Villains

[Több helyszín, elsősorban: London]

Több helyszín, elsősorban: London

1999. március

[viselet]

Iszonyatos fájdalmat éreztem, mikor kinyitottam a szememet. A homlokomra csaptam az egyik tenyeremet, amitől csak rosszabb lett a helyzet. Nem emlékeztem volna, hogy egy kis „fájdalomcsillapítón” kívül bármit is iszogattam volna egy nappal korábban. Igaz nem is emlékeztem túl sok mindenre, csupán valami különös, hideg érzésre és rémálomszerű emlékek halmazára.
Igen… egy dementor. Ez jutott eszembe először. Aztán meg a többi esemény, de valahogy a hopponálás után minden kiesett. Talán elájultam vagy csak olyan kómás voltam, mint Montrego karjaiban… egy kicsit még mindig zavarban voltam, hogy olyan gyengének mutatkoztam előtte. De hát mit tehettem volna? Nem volt erőm, hogy változtassak a dolgon. Képtelen lettem volna mozgásra bírni a lábaimat. Szégyen vagy sem, nélküle valószínűleg ott maradtam volna. A partónusa, aztán az ereje mentett meg attól, hogy ott haljak meg.
Nem valószínű persze, hogy a közeli családtagjaimon kívül bárki is hiányolt volna. Nyström is bizonyára csak azért sajnálkozna egy ilyen esetben, mert nem tudta a holttestemről megszerezni a gyűrűt, ami nem őt illeti, hiszen nem Rowle.
A táskáinkba tömött kincsek emléke egy kicsit megnyugtatott. Nem örültem, hogy Mathias csak úgy marokszámra szórja bele, de mivel túlélte a dolgot lassan ölő átokkal lehet dolgunk vagy semmi ilyesmivel. Mindenesetre jó lesz tőlük minél gyorsabban megszabadulni.
Nagyot ásítottam. Megdörzsöltem a szemeimet, aztán felnéztem a mennyezetre. Még mindig nem tudtam beazonosítani hol vagyok… de azt biztosan megtudtam mondani: a világ legpuhább párnája volt a fejem alatt és nem akartam megmozdulni sem. Csupán akkor lett gyanús a dolog, mikor rájöttem, hogy egy alsón kívül semmilyen ruha nem volt rajtam. Biztosan nem voltam senkivel tegnap… – gondolkodtam el.
Lassan oldalra fordítottam a fejemet és valami olyat pillantottam meg az ágy másik oldalán, ami a szívbajt hozta rám. Éreztem, hogy a rémülettől felgyorsul a szívverésem. Montrego feküdt ott és egyenesen engem nézett.
Hirtelen ültem fel és a takaróval próbáltam eltakarni a testemet. Vele ellentétben egyáltalán nem rendelkezem mutogatásra szánt izmokkal, ráadásul az egyetlen érdekesebb dolog a felsőtestemen egy vágás, amit még Egyiptomban szereztem.
– Könyörgöm, mondd, hogy nem te vetkőztettél le… – mondtam rekedten.
A torkom elképesztően fájt. A szavak nehezen jöttek. Biztos voltam benne, hogy a tegnapi hideg tette tönkre a hangomat. Még szerencse, hogy Dean könnyen összedob valamit az ilyen apróságokra és délután már kutyabajom sem lesz.
Hol vannak a cuccaim? Körbe néztem a szobába, de az ágy mellett pillantottam meg, az én oldalamon a hátizsákokat. Mindkettő tele volt tömve. A sajátomhoz nyúltam és közelebb húztam magamhoz. A kincsektől nehezebb volt, mint amire számítottam és nehéz volt kirángatni alóluk a tiszta ruháimat.
– Kéne egy kis kávé – jegyeztem meg, mikor már a pólóm rajtam volt.
A hirtelen mozdulattól megfájdult a fejem persze. Az ujjaimmal a homlokom közepét kezdtem el masszírozni, ahol a leginkább éreztem a kegyetlen lüktetést. Egy kicsit meg is szédültem, de az gyorsan megszűnt.
Sóhajtva rángattam magamra a ruhámat, a tekintetemmel már a feltehetően igencsak sáros cipőmet és kabátomat kerestem. Azonban a szoba egyetlen pontján sem sikerült felfedeznem őket. Remélem, egy manó legalább kipucolta őket – gondolkodtam el.
Hirtelen hangosan korogni kezdett a gyomrom. Ez elvont a figyelmemet arról, hogy még mindig nincsen meg a maradék két ruhadarab.
– Meg egy süti… – tettem hozzá. – Nem vagyok válogatós, bármit megeszek, ami csokis.

*
zene:Avicii- Wake me up

outfit


’Feeling my way through the darkness
Guided by a beating heart
I can't tell where the journey will end
But I know where to start
So wake me up when it's all over
When I'm wiser and I'm older
All this time I was finding myself
And I didn't know I was lost'


~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~

A hozzászólás trágár kifejezéseket tartalmaz!!!

Emlékszem este nehezen aludtam el. Nem mintha nem lettem volna hullafáradt. Mindössze hoppanálás után a jóleső meleg fogadott. z otthon illata. És Elliot összerogyott teste. Így hát kénytelen voltam elcipelni a vendégszobába, ami a folyosó másik végén volt. Ott az ágyba tettem ruhástul mindenestül. A házmanónak meg menet közben meghagytam, hogy bármi baja van, lássák el. És hogy figyeljenek rá, nehogy ellopjon valamit. Mert hát szokta. Tudom rossz szokása nem okolható érte. A kleptomániája azonban szörnyű. És még így, közel a barátság kétértelmű jelentéséhez is, hát inkább biztosra mentem. Szóval egyszerűen csak minden lelkiismeret furdalás nélkül beálltam a zuhany alá. Igazság szerint fura volt újragondolni a hajnali eseményeket. Pláne a patrónust. Még mindig magam előtt láttam, fényesen, ragyogva. Hihetetlennek tűnt hogy mindezt én okoztam. Hogy én lényem egy lenyomata. Sokáig az ágyban fekve is ez a momentum járt a fejemben. Na meg persze Clem. Hogy bárcsak itt lenne és elmesélhetném. Hogy miatta sikerült. Mert csakis miatta sikerülhetett. Csakis.,.. ugye?
Lidérces álmok közepette sikerült átvergődnöm az ébrenlét határmezsgyéjéről a tudatalattim végtelen sötétségébe. Ám ez nem volt annyira sötét, mert a kékesen ragyogó ló végig benne volt. Akárcsak a dementor.
Reggel az első fények beszűrődő sugarai keltettek. Lassan realizálom a tényt, hogy nem húztam be a függönyt. Tegnap vagyis igazából ma hajnalban már annyira lefoglalt a történések újragondolása, hogy az ilyesfajta ócska részletekre nem adtam. És ennek persze most szívom a levét. Arcom önkéntelen grimaszba torzul szemem pedig ahogy kinyitom le is hunyom. Túl éles túl vakító. Ráadásul érzem, hogy arcot kellene mosnom. Igaz tegnap az iszap nagy részét sikerült levakarnom magamról de vagy csipás vagyok vagy valami a szemembe maradt. Esetleg belement alvás közbe, habár fogalmam sincs ezt hogy sikerült megalkotnom. Minden esetre a kezem automatikusan nyúlik és ásítva dörzsölöm meg, miközben a hátamról az oldalara fordulok és...
Félig kinyitom a szemem. Ami az első hiba. A második pedig az, hogy eleinte homályosan egy alakot veszek ki. Pedig esküszöm nem volt senki mellettem mikor elaludtam. A húgom volt hogy a háború után mellém feküdt, de ő most nincs itthon. Hacsak nem...
De nem. Mert a látásom pár perc múlva két pislogást követően kiélesedik. A személy pedig határozottan nem a húgom, habár tény a vonásai kellően finomak, lágyak, szinte már nőiesek. de még csak nem is egy nőhöz tartoznak. Hanem Elliot O'Marához. A felismerés lesokkol. Ereimben meghűl a vér.
Te jószagú atyaúristen! HÁTEZMEGMITKERESITT?
Hisz határozottan emlékszem hogy a vendégszobába dobtam le ruhástul mindenestül! Nem tudom milyen arcot vághatok. Az tuti hogy levegőt sem veszek, de ő még így is megmozdul. Lehet megérzi hogy bámulom. És mikor rám pillant arcán a zavar vicces lenne más esetben. Ha nem én lennék itt tutira szétröhögném magam a szituáció abszurditásán, ám de... jelenleg nem tudom. jelenleg csak baromira ki vagyok akadva.
-  Könyörgöm, mondd, hogy nem te vetkőztettél le… –
Hogymivan?
Pislogok csak, mert erre van erőm. A hangja rekedt és félelem csendül ki belőle. Megéretem. Én még egy értelmes mondatot sem tudok összerakni. Vagyis nem tudtam mostanáig. Szóval csak megrázom a fejem.
- Hozzád nem nyúltam, bassza meg! HOGY A MERLIN TETVES RÁKJÁBA KERÜLSZ TE IDE? Hogyvigyeelhétsügérazocsmányvalagad! -
Najó, eddig tartott a nem akadok ki dolog. Igenis kiakadok. És igenis hangos vagyok. Nem is tudom hogy sikerült rátalálni a hangomra. Minden esetre most bezengi a szobát. Ez annyira... kellemetlen.
És hirtelen nem is bírom nézni őt. Még akkor sem ha nem az ő hibája hogy valahogy ide keveredett. Felkelek és a gardróbba megyek. Hálát adok az égnek, hogy van rajtam alsógatya legalább. Nem foglalkozom a kajakívánságával. Majd a házimanónak leadhatja a rendelést a zsebei kiürítésével egyetemben. Dühösen ráncigálom magamra a kezembe akadó első ruhadarabot. A krémszínű nadrágot meg a fehér pólót. Na nem biztos hogy ez a legjobb párosítás, de letojom. Mára elmegy. Jó lesz. Kiveszem az egyik órát és morcosan pillantok rá. Nem tetszik ez az egész. Utálom az ilyen reggeleket. Mondjuk milyen is? Végtére is sosem volt még olyan eset hogy egy férfival keltem volna fel. Még akkor se ha semmi nem történt. Nagyon remélem hogy ez nem tudódik ki, soha de soha de soha az életben. Mert időközben rájövök, hogy nagyon is tudom milyen ez az ébredés, kibaszottul elcseszett egy fajta. És joggal túrok morcosan a hajamba. Igazság szerint ki sem akarok menni a ruháimnak otthont adó szobából. Nincs kedvem Elliot arcába nézni. Ahogyan jelenleg senkiébe sem. Csak bámulom magam a tükörbe, mikor hallom a csokis süti iránti igényét. Na jó, ami sok az sok!
Bassza meg!
A gondolat epésen ötlik fel bennem miközben csak elindulok. Mérgesen lépek be a szobába, hangosan csapom be magam után az ajtót. Megragadom a ruhájánál fogva, ott ahol érem és a lendület és meglepetés adta erőből a falhoz csapom és felpasszírozom rá. Úgy hogy lábujjhegyre állva éri a lába a földet mindössze.
- HOGY KERÜLTÉL AZ ÁGYAMBA? -
Teszem fel ordítva a kérdést a képébe. Még jó hogy csak mi vagyunk a házban.

