokkal megoldott família mit szólna hozzá. Végül is ott vannak a testvéreim, akik már Esméért sem rajongtak, ráadásul Lisbeth egyenesen jelenetet rendezett a találkozás alkalmával. Apám pedig sokszor figyelmeztetett: Rowle család veszélyes lehet mindenre, amit szeretek.
– Tudod én… – kezdtem volna.
Ezúttal sem tudtam, mit akarok mondani. Zavarban voltam és jobban örültem volna, ha erre az egész gondolatra nem kell válaszolnom… azonban Merelt sem akartam legalább egy értelmes gondolat nélkül hagyni.
– Tudod, nekem nagyon kevesen mondanak ilyesmit – magyaráztam meg a viselkedésemet inkább.

16+
Sketchy content

Nagyonis hasznos ötlet volt hozzátenni, hogy költői kérdés. Mire eldöntöttem, addigra már Elliot is elkezdett dadogni valamit, amiből egész szavak is lettek volna, ha nem szögezem le gyorsan a megállapodást. Amiben én állapodtam meg. Mondjuk úgy nézem, ő is elfogadta, mert nem próbál szólni többet. És van egy érzésem, hogy ezzel újabb balhét kerülhettünk el.
Az ez utáni legközelebbi szavaira az első válaszom egy szemforgatás. Kéremszépen, ezt az után mondod, hogy mindketten kisírtuk már a bajunkat egymás vállán, most hova kéne még játszani az elpusztíthatatlan, tömör vas embert?
-Én is erős szoktam lenni. Ekkora hobbit és harmadikos létemre bekerültem terelőnek. Kétszerekkora srác nemtommicsinálni akart velem, úgy összekönyököltem-haraptam, hogy ő fújt visszavonulót. Kemény vagyok, mint a kád széle, és mégis itt pityeregtem neked minden lelkembánatáról én is. Ha van kinek elmondanod, mi bánt, nem kell magadba zárnod, mert csak belegebedsz. És én itt vagyok neked.
Még egy nyomatékosításként is szolgálhat erre, hogy végül visszafekszek mellé.
A vallomásom - lehet vallomást tenni kérdéssel? Nekem úgy tűnik, sikerült - után egy éntőlem ritka, édes kis mosollyal hajtom a fejem a mellkasára. Igazából egész este motoszkálhatott ez bennem, csak még rá kellett vennem magam, hogy magamnak beismerjem. Még így is csak kérdés volt, talán épp azért, mert még mindig bizonytalanabb, mint kerek-perec kijelenteni, még mindig lehet a cáfoló válasz lehetősége mögé bújni, de mostmár elhangzott, már kénytelen vagyok realizálni a gondolatot, én se tudok elmenekülni előle. Az Elliot teste túloldalán nyugvó kezem hüvelykujját megmozgatom, csak félig-meddig tudatosan. Finom anyaga van az ingének.
-Nekem szerintem sikerült. Nem tűnik olyan szörnyűnek- mondom, kissé motyogva. -Úgyse olyan dolog ez, amit nagyon hangoztatni lehetne.
Most idézzem megint Alice-t? Nem vagyok hülye.
Elliot se sokkal biztosabb a helyzetben, neki is időbe telik összehozni a mondanivalóját. Feltámaszkodok, hogy rá tudjak nézni a válaszomhoz. Közelebb is húzódok kicsit.
-Nem kell, hogy sokan mondják. Elég, ha az, aki úgy is gondolja.
Nem tudom, hogy jut eszembe. Odahajolok, és szájon csókolom. Illetve, egy puszit nyomok az ajkaira, akárminek számítson is megnevezésileg. Egy pillanatig elidőzök ott, aztán nagyon gyorsan, talán kicsit rémülten is, visszahúzódok, és értékelem a fényviszonyokat. Ugyanis fogadni merek, hogy a Griffendélt megszégyenítené, olyan vörös a fejem. Mondjuk lehet, a vakmerőségemről is elmondható ez.
Arany csillaggyöngyvirágbogármadárkám szemebogarának csillogó csücske, Merel, mi a kibalettozott falikárpitot csinálsz te mégis?

