Mérgezett Egér Patika

Legyen erős szél, vagy békésen borongós nap a Mérgezett Egér Patika cégére megállás nélkül nyikorog, jelezve: ide mindenképpen térjen be a kedves vásárló. Ha nem tud aludni a férje horkolásától, esetleg problémát okoz a szomszéd állandó kornyikálása, hát hívja meg bátran egy csésze teára! A Méregezett Egérben kapható altató és némító főzetekkel ismét nyugalmat lelhet éjszakánként, de akár nappal is.
Amennyiben sírig tartó békére áhítozik, kérjük jelentkezzen be egy privát időpontra!

[ღ A Rejtélyes Cica Úr ღ]

ღ ruci ღ

c s e n d e s v i z e k e n

ღ A Rejtélyes Cica Úr ღ

Dylan

(2001. július 20.)

A nénik társaságában a lehető legkellemesebb a városnézés. Sehova sem rohannak, mindent megnézegetnek, és kedvesek is. Kedvelem a kedves embereket, mert aki kedves az már nem erőszakos, és aki nem erőszakos, az már nem ijesztő. Bár a túlzott kedvesség is lehet ijesztő, de az mégis nem úgy ijesztő. Úú, Itt egy bolt hógömbökkel. Vajon Teddy szereti a hógömböket? Vagy Avery? De jó lenne nekik venni egy hógömböt. Vajon van cápás hógömb? Vagy valami Teddys hógömb. Mondjuk egy pingvines, az olyan Teddys. Hmmm.
Annyira belemerülök a hógömbös kirakatba, hogy elfelejtenek. Mármint teljesen leszakadok a néniktől, vagy a nénik szakadnak le tőlem, vagy egyszerre a kettő, vagy nem is tudom... Csak azt, hogy egyedül vagyok egy utcán, és nem tudom hol vagyok. De tényleg, hol vagyok? Körbepislogok a kis szűkös utcákon, és most azért örülök, hogy nincs sötét, meg nyár van és kellemesen barátságos idő. Legutóbb Hayley-vel ilyesztő volt az az esti téli londoni utca, amikor minden egyes sarkon valami rémisztőt pillantottunk meg. Most csak nem ugrik nyakamba egy Hasfelmetsző Jack Kettő, vagy valami egyéb ilyen izé.
Beleharapok az ajkamba, miközben a kezemben lévő tárcát is szorongatom, azért csak el kéne indulni valamerre. Minden út Rómába vezet, nem? Egyszer csak kijukadok valaminek a közepén, és lehet pont a nénik is ott vannak. Egy ideig tétován ácsorgok, és közben azt kívánom, bárcsak itt lenne Teddy, meg amúgy hogy is van Teddy. Ahhj. Egyedül eltévedni szörnyen lehangoló. De azért csak nekivágok a macskaköves úton, miközben óvatosan kutatom az elvonuló emberek között egy ismerőst. Végül annyit mászkálok, hogy lassan csak sántítani tudok.
Nagyszerű, feltörte a cipő a sarkamat. Oké, akkor most keresni kéne egy gyógyszertárat, nem? Hat jó, akkor keressünk. Bár az sokkal egyszerűbb lenne, ha lennének ilyen mozgó gyógyszertárak. Mondjuk tüsszent valaki és ott lenne mellette egy mini gyógyszertár. Elvégre varázslók vagyunk, semmi sem szab határt a mágiának. De sajnos nem jelenik meg egy darab gyógyszertár sem, így kénytelen vagyok én felkeresni egyet. És hihetetlen de megtalálom!
Konfettit kérek.
Meg valami kencét, mert a következő lépésnél azt hiszem elhagyom a sarkam. Hogy fájhat valami így? És miért nem találták fel az emberek a kényelmes cipőket? Úgy rontok be a kis patikába, mintha az életem múlna rajta, még a kezemben lévő szütyőt is a párkányon felejtem, és elkeserítően végtelenül lassú csoszogások után megkeresem az egyik kencét. Remélem nem mérgezett. Kissé para név ez egy patikának, nem?
A légkör dohosan régies, és mindenféle gyógyizé terjeng a levegőben. Néhány üvegcsében bizalmatlanul pislog felém egy-egy szemgolyó, és még akkor sem lesznek barátságosak, amikor integetek nekik. Mogorva ember szemi lehettek ezek. Nem is nagyon van kedvem itt időzni tovább, mert lehet valaki elkap és belőlem is pár szemgolyó lesz, úgyhogy lassan a pénztár felé oldalgok, néhány visító egérkoponya és patkányfarkincás üvegcsék mellett, de...
De hol a pénztárcám? Na jó, valahol... valahol itt kell lennie.
Te jó ég. Most nem fogok tudni fizetni, és meg fog rám haragudni az eladó néni? Életem végéig mosogató leszek? Vagy feldolgoznak és eladják a szerveimet? Na jó, mit kell ilyenkor csinálni. Éppen a teljes pánikom közepén belenyomódik hirtelen az orrom egy mellkasba.
Ez vajon a dühös patikus valaki?
- Uhh, bocsánat - motyogom kétségbeesetten, aztán felpislogok a mellkas tulajdonosára is.

A Rejtélyes Cica Úr

dress code

2001. július 20.