[viselet]

Montrego káromkodásaival van tele a hozzászólás!

A fejfájásom mellé aztán remek volt Montrego érzelmileg enyhén túlfűtött reggeli ébresztője. Az ordításától majdnem kiszakadt az agyam, arról nem is beszélve, hogy a látványa sem volt éppen szívderítő. Felőlem aztán akármilyen „jóképű” vagy „sármos” lehet, nem szeretek ilyenre kelni.
Nem is értettem igazán a kiborulását. Ő hozott ide a házába, valószínűleg ő is fektetett le az éjszaka, mert én ugyan semmire sem emlékszem a hopponálás után. Mindenesetre azért hálás voltam, hogy legalább a sérüléseimet ellátta. Erre legalább jó, ha már csendben maradni nem éppen az erőssége hajnalok hajnalán – állapítottam meg.
– Hozzád nem nyúltam, bassza meg! HOGY A MERLIN TETVES RÁKJÁBA KERÜLSZ TE IDE? Hogyvigyeelhétsügérazocsmányvalagad!
A választól összerezzentem. A fülemhez kaptam az egyik kezemet, finoman jelezve, hogy én ugyan tökéletesen elégedett voltam a fejrázással is, amivel még a hangerejének fitogtatása előtt válaszolt. Nem érdekel a túlragozás, sem a tagadás… vagy nem tudom minek tituláljam ezt az érzelmi kitörést.
– Már bocs, de a hangpróbát nem tudnád későbbre hagyni? – érdeklődtem, mikor végre elhallgatott.
Inkább elkezdtem sorolni a kívánságaimat. Lényegében másfél napja nem ettem és ezt most eléggé éreztem is. A kávéhiány pedig egyenesen megőrjített és valószínűleg a tegnapi események mellett ez is okolható volt a fejfájásomért.
Montrego hisztis gyerek módjára vonult át a gardróbba. Valószínűleg nem akarta, hogy tovább bámuljam… nem mintha eddig így tettem volna. Nem érdekelt egyszerűen a látványa és amúgy sem értettem, minek fújja fel ennyire. Az együtt alvás és az együtt hálás nem ugyanazt jelenti, legalábbis az én szótáramban. Aludtam már nála gusztustalanabb ember mellett is, mikor más tolvajokkal együtt dolgoztam. Nem csináltam belőle különösebb rendszert, de kibírtam.
Inkább folytattam a csokis sütinél a témát. Az milyen jó is volna… – ámuldozva huppantam vissza az ágyra, mikor már rajtam volt a nadrágom is. Éppen csak végeztem a gombolással és a hajamat próbáltam normális állapotra rendezni. Már a tiszta zoknimat akartam felvenni, mikor hirtelen becsapta maga mögött a gardrób ajtaját – hát igen, jól ismerem azt a helyiséget.
Minden nagyon hirtelen történt. A falnak szegezve találtam magamat és ez az érzés nem tetszett. Sőt, kifejezetten kellemetlen volt. A fejemet is alaposan beütöttem és éppen csillagokat láttam, mikor megint üvölteni kezdett, mint az állat.
– HOGY KERÜLTÉL AZ ÁGYAMBA?
Először is levegőhöz próbáltam jutni, mit sem törődve azzal, hogy körülbelül a gyomráig lelátok. Ráadásul egy-két nyálcsepp is eltalált, ami nem igazán felelt meg arcmosásnak. Igazából undorító volt, hiszen Montrego alapvető gondolatával ellentétben, szeretek tiszta és illatos lenni… igaz nem olyan módon, mint ő. Feltételezem nála az egyetlen elfogadhatónak nevezett módszer, ha az ember egy adag parfümöt önt magára zuhanyzás után, majd bekap egy marék mentolos rágót.
– Mit tudom én? Biztosan beleraktál – válaszoltam vele ellentétben nyugodtan.
Próbáltam némi értelmet kiolvasni a szeméből, de őszintén szólva nem győzött meg. Szóval ő ilyen barátaival… – állapítottam meg kissé keserűen és közben próbáltam mozgolódni, hogy elengedjen legalább. Tudok durvább módszert is, de én vele ellentétben nem akarom kinyírni azt az embert, akivel túléltem egy dementortámadást.
– Eressz el! – emeltem meg egy kicsit hangomat.
Nem szeretem, sőt egyenesen gyűlölöm, ha valaki rongybabaként rángat ide-oda. Nyilván kisebb vagyok nála – ezt az első találkozásunkkor is feldolgoztam agyilag –, de ettől még nem kéne úgy éreznie, hogy bármi megtehet velem. Nem az ostoba játékszere vagyok, hanem egy ember, akinek fájdalmat okoz azzal, amit művel.
– Nem tehetek róla, hogy az alma miatt velem akartál aludni… – elröhögtem magamat, ahogy ezt kimondtam.
Persze az az érzésem támadt, hogy Mathiast ez nem fogja fel viccként az egészet, de hát olyan jól esett húzni az agyát. Már megszoktam, hogy erőszakos, ha félreérthető helyzetekről van szó… pedig az a tegnapi nagyon jó kis kísérlet volt. Megtudtuk, hogy parfüm formában is tudnak működni a szerelmi bájitalok. A kérdés csak az, hogyan lehet hatásos formába kikeverni.
– Tudod, elég régi volt és rád sokkal több került belőle. Valószínűleg már örökké vonzódni fogsz hozzám, akkor is, ha tagadod… – kacsintottam rá. – De nyugi, nem mondom el senkinek, milyen romantikusan megkérted a kezemet.

*
zene:Avicii- Wake me up

outfit


’Feeling my way through the darkness
Guided by a beating heart
I can't tell where the journey will end
But I know where to start
So wake me up when it's all over
When I'm wiser and I'm older
All this time I was finding myself
And I didn't know I was lost'


~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~

A hozzászólás trágár kifejezéseket tartalmaz!!!

