Essence -London-

 

zene: DMM- The Essence

- dress -


And I saw your face through the night
We were in the wrong place
But it was perfect timing
In the wrong place at the right time'

Előzmények

~~ ❈ ~~

Igazság szerint nem tudom hova tenni a szerénykedését. Hisz tudjuk mindketten, ő nem a szőke herceg azon a bizonyos fehér lovon. Igaz, jelen esetben épp szőke (ami nem is tetszik túlzottan), de nem a lovagias fajta. Szóval nem értem miért ennyire nagyvonalú. Minden esetre nem válaszolok semmit sem. Nincs kedvem ilyesmiken vitázni főleg úgy, hogy immár én is úgy érzem ki van egyenlítve a számla. Az én lelkem is nyugodtam egy fokkal.
– Nem életcélom a világ összes házát kifosztani… de egyébként sem ígérhetek semmit –
Elmosolyodom szélesen a szavaira. Na ja, pont hihető ez egy tolvajtól. Egy olyan tolvajtól, aki egyszer már kirabolt minket. Jó, igazság szerint csak a bátyámat... de... végtére is az én otthonomat is. És tulajdonképpen kötözni való bolond vagyok ha most elviszem az itteni lakásunkba is. Pláne hogy be is bocsájtom adott esetben. Nem is tudom mi üt belém, de mégsem érzem potenciális veszélyben magam. És épp ez benne a legfurcsább. Ösztönösen kezdek bízni benne. Vagy lehet inkább magamban és a megérzéseimben, habár... nem sok tapasztalatom volt a férfiakkal. Épp ezért is furcsállom a saját viselkedésemet.
Kizökkenteni ebből csak a keze érintése teszi. Ahogy hozzáér az enyémhez megbizsereg a bőröm. A gyomromban újabb pillangók kelnek életre és igyekeznének elszabadulni onnan, de hát nem tudnak. A levegő bennem reked, ahogy felém nyúl, a táskákért.
– Hadd vigyek akkor legalább valamit –
- De hát nem... -
Kezdem, de elakadok. Végig sem tudom mondani a mondatot, hogy nem kell. Nem szorulok segítségre, mindössze a társasága épp elég. Ám ő kikapja a kezemből a szatyrokat legalábbis jó párat és indulunk tovább. Igazság szerint büszke vagyok, mint egy anyuka a gyermekére. Mert így igazán férfias. Nemes gesztus, amit elvár az ember.
– Tudja… Egy valamiről már biztosan megmondhatom, hogy tetszeni fog a lakásban. -
A szavaira ösztönösen pillantok rá. Eddig a szürke macskaköves utcát fürkésztem, a mellettünk elhaladó boszorkányokkal és varázslókkal tarkítva. Ám most... most kiérdemelte, hogy az osztatlan figyelmem az övé legyen.
Hogy mi?
Szívem szerint vissza is kérdeznék. Már hogy tényleg jól hallottam? Most tényleg bókolt nekem? Eddig sosem tette, legalábbis... nem ennyire nyíltan. És ez... ez nagyon tetszik. Ennek pedig az a jele hogy elvörösödöm. Megint. Nem is tudom hanyadjára egy nap. Mondjuk valószínű ez neki már fel sem tűnik, szimplán azért, mert állandóan ez megy akkor, ha a közelemben van. Pedig jobb lenne levetkőznöm ezt a szokást, már csak azért mert ezzel nyilvánvalóan az arcomra van írva minden érzelmem. Ez pedig sosem jó. Hisz Lyana is megmondta, jobb ha egy nő titokzatos és nem adja ki magát egykönnyen. Senkinek sem.
És valamiért érzem, ez afféle életbölcsesség, amit jobb megfogadni. Ennek ellenére is képtelen vagyok rá. Szánalmas. És emiatt  még idegesebb leszek. Arról nem is beszélve, hogy közeledünk is, ahogy befordulunk egy újabb utcába. Épp ekkor adja meg magát az egyik papírszatyor Elliot kezében. Ő pedig sietősen felnyalábolja azt. Én pedig kínosan toporgok mellette. Nem tudom eldönteni ugyanis hogy segítsek-e neki avagy sem. S mire dűlőre jutnék, addigra evidensen megoldja.
– Nincs már messze az a lakás ugye? Mert akkor kibírja így is… mármint a csomag –
Egy pillanatik csak meredek rá értetlenül, majd zavartan bólintok.
- Ó jaj, persze. Itt vagyunk az utca közepéhez megyünk. Oda. -
Bökök a hárommal arébb lévő lépcsőfeljáróhoz. A fekete kovácsoltvas korlát míves kidolgozása tökéletes harmóniában áll az ében fekete ajtóval. És el is indulok oda. Nincs nagy távolság, talán párszáz méter. Fellépek az első lépcsőfokra és már nyúlnék a rózsafa pálcámért, hogy hatástalanítsam a riasztóbűbájt, mikor a férfi megállásra kényszerít.
– A csomag lehet kibírja, de én nem… –
A hangja valahogy egész másképpen hat most, amire felfigyelek azon nyomban. Esélyem azonban nincs védekezni. Mert ő felém hajol és már várom hogy határozottan megcsókol, de ehelyett csak az arcomra kapok egy puszit. Ezt pedig hirtelen nem is tudom hova tenni. Kételyem pedig fokozza az, hogy megérzem az illatát újra. Hisz túl közel került, már megint.
- Én... ö...hm.. -
Határozottan lépnék hátrébb de nem tudok, mert utamat állja a korlát. Rátámaszkodok nekidőlve és centikre a másik arcától pillantok a szemeibe. Az alsó ajkamba harapok miközben figyelem őt. A tekintetébe pedig tisztán ki tudom olvasni mit is akar. Vagy legalábbis azt hiszem nem értem félre.
- Hatástlalanítom a zárbűbájt. -
Közlöm halkan, és a kezembe veszem a pálcám. A maradék szatyrot a kezébe nyomom és egy puszit nyomok vele egyidejűleg az ajkaira. Aztán finoman de erőteljesen odébb lököm és felszasszézok az ajtóhoz. Kezem a pálcával felkúszik és íves kört írva némán lehunyt szemmel varázsolok. Pár perc után kattan a zár és szabad az út. Nem merek hátrapillantani, mert nem tudnám mit is mondjak. Inkább csak elindulok befelé, a jól ismert londoni otthonunkba.

[viselet]

Blaire
1999. március 12.
+16

Nehezen fogtam fel, hogy nem csak az elutasítást érkezett, hanem egy kicsit tétova tekintet. Ahogy az ajkaiba harapott még vonzóbbnak tűnt, nem érdekelt az a kis szerencsétlenkedés, ami mindig árad belőle. Most még ez is mágnesként vonzott hozzá. Már késő volt ellenállni, minden porcikámmal akartam.
– Hatástlalanítom a zárbűbájt.
A kezembe került a maradék csomag és a futó kis csók csak még bíztatóbb előjelnek számított. Azt persze nem tudtam mennyire tapasztalatlan a férfiakkal, de kétségtelenül nem sokkal lehetett dolga… azért reméltem tudja, hogy mire készülök. Nem azért jöttem el vele idáig, hogy aztán a kanapén smároljunk, majd elrohanjak, mikor hazajön… a bátyja. Ha valamire nem vágyok, akkor az a szekrényben való bujkálás. Öreg vagyok már ehhez, de egyébként fiatalon sem nagyon bújtam be bútordarabokba. Határozottan szívesebben romantikázom vele, mint Mathiasszal, igaz abban a percben azzal sem volt túl sok gondom, mivel a parfüm hatása alatt voltam. Milyen lelombozó gondolat… – fintorodtam el.
Felléptem Blaire után a lépcsőre és már egészen közelről csodálhattam a formás testét. Megvártam, míg kinyílik a fekete ajtó és hamarosan egy tipikus, londoni elrendezésű kis lakásban találtam magamat. Nem volt olyan nagy, mint a kastélyuk – vagy palotájuk –, de talán éppen ettől tetszett ez sokkal jobban.
– Otthonos… – mondtam, mikor átléptem a küszöböt és kicsit körbe is néztem már. – De egy kicsit olyan fehér.
A csomagokat letettem az ajtóhoz legközelebb eső komódra, amin egy csokor rózsa is díszelgett. Egyszerű, átlátszó vázában voltak. Az illatuk azonnal megtöltötte az orromat és ettől kicsit elmosolyodtam. Szerette ma finom eleganciát, habár közel sem az én stílusom. Valószínűleg Miss Montrego nem szívesen lépné át a lakásom küszöbét… ha tudná, hogyan is néz ki az a hely, ahol élek. Ráadásul nem tűnik annak a macskás típusnak sem, szóval Zeuszt sem biztos, hogy elviselné.
A lakásban majdnem minden világos színű volt. Ettől tágasabbnak tűnt, mint az átlagos belvárosi otthonok. Nem rajongok ugyan sem a pasztell, sem a túlzottan fehér dolgokért, de itt jól mutatott. Egy kicsit tétován ácsorogtam, aztán inkább odamentem a lányhoz.
Finoman félre húztam a haját és adtam egy gyengéd csókot a nyakára. Nem akartam azonnal neki esni, nem vagyok egy vadállat, még ha ez nem is látszik. Olyan finom volt a bőre és tudtam, hogyha nem vág azonnal képen, akkor esetleg tényleg nyert ügyem van.
A kezeim a derekára csúsztak és közelebb húztam magamhoz, de a fejemmel ezúttal elhúzódtam. Nem tudtam, hogy érzi-e mennyire ver a szívem, mert majdnem kiszakadt a mellkasomon. Finoman végig simítottam a hátán. Az ujjaim lassan elérték a haját, ami olyan puha volt, mint a selyem. Elidőztem kicsit a lágy tincsek között.
Sóhajtás hagyta el az ajkaimat. Furcsa békét éreztem, de közben izzott bennem a vágy, hogy ő az enyém legyen. Olyan régen éreztem már így magamat.
– Ugye bízik bennem? – kérdeztem halkan.
A kezem lassan visszacsúszott a derekára.
– Nem akarom bántani, semmilyen módon…
Úgy éreztem, hogy ezt el kell mondanom. Már nem emlékeztem, hogy mondtam-e ilyet Esmének, de ő nem volt olyan ártatlan, mint Blaire. Ebben a helyzetben igen is szükséges volt, hogy biztonságosnak tűnjön a helyzet, mégis csak egy tolvaj vagyok. Az emberek nagyrésze azt hiszi, hogy agresszív, erőszakos és leállíthatlan vagyok, pedig ez nem igaz.
A kezeim az ő kezeire tévedtek és finoman a falnak löktem háttal. Reméltem, hogy nem üti meg magát, habár ez kevés lenne ahhoz, de nála sosem tudni. Közelebb hajoltam hozzá és lágyan csókoltam meg az arcát, aztán az ajkait. Szándékosan nem voltam követelőző vagy türelmetlen, azt akartam, hogy érezzen rá az ízére és mutassa meg mennyi tapasztalata van.
– Mondtam, hogy biztosan lesz valami a lakásban… ami megtetszik… – súgtam a fülébe, miközben az ujjaim végig cirógatták a karját. – Bár már lakáson kívül is lenyűgözött.
Iszonyatos forróságot éreztem. Ráadásul ahogy összeért a testünk már szinte elviselhetetlenné fokozódott. Már nem sok értelmes gondolat volt a fejemben és reméltem, hogy nem szakítja félbe Balire sem ezt a pillanatot.

