Astronomers

[viselet]
 

Tetszett ez a fajta dugóhúzási technika. Alapvetően valóban nem használtam volna magamtól. Ez is azt bizonyítja, hogy Merel sokkal kreatívabb vagy tényleg ennyire hatásos környezet a Roxfort. Én már nem emlékszem rá, az életem nagy részében gyűlöltem és csak a szükséges rossznak tituláltam. Persze, miután kirúgtak minden megváltozott. Másképp viszonyultam a dologhoz. Mindent megtettem volna, ha kitörölhettem volna az utolsó heteimet az életből… de nem lehetett. Akármennyire is vágytam vissza oda és bámultam Roxmortsból a kastély tornyait, nem érhettem el újra őket.
A következő üvegért nyúltam. Közben már azon gondolkodtam, hogy még egyet ki kellett volna kérnünk, mielőtt eljövünk. Egy tartaléknak, ha ezekkel véletlenül baleset történne és hát, biztosan elfogyott volna. A mai éjszakán kívül is szoktam inni elvégre.
– Várjá... – mondta a lány.
– Várok… de gyorsan! – tettem hozzá vigyorogva.
A második, még bontatlan üvegről Merel távolította el a védőfóliát, majd a kezembe adta. Ebből még ügyesebben, még könnyedebben rántottam ki a dugót és vigyorogva emeltem meg Merel felé. Ő is hasonlóképpen tett a másik üveggel, így egy kicsit ahhoz koccintottam a sajátom nyakát.
– 'IwlIj jachjaj!
Általában nem értem Merel egy-két megnyilvánulását, de éppen ezt az oldalát tartom olyan szórakoztatónak. Nem egy átlagos diáklány, akitől a szokásos dolgokat kapja meg az ember. Valójában semmi átlagosra nem számítottam tőle és az esetek többségében olyat is kaptam.
Elmosolyodtam és egy rövid bólintás után meghúztam az üveget. Az első korty is mennyei volt belőle, ugyanazt a kellemes meleget hozta magával, amit már az étteremben is éreztem. Többször kéne minőségi bort innom lángnyelv helyett… – állapítottam meg, ahogy megnéztem az üveget magamnak.
Csak ezután néztem Merelre. A szemeiben megcsillant a csillagok fénye, így egy kicsit csodáltam. Szeretem az éjszakai fényeket, valahogy megnyugtatóbbak, mint az erős reggeli napsütés és akkor nem is igazán vagyok elememben. Ilyenkor viszont valóban valami különös béke szállt rám, ahogy a hazafelé vezető úton is feltűnhetett a lánynak.
Az utazásaim során általában sötétedés utáni időszakot kedveltem a legjobban. Nem az a tolvaj vagyok, aki éjjel besurran alvó emberek otthonában. Az nekem is a munkával töltött hosszú órákat követő pihenést jelentette. Ilyenkor gondoltam a családomra és arra hogyan lesz tovább. Volt, hogy apámnak könyörögtem, hogy küldjön már egy baglyot, mert meghalnék egy szelet szárazkenyérért is… vagy csak szükségem volt valakitől néhány szóra. Nem vágytam kedvességre, azt már megtanultam eddigre, hogy a magamfajtának az nem jár. Még a saját apámtól sem. Egyszerűen csak azt akartam érezni: valakihez tartozom. Phillip levelei nagyjából erre voltak jók.
– Tényleg többet kellett volna vennünk – mondtam és vigyorogva újabb kortyot vettem magamhoz a borból. Miután letettem az üveget megszabadultam a kabátomtól is. Kellemesebb volt most enélkül.
Ez a korty is hozta a kis melegséget. Már azt a kis hűvösséget sem éreztem, amit eddig. Gyorsan elterültem a pokrócon. A fejem alá gyűrtem egy gombócba a kabátomat, majd megint Merelre néztem. Nem mosolyogtam tovább. Eszembe jutott a kérdés, ami már kezdetek óta foglalkoztatott. Ez azonban inkább volt komoly téma, semmint vidám… bár ez igazából attól függ, hogy mit fog mesélni.
Mielőtt feltettem volna a kérdést, inkább újabb adagot nyakaltam a borból. A fejemet kicsit elemeltem a kabátgombóctól. Ezúttal több kortyot is, nem számoltam pontosan. Egyszerűen leengedtem az üveget, mikor már éppen elég forróságot éreztem a testemben. Tetszett az érzés.
– Azt hiszem, képtelen leszek visszafelé egyenesen repülni
Az üvegen támasztottam meg kezemet. Nem kellett volna többet innom ma már. Az is csoda volt, hogy a seprűvel képes voltam rendesen landolni. Csak akkor ott, lefekve a földön éreztem meg mennyit is ittam. Az égre pillantva a csillagok furcsa, de egyáltalán nem zavaró táncot jártak a szemem előtt. Nem éreztem magamat kifejezetten rosszul, éppen kellemesen, sőt már-már túl kellemesen is.
Aztán hirtelen megint eszembe jutott a kérdés, ahogy Merelre pillantottam.
– Nem akartam az étteremben rákérdezni… de hogy mentek a dolgaid Londonban?