Igazából mondhatjuk, hogy habzik a szám. Nem túl elegáns és baromira nem szép látvány. De hát... sose voltam még ilyen helyzetben. Ez megalázó és undorító is. Nem mintha bármi történt volna. Hisz nem is történhetett tekintve mennyire ki voltunk ütve mind a ketten. Ugyanakkor még a gondolatától is rosszul vagyok, hogy mellette kellett ébrednem. Pláne hogy ha ez valaha kitudódik.... Na nem! Azt már nem. Teszek róla, hogy ilyen ne történjen. Holtbiztos.
És mikor joggal kapom el és tolom a falnak még neki áll feljebb. Hirtelen önti el totálisan a köd az agyamat. Szaggatottan veszem a levegőt, hallom. És a válasza sem segít. Ó dehogy.
– Mit tudom én? Biztosan beleraktál –
Ez az idióta most viccel velem? Mert ha igen, esküszöm nem állok jót magamért. Szívem szerint a nyakánál fogva rángatnám el a másik szobáig, ahova este ledobtam egyetlen határozott hanyag mozdulattal. Valószínű a nyomai is megvannak, hacsak eddigre a házimanók rendet nem tettek.
- Hát kurvára nem a saját ágyamba fektettelek, elhiheted! - ripakodok rá dacosan. Hisztis gyerekként viselkedem tudom jól. Épp úgy, mint a villásreggelin, no de rója fel nekem bárki, ha higgadt tudna maradni a helyemben.
– Eressz el! –
A kérését eleinte figyelmen kívül hagyom. Szemeim összeszűkülnek és vészjóslóan csillognak. Méregetem egy darabig, majd úgy döntök, hogy nem, nem éri meg. Így egy hanyag mozdulattal eresztem le és lököm el félig magamtól. Az ágy felé de nem neki. Igaz a váratlan talpra érkezéstől és a lendülettől elvesztheti az egyensúlyát, hiába nem volt célom az, hogy elessen itt nekem. Undorodva nézek rá. Hihetetlen hogy ennek a seggfejnek mentettem meg tegnap az életét! Vagy meglehet az már ma volt, fene tudja.
– Nem tehetek róla, hogy az alma miatt velem akartál aludni… –
Már épp fordulnék el mikor meghallom a szavakat. Megakadok a mozdulatsorban. Ez önmagában felháborító és bosszantó, de hozzá az a röhögés... Hát ami sok az sok. Vészjósló villámokat szóró tekintettel fordulok vissza. Azt hiszem, acsargok is, mert olyan morgás tör elő belőlem, ami eddig talán sose. És mindez ha nem lenne elég, még folytatja is.
– Tudod, elég régi volt és rád sokkal több került belőle. Valószínűleg már örökké vonzódni fogsz hozzám, akkor is, ha tagadod... De nyugi, nem mondom el senkinek, milyen romantikusan megkérted a kezemet. -
Hát a szavak után, őszintén szólva aki higgadt tud maradni az Merlin szerelmére, vagy totálisan érzéketlen vagy teljesen idióta és csipetnyi büszkeség sem szorult belé. Evidensen nem ez az ember vagyok és természetesen O'Mara jól tudja. Szinte szántszándékkal tapint rá a gyenge pontomra. Valahol belül mélyen nagyon jól tudom ezt. Teljességgel tisztában vagyok vele. Mégsem tudok elvonatkoztatni. Egyszerűen képtelenség. És hát valahol már nem is akarok. Túl vagyok a józan ész minden határán. Így hát a kacsintása már csak olyan hab a tortán, ami abszolúte nem kéne. Ráadásul mindezt megfejeli az a tény, hogy sosem akartam enni ebből a tortából.
Így hát mondhatjuk hogy fejjel megyek a falnak. Esetemben épp neki. Valószínű vállal találom el a gyomorszáját, ha esetlegesen elugrik. Akkorát úgysem tud, mert nincs hely. Nagy a szoba de a bútorok bekorlátozzák a mozgását. Ha pedig nem mozdul, akkor esélyesen a földre is viszem lendületből. És amint rajta vagyok (mert fél perc múlva már felette görnyedek) ütésre emelem ökölbe szorított kezemet. Épp úgy, mint annak idején a mocsokban és a sárban. Ott a sikátorban Londonban. Nem is tudom mi gátol meg abban, hogy behúzzak neki egyet. Az biztos, hogy nem a kaján vigyor az arcán. Mégis van valami, ami megakaszt. Talán a tegnap este. Nem, nem a 'lánykérés'-es jelenet. Azt exmemoriamoznám az életemből (ha már lúd legyen kövér, nem?) Sokkal inkább a patrónus, ami fényesen villódzva kelt életre. És ahogy rátekintek dühtől eltorzult arccal, újra eszembe villan a kép. Érzem hogy az öklöm megremeg. Az erek kidüllednek olyan erővel szorítom össze a kezem. Aztán végül egy perc eltelte múlva elernyed a satuerős szorításom. A karom lehullik magam mellé, másik kezem, ami eddig a mellkasánál fogta le őt csak lök rajta egy erőteljest. Legalább ennyi fájjon neki. Aztán a következő percben felállok.
A fene megint elragadtattam magam!
- Undorító vagy.Tégy meg egy szívességet! Tűnj el a házamból, de gyorsan! -
Közlöm durván, sértetten. Nem fordulok felé, háttal állok neki. Képtelen lennék az arcába nézni. Annyi mindenen keresztül menve még mindig itt tartunk. Pedig azt hittem már ismerem. Nos súlyos tévedés. Nagyon súlyos.

[viselet]

Montrego káromkodásaival van tele a hozzászólás!

– Hát kurvára nem a saját ágyamba fektettelek, elhiheted!
Felmordultam a mondatra. Éppenséggel be is szóltam volna valamit szívesen, de eddigre már inkább a szabadulásomra koncentráltam. Montrego ugyanis ilyen apróságokon, minthogy ki melyik ágyban van, legalább annyira felkapja a vizet, mint egy hisztis nő. Felfogtam én, hogy éppen ballábbal kelt, mert Lyanáról álmodott, aki nem jár vele – mint azt tegnap megtudtuk.
Szerencsére elengedett és még a lökése sem volt elég ahhoz, hogy elessek. Sikerült megtartanom az egyensúlyomat, ami kellemes meglepetésnek bizonyult az előző napi gyengeségem után. Valamivel elégedettebben emeltem vissza a tekintetemet Montregora.
Csak úgy dőlt belőlem a szó, aminek a következmény az volt, hogy a vállával gyomorszájon vágva a földre taszított. Már megint felettem volt, mint a londoni sikátorban, de ezúttal a fájdalom ellenére nem kiborultam, hanem egyszerűen elröhögtem magamat. Nem érdekelt, ha megüt, nem ő lenne az első és az egyetlen, aki hozzám ér már így. Nála biztosan ilyen a barátság.
– Biztosan ekkora ügyet akarsz kerekíteni abból, hogy a barátod az ágyadban aludt? – kérdeztem kissé gúnyosan.
Nem válaszolt, csak tartott az öklét, de a lendület már régen kiveszett a mozdulatából. Fogalmam sem volt róla, hogy mi játszódik le éppen a fejében. Valamiféle furcsa csillogást láttam ugyan a szemeiben és az az érzésem volt, mintha nem is engem nézne valójában. Egy kicsit ugyan megnyomta a mellkasomat azzal a kezével, amelyikkel leszorított, de nem különösebben okozott ezzel fájdalmat.
Ahogy leszállt rólam, azonnal felültem és a gyomrom feletti terültet simogattam. Az jobban fájt, hiszen alaposan eltalált a vállával. Ha nem így lett volna, lehet nem is tud ledönteni a lábaimról, egészen visszanyertem az erőmet a korábbi állapotokhoz képest. Sőt, mintha egy kicsivel több is lett volna.
Lassan álltam a talpra és nem is figyeltem mit művel.
– Undorító vagy. Tégy meg egy szívességet! Tűnj el a házamból, de gyorsan!
Erre a mondatra fordultam csak felé. Háttal állt nekem és még mindig áradt belőle az a gőgös sértettség, ami állandóan. Már őszintén kezdtem unni, ezért felvettem a zoknimat is és a táskámért nyúltam. Nem fogok neki könyörögni, hogy a tegnap után legalább értse, ha viccelnek vele… nem kell az életet olyan fene komolyan vennie. Mégis mi baja lesz, ha velem van egy ágyban? Semmi, nekem sem esett tőle különösebb bántódásom, habár a felsőtestemet… meg a többi részemet sem mutogatom éppen szívesen neki.
– Jó – mást nem tudtam kinyögni és ezt is csak hosszú percekkel később sikerült kipréselnem magamból.
Sóhajtva vettem a vállamra a táska pántjait. A benne lévő kincs mennyiségtől egy pillanatra majdnem elveszítettem az egyensúlyomat. Alaposan tele pakolta – gondoltam és megköszörültem a torkomat egy pillanatra.
– Ne aggódj, már megyek is – mondtam keserűen. – Sok sikert a kincsek eladásához, meg a gőgös hisztidhez… biztosan van, aki értékeli.
Elindultam a szobaajtó felé. Már a kilincsen voltam a kezem, hogy lenyomjam. Még egyszer visszanéztem felé. Sejtettem, hogy még mindig háttal találom majd, amit duzzogva arra gondol, mennyire nem is volt őszinte a tegnap vége. Talán részéről nem is volt, részemről meg… nem érdekel! Van elég bajom anélkül is, hogy a dráma királyfi legyen a haverom.
Sóhajtva nyomtam le a kilincset és téptem fel az ajtót.
Mondani akartam még valamit, de inkább nem tettem. Nem volt értelme újra és újra elmondanom neki, hogy mennyire túlreagál mindent. Ha én minden rossz indulatú megjegyzésén felkaptam volna a vizet, akkor most ott feküdne sóbálvánnyá változtatva a Kilchurn kastély kastélyban és én nem bánnám egy percig sem.
 Egyszerűen csak sóhajtottam egyet és átléptem a küszöböt.

*
zene:Avicii- Hey Brother

outfit


’What if I'm far from home?
Oh brother, I will hear you call!
What if I lose it all?
Hey brother! There's an endless road to rediscover'


~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~

A hozzászólás trágár kifejezéseket tartalmaz!!!

