Villains

[viselet]

A hozzászólásban lehetnek "csúnya" szavak!

Szinte láttam, ahogy Montrego arca elsötétül, miközben realizálja, mit is hallott. Aztán megérkezett a narancslé okozta fuldoklás hangja. Ettől már-már vigyorogni támadt kedvem, de miután komolyan akartam venni ezt az igencsak fontos „bejössz a parfüm miatt” szerepet, erőlködnöm kellett. Az arcizmaim megrándultak a túlzott erőkifejtéstől, nem tudtam megállni, hogy legalább a szám sarka egy kis gúnyos mosolyra ne görbüljön.
– Az lep meg hogy olyan vagy, mint egy útszéli szajha!
Szajha? – üvöltött bennem a szokásos, szalagtól felerősödött kegyetlen hang. Ököllel az asztalra csaptam. Az összes kávéscsésze, közöttük a két koszos is nagyot ugrott az asztalon és újabb adag fekete lötty érkezett a terítőre. Talán az ételek is elmozdultak, ennyire nem figyeltem meg, helyette vicsorogva bámultam Montregot, nem figyelve a kezét.
– Te… – kezdtem volna, de valami hirtelen az arcomba került (pontosabban: a számba).
Először szinte fel sem fogtam, csak mikor megéreztem a lágy tésztát és a csokoládé tömény ízét a nyelvemen. Könnyedén húztam el a süteményt az arcomból, amiről kiderült, hogy egy muffin. Nem mondom, hogy nem szeretem az ilyesmit, de a körítés nem tetszett… Jobb szeretem, ha ember számba vesznek. Ehelyett persze Montregonak még mindig az a legfontosabb témája, hogy tolvaj vagyok és ki kell üríteni a zsebeimet. A sértettség ott tombolt bennem és ezt már nyilvánvalóan ő is észrevette.
–  És ne a szád jártasd hanem inkább egyél. Nem kaparlak össze ha kiájulsz mert dacból nem toltál le semmit a torkodon. Amúgy meg... azoknak a libáknak mindig tele van a szájuk, szóval ebben már hasonlítasz is rájuk.
Morogva téptem le egy falatot a muffinból és tettem a számba. Közben szúrós pillantással vettem tudomásul, mennyire örül a poénjának. Majd meglátjuk ki nevet a végén… – gondoltam és ezt reméltem, hogy a tekintetem is tökéletesen közvetíti felé. Megelégeltem már, hogy állandóan azzal jön, milyen mocskos tolvaj vagyok. Ha nem lett volna a kezemben az az isteni csokis muffin, biztosan valami gusztustalan átkot szórok rá.
Nem finomkodtam tovább, a kezembe kaptam a muffint és jó nagyot haraptam belőle azon a részen, ahol a papírt már lehúztam róla. Elértem a csokoládés töltelékhez, éreztem, hogy tiszta olyan lesz a szám, de nem érdekelt. Hangos csámcsogással – amit szándékosan elviselhetetlenre fokoztam – bámultam Montregot.
– Akkor egész olcsón megúsztad a szolgáltatásaimat – mondtam teli szájjal. – Másoknak komoly árat szoktam felszámolni azért, hogy ágyba bújjanak velem.
Mutattam végig a felső testemen a szabad kezemmel. Egy kacsintás után megnyaltam a szám szélét és megint végig mértem – mintha tetszene egy kicsit is. Valójában azonban egyáltalán nem jött be a látványa, feltehetően érthető okokból. Inkább bámulnám azt a finom kis húgát, mint ezt a nagydarabot.
Végre lenyeltem a falatot és a következő harapásnál éreztem, hogy újabb adag édesség kerül a számra és az arcomra. Tudtam, hogy úgy eszek, mint egy disznó – ez mindig is így volt –, de most szándékosan fokoztam a látványt.
– Ha ezt megtettem indulunk – mondtam, ugyanis már csak egy egészen kicsi falatot szorongattam a kezemben. – De előtte hazamegyünk átöltözni és előkaparni a noteszemet.
Na igen, a notesz. Sosem tartom magamnál, éppen csak otthon nézem meg, ha szükségem van egy felvásárlóra. Minden szükséges adatot abban őriztem: nevek, találkozóhelyek, érdeklődési kör. Ezek alapján mindig meg lehet találni a megfelelő üzletfelet. Korábban Kaa-n keresztül intéztem az ilyesmit, de a rossz viszonyunk miatt ő kiesett ebből a körből, ahogyan az ő ismerősei is.
Hamar végeztem a muffinnal, amit aztán egy kis kávéval öblítettem le. Elképesztően keserűnek tűnt az édesség után, még is jól esett, magamhoz térített a melankóliából - amit bizonyára a dementor miatt éreztem. Alig vártam, hogy induljunk és ne Montregot kelljen bámulnom, ahogy tömi a fejét.
A kezembe vettem a szalvétát, hogy megtöröljem magamat. Mégha csak kandallón keresztül is tart az út, nem szerettem volna csokoldés lenni. Ez igazából csak is Montregonak szólt és mindössze a reggeli idejére.

*
zene:K- Firestone

outfit


’Truth is you can stop and stare
Bled myself out and no one cares
Digging deeper just to throw it away
I bleed it out'


~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~

A hozzászólás nyomokban trágár kifejezéseket tartalmazhat!

Naná hogy elégedett vagyok, amiért sikerült felhúznom az asztal túlfelén ülőt. Az meg pláne örömmel tölt el hogy ugyan elkezdene pattogni, de rsélye nem sok van mivel a sütemény a szájában landol. A meglepett arcára nyíltan elvigyorodom. Úgy szemlélem őt, mint egy mester a remekművét. A szúrós pillantásra felnevetek, miközben ő inkább leharap egy darabot a muffinból. Jobban is ját, minden téren. Meg én is.
– Akkor egész olcsón megúsztad a szolgáltatásaimat. Másoknak komoly árat szoktam felszámolni azért, hogy ágyba bújjanak velem.
Így elnézve, ahogy teli szájjal csámcsog.. hát nem tudom komolyan venni. Csak a fejem csóválom lemondóan miközben ő még képes elégedetten végigmutatni magán. Más esetbn még meggyőző is lenne, ám így, mikor úgy néz ki mint egy ötéves tejfölösszájú kotnyeles kölyök... pfff... na szórakozzon mással. Mert a kentaur rúgja valagba... hova képes még ettől is lejjebb süllyedni?
- Ó sejtem mifélét... Csábos, baromi csábos! Csak sajnos engem nem vonz az, akinek úgy néz ki a feje, mint Merlin szaros alsógatyája!
Megforgatom a szemem. Azt hiszi ennyivel meg egy kacsintással majd odáig lesznek érte? Mekkora súlyos tévedés... bah!
Újabb falatot küldök le a torkomon miközben a hangos csámcsogás ott visszhangzik az étkezőben. Tudom hogy szándékos, hogy arra megy ki a játék hogy az őrületbe kergessen. Igazából simán beleverhetném az orrát abba a csokitöltelékes süteménybe, és meg sem kellene erőltetnem magam hozzá különösebben. De nem én akarok népnevelést tartani. Ez is őt minősíti pedig fel sem fogja. Szánalmas. Ugyanakkor azért mulattató is. Legalább van benne valami elcseszett humorérzék. Na nem az a fajta, amit különösebben értékelni tudnék, de... legalább ez is valami.
– Ha ezt megtettem indulunk.
Vállat vonok a szavaira és nem nézem rá. Minek? Ha neki elég annyi, hát engem igazán nem érdekel.
– De előtte hazamegyünk átöltözni és előkaparni a noteszemet.
A kezem megáll a levegőben a sült bacon felett, amit épp ketté akartam volna vágni.
- Hogy mi van?
Értetlenül fordítom felé az arcom újra. Most ez komoly? Hisz a ruhái tiszták. A manók gondoskodtak róla. Szóval mi a búbánatos frászkarikának kell ennek átöltöznie? Plusz... notesz? Mi van? Felirogat mindent, mint a dedóban? Jó, oké... nekem is van. Na de én amnéziás vagyok, helló! Sokáig azt se tudtam Londonban melyik utca merre van... (tök ésszerű ha minden címet és egyéb fontos dolgot felír az ember, tekintve hogy nem tudom mindig a két lábon járó élőlexikonomat, aki a húgom, egyfolytában magamnál tartani), na de ez én vagyok.
- Mi a frásznak kell neked átöltözni voltaképpen?
Végigmérem őt tetőtől talpig. Szerintem teljesen jó így. Az tuti hogy én nem fogok órákat várni míg ő bemászik a zuhany alá. És a hátát sem szappanozom be! Felejtse el!
Elborzadva nézem, ahogy megpróbálja a csokoládét a szalvétába törölgetni. Persze totál sikertelen, csak még jobban szétkeni. Felötlik bennem hogy szólok neki (végtére is nekem is ciki így vele mutatkozni), aztán arra jutok, hogy nem. Ha ő kicseszik velem minden módon, ahogy lehet, miért legyek ugyan én a rendes? A kandallón vezető út után úgyis megmosakszik (vagy legalábbis tükörbe néz).
Mindössze egy huncut fény csillan meg a tekintetemben az összkép láttán.
- És minek neked egyáltalán notesz? Tudtommal én vagyok felejtésátokkal megáldva... ó ezek után tudom mit veszek neked karácsonyra. Mondd, hogy nincs még nefeleddgömböd! Légyszi!
Gonosz vigyorommal együtt tolom hátra a széket jelezve, én befejeztem a reggelit.

[viselet]

A hozzászólásban lehetnek "csúnya" szavak!