Munka miatt nem sokszor kellett elhagynom a Minisztériumot, de most kivételesen mégis így alakult. Annyira nem bántam, addig sem kell egy épületben lennem Daniel-el. Godric’s Hollow-ba kellett megkeresnem egy urat, aki már hónapok óta nem válaszolt a felszólító leveleinkre. Nem igazán voltam biztos abban, hogy a személyes megkeresésnek örülni fog-e, de igazság szerint mindegy is volt, mert a címen nem nyitott senki sem ajtót. A ház egyébként is teljesen lakatlannak tűnt, talán az úr már elköltözött, megpróbáltam nem elfelejteni, hogy ennek nézzek utána, hogyha visszatértem a Minisztériumba.
Arra viszont hamar rájöttem, hogy erre a kis napközbeni kirándulásra talán nem kellett volna új cipőben jönnöm. Szörnyen meleg volt és alig sétáltam, de mégis gyorsan feltörte a lábamat a cipő, ami nem mellesleg túl drága volt ahhoz, hogy így elbánjon a lábammal. Utáltam amúgy is kiöltözni, de a Minisztériumban megkövetelték az oda illő öltözetet, még akkor is, hogyha nem találkoztam egésznap senki fontossal és ez a cipő is pontosan egy ilyen „kiöltözős” darab volt. Szinte éreztem, hogy már az ingem is rám tapad a hőségben, de ezzel inkább próbáltam nem foglalkozni. Keresnem kellett egy patikát vagy valamit, ahol tudok valamit venni a lábamra mielőtt ennél rosszabbra fordulna a helyzet.
Már az is megfordult a fejemben, hogy talán mégis jobb lett volna, hogyha az íróasztalom mögött maradok és megpróbálok csak szimplán túlélni egy átlagos napot. Az tartott ilyenkor életben, hogy otthon vár Kökörcsin meg a többi állat, a farm meg a házimunka. Igen, ezek el tudták vonni a figyelmemet minden másról. De vissza Godric’s Hollow-hoz, a Mérgezett Egér Patika cégére egyszerre nyugtatott meg és rémisztett meg egy kicsit – ki nevez el így egy patikát? Nem mintha lett volna a közelben más választás, így a perzselő napról gyorsan bevetettem magamat az üzlet ajtaján, aminek következtében valakinek neki is ütköztem. Vagy ő nekem, nem volt egyértelmű, de nem is számított.
– Uhh, bocsánat – mondta a vörös hajú lány, akinek reflexből elkaptam a karját, hátha az ütközéstől elesett volna máskülönben. Sokkal kisebb volt nálam, így erre éppenséggel megvolt minden esélye.
– Semmi baj, szerintem én mentem neked – válaszoltam és rámosolyogtam, talán egy Roxfortos diák lehetett, nem akartam megijeszteni. Nem mintha a testvéreim szerint képes lennék megijeszteni bárkit is, hiszen én vagyok a túl kedves és a túl naiv, mai már szinte vicc tárgya otthon. – Minden rendben? – kérdeztem, miközben végül elengedtem a karját és reméltem, hogy semmi komoly nem történt. Közben már a pénztárcámat kerestem a zsebemben, de furcsa módon nem volt ott. Meg mertem volna esküdni rá, hogy magammal hoztam, elvégre pénz nélkül nincs értelme sehova sem elindulni. Ha itt Godric’s Hollow-ben vesztettem el, akkor azt hiszem mehetek vissza a rémisztő lakatlan házhoz megkeresni és addigra talán jobb lesz, ha a lábaimtól is megszabadulok, mert ezekkel még egy métert nem hiszem, hogy tudnék menni.
– Hát ez nagyon fura – motyogtam, miközben tovább kutattam minden lehetséges zsebben, ami csak létezett a nadrágomon, az ingemen, a táskámban… és akkor vettem észre őt. A macskát, amelyik óvatosan befordult a patika ajtaján és mogorva képpel bevetette magát a polcok közé. – Abnormálisan nagy volt az a macska… – mondtam és visszafordultam a lány felé, mert úgy tűnt, hogy még mindig nem mozdult el mellőlem. Egy percre a szemem sarkából láttam, hogy a patikus rosszallóan tekintget felénk, amitől kellemetlenül éreztem magamat, elvégre ha nincs meg a pénzem még vásárolni sem fogok tudni nála. De valamiért az fordult meg a fejembe, hogy a pénztárcám hirtelen eltűnésének az abnormálisan nagy macskához van köze.

[ღ A Rejtélyes Cica Úr ღ]

ღ ruci ღ

c s e n d e s v i z e k e n

ღ A Rejtélyes Cica Úr ღ

Dylan

(2001. július 20.)