– Biztosan ekkora ügyet akarsz kerekíteni abból, hogy a barátod az ágyadban aludt? –
Ez most kérdés? Elég egyértelműen igen a válasz. Egy hatalmas, giganagy igen! Tekintve, hogy ez azért lehet csak ennyi volt, de a rossz nyelvek biztosan többet képzelnek bele. Igaz, tény, hiperérzékeny vagyok a pletykákra. De hát egy Charisma Belbyvel élek egy fedél alatt!!! Igaz nagy az a kastély, de még is sem eléggé. Így is maximálisan megkeseríti a hétköznapjaim java részét. Így is szívjuk a fogunkat Clemmel, hogy hol lopva, hol titkon úgy tölthessünk el egy egy félórát, ahogy leginkább nekünk jól esik. És még így is rendszerint a hátam mögé kell pillantgatnom, nehogy meglássam a pletykakirálynőt. Szóval, ha ez vagy bármi hasonlatos kitudódna valahogy valaha valamilyen elcseszerintett módon, hát nekem tutira befellegzett. És az iskola ilyen téren a kisebbik gond. Ott van a birtokigazgatás és a derbiztetés is. A közéleti megjelenésben ennek ugyanúgy súlyos nyoma lesz. Ezt ő, ostoba mihaszna tolvajként fel sem fogja. Ennek számomra ára van. Még akkor is ha semmi nem történt voltaképp az ég egy adta világon, mindössze egy ostoba félreértés és balul elsült véletlenség.
De hát várhatom, hogy megértsen? Ugyan dehogy... képtelen rá azt hiszem. Szimplán azért mert sosem mozgott ezekben a körökben. Nem tudja mennyire érzékeny minden az üzleti életben. Mennyire kényesek és problematikusak az emberek. Az üzletfelek vesztése pedig közel sem a célom. Inkább figyelmen kívül hagyom a szavait. Nincs értelme magyaráznom neki azt, amihez semmi köze.
– Ne aggódj, már megyek is –
Helyes!
Gondolom magamban és egy morgás tolul fel belőlem. Igen, ez a végszó nálam. Menjen csak. Nem fog hiányozni. Cseppet sem.
– Sok sikert a kincsek eladásához, meg a gőgös hisztidhez… biztosan van, aki értékeli. -
A szavaira meghűl bennem a vér. Basszus! Erről az 'aprócska' részéről a dolognak totál megfeledkeztem. Hogyafenevigyeel....!
Morgok magamban valamit, talán acsargok is hozzá. S mikor már épp átlépi a küszöböt fordulok meg. Villámló tekintettel pillantok felé és teszek utána két lépést.
- Várj! -
Vakkantom élesen a parancsot felé, ellentmondást nem tűrően. Biztosan megáll ha másért nem is a durva hangszínem, miatt. Elég durva... túl durva. Érzem hogy nem így akartam,d e hát az indulatok még mindig bennem tombolnak. Összepréselem a szám és megköszörülöm a torkom. Majd csak ezután folytatom, mert sikerül némileg lehűtenem önnön kedélyállapotomat.
- Úgy értettem várj még. -
Már kedvesebb a dolog, de még mindig ellenséges kissé. Távolságtartónak meg abszolúte az. De megbocsátható ez ha belegondolunk abba hogy életem egyik ritkaszar reggelén vagyok túl.
- Segítened kell eladni a szajrét. Nekem... nincsenek kapcsolataim. -
Tárom szét a kezem megadóan. Sosem forogtam alvilági körökben és maximum a Zsebpiszok közbe tudnám elpasszintani, ahol Borgin jókora summát akasztana le rólam. Mondjuk még ez is jobb, mint a semmi,d e evidensen inkább Elliot kapcsolataira bíznám a dolgot.
- Plusz, én segítettem neked. Megmentettelek. Ennyivel tartozol. - vonom fel a szemöldököm cinikusan és összefűzöm a kezeim magam előtt. Dühös vagyok, morcos és éhes. Hisz semmit nem ettem már legalább nyolc órája. És még ilyenkor is bizniszelni? Megáll az eszem...! Az biztos hogy könyörögni nem fogok neki. Szóval vagy kötélnek áll vagy merlin veled tolvajkám!

[viselet]

Montrego káromkodásaival van tele a hozzászólás!

Nem különösebben zavart meg Montrego morgolódása abban, hogy a kilincsre tegyem a kezemet. Finoman le is nyomtam, hogy aztán kilépjek az ajtón és magam mögött hagyjam remélhetőleg örökre. A düh csak úgy tombolt bennem a gondolattól, hogy egy ilyen hisztérika mellett kellett ébrednem. Nyilvánvalóan komoly baja lesz attól, hogy mellettem aludt, ráadásul senki sem látta.
– Várj!
Úgy mondta ki ezt a rövidke szót, mintha parancsot akarna osztani nekem. A hideg kirázott a gondolattól, hogy éppen ő akarja megmondani nekem, mit tegyek. Hát azt majd én eldöntöm egyedül, nélkül, nincsen sok köze hozzá. Ha akarom kisétálok ezen az ajtón és meg sem állok Londonig.
– Úgy értettem várj még.
Még mindig ugyanaz a sértő hangszín volt, amitől képes lettem volna a falramászni. Kérdő tekintettel fordultam felé, de a lábaim már a küszöbön voltak. Készen álltam a távozásra, egyszerűen csak szórakoztatónak találtam megvárni a válaszát, miért is kéne itt maradnom. Már vérig sértett, meg akart ütni és utána még maradtam volna vele, hogy aztán együtt boldogan bejárjuk a kocsmákat, ahol el lehet adni ezt-azt? Lehet, hogy csak egy mocskos tolvaj vagyok a szemében, de tartás még bennem is.
– Miért is kéne maradnom? – kérdeztem az idegességtől remegő hangon.
A kezeimet ökölbe szorítottam. Kívülről biztosan úgy festettem, mint egy mogorva óvodás, akitől elvették a fagyiját. Nem érdekelt! Egyszerűen csak szerettem volna kimutatni, hogy mennyire megalázóan bánt velem, pedig éppen csak túléltem egy kisebb dementor támadást. Hálás voltam neki, beleegyeztem, hogy legyünk barátok… és ez a hála. Ritka szarul esett, főleg azok után, hogy annyi keserűség maradt bennem az éjszakáról. Az összes rossz emlékem megint frissnek tűnt, egyszerűen csak szerettem volna újabb nyugalmat.
– Segítened kell eladni a szajrét. Nekem... nincsenek kapcsolataim.
Mélyen szívtam be a levegőt. Nem ütöm meg! Nem ütöm meg! – ismételgettem magamban a szavak, de egyre nehezebben ment. Nem tudtam koncentrálni. Nem tudtam normálisan lélegeztetni sem. Egyenesen fújtattam, mint egy bika.
Keressél magadnak, öcsém kapcsolatot! – akadtam ki és már fordultam is volna el, hogy kilépjek az ajtón. Nem számítottam erre, hogy még egy ilyennel próbálkozik. A zsarolás nem igazán volt Montrego műfaja, legalábbis eddig nem gondoltam volna.
– Plusz, én segítettem neked. Megmentettelek. Ennyivel tartozol.
Pont leszarom – jött azonnal a reakció, ám nem mondtam ki hangosan. Egyszerűen megmerevedtem a mozdulatban. Kellett egy pár perc, hogy felfogjam: ezt tényleg kimondta.
Visszanéztem rá megint és éreztem, hogy a sértettség most már leolvasható egyértelműen az arcomról. A hang, ami arra biztatott, hogy ne üssem meg, hirtelen elhallgatott és egy másik érzés váltotta fel. Egy dühös, vérszomjas érzés, amit csak azért tudtam elnyomni, mert még képben volt a józan eszem is, valahol az indulatok mögött.
– Szóval tartozom neked? – érdeklődtem.
Közben levettem a táskát a hátamról. Az ujjaim már a cipzárral bajlódtak. Ügyetlenül ráncigáltam, majd kiöntöttem a tartalmát. Nem érdekelt, hogy minden szanaszét gurul. Törlesztettem a tartozásom – gondoltam és egyenesen Montrego szemébe néztem.
– Tessék, ez megteszi? – kérdeztem.
Az indulatok egyre erősebben tomboltak bennem. Megindultam felé, az üres táskát eldobtam és mikor közvetlenül előtte álltam, lendítettem a jobb karomat. Nem érdekel, megütöm! – határoztam el magamat.
Csak az futott át a gondolataimon, hogyha ő bárkit is a barátjának nevez… mert hát előzőnap ez történt, akkor azzal úgy bánik, mint a szeméttel? Ha erre vágyik keressen egy házimanót vagy egy rabszolgajelöltet. Hát nem, velem nem fog így viselkedni és nem érdekel, ha egy fillér sem jut a kincsből. Az a gyönyörű fülbevaló, amit magam emeltem el úgyis ott van a kabátzsebemben. A többit tartsa csak meg.

*
zene:LP- Bleed it Out

outfit


’Truth is you can stop and stare
Bled myself out and no one cares
Digging deeper just to throw it away
I bleed it out'
RIP Chester

~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~

A hozzászólás trágár kifejezéseket tartalmaz!!!