 
[viselet]

A lány közelsége csak tovább fokozta a zavaromat. Nem tudtam hirtelen hogyan cseppentem ebbe a helyzetbe, hiszen én semmi olyat nem tettem, ami okot adott volna egy ilyen jellegű érzelemnyilvánításra. Mármint igazából kérdés volt, de a folytatás csak alátámasztotta, hogy ez akár kijelentésként is elhangozhatott volna.
Újra és újra végig gondoltam a szavakat, amiket kimondott: „Elliot... lehet, hogy én beléd zúgtam?” Akármit mondtam neki vagy legalábbis próbáltam meg eldadogni, ez ott visszhangzott a fejembe olyan mértékbe fokozva a zavaromat, hogy a szívem összevissza vert, mintha úgy akarna kitörni a mellkasomból. Furcsán érzetem magamat, amitől egy részem menekülni akart… egy másrészem viszont, akit Esmé otthagyott a kandalló előtt, tudta: nem lehet elrohanni az ilyen elől, mert fájdalmat okoznék vele. Azt pedig nem akarom. A saját ijedtségemet nem Merelen akartam levezetni. Amúgy is meg kell szoknom, hogy nem szabad elmenekülni az érzések elől.
– Nem kell, hogy sokan mondják. Elég, ha az, aki úgy is gondolja.
– Re… – kezdtem volna, de akkor hirtelen túl közel került az arca.
Az addig vörösségben izzó fülem és arcom valószínűleg fal fehérré változott. Éreztem, hogy az ajkai az enyémhez préselődnek. Minden porcikám megmerevedett. Az izmaim egészen megfeszültek az ijedtségtől, az agyamat pedig valami furcsa, ködszerűség borította el. Nem tudtam gondolkodni, csak hevertem, mint akit sóbálvánnyá változtattak és hagytam magamat.
Merel ajkai melegnek tűntek ebben a hűvös időben. Ennek ellenére engem még is kirázott a hideg, persze nem tőle. A helyzet volt ilyen hatással a testemre. Hamarosan megszűnt az érzés, hiszen elhúzódott tőlem.
Merel arcáról is valamiféle döbbenetet vagy zavart olvastam le – egyszerűen nem tudtam normálisan ezt sem megfogalmazni. Csak néztem a szemébe és azt hiszem, olyan riadtnak még sosem tűntem. Vajon ő is észrevette?
– Ne… nem jó ez így – motyogtam.
Hirtelen felültem és talán kicsit meg is löktem Merelt, de ez most nem érdekelt – habár nem akartam neki még véletlenül sem fájdalmat okozni. Hirtelen utólért a korábbi zaklatottságom. Mintha arconcsaptak volna, úgy eszméltem rá hirtelen, mi is történt.
Nem voltam persze felkészülve rá, de még a váratlannál is váratlanabbul ért ez az egész. Egyrészt nem szoktak semmiféle lányok vagy nők szájon csókolni csak úgy – még akkor sem, ha az inkább minősíthető puszinak. Persze akad egy-két kivétel, Esmé és Blaire, de az egy egészen másik helyzet volt.
Esmé csak játszott velem, élvezte, hogy kínozhat azzal, ha magába bolondít. Blaire pedig… vele én szórakoztam. Azt hiszem legalábbis ez indikálta a helyzetet, de meglehet tetszettem is neki egy kicsit. Végül is egy aranyvérű lánynak inkább kaland egy magamfajta tolvaj, semmint valami bájgúnár az egyik bálról.
Felhúztam a térdeimet, a kezeimmel megtámaszkodtam rajtuk és lehajtottam a fejemet. A combomat néztem, nem mintha az megmondta volna, mit tegyek. Egy barom vagyok – jöttem rá és Merelre pillantottam. Nem akartam összezavarni a viselkedésemmel, hiszen eddig lényegében hagytam magamat, ölelhetett, sőt még meg is csókolhatott.
– Sajnálom, nem tettél semmi rosszat – mondtam aztán.
Nem akartam, hogy azt higgye, most aztán vége a világnak. Ettől közel sincs, de mit lehet ilyenkor csinálni? Fogalmam sem volt és ez megtört. Úgy éreztem, mintha valaki hirtelen egy nehéz zsákot tett volna a hátamra és az lerántott a földre. Miért vagyok ennyire tehetetlen?