 

zene: PotF- Sleep

- dress -


Hear your heartbeat
Beat a frantic pace
And you need to heal the hurt behind your eyes
Fickle words crowding your mind'


~~ ❈ ~~

Ahogy beléptem a küszöbön elfogott a jól ismert otthon érzés. Nem kell sok, talán az illatok teszi. Minden esetre végignézve az árnyékos folyosón szinte azonnal tudom üres a ház. Mondjuk nem is számítottam másra. Mathias Clemenetine-al múlatja az időt más pedig nincs, akinek bebocsátása van, kivéve a házimanókat. De most még ők sincsenek itt. Alapvetően jól idomítottak és sosincsenek láb alatt. Nem szeretem őket kifejezetten Mathias pedig... hát jelenleg ő sem. Szóval ritkán ugráltatjuk szegény népséget és akkor csak ha muszáj.
– Otthonos… –
A hang mögülem érkezik. Határozott de ugyanakkor kedves. Tudom hogy nem kellene éreznem semmit, de... tekintetem ösztönösen lehunyom. Immár nem látom a halvány krémszínű előszobát, sem a fehér antik bútort, ami talán a 18. század második feléből származhat. Kifogástalan állapotban van persze. A tükröt sem, ami az antik asztal fölött helyezkedik el és amiben a nap besütve megcsillan. Lágyan de ugyanakkor élesen. Nem, én mindezt nem látom mert elég egyetlen szó és elolvadtam. Hiba volt pedig idehoznom, tudom nagyon jól. Hiba volt egyáltalán vele újra találkoznom. És ez a randi... nevezhető ez egyáltalán annak? Nem igazán. Sokkal inkább tekintettem rá valamiféle kötelességnek. Egy tartozásnak vagy... hát igazság szerint nem is tudom minek. De Elliot tett róla, hogy ez átalakuljon bennem. Mert most itt állok és a kezem megremeg egy percre. Akkor pedig főleg, mikor újra megszólal.
– De egy kicsit olyan fehér. -
Esküszöm még ez a sértése is olyan, mintha bókolna. Valahogy nem tudom magamra venni, pedig más esetben biztosan megtenném. Hisz én rendeztem be tavaly nyáron, miután apánk meghalt. Ez volt az én gyászszertartásom. Muszáj volt lefoglalnom magam egyrészt másrészt pedig... minden rá emlékeztetett. És amilyen volt hát nem akarok rá emlékezni, soha de soha többet. Ennek ellenére is most megint eszembe jut. Egyetlen kósza pillanatra ugyan, de emiatt megmerevedtem. És ez pont akkor történik, mikor a férfi mögém lép. Hamarabb érzem meg semmint felfogom. A keze a hajamhoz ér, és puhán súrolja a bőröm, ahogy kisimítja az útból. Megállom, hogy ne remegjek bele a mozdulatába látványosan. Ez egészen addig megy, míg a nyakamhoz nem ér az ajka. Puha, finom csókot lehelve rá. A következő pillanatban a keze a derekamra siklik. Arcátlanság, igazán az, mégsem teszek ellene semmit. Képtelen vagyok rá. Képtelennek érzem ellökni őt magamtól, így hát nemes egyszerűséggel meg sem kísérlem. Mi értelme lenne? Hisz már elvesztem.
– Ugye bízik bennem? –
Erre a kérdésre nincs is jó válasz. Hisz ahogy végighúzza a kezét a hátamon és a hajamba túr finoman, hát... lehet nemet mondani? Márpedig nem bízom benne. Hisz végtére is tolvaj. És túlontúl közel került hozzám. Érzem a lélegzetét és elönt a pír. Talán sosem volt még senki ennyire közel hozzám. Már mint férfi. Jó, Mathiast leszámítva. De hát ő a bátyám! És rá sosem gondol olyasformán az ember épp ezáltal.
– Nem akarom bántani, semmilyen módon… -
A szavakra az ajkamba harapok. Mély levegőt veszek. És lassan, reszketegen fújom ki miközben megfordulok. Mélyen a szemeibe pillantok és lassan megfontoltan bólintok. Igen, megbízom benne, igen, akarom őt és igen nem ellenkezem. Mindent kiolvashat a tekintetemből, ha akar. Márpedig akar. Mert a kezei rátalálnak az enyémre, és finoman a falhoz löknek. Nem durva, de határozott és eszembe sem jut ellenkezni. Kissé ugyan meglepődöm ez igaz, de nem adom különösebb jelét. Arca közvetlen közel kerül hozzám és lágyan ér hozzám. Túl lágyan talán. Eleinte az arcomra ad egy puszit, majd végül az ajkaimra, aminek evidensen elébe megyek, igaz csak azzal, hogy felé fordítom az arcom. Lágyan siklik a szám az övére, és meglep a lágysága. Semmi követelőzés nincs a gesztusa mögött és ez már önmagában is felemelő élmény. Én pedig ösztönösen engedek neki és adom át magam. Nem csak az irányításnak, hanem teljesen neki. A kezeim elernyednek és eltűnök egy perc alatt a csókban. Hirtelen nincs ő vagy én. Csak mi vagyunk így ketten együtt egy londoni arisztokrata lakás bejáratánál.
– Mondtam, hogy biztosan lesz valami a lakásban… ami megtetszik… –
A szavai suttogásként visszhangzanak a fülemben. Lehelete cirógatja a bőröm, amitől elfog a bizsergés. Nevethetnékem támad a mondatától. Hisz már ott kint az utcán incselkedett ezzel. És már akkor is félig sejtettem hogy komolyan gondolja. Ám itt így, éles helyzetben... hát el se hiszem, hogy képes voltam ezt megtenni. Beengedni és... tulajdonképpen a karijai közt vihogni, mint egy gyerek.
- Bár már lakáson kívül is lenyűgözött. -
Elpirulok ahogy a szemeibe nézek. Vajon csak ugrat? De nem. Mérhetetlen halálos komolyságot sugároz a pillantása, ami veszélyes, mert megbújik benne valami más. Olyasmi, amit Ericnél is láttam és ami menekülésre késztetett. Ám Elliottól nincs kedvem menekülni, sőt. Egy pillanatig csak nézem, majd a kezem megemelkedik, és finoman simítok végig az arcán. aztán felé hajolok és sokkalta követelőzőbben csókolom meg. Ez amolyan köszönöm és akarom és minden egyben. Érthet bele amit akar. Nem mintha a szavakkal vett volna le a lábamról. Inkább a csókját akarom újra érezni, mert ég és bizsereg a szám az övé után. Akkor ott Puddifoot-nál nem éreztem ezt. Igaz, az semmi nem volt ehhez képest. Mert most szenvedéllyel csókolom meg épp én. Kissé talán hevesebben is, mint azt illik. De kit érdekel? Úgy hiszem már egy szintet ugrottunk. És a kérdés az, hogy mennyit fogunk?
Ujjaim a hajába túrnak miközben még szorosabban húzom közel magamhoz. mellkasom az övének feszül és most megérzem a szíve heves robaját. Mintha ki akarna száguldani onnan, akár a roxfort expressz teljes gőznél. Meglehet ez a saját szívverésem, hisz már olyan egyszerre ritmikusan vernek... Nem tudom elkülöníteni és nem is akarom. Mindössze annyira töröm meg a csókot, hogy levegőt kapjak és... hogy rekedten félig felnyitott pillákkal elrebegjem krákogva a fél mondatot, amit már régóta akarok. Ám a pillanat talán csak most olyan bensőséges hogy megengedje.
- ...a... hajad... barnára... barnán akarom. -
Nem kérem. Nem könyörgök. Akarom, mert úgy sokkalta szexibb és sokkalta férfiasabb. És mert ez az első találkozónkra emlékeztet, mikor volt olyan pofátlanul pimasz hogy bepróbálkozott. És akkor voltam olyan erős hogy a szám mandula tekinteteknek ellenállva is pofon bírtam vágni. Most már nem tudnám, érzem a szívem legmélyén. Mert valahol időközben, menthetetlenül beleesetem.