Nem, nem nem. Ezt nem hiszem el. Nem elég, hogy a lábam fáj, és nem tudom eltüntetni a gennyes gusztustalan sebet, még 17 éves sem vagyok, hogy varázsolni tudjak anélkül, hogy kirúgjanak a Roxfortból. Még a pénzem sincsen meg, és ráadásul egy teljesen fura és rémisztő patikába vagyok, ahol lehet a patikus néni nem is enged el, addig míg nem törlesztem a kenőcs árát. Mosogatnom kellene? Vagy valami más nagyon fura és ijesztő  dolgot kell csinálnom? Mondjuk...Nem, ebbe belegondolni is rémisztő.
Egyre kétségbeesettebben nézem a táskám és a polcokat,mert lehet oda tettem, amilyen dinka vagyok, de sehol sincsen, és még mindezek tetejébe belenyomódom valami mellkasba is, ami elém terem. Meg is tántorodok, és ha az ismeretlen alak, akinek eddig nem igazán van alkalmam megnézni a fejét is, mert magaaaas nem fogja meg a karom, el is taknyolnék. Zavartan megköszörülöm a torkomat, mert mindig olyan cikinek érzem magam, amikor ilyen nagyon bénázom, és felpislogok a fiatal férfira. A vonásai olyan ázsiaiak, mint amilyen Teddy, vagy Elliot. Hmm vajon ők a keresztjeim, hogy mindig bevonzom az ázsiai embereket? De komolyan ez eléggé fura.
– Semmi baj, szerintem én mentem neked – szabadkozik, mire megrázom a fejem. Valahogy magamat érzem hibásnak, mondjuk mikor nem? Ahhj, de kellemetlen ez az egész, mit csinálna ilyenkor egy normális ember? Fogalmam sincsen, én mindent elbénázok, mert túlgondolom.
Nyugalom, Sophie, nyugalom, it az idő megtanulni rendesen kommunikálni az emberekkel.
– Minden rendben? – kérdezi, és bár a kellemes és barátságos tekintete meg kisugárzása megnyugtat - Egy idegesebb emberrel szerintem már tényleg nem tudnék mit kezdeni -, bólintok.
- Ühmm, aha. Velem igen, csak elhagytam a tárcám... - pislogok nagyokat, miközben látom, hogy ő is azt keresi. Ez a bolt ilyen sunyi bolt ami minden betévedő ember pénztárcáját elveszi? Aztán tekintetem megakad egy furán nagy cicán, ami furán bámul ránk, majd tovasuhan, be a boltba, mire továbbra is csak nagy szemeket meresztek a fura macskára.
– Hát ez nagyon fura – mondja ki a gondolataimat a srác, mire én egyetértően bólogatok. Nem tudom miért fura, de fura. Valami fura benne. De még csak 16 éves vagyok és nem túl fejlettek a fura érzékelő mágikus receptoraim, mint mondjuk másoknak. – Abnormálisan nagy volt az a macska…
Erre eltűnődök, mert szinte hirtelen eszembe jut, hogy mi van ha... Ha az a furán rejtélyes cica úr csente el a pénztárcánkat. Kissé közelebb araszolok a fiúhoz, nem mintha rá akarnék nyomulni vagy ilyemsi. És suttogva felé fordulok.
- Szerinted ő vette el a tárcánkat? Valahogy vissza kéne szerezni - dünnyögöm, bár igazából ötletem sincsen, hogy hogyan kéne. Sosem találkoztam még animágussal. Gondolom őt nem lehet hallal idecsalogatni. 30 macskával éltem együtt Rose nénivel, de erre tényleg semmi tippem.

A Rejtélyes Cica Úr

dress code

2001. július 20.

Egyre jobban fájt a lábam és őszintén a legkevésbé sem így képzeltem el ezt a mai napot. Még örültem is, hogy végre kiszabadulhatok az irodából, de most valahogy úgy tűnt, hogy minden ellenem van. Egészen pontosan ellenem és a vörös hajú lány ellen, aki szintén elvesztette a pénztárcáját. Érdekes, ahogy az abnormális méretű macska is és a rosszalló pillantásokat felénk küldő patikus. Sejthettem volna, hogy egy ilyen nevű patika csak úgy vonzza a bajt. De valószínűleg én is vonzom a bajt, mert mégis ki mással történhetne ilyesmi, mint velem? Egyetlen nap alatt véresre töri a lábamat a cipőm és elveszítem az összes pénzemet, ami éppen nálam van. Valahogy olyan jellemző volt rám az egész szituáció.
– Szerinted ő vette el a tárcánkat? Valahogy vissza kéne szerezni – mondta a lány és sejtettem, hogy ő is a macskára gondol. Egy animágussal lenne dolgunk? Egy tolvaj animágussal? Határozottan nem így képzeltem el a mai napomat, bár ha jól sejtem a macska sem gondolta, hogy egy minisztériumi alkalmazottat lopott meg.
– Ha egy animágussal van dolgunk, akkor nincs kizárva – válaszoltam és végül a pálcámat kerestem meg inkább a táskámban. A pénztárcám valószínűleg amúgy is a macska mancsai között lapul. – Maradj mögöttem! – mondtam a lánynak, majd lassú léptekkel elindultam a patikus felé. Nem tudtam, hogy ő is benne van-e a dologban, de egyelőre csak magam mellett tartottam a pálcámat. Nem vagyok jó párbajban, de meg fogom tudni védeni magunkat és addig innen nem távozunk, míg vissza nem kaptuk a pénztárcánkat illetve valamit nem adott ez a mogorva patikus a lábamra.
– Egyébként a nevem Dylan – mutatkoztam be halkan, miközben úgy tettem, mintha a polcok között nézelődnék. A patikus már erősen hümmögött, de nem foglalkoztam vele, mert az egyik polc mellett megint mintha láttam volna a macska árnyékát.
Óvatosan ahhoz a polchoz mentem közelebb, szinte hallottam ahogy a kis tappancsok gyorsan mozognak a vitrinek között. Szeretem a macskákat, de ez az animágus nem tetszett nekem. A következő pillanatban pedig kifurakodott az egyik alacsony szekrény alól és a pult mögé vette az irányt, abszolút nem a macskáktól megszokott kecses mozgással.
– Elnézést, a magáé a macska? – kérdeztem hangosan, miközben egy gyors mozdulattal a pultnál termettem. A patikus úgy nézett rám, mint aki nem érti, hogy miről beszélek, de én láttam a válla fölött, hogy a macska eltűnik a hátsó szobában, aminek nyitva volt az ajtaja.
– Vesznek is valamit vagy csak bámészkodnak? – kérdezte végül cseppet sem kedves stílusban a patikus, de természetesen arra nem akart válaszolni, amit én kérdeztem. A lányra néztem, hátha neki van valami ötlete, mégsem hagyhattuk annyiban a dolgot. Ugyan a lábamat alig éreztem, de most ez sem igazán számított, mert a pénzünket vissza kellett szereznünk valahogy.