– Én csak… nem vagyok ehhez szokva, azt hiszem – motyogtam tovább nagyokat pislogva.
Leengedtem a karomat, hogy megtámaszkodjak a hátam mögött. A térdeim azonban továbbra is felhúzva maradtak. Így emeltem a tekintetemet az égre… illetve csak emeltem volna. Zümmögés csapta meg a fülemet, nem volt túl hangos, éppen csak kiszúrtam a széltől búgó lombok zajában. A hirtelen szúró fájdalom a jobb szememben elvakított. A könnyek patakként kezdtek folyni.
Azt hiszem csak egy halk, de férfias sikoly hagyta el a számat. Nem szokásom ordítani a fájdalomtól, általában csak lihegek vagy nyögök, mint egy vénember.
Hogy lehetek ennyire szerencsétlen? – már szinte üvöltött a hang a fejemben, miközben az ujjaimmal megpróbáltam eltávolítani a könnyeket az arcomról. A fenevad már nyilván tovább állt és csak tavaszi bágyadtságában lengett bele a szemgolyómba ezen a szép estén.
– Basz… – kezdtem volna, de inkább elharaptam a mondat végét.

Hülye vagy te, Merelkedrága? Mire volt ez jó? Hát... jó volt, egy hosszabb pillanatig...
De lehet, hogy most rontottam el mindent. Ezúttal én. Ijedten kuporodok föl ülésbe én is, magamhoz ölelve a térdeimet, nagyjából egyidőben ezzel Elliot is felül hasonlóan. A kabát csak lehullik valahol köztünk-mellettünk. annyival hidegebbnek érzem a hűlő, esti levegőt is, de legalább lehűti az arcomat. Ami hasznos, mert erdőben vagyunk, jobb nem felgyújtani a többszáz fokon vörösizzó fejemmel. Oké, csak képletesen az, de valami ilyesmi érzés lehet az is.
Az államat a térdemre támasztom, és várakozva, talán ijedten vagy aggodalmasan is, nézek Elliotra. Nagyon nem akarom, hogy ezzel rontsam el az egészet, és van egy olyan érzésem, hogy valamit pont elrontottam köztünk. Ez tényleg nem jó így. És most várom az ítéletet érte.
-Ugye...- Valamit elkezdek mondani, de nem sikerül befejezni. Nem vagyok biztos abba sem, hogy meglettek volna a szavak mondani, ha sikerült volna folytatnom. Ő is lehajtja, a térdei közé ejti a fejét, sikerült sokkolnom azzal, amit csináltam.
Túl messzire mehettem vele. Gondolom. Végülis, még nemrég történt ez az Esmé dolog, amit mesélt, igazából elsírt nekem, lehet, hogy túl hirtelen voltam. Még idő kellhet neki feldolgozni.
Továbbra is várom, mi lesz a vége, nem tudom, hogy percekig, vagy csak a bizonytalanságtól tűnik úgy. De pedig az nem zavarta, hogy odabújtam hozzá. Legalábbis nem láttam jelét, nem ellenkezett, meg semmi. Egyszer bújt ki a karjaimból, azt is csak azért, hogy ezt a pokrócot csinálja meg, hogy kényelmesebb helyünk legyen itt.
Pedig ha belegondolok, van azért különbség, és ez túl közeli volt ahhoz, hogy még egy baráti ölelés kereteibe tudjam helyezni. Konkrétan odabújtam, hozzásimultam, hogy az én szívem kopogott szinte az ő bordáin. És az nem zavarta, legalábbis biztos nem annyira, hogy jelét adja, pedig bőven még rám is piríthatott volna érte, hogy mit csinálok mégis. De nem tette.
Úgyhogy nem tudom.
A "sajnálom"ra már fel is készülök, legalábbis próbálok, az ítéletre. Az egésznek a végére. Nem úgy folytatódik, mint amire számítok.
-Akkor nem baj hogy... nem haragszol, hogy..?- Nem sikerül végigmondanom, de úgyis érti. Csak a helyzetből is egyértelmű, mit akarok kérdezni. Hogy amit tettem.