Higgadtság – mindig  is ez volt az, amiben jobb voltam, mint mások. Ha lett volna rá alkalmam, bizonyosan szégyenkeztem volna, amiért Montrego így kihozott a sodromból. Valahol azonban azt éreztem, ez nem az én hibám. Nem csak én tehetek a történtekről és nem csupán az a dementor nyomta rá a bélyegét az egész hangulatomra, ráadásul Mathias ébresztője sem volt éppen kellemes… arról nem is beszélve, hogy a csuklóm sajgott a fájdalomtól, mióta bevertem neki egyet.
Össze kell szednem magamat! Az elhatározás megvolt és még kicsit rá is erősítettem némi egoizmussal a csokis arcom mellé.
– Ó sejtem mifélét... Csábos, baromi csábos! Csak sajnos engem nem vonz az, akinek úgy néz ki a feje, mint Merlin szaros alsógatyája!
Nos, valószínűleg nem vagyok a legízlésesebb evés közben, ezt sosem tagadtam. Ráadásul rájátszottam egy kis plusz csámcsogással és maszatolással. Azonban így elnézve Montregot, ahogy forgatta a szemeit vagy éppen a fejét csóválta, ő sem tűnt többnek egy egyszerű bolondnál.
– Akkor jobb lesz, ha kerülöd a tükröket. Nem tetszenél magadnak – válaszoltam halálos nyugalommal, majd egy gonosz mosolyra húzódott a szám.
A tányérban ott hevert egy kisebb muffin darab, amit egyetlen pöccintéssel Mathias felé irányítottam. Reméltem, hogy arcon találja vagy legalább bepiszkolja a szép, tiszta ruháját, ami mellesleg egyáltalán nem néz ki jól.
A csámcsogásom mellé betársult Montrego evőeszközeinek halk, de még kivehető csörömpölése. Ez töltötte meg az amúgy csendes ebédlőt. Csak most gondoltam bele, milyen borzalmas lehet egy ekkora házban egyedül. Minden tér nagy, tágas… hiányzik belőle az a kellemes, kuckózos érzés, amit én az otthonom melegségének tartottam – már nem annak a londoni lakásénak, amiben most élek, hanem a anya és Dean házának.
A csendet megtörve tértem át arra, hogy lassan neki kéne fogni a dolognak, ha még a délelőtt folyamán meg akarunk szabadulni a kincsektől – és velük együtt feltehetően nem egy halálos átoktól. Nyilvánvalóan nem a délelőtt a legmegfelelőbb napszak erre, de én részemről nem szerettem volna még egy éjszakát Mathias társaságban tölteni. Köszönöm, de nem vagyok vevő ilyen reggeli ébresztőre.
Nem értettem az értetlenségét. Hiszen ő sem a tegnapi ruhájában csücsült az asztalfőn és eszegette a gyanús állagú reggelijét. Biztos voltam benne, hogy a manók az ő ruháját is kitisztították, még sem rángatta újra magára.
– Mi a frásznak kell neked átöltözni voltaképpen? – kérdezte.
– Nem szeretek napokon át ugyanabban lenni… és zuhanyozni is kéne – válaszoltam.
Miután alaposan megtöröltem az arcomat – legalábbis reményeim szerint –, felkeltem a székemből és elléptem az asztaltól. Montregora bámulva vártam, hogy végre őnagysága is befejezze a dekadens kis reggelijét, azt húzzunk már a kandallók irányába.
Nem tetszett a tekintete, amivel rám nézett. A gonoszkás vigyor sem, aminek kíséretében folytatni kezdte a szövegelést: – És minek neked egyáltalán notesz? Tudtommal én vagyok felejtésátokkal megáldva... ó ezek után tudom mit veszek neked karácsonyra. Mondd, hogy nincs még nefeleddgömböd! Légyszi!
Elvigyorodtam, nem mintha tetszett volna az ötlet, egyszerűen eszembe jutott valami. Valami sokkal jobb, mint Mathias gyenge kis poénja. Ennek ellenére megpróbáltam válaszolni értelmesen.
– Nincs… és örülnék neki – válaszoltam. – Habár nem ezért kell a notesz. A régi összekötőmmel akadt némi nehézségünk… ezért most egyedül intézem az eladásokat. Tudod te milyen nehéz ennyi üzletfelet észbe tartani? Tudni, hogy ki mi érdekelhet?
Valószínűleg nem érdekelte, ha meg igen, akkor elfelejtené. Feltehetően neki kéne nefeledd gömb és nem nekem… bár valószínűleg arra sem emlékezett, hogy kapott-e ilyesmit egyáltalán.
– Szeretném még egyszer megköszönni a tegnapit… – próbáltam meghatott lenni, mikor felkelt a székből és egymással szembe álltunk.
Ha akarta, ha nem, erőszakosan megöleltem és a felsőjébe töröltem az arcomat, olyan erővel, hogy bizonyosan lejöjjön róla minden.
– Soha senki nem tett értem ilyet… – folytattam, de már alig tudtam visszatartani a röhögést. Alapvetően jó színész vagyok, de ez a reggel többszörösen volt fárasztó és az érzések csak úgy tomboltak bennem.
Tudtam jól, hogy most már ideje feldolgoznom ezt a dementor-ügyet. Elég lesz a rémálmokat elviselnem, amiket okozni fog, nemhogy még nappali ezzel foglalkozzak. Megtörtént, de már vége és élek. Csak ez számít.

*
zene:K- Firestone

outfit


’Truth is you can stop and stare
Bled myself out and no one cares
Digging deeper just to throw it away
I bleed it out'


~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~

A hozzászólás nyomokban trágár kifejezéseket tartalmazhat!

Felhorkantok a szavaira, mert többre nem is vagyok hajlandó méltatni a piszkálódását. Idegesítő, mint mindig. Nem is vártam mást. Azért, persze ösztönösen nyúlok a szalvétáért, hogy megtöröljem vele magam, mert evidensen nem szeretnék úgy kinézni mint ő. A legkevésbé óhajtok tiszta mocskos lenni, még akkor sem, ha épp nem ettem semmi csokisat. Ám mielőtt a mozdulatot befejezhettem volna eszméltem fel, hogy voltaképpen pont ezt akarhatja. A gonosz kis vigyor a képén tuti valami szemtelenség közel sem kendőzött előjele, ami már most nem tetszett. Aztán mikor a muffindarab süvítve épp eltalált és a tányéromra esett... na ott ment el a kedvem maximálisan  ama reggeltől és tőle. Egyetlen haragvó pillantást lövelltem felé, de inkább csak magamban fortyogtam. Mert ez gyerekes! Ostoba és gyerekes! Hogy lehet ennyire kibaszottul idióta? Komolyan fel nem foghatom!
Nem elég hogy megmentem tegnap este az életét (és kölcsönösen ő az enyémet de ez már csak részletkérdés és bele se menjünk), a házamban altatom mert totál beájult, kitisztíttatom a ruháit, és még enni is adok neki... Ez a hála? Szégyen!
Kezemben az üvegpoharat ami már üres olyan erősen szorítom meg hogy megpattan és eltörik. Mázli hogy nem vág meg egyetlen darab sem. Talán csak megkarcol. Ám a kiszivárgó enyhe kis piros vér igazán nem érdekel. Minden erőmet latba vetem hogy ne pofozzam itt fel menten. Esküszöm kedvem lenne a lovakkal megetetni ezt a pojácát. Kitenyésztek egy húsevő fajtát vagy akármi!
– Nem szeretek napokon át ugyanabban lenni… és zuhanyozni is kéne
- Hát kellően büdös vagy ez tény. De a bunkóság mocskát nem tudod lemosni magadról bárhogy próbálkozol is. - közlöm csendesen fojtott hangon, ami tele van indulatokkal. Igen, most már kezd a mai nap egyre kudarcgyanúsabb lenni. Aztán persze a nefeleddgömbös vicc kissé megenyhít engem is, de épp csak annyira hogy ülve maradjak holott szívem szerint már rég kidobattam volna innen.
– Nincs… és örülnék neki Habár nem ezért kell a notesz. A régi összekötőmmel akadt némi nehézségünk… ezért most egyedül intézem az eladásokat. Tudod te milyen nehéz ennyi üzletfelet észbe tartani? Tudni, hogy ki mi érdekelhet?
Legyintek. Notesz notesz. Jó oké. Vettem.
Mély levegőt veszek és kifújom. Nincs kedvem sem vele vitázni sem semmi egyéb. Legjobb ha mihamarabb túlesünk azon, amin túl kell és mindenki megy a maga útjára. Szóval leszek én az okosabb fiatalabb korom és kevesebb élettapasztalatom ellenére és elengedem a harcot.
Így hát mikor felállok tényleg az a szándékom hogy fátylat borítsak a múltra. Ami jelen esetben a mai reggel.
– Szeretném még egyszer megköszönni a tegnapit…
Ez a fél mondata viszont megakaszt. Mind a gondolatmenetben, mind a cselekedetemben. Épp a széket tolom be mikor felpillantok rá. Az arca tényleg bűnbánó és hálás. Mintha tényleg megköszönné, és én mintha tényleg el is hinném. Sőt... el is hiszem. Annyira suta a viselkedése, hogy nincs okom kételkedni hacsak ő maga az egész lénye tulajdonképpen nem egy bazi nagy ok.
– Soha senki nem tett értem ilyet…
- Ó ugyan hagyd csak, ne kezdj el nekem itt ér...
zelgősködést fejezném be. Elakadok, mert olyan hirtelenséggel lép felém és ölel meg, ami elől egyrészt esélyem sincs kitérni, másrészt abszolút nem számítok,
És maga az egész szituáció még lehetne is baráti és őszinte. De csak lehetne. Mert ahogy a halk kuncogással egybevegyített fejmozgását megérzem magamon már tudom, mit is csinál valójában.
Egyszerre önt el a harag és a röhögőgörcs. Hogy lehet valaki tényleg ekkora idióta?
Aztán egy döbbent percet követően ami evidensen arcomra is kiül végül felnevetek. Mint egy apuka a kezem a fejére vándorol, a bili formára nyílt hajára és megsimogatom meg paskolom, mint egy szülő a hálás gyermekét.
- Jól van, na te nagyra nőtt csecsemő!
Fuldoklom miközben eltolom magamtól. Majd lenézek magamra és azt látom, amit sejtettem hogy látni fogok. Tiszta csokoládé meg nyál az egész pólóm. Remek.
- Remélem kellően bosszút álltál rajtam mára. Na megyek átöltözni, engedelmeddel. Várj meg a kandallónál! Öt perc és itt vagyok!
Közlöm és a mondat felénél az arcára paskolok egyet, majd sarkon fordulok hogy kettesével szedve a lépcsőfokokat újra  a szobám felé vegyem az irányt.