[viselet]

Blaire
1999. március 12.
+16

Nem érdekelt, hogy nem kapok levegőt, vissza akartam kapni az ajkait, újra összeforrni vele. Csupán egy pillanat volt az elválás, mintha víz alól bukkantunk volna fel. Levegőért kapkodva néztem az ezüstös szempárba, ami hirtelen újra lecsukódott. Tetszett, hogy ezúttal Blaire kezdeményez. A hevessége, az akaratosság, amivel magához húzott.
Éreztem a szívverését valamivel az enyém alatt. Egy ritmust járt az enyémmel. A forróság megint elöntött, nem tudtam tovább ellenállni. A kezemet kicsit lejjebb csúsztattam. A derekára, onnan pedig lassan a combja közepéig. A finoman csíptem az ujjaim közé a ruhája anyagát és kezdtem húzni felfelé.
Az ujjai közben a hajamba túrtak. Minden porcikám bizseregni kezdett az érintése alatt. Elhúzódott és hiába próbáltam az ajkai után kapni, nem ment. Ezért a nyakához hajoltam és finom csókot leheltem a puha bőrre.
– ...a... hajad... barnára... barnán akarom.
Elsőre nem fogtam fel, amit akar. Elhúzódtam tőle és a szemébe néztem. Kissé lihegve próbáltam észhez térni, habár a forróság még elviselhetetlenebbnek tűnt, mint korábban. Nem akartam elengedni, sőt még jobban magamhoz akartam szorítani, hogy erősebben érezhessem a finom illatát.
– Jó... gyorsan... én... – motyogtam.
Az ujjaim szétnyíltak, a ruha pedig teljesen a helyére kerülve simult a testéhez. Kapkodva kerestem a páclát a kabátom zsebébe. Nem volt ott, ezért végig kellett tapogatnom a nadrágomat, mire a farzsebemből előbukkant a keresett. Gyorsan a fejem felé intettem a pálcával, a megfelelő varázslatot használva és remélve közben, hogy egy nem túlzottan sötét, de nem is világos, esetleg vöröses barna árnyalatot sikerült elérnem.
– Hogy festek? – kérdeztem.
Reméltem, hogy most már olyan a külsőm legalább, mint az első találkozásunk alkalmával. Illetve az a villásreggeli a második volt, de ott vettem igazán szemügyre őt. Korábban is láttam, hogy szép, de mégis csak akkor kezdtem el vonzódni hozzá. A kecses alakja ott fogott meg a hallban, mikor lekeverte azt a pofont. A csókot – bár inkább nevezném csók félének – játéknak szántam, egy kihívásnak, hiszen érdekelt a reakciója. Azzal a pofonnal vett le a lábamról. Mindig is felnéztem az ilyen nőkre, akiknek van bátorságuk megütni egy férfit. Talán az volt az a pillanat, amikor a legerősebbnek és legmagabiztosabbnak látszott.
Újra hozzásimultam. Élveztem a teste melegét és közben megsimogattam az arcát. A hüvelykujjamat lágyan végig húztam az ajkain, mielőtt újabb csókban olvadtunk volna össze. Végig simítottam a felsőtestén, óvatosan cirógatva minden porcikáját. Vele így kell bánni, finoman, ugyanakkor határozottan. Nem érdemel semmi durvaságot.
Az ajkaim gyengéden távolodtak el az övétől. Végig csókoltam az az arcát, egészen a füléig. Kényeztetve haladtam a nyakán át a válláig, miközben a kezeim megint megtalálták a ruha anyagát. Könnyedén húztam fel ezúttal, de nem akartam még mindig túl rámenős lenni. Féltem, hogy az utolsó pillanatban gondolja majd meg magát. Ezért csak combjait kezdtem el simogatni.
Nagyon puha volt a bőre ott is, szinte le sem tudtam venni róla a kezeimet. Közben csókot leheltem a fülére, hogy aztán egy szempillantás alatt rátérjek az ajkaira. Szenvedélyesebb voltam, mint korábban. Iszonyatos tempóban zakatolt a szívem a vágytól. Már akkor sem tudtam volna leállni, ha akarok, ráadásul a lány sem ágy tűnt, mint aki észhez akarna téríteni.
A kezeim finoman siklottak a derekára, a háta mögé. Egészen magamhoz szorítottam. El kellett húzódnom a finom ajkaitól egy pillanatra.
– Megmutatod a szobádat? – kérdeztem levegő után kapkodva.
Basszus, bénább kérdést fel sem tehettél volna! – szinte üvöltött a kis hang bennem. Nem hittem el, hogy egy ennyire klisés mondatot sikerült éppen kipréselnem magamból, miközben egy gyönyörű nőt tartottam a karjaimban.

 

zene: PotF- Sleep

- dress -


Hear your heartbeat
Beat a frantic pace
And you need to heal the hurt behind your eyes
Fickle words crowding your mind'


~~ ❈ ~~

+16

Lassan esik le neki mit is akarok. Eleinte csak elhúzódik tőlem, ami nem éppen baj. Így van egy percem, hogy felfogjam mit művelek. Igazság szerint ez a pillanat, amikor lebeszélhetném magam az egészről. De még így sem megy, hogy a zavart tekintetébe bámulok. Ő meg egy pillanatig rám, hogy aztán végül kapkodva kezdjen el keresgélni a pálcája után. Mikor pedig nagy sokára (mert igenis hosszú időnek tűnik, hiába nem több mint az a momentum, mikor a szemébe pillantottam) megleli és egy suhintást hajt végre, megkönnyebbülök. A szőke tincsek a szemem láttára változnak át szép egységes barnává. Ezáltal sokkalta természetesebbnek hat újra, sokkal férfiasabbnak és... hát nem emlékeztet többé egy nyálas Draco Malfoy utánzatra kínai kiadásban. Igaz a fél iskola lánya oda van érte, a másik fele meg a bátyámért de engem egyik sem hat meg. Na jó, Mathiasnak van esélye és persze él is vele. De hát ő a testvérem, még jó hogy tud rám hatni.
– Hogy festek? –
A kérdése hallatán mosoly kúszik az ajkaimra, ami kiszélesedik. Kissé idióta fejet vág, az elégedettsége pedig aranyos. Elfog az az érzés hogy mintha nem bízott volna abban, hogy képes végrehajtani ezt az egyszerű aprócska varázslatot, noha... hát ez eléggé semmiség. Jó tudom, hogy őt kicsapták (a bátyám előszeretettel hangoztatta mióta csak megtudta), na de ez azért olyan pofon egyszerű, mint az alohomora. Viszont ha neki ez is nehézséget okoz, joggal várja el hogy megdicsérjem. Nem tudom kell-e. Szabad-e. Illik-e. Estlegesen tényleg elvárja-e. De inkább csak kivillantva a fogaimat díjazom a szavait egy széles mosollyal, mert ez talán se nem túl sok, se nem túl kevés. Éppen eléggé semleges és sejtelmes. És ennyi elég is, mert mire pislogok egyet, már újra mellettem van. Vagyis inkább előttem.
És most lehervad az arcomról a mosoly. Nem azért mert nem élvezem a helyzetet hanem mert elfog a félsz. Végtére is sejtem ő mit akar. Csak azt nem tudom én akarom-e. Mármint tudom hogy akarom, de hogy épp vele? Hát igen... vele. Viszont előbb vagy utóbb színt kell majd vallanom és az... hát az kínos lesz.
Nem tudom mennyi dolga volt nőkkel, de vélhetően több mint nekem a férfiakkal. Ő már csak a mozdulatait elnézve sem a nullához konvergáló számokkal bír. Ellenben én... hát ha Lestrange kis magánakcióját nem veszsük figyelembe akkor a zéró toleranciánál tartok, elég erőteljesen. És emiatt még inkább görcse rándul amúgy is meggyötört gyomrom. A benne lévő pillangók immár olyan hangos csapkodásba kezdenek hogy félő, rosszul leszek tőlük. Elliot ugyanis megint felé hajol és hozzám ér. Az ujjai lágyan érnek a számhoz, amitől ajkaim ösztönösen szétnyílnak. A sóhajom a mozdulatára reszketve szalad ki belőlem érintve az ujját, hogy aztán a köztünk lévő levegővel keveredjen és tűnjön a semmibe. Ösztönösen hunyom le a szemem, és a következő pillanatban már a csókját érzem magamon. Ujjai pedig lecsúsznak a combomhoz megemelve a ruhám anyagát. Kezeim maguktól emelkednek meg és fonják körbe a nyakát. Félig lecsúszik az egyik az arcára, miközben oldalra mozdul. A fejem ellentétes irányba mozgatom, hogy több teret nyerjen ha már elszakad a számtól. A kérdése viszont, amit a fülembe suttog, hát... nem éppen illedelmes.
De ő maga sem az. Mégis, túl kedvesnek hat. Túl... gyengédnek. És tudom, vagy most visszakozom, vagy... hát leginkább többet nem tudok. De hiába próbálok némi értelmet elővarázsolni a hollóhátas agyam legmélyéről, az kitette a szabadságra mentem táblát és lelécelt nyaralni. Szóval maradt a szívem és a vad kompániája, ami viszont abszolúte tévútra visz, ezt jól látom magam is. És egyszerűbb megadnom magam a hormonoknak és a testem akaratának még akkor is, ha tudom, ennek nem lesz jó vége. Már csak Mathias miatt sem. És mert aranyvérű vagyok. Mert ez igaz nem a középkorban élünk de sehol semmilyen körülmények közt nem helyes. Jó, lehet a társadalom nem várja el hogy a férjem legyen az első és az egyetlen az életemben (a fél roxfort lánykara volt már pasival és szörnyű abba belegondolni hogy a legtöbb a tulajdon bátyámmal) de azért nem is egy tolvajjal kellene. Ugyanakkor engem ez már baromira nem izgat. Még az sem hogy félvér. Mert a személyisége abszolúte más. Több és jobb. Tudom hogy jó ember. És épp elég ennyi. Igaz bízni nem bízom benne annyira, mint szeretnék. Mint kellene. De ezek szerint ennyire igen, hogy megadjam neki, amire vágyik.
- Az emeleten, balra a második szoba. -
Préselem ki magamból egy szuszra. Meglep hogy sikerül, habár a hangom így is vékonyka egércincogásnak hat. Részben az elfojtott vágyakozástól, részben a félelemtől.
- Felviszel? -
Remélem igennel válaszol, mert érzem, hogy ha most elhúzódik tőlem akkor esélyes hogy összecsuklok. A lábaim ugyanis úgy remegnek, mint egy nyárfalevél. És azt furcsállom hogy eddig neki ez fel sem tűnt.