-Én csak... csak...- mentegetőzök én is. -...Annyi törődést kaptam tőled, és... annyit jelentesz nekem, és... nem tudom. Csak vissza akartam belőle adni egy kicsit...
Gyenge, bizonytalan hangon motyogok. Meg is mozdulok már, a nyakába akarok ugrani megkönnyebbülve, hogy nem rontottam el mindent örökre, de inkább meg is állítom magam egyből. Nem tudom, hogy nem megint elrontani készülök-e valamit vele.
-Akkor... akkor nem baj, ha én szeretlek? Megérdemled, hogy legyen valakid, aki törődik veled...
A jelenetet megszakítja valami... nem tudom mi az, de belemegy Elliot szemébe, amit így fájdalmasan próbál meg tisztára dörzsölni.
-Miaz!?- pattanok oda szinte egyből, már amennyire az így ülve-kuporodva lehetséges, de egy távolságra megállítom magam. Úgyse tudok igazából segíteni így, és jobb, ha nem ugrok bele a könyökébe legalább, miközben a szemét próbálja szabaddá tenni.
Azért odaférkőzök, amint odaférek, megnézni, hogy nem lett semmi nagyobb baja. Remélhetőleg.
-Jaj te, veled mindig történik valami?- kérdezem lágyan, végigsimítva az arcán a szeme mellett, és eltörölve egy kevés szétkent könnyet is.

 
[viselet]

Nem haragudtam Merelre, végül is miért tettem volna. Nyilván nem helyén való, ha egy tizenhárom éves lánnyal csókolózom, de ezt ő kezdeményezte és nem igazán tehettem ellene semmit. Azt az érzést meg végképp nem akartam benne kelteni, hogy esetleg helytelen volna így közelednie bárki felé. Szerintem kifejezetten vonzó, hogy egy nő a kezébe veszi az irányítást és egyszerűen megteszi, amit akar, a várakozás helyett.
Az összes nő, akihez valaha igazán vonzódtam, nem habozott megtenni egy ilyen lépést. Esmé majdnem ugyanúgy csókolt meg először, mint most Merel. Inkább puszi volt, ráadásul előtte állandóan hozzám bújt… előtte persze kicsit tovább is ment azzal, hogy a Kakaóbirodalomban az ölemben ült. Akkor voltam először úgy igazán zavarban a társaságában. Blaire pedig Madam Puddifootnál próbált lekenyerezni egy hasonló csókkal.
Az ilyesmi inkább elismerés egy férfinak, semmint sértő – legalábbis én így gondolom. Sosem voltam egy nagy csajozós. Persze, ha valami miatt el kellett szórakoznom bárkivel is, kénytelen voltam felvenni a csábítás álarcát, de nem volt igazán az én terepem. Jobb szerettem mindig is hátra húzódni és a megfelelő pillanatban szúrni, maikor a társalgás éppen úgy kívánta… nos ez valahogy a nőknél nem így működött. Általában kerítéssel kerültem a közelükbe, például a Roxfortban töltött éveim során is.
– Akkor... akkor nem baj, ha én szeretlek? Megérdemled, hogy legyen valakid, aki törődik veled... – Érkezik a felvetés és vele együtt az a zümmögő valami is, ami egyenesen szemen talált.
Szerettem volna válaszolni, de a könnyek és a fájdalom hirtelen erővel csaptak le rám. Nem tudtam szólni csak némi kapálózás után, ráadásul akkor is csak egy elharapott káromkodás szakadt ki belőlem.
Merel valahogy odaférkőzött hozzám. Éreztem, hogy végig simít a szemem mellett, ami bizonyára vérvörös árnyalatban pompázott. Ez nyilván a fényviszonyoknak köszönhetően nem igazán látszott.
– Jaj te, veled mindig történik valami?
Hirtelen elvigyorodtam. Ennél groteszkebb napot el sem tudnék képzelni – állapítottam meg magamban, miközben a lány szemébe néztem egyenesen. Nem tudom ő hogyan élte meg ezt az egészet, mert általában elég sok bénaság történik velem, dehogy egynap alatt vágjam hasra magamat és legyek bogaras – és akkor még a fogpiszkálós banyáról nem is beszéltünk – az enyhén sok még az átlagos hülyeségeimhez viszonyítva is.