A kérdése szikraként pattan közöttünk. Igaz, nagyon igaz. Miért is kellene? Számtalan okot sorolhatnék fel. Számtalant. Ám eleinte egy sem jut eszembe, Egyetlen egy se kivéve a legutolsót... a legnyomósabbat. A legerőteljesebbet. Legalábbis ez az ami eddig összeköt minket. Akár tetszik neki, akár nem. Valahol emiatt örülök. Noha ez most cseppet sem látszik. Ó nagyon nem.
– Szóval tartozom neked? –
A kérdésbe rengeteg indulat szorult. Kegyetlenül sok, ami meglep. Eddig szinte soha nem tudtam kihozni a sodrából. Szinte soha nem sikerült fogást találnom rajta. És jelen pillanatban nem vártam hogy siker koronázza kísérletemet. Igazából nem is tudatos vagy szándékos volt ez. Csak úgy... hát megtörtént. Arcom rezdüléstelen marad, mindössze szemöldököm siklik fel a jelenet láttán. Mert hát mint egy hisztis nő aki tányérokat dobál úgy kezd el viselkedni. Cserébe ő legalább nem az én fejemhez vágja a cuccot hanem ki a táskából egyenesen a padlóra. És a gravitáció jótékony hatásának köszönhetően hangos csörömpölés közepette minden talajt is ér. Csörrenve csattogva érkeznek meg és gurulnak szerte és széjjel. Nem mintha különösebben érdekes lenne a dolog, na de... én aztán nem szedem össze és még egy pálcasuhintást is sajnálom rá. Az ő mocska! Bassza meg!
– Tessék, ez megteszi? –
Szinte az arcomba sziszegi a szavakat. Húha... hát tényleg határt léptünk. Igazság szerint ennek örülnék ha nem épp nekem indulna mint egy dúvad. Nem tartok tőle, kisebb is és én kétszer akkora vagyok. Ha esetleg meg akarna ütni ki tudnám védeni (többnyire) habár a tolvajjal ujjat húzni... nem bölcs dolog. Én meg voltam akkora batár nagy balga hogy barátkozni akartam. Vagy hát legalábbis elkísértem és megmentettem. Lehet itt volt a hiba. Lehet hagyni kellett volna hogy a dementor kiszívja az utolsó csepp lelket is belőle. Akkor semmi gondom nem lenne ma reggel.
Vagy de. Mert én sosem voltam kegyetlen. Undok igen, önző csak-csak. Na de hidegvérű gyilkos? Nem. Ha öltem (mert gondolom megtetettem bár erről hála merlinek dunsztom sincs) nem hiszem hogy szántszándékkal műveltem. Maximum valami olyan eszméért nemesebb célért, aminek volt értelme. És szentül hiszek benne hogy nem ártatlant  küldtem jobb létre. Ám jelen esetben Elliotra egyik sem igaz. Így hát rá kell jönnöm, nem bánom hogy a patrónus előtört ott akkor a pálcámból. Az én patrónusom. A szilaj ló, ami megmentette a seggünket. Mert az enyémet is nemcsak az övét. És igazából neki köszönhetem hogy sikerült., Hgy felismerhettem ezt az oldalamat (mert magával rángatott a dementortanyára). Habár tény hogy Clem nélkül sem jött volna össze, vagy... Lya képe még mindig nyugtalanító kis pont a tudatom legmélyén. Eszembe jut Elliot felkiáltása és Lya illatának felidézése aztán meg közvetlen a patrónus villanása. Elfog a kétség újra, mi is történt ott akkor. De ezt nincs időm már végiggondolni, mert O'Mara előttem terem. És nem is az ő feje az ami beölti a teret hanem a felém közeledő ökle. És csak annyi időm van, hogy félig sikerüljön kioldalaznom előle. Marokra szorított ujjai még így is a lendülettől vezérelve erőteljesen állkapcson vágnak, amitől felserken a szám széle. Igazából eleinte a meglepettség lesz úrrá rajtam. Hirtelen köpni-nyelni nem tudok. mert... megütött! Épp ő! És engem!
Na nem mintha nem érdemelném meg, miután én majdnem másodjára vertem agyon. Vagy harmadjára? Ugyan mégis ki számolja! Na de azért ez mégis csak sokkoló. Pláne hogy fél másodperc után berobban a tudatomba a fájdalom is. A kis receptorok jeleznek hogy gond van. De az ösztön felülkerekedik azon hogy ezen parázzak. Inkább csak lendületből elkapom a kezét és lefogom. Erősen tartom míg a másikkal a vállánál tolom vissza. Kivárok egy fél percet hogy lenyugodjon. Közben a vasas így a számba keveredik. Érzem ahogy feldagad az alsó ajkam. Remek. Mocskos remek!
- Neked teljesen elmentek otthonról, ember? - förmedek rá csöppet sem kedvesen. Mondjuk ilyen szituációban ő sem lenne az, ahogy sosem volt. Kiköpök egy adag véres nyálat a földre az ágy mellé. Áh fúj!
- Ahelyett hogy lemennénk reggelizni komolyan verekedni akarsz? Velem? Szívesen eltángállak büdös káposzták nélkül is. Tiszta mérkőzésben úgyis veszítenél...! -
Gonoszkás vigyor jelenik meg az arcomon, de végül csak elengedem. Mikor ellépek tőle rápillantok jelentőségteljesen.
- Ám sokkalta jobb lenne ezeken túladni. Mihamarabb. Mert hát te mondtad hogy átkozottak. Lehet emiatt a szexi karkötő miatt másztál az ágyamba. -
Emelem fel az egyik csillogó arany és rubinköves darabot. Egy fél percig nézegetem forgatva ujjaim között majd felé dobom.
- Ennyit arról kire volt nagyobb hatással az alma meg a löttye! -
Közlöm nyersen utalva az előző beszólására. Aztán inkább bosszúsan az ajtó felé indulok. Amikor a küszöbhöz érek megtorpanok.
- Takaríts fel, addig megnézem mi van a reggelivel. - vakkantom az utasításokat és már indulnék ki amikor mégis csak eszembe jut még valami.
- Ja és csak azt, amit széthánytál. A többi cuccomat örülnék, ha nem fújnád meg. -
Mondjuk a ruháimat. Ki tudja még akár alsógatya fétise is lehet. Nekem mindegy csak ne engem pakoljon ki. Azzal durcásan a számat piszkálva indulok le a lépcsőn a konyhához. Közben pedig azon tűnődöm hogy lehetett ennyire elfuserált egy reggelem. Mert ilyet még nem pipáltam.

[viselet]

A hozzászólásban lehetnek "csúnya" szavak!

A csuklómba iszonyatos fájdalom nyilallt, ahogy az öklöm becsapódott Montrego állkapcsába. Az érzés mégis felülmúlhatatlan volt, mintha csak évek óta vágytam volna arra, hogy alaposan bemossak neki. Egy pillanatra pedig értetlenség ült ki az arcára, amitől egyenesen vigyorognom kellett volna… de valami megakasztott.
Még pedig az, hogy az indulat újabb ütésért követelőzött bennem. Ismét megemeltem a jobb karomat és ütni akartam, de ezúttal nem volt ilyen szerencsém. Montrego elkapta a csuklómat, a másik kezével pedig a vállamnál taszított meg annyira, hogy elvesztettem a lendületemet, az erőt, amit az ütésre szántam.
Lihegve néztem a szemébe. Nyugalom! – próbáltam biztatni magamat, mielőtt még belerúgtam volna valahol, ahol tuti fáj. Morogva próbáltam erőt venni magamon és legyűrni az indulatokat, amik még mindig erőszakosan akartak kitörni. Nem akartam annyira megverni Montregot, de ez az egy már járt nekem. A legtöbb esetben szándékosan nem védekeztem és most még a csuklóm megdagadás is ért annyit, hogy ezt megtegyem. A zsarolást gyűlölöm, mindennél jobban és ezt neki is meg kell tanulnia, ha jóban akar velem maradni.
– Neked teljesen elmentek otthonról, ember?
A kérdést követően véres nyálat köpött a föld mellé. Undorodó képet vágtam… és még hogy én vagyok mocskos. Sosem tennék ilyet lakáson belül, akármennyire is képen vágtak pár perccel korábban. Fúj… – fintorogtam még egyszer.
– Ahelyett hogy lemennénk reggelizni komolyan verekedni akarsz? Velem? Szívesen eltángállak büdös káposzták nélkül is. Tiszta mérkőzésben úgyis veszítenél...!
– Bocs, de elment az étvágyam miattad – válaszoltam enyhén gúnyosan.
Nem érdekelt az a béna, gonoszkodásnak szánt vigyor a képen. Úgy nézett ki, mint egy gyerek, aki keménykedni akar… mindig is olyan volt és ez zavart benne. Még mindig hangosan kapkodtam a levegőt, a dühtől, amiről ő persze próbálta elterelni a figyelmemet.
– Ám sokkalta jobb lenne ezeken túladni. Mihamarabb. Mert hát te mondtad hogy átkozottak. Lehet emiatt a szexi karkötő miatt másztál az ágyamba.
Nem néztem az ékszerre. Nem érdekelt, ahogy felém dobta. Hagytam, hogy a mellkasomnak ütközzön, majd a földre hulljon. Egy kicsit fájt a becsapódás helyet, de nem akartam hagyni, hogy elterelje a figyelmemet a történtekről. Döbbenet, hogy én „koszos tolvaj” létemre tisztességesebb vagyok, mint ő. Sosem zsaroltam volna meg ilyesmivel, még akkor sem, ha tényleg megmentettem az életét. Én is megtettem és hányszor hoztam fel? Hagyhattam volna átázott ingben megfagyni az utcán, miután elájult, de nem… ott maradtam vele, összeszedtem és hazahoztam. Éppenséggel lett volna jobb dolgom is.
– Addig örülj, míg hatással van rám az a lötty… – morogtam, nem érdekelt, hogy esetleg nem hallja.
Elindult az ajtó felé, én meg csak bámultam utána értetlenül. Nem értettem, mire készül, de amint a küszöbhöz ért, visszafordult és érkezett a magyarázat: – Takaríts fel, addig megnézem mi van a reggelivel.
Most komolyan: Ki a francot érdekel a reggeli? Engem ugyanis csak két dolog foglalkoztatott abban a helyzetben. Egyrészt, hogy neki nagyon fájjon, másrészt meg akartam tőle szabadulni. Már túllépte azt a határt, ami után lekenyerez egy adag kajával… és persze, hogy pont ebben a pillanatban kellett korognia a gyomromnak. Egy csokitortát szívesen ettem volna… vagy házi csokipudingot.
Lehajtottam a fejemet és megsimogattam a morgó gyomromat.
–  Ja és csak azt, amit széthánytál. A többi cuccomat örülnék, ha nem fújnád meg.
– Kell a hóhérnak a cuccod… – mondtam és szerencsére elindult végre kifelé.
A kincseket egy pálcaintéssel a helyükre tettem, az az vissza a táskába. Nem egy nagy dolog, pillanatok alatt megvan. Nem vagyok jó sem a pakolásban, sem a takarításban, de ez a része már egészen működik. Egyik nap még a zoknikat is sikerült összepárosítanom odahaza, szóval határozott fejlődést mutatok a mágia minden területén.
Ezután sétáltam csak az ágyhoz és fogtam meg Montrego párnáját, amire korábban a nyálát folyatta. Beledobtam a köpetébe. Végre elégedett vigyor ült ki a képembe.
– Remélem ettől is annyira undorodsz majd, mint tőlem, te kis… – inkább elharaptam a mondatott.
Elindultam kifelé, szerencsére az egyik szoba ajtaja mellett megpillantottam a bakancsomat, aminek a tetejére volt dobva a kabátom. Odasiettem, hogy felvegyem a fényesre pucolt lábbelimet. Csak ezután nyúltam be a kabátzsebbe, amiben még mindig ott voltak a fülbevalók. Ez valahol megnyugtatott, hiszen az illat és a tisztaság alapján azzal is foglalkozott egy házimanó.
Montrego keresését folytattam és reméltem, hogy valami nagyon édes dolog társaságában találom. Mondjuk egy jó erős kávénak is örültem volna, mert már napok óta nem ittam és a fejemben valami furcsa, nyomáshoz hasonló érzés uralkodott.
– Hol a kajám? – kérdeztem, mikor végre rábukkantam.