[viselet]

Blaire
1999. március 12.
+16

Annyira élveztem a pillanatot, hogy szinte észre sem vettem, milyen illetlen, borzalmas kérdést súgtam a fülébe. Vártam, hogy megint pofon csattanjon az arcomon, mint mikor először nyomtam puszit a szája sarkára. Azonban nem érkezett az ütés. Csupán egy gyors, szinte türelmetlennek hangzó választ kaptam.
A hadaráson elmosolyodtam. A hangja megváltozott kicsit, vékonyabb lett, de ebből tudtam: már felette is átvették a hatalmat az érzések, amik bennem is tomboltak. Minden porcikám őt akarta, elviselhetetlennek tűnt a vágy, amivel őt akartam... mégis tudtam, lehet tovább fokozni a dolgot.
A válaszra csókot leheltem a nyakára megint, aztán a szemébe néztem. Csak egy pillanatra jutott eszembe a bátyja, akivel alig pár hete már barátként hivatkoztunk egymásra... de már ez sem volt visszatartó erő. Túlságosan abba az állapotba kerültem, aminek már nem lehetett nemet mondani.
– Felviszel? – érkezett a kérdés.
Kicsit meglepett, habár éreztem, hogy remeg a teste. Óvatosan emeltem meg, hagytam, hogy a lábaival átkulcsolja a derekamat, közben megint megcsókoltam. Tudtam, hogy nehéz lesz így felmenni a lépcsőn, hiszen nem vagyok különösebben jó erőben, de ezzel a pózzal legalább a szemébe nézhetek, amikor csak akarok. Én már nem voltam zavarban, azt akartam, hogy lássa rajtam, milyen örömet okoz nekem a puszta látványa is.
A hátát a falnak nyomtam újra, hogy még egy szenvedélyes puszit adjak neki. Megvártam, míg szétnyílnak az ajkai, hogy még mélyebben csókolhassam. A kezemmel közben igyekeztem tartani, de a másikkal végig simítottam a combján, míg a egészen fel nem húztam a ruháját. Egyre nehezebben tudtam elhúzódni tőle.
– Jobb lesz, ha inkább felviszlek tényleg... – suttogtam két lihegés között a szájába.
Erősebben tartottam, mint eddig és közben elindultam a lépcső felé. Ez is gyönyörű, régi darab lehetett felújított formában. Azonban nem tudtam megnézni, mert a szemeim állandóan Blaire ezüst tekintetét kutatták. Egy-egy fok megreccsent a lábam alatt, ahogy haladtam és örültem, hogy nem botlottam meg, mert bizonyára kettőnket jóval nehezebben tudtam volna egyensúlyba tartani.
A megfelelő ajtót a lábammal nyomtam be és csupán a lány mellett kissé oldalra elhajolva pillantottam meg a hozzá nagyon is illő, gyöngyház és pasztell színekben pompázó szobát. Az ágy hatalmasnak tűnt, ahogy mellé sétáltunk. Finoman fektettem rá és egy pillanatra csak figyeltem, ahogy a vékony teste  elveszik a hatalmas, puha matracon.
– Ugye tényleg bízol bennem? – kérdeztem ismét, miközben kibújtam a kabátból.
A ruhadarabot egyszerűen eldobtam az egyik sarok irányába, aztán kihúztam a lábfejemet a cipőmből. Csak ezután fogtam meg finoman az egyik bokáját és bújtattam ki a lábát a csizmából. A másodiknál már a szemébe néztem, remélve, hogy látok rajta valami érzelmet. Tudni akartam, mit gondol a helyzetről és a remegés tényleg nekem szólt-e odalent.
Lassan feküdtem rá, ebbe sem akartam semmi erőszakosságot vinni. Finoman húztam fel a térdeit, hogy könnyebben el tudjak helyezkedni. Letoltam a válláról a kabátot és egy kicsit megemelve ki is húztam alóla. Ezt is ledobtam a padlóra.
– Gyönyörű vagy – mondtam halkan.
Az ujjaim a ruha nyakánál lévő masnit csomózták ki és amennyire lehetett széthúztam rajta. Végig csókoltam a kulcscsontját, közben az egyik kezem a mellére tévedt. Éreztem, hogy milyen gyorsan ver a szíve, pont annyira, mint az enyém.

 

zene: PotF- Sleep

- dress -


Hear your heartbeat
Beat a frantic pace
And you need to heal the hurt behind your eyes
Fickle words crowding your mind'


~~ ❈ ~~

+16

Egy felszakadó sóhajt hallatok, mikor a mosolyát követően a nyakamba csókol bele. Ösztönösen billen hátra a fejem szabaddá téve az utat. Megborzongok az érintésén, ahogy ajkai végigsiklanak a bőrömön. A karom libabőrösség válik, és még jó hogy átkarolom. Az meg még inkább hogy ő engem. Mert így legalább tart valami stabilan. Lehunyom a pilláim, miközben ő megemel. A stabilitás érdekében a lábaim a dereka köré fonódnak, a következő pillanatban viszont valaki keményet érzek. Nem fájdalmas különösebben az ütközés, de megérzem. Hirtelen nem is tudom mi az de nem is érdekel. Lehet az a fal vagy az egyik kép kiálló széle is, baromira mindegy, mert azzal vagyok elfoglalva. hogy a csókot, amit kapok emlékezetessé tegyem. Mert számomra máris az. Hisz sosem volt még részem ennyire ösztönös és heves érzelemnyilvánításban, hacsak a tányércsapkodást annak nem számítjuk. És lássuk be, ez attól sokkalta kellemesebb. Főleg így mikor ajkaim szétnyílnak és megadják magukat az ő határozott akarásának. Mert akar, de még mennyire. Érzem az egész testét, ahogy megfeszül a vágytól. A karjaiban az erőt, ahogy tart és ölel közben.
Halkan nevetek fel a szavakra, amiket a fülembe suttog rekedten. Ó igen, jobb lenne tényleg felmenni. Több szempontból is. De az már holtbiztos hogy egyedül tényleg nem fog menni nekem. Szerencsére Elliot nem is tervez elengedni, sokkalta inkább eleget tesz a kérésemnek. Mert fogja és elindul velem. És ez az a pont, ahol kicsit zavarba jövök. Arcomba fut szelíden a vér, enyhe part csalva az arcomra. Tekintetem az övébe kapcsolódik. Meglep hogy az övé meg az enyémbe. Félek egy kicsit hogy elesünk, de még a lába bicegése ellenére is határozottan és erősen tart. S hiába nem ismeri a terepet, könnyen feltalál. Orrom az övén simít végig, és a szobám atmoszférája percek múlva magába kerít, amint belépünk. Szeretem ezt a szobát, tágas és világos. Kedves. Talán kicsit kislányos, de elegáns. Igazából nem sok csicsa van, mindössze talán túl nagy rend. Látszik hogy a házimanók ügyködtek itt ma már.
A gyomrom megremeg, mikor Elliot letesz az ágyra. A selyem finoman csúszik meg a súlyom alatt és szalad ráncba. Ösztönösen belemarkolok, érezni akarom a puha selymességét. Ez biztosan utal arra hogy nem, nem álmodom. Itt vagyok vele, a saját szobámban és...
– Ugye tényleg bízol bennem? –
Hirtelen szólni sem bírok. A gombóc lassan szorul a torkomban, és nyelnem kell hogy eltűnjön. Vagy legalábbis csökkenjen a szorítása. Nem látványos ez, de sokat mondó számomra. Félek tőle? Nem. Ezen rég túl vagyok. Na de bízni? Jó kérdés. Bízom hogy nem lop el semmit. Bízom, hogy nem csap be, hogy van annyira őszinte. De bízni abban hogy több lesz-e ebből? Nem. Nem hiszem. Kissé becsapva érezhetném magam, de nem vagyok bolond. Sem a hősszerelmes fruska. Ettől sokkalta határozottabb személyiség vagyok. Sokkalta többre neveltek. És ha így vesszük örülhetek, hogy én választhatok. Alapjáraton már rég kiházasított volna apám eddigre.
Figyelem, ahogy Elliot kibújik a kabátból és mellém lép. A hanyag dobása mosolyt csal az arcomra. Széleset. Figyelem, ahogy leveszi rólam a cipőmet. Valahol nagyon is romantikusnak hat a jelenet, még akkor is ha tudom, nincs közöttünk igazán semmi. Vagyis van, de az inkább a kémia.
- Bízom benned. -
Bólintok, mikor feltekint rám. Ajkaim szegletében még akkor is ott marad az aprócskán bujkálva, mikor a gyomrom már rég vad táncot jár az idegességtől. Hisz Most már a közelség felfokozódik, ahogy fölém kerül. Ujjaival finoman húzza le a vállam mentén a kabátot. Mikor megemel, magához közel felsóhajtok vágyakozva és meglepve. Eleinte azt hiszem megunta a játékot, csak egy pillanat múlva esik le mikor a kabátom szélét látom csak hogy azt akarta kivenni alólam. Nem foglalkozom vele hova kerül vagy mi lesz vele, mert nem érdekel. Akármennyire is drága vagy kényes, pótolható. De ez a perc és ez az érzés, ami itt van köztünk, ez múlandó. Én pedig ki akarom élvezni minden varázsát.
 Mikor pedig megszólal és bókol, nos abszolút nem tudok mit mondani. Nem szoktam hozzá hogy dicsérjenek. Jó persze elit társasági körülmények között persze, de... hát mondjuk úgy, hogy nem egy ilyen helyzetbe képzeltem el hogy hallom tőle. Furcsa ez mert kissé magamhoz térít. Felpillantok rá eddig lehunyt szemeimmel. és az ajkaimba harapok. Mit kellene tennem? Megköszönni? Az olyan hülyén hangzanak... és....
Nem, a szavak nem jönnek a számra. Helyette viszont beugrik valami sokkalta kellemetlenebb. Amit mondjuk nem ártana megosztanom vele.
- Én... én....Elliot én... én még nem... -
A dadogásom szánalmas, de egyszerűen csak nem bírom kimondani a szavakat. Képtelen vagyok rá. Csak kétségbeesve pillantok rá, de egyben vágyakozva is. Ujjaim megremegnek ahogy az arcához nyúlok. Finoman simítok végig az előre bukó hajszálakon majd az arcán. Pillantásom viszont árulkodik arról a titokról, amit képtelen vagyok szavakba önteni.
- Ez baj? -
Suttogok aggodalmasan. Szinte szégyellem magam a dolog miatt. Úgy az egész miatt. Főleg mert eddig nem mondtam, pedig hát joga van tudni. De erőt veszek magamon, hogy ajkaim legalább ne remegjenek meg látványosan. Mert végtére is van esély hogy kihátráljon. Még akkor is hagyni fogom, ha beleszakad a szívem.  