 – Ha nem történne elég unalmas életem volna – vallottam be.
Végül is ez így igaz. Sok minden változott mostanában és ha kiböknék mindent, akkor Merel már nem is tartana olyan izgalmasnak. Egyre kevesebb a kaland, hiszen Esmé érdekében annak idején belementem ebbe a nyissunk családi patikát dologba. Ott aztán rendszeresen dolgoznom kell, ami nem éppen kellemes… vagyis inkább furcsa. Sokszor gondolkodtam el azon, hogy miféle tolvaj menne el patikusnak, aztán inkább feladtam a megválaszolását.
Egy kicsit elhúzódtam Mereltől.
– Azt hiszem lényegében az ilyen apróbb balesetek nélkül már nem is lennék az az Elliot O’Mara, akivel az Abszol úton találkoztál – mondtam és megtöröltem az ing ujjammal az arcomat.
A fájdalom kicsit tompult, de az a kellemetlen érzés még mindig ott lüktetett. Nem hiszem, hogy egy könnyen el fog múlni, persze nem is mindennap repül az ember szemébe egy döglégy vagy mi volt ez a teremtmény.
– Ne kísérjelek vissza valameddig? – érdeklődtem. – Most már későre jár.
Persze arról fogalmam sem volt hogyan jutott ki a kastélyból. Roxfortos diákként persze sok pletyka keringett titkos alagutakról, amik a faluba vezetnek, de sosem foglalkoztam vele igazán. Egy darabig persze egy ilyen járatra én is szívesen belesnék… ki tudja? Lehet, hogy egyszer még jól jöhet. Eddig nem terveztem bejutni oda, de hát nincs az a hely, ahová Elliot O’Mara nem tud beszivárogni, mint a talajvíz, legyen szó a rémálmaim helyszínéről is akár.
A Roxfortot valahogy mindig így jellemeztem gondolatban. A legtöbb diák szép emlékekkel és rengeteg tudással távozik, nekem azonban csak az élmény maradt, hogy az iskola igazgatója a nevetséges vádaknak engedve kirakta a szűrömet. Ráadásul mindeközben bolondnak is nézett. Hát kösz, de nem kérek többet az iskolából!
Kicsit megköszörültem a torkomat, miközben újra megtöröltem az arcomat. Ezúttal már kevesebb könny buggyant ki, szinte éreztem, ahogy lassan helyre áll a dolog. Persze csak reménykedhettem benne, hogy még valaha élesen fogok látni a sérült szememmel – természetesen abban a helyzetben enyhén túl drámáztam a dolgot.
– Egyébként hogyan jutottál ki a kastélyból? – kérdeztem meglepetten.

Egész egyszerűen csak elveszek Elliot tekintetében. A kezem még az arcán, a hüvelykujjam mégegyszer végigsimít a halántéka táján, szinte saját akaratából. Mint ha a balesetérte szemet akarnám megsimogatni, enyhíteni, csak ugye azt egy szem esetében mégse jó ötlet, csak rontana rajta, így hát marad ez, jelképesen.
-Azért ne mondd, hogy enélkül máris unalmas lett volna ez a nap- vigyorgok vissza rá én is, bár most kevésbé a jellegzetes tejbetök füligvigyorommal, ez inkább... nem is tudom, kedvesebb? Tehát ezek szerint kedves vigyorral.
A szavaira elnevetem magam. Végülis, valóban a legelső dolog, amit megismertem róla, az az ilyen balesetei voltak, tekintve, hogy mennyire pontos azokat a szavakat használni, hogy "összefutottunk az Abszol úton". Oké, részletkérdés, én csak sétáltam, csak ő futott ténylegesen is, de ha nem ütközünk akkor egymásba, akkor most nem ismerném azon túl, hogy "ja, aznap volt kint valami ürge, aki a tömeggel szembe próbált szaladgálni. Ő tudja."