[ღ A Rejtélyes Cica Úr ღ]

ღ ruci ღ

c s e n d e s v i z e k e n

ღ A Rejtélyes Cica Úr ღ

Dylan

(2001. július 20.)

Lehunyom egy pár pillanatra a szemem, és igyekszem kiszorítani a sajgó fájdalmat a sarkamból. Meg annak a képét, hogy hogyan is nézhet ki. Biztos az a nagyon undi gennyes izé az egész. Lepillantok a cipőmre, és aprón megmozgatom benne a lábam, de még így is belenyilall a fájdalom. A nénik csoportja izgazán észrevehetné, hogy eltűnt az egyetlen 16 éves köztük. Vagy lehet túlságosan beleolvadtam a nénik közzé? Mondjuk manapság bárki bármilyen éves lehet... Na jó, azért ennyire nem kéne eltúloznom a dolgokat. Magamban elnyomok egy sóhajt, és elhúzom a számat, amint lépésre bírom a lábaim a poros fapadlón. Ez nagyoooon fáááj.
És a pénztárcám is eltűnt.
– Ha egy animágussal van dolgunk, akkor nincs kizárva.  Maradj mögöttem! – mondja a kedves srác, aki valószínűleg sokkal határozottabb, és talpra esettebb, mint én. Legalább is a jelek szerint. Azért én is előveszem a saját kis pálcámat, mert ha mást nem is tudok, legalább elterelhetem vele a macska figyelmét.
- Oké, majd én fedezlek - nem mintha bármi fedezni való lenne most itt, de sose lehet tudni. - Jobb lenne, ha csak egy egyszerű macska lenne - motyogom halkan, mert arra kevésbé tudnék haragudni. Nem mintha most olyan dühös lennék... Inkább csak kétségbe esett vagyok, mert itt a mogorva patikus, a fájós lábam. Elnézve ezt a srácot neki is  a lába fájhat. Furák ezek a cipők, valaki biztos a kezét dörzsöli, hogy háh biztos tömeges lesántulást okoztunk. Muhaha. Vagy ilyesmi. A láb törő cipő pont olyan rossz, mint a vizes zokni. Mielőtt azon kezdenék agyalni, hogy be kéne-e mutatkozni, vagy mi, ő megelőz. Remek, legalább ennyi felesleges túlgondolástól megszabadulok. Hurá.
– Egyébként a nevem Dylan.
- Ó, de menő neved van - válaszolok suttogva. - Sophie vagyok - mutatkozom be én is, mert a nagy csodálkozásomba persze, hogy elfelejtem majdnem. A menő nevek olyan menővé teszik az embereket is.
Közben kiszúrom a kissé poros polcok közöt tekeregni a tolvajt.  Egyébként milyen kényelmes lenne macskának lenni. És mindenki csak szeretgetne. Na de ez a macska mondjuk nem olyan szeretgeni való formájú a rőtt szőrével, meg a mogorva pillantásával, amivel minket illet, miközben átugrik a boltos mögé és megint eltűnik.. Meglehetősen anti macskás mozdulatok közepette. Ne már. Rápillantok Dylanra, aki megszólítja az eladót, de az csak vakkant ránk.
Ugh, a mogorva emberek ijesztőek. Kézen ragadom és kissé arrébb sántikálok vele, majd a pult felé nézek.
- El kéne terelni a pultos figyelmét valahogy - magyarázom aztán gondolkodóba esek, hogy mégis hogyan. - Én odamegyek hozzá, és magyaráznék neki valamit összevissza - ahogy a Hugrások szokták -, és te meg besurranhatsz mögé.
Igazából nem tudom jó terv-e ez. Annyira nem vagyok tervező típus. Szóval kérdőn pislogok fel rá.

A Rejtélyes Cica Úr

dress code

2001. július 20.