[viselet]

Blaire
1999. március 12.
+16

„Bizom benned” – Milyen egyszerűen hangzik ez a mondat, mégis rengeteget jelent. Nem azért, mert ebből tudtam, hogy közel enged magához. Egyszerűen éreztem, hogy valami olyat enged meg most, amit nagyon kevés férfinak és ez igazán boldoggá tett. Ha én magam nem is éreztem úgy, hogy megérdemlem, ő valamiért nem viszolygott a közelségemtől.
Elliot O'Mara, elképesztően szerencsés fickó vagy – gondoltam. Az ajkaim közben még mindig a kulcscsontját csókolták, majd finoman siklottak végig a gyönyörű, hófehér nyakán. Az egyik kezem már a szoknyája alatt volt, de nem akartam sem erőszakos, sem akaratos lenni. A combját cirógattam, lassan haladva felfelé.
A vérrem egyre csak forrt, éreztem, ahogy az izzadtság végig folyt a homlokomon. Talán rá is hullott pár csepp belőle. Nem így kellene bókolnom neki – gondoltam, mikor elhúzódva a szemébe néztem. Sokkal több volt gyönyörűnél, szépnél, valami megfoghatatlan és távoli.
– Én... én... Elliot én... én még nem... – Kezdett el dadogni hirtelen.
Nem értettem, mit szeretne mondani. Értetlenül néztem rá, a kezem megállt a combján, nem mozdult többé. Mélyen a szemébe néztem, hátha ki tudok valamit olvasni a csillogásból. Csak zavart láttam és némi... félelmet? Engem is kissé kizökkentett az értelmetlen szavak halmaza.
Ahogy a hajamon, majd az arcomon simított végig, megborzongtam. Még ez is rendkívül érzéki volt tőle. Az ajkaimat egyetlen halk sóhaj hagyta el. A szememet is lehunytam egy pillanatra, majd újra kinyitottam és ismét azt a kissé zavart tekintetet találtam szemben magammal.
– Mi a baj? – kérdeztem lihegve.
Nem bírtam már magammal, szerettem volna folytatni, amit elkezdtünk. Azonban egy kicsit tényleg megakasztott a korábbi dadogás. A folytatást várva – közben visszafogva minden vágyamat – néztem továbbra is őt.
Hirtelen esett le, mit is akart ez az „én még nem” jelenteni. Olyan lehettem, mint egy jégből faragott szobor, ahogy meredtem rá. Úgy éreztem magamat, mint aki pofoncsaptak, pedig nagyon is tisztában voltam ezzel a lehetőséggel. Így kimondva, felfogva egészen más volt.
– Ó! – zavartan kezdtem el pislogni.
Lemásztam róla. A puha matracon ültem, neki éppen háttal. Még mindig lihegtem és kínzott a forróság. A fejemben azonban ott zakatolt világosan: ezt nem tehetem meg vele.
– Ez baj?
A kérdés újabb arculcsapásként érkezett. Sóhajtva fordultam felé. Megérintettem a kezét és finoman cirógattam meg.
Hogyan is lehetne az ilyesmi baj? Hiszen melyik férfi nem örülne, ha ő lehet az első egy lány életében? Azonban Blaire nem csak gyönyörű volt, hanem sokkal több annál, amit nem csak a közöttünk hevesen dolgozó kémia mondatott velem. Valóban különleges volt... de Montrego húga és nem csak a kezdetleges barátságféleség miatt, hanem a Blaire iránti tisztelet miatt kezdtem visszakozni. Nem érdemli meg, hogy egy mocskos tolvaj érintse meg és bújjon vele ágyba életében először.
Nem lehet mindenki olyan, mint én. Neki jár a boldogság, hogy találjon valakit az első alkalomra, akit szeret igazán – Szentimentális gondolatok voltak tőlem, kissé talán visszataszítók is, de nem érdekelt. Abban a pillanatban ez volt a meggyőződésem.
– Tudod, én már nagyon sok mindent elvettem másoktól és nem érdekelt semmilyen szabály. – mondtam halkan. – Ezt viszont most nem biztos, hogy szabad tényleg elvennem.

 

zene: PotF- Sleep

- dress -


Hear your heartbeat
Beat a frantic pace
And you need to heal the hurt behind your eyes
Fickle words crowding your mind'


~~ ❈ ~~

+16

Hát ez evidensen nem volt a legeslegjobb ötlet. Sőt. Abszolúte nem. Sejtettem hogy vannak gátló tényezők. Amik evidensen hozzák, hogy nem a legjobb döntésként szüljük meg azt, amire készülünk. Mert nem csak én akarom ezt. Ó, nem nagyon nem. Hisz látom a szemében a vágyat. Hogy akarna többet és többet. De hát ez megakad. Megakad félúton a kötelességtudat és az illem között. Mert az egyik gátló tényezőnek hamarabb mondtam volna a koromat. Hamarabb mondtam volna a családi hovatartozásomat. A származásomat. A rangbeli különbségeket. Esküszöm még a bátyámat is előbbre soroltam volna. Meglepve pislogok csak, amikor hátrébb húzódik el egészen tőlem. Immár az ágy szélén ül és mered maga elé. Láttam abban a fél pillanatban a meglepettségét, ahogy leesik neki mit is próbálok dadogni felé. Láttam a sokkot a tekintetében és a... undor lett volna? Nem tudom. Szívből remélem hogy nem.
Őszintén bele sem mertem gondolni, hogy ez fogja őt bármiben is meggátolni. Hisz ez tulajdonképpen egy állapot, amin könnyen lehetne változtatni. Amin tudna változtatni. Igen, akár épp ő maga. Hiába akartam kedves lenni hiába akartam elvenni a szavak súlyosságát a kézmozdulatommal, ami láthatóan a kedvére volt... mégis győzött a józan esze. Mert elnézve ültében félig magam is felemelkedve az ágyról, látom ahogy vívódik. Épp úgy, ahogy én magam is.
És mikor megszólal nagy sokára kicsit közelebb úszom hozzá.
– Tudod, én már nagyon sok mindent elvettem másoktól és nem érdekelt semmilyen szabály. –
Halkan ejti ki a szavakat, lágyan. Már-már simogatóan lágy. A szívem facsarodik össze bele. Kedvem lenne ordítani hogy de hát ha sosem volt gond akkor most mi a baj? Mégis.... mi? Én? Ám nem tudom megszólalni. Képtelen vagyok mert arcomon a pír még lángol és a torkomban dobog a szívem. Jobban, mint eddig valaha bármikor.
– Ezt viszont most nem biztos, hogy szabad tényleg elvennem. -
Villámként sújt belém a felismerés. Hát... de.... hát...!
Tombolnak bennem az indulatok mégis nyugalmat erőltetek magamra. Még közelebb kúszom hozzá, egész szorosan ülök immár mellette. Érzem a testéből áradó erőt és melegséget. Na meg a frusztráltságot is.
- De hát... nem vennéd el... -
hangom nagyon halk és szomorkás kissé. Kezem megemelem és finoman a nyaka köré fonom. Mind a kettőt megadóan. Kedvesen ás lágyan. Nagy szomorú szemekkel pillantok rá. Közelebb hajolok felé, de egy centire állok meg tőle. A füléhez közel halkan suttogok neki.
- Én neked adnám... -
Saját szavaimtól még jobban elpirulok és hogy ezt ő ne vehesse észre egy csókot lehelek az arcára. Igazság szerint ott is ragadnék abban a pillanatban. Hisz még annak ellenére is hogy mi történik közöttünk valahol biztonságot ad a jelenléte és megnyugtat, Így mikor mégis csak eltávolodom tőle, annyira teszem hogy orrommal végig simítsak az arcán. Hogy méltóztasson végre rám tekinteni a mandulavágású szemeivel. És hogy akarjon. Végre akarjon engem minden elcseszett bénázásommal együtt. És ne ragadjon le annál mit szabad és mit nem. Mert hisz, én már rég eldöntöttem ezt és rég nem foglalkozom ezekkel a dolgokkal. Már ott akkor eldőlt mikor megcsókolt először a Diadémban. Annyira egyértelmű, annyira egyszerű... vagyis annak kellene lennie. Tudom. De az élet mindig túl bonyolítja önmagát. Mi pedig sodródunk vele. A kérdés csak az melyik irányba is.