És akkor ez is csak egy unalmasan töltött napom lett volna, otthon a Roxfortban, miközben irígykedhetek mindenki másra, aki kijöhet. Ezzel szemben megint úgy érzem, ez a legszebb napom valaha. Még ha voltak is döcögős részei.
Azt kívánom, bár ne tilosban járnék, mostanra valószínűleg függetlenül attól, van-e kimenőm, bár ne kéne visszamenni. Csak itt kint maradhatnánk, odabújhatnék Elliothoz, és a fejem a mellkasára hajtva itt aludhatnék reggelig, olyan édesen és békésen, hogy azt már paradoxnak tartaná bárki, aki ismer engem. Sajnos az ellenkezőjével kell szembesülnöm ehelyett.
-Óóóó, ba...lettóra!- csúszik ki majdnem valami kevésbé táncoslábú kifejezés a számon, ahogy Elliot is felhívja a figyelmem a helyzetre.
-Egész végig?- kérdezem reménykedve, egy játékos mosollyal próbálva meglágyítani a szívét, és meggyőzni. Ki tudja, mikor látom legközelebb, legalább ki akarom használni a legutolsó perceket is a maiból.
Összeszedem a késemet, zsebre vágom, aztán felnyalábolom a tábla csokit is, hogy kicsit besegítsek az összepakolásban, mielőtt elindulunk. Mostanra egy egész említésreméltó darabot elfogyasztottunk az édességből, de még így is mennyi megvan belőle.
Oké, szóval nem tudok ellenállni azért a kísértésnek, hogy ne vámoljak még belőle egy utolsót. De csak egy igazán kicsi darabot törtem most, na. De ez legyen a legnagyobb csábítás, aminek engedek.
-Egy másik banyanéni segítségével- kezdem mesélni vigyorogva, miközben visszaindulunk, magunk mögött hagyva a tisztást, le a hegyoldalon, vissza a falu és egyben a Roxfort felé.
-Oké, ez csak szoborból volt, nyílik onnan egy alagút a Mézesfalás pincéjébe. Azért is oda mondtam a találkozóhelyet, ha már úgyis ott fogok kikötni. Mondjuk annak az alagútnak mostmár mindegy, de asszem a szellemszállást is össszeköti egy járat valamivel, csak annak nem tudom, a túlvége hol van. De megkereshetjük.- vigyorgok fel Elliotra menet közben.

 
[viselet]

Visszatérni a Roxfortba, miután kicsaptak és tizenöt évet távol töltöttem, nagyon is csábító gondolat volt. Önmagában az, hogy megint tilosban kell járnom az iskola területén, csak még vonzóbbá tette a dolgot. Vajon, ha Dumbledore élne, mit szólna ehhez? Sosem bántam a halált, főleg a kicsapás miatt, amiben bűnrészes volt. Annyiszor volt hajlandó kockázatot vállalni a diákokért, csak értem nem tett semmit. Nem vizsgáltatták meg a pálcámat, nem kérdeztek ki elég embert, egyszerűen elfogadták, hogy megkínoztam egy nagydarab gyereket, aki már a puszta nézésével is ketté tudta volna törni s testemet. Ráadásul hatalmam sem volt egy olyan varázslat végrehajtásához.
– Persze, hogy végig – bólintottam a kérdésre.
Hamarosan felálltam és még egyszer utoljára megtöröltem közben a szememet az ingem ujjával. Ahogy igazítgattam a ruhámat ismét a kezembe keveredett a rosszul sikerült hajgumi. Egy ideig csak nézegettem, aztán Merel felé nyújtottam.
– Tartsd magadnál... és ha szomorú vagy, esetleg nincs kivel megbeszélned a gondjaidat, ez majd felvidít – mondtam. A hangom szentimentálisnak tűnt. – Aztán írhatsz egy baglyot – tettem hozzá vigyorogva.
Nem akartam túl sokáig húzni a dolgokat, így a pokróc hamarosan ismét sál lett. A kicsit hűvös idő miatt némi porolás után a nyakamba is kötöttem, a kabátomat is alaposan begomboltam. Mintha a kellemes tavaszi idő csak távoli emlék lett volna.