[viselet]

A hozzászólásban lehetnek "csúnya" szavak!

- Ó ugyan hagyd csak, ne kezdj el nekem itt ér...
Nem különösebben érdekelt, hogy Montrego miket próbál meg éppen kipréselni magától. Közelebb léptem hozzá, átkaroltam a lehető legerősebben és odahúztam magamhoz. A fejem valahol kicsit a válla felett volt, de azért megoldottam, hogy elég csokis és nyálas legyen. Nem finomkodtam egy percre sem, sőt meglehetősen komolyan akartam venni a feladatot, de közben kiszakadt belőlem a röhögés. Nem tudtam leplezni, hogy mennyire örülök a küldetésem sikerességének.
Megéreztem a kezét a fejemen, talán egy kicsit meg is simította, nem tudom. A paskolásra lettem figyelmes, ami egyszerre volt kellemes és nagyon furcsa. Ezt a mozdulatot nem Montregotól vártam volna, sokkal inkább az apámtól… aki összesen egyszer ölelt meg. Talán ezért nem tudtam január óta behatárolni a kapcsolatunkat. Mindig megvolt az a rideg távolságtartás, hiába húzott ki a szarból állandóan.
– Jól van, na te nagyra nőtt csecsemő! – mondta, miközben kicsit eltolt magától.
Biztosan nem vette észre, hogy már nem vigyorgok. A felsőjét vizsgálgatta, hogy vajon mennyire lett csokoládés. Azt kell, hogy mondjam elég jól sikerült… de már megint rám telepedtek azok a nyomasztó érzések. Senkinek sem vagy igazán fontos… Ezt nem a lelkiismertem súgta. Sokkal inkább valami mélyebbről jövő sötétebb dolog.
Én is lenéztem. A csuklómra tekert szalagra pillantottam, ami vörösen csillant meg a fényben. Nem tudtam, hogy valami abból áradó sötétség vagy még mindig a dementoros élmény van-e rám ilyen hatással.
– Remélem kellően bosszút álltál rajtam mára. Na megyek átöltözni, engedelmeddel. Várj meg a kandallónál! Öt perc és itt vagyok!
Megpaskolta az arcomat, amitől furcsa mód nem éreztem magamat egy elcseszett kölyökkutyának. Valamiért ezt barátságosnak éreztem tőle… meglepett. Sosem gondoltam volna Montregora így korábban. Igaz, azóta megmentette az életemet, együtt jártunk be egy rom alatt húzódó, titkos alagutat. Aztán ő felmarkolta a kincseket, amiknek a halálos átkától valószínűleg meg kéne szabadulnunk minél gyorsabban. Azt hiszem, a barátságoknak is szüksége van egyféle múltra, akárcsak a szerelmeknek.
– Hozd le a táskákat… – válaszoltam, miközben lassan bólintottam is.
Alig vártam, hogy hazaérjek és egy forró zuhanyt vehessek, lemosva magamról az előző nap borzalmait. Kényelmes, de elég meleg ruhába bújjak. Akármennyire is itt tavasz, még azért csontig tud hatolni a hideg, ha kissé megerősödik a szél.

Vakegér környéke
Másfél órával később

A Vakegér… sosem tenném be újra a lábamat a küszöbén. Nem csak azért, mert Ari társaságát nem kerestem a decemberi forró éjszaka óta – hiszen közben megismerkedtem Esmével –, hanem tartottam is az ottani társaságtól. A legtöbben ismerték Kaa-t, aki köztudottan gyűlöl, amiért a volt kedvesét ágyba vittem. Nem szerettem volna az egyik cimborájába botlani, hogy aztán miattam verjék be Montrego képét.
Egy sikátorból húzódva figyeltük, ahogy a cégér meg-megnyikordul a szélben. A karommal igyekeztem magam mögött tartani Mathiast, nehogy valami olyat tegyen, ami most nem kéne. Nem szívesen hívnám fel magunkra a figyelmet. Nem akartam volna fizikálisan is megsérülni azok után, hogy tegnap majdnem dementorcsók boldog tulajdonosa lett.
– Maradj nyugton és ne feltűnősköd! – parancsoltam rá. – Mr. Henson mindennap délben itt találkozik Mr. Normannel. Mindketten érdeklődnek a sötét múltú kincsek iránt. Ha kijönnek követjük őket.
Felvázoltam gyorsan a tervet és kissé Montrego felé fordultam.
– Oda nem mehetünk be, világos? Sőt, a kocsma ajtajának közelébe nem megyünk – hangsúlyoztam, nem mintha magyarázkodni szerettem volna Mathiasnak.

*
zene:LP- The Catalyst

outfit


’Át- s átalakult vérem, bőröm, minden
sejtje testemnek, bánatom, reményem.
Bár nekem is a vakitó veszélyben
a hűség daca volt a menedékem.'

~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~

Mondanám hogy minden gyorsan ment és szinte pillanatok alatt de nem. Az én részem még csak csak. Két és fél pillanat volt lekapnom magamról az összemázolt pólómat és lecserélni egy tisztára. Még az sem vett el sok időt, hogy a táskát felkapva lerobogjak a nappaliba ahol Elliot már a kandallónál várt. Maga az út pedig hozzá szempillantásnyi időt vett igénybe. Ami viszont hosszú volt és baromi fárasztó az a nála töltött idő meg a vele összepárosuló várakozás. Mert az volt bőven.
Maga a ház nem volt nagy, sem különösebben tiszta, bár elég otthonosnak hatott.  Minden berendzés suggalta hogy használják és nagyon nem tudtam volna egyetlen felesleges dolgot sem mutatni. Ami viszont abszolúte nem tetszett az a szűk mivolta. Lehet azért, mert hozzászoktam a tágas terekhez és  a nagy házhoz. Fura a roxforti pince sem zavart ennyire. Jó esélyesen a macska is rátett egy lapáttal aki pöffeszkedve szemezett velem a kanapé másik végén. Úgy feküdt ott mintha ő lenne a ház ura és örülhetek hogy megtűr a környezetében. Utálom a macskákat... rühes dög az összes!
Az sem segített hogy időközben szarrá untam magam, míg O'Mara letusolt és (hozzá dudorászott is) meg fél óráig öltözködött. Mintha ki kellene cicomáznia magát arra hogy eladjunk pár ostoba karláncot... eszem megáll!
Mikor óráknak tűnő végtelen percek múlva előkerült, túl frissnek hatóan, túl illatosan és túl elégedett fejjel, addigra kellő bosszúsággal álltam fel a kanapéról. Gyorsan magához szólította az összes cókmókját, és immár nem kellett más csak egy jó adag por a kandallóba hogy újra London fényárban úszó utcáin találjuk magunkat.
Persze mire észbe kaptam már megint az egyik sikátorban dekkoltunk és kémleltünk ki. A karja hirtelen kerül elém hátként. Mintha meg tudna akadályozni bármiben is. Magamban hangosan felhorkantok. Ugyan már, ez nevetséges!
– Maradj nyugton és ne feltűnősködj!
Nem tetszik a hangnem amivel rám parancsol. Olyan... idegesítő. Rendszerint egy rossz gyereknek érzem, ahogy így osztja az észt, már pedig az rég nem vagyok. (Csak néha mikor gyerekesen duzzogok tudom-tudom, de az más helyzet).
– Mr. Henson mindennap délben itt találkozik Mr. Normannel. Mindketten érdeklődnek a sötét múltú kincsek iránt. Ha kijönnek követjük őket.
Na végre egy értelmes terv. Elégedetten bólintok. Igaz fogalmam sincs ki az a Norman meg a Henson, de feltételezhetően hamar fény derül a dologra. Minden esetre az csak jó hogy Elliot vezet. Követésben eléggé béna vagyok, annak idején ő maga is hamar kiszúrt.
– Oda nem mehetünk be, világos? Sőt, a kocsma ajtajának közelébe nem megyünk!
Ez meglep. Nem vártam tőle ilyen mértékű kifakadást. És épp ezzel fedi fel magát s egyúttal tesz fékezhetetlenül kíváncsivá. Mert mégis mi van ott? Nem sokat tudok a Vakegérről. Annyi bizonyos az én fajtám nem vagy csak ritkán fordul meg arra. Én egyszer sem voltam még itt (vagy csak nem tudok róla) szóval esélyesen ismeretlen terep. Ám az, ahogy Elliot hárít és tilt... tutira van valami amit rejteget.
- Miért? Mi van ott? - kérdezek vissza szenvtelenül, a hangomban kicsendülő mértetlen kíváncsisággal. Tekintetem az ajtóra vetül a nyikorgó cégér alatt. Nem mintha különösebben hívogató lenne, de azért érdekelne O'Mara sötét kis titka. Mindenkinek van, persze hogy neki is. De a legtöbbek jól tudják leplezni. És eddig az övé is rejtve maradt. Ám így itt, a lehetőség kellős küszöbén igazán fékeznem kel a feltörekvő kísértést hogy ne lépjek ki a karjának gátló béklyója mögül és induljak el a kocsma felé. Hogy benyitva megtudjam azt, amit hívem próbál leplezni. Vagyis még próbál. De ha jót akar magának mesél addig is míg meg nem jönnek a delikvensek vagy különben halálra unom magam. Az pedig semmi jóra nem vezet, tudjuk jól mindketten. 