Eljutottam arra a pontra, hogy a lábam már annyira elzsibbadt a fájdalomtól, hogy szinte teljesen érzéketlennek is tűnt. Igazából a lábam helyzete már nem is kifejezetten érdekelt, egyszerűen csak szerettem volna visszakapni a pénzemet illetve Sophie pénzét – ő volt a vöröshajú lány, akit majdnem fellöktem és aki hasonlóan szenvedett a feltört sarka miatt. Reméltem, hogy azért neki egy kicsit kevésbé fáj a sérülése, mint nekem.
A patikus mogorva válasza miatt egy kicsit kellemetlenül éreztem magamat, de most mégis ki kellett volna állnom magamért – magunkért. Nem szeretem az ilyen helyzeteket, de ahogy megpillantottam a macska-tolvaj tekergő alakját, tudtam, hogy nem hagyhatom magunkat ilyen helyzetben. Mennyivel jobb lett volna, hogyha itt van legalább az egyik bátyám, az ilyen helyzetekben ők mindig megmentettek.
–   El kéne terelni a pultos figyelmét valahogy… Én odamegyek hozzá, és magyaráznék neki valamit összevissza, és te meg besurranhatsz mögé. – javasolta Sophie. Igazat kellett neki adnom, valahogy be kellett jutnom a hátsó szobába, hogy megtudjam tényleg egy animágussal van-e dolgom. Ráadásul, ha tetszik, ha nem, itt most én voltam a felnőtt.
– Igen, ez jó ötlet – bólintottam, bát nem voltam benne biztos, hogy a gonosz patikus elhiszi, akármit is mondanak neki. Biztosan direkt az ilyen kellemes személyiségű patikusoknak találták ki ezt a Mérgezett Egér helyet. Vettem egy mély levegőt, tényleg próbáltam felnőttként viselkedni, még akkor is, ha csak huszonegy éves vagyok. – Mondd el neki, hogy mennyire fáj a lábad és találj ki valami fura allergiát, ami miatt nem mindegy, hogy milyen krémet kensz a lábadra… az talán lefoglalja egy ideig. Addig én megpróbálok bejutni hátra – tettem hozzá, bár igazából még én magam sem hittem el, hogy ez sikerülni fog csak úgy. Nem akartam leégetni magamat Sophie előtt, bár biztosan leszűrte már azt, hogy nem a párbaj az erősségem.
– Oké, minden rendben lesz– mondtam bíztató hangon, majd kicsit odébb mentem és úgy tettem, mintha egy másik polcnál nézegettem a különböző színű levekben lebegő szemgolyókat. Ez a hely cseppet sem volt bizalomgerjesztő és ha a titokzatos cica nem lopta volna el a pénztárcámat, akkor már biztosan nem idebent kóvályogtam volna.
Hallottam, hogy Sophie elkezd beszélni a patikussal, aki egy ideig csak hümmögött meg morgott, aztán úgy tűnt, hogy teljes figyelmét a lányra fordítja. Feltűnésmentesen egyre közelebb mentem a pulthoz és úgy tettem, mintha nagyon érdekes lenne a sok furcsa és megmagyarázhatatlan színű, állagú és alakú orvosság, majd a megfelelő pillanatban lebuktam és besurrantam a pult mögé. A hátsó részbe vezető ajtó résnyire nyitva volt, a fájós lábammal megrúgtam egy picit és éppen annyira kinyílt, hogy be tudjam préselni magamat a dohos szagú és undorító szobába. Sophie hangja már alig hallatszott, de inkább arra koncentráltam, hogy a sötétben megtaláljam az elkövetőt.
– Öhm… macska, itt vagy? – kérdeztem suttogva, ami lehet, hogy nem volt jó ötlet, de konkrétan semmit sem láttam idebent és a szagtól hányingerem volt. Ennél jobban még egyszer sem vágytam arra, hogy friss levegőn lehessek.

[ღ A Rejtélyes Cica Úr ღ]

ღ ruci ღ

c s e n d e s v i z e k e n

ღ A Rejtélyes Cica Úr ღ

Dylan

(2001. július 20.)

Határozottság, Sophie. Határozottság. Ez nem lenne hátrány, ha menne neked, akkor végre ravenned magad arra, hogy felkeresd Teddyt és számon kérd miért tűnt el annyira. De lehet megunt, és ahogy erre gondolok az egész határozott Sophie képem eltunik a süllyesztőben. Mondjuk pénz nélkül és fájós lábakkal nehezebb nekiindulni a világnak. A fájós lábak az egyik legkellemetlenebb dolog. Mint a vizes zokni. Brr.
Vajon Avery honnan olyan határozott és menő? Oké Teddy is az. Meg az összes mardekaros is, ha ugy vesszük. Bárcsak en is olyan menő lennék. Remélem Averynek jól telik a nyara és öt nem felejtette el Jasper. Kíváncsi vagyok mik történtek vele a nyáron, ha egyszer majd találkozom vele nagyon le akarom rohanni olyan nagyon tipikus lányos beszélgetesre. Mert olyan is kell, nem? Elvégre lányok vagyunk.
Megrazom a fejem és inkább a figyelem elterelesre koncentrálok. Oké panaszkodni kell, meg ilyenek. Megallok a pult előtt es Nagyon koncentrálok arra, hogy mit csináljak. Fura allergia fura allergia...
- Ehöm... Jó napot... Izé faj a lábam. Tudja ezek a női cipők sose kényelmesek. Szóval krémet keresek rá - bokom ki aztán a fura banyára nézek aki a pult mögül mereget. A néni mogorvan hirkant egyet, majd az asztalra csap egy kenőcsöt, mire en megrémülok. Oké nem szurahtom el, hajrá Sophie...
- jaj ez nem jó. Ettől lila leszek. Tudja allergiás vagyok a csigahányásra es ebben ugye az van. Lila leszek kék pöttyökkel... Nagyon kellemetlen - vetem be minden fantáziámat, majd a szemem sarkából látom hogy Dylan lassan besurran a pult mögé.
A patikus egyre ingerultebben merget majd pakolja elem a kenocsoket de mindegyikkel csak válogatok.  Úgy értem az egyiktol szőr nő az allamon, a másiktól meg más bajom lesz. Igazából már én se tudok a végén mit kitalalni, de a patikus megunja, és egy fizet vagy távozzon pillantással bámul rám. Én inkább csak a lehető legbaratsagosabban mosolygok rá, majd hátra fordulok es a polcok legtetejen lévő kenőcsre mutatok.
- azt szeretném! - a fura néni rám bámul, majd morog egyet es elindul felmászni érte, en pedig besurranok Dylan után, aki a jelek szerint meg mindig a Relytelyes Cica Urt kereste.
- Mr. Cica bújj elő - dunnyogom en is, aztán valami zorgest hallok es felbukka  előttünk egy fekete macska fehér monoklis folttal az egyik szemén. Aztán már at is alakul és egy meglehetősen ilyesztio kinézetű bácsiva válik. Nem is tudom miért, de hirtelen az ugrott be hogy ez a bácsi a kinti néni férje.
- Még hogy Mr. Cica... Ezt a szemtelenseget... - dorrog mergese  rám mire en közelebb araszolok ijedten Dylan felé. Az erőszakos emberek rémisztőek.
- Mr.