*
zene:LP- Bleed it Out

outfit


’Truth is you can stop and stare
Bled myself out and no one cares
Digging deeper just to throw it away
I bleed it out'
RIP Chester

~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~

A szavak igazság szerint fájnak. Pláne tőle. De evidensen jogosak. Nincs jogom felróni neki a visszavágást, sőt.. igazság szerint baromira megérdemeltem. Más kérdés hogy ez semennyire nem segít. Így, mivel amúgy sem tudnék mit kezdeni a helyzet adta rossz érzéssel, szimplán elengedem. Mind a rossz érzést mind a szavait. Egyszerűbb figyelmen kívül hagyni, mintsem azonosulni vele. Vagyis hát egyszerűbb lenne, ha nem marnának mélyen bele a tudatalattimba, hogy mint valami ostoba rühes macska ott csimpaszkodjon rajta. Mert igenis zavar hogy így viselkedik még akkor is ha teljesen jogos. Mondjuk az is igaz hogy nekem sincs étvágyam miatta… meg a tény miatt hogy az ágyamba kelt. Na de ezen már túltettem magam… azt hiszem. És többnyire.
Így a többi megszólalása kapcsán is úgy teszek, mint az imént. Szimplán nem reagálok rá. Mert hát minek? Minek adjam alá a lovat? Minek értsek egyet hogy a lötty így vagy úgy de akaratunkon kívül befolyásolt? Épp elég kínos ez így is. Nem kell még jobban megnehezíteni az amúgy baromira undorítószituációt. Mert én annak érzem még most is. Még annak ellenére is hogy baromira igyekszem a kezdeti (hozzáteszem jogos) kitörésem után menteni a helyzetet és nem kimutatni.
Valahol megnyugtat az, mikor kirobogok a szobából és magam vagyok. Szinte élvezem a fél pillanat adta csendet. Ez más esetben abszolút frusztrálna, szinte már-már megőrjítene, ám most üdítően hat. Minden olyan normálisnak tűnik hirtelen… aztán rájövök hogy mégsem. Hisz egy tolvaj kelt az ágyamban. Mellettem. Szentséges….!
Inkább elterelem a figyelmem mégpedig azzal hogy a lépcsőn letrappolva megállom hogy ne a szalonba forduljak, mint amit amúgy ilyen frusztrációval teljes pillanataimban szoktam, hanem a konyhába siessek. Utasítást vakkantok az előbukkanó manóknak és a reggeli illata hamar betölti a konyha terét. Nem is foglalkozom különösebben semmivel, hisz minden kontroll alatt van. Tulajdonképpen magam is megcsinálhatnám, tekintve hogy egész sokszor szoktam Blaire-el együtt itt sürögni. Néha őt kifejezetten megnyugtatja a főzés és engem is sokszor becsábít magával. Most is puszta kézzel kapok le egy poharat a polcról és narancslevet öntök bele. Az ital hangosan zubogva tölti ki a üvegtestet és mire tele van addigra a manók is befejezik a terítést. Kipillantok a konyhaablakon, az istállókra és a környező mezőkre. Eszembe jut mennyire idegen volt a ház egészen a múlt karácsonyig. Hogy mennyire nem éreztem itthon magam. Na és hogy mennyire kötődöm most már hozzá. Valahol ez mosolyt csal fáradt arcomra, ami gyűrött és álmos és morcos és teljesen bezsibbadt így megdörzsölöm miközben a poharat a számhoz emelem. Aztán persze mire már épp elfelejtenék úgy igazán mindent, na hát pont addigra kell visszarángatni a kellemetlen valóságba. Mert miért is ne?!
– Hol a kajám? –
Elliot hangja berobban és szinte fülsértő. Nem azért mert ordít (habár lejjebb vehetné a hangerőt ez tény) hanem mert annyira megfeledkeztem róla már hirtelen, hogy esküszöm ugrok egyet. Valószínű ezt észreveheti, de nem érdekel. Valamiért már ez sem zavar. Ezer okom van elmerülni a kusza gondolataimba és emlékeimben (abban a kevéskében) és igenis szar érzés onnan kizökkenteni. Neki meg mindig sikerül. Morcos de kivételesen nem haragvó pillantást lövellek felé. Ujjaim közé fogom a poharat majd biccentek az étkező irányába, amit már egyszer látott. Ó naná hogy látta, azon az ominózus villásreggelin. És ettől a tényállástól beugrik Lya, az itt elcsattant félig igaz csókunk ami túlzottan reménykeltő volt és jelen helyzetben már túlzottan fáj is. Általa pedig a tegnap esti dementoros patrónusos kavarodás. Szinte zsong a fejem, ami azért fura mert még másnaposan sem szoktam ennyire tompa lenni. Remélem hogy a gyümölcslé segít, legalább annyiban hogy elveszi a keserű ízt a számból, bár félek, ez is olyan hiú ábránd, mint az összes többi amit mostanság dédelgetek.
- Már megterítettek! –
Indulok el, s belépve az étkezőbe a fény szikrát vet a csilláron, amitől kissé hunyorognom kell. Fél percnél nem kell több hogy ismét éles egyen az összkép. A hosszú asztal, fehér abrosz, a két fős teríték, a virág az asztalközépen. Elegáns talán már túlzottan is, mint mindig. Elnézem és elmosolyodom. Az asztalfőhöz lépek felemelem a kést. Megvizsgálom majd komoran bólintok. Jó. Pont jó. Kivetnivaló nincs benne, hibátlan. Akárcsak a halom kaja, ami ott van. Minden féle akad, amit csak akarhat az ember.
Elliotra pillantok, félig kíváncsian de jórészt pókerarcot vágva. Kíváncsi vagyok mit reagál a látványra és mit cselekszik. Mennyire egy jól nevelt tolvaj?
- Mondd csak a csokornyakkendőim mind megvannak? Vagy újabbat soroltál be a ruhatáradba? –
Vigyor terül szét az arcomra. Csak nem tudom megállni hogy ne piszkálódjak.
- Igazából kipakoltatnám a zsebeid… - vallom be neki kajánul, de végül csak intek hogy üljön le. Már ha akar. Már ha tényleg nem ment el az étvágya miattam. Épp miattam.. nevetséges!

[viselet]

A hozzászólásban lehetnek "csúnya" szavak!