[viselet]

Blaire
1999. március 12.
+16

A Blaire testéből áradó forróságot éreztem meg, amint mellém ült. A kezem óvatosan az ő kezére tévedt. Finoman cirógattam végig a bőrét, de nem tudtam a szemébe nézni.
Zavarban voltam attól, amit mondott. Ráadásul még mindig ott tombolt bennem az az érzés, hogy én ezt nem tehetem meg. Ahogy Mathias is mondani szokta, csak egy senkiházi tolvaj vagyok, aki nem érdemel meg ilyen kiváltságot. Igen is kiváltság, ha egy lány ilyesmit akar adni egy férfinak… de én tényleg nem vagyok erre hivatott. Még akkor sem, ha éppen minden porcikám izzik a vágytól és csak arra vártam, hogy levegyem róla a ruhát és összebújjunk.
– De hát... nem vennéd el... – érkezett a válasz remegő hangon.
A karjait a nyakam köré fonta. Éreztem a tekintetét, de még nem mertem ráemelni a pillantásomat. Féltem, hogy megint megbabonáz a szépségével és akkor fájdalmasabb lenne az egész. Keserűséget éreztem, amiért nem puhatolóztam ezt ki biztosan korábban. Talán akkor bele sem kezdtem volna ebbe az egészbe.
Hirtelen éreztem meg a fülemen a leheletét, majd az ajkait. Lassan mozogtak, ahogy odasúgta: – Én neked adnám...
A következő pillanatban csókot lehelt az arcomra. A bőröm szinte izzott utána és megint úgy éreztem: nagyon is akarom ezt az egészet. Annyira akartam, hogy már nem tudtam volna egyszerűen nemet mondani. Ahogy elhúzódott tőle ma szemébe néztem.
– Túlságosan tisztellek ahhoz, hogy kárt tegyek benned… bármilyen módon – vallottam be.
Sosem mondtam még ki ilyesmit hangosan. Furcsa volt a saját hangomon hallani az ilyesmit… egyenesen megrázó, de annyira természetesnek éreztem ezt a gondolatot. Nem sok olyan nővel volt még dolgom, mint amilyen ő. Sokkal kifinomultabb a többinél és gyengédséget érdemel, amiben én nem vagyok elég jó, hiába is szeretném.
Szedd össze magadat, éppen most ajánlotta fel neked magát! – viaskodott bennem a belső hang, de az őrjítő forróság már egyszerűen nem akart nyugodni hagyni. Könnyedén fektettem vissza a puha takaróra és kerültem fölé.
Egy ideig csak a szemébe néztem egyenesen. Élveztem az ezüstöskék tekintetének csillogását és lassan hajoltam le hozzá, hogy egy rövid puszit adja. neki. Azonban nem tudtam ellenállni, az ajánlat talán még jobban felcsigázott, még izgatóbbá tette a helyzetet, mert a gyengéd pusziból hirtelen szenvedélyes csók lett. Az az érzésem támadt, hogy az ajkaink teljesen összeforrtak addigra, ahogy később majd a testünk is fog, legalábbis én ebben bíztam, hacsak nem akadályoz meg benne valami.
Tudtam, hogy nincs megállás már… ahogy azt is: nem ártana óvatosabbnak lenne. Azonban a testem kezdett komolyan türelmetlenkedni. Végig simítottam a felsőtestén, megcirógattam a mellét, ahogy a vállai felé haladtam. Onnan aztán a hátára csúsztattam a kezemet és valami gombot, cipzárt vagy hasonlót kerestem. Le akartam róla venni a ruhát, hogy megcsodáljam a szépséges testét – mert tudtam: az van neki. Ehhez kétség sem fért.
Abban persze biztos voltam, hogyha meglátja az én csontos alkatomat, a tizennyolc évesen szerzett késszúrás után maradt heget a hasamon, el fog borzadni. Tudom, hogy Esmét is meglepte… habár talán nálam szakmai ártalom ez. Rendszeresen borítják sérülések a testemet és csupán azok meggyógyításával foglalkozom, amik zavarhatnak a mindennapokban. Egy-két foltból és hegből nem csinálok ügyet általában… de azt hiszem a nők nem igazán kedvelik az ilyesmit.
Az ujjaim ügyetlenkedtek és nem találta semmit. Talán csak nem vettem észre vagy nem jó helyen kutattam utána, de hát a női ruhák nem igazán tartoztak az általam jól ismert dolgok közé. Ezért visszacsúsztattam a kezeimet a combjaira és a derekáig húztam a ruha alját. Finoman cirógattam.
Közben egy pillanatra elhúzódtam az ajkaitól. Lihegve csúsztam le a nyakára, hogy aztán azt egész test, ahol csak érem a puha bőrét, csókokkal kényeztessem. Minden porcikája olyan édes volt, mint a méz és annyira más, mint amihez én is szoktam.
Finoman kúsztam vissza felette az ajkaihoz. Csupán az ujjaim cirógatták tovább lágyan. A szemébe néztem egy újabb csók előtt, hogy kiolvashassam belőlük, készen áll-e már teljesen.
Fogalmam sem volt, hogy egy nő miként éli meg az első alkalmat. Érezhet-e fájdalmat, de akárhogy is, én nem akartam erőszakos lenni vagy túlságosan buzgó. A szenvedély nem ezektől függ. Tudtam, hogy sok mindent ezen kívül nem adhatok meg Blaire-nek… mégis ezt az élményt most felejthetetlenné akartam tenni neki, amire pozitívan tud majd visszagondolni.

 

zene: PotF- Sleep

- dress -


Hear your heartbeat
Beat a frantic pace
And you need to heal the hurt behind your eyes
Fickle words crowding your mind'


~~ ❈ ~~

+16

– Túlságosan tisztellek ahhoz, hogy kárt tegyek benned… bármilyen módon –
Kárt tenni bennem? Épp ő? Nevetséges!
Szinte kedvem lett volna nevetni. De elég volt egy pillantás vetni rá, az arcára. A szemekre, amikből tényleg ki tudtam olvasni, mennyire is komolyan gondolja. Nem, képtelen lettem volna kacagni ezen. Rajta. Igaz a szavak ezt idézték volna elő, főleg a gondolat abszurdsága, de Elliot tekintete oly annyira érzelmekkel fűtött volt, hogy minden kedvem elment attól, hogy nyilatkozzak. Szimplán csak megragadtak bennem a szavai. Valahol mélységes tiszteletet nyert ezzel a fél mondatával nálam. Talán ha ezt Mathias hallaná ő is így vélekedne. Habár a bátyám fejében sosem lehet tudni mi forog és jobb is ez így. Jelen helyzetben is csak annyira érdekel, hogy igazolást nyerjek vágyaimra. És az elkövetkező tettemre.
Mert ha valaki így nyilatkozik, hát nem elolvad tőle az ember lelke? Nem megérdemel bármit is, amit szeretne? Tudom hogy igen, a válasz ott csüng kimondatlanul. És csak meg kellene ragadom. Elég bátornak lennem hozzá, hogy kinyújtsam a kezem és tegyek érte. Mert ha már elkezdtem, nem kellene abbahagyni. Mindig is kitartottam a döntéseim mellett. És jelen helyzetben sem én visszakozom. Nem én...
Mégsem visz rá a lélek, hogy ettől többet nyújtsak. Hisz az már a pofátlanság legvége lenne, azt hiszem. Így csak hagyom a másodperceket pörögni, benne azzal a rizikóval, hogy minden amit reméltem, amit akartam kisiklik finom kis ujjaim közül. Mindössze csak a férfi tekintetébe kapaszkodok, de abba görcsösen. Igyekezve meggyőzni őt még ezen a módon is. És talán épp ez hat, vagy mert amúgy is meggondolja magát... egyetlen váratlan mozdulattal dönt hanyatt szelíden és immár felém gördülve érzem magamon a súlyát. Arca betölti a teret. A jól ismert hálószobám plafonja teljesen elvész, mivel csakis Elliot arca lebeg előttem. A barna hajtincsek, a mandulavágású szemek...
Sokáig, szinte végtelennek tűnő ideig csak figyel engem. Én pedig őt. Szelídem megremeg az ujjam, ami időközben lehullott magam mellé az ágyra. Mindössze csak fél pillanat, de.. ebből tudom hogy mennyire kikészít ez a várakozás. Már hogy akkor most mégis mi lesz? Mert még most sem lehetek biztos semmiben.
Végül csak megtörik a jég. Egyszer csak Elliot arca közelebb siklik felém. Mikor olyan közel kerül hozzám, hogy már képtelen vagyok befókuszálni, s mindössze elmosódott alak lesz, lehunyom a szemem. Apró csókot lehel ajkaimra, amit teljes testemben megmerevedve fogadok. Azt hiszem itt ez a vége, ez az utolsó amit kapok tőle, mert most tűnik el menten az életemből kellőképpen felforgatva azt. És mikor vége szakad, mikor érzem hogy eltávolodik, halk lemondó szomorú sóhaj tör fel belőlem. Fél perccel később pilláim is rebegve nyílnak fel, és a meglepettség lesz úrrá rajtam. Hisz hirtelen újra magamon érzem ajkait. Szenvedélyesen vágyódón és sóvárgón. Halkan nyikkanva szalad ki belőlem a levegő a váratlan támadására, de nem állok ellen a késztetésnek. Újra lehunyom a szemeim és átadom magam neki.
Kezeim immár megszűnnek élettelen pihenni. Élvezettel túrok bele hajába és simítok végig a karján, míg ő a ruhám nyitját keresi, de nem jön rá. Halk kuncogás tör fel belőlem és finoman elhúzódva nyúlok a kezéért, amelyet újra a szoknyám körül érzek meg a lábamon. Megsimítom és az oldalamhoz vezetem, ahol a rejtett cipzár nyitja van. Tekintetemben megcsillan az a fajta jókedv, amit rég éreztem már magaménak. Nevetséges de egyszerre félek és vagyok felszabadult. Őt ez viszont cseppet sem zavarja. És abban a percben, mikor megérzem ajkainak nyomát a nyakamon már belőlem is elpárolog minden ködös kétes érzelem. Nem foglalkoztat immár mi a jó vagy mi a rossz. Mit szabad vagy mit nem. Csak ő vagy és én. Mi itt ketten. És semmi más nem is érdekel.
Mikor kissé elhúzódik annyi időt és teret nyerek, hogy az ujjaimmal nekilássak az ingjét kigombolni. Lassan haladok, holott inkább rohannék. Talán mert a szívem is hirtelen vadabb ritmusra kezd el dobolni, ráadásul olyan hangosan hogy azt hiszem, menten kiszakad belőlem. A gyomrom összerándul a látványra, ahogy a bőre előbukkan a ruha alól és ösztönösen emelkedek feljebb, hogy csókot lehelhessek az izmos vállára. Majd onnan haladjak felfelé, hogy végül belé kapaszkodva újra a szájára találjanak rá az én ajkaim. Megadóan simulok hozzá a csók alatt miközben ujjaim szelíd és félénk felfedezőútra indulnak a testén. Végig a hasán, az oldalán a hátán a karján.