A Rejtélyes Cica Úr

dress code

2001. július 20.

Lehet, hogy nem életem legjobb ötlete volt most itt hősködni, de ez a Cica úr és a kis mocskos mancsai nagyon idegesítettek. Ha belegondolok, hogy reggel még annak örültem, hogy kitehetem a lábamat a Minisztériumból és ehhez képest most egy bűntényt próbálok leleplezni. Mert hát ugye a lopás is bűntény? Nem vagyok auror, nem értek ezekhez és rettenetesen aggódtam, hogyha itt párbajra kerül a sor, akkor bizony alul maradok majd. Oké, ez igazából száz százalék volt, de hátha a Cica úr képében tetszelgő varázsló sem éppen annyira ügyes. Mondjuk kétlem, hogy egy animágus ne lenne jó párbajban.
Egyre jobban kezdtem aggódni, hogy mi fog történni és már láttam is a különböző szörnyű rémképeket. Lassan már nem csak a kinti melegtől izzadtam, hanem a stressztől is. Azt kívántam, hogy minél gyorsabban legyen vége ennek a napnak.
Hamarosan Sophie is csatlakozott hozzám a hátsó szobában, de nem sok reményt tápláltam azzal szemben, hogy a macska éppen most fog majd előbújni a rejtekhelyéről.
- Mr. Cica bújj elő -kérte a lány, meglepő módon erre már előbújta a semmiből az a bizonyos Cica úr és sajnos ember képében már nem volt egy kicsit sem cicának nevezhető.
-  Még hogy Mr. Cica... Ezt a szemtelenséget... - morogta a férfi, de kicsit úgy éreztem, hogy nem neki kellene most felháborodnia.
– Sophie, maradj mögöttem! – súgtam oda gyorsan a lánynak, de közelebb is jött azt hiszem. Felemeltem a pálcámat és úgy tettem, mintha nagyon rémisztő lennék vagy legalábbis képes lennék megvédeni mindkettőnknek. – Tudjuk, hogy maga lopott meg mindkettőnket. Adja vissza a pénzünket, akkor nem lesz nagyobb baja senkinek sem. – tettem hozzá, de éreztem, hogy remeg a hangom. Az ilyen helyzeteket nem nekem találták ki, de most mégis helyt kellett állnom.
– Senkinek nem lesz baja? Hát ez vicces, egyáltalán milyen alapon gyanúsítanak meg engem? – kérdezte még mindig felháborodva és féltem, hogy erre nem fogok tudni olyan választ adni, amivel meg tudnám védeni magunkat. Az egyetlen szerencsém az volt, hogy mikor jobban megnéztem a férfit, akkor észrevettem, hogy a zsebéből kilóg a pénztárcám sarka és nyilván a saját pénztárcámat felismerem. Évek óta ugyanazt a szürke darabot használtam, ami már nem volt túl jó állapotban, de valahogy mégsem tudtam megválni tőle.
– Mert ott van a zsebében a tárcám – válaszoltam és a pálcámmal a kis kilógó sarokra böktem, majd nyeltem egy nagyot. – Ha jól sejtem van ott más is – tettem hozzá, arra célozgatva, hogy minden bizonnyal Sophie pénztárcája is ott lapulhat valahol.

[ღ A Rejtélyes Cica Úr ღ]

ღ ruci ღ

c s e n d e s v i z e k e n

ღ A Rejtélyes Cica Úr ღ

Dylan

(2001. július 20.)

Azt hiszem ez lesz életem kalandja. Mármint ha öreg néni leszek, és a legfurább dolgok jutnak majd eszembe a halálos ágyamon, mint például hogy vénségemre fordítva kenem meg mondjuk a lekváros-vajas kiflit, vagy hogy egyszer fiatal koromban egy macska kirabolt, aki nem macska volt, hanem animágus, pedig csak krémet szerettem volna venni a feltört lábamra. Nos, hát igen, valahogy ez az egész annyira abszurdnak tűnik. Még akkor is, ha igazából a varázslótársadalomban rengeteg fura dolog történik.
Mondjuk velem mindig történnek fura dolgok. Legutóbb például a macskám megette a melltartóm pántját. Néha elgondolkodom, milyen gyomra van Tarzannak, talán vasból vagy valami ilyesmiből? De hát kemény macska, olyan kemény, mint a kád széle. Amúgy még mindig nem értem miért vonzódik annyira a cuccaimhoz, hogy állandóan nyammog rajtuk.
Közben a tekintetem a fura langaléta emberre téved, és ösztönösen Dylan mögé húzódok, ahogy erre kér. Nem igazán vagyok az a hős alkat, és igazából minden harctól rettegek. Sosem éreztem magaménak az SVK-t, se a párbajokat, és ha sor került is rá, sokkal inkább védekeztem, mint támadtam.
– Tudjuk, hogy maga lopott meg mindkettőnket. Adja vissza a pénzünket, akkor nem lesz nagyobb baja senkinek sem. – mondja határozottnak tűnő hangon Dylan. Azért az nekem is leesett, hogy ő sem az az Acélember, aki csak úgy leátkoz mindenkit. De igazából nem is ez a probléma, hanem, hogy nekem is bátorságot kéne magamra erőltetni valahogy. Mert ennyire félénknek lenni nem egészen egészséges tizenhat évesen. Hogy segítsek a nyomatékosításban nagyokat bólogatok kilesve a háta mögül.
– Senkinek nem lesz baja? Hát ez vicces, egyáltalán milyen alapon gyanúsítanak meg engem? – húzza fel az orrát olyan peckesen macskásan a Cica Úr, mire még meg is mosolyognám, mert egészen aranyos és cicás mozdulat ez, ha nem lenne olyan mogorva és nem lopta volna el a pénzünket.
– Mert ott van a zsebében a tárcám. Ha jól sejtem van ott más is – mutat rá a tényre Dylan, mire a fura ember mérgesen felfújja magát, előkapja a tárcáját, és felénk támad.
- Protegro! - kiáltok, és amint a védőbűbáj létrejön, ki is fogyok az ötletekből. Éppen azon gondolkodom, milyen varázslattal lehetne mondjuk lefegyverezni, amikor a tekintetem megakad a Cica Úr feje felett lógó pókhálós csilláron. - Az le tudod onnan varázsolni? - kérdezem Daylant, abban reménykedve, hogy a Cica Úr is a fenekén marad. - Úgy tűnik nem a kedvesebb tolvajból van - dünnyögöm. Bár nem nagyon ismerek olyan kedves tolvajt. Monjduk Elliot a kedvesebbikhez tartozik.