Montrego nagyon hülyén néz ki, mikor megijed. Láttam, ahogy megretten a hangomtól, az egész testén végig fut a remegés és talán, ha nem utáltam volna éppen baromira, akkor kiröhögöm. Ezt most nem tettem meg. A morcos pillantást viszonoztam és még talán vicsorogtam is – de lehet ezt csak képzeltem, ugyanis szokás szerint olyan gondolatok jutottak az eszembe, hogy: fogom magamat és itt hagyom a fenébe öröke.
– Már megterítettek! – közölte a tényt.
Megvártam, míg magához veszi a poharát, aztán átsétáltam vele az étkezőbe. Szinte bántotta a szememet az a csillogás és giccsparádé, amit egy puszta reggelihez való megterítés jelentett ebben a házban. Ha valahol nem akartam lenni ma reggel, akkor az ez a hely. Mégis leültem az asztal mellé, miután őnagysága is helyet foglalt az asztalfőn.
Ki a franc eszik ennyi gyümölcsöt? – gondolkodtam el, ahogy végig néztem a választékon. Gyűlölöm az ilyesmit, hiszen ez nem igazi étel és az is csak hitegetés, hogy lehet vele pótolni az édességet. Talán pont az ilyen gondolatok borzasztottak el a csokiba mártott eper láttán.
Egyelőre inkább csak kávét töltöttem magamnak. Biztos voltam benne, hogy alaposan magamhoz kell térnem, ha Montregot el akarom viselni. Ráadásul még keresni is kell valami barmot, aki átveszi azt a sok aranyat… már ha nem veszünk össze megint és léphetek végre le. Végül is Mathias bebizonyította, milyen ember és nem hiszem, hogy valaha változni fog róla a véleményem a zsarolás után.
– Mondd csak a csokornyakkendőim mind megvannak? Vagy újabbat soroltál be a ruhatáradba?
A kérdésre felé fordultam, de hirtelen csak egy szúrós pillantásra futotta. A húga kérésére nem fogom visszaadni a kedvenc darabját. A többiről pedig nem tettem hasonló ígéretet, de a gyűjtemény legjobb példánya nélkül nem hinném, hogy értékelné. Ezért nem is terveztem hasonlót tenni.
– Biztosan megvannak még… – rántottam meg a vállamat, az arcomon egy fintor futott végig. – Ne aggódj, majd akkor viselem őket, hogyha véletlenül összefutok veled. Akkor legalább a kapcsolatot tarthatod velük.
Gúnyos voltam, mert ezt érdemelte. Mellesleg részemről nem terveztem újabb találkozót, legalábbis a mai nap fejleményei után. Felőlem aztán egyedül is megoldhatja a hülye emlékeinek a visszaszerzését.
Nem tetszett az a gonosz vigyor a képén, sejtettem, hogy megint oda akar szúrni.
– Igazából kipakoltatnám a zsebeid…
Letettem a csészét, de olyan erősen, hogy a kávé kifolyt a terítőre. Biztosan az egyik ostoba manója kiszedi majd a foltot, így nem különösebben érdekelt.
Mathias felé fordultam és a kezem, ami éppen csak elengedte a kávét ökölbe szorult. Kénytelen voltam így tenni, hogy ne remegjen az egész testem az indulattól, amit a szemétkedése váltott ki belőlem. Nyeltem egyet, hogy ne törjön ki belőlem valami olyan szó, amivel aztán biztosan egy életre megsérteném. Igaz, talán hagynom kellett volna, mert akkor látnom sem kéne soha többé.
– Tessék, motozz meg! – mondtam és felkeltem a székből.
A karjaimat kissé széttártam. Most bebizonyíthatja, hogy nem csak a szája nagy. Ha pedig idehív egy manót, hogy segítsen neki, akkor meg aztán végképp nagyon „férfias” lesz. Elegem volt ebből, nem csak egy kibaszott tolvaj vagyok és Montrego felszínessége megállás nélkül csak ezt szúrta ki belőlem. Nem kedvelem, ha azt érzékeltetik velem, alsóbb rendű vagyok… mert nem vagyok semmivel sem kevesebb nála és nem tetszett, hogy rajtam gúnyolódott. Ez nem az a reggel volt, amikor jól viseltem vagy képes lettem volna hárítani. Még túl friss volt a dementoros élmény és még a zsarolása is ott csengett a fülemben.

*
zene:K- Firestone

outfit


’Truth is you can stop and stare
Bled myself out and no one cares
Digging deeper just to throw it away
I bleed it out'


~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~

Kellemetlen reggelemet megfűszerezi Elliot még kellemetlenebb modora. Mintha nem lenne így is épp eléggé.. sárkányürülék minőségű így is! Ahhh, nem segít az sem, hogy cukkolom, de hát nem tudom megállni na! Ahogy azt sem, hogy felháborodott szavaira ne vigyorodjak el. Olyan pimaszul, amennyire csak lehet. Nem tehetek róla, de tényleg a legrosszabb énemet hozza elő. Ma reggel meg pláne!
– Biztosan megvannak még… Ne aggódj, majd akkor viselem őket, hogyha véletlenül összefutok veled. Akkor legalább a kapcsolatot tarthatod velük. -
Az asztalra könyökölök mindkét kezemmel és úgy figyelem. A mozdulatát, ahogy a csészét felfordítja és ahogy kávét tölt. Ahogy szánt szándékkal kifolyatja a fehér abroszra. Mintha ezzel is szándékosan ellenem lenne. És tenne, mert ezzel tesz is. Csak úgy kevésbé szándékosan próbálgatna. Sajnos annyira még nem ismer, hogy rájöjjön baromira nem ér célt ezzel nálam. Bezzeg ha Blaire ülne itt... a feje már nem lenne a helyén. A húgom ugyanis kényszeredetten szereti, ha minden szép és előkellő. Jól ápolt és olyan, amilyen az elvárt. Szóval igazság szerint nekem ezzel a kis afférjával nem okoz különösebb fejtörést, sokkalta inkább mulattat. Nagyon is. Ám ez annyiban nyilvánul meg, hogy arcomra kiül egy kissé gunyoros mosolyszerű kezdemény. Aztán persze kellett itt nekem belököm a motozós poént, ami szintén rosszul sül el. Nem foglalkozom a reakcióval, valahol sejtettem hogy ezt érem el. Mindössze halálos nyugalommal szedek egy adag fürjrántottát a tányéromra. A beeső fény megcsillan a tányérszélen és ezer darabra széttörve szikrázik tovább. Meglepetten pillantok O'Mara felé, akinek szinte füstöl a feje. Most mégis miért? Ártatlan megjegyzést volt, ami baromi jogos... feltételezem épp itt a baj. Bár kötve hiszem, hogy ez őt különösebben nyomasztaná.
– Tessék, motozz meg! –
Kajánul elvigyorodom és megrázom a fejem. Nem, nem teszem meg ezt a szívességet. Ne is álmodj róla, haver! Épp elég baj és kellemetlen tény az, hogy az ágyamba ébredt ez a hólyag. Nem fogom még végigtapizni is. Fogalmam sincs milyen perverz életet él, vagy miféle vágyai vannak, de engem nem visz ebbe bele, az is tuti.
- Jobb ötletem van. Alkut ajánlok. Te hallgatsz a ma reggelről, cserébe megbízom benned annyira, hogy ne kutassalak át. -
Tetszik, ahogy sikerült fogást találnom rajta és maximálisan felpiszkálni az agyát. Valahol jó tudni, ő sincs fából. Habár fogalmam sincs még, mihez is kezdek igazán ezzel. Jelenleg mondjuk csak szimplán kiélvezem. Magyarázás közben a villámra szúrok egy adagot a reggelimből. Felemelve az evőeszközt felé bökök a hangsúly jóvoltából, majd végül a számba veszem. Szokás szerint isteni finom, de hát ezt ő nem tudhatja, mert még mindig a hisztéria kellős közepén van. Jó nekem mindegy, annál több marad nekem. Amúgy abszolúte fernek érzem az ajánlatot. Igazából semmi de semmi kivetnivaló nincs benne. És még reggelivel is teletömheti a korgó gyomrát. Kész öröm egy éhező tolvajnak.
- Amúgy komolyan nem értem mi a bajod. Teljesen jogosan védem tőled a tulajdonom. -
Megvonom a vállam, miközben a kancsóért nyúlok és újabb adag narancslevet öntök bele.
- Jó, nem hibáztatlak. Tudom hivatásos tolvajként a véredben van a dolog. Szerintem már csecsemő korodban is kicsórtad más gyerek szájából a cumit! Valld csak be. -
Emelem a poharam és iszok bele miközben a széle felett őt figyelem. Esélyesen kaphatok egy átkot a képembe, és még csak azt sem mondhatnám hogy nem lenne jogos. Viszont érzem, hogy azért ezt nem meri bekockáztatni. Addig semmiképp sem, amíg ennyi kaja van az arca és leginkább a szája előtt. És mindez csak arra vár, hogy betolja magába. Annyit belőle legalábbis, ami belefér. Szóval tényleg kész rejtély miért drámázik itt még mindig és nem kezd el lapátolni rendesen. Mert feltételezem nem minden nap lát reggelit. Vagy ha mégis, ilyen fajtát biztosan nem. Pláne nem ilyen körülmények között.

[viselet]

A hozzászólásban lehetnek "csúnya" szavak!