A hátizsák a vállamra került, készen álltam az indulásra. Végülis a sokkos élmények ellenére kellemesen telt ez a délután és este. Merel mellett meg tudtam nyílni és bár talán nem volt helyénvaló, jól estek az ölelések. Már hiányzott, hogy hozzám bújjon valaki.
– Indulhatunk? – nyújtottam felé a kezemet.
Nem vagyok az a kezén fogva sétáló típus, de Merelnek akartam kedvezni. Sokat tett értem, napok óta nem tudtam csak feküdni és bámulni a csillagokat, illetve, ha feküdtem is, akkor is úgy éreztem meghalok a fájdalomtól, amit Esmé okozott. Nem akartam rágondolni, így inkább arra történetre koncentráltam, amit Merel említett.
– Mindig is voltak pletykák titkos alagutakról, amik a faluba vezetnek... sőt az én időmben volt egy hülye griffendéles, aki azt bizonygatta, hogy vágott egy járatot a Rengetegbe és éjszakánként odajár vajsörözni a kitalált barátaival. Szánalmas egy kölyök volt – vigyorodtam el megint.
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy a roxfortos éveim mind borzalmasak voltak. Csak egy pár évvel voltam öregebb Merelnél, mikor Lisbeth az életembe keveredett. Jó kis éjszakákat töltöttünk együtt... főleg, ha nem rikácsolt előtte valami teljesen érdektelen témáról vagy harisnyákról. Aztán azért hisztériázott, hogy miért nem figyelek rá. Ez valami női dolog lehetett, amit már akkor sem értettem.
– Izgalmasan hangzik... keressük meg akkor a Szellemszállástól induló járatot.
A hangomban ott csengett az izgatottság, amit rendszeresen éreztem a kalandok előtt. Ez is az volt és örültem, hogy társaságom is akadt hozzá. Merel társaságában teljesen megnyíltam, azt voltam aki vagyok, mindenféle korlátok nélkül.
Élveztem a közös sétát. A kitaposott ösvényt éppen csak ki tudtam venni az ezüstös holdfényben és a csillagok ragyogásában. Lassabban haladtam, mint idefelé, nem szerettem volna hasra esni ismét. Könnyedén szívtam be a természet illatát. Az egész sokkal békésebb volt, mint az életem mostanában.
– Gondolod, hogy sűrűn tudunk majd találkozni? – kérdeztem reménykedve.
Na nem vagyok olyan gonosz, hogy Merel érzelmeit akarjam táplálni... nem akartam neki semmilyen szinten ártani. Az nem az én stílusom. Egyszerűen csak úgy éreztem, szükségem van a társaságára, mert ma ő volt az, aki összekapart, mielőtt még teljesen összetörtem volna. Életmentő volt szinte az ölelés, amit kaptam és a többi gyengédség.
– Mostanában sokat jártam Roxmortsban. Itt volt a gyógykezelés a lábam miatt. Valami különc gyógyító próbált segíteni, na meg ugye Montregoék miatt is legalább kétszer megfordultam a faluban – magyaráztam az unalmas részleteket.
Közben elértük a lejtő alját. A falu házai a szemünk előtt tűntek fel. Furcsán csendes és kihalt volt minden, csak kóbor macska sasszézott át az egyik kisebb épület előtt. Hamarosan ő is lehuppant és teljes beleéléssel a mancsa tisztára nyalogatásába kezdett. Zeusz jutott eszembe. Reméltem, hogy már otthon vár befejezve a napi vadászatot.
– Szóval esélyes, hogy még keveredek erre jó párszor... vagy nyáron akár Londonban is összefuthatunk egy kajálásra vagy bármilyen programra – javasoltam lelkesen.
Csak egy pillanattal később döbbentem rá, hogy Merel ezt randira hívásnak is vehette. Ezért nagyot nyeltem zavaromban, majd hadarni kezdtem: – Igazából nem akartam elmondani, mert féltem, hogy már nem leszek olyan izgalmas a szemedben... de már nem csak tolvaj vagyok. Esmé miatt meg akartam állapodni és belevágtam az öcsémmel és a mostohaapámmal egy családi vállalkozásba, egy patikába. Van rendes bevételem már... tehát ezúttal én vinnélek el enni, természetesen nem mugli helyre. Mit szólsz?