[viselet]

Blaire
1999. március 12.
 

Hogy is fordulhatott meg a fejemben, hogy itt hagyom és véget vetek ennek? A kérdés úgy siklott át a gondolataimon, hogy már nem is jutott időm válaszkeresésre. A testemen eluralkodott ismét a forróság és a vágyódás, ahogy ujjaim a ruhája alatt cirógattak végig a finom bőrön, a lágy anyagból készült fehérneműn.
Halk sóhaj hagyta el az ajkaimat, mikor a hajamba túrt. Még ez is olyan érzéki volt tőle, hogy szinte beleremegtem a gondolatba: most már igazán nincs visszaút. A nyakához bújtam, miközben ő lágy nevetéssel végig simította a kezeimen, hogy azokat finoman vezesse a cipzárhoz, amit eddig hasztalan kerestem.
Könnyű, ám lassú mozdulattal szabadítottam meg a ruhától. Vágyakozva figyeltem, ahogy a pompás anyag végig siklik azon a finom bőrön, a nőies alakon. Nagyot nyelve hajítottam félre a ruhát, de közben egyetlen pillanatra sem vettem le a szememet róla. A teste minden porcikáját megnéztem magamnak, a nagy forróság közepette még bele is borzongtam a szépségébe.
Gyengéden végig futtattam a kezemet a testén, mintha fel akarnám térképezni minden érzékemmel. Közelebb hajoltam hozzá, mire az ujjai az ingem nyakánál kezdtek el kutakodni az apró gombok után. Őrjítően lassúnak tűnt minden mozdulata, kedvem lett volna letépni egyszerűen a saját ingemet, csakhogy jussunk mielőtt a végére… de nem tettem. Türelmesen vártam, hogy végezzen vele, közben a kezem végig simított a testén újra.
Sóvárogva simítottam végig a mellén, a hasán és már tagadni sem tudtam volna mennyire kívánom. Észre sem vettem, hogy a gombolás végére jutott és lekerült rólam az ing. Csupán akkor eszméltem fel, mikor a vállamat csókolgatva haladt végig a nyakamon és az arcomon, majd az ajkaimon állapodjon meg. Szenvedélyesen viszonoztam a csókot, ujjai forró nyomot hagytak a testemen.
Nem zavart már a sebhely a hasamon, vagy a túlzottan is vékony testem, ami láthatóan nem borzasztott el egyetlen pillanatra sem. Megjött a bátorságom vagy csak a vágyaim írták felül a félénkséget, amit az ő első alkalma jelentett nekem.
Elhúzódtam az ajkaitól, hogy a nyakára tapadhassak megint. Finoman harapdálva a bőrét haladtam végig rajta, míg végül csókot nyomtam a vállára. A karjai eddigre már a hasamon, az oldalamon, a hátamon és a karomon is megtették a maguk útját. Könnyedén felfedezhette a testemet.
A mellkasához jutva könnyed csókokkal borítottam el ott is. Az ujjaim végig haladtak a melltartó anyagán, egészen a hátáig, hogy a kapcsot keressék. Ahogy megtaláltam kissé ügyetlenül pattintottam szét. Ezt a ruhadarabot is könnyed mozdulattal dobtam félre.
Végig simítottam a felsőtestén, lágy cirógatásomat finom csókok követték. Az ujjaim azonban elkalandoztak, sokkal lejjebb jártak már, valahol a hasán és ajkaim, csak akkor siklottak utánuk a lágy bőrön, mikor elérték az utolsó ruhadarab finom anyagát. A hasát csókolgatva, majd egy kis pillanatra elhúzódva távolítottam el ezt az utolsó gátat is kettőnk között.
Sóhajtva hajoltam vissza a testére, hogy aztán újabb csókokkal kényeztessem. Közben a kezeimmel a combjait simítottam végig többször egymás. Az érintésekre hagyatkoztam, miközben lehunyt szemekkel merültem el a gyönyörben. A vágyamat pedig inkább csak fokozta, semmint elvette volna, hogy ezt én ajkaim tehetik meg vele először.
Nehezen bírtam magammal, s talán ha nem róla van szó, neki estem volna egyszerűen. Most azonban, ezt nem tehettem meg. Fel akartam készíteni, örömöt akartam neki okozni, hogy a kezdeti bizonytalanság és félénkség teljesen feloldódjon és felkészülhessen igazán arra, ami történni fog… ráadásul egy ilyen nagyszerű nő megérdemel mindenféle kényeztetést.

 

zene: PotF- Sleep

- dress -


Hear your heartbeat
Beat a frantic pace
And you need to heal the hurt behind your eyes
Fickle words crowding your mind'


~~ ❈ ~~

Ujjai simítása alatt beleremegek a pillanatba. A bőröm érzem, ahogy felforrósodik és vágyódik, hogy minden egyes négyzetcentiméterét megérintse. Újra és újra. Fel sem tűnik hogy a ruha lecsusszan rólam, oly simán mintha varázslattal öltöztem volna fel vagy éppen le. Tetszik, ahogy Elliot kivárja míg a gombokkal babrálok, elnyújtva a pillanatot. Ahogy csak néz, tekintetében mélységes csodálattal. Azzal a fajtával, ami még ezelőtt nem sokkal zavarba hozott volna. Amivel nem tudtam mit kezdeni még akkor sem, mikor bókolt nekem. Ám most már azt hiszem tudok. Vagyis sokkalta inkább remélem. Mikor felemelkedem hogy csókokat adva neki végigvezessem ajkaim útját a szájához szabad utat kap a hátamhoz. Finoman enyhén remegek bele az érintésébe, mikor nem él elsőre a helyzet adta lehetőséggel, hanem a nyakam veszi célba. Apró, incselkedő harapására csak még inkább oldalra billentem a fejem ösztönösen. Halkan sóhajtok fel, míg ő úgy dönt ez nem elég. Ahogy végigsimít a melltartó vonalán, hogy végül ujjai nem túl sok teketóriázást követően kieszközöljék a kapocs nyitját is lehunyt pilláim mögül élvezem a másodperceket. Halk kis pattanás jelzi a szabad utat, ami szinte alig több egy légyzümmögésnél mégis éles hang ez a síri csendes szobában, ahol csak a szapora lélegzetem az egyetlen másik zajforrás a hevesen dobogó szívem mellett. A fehérnemű pántja könnyen siklik le a karomon, hogy végül közénk essen valahova s végül a földre kerüljön, ahova a többi sorstársa is. Azt hogy ő löki félre vagy én már teljességgel lényegtelen.
Enyhe pír szalad az arcomra, mikor azonosulok a ténnyel, immár szinte csaknem teljesen pőrén ölelem őt. Soha senki nem volt még, aki így láthatott volna. Igazság szerint nem tudom mennyire tetszhet is neki a látvány de jelen esetben nem merek kérdezni már semmit. Mindössze az ad némi megnyugvást, ahogy ujjait újra megérzem magamon. Finoman simítanak végig a testemen eljátszva a hasamon, a derekamon és csókjaival igazolja a tényt, hogy felesleges az összes aggodalmam.
A párnák közé hanyatlok, miközben ő lejjebb és lejjebb kúszik s halk kuncogás szakad fel belőlem, mikor a hasamba csókol bele. Nem tehetek róla (és nem is tudtam) hogy ott ennyire érzékeny vagyok. Ám ez is csak egy átmeneti állomás, mert mikor ujjai még innen is elsiklanak hogy végül a combom vonalát követve felfelé eljussanak az utolsó megmaradt ferhérneműmig már nem sok van vissza abból hogy teljesen az övé lehessek.
S az utolsó gát eltüntetése után vagy talán közben teljességgel kiszárad a szám az izgalomtól.
Már várnám a folytatást, de meglepettségemben mindössze felsóhajtok. Mert az eddig számomra teljességgel ismeretlen érintésre ennyire van időm. Aztán persze ajkaimra mosoly kúszik és a végtelennek tűnő tökéletes percekben félig ívbe feszülő háttal kapaszkodom bele az ágyam sima és puha selyem lepedőjébe.
Érzem, ahogy a testemen újabb aprócska remegéshullám fut végig. A karom tiszta libabőrös lesz, de nem a kellemetlen fajta, ó nagyon nem. A gyomrom cikázva fel-le vándorol benne millió meg egy pillangóval. Kellemetlenül jóleső még ez is. Pedig sosem vonzott az kihívás vagy az újdonság varázsa. Most mégis olyan elemi erővel tör rám, hogy akarom mindent egyszerre tudni, hogy az lehengerel. És igenis érezni akarok még ettől is többet és ettől is jobban.
- Elliot... - suttogom félig meddig talán hangosan, elég hangosan ahhoz, hogy sejthesse, a neve most nem szimplán a neve. Utalás, hívás, kérlelés. De talán legesleginkább várakozás. Rá. És amint felsiklik hozzám ujjaim rögvest a vállán szántanak végig hogy átölelve a nyakát belekapaszkodjak. Hogy ő legyen a biztos pontom az egyre inkább száguldani látszó érzékvilágban. És hogy újra elvesszek a csókjában az érintésében, az illatában, az egész lényében, miközben lábaim ösztönösen csusszannak feljebb a derekához, szabad utat adva ahhoz, amire a legjobban vágyik.

[viselet]

Blaire
1999. március 12.