Láttam Montrego arcán, hogy amint lehetősége lenne átkutatni a zsebeimet, máris meggondolta magát. Pedig megtehette volna, nem ő lett volna az első, aki alaposan végig akar fogdosni egy pár csecsebecséért. Mondanom sem kell, nem talált volna semmi, még akkor sem, ha valóban bűnös lennék. Sosem lennék olyan ostoba, hogy a zsebeimet tömjem tele… de ezt magyarázza meg bárki Mathiasnak.
Nem hiszem, hogy feltűnt volna neki, mennyire megalázó ez az egész. Nem vártam tőle megértést, kedvességet vagy éppen annyi figyelmességet, hogy lássa: remegek a dühtől és ez az ő hibája.
– Jobb ötletem van. Alkut ajánlok. Te hallgatsz a ma reggelről, cserébe megbízom benned annyira, hogy ne kutassalak át.
Sóhajtva huppantam le a székbe és közben persze belerúgtam az asztalba. Újabb adag kávé került a hófehér abroszra, de nem érdekelt a folt. Megérdemli Montrego, hogy az összes terítője piszkos legyen, csakúgy mint a párnája, ami mindössze véletlenségből került pont a köpetére.
– Szerinted úgy mégis ki a francnak mondanám el? – emeltem fel a hangomat a kelleténél jobban. – Veled ellentétben én nem járok estélyekre és játszom el, hogy milyen fontos alak vagyok.
Az utolsó felét a mondandómnak olyan hangosan mondtam ki, hogy még engem is meglepett. Egy kissé megilletődve vettem el egy tiszta bögrét és öntöttem tele azt is kávéval. Ezúttal nem az abroszra került a következő korty, hanem a számba és lassan folyt végig a torkomon.
– Mellesleg fogalmam sincs mi a problémád ezzel a helyzettel… – rántottam meg a vállamat.
Éreztem, hogy lassan megnyugszom, habár a koffein hatására pillanatokon belül felénkült a szívverésem. Mathias arcát fürkésztem, szerettem volna választ kapni erre a gondolatra. Nem, mintha a szemére szerettem volna újra vetni, hogy mennyire merev, hisztérikus és koravén. Semmi sincs abban, ha valaki és az állítólagos barátja – akit legalábbis egy nappal korábban így nevezett – együtt alszanak. Mégis mit tehettem volna vele? Kétszer akkora széltében és hosszában, mint én!
– Egyébként meg, ha ki akarnálak rabolni azt nem ilyen béna módon tenném. De nekem már nem kel tőled semmi – válaszoltam kissé dacosan, de azért a kávéba beleittam.
Az ételre viszont rá sem néztem. Túl sok volt a gyümölcs, ami kifejezetten zavart. Nem szeretem a gyümölcsöket, sem pedig a mindenféle tojásból és egyébből készült dolgokat. Furcsa a szaguk és az állaguk. Azt viszont szemtelenül, mindenféle zavar nélkül végig néztem, ahogy Montrego tömi azt a nagy fejét.
– Amúgy komolyan nem értem mi a bajod. Teljesen jogosan védem tőled a tulajdonom. – magyarázott, miközben az egyik kancsóért nyúlt. – Jó, nem hibáztatlak. Tudom hivatásos tolvajként a véredben van a dolog. Szerintem már csecsemő korodban is kicsórtad más gyerek szájából a cumit! Valld csak be. – Érkezett a folytatás is.
Összehúztam a szemeimet és úgy méregettem. Már nem voltam annyira dühös, hogy menten agyon verjem, de ez a beszólás ismét mélyen a szívembe fúródott. Lehajtott fejjel bámultam a kávémat, amit egy kis mozdulattal megforgattam a csésze alján. Montrego nyilván azt hiszi, hogy valami borzalmas családból származom, ahol senki sem próbált meg rendesen nevelni, holott ez nem így volt. Az anyámnál nemesebb lelkű nőt nem ismertem, az életét is adta volna azért, hogy megmentsen a Rowle családtól. Biztosan még most is óvna tőlük, ha élne és nem engedne Phillip közelébe.
– A te szádból szívesen kicsórnék valamit, például a nyelvedet, hogy befogd végre azt a nagy szádat – morogtam.
Cukkolást akarsz, öreg? Hát részemről rendben – állapítottam meg és hátra dőltem a székben. Ha egy valamiben jó vagyok, akkor az a színészkedés és ezt szeretem is az előnyömre fordítani. Olyan nyugalmat erőltettem magamra, amilyet csak tudtam abban a helyzetben. Alaposan végig mértem magamnak, úgy ahogyan a nőket szoktam – habár benne semmi vonzó nem volt.
– Jól nézel ki… – mondtam némileg meglágyított hangon. – Nem értem, miért lep meg, hogy az ágyadba másztam.

*
zene:K- Firestone

outfit


’Truth is you can stop and stare
Bled myself out and no one cares
Digging deeper just to throw it away
I bleed it out'


~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~

A hozzászólás nyomokban trágár kifejezéseket tartalmazhat!

– Szerinted úgy mégis ki a francnak mondanám el? Veled ellentétben én nem járok estélyekre és játszom el, hogy milyen fontos alak vagyok. -
Naná hogy megsértenek a szavai. Ösztönösen ki is húzom magam és felemelem a fejem. Tippem lenne bőven kinek is mondaná el, hogy mi történt. Bármelyik firkász szíves-örömest ráugrik a sztorijára. Egész szép summát fizetnének érte meglehet. Nem kell Vitrol-ig szaladnia, szerintem már a második utcasarkon akad ember aki számára busás fizetséget ajánlana. Esélyesen többet egy kiadós reggelinél. Kész főnyeremény lehet neki.
Ám úgy sejtem nincs teljességgel tisztában a viszonyokkal és ez viszont nekem jó. Vagyis kedvező. Mert akkor fogalma sincs a dolgokról. Ez meglep. Azt hittem eddigre rég utánam járt vagy a családom után, illetőleg olvas újságot. Jó igaz, a tanév miatt most minden kicsit vegetál, de nemsokára itt a nyár, a szezon. Amint letudom a RAVASZ-t nekem nem lesz kellemes hátradőlés és nyugati nyugalom. Baromira nem.
– Mellesleg fogalmam sincs mi a problémád ezzel a helyzettel… –
Egy mély torokszerű morgás hagyja el a számat. Mi a problémám? Soroljam? Nem, inkább nem. Nem éri meg. Ajjj isten a tanúm mennyire kezd elegem lenni ebből! Ugyanakkor azért mulattat is.
– Egyébként meg, ha ki akarnálak rabolni azt nem ilyen béna módon tenném. De nekem már nem kel tőled semmi –
- Ezt jó tudni! -
Nyögöm be nem törődötten miközben a sóért nyúlok. Kedvem lenne úgy angolosan hozzá vágni de ellen állok a késztetésnek. Helyette újabb adag rántottát lapátolok a számba. Aztán persze csak beszólok neki én is. Mert miért ne?
A képére kiülő mérges fej jelzi, ó baromira is betaláltam. A közepébe, tízből tízes.
– A te szádból szívesen kicsórnék valamit, például a nyelvedet, hogy befogd végre azt a nagy szádat –
Halkan felkuncogok és fejcsóválva eszem tovább. Meglep hogy ő nem követi a példám de nem adok hangot a dolognak. Végtére is felnőtt ember, azt csinál amit akar. A gondolatra kissé vállat is vonok de ez szinte észrevehetetlen. Inkább elnézem a beszökő fényt, ami betölti az étkezőt. A székeket, melyek szépen sorakoznak, és a szinte hófehér abroszt, mert Elliot volt oly kedves és újra megpecsételte egy kis fekete kávéval.
Fel sem tűnik hogy hátradől és alaposan méregetni kezd. Mindössze csak akkor fordulok felé, mikor megszólal.
– Jól nézel ki… –
Nem tetszik amit mond. Nem tetszik ez a hangszín, sem a szeme ravaszkás villanása sem. Érzem, hogy van a dologban valami, ami baromira nem lesz az ínyemre. És a következő pillanatban minden sejtésem beigazolódik.
– Nem értem, miért lep meg, hogy az ágyadba másztam. -
Arcom elsötétül. A dühöm feltolul és igyekszem visszanyelni. A pohár a kezemben és két korty között épp majdnem megfulladok. Sötét pillantást lövellek felé. Nagyon sötétet.
- Az lep meg hogy olyan vagy, mint egy útszéli szajha! -
Közlöm teljes alpárisággal és a hangomban az él kellemetlenül csattanhat. Nem érdekel, ha kihozza belőlem a legrosszabbat hát viselje is el. Ez a mai reggel amúgy is cseszni való, nincs mit már szépíteni rajta.
És egy másodpercig eltöprengek, van-e értelme további fölösleges vitázásba bonyolódni. Rájövök hogy baromira nincs. Úgyhogy megint a gunyoros mosoly ül ki az arcomra, ahogy a tekintetem O'Maráról az asztalra vetül és kiszúrom a csokoládés töltött muffint. Felkapom az egyiket és mielőtt bármit is tehetne lendülettel a félig nyitott szájába és bamba képébe tolom.
- És ne a szád jártasd hanem inkább egyél. Nem kaparlak össze ha kiájulsz mert dacból nem toltál le semmit a torkodon. Amúgy meg... azoknak a libáknak mindig tele van a szájuk, szóval ebben már hasonlítasz is rájuk. -
Tenyérbemászó elégedett vigyorom megint csak kiül és szinte várom, hogy leátkozza a fejem. Habár még mindig úgy gondolom, hogy csak nem teszi meg.