[viselet]

 

Ahogy felemeltem a karomat, megéreztem a ruhámból áradó friss parfüm illatát. Jól esett tisztának érezni magamat, mintha a zuhanyzással és a ruháim gondos kiválasztásával, lemostam volna magamról a dementoros esetet, sőt Montrego reggeli megalázását – ami valljuk be annál a fekete löttynél, amit ő kávénak nevezett, sokkal jobb ébresztő volt.
Talán nem volt éppen a legokosabb ötlet őt a lakásomba vinni. Ezt a titkot nem mindenkinek adom ki… habár egy barátnak éppenséggel megtehetném. Mathias azonban még nem viselt semmilyen címkét az életemben. Nem tudtam, hogy megmentőként, barátként vagy zavaró alakként hivatkozzak rá. Ennél konkrétabb, biztosabb jelet kellenek annak a meghatározásához, habár a tettével kétségtelenül elnyerte a bizalmamat egy szinten.
A sikátorból kihajolva, pontosan a kocsma sarka mellett ismét kipillantottam a kocsma ajtajára. Nem nagyon jártak ki-be az emberek egy ideje. Ráadásul valahogy gyanúsan nagy volt a csend is a környéken. Mi van, máshová tették át a székhelyüket? – idegeskedtem egy sort.
– Miért? Mi van ott? – kérdezett vissza Montrego, miután újabb tiltás hangzott el a számból.
Nyilván szokás szerint nem tetszett neki, hogy én diktáltam a szabályokat. Igaz, sosem érdekelt különösebben a véleménye és ez azon a napon sem volt másképpen. Egyszerűen csak olyan kérdést tett fel, amit nem akartam feszegetni… habár a biztonságunk érdekében talán nem ártott volna kitérni rá.
Sóhajtottam egyet és a falnak vetve a hátamat nem füleltem és nem is figyeltem a Vakegér előtt húzódó utat. Összekulcsoltam a mellkasom előtt a karjaimat. Nem néztem Mathias szemébe, a szomszédos ház öreg kőfalát bámultam. Nem volt ott semmi érdekes, egyszerűen csak elkerülhettem a kínos pillantást vagy éppen a röhögést, ami ki készül törni belőle, ha meghallja a mondanivalómat.
– Ariane… – válaszoltam röviden.
Tudtam, hogy ez nem elég magyarázat. Neki fogalma sincs ki az az Ariane, az ő fajtája nem jár ilyen helyekre és bizonyára a név sem jelent neki annyit, mint nekem. Számomra ugyanis már ez is annyi jelentéssel bírt. Ari volt az, aki kirángatott a magányomból elsőízben a hazatértem után. Ő volt az első csókom azután, hogy hazatértem Londonba. A sok energiát vele vezethettem le, ami után különös nyugalom maradt. Valahol az újrakezdésem részeként tekintettem rá. Egy olyan erőként, amire szükségem volt.
– Ő egy lány. A Vakegérben dolgozik… és bevertem a régi szeretőjének – magyaráztam kissé zavartan.
Meg kellett köszörülnöm a torkomat.
Nem voltam büszke rá, de ott, abban a pillanatban Kaa minden gátat felszakított, ami még az indulataimat egyáltalán képes volt visszatartani. Akkoriban könnyebben robbantam, mint mostanában – még a szalagból áradó különös erő ellenére is. Sokat tanultam az elmúlt hónapokban… sok mindent vágott a képembe az élet. Kezdve azzal, hogy képes voltam boldog lenni, befejezve a veszteséggel. Ezutóbbit megszoktam… én már csak ilyen vagyok: vesztes. Ha valami boldoggá tesz, az egyszerűen finom homokként folyik ki az ujjaim között, akármennyire is szorítom.
– A szeretője egy eléggé ismert csempész, akik odabent vannak feltehetően mind ismerik és tudják ki vagyok én. Életveszélyes volna átlépni csak úgy a küszöböt, egyesével kell náluk próbálkoznunk – magyaráztam és vissza akartam fordulni a ház sarkánál az út felé.
Nem egészen azt találtam szemben magammal, amit akartam. Valami naggyal találtam szemben magamat, valami sötéttel. Hamarosan rájöttem: egy kabát az, ami egy meglehetősen széles testet próbál beborítani.
– O’Mara, milyen szép kis mese volt… ezt Kaa küldi üdvözletül – mondta egy rekedt hang és már csak az ütést éreztem mag az arcomon. A szám sarkát érhette, mert szakadáshoz hasonló érzést tapasztaltam, ráadásul nem sokára fémes íz jelent meg a számban.
Felnyögtem, ahogy hátraestem. Reméltem, hogy Montrego elkap és nem kell bemocskolnom a tiszta ruhámat máris a koszos utcaköveken. Csupán egy pillanattal később fogtam el, hogy egy nálam háromszor szélesebb és Montregoval egymagas, kopasz, keleties kinézetű varázslóval állunk szemben.
Láttam már a fickót, de fogalmam sem volt mi a neve, holott láthatóan ő tudta az enyémet. Ez az eset ékesbizonyítéka volt annak, hogy Kaa minden barátját rám állította Londonban. Kétlem, hogy el tudnánk itt bármit is adni egykönnyen.
– Kösz… – nyögtem ki és már a pálcám után kutattam.
– Felesleges a matatás – jegyezte meg megint érces hangon az alak és Montregora pillantott. – Új társad van? Csinos a pofija… még.
A röhögése megtöltötte a sikátort, majd egy másodperccel később hoppanált.
– Ha hozzá érsz vég… – Nem tudtam befejezni, egyrészt nem volt kinek, másrészt a hoppanálást jelző durranás elnyomta a hangomat. Inkább az arcomhoz nyúltam, a sebhelyet keresve az ujjammal. Ahogy megtaláltam, megérkezett a csípős érzés. A vonásai egy pillanatra eltorzultak a fájdalomtól.
– Nincs miért aggódnod, kétlem, hogy megtalálnának ezután – jegyeztem meg, mielőtt Mathias feleslegesen pánikba esne.

*
zene:LP- The Catalyst

outfit


’Át- s átalakult vérem, bőröm, minden
sejtje testemnek, bánatom, reményem.
Bár nekem is a vakitó veszélyben
a hűség daca volt a menedékem.'

~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~

A hozzászólás nyomokban trágár kifejezéseket tartalmazhat!

Egy név. Egy női név. Ariane.
Semmit nem mond, azon kívül hogy egész jól cseng. Mi több nagyon szép. Igaz fogalmam sincs kihez is tartozik és az hogy is néz ki. Így látatlanba kellően ízlésesnek mondanám. Ahogy forgatom az agyamban egyre jobban tetszik. S maga a tudat hogy egy nőtől fél Elliot... nos elsőre felszalad a szemöldököm kérdőn, kihívóan és egy sunyi kis mosoly jelenik meg ajkaim szegletében. Mert na ne máááár! Egy csajtól ennyire beszari? Az nem lehet! És ha így is van, ott lebeg a kérdés... vajon mit tudhat az a lány?
– Ő egy lány. -
Na nem mondod?! Ki nem találtam volna....!
- A Vakegérben dolgozik… és bevertem a régi szeretőjének.
- Áh!
Minden világos. Minden de minden! A vigyorom most már teljesen kiül az arcomra. Ez egyre jobb. O'Mara sötét kis múltja kezd előbukkanni és mindez teljességgel magától. Beszarok!
– A szeretője egy eléggé ismert csempész, akik odabent vannak feltehetően mind ismerik és tudják ki vagyok én. Életveszélyes volna átlépni csak úgy a küszöböt, egyesével kell náluk próbálkoznunk.
Na igen. Ismerik. Őt. Engem nem. Ergo ő nem mehet be mert péppé verik a csinos vágottszemű pofiját és elintézik hogy a bilisérója kevésbé legyen ennyire rendezett a fogsorával egyetemben. Ám engem senki nem ismer itt. Ez még előny is lehetne, hisz akkor esetleg nem kellene egyesével végigmenni a kocsma összes csempészén. Hát nem megérne egy próbát? De... baromira.
Esküszöm kedvem lenne kiugrani mögüle, az utat elálló karja mögül és vidáman fütyörészve besétálni a kocsma ajtaján. Szinte magam előtt van a bamba kétségbeesett feje ahogy visszapillantva velem szemez, mielőtt benyitnék a nyikorgó barna ajtón. S már épp megérne az elhatározás bennem, mikor O'Mara feje mellett megjelenik egy folt. Homályosan érzékelem csak mert eddig rá pillantva őt figyeltem és a perifériámban nem tudom jól kivenni kicsoda és micsoda került a közvetlen közelünkbe.
A hang az, ami elsőre megzavar. Minden másodpercek alatt zajlik. Túl gyorsan ahhoz hogy bármit is tehessek. Elliot előrefordul, és felpillant. A behemót meg rá.
– O’Mara, milyen szép kis mese volt… ezt Kaa küldi üdvözletül – és BAMMMM. A csattanás élesen visszhangzik a sikátor szűkös mocskos falaki között. Még számomra is fájdalmas hallani nemhogy élesbe találkozni vele. Elliot felém fordulva kezd el dőlni és én evidensen utána kapok. Megtartom úgy, ahogy érem, hogy a hirtelen rátörő kábulattól ne a földet szántsa fel újra. Kár lenne azért az alapos tisztálkodásért, úgy hiszem. A kösz-jére nem reagálok semmit csak morgok valamit, ami magam sem tudom micsoda. Nem szeretem az ilyeneket. Így letámadni bárkit bárhol (nem mintha én nem ezt tettem volna vele de legalább nem azonnal erőszakot alkalmaztam), undorító!
– Felesleges a matatás! Új társad van? Csinos a pofija… még.
Na ez az a pont, ahogy tudom Elliot megáll a lábán akár így akár úgy. Ha nem is sikerülne neki akkor az se érdekel. Elengedem azután hogy egyetlen könnyed mozdulattal helycserés támadást eszközölök magunk között. Immár én nézek farkasszemet a behemóttal, aki magasságra akkora mint én maximum szélességben több valamivel.
- Úgy gondolod? Micsoda bók! Szeretném is megtartani a csinos pofimat, a nők jobb szeretik így! A tiéd ellenben elég rusnya. Ismered a tükröt? Néha használhatnád! Vagy a szajhák esténként nem mondják?
Gondolom hogy van az a pénz, amiért befogják. Mert van. Sőt még az a mennyiség is van, amiért szerelmet vallanak. De evidensen ez csak áltatás. Élvezetten figyelem, ahogy a röhögése elhal és a szemében az inak rángatóznak a fel-feltörő dühtől. Szinte már várom az ütést, vagy a pálcarántást.
– Ha hozzá érsz vég…
O'Mara hangja ostoba üres fenyegetőzésként érződik ki, pláne így, hogy mögöttem a vérző szájával köpi ki azokat. Félig hátrasandítok felé (ami hiba mert szabaddá teszem az egyik oldalam ezáltal, ahova nekem is bemoshat, de ez már a Elliot ütése után annyira mindegy lenne nekem) felvonva újra a fél szemöldököm cinikusan. Ugyan ne már? Most minek kell ez? A szavakat viszont nem tudja befejezni és értelmetlen is, mert a durranás élesen betölti a teret. Mire visszapillantok a nagydarab varázslónak hűlt, dehoppanált helye van. Remek.
- Na ennyit arról hogy majd én bemegyek a kocsmába és eladom a szajrét! -
Lemondóan sóhajtok, felfedve a remekre szabott és immár kivitelezhetetlen tervemet. Kellően elcseszte ez az alak, mert feltételezhetően pattant a főnökéhet és előadta a kis meséjét rólunk (azaz rólam). Most már esélyesen nekem is öngyilkosság bemennem oda. Köszöntem szépen.
- Szóval ennek a Kaa-nak a csaját legalább megérte megdugni? - pillantok bosszúsan O'Marára, miközben előszedek egy zsebkendőt és felé nyújtom. Én ugyan helyre nem pofozom az arcát (amúgy is szar vagyok a gyógyító varázslatokban), mert ezt maximálisan megérdemelte.