Éreztem, ahogy Blaire teste össze rándul az ajkaim lágy mozgására. Egy kicsit belemosolyogtam a következő mozdulatba, majd finom visszatérve a kényeztetésére lágyan végig simítottam a combjain. Még jobban az ágy felé nyomtam őket, de éppen csak annyira, hogy az ne legyen fájdalmas, ám én könnyebben hozzá férjek.
A sóhajtásától bátrabbnak éreztem magamat, sőt a forróság már olyan erővel öntötte el a testemet, hogy egyre nehezebben álltam ellen neki. A kényeztetése minden pillanatát élveztem, az én testemen is átfutott a remegés, pontosan úgy és akkor, amikor az övén. Erősebben markoltam meg a combjait, ahogy a nevemet mondta: – Elliot…
Tudtam, hogy ezt nem egy egyszerű megszólításnak szánta. Nem csak a nevemet nyögte, hanem magához szeretett volna hívni. Éreztem, hogy ismét megremeg a testem a vágytól, amit már valóban nehéz volt visszafogni. Így hát engedelmeskedtem neki.
Lassan ismét végig csókolva a testét kerültem újra fölé. Egy kicsit elidőztem a hasán, a mellein, a nyakán, hamarosan pedig megéreztem az ujjait a vállamon, amint lassan haladnak egyre feljebb. Hagytam, hogy a vékony karok a nyakamat ölelve húzzanak le az ajkaihoz. Az egyik kezemmel a mellét a cirógattam, a másik karommal pedig igyekeztem annyira megtámaszkodni, hogy ne kelljen megéreznie a súlyomat. Hevesen csókoltam meg, ahogy megéreztem a lábait a derekamra kulcsolódva.
Már nem volt szükség szavakra. Tudtam, hogy ugyanazt akarja igazából, amit én. A kezemmel végig simítottam a nőies vonalakon. A bőre elképesztően selymesnek tűnt és olyan kívánatosnak, hogy alig tudtam elszakítani tőle az ujjaimat. Elhúzódtam tőle, hogy a szemébe nézhessek még egyszer. Imádtam az ezüstös csillogást és most még inkább szerettem volna elveszni bennük, hogy kiolvashassam belőlük az érzéseket.
A nadrágom gombját pillanatok alatt kipattintottam. Nem bajlódtam azzal, hogy teljesen levetkőzzek, éppen csak addig toltam le, ameddig szükséges volt mindenképpen. Közben lehajoltam hozzá, rövid puszit adtam neki, hogy aztán a testünk finoman egymásba olvadhasson.
Halk sóhaj hagyta el az ajkaimat. Most hittem el csak igazán, hogy ez tényleg megtörténik, habár az érzékeim éppen ekkora mondták fel a szolgálatot a valóság felé. Az ő finom puhaságát éreztem magamon, az illata csiklandozta az orromat, az ő forrósága volt az enyém. Már csak mi voltun… senki más. A világ nem létezett többé, amit odakint – vagy éppen a lépcső alján hagytunk magunk mögött.
Lassú ritmust diktált a testem, bár a szívem sokkal hevesebbre vágyott. Azonban nem akartam bántani vagy fájdalmat okozni neki.
A szemébe néztem minden mozdulatnál. Az ujjaim a hajával babráltak. A selymes tincsek kígyóként tekeredtek rájuk és puhán siklottak le róluk. Éreztem, hogy a homlokomról – a hajam alól – lefolyt egy izzadtság csepp és talán éppen egyenesen rá esett. Már-már elviselhetetlenül melegnek éreztem az ágyat, a szobát, Blaire testét.
Végül lehunytam a szememet, hogy átadjam magamat az érzékeimnek. Így hajoltam le hozzá. Az ajkaimmal kerestem meg az állát, a nyakát. Mélyen beszívtam az illatát, miközben a haja megcsiklandozta az orromat és az arcomat. Még mindig nőies volt, de közben olyan vágyakat csalt elő belőlem, amik miatt már alig bírtam finom és gyengéd maradni.
Egyre gyorsabban és izzasztóbban mozgott a testem, szinte magától. Már nem én irányítottam, hanem az érzések, a vágyak, az akarat, amivel őt akartam. Nem volt visszaút, nem lehetett megállni többé – habár ezt gondoltam attól a perctől kezdve, hogy visszahúzott az ágyba magához és nem menekültem el.
Ajkaim a füléhez tévedtek, közvetlen közelről hallhatta az egyenetlen légzésemet. A saját szíve felett talán érezhette az enyém szapora ritmusát. Reméltem, hogy rájön: ezt ő váltotta ki belőlem. Miatta veszítettem el a fejemet a vágyaktól.

 

zene: ES- Perfect

- dress -


Őrjít ez a csókos valóság,
Ez a nagy beteljesülés,
Ez a megadás, ez a jóság.'


~~ ❈ ~~

Meg sem lep hogy elsőre tudta mit akarok. Rögvest megértette mit akarok és hogyan. Milyen kontextusban értek mindent, és pusztán csak a nevét említettem. Persze a hangsúly az, ami sokat segít, az mindig sokat segít. És most sem hagy cserben. Mert Elliot lassan kúszik vissza fel egyesen hozzám, hogy újra ölelő karjaim között bukkanjon fel arca lágy vonala.
Ujjai alatt újra és újra megborzong a bőröm és finoman megfeszülve csiklandósan húzódódik össze bizseregve, édesen. Mosolyra fakadok mert egyszerűen könnyűnek érzem az életet hirtelen. Nincsenek kötelességek és feladatok, csak az hogy élvezzem a pillanatot vele. Hát nem teszek mást. Kiélvezem ahogy rám pillant, s ösztönösen összekapcsolom a tekintetem az ő barnáival hogy kiolvashasson mindent belőle amit akar. A félelmet, a várakozást, a reményt az örömöt. Az akarást. Mert akarom őt. Úgy igazán akarom. És a szívem beleremeg mikor a távolság eltűnik és minden más megszakad, ami volt közöttünk. Mert immár elérkezik a perc, mikor nem lesz semmi de semmi az égvilágon. És híven örömmel fogadom némi félsszel vegyülve a percet. Halkan formálnak ajkaim o-betűt mikor az ismeretlen új érzés tölt el, amit okoz. Halkan szalad ki belőlem valami kiáltásféle meglepettség, amiben az enyhe furcsa fájdalom mellett jóleső elégedettség is beletársul. Igazából ez az egész olyan gyorsan történik hogy fel sem fogom s miután ő felém hajol hogy újra megcsókoljon az ajkaiba kiáltom bele hogy teljességgel megszerzett magának. Majd mikor a finom puszi megszakad és belőle is feltör egy sóhaj, tudom, eddig csak erre várt ő maga is. A gyermeteg öröm vadul jár át, megszaporázva a szívverésem és felhizlalva jócskán az önbecsülésem. Mert mi ez ha nem a legnagyobb elismerés a világon?
A mosoly ajkaimra kúszik miközben ő a hajamba túr, melyek csiklandozva arcélemet hullanak alá ujjai között. Mozgására ösztönösen reagál a testem minden tapasztalat hiányának ellenében is. Felveszem a tempót miközben ajkaimmal végigsimítok a karján a vállán, ujjaimmal pedig a nyakán a hátán. Lábaimmal megadóan kulcsolom át a derekát és elveszek az újabb és újabb percekben. Ujjaim végigszántanak szelíden az oldalán s érzem ahogy a testem felhevültem kiáltozik valami olyan teljességért, amit nem érhetek el. Ami után rohanok, de sosem kaphatom meg. De persze megpróbálom, mert hát miért is ne?
Gyomromban a pillangók vad szárnyaszegett tánckavalkádba kezdenek és már teljesen elveszek a világ rendjébe. Egyedül a lehunyt pilláim fel-felrebbenő fátyla alól az ő arca az, ami kivehető és közeli. Az ő csókja, amibe kapaszkodni tudok, az ő teste az, ami körbeölel.
Furcsa jóleső érzés tölt el vele lenni. Nem tudom milyen lehet mással nem is érdekel, mert ő épp tökéletesen jó. Félelmetesen. S mikor ritmusváltás következik szelíden követem, mint egy jó táncos a párját. Hisz olyan ez is mondhatni.
Jólesően simítok végig arcán és ajkain, amelyek kicserepesedtek a pillanat hevében. S mikor már teljesen felemészt a pillanat, mikor már érzem nincs tovább, lehunyom a szemem és halkan érzékien sóhajtok fel átadva magam mindennek, ami következik. Olyan ez, mikor leugrasz a vízbe. Elkerülhetetlenül közelít s mikor megérkezik egyszerre jó is és rossz is.  Fájdalmas gyönyörű mert tudod mennyire eszményien tökéletes, és mennyire rövid életet él. Mint egy tiszavirág. S mikor Elliot segítségével megérkezem az érzékeim végpontjához egyszerűen nem küzdöttem már ellene. Csak hagytam hogy szépen csendben minden felrobbanjon körülöttem és az ő arca is elmosódjon a beteljesülés vad végtelennek ható hullámjában.
Mindössze a szívem vad kalapálása az, ami először tisztán kivehető lesz de ez is távolinak tetszik, mintha üvegen keresztül hallanék. Aztán beletársulva ritmusban eltérően ütemmel jelenik meg az ő szuszogása. Furcsa kettős kánon ez, de határozottan tetszik. Talán azért, mert érzem, mindez az én érdemem. És emiatt újra átjár a gyermeteg öröm. Végül már kitisztul az agyam is s érzem a súlyát magamon. Nem nehéz és nem is kellemetlen. Jólesően ölelem még szorosabban magamhoz, mert nem akarom, hogy eltűnjön előlem. Olyan érzésem van hogy most valahogy minden másabb kissé furcsább módon mint megszoktam, de nem bánom addig semmiképpen sem, amíg ő velem van. Bágyadtan nyitom fel a szemem és igyekszem őt befókuszálni, de csak a száját sikerül, aminek nem tudok ellenállni. Hát felemelkedve köré fonom a karomat s lágy hosszú csókot lehelek rá. Szeretetteljesen, telve köszönettel miközben elveszek az ölelésben.