-Nyugi van.- Nem kell siettetni, de a mondat végére tessék, már oda is adom az üveget kibontásra. Aztán letelepedünk, és koccintunk az üvegek nyakával. Ezek szerint vannak mondatok, amikhez nem kell érteni a nyelvet.
-"Üvöltsön a véred"- fordítom le azért mégis egy korty után. -Mondjuk annyira nem erős ez, de így mondják. Klingon.
Iszok mégegyet a boromból, aztán ahogy Elliot elnyúlik a pokrócon a kabátját használva párnának, én is így teszek annyi különbséggel, hogy én a hasa oldalát választom a fejem aljának. Azzal a különbséggel a legutóbbhoz képest, hogy most nem ledobom magam - a padlóla dulván - hanem pont ellenkező szándék mentén, finoman ereszkedek le, hogy ne tehénkedjek bele hirtelen Elliotba. Aztán gondolva egyet felülök, és kibontom a hajam, a fém-gumit nemes egyszerűséggel átvéve a csuklómra, hogy ne vesszen el, és úgy fekszek vissza megint. Ahol össze volt fogva a hajam, a csomó-pukli-izé kényelmetlenül nyomhatta, így nem fogja.
-Aaha, aztán holnap úgy ébredünk nagy fejfájások közepette, hogy mit csináltunk mi az este, hogy a Himalája tetején kötöttünk ki egymás felcserélt ruháiban, és egy frissen vásárolt zsiráffal. Meg a nyugtával a zsiráfról. Esetleg valami új, de annál ergyább kivitelű tetoválással, ami így másnaposan már nem látszik olyan jó ötletnek, mint korábban.- Vigyorogva mondom, a végére még Elliot felé is fordulok, bár szerintem amúgyis hallatszik abból, ahogy mondom, hogy főleg viccelek. Bár tény, azzal együtt, hogy ennek az üvegnek a nagyobbik felét is ő itta meg, elég lesz ez nekünk mára. Így fekve elég stabil vagyok, de lehet, hogy állva már kezdeném érezni ezt a bort is. De azért nem kímélem meg azt, ami még van itt.
-Hallom ám, 'ogy mindjárt utólérsz, pedig mennyi előnnyel kezdtem- emelem meg az üvegem, mielőtt megint iszok belőle egy kortyot, csak a miheztartás végett is.
-Majd akkor repülök én, és kapaszkodsz belém te- nézek fel a csillagokra, és egy ideig elgyönyörködöm bennük, meg abban, ahogy elképzelem az említett jelenetet.
-Én se repülök rosszul, a seprű meg úgyis elbír minket visszafele is.
A hirtelen komoly hangvételű kérdésre Elliotra nézek, és látom, hogy ő is rámnézett hozzá.
-Náh, messze vagy így beszélgetni- jegyzem meg, és inkább át is helyezkedek mellé, hogy egy magasságban legyen a fejünk. Meg kicsit közelebb is tudjak ficánkolni hozzá.
Leutánzom a kabátpárna-ötletét a pulóverrel, és az arra hajtott fejemmel fordulok felé válaszolni.
-Éppenséggel, egész jól.
Belegondolok közben, mennyire lett volna gond az étteremben megvitatni, az egyik "apámnak" mesélni a másik apámról, bár megoldottam volna. Ha Alice-ben gondolkozok, végülis mondok az Apucsek helyett Jedet, és úgy vesszük, O'Nyuka mostani palija válás óta. De inkább nem ennek a kitalálásába kalandozok bele most, inkább válaszolok Elliotnak.
-Meséltem a legutóbb, 'ogy erre a tanévre kaptam egy egész családot. Jó, nem egész, anyám még mindinnincs, de szóval érted. Na, azért vagyok idekint, Apucsek asztervezi, 'ogy öröbbefogad az árvaházból majd a nyáron. És 'ogy kicsit jobban megismerjük egymázst, kikért, ameddig tavasziszünet van, és mos' nála vagyok. Illetve mos' nem, mer mos' veled, de na. És egész jó arc! Mongyuk amiért ősszel bepipultam rá, azok még ottannak, de tökjól kijövünk. Eggyel több ok, amiért várom a nyarat. Anyucsekről is akartam kérdezni, taláncsak ő ismerte annyira, akit ismerek, de le'etazt meghagyom a nyárra, nemtom, mennyire szeretné a témát.
Kortyolok egyet a végére, bár annyit még nem beszéltem, hogy jelentősen kiszáradjon tőle a szám. Viszont ellenben észrevettem, hogy botladozik a nyelvem egy kicsit, amin lehet, hogy most nem épp segítettem.
-És veled mivan mostanában? Montad, 'ogy voltalami denethoros eseted, az mivolt?
A kérdés után kicsit közelebb is mocorgok mellé, felkészülök a borzongós történeten borzongásra, ha arra terelődik a téma. Majd én is elmesélhetem az enyémet még tavalyról, közben felváltva nyújthatunk megnyugtató jelenlétet egymásnak.