[viselet]

A hozzászólásban lehetnek "csúnya" szavak!

A szám sarkához érintettem az egyik ujjamat, miközben Montrego valahogyan elém került. Hát igen, megint ez a felállás, ő véd meg engem… nem tudtam volna eldönteni, hogy ez az abszurd gyengeség érzet – amit azelőtt sosem tapasztaltam – vagy a nagydarab fenyegetőzése zavart-e meg jobban. Az ujjam véres lett a sérülés érintésétől, s csípő érzés követte a nyomát. Egy kicsit felszisszentem a fájdalomtól, habár közel sem volt olyan kellemetlen, mint a dementortámadást követő lábremegés.
– Úgy gondolod? Micsoda bók! Szeretném is megtartani a csinos pofimat, a nők jobb szeretik így! A tiéd ellenben elég rusnya. Ismered a tükröt? Néha használhatnád! Vagy a szajhák esténként nem mondják?
Megforgattam a szemeimet, miközben a pálcámat kerestem. Ebből is látszik, hogy Montrego egy nagy gyerek és nem éppen a legfontosabb információt képes leszűrni egy-egy mondatból. Ebben a világban senkit sem érdekel, hogy van egy szép kis pofija… röviden: a fickó ki akarja dekorálni. „A tiéd ellenben elég rusnya” – idéztem fel, amit mondott. Egy ötéves keményebben vágna vissza… – gondoltam és közben Mathias válla mellett kibukkant a pálcám, egyenesen a nagydarab alak irányába, aki szinte ugyanebben a pillanatban dehoppanált.
Csalódottan pislogtam azt a területet nézve, ahol korábban állt. Már ott dolgozott volt a nyelvem hegyén egy egyszerű Stupor, amit már hiába eresztettem volna szabadjára.
– A fenébe… – sóhajtottam fel és visszacsúsztattam a pálcámat a zsebembe.
– Na ennyit arról hogy majd én bemegyek a kocsmába és eladom a szajrét!
Montrego lemondó sóhaja és megjegyzése éppen eleget árult el arról, hogy ismét nem nagyon gondolta át a helyzetet. Őszintén szólva az lepett volna meg, ha nem így történi. Sosem engedtem volna be egyedül a kocsmába a szajréval. Túlságosan veszélyes hely az egy magafajta, tapasztalatlan kölyöknek… tegnap ő védett meg engem, hát ma én fogom őt, ha esetleg bajba kerülnénk. Ez az én terepem és nem az övé. Én ismerem ezeket az embereket, ahogy ő is azokat, akik nem tudhatják meg, hogy egy ágyban aludtunk.
– Amúgy sem mehettél volna be oda csak úgy… egyedül – válaszoltam.
A hangom rideg volt, nem akartam kimutatni az aggódást.
Az épület falának dőlve néztem ki megint az épület ajtajára, mit sem törődve a felrepedt ajkaimmal. Majd később rendbe hozod, most első a szajré! – érkezett a biztatás. Továbbra sem volt semmi mozgás, így a következő kérdésre visszafordultam Mathias felé.
– Szóval ennek a Kaa-nak a csaját legalább megérte megdugni?
Sóhajtva vettem át a felém nyújtott zsebkendőt. Nem akartam bosszankodni azon, hogy a nagy dekadens éltével gusztustalanabbul fogalmaz, mint bárki odabent a Vakegérben. Valahogy számomra ez nem „csak” egy dugás volt… Ariane rántott vissza a londoni életbe. Erőt tudtam meríteni benne, meg tudtam, hogy én is tetszhetek valakinek.
Úgy hajtottam a zsebkendőt, hogy a sarkával meg tudjam törölgetni az ajkaimat.
– Gondolom… – rántottam meg a vállamat. Nem vallottam volna be semmi pénzért, hogy sokat jelentett a dolog. Már untam, hogy Montrego gúnyolódásának a tárgya legyek… jobb, ha nem tud rólam mindent. Így is éppen eléggé kiadtam magamat tegnap és ma reggel, ráadásul még a lakásom címét is tudja.
Valószínűleg hibáztam, mikor meg akartam bízni benne. Mégis az életemet köszönhetem neki… ezek után hogyan is lehetnék bizalmatlan vele szemben? Tegnap azt mondta, barátok vagyunk és nekem a Roxfort óta nem volt egyetlen barátom sem. Illetve Jasper időnként küldött egy-két baglyot… a kapcsolatunk azonban sosem lett olyan, mint régen. Valójában nem is nagyon találkoztunk személyesen.
Ajtó nyikorgást hallottam, így megint a falra tapadtam. Éppen csak kilestem az épület sarkánál. Egyetlen, köpcös, vicces bajszú alak lépett ki a Vakegérből. Kicsit furcsán járt és időnként meg-megcsúszott a talpa, amiből tudni lehetett: éppen eleget ivott már.
– Ez Henson – mondtam, bár kicsit furcsállottam, hogy egyedül van a fickó.
Felhajtottam a kabátom gallérját és felvettem a zsebemben lapuló napszemüvegemet. Montregonak csak intettem, hogy kövessen. Lassan haladt az öreg és szerencsére nem nagyon fordult hátra… mégis elhaladni a Vakegér előtt, veszélyesnek tűnt.
– Mindig Normannel együtt távozik a Vakegérből… – suttogtam Montregonak.
Igazából reménykedtem benne, hogy mellém lép és egyszerű járókelőknek tűnünk. Talán ez a legegyszerűbb módja a követésnek, míg az ember olyan területre nem ér, ahol már végképp feltűnő lenne két alak.
– Gyanús ez az egész – magyaráztam tovább. – Ha még egyszer megvernének, ne keménykedj inkább…

*
zene:LP- The Catalyst

outfit


’Át- s átalakult vérem, bőröm, minden
sejtje testemnek, bánatom, reményem.
Bár nekem is a vakitó veszélyben
a hűség daca volt a menedékem.'

~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~

A hozzászólás nyomokban trágár kifejezéseket tartalmazhat!