A Rejtélyes Cica Úr

dress code

2001. július 20.

Most már egyre inkább az az érzésem támadt, hogy a lehető legrosszabb szituációba sikerült belekeverednem. Ez az ember nem volt egy cseppet sem kedves, de nem is számítottam arra, hogy az lesz, viszont semmi kedvem nem volt egy párbajozáshoz. Nem vagyok jó az ilyesmiben, de kezdett úgy tűnni, hogy nem lesz más választásom, mint megvédeni magunkat. Nem tudtam, hogy Sophie hány éves és ugye az egyértelmű volt, hogy a Roxforton kívül nem feltétlenül varázsolhat.
Annyira belemerültem a gondolataimba, hogy észre sem vettem, hogy a pasas ránk támadt. Persze, érhető volt valahol a reakciója, de ettől még ő volt a tolvaj. Azért nem voltam naiv, sejtettem, hogy nem ússzuk meg ezt párbaj nélkül, akkor sem, ha én nagyon nem szerettem volna, hogy idáig fajuljon a dolog. Nem tudom, hogy a patikus közben mit csinált, de még az is lehet, hogy már hívott egy aurort vagy valami. Persze, ha együtt tervelték ki a lopást a macska emberrel, akkor lehet, hogy inkább csak bezárta a boltot, míg itt elintéznek minket.
 – Protegro! – hallottam meg Sophie hangját és hamar rájöttem, hogy inkább arra kellene figyelnem, hogy itt mi történik.
– Oké, csak nyugi… – mondtam idegesen magamnak, miközben
– Az le tudod onnan varázsolni? – kérdezte a lány és a csillárra mutatott, ami szintén nem volt bizalomgerjesztő a rengeteg pókhálóval együtt.
– Megpróbálom, csak bújj el valahol, nehogy neked is bajod essen… – mondtam, de majdnem el is talált egy átok, amit a rejtélyes animágus küldött felénk. Éppen le tudtam még hajolni, de így is összerezzentem a hangtól is, sajnos az ilyesmi még most is a háborút juttatta eszemben, de nem szabadott, hogy most bármi elvonja a figyelmemet. Itt volt egy gyerek meg én, valakinek keményebben fel kellett lépnie.
Hirtelen úgy éreztem, hogy semmi sem jut eszembe, de Sophie-nak igaza volt, azt a csillárt valahogy le kellett onnan varázsolnom, mert máshogy nehézkesen tudtam volna megállítani az animágust. Tényleg nem a párbaj az erősségem, de valamit csak tudok tenni. Nem kellett volna ennyit gondolkodnom és inkább csak a csillárra szegeztem a pálcámat, ami nagy recsegések közepette szerencsére leszakadt a plafonról és csak reménykedtem benne, hogy a macska ember valamelyik részére esett rá.
– Sophie, jól vagy? – kérdeztem mikor már egy ideje elég nagy csend volt.

[ღ A Rejtélyes Cica Úr ღ]

ღ ruci ღ

c s e n d e s v i z e k e n

ღ A Rejtélyes Cica Úr ღ

Dylan

(2001. július 20.)