Oké. Szóval nem mondom, hogy a mosolyom még szélesebbre húzódott örömömben, annak hallatán, hogy Elliot végig velem tart, mert lassan már nincs annyi hely az arcomon, hogy férjen még, de arra fogadni mernék, hogy a szemem csillogása a csillagoké nyomába eredt.
-Ó, köszönöm. Ezt meg mostmár tényleg odaadom, mert a végén még nálam marad, és nem lesz mibe fojtanod a hiányomat, miután elbúcsúztunk- nyújtom át neki a még mindig valamivel több, mint háromnegyed csokitáblát a hajgumi ellenében, egy szemtelenül incselkedő vigyor kíséretében. A fából vas, pontosabban fémből gumikarikát megszabadítom még egy kósza hajszáltól, ami úgy tűnik, a legutóbb ezt elkerülte, és megoldva a helykérdést, egyszerű lófarokba fogom vele a hajamat. Egyszerűbb a kontynál, ehhez még én is értek.
Eszembejut még hozzátenni, hogy de értelmetlen amit, hogy "ha nincs kivel megbeszélnem a gondjaimat", mert van: Elliot ott lesz nekem mindig. De végül nem élek ennek a lehetőségével, ennyire nem vagyok az érzelgős fajta.
...Mondja ezt az, aki szinte egyből ezután mindjárt olvadozni kezd a fogásra ajánlott kéz örömére. Az ujjaimat az övéi közé fonom, és érzem a szívemet újra felpörögni, ahogy útnak indulunk.
-Ja az? Áh, azt mindenki ismeri, elsőben ott tanuljuk a tárnaismeretet. A szerinted "kitalált barát" tartja az órát, és a padok lábai az újrahasznosítás nevében az üres vajsörös üvegekből vannak- adom elő teljes komolysággal, még hüledezve is egyet azon, hogy Elliot megkérdőjelezi a tanár valóságát. Persze egyből el is nevetem az egészet, amint az ő szavaiból rögtönzött mondatom végére elérek. Ha akarnám is hiába titkolnám, hogy csak itt találtam ki az egészet. Milyen jó, hogy szabad ég alatt vagyunk. Ha plafon lenne fölöttünk, már nem lenne fölöttünk plafon.
-Apropó Szellemszállás, mit gondolsz, közben leváltotta Hapci törpe szellemét Szundi, Kuka, vagy Durin?
Ezért zúghattam bele így Elliotba, annyira összeillünk. Néha együtt hülyítünk egy eladót a kitalált családi drámánk tapintható feszültségeivel, máskor felváltva sírjuk egymás vállára a lelkünket, most meg kalandtúrára indulunk, felfedezni egy titkos alagutat. A jó hangulatnak és ismerős útvonalnak köszönhetően szinte időnek se érződik, mire megint lent vagyunk a falu határán.
-Hogyne tudnánk? Egyszer már sikerült, kijárási engedély nélkül is, simán megoldjuk legközelebb is.
Már készülnék visszabökni szemtelenül a londoni találkozó ötletére, hogy de mostmár a változatosság kedvéért ő hív meg engem, de valami azt súgja, inkább ne, és valóban, a következő mondataiban Elliot tesz pont erre ajánlatot. Ő most jóval komolyabb hangnemben is, mint az én incselkedő viccelődésem lett volna.
Hirtelen támadva meg is ölelem egy megtorpanásnyi időre, mielőtt továbbmennénk a Szellemszállás felé.
-Annyira rendes vagy velem! Amúgy meg nem értem, miért kéne kevesebbnek lássalak így, hogy tudom ezt rólad. Nem az tetszett benned eddig se, hogy mi vagy, hanem az, aki. Az egész, ahogy vagy. És legalább így már nem kell éhenkórászkodnod se azokon a napokon, amikor nem rohansz bele valakibe az utcán, aki ezért cserébe meghív valamit ebédelni- kap azért az érzelgés végére egy kis pimaszkodást is, csak hogy érezze a törődést. Meg hogy biztos maradhasson benne, hogy még mindig az eredeti Merel társaságát élvezheti. Javíthatatlan vagyok.