– Amúgy sem mehettél volna be oda csak úgy… egyedül.
Felhorkantok. Mégis minek néz engem? Pisis ötévesnek,, aki nem mert bemenni egy ivóba? Ugyan már! Melyik évezredbe élünk? Nem vagyok holmi gyönge nő, hogy fülem behúzva reszkessek némi csúnya arctól. Igaz, ami igaz esélyesen vesztenék egy párbajban, de nem a tudásom hiánya sokkalta inkább a tapasztalatlanságom miattt. Még annak ellenére is hogy szembenéztem egy dementorral és egy viharmadárral, esélyesen elpáhol pár orsszarcú csürhébe verődött tolvajszerű csempész. De amit meg kell tenni meg kell. Vagyis csak kellene, mert a lehetőség ugye szépen tovapukkant a mamlasszal együtt. Szar ügy.
A gondolom-ra kikerekednek a szemeim. Gondolom? Most komolyan? Ennyi? Ennyi a válasz erre a kérdésre? Na ne már! Azt hittem nagyobb lelkesedésbe ütközöm, vagy amolyan tipikus Elliot féle elégedett művigyorral találom szembe magam. Ami olyan pimaszul jól is áll neki a kisfiús bilifeje ellenére. Ehhez képest ez a "szerénység" szó szerint letaglóz.
- Azt hittem tudod is... - köpöm ki a szavakat vicceskedve. Nem akarom bosszantani, de nehezen állom meg hogy ne tegyem. Annyira a véremben van (lehet Eric miatt is) és ő annyira jó partner ebben. Ám Elliot már rám sem figyel, mert leköti a kocsma ajtaján kiszédelgő figura.
– Ez Henson.
A névre odakapom én is a fejem. A szemeim összeszűkülve méregetik a kellően ittasnak tűnő alakot. Remek. Soha senki nem mondta O'Marának hogy egy részeg varázsló veszélyes?
Ösztönösem Clemy jut eszembe, mikor én próbáltam neki totál ködfátyolos állapotban boglárkát varázsolni.
– Mindig Normannel együtt távozik a Vakegérből…
Nem is a szavak sokkalta inkább a suttogás ránt vissza a valóságba. A jelenben semmi szívderítő nincs. Bűzös sikátor Elliot meg én, a piszkos kőfalnak dőlve és egy alakot lesve. Annyira idilli kép. Annyira aranyvérűhöz illő. No de a táskám tele van kinccsel amin jobb túladni tényleg. Szóval félreteszem a finnyázásom kénytelen-kelletlen.
Némán elfojtom a feltörni készülő röhögésem mikor O'Mara napszemüveget húz elő és magára teszi. Olyan érzésem van komolynak akar látszani, mégsem sikerül. Inkább csak magamban jót mulatva lépek ki utána a fal takarásából és egy kicsinyke fél lépésnyi távolságra lemaradva tőle követem. Igyekszem természetesnek látszani, bámészkodni jobbra meg balra. Mintha csak mindennapos lenne errefelé a jelenlétem. Pedig nem.
– Gyanús ez az egész. Ha még egyszer megvernének, ne keménykedj inkább…
Cöh! Na ennyit a háláról. A szemem forgatom a szavakra. Hát jó, ha azt akarja hogy péppé zúzzák a fejét én igazán nem állok az útjába. Sőt. Élvezettel fogom nézni hátra dőlt kézzel. Mr. Kiskirály parancsa teljesítve!
- Ahogy óhajtod! - közlöm színtelenül miközben rápillantok. Kíváncsi vagyok mit forgat a fejében.
- Mégis mit akarsz most tenni?
Gondolom hogy csapdát szimatol. Hülye lenne ha nem. Márpedig Elliotról sok mindent el tudok mondani rövid de tartalmas ismerettségünket követően, no de ezt... ezt nem. Megvan neki a magához való esze. Én viszont tényleg nem ismerem ezeket az alakokat. Elsőre azt feltételezném hogy ilyen körülmények között olajra lépne, no de itt vagyok én (bár ezek szerint csak hátráltatom őt semmint segítem) és evidensen a kincsek. Már csak a hiúsága miatt sem fogja hagyni hogy az eredetileg eltervezett kis bevételi forrásunk kudarcba fulladjon. Ez pedig igazán jó lenne, mert nem akarom hogy valami minisztériumi söpredék előszedjen tiltott varázstárgyak birtoklásáért. Még akkor sem, ha vannak kapcsolataim. Sok és jó. Mégsem életbiztosítás semmi sem. Még most sem. Mert igaz béke van vagy valami olyasmi, de a múlt nagyban rámyomja a bélyegét a jelenre. És ezt még a bolond is tudja. Én meg pláne, hisz csak amnéziás vagyok.

[viselet]

A hozzászólásban lehetnek "csúnya" szavak!

Henson járását figyeltem az elsötétített üvegeken. A piszkos utcakövek szinte feketének látszottak, azt még is tökéletesen kitudtam venni, ahogy sötétkék, enyhén bohócokéhoz cipője meg-megcsúszik rajtuk. Mugli ruhákat viselt, de ügyetlenül válogatta össze, amiből látszott, hogy elsősorban varázsló körökben mozog. A kék cipő mellé viselt zöld öltönyben meglehetősen nevetséges képet mutatott és nem volt kevésbé feltűnő, mint egy éretlen banán. Csak ritkán téved ki a varázstalanok közé, ha hírét veszi valami értékes tárgynak. Ismerem a módszerét: kipuhatolózik mindent, majd – mivel ő maga ügyetlen a mágiában – keres egy tehetséges tolvajt.
Valahogy a tétova jelenet ellenére bajt szimatoltam. Nem gondoltam volna, hogy Henson csapdát állít nekem… ahhoz túl sok véletlennek kellett volna közre játszania. Egyszerűen csak a Kaa miatt reakciótól tartottam. Tudtam én mi dolgozik a Vakegérben, a betyárbecsület s ezen a ponton bizony elbuktam volna, ha nem lenne meg a magamhoz való eszem. Azonban tudtam nagyon jól mi az, amivel két tolvaj „barátságát” könnyen tönkre lehet tenni. Ezért sem örültem volna, ha Montrego közbe avatkozik.
– Ahogy óhajtod!
Sóhajtással konstatáltam a meglehetősen montregos választ. Az lenne a meglepő, ha egyetértenél valamiben öregem… – jegyeztem meg. A mérlegősédről csak az vonta el a figyelmemet, hogy beleléptem valami piszkos pocsolyába és azonnal beázott a cipőm. A zoknim pillanatok alatt vizes lett. Meglepő volt, hogy Londonban is ennyire könnyen bemocskolhatom magamat munkaközben…
Zsebre vágott kezekkel haladtam tovább, mintha nem történt volna semmi sem. Közben le sem vettem a szememet Hensonról. Tudta, hogy követik. Nem csak abból, hogy a dülöngélés – amit korábban alkoholnak tulajdonítottam – addigra mesterkéltségtől még feltűnőbbé vált. Szinte bevárt minket. Ha lelassítottam a lépteimet ő megállt egy pillanatra és aztán hirtelen fordult be az egyik sikátoron.
A cipője nyikorgó hangot hallatva hallgatott el. Nem koppant többé a macskakövön, de nem hoppanált – azt bizonyára észrevettük volna. A karommal jeleztem Montregonak, hogy álljunk meg.
– Várjunk egy kicsit – mondtam közepes hangerővel, igazából nem számított, hogy Henson hallja-e az egészet vagy sem. Tudta, hogy követik sőt, talán azt is, kicsoda. Nem vagyok olyan felismerhetetlen, főleg nem ezen a környéken.
– Mégis mit akarsz most tenni?
Megrántottam a vállamat és kiráncigáltam a zsebemből a pálcát. A hátam mögött szorongattam, nem akartam azonnal túlzottan neki esni Hensonnak. Bár nem tartottam kizártnak, hogy hasonló készültséggel vár ő is minket a sikátorban.
Montregora néztem.
– Előre megyek… – mondtam és már léptem is a sikátor bejárata felé. Reméltem, hogy követ és ezúttal nem lép be elém, történjen akármi… habár nagyra értékelem a védelmezést, ez most nem az a helyzet volt.
Beléptem a sikátorba és nem egy pálcával találtam szemben magamat. Valami fényes és hegyes dolgot pillantottam meg, amit csak egy perccel később tudtam azonosítani tőrként. Sötétség áradt belőle, vagyis a penge átkozott volt. A képességeit persze ránézésre nehéz lett volna megmondani, főleg úgy, hogy egyenesen a torkomnak szegezték.
– Henson, komolyan így üdvözölsz? – érdeklődtem megjátszott sértettséggel a hangomban.
– Mit akarsz O’Mara? – kérdezte ingerülten. – Bolondnak látszom? Azt hiszed, nem tudom, hogy követtél?
Nyeltem egyet, ahogy a pengét a bőrömhöz közelítette. Reméltem, hogy Montrego nem tesz hirtelen mozdulatot, mert akkor esetleg megvág és egy ilyen fegyvertől megsérülni elég kellemetlen, hosszú haldokláshoz vezet.
– Ki vagy kölyök? O’Mara új társa?
Megköszörültem a torkomat.
– Nem szeretek társulni – válaszoltam. – Viszont üzletelni annál inkább. A hátizsákok tele vannak kincsekkel, valószínűleg átok ül rajt…
– Ne próbálkozz, Kaa megígértette velem, hogy nem kezdek veled semmiféle üzletelésbe – mondta és megremegett kicsit a keze.
Pánikolva léptem hátra, remélve, hogy nem ütközöm Montregonak. Igaz, inkább öleltem volna még egyszer meg vagy aludtam volna vele, minthogy az a gyanús penge sebet ejtsen a bőrömön. Elég volt az a csapda, ami majdnem megölt annak idején Skóciában. Nem vágyom újabb szúrt sérülésre a közeljövőben.
– És ha olcsón számítanánk? – kérdeztem. – Hidd el, Kaa is megértené, ha egy jó üzletet nem hagysz ki. A kölyök megmutatja neked a kincseket –tettem hozzá.
Montrego felé pillnatottam: – Kérlek, mutasd meg neki!
Henson leeresztette a kést és a zakója alá rejtette. Ezért én is lekaptam a hátamról a zsákot és óvatosan letettem a macskakövekre. Széthúztam a cipzárt, de közben Montregora pillantottam, remélve, hogy nem most szól be valami hülyeséget, amivel aztán elcsesszük a feltehetően egyelten üzleti lehetőséget.  

*
zene:LP- The Catalyst

outfit


’Át- s átalakult vérem, bőröm, minden
sejtje testemnek, bánatom, reményem.
Bár nekem is a vakitó veszélyben
a hűség daca volt a menedékem.'

~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~

A hozzászólás nyomokban trágár kifejezéseket tartalmazhat!