Ha egy kicsit is bátrabb meg ügyesebb párbajozó lennék, nem okozna gondot a harc, de ehelyett valami mentőötleten kell gondolkodnunk. Igazából Dylan sem néz ki olyan nagyon párbajozó típusnak, szerintem ő még egy légynek sem tudna ártani. Ami nem is baj, mert legalább kedves és aranyos. Nem úgy mint ez a Cica Úr, aki úgy bámul ránk, mint ahogy Avery szokott nézni a pókokra. Kifejezetten ijesztő, egy macskához képest. Én már csak tudom, hiszen a cicák azért a maguk módján aranyosak. Ott van például Tarzan, aki egy egeret sem képes elejteni, helyette mindig megrágcsálja a ruhaneműimet. A legutóbb mondjuk az egyik melltartómmal a fején masírozott végig a Roxfort folyosóján... Kicsit sem volt kellemetlen, csak a hajamnál is vörösebb fejjel rohantam utána.
Ahogy Dylan nekikészülődik a csillár levarázslásának, én inkább elbújok valami kis szekrény mögött, miközben a pálcámat a kezemben tartva figyelem hunyorogva az eseményeket egészen addig míg a csörömpölésre be nem csukom a szememet ijedtemben. Magam sem tudom, hogy menyi idő telik el, a nagy csöndben. Igazából még levegőt venni is elfelejtek annyira koncentráltan bújtam el, hogy egyedül Dylan kedves, aggódó hangja zökkent vissza a jelenbe.
Amikor kinyitom a szememet minden tiszta csillármaradvány, én pedig nagyot sóhajtva előmászok a helyemről, és megpillantom az elkábult Cica Urat a csillár alatt.
– Sophie, jól vagy?
- Persze, semmi bajom. Te hogy vagy? - pillantok rá, és remélem nincsen semmilyen vérző vágás rajta. - Nagyon jól levarázsoltad a csillárt  egyébként - bólogatok elismerően, majd megint rápillantok a férfira, aki kábán szuszmákol. - Azt hiszem ideje visszavennünk ami a miénk - mondom, majd óvaosan odakúszom, és a zsebéből kilebegtetem a pénztárcánkat. Az enyémet gyorsan a zsebembe is csúsztatom. Nem hiszem el, hogy engem folyton kirabolnak. Bosában is kiraboltak, amikor Raylával találkoztam. És ha ő nem ment meg, akkor még mindig a dühös olasz taxissal veszekednék, akit nem tudtam kifizteni mert elrabolták a táskámat.
- Talán valami lopásgátló varázslattal kéne megbűvölni a pénztárcánkat - mondom neki, amint odaadom az ő tárcáját. - Hívjuk ki az aurorokat a Cica Úrra? - kérdezem. Visszanézek a patika hátsó ajtaja felé, és valahogy nem nagyon van kedvem a mogorva nénivel összetalálkozni, így inkább az ablak felé pillantok. Magamban meg lemondok arról, hogy valami krémet vegyek a lábamra amit kitört a cipő.

A Rejtélyes Cica Úr

dress code

2001. július 20.

Alig mertem elhinni, hogy sikerült ez a varázslat a csillárral. Nem igazán szoktak ezek a bonyolult dolgok sikerülni, általában túl ideges voltam ahhoz, hogy a varázslatok jól sikerüljenek. De most azt hiszem, hogy nagyjából bátor voltam és ezért sikerülhetett az egész, a Cica Úr pedig ennek megitta a levét. Nem sajnáltam érte, még sosem találkoztam ennyire ellenszenves animágussal. Ez egy tolvaj volt, ráadásul még hazudott is. Hát nem ezért jöttem éppen ide, hogy ellopják a pénztárcámat, miközben feltörte a lábamat a cipőm. Azt hiszem, hogy ezzel el is határoztam, hogyha kinti munkára küld a Minisztérium, akkor inkább lemondom a dolgot, mert biztosan rossz vége lesz annak is. Elég lesz ha ott ülök csendben a megszokott íróasztalom mögött.
–  Persze, semmi bajom. Te hogy vagy? – kérdezte Sophie, miközben Cica Úr már kábultan feküdt a csillár darabjai alatt.
– Semmi bajom – nyugtattam meg, persze a szívem vadul vert még mindig, túl sok izgalom volt nekem ez így is.
–  Nagyon jól levarázsoltad a csillárt  egyébként – mondta Sophie és ez jól esett. A fülem biztosan skarlátvörös lett, de mindig így reagáltam, ha valaki megdicsért.
– Köszönöm, de ez azért túlzás – nevettem zavartan, reménykedtem benne, hogy az animágus még nem most fog magához térni. Nem hiszem, hogy ha tényleg komolyabb párbajra került volna a sor, akkor meg tudtam volna védeni magunkat.
–  Azt hiszem ideje visszavennünk ami a miénk – mondta Sophie aztán és egy lebegtető varázslattal visszaszerezte mindkettőnk pénztárcáját. Végül is megnyugtató volt, hogy visszaszereztük, ami a miénk, de ettől még egyikünk lába sem jött rendbe és nem hiszem, hogy ezen a helyen szerettem volna hozzájutni a gyógyszerhez vagy kenőcshöz vagy akármihez ami segíthet. Azt egy életre megjegyeztem, hogy a Mérgezett egér nevű patikát jobb elkerülni messziről.
–  Hívjuk ki az aurorokat a Cica Úrra? – kérdezte Sophie, valahogy nekem sem sok kedvem volt visszamenni a patikába, ahol a gonosz patikus biztosan már tervezgette hogyan tegyen el minket láb alól.
– Igen, azt hiszem az lenne a helyes döntést – válaszoltam, végül is én a Minisztréiumnál dolgozom, tehát nem volt jobb megoldás, mint ezt intézni. – Kikísérlek és intézem a minisztériumi dolgokat, végül is ott dolgozom – tettem hozzá és lelkileg felkészültem, hogy szembenézzek a cseppet sem kedves patikusra odakint. Már nem számított végül is, a pénzem megvolt, csak azt szerettem volna, hogy Sophie nyugodtan vissza tudjon menni azokhoz, akikkel itt volt… mármint gondolom, hogy nem egyedül volt, ezért kellett kikísérnem. A patikus szúrós pillantásától kísérve ezt meg is tettem, aztán megpróbáltam úgy tenni, mintha nagyon komoly lennék és tényleg intézkedtem, hogy a minisztérium küldjön aurorokat a helyszínre.

Köszönöm a játékot!