A vállrándítás és a pálcarángatás melyet Elliot véghezvisz, semmi de semmi jóval nem kecsegtet. Nem kell sok ész ahhoz hogy rájöjjek, ez nem egy alaposan átgondolt terv. Mondjuk igazság szerint meg sem lepődöm már ezen sem. Az ő esetében egyre kevésbé furcsa ami nem normális és inkább furcsa, ami hétköznapi. Végtére is miért vártam hogy össze tud hozni egy balhémentes találkát mikor jobb a veszélyt szembeköpve próbálkozni? Plusz miért is lepődnék meg ezek mikor ma reggel édesdeden szunyált az én ágyamban?
Így hát szimplán elviselem egy sóhajt hallatva mikor ’előre megy’ a fickó után. Hát ám legyen. Ha azt kérte ne avatkozzak közbe hát nem fogok. Történjen bármi, hát én letojom mit alkot. Szóval elnézem ahogy beveszi a kanyart a sikátorba és unottan fonom össze a karjaim magam előtt. Nekidőlök a szürkés piszkos sarokrésznek és keresztbe vetem a lábam hanyagul. Figyelem mit intéz innen távolból.
Igazából szótlanul nézem a szóváltást, és figyelem O’Mara hátrálását. Sejthetően nem megy egyszerűen a dolog, pláne mivel a hátrálás abszolúte nem bíztató előjel. Még a ’kölyökre’ sem reagálok semmit azon kívül hogy kihívóan meredek a fickóra és felszalad a szemöldököm a homlokom közepére.
Elnézem a férfit, a vonásait. Fegyver nincs a kezemben, igazán könnyű célpontok vagyunk. És nem, még a rám szegeződő pálca sem késztet arra hogy előrántsam a sajátom s ezzel álljak kihívásra és párbajra készen. Lehet túl csökönyös vagyok de tényleg kíváncsi vagyok Elliot hogy kezeli ezeket a dolgokat. Hogy a fészkes frászkarikába tudott eddig életbe maradni egyáltalán? Mert eddig két alkalom volt mikor együtt kellett hát... bénázni, és eddig a kettőből másfélben én segítettem ki. Most tényleg nem szándékszom.
- Nem szeretek társulni. Viszont üzletelni annál inkább. A hátizsákok tele vannak kincsekkel, valószínűleg átok ül rajt…
– Ne próbálkozz, Kaa megígértette velem, hogy nem kezdek veled semmiféle üzletelésbe!
– És ha olcsón számítanánk? Hidd el, Kaa is megértené, ha egy jó üzletet nem hagysz ki. A kölyök megmutatja neked a kincseket.
Szóval makacsul dacosan állok ott, ahol eddig is, meg-megfeszülő állal. Főleg a legutolsó mondatra. Mi az hogy kölyök már megint? Pont tőle? Arcom leszakad!
Magamba dohogok és úgy vagyok vele hogy nem. Nem mutatom meg, nem is érdekel és... hát csessze meg! O’Mara is a kis haverja is, meg az a Kaa is akinek a nőjét jó volt megfektetni. Cöh!
Még ez sem lenne elég. Önmagában nem. Mindössze az első szó, a kérlek sarkall mozdulatra. Ellököm magam a faltól lassan és unottan. Hagyom hogy a táska válla lecsússzon a hátamról a karomra, ami eddig féloldalasan volt. Igazából kedvem lenne lendületből tarkón csapni vele Elliotot, de nem teszem. Némán átkozva őt a másikat meg úgy az egész helyzetet állítom meg a zsákot és fogok rá tenyérrel. Negyedig tépem fel a zipzárat és egyetlen hanyag mozdulattal dobom Elliot és a másik közé. Pont úgy hogy jól látható legyen a felül meglapuló ékkövekkel kirakott aranyló sárgán megvillanó karkötő alatta egy nagyobbacska serleg, és pár pénzérme. Csalogatóan jónak néz ki, mert az is. Kedvem lenne egy nyers neszét hozzájuk vágni. Mind a kettőhöz. De inkább ezt is visszafojtom. Csak az állkapcsom feszül meg újra és dühtől sugárzó tekintettel meredek hol egyikre hol másikra. Főleg a Henson nevűre, aki amint meglátja a kincseket elkerekedett szemmel mint a héja csap le rájuk.
Kedvem lenne rákiáltani hogy tetszik mi? Te mocsok! , de csak némán fújtatok mint egy bika aki előtt még pont nem lengették meg a vörös posztót.
Kölyök.....! Hát behalok!
Nincs is kedvem semmihez sem, mert elég az egómat ért támadást feldolgoznom. Nehezen megy ez így is. Mindössze ugyanúgy összefűzöm magam előtt a karom és újra a falnak dőlök, ahonnan eredetileg is voltam. Ahonnan megzavartak az ostoba kis közjátékukkal.

[viselet]

A hozzászólásban lehetnek "csúnya" szavak!

Valahol örültem volna, ha Mathias nem fújtat, miközben kivágja a táskányi szajrét. Végül is ő pakolta el az átkozott kincset és ő akarta elpasszolni jó pénzért. Szerettem volna odaszúrni, hogy: „Vedd már elő a jobbik arcodat, ember!” Azonban ezt nem tehettem, mert Henson ahhoz túlságosan is lefoglalt.
Visszasétált aztán a falhoz, aminek eddig támaszkodott és már megint előadta durcás gyereket. Sóhajtva követtem a tekintetemmel, aztán fordultam vissza a másik férfi felé. Szerencsére ő nem vette észre a közjátékot, a kezében lévő fegyvert benyomva a táskába kutakodott a kincsek között.
– Ezerötszáznál többet nem adok érte – mondta komolyan, ahogy felemelte a fejét és rám pillantott.
Kicsit megköszörültem a torkomat és vigyorogva közelebb léptem.
– Azt mondtam, hogy olcsóbban adjuk, nem azt, hogy szinte ingyen – jegyeztem meg és a vállára tettem a kezemet, mintha barátok lennénk. A másik kezemmel a pálcámat betettem a kabátom zsebébe. – Mind szín arany, az ékszereket és kupákat drága kövekkel rakták ki és lefogadom, hogy valami kiváló átok ül rajtuk. Ha nem akarnék megszabadulni mindtől, biztosan magam nyomoznám ki a történetüket.
– Bűzlik a vérontástól az egész kincs. Ez tény – bólintott. – Akkor ezerhatszáz és örülj, hogy ennyit kapsz érte. Ha többet adok és ez kiderül, Kaa többé nem irányítja hozzám az ügyfeleket.
Megint sóhajtottam és Montregora néztem. Inkább nem kérdeztem tőle semmit, csak rábólintottam. Hensonnak segítettem átpakolászni egy másik zsákba szajrét egyedül és közben azon gondolkodtam hány féle módon tudnék nagyon fájdalmas átkot zúdítani a kölyök nyakába. Dühös voltam kicsit, de azért megvártam, míg Henson előkapja a tágítóbűbájjal ellátott erszényét és az érmék szép lassan Montrego táskájába kerültek.
Egy utolsó kézfogás.
– Öröm volt veled üzletelni, O’Mara – vigyorgott rám.
Tetszik mit, te rohadék? – futott át az agyamon a kérdés, ahogy vigyorogva megszorítottam a kezét. Kaa büszke lesz rá, milyen jól lehúzott. Engem mondjuk nem különösebben érdekelt a pénz. Ezért miután hoppanálva távozott csak behúztam Montrego táskáján a cipzárt és visszanyújtottam a tulajdonosának.
– Tessék, a tied az egész – mondtam és megálltam vele szemben. – Nincs szükségem erre a pénzre.
Őszinte voltam, valóban nem volt. A parfümért sem azért mentem, habár Mathiasnak nyilván említettem mennyit ért volna, ha tudnám sokszorosítani. Talán tényleg akkor vagyon lett volna, amivel megduplázhatnám a mostanit… de hát ott van az apám ígérte összeg, a kastély. Nincs már szükségem ilyesmikre és nem is én voltam az, aki a táskába gyömöszölte a szajrét, hanem Montrego. Részemről csak a másik kabátom zsebében lapuló fülbevalókra tettem volna rá a kezemet és azt sem az anyagi vonzata miatt.
Még közelebb léptem hozzá és elővettem a pálcámat. Rácéloztam vele, illetve a szája szélén húzódó sebre. Egy kicsit el is vigyorodtam, remélve, hogy beijed…
– Csak maradj nyugton, úgy egyszerűbb lesz mindkettőnknek – mondtam.
Miért vagyok ennyire kedves már megint? – gondolkodtam el egy pillanatra. Aztán megint elvigyorodtam és a sebére bökve kimondtam a megfelelő varázslatot: – Valetudo!
Ezzel az apróbb sebeket be lehet gyógyítani, én is számtalanszor alkalmaztam már… például, ha a bájitalok keverése közben sikerült lesérülnöm. Nem egyszer égettem már meg vagy vágtam meg magamat és bár próbáltam nagyot ütni kora reggel, azért belátom, Montrego sérülése nem volt éppen vészes.
– Nehogy csúnya legyen az a „csinos kis pofid” – A hangom gúnyos volt, mégis a kedvesség hajtott, amikor meggyógyítottam.
Nem szerettem kimutatni a gyengédségemet, a jóindulatot, ami igencsak ritkán tör felszínre bennem. Montrego már valahol elérte, hogy jusson neki tőlem ilyesmi, még akkor is, ha marhára idegesített végig a duzzogása és fújtatása. Mondhatjuk, hogy már hozzászoktam a dologhoz.

*
zene:LP- The Catalyst

outfit


’Át- s átalakult vérem, bőröm, minden
sejtje testemnek, bánatom, reményem.
Bár nekem is a vakitó veszélyben
a hűség daca volt a menedékem.'

~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~

A hozzászólás nyomokban trágár kifejezéseket tartalmazhat!

Haloványka hümmögést hallatok O’Mara szavaira hogy olcsón és nem ingyen adjuk a kincseket. Na igen, igaza van. Így is kedvem lenne beverni amiért ennyire piszkosul olcsón viszi el, de jobb híján jó ez is. Mikor pedig Elliot hátra sandít rám csak megrándítom széles, hanyag mozdulattal a vállam. Hogy nekem mindegy és... nekem jó. Jobb mint a semmi. Igazából, ettől még mindig undorral arcomon méregetem a velem szemben álló férfit. Még a kissé feljebb tornázott árt is keveslem. Pláne azok után hogy egy cseszett dementorral kellett megküzdenünk és majdhogynem ott hagytuk a fogunkat. Ha így nézzük, minden ár kevés. Sőt... megfizethetetlen. Igaz hogy egyetlen dolgot eltettem magamnak, ami majd intő példa lesz és jó emlékeztető az események láncolatára, node persze a becsületem lázong. Nem meglepő. Így hát összepréselt szájjal nézem, ahogy a kincs kikerül. Minden egyes darabot valahol mélyen magamban megsiratok. Evidensen igyekszem nem foglalkozni a megcsörrenő összezörrenő hangokkal, ahogy a galleonok fénylő meglétével sem. Mikor sikerül a dolog, mert sikerül, akkor mindössze egy sötét pillantást lövellek újra Henson felé. Magamban mindenféle roppant ’jó’ dolgot kívánok neki, miközben figyelem ahogy egyetlen hangos csettintés kíséretében eltűnik. A hoppanálásának halk moraja még ott visszhangzik a sikátor koszos fala között.
Nem mozdulok. Halálos nyugalmat erőltetek arcomra mindenféle érzelmet elzárva. Olyan pókerarcot vágok, amit talán még sosem. Még akkor sem reagálok azonnal, mikor meghallom Elliot szavait.
– Tessék, a tied az egész. Nincs szükségem erre a pénzre.
Ez meglep. Miért is nincs szüksége a pénzre? Neki jobban kellene mint nekem. Furcsa. Roppant furcsa. Ez pedig gondolkodóba ejt. Nem mintha nem bíznék benne, és nem mintha azzal lenne bajom hogy esélyesen átkozott lenne a galleonár. Node... milyen tolvaj az ilyen? Nem... itt valami nem klappol és ehhez nem kell túlzottan nagy észlénynek lenni.
Már épp nyitnám a szám hogy kifejezzem a határtalan elismerésemet az óriási lemondási készségére, ami nem túl kifizetődő ebben a szakmában amit űz, mikor a pálcája hegyével találom szemben magam.
Most mi a fa.....?
Nincs is időm végiggondolni a dolgokat. Egyszerűen semmire nem marad, mert a velem szemben álló gunyoros vigyorral arcán újra megszólal.
– Csak maradj nyugton, úgy egyszerűbb lesz mindkettőnknek.
Ekkor tudatosul bennem hogy tényleg megteszi. Mondjuk hogy mit azt nem tudom. Elsőre ösztönösen az exmemoriamra gondolok. Hogy megint oda az összes emlékem. Remek!
Aztán az villan be hogy lehet csak lefegyverez. Na de minek ha neki elvileg nem kell a kincs? Vagy mégis? Most akkor mi van?
- Valetudo!
A varázsige felhangzása után a pálca hegyéből kilő a bűbáj és egyenesen szó szerint pofán talál. Erejétől kissé gátrahúkölök és a kékes ezüstöt fényár betölti az arcomat egy pillanatra. Nem is látom egy pillanatig sem O’Marát, sem a sikátort sem a semmit sem. Mikor viszont elfoszlik a köd a tekintetem elől az első az amit érzek. Vagyis hogy már nem érzek fájdalmat. Meglepve lököm el magam a faltól és emelem a kezem a számhoz. Ott, ahogy eddig be volt duzzadva immár semmit nem érzek. Olyan mint normál esetben. Hitetlenkedve pillantok rá. Erre ugyanis abszolút nem számítottam.
– Nehogy csúnya legyen az a „csinos kis pofid”.
Persze Elliot szavai nem kedvesek, de a hangjában bujkáló gunyor tudom hogy nem is ellenséges. Sőt...! Igazság szerint őszintén meghat a gesztusa. Hogy megtette ezt értem. Még mindig arcom tapogatva nyögöm ki.
- Kösz... ez... igazán rendes tőled. - egy halovány félmosoly jelenik meg ajkam szegletében. Az elismerésé és a háláé, amit kivívott magának. - Viszonoznám a szívességet, de pocsék vagyok a gyógyító bűbájokban. Kipróbálhatjuk ha gondolod, de jó eséllyel a Mungón kötsz ki...
Kissé szomorkásan vonom meg a vállam, mert hát... szar ezt beismerni de igaz. Nem kísérleteznék rajta ha nem muszáj, de evidensen megteszem ha kell.
- Ragaszkodom hogy elvidd a felét. Milyen tolvaj az, aki jótékonyan adakozik?
Nem túl szerencsés. Valljuk be, jó szar. De hát ha neki ez jó így... na mindegy.
- Amúgy te vagy az akinek nagyobb szüksége van rá. Igazából miattad hoztam el a kincseket.
Még magamat is meglepem ezzel a vallomással. De igaz. Elsősorban miatta pakoltam tele a táskát. Hogy ha már az almás parfüm csütörtököt mondott legalább ne töküres kézzel távozzon. Mert ennyit megérdemel ha már majdnem meghalt. Igaz én is, de nekem elég a gyűrű. Így elsőre.

[viselet]

A hozzászólásban lehetnek "csúnya" szavak!

Szinte semmivel hagyott minket maga mögött Henson. Tudtam jól, hogy a kincsek legalább a kétszeresét érik a pénznek, mégis szerencsésnek mondhattuk magunkat, amiért hajlandó volt fizetni. Nem különösebben érdekelt ez a pénz, ráadásul amúgy is Montrego tette el a kincseket.
Egészen jól sikerült a gyógyítás. Az apró kis sérülés a szájánál pillanatok alatt rendbe jött és Mathias pontosan úgy nézett ki, mint mielőtt behúztam neki. Gondolom, mások szerint ez a jóképű és a csinos pofi, mindenesetre nem irigyeltem tőle egy percre sem. Az izmai persze jól jönnének, könnyebb lenne a dolgom ilyen testfelépítéssel, ha mondjuk nekem esik Kaa egyik kifutó fiúja.
–  Kösz... ez... igazán rendes tőled. – Halovány mosoly jelent meg az arcán, amit nem tudtam sehogyan sem értelmezni. Talán tényleg örült neki, nem gondoltam bele, csak vállat rántottam, mintha ez természetes viselkedés volna a részemről. Nos tény, hogy sokszor gyógyítunk kisebb-nagyobb sérüléseket a patikában, de pénzért és nem szívességből… tehát egyáltalán nem volt az.
– Viszonoznám a szívességet, de pocsék vagyok a gyógyító bűbájokban. Kipróbálhatjuk ha gondolod, de jó eséllyel a Mungón kötsz ki...
Elvigyorodtam a mondaton. Meglepett volna, ha egyetlen varázslatot is épkézláb megtud csinálni, tekintve a jó pár év kiesésre, ami még mindig kísérti őt. Nem akartam persze ezt felhozni most, hiába adom kifelé az érzelemmentes Elliotot. Belül mégis tudom, milyen fájdalmas elveszíteni valakit… de milyen lehet elveszíteni az emlékét annak, hogy voltak azok az ember és boldoggá tettek? Beleborzongtam a gondolatba, a mosoly pillanatok alatt olvadt le az arcomról. Lehet, hogy anyám meghalt, de a mosolya még olyan tiszta képként lebegett előttem, ami képes volt melegséggel eltölteni egy hideg, sötét napon.
– Ezt? – Mutattam az arcomra kissé komor képpel. – Majd megoldom, induljunk! Lassan megint kávéznom kell…
Nem kellett volna félre beszélnem, de nem akartam tűnődni a múlt dolgain. Egyszerűen elindultam előre, remélve, hogy Mathias majd követ és szép lassan visszatérhetünk London mugli részére. Valójában szerettem volna hazamenni, kicsit beletemetkezni az önsajnálatomba a dementorral történtek után. Nem élveztem ezt az üzletet, nem volt bennem annyi élet, mint máskor… mintha egy láthatatlan hideg kéz folyamatosan visszarántott volna.
– Ragaszkodom hogy elvidd a felét. Milyen tolvaj az, aki jótékonyan adakozik?
A kérdésre hirtelen megtorpantam és Mathias felé fordultam. Nem adakozni szándékoztam, egyszerűen lemondtam bármiféle részesedésről és ha jól sejtem ezt ő is tudta. Tudom, hogy neki sincs rá szüksége… de ő nem tudhatta, hogy nekem sincs. Mégis mit lát belőlem? Egy koszos tolvajt, aki időnként lenyúl ezt-azt. Élvezetből csinálom, nem pénzért… régen is csak akkor loptam anyagi okokból, ha már majdnem éhen haltam.
– Amúgy te vagy az akinek nagyobb szüksége van rá. Igazából miattad hoztam el a kincseket.
Csak néztem a szemébe és nem értettem a miértjét. Végig úgy viselkedett, mint aki utál és egész reggel gyötört… még élvezte is. Tudom, mert láttam a fején. Azt hiszem egy ideig csak tátott szájjal bámultam, nem tudtam eldönteni, hogy csak hálás mosollyal vagy könnyekkel pecsételjem meg a hálát, amit éreztem ezért a teljesen felesleges gesztusért. Másnak eszébe nem jutott volna miattam átkozott kincsek között turkálni.
– Ez kedves… de nem igazán van szükségem pénzre – nyögtem ki halkan.
Nem akartam neki megvallani milye vagyok én Phillip Rowle-nak. Montrego világában én csak valami gaz vagyok, amit ki kell irtani, hogyan is érthetné meg ezt? Ő beszületett a családba, nem pedig mellé, mint egy rohadt alma, ami leesett a fáról.
– Van pénzem, sok pénzem… – Csak azért mondtam ezt, ki mert tudnia kellett: nem csak szövegelek meg a méltóságomat őrzöm meg éppen. Ilyesmi nem tartana vissza, ha el akarnám venni a galleonokat. Egyszerűen tényleg nem volt rá szükségem.
– És az az elcseszett kastély… – suttogva mondtam ki ezeket a szavakat. Észre sem vettem, hogy elszóltam magamat hosszú percekig. Aztán meg szinte éreztem, ahogy elsápadok. Zavartan pislogni kezdtem.
– Menjünk tovább – mondtam.
Lassan fordítottam neki hátat és indultam el tovább előre. Reméltem, hogy nem kérdezget tovább. Nem akartam neki mindent bevallani, az ő érdekében. Gondolom a két család összefonódik valamilyen szinten, nem kéne belemennem, hogy aztán ő is el akarjon tenni lábalól valamilyen úton-módon.