[viselet]
 

Klingon? Az meg mi? – gondolkodtam el, ahogy Merel lefordított a számomra érthetetlen mondatot. Szerettem volna otthonosan mozogni azokban a dolgokban, amik őt érdeklik, de hát már többször bebizonyosodott, erre képtelen vagyok. Ha ez is valami mugli dolog, akkor pedig még inkább nehezemre esne. Azért elmosolyodtam még egyszer a lány egyediségén.
Elterülve a pokrócon, a csillagok felé bámulva éreztem meg Merel fejét valahol az oldalam környékén. Most gyengédebben landolt és ez kellemesebb volt mind a bordáimnak, illetve a borral töltött gyomromnak.
– Hallom ám, 'ogy mindjárt utólérsz, pedig mennyi előnnyel kezdtem – jegyezte meg, miután végre leengedtem az üveget. Közben még egy utolsó nyeléssel az elődei után küldtem az utolsó korty bort és vigyorogva néztem vissza a lányra.
Az ő hangján már némileg hallottam a bor hatását, ami nem lepett meg. Sokkal kisebb és fiatalabb nálam, ráadásul ezek a minőségi italok alattomosak tudnak lenni. Az ember nem is érzi meg elsőre és a következő pillanatban már egy egészen becsípett.
– Majd akkor repülök én, és kapaszkodsz belém te – fordult vissza az ég felé.
Egy ideig csak csendben figyeltem őt, majd én is a csillagokra pillantottam. Egy kissé beleszédültem a látványba, de így talán még jobban tetszett. A táncoló, ezüstös fehér fények szinte elvakította, így pislogva vettem tudomásul, hogy Merel az oldalamról a maga pulcsigombócára tette a fejét.
– Éppenséggel, egész jól.
Óvatosan fordultam felé a mondat hallattán. Valószínűleg ennek legalább annyira örültem, mint ő. Megkedveltem Merelt nagyon és nem akartam, hogy rossz élete legyen vagy nélkülözzön, esetleg az apja megbántsa.
– Tényleg? – kérdeztem vissza kíváncsi hangon.
Elmosolyodtam megint a nyelvbotlásokon, de közben a szívem hevesen vert. Olyan jó, hogy normálisan alakulnak a dolgai – szögeztem le magamban, nem mintha ez megállapításra szoruló tény lett volna.
A szájához emelte az üveget a mondat végére. Én is így tettem és csak utána szólaltam meg.
– Örülök, hogy jól kijössz apukáddal – válaszoltam és megfogtam a kezét barátságosan. – Én januárban ismertem meg az apámat, ezt már azt hiszem, említettem… és még mindig nem tudom hányadán állok vele. Persze érzem a törődést, de nem osztok meg vele mindent.
Sóhajtottam.
– Ne beszéljünk erről mélyebben… – mondtam halkan.
Minek is kezdtem bele? – korholtam magamat, Phillip volt a legingoványosabb téma az életemben. Ráadásul tényleg nem akartam olyasmibe keverni Merelt, ami az életét is veszélyeztetheti. Ahogyan már a roxmortsi erdőben is eldöntöttem, jobb ezt nem feszegetni. Amilyen szerencsés vagyok, tuti kikotyognám önkéntelenül is apám nevét.
– És veled mivan mostanában? Montad, 'ogy voltalami denethoros eseted, az mivolt?
Örültem, hogy másik téma merült fel. Elvigyorodtam, ahogy megköszörülve a torkomat megint az égre emeltem a tekintetemet. Már egyáltalán nem tartottam olyan szörnyűnek az esetet, inkább csak akkor tört rám újra a reszketés, mikor azok a szörnyű, összemosódott emlékképek törtek fel ismét belőlem, amit a dementor okozott.
– Skóciában történt, a Kilchurn kastélynál – kezdtem bele, majd Merelre pillantottam.
Kíváncsi voltam, ismeri-e a helyet. A mugli turisták között egészen népszerű a lápos vidékre emelt, öreg kőépület. Ráadásul kevésbé esős időben valószínűleg nem is süpped be minden lépésnél az ember bakancsa és kelti hatalmába az az érzés, hogy örökre ott marad. Montregoval persze a pocsolyába is beleestünk, ami éppen a rom bejárata közelében volt. Nem egy kicsi, városi példány volt, hanem egy szétterült, sáros vízzel teli, gusztustalan, kisebb tónak nevezhető. Szórakoztató volt minden esetre, főleg ahogy Montrego felhúzta az orrát a dolgon.
– Egy századokkal ezelőtt készült parfümös tégelyt kerestem egy… – hirtelen elhallgattam.
Nem tudtam, milyen jelzővel illessem Mathiast. Hol barátomként nevezi magát, hol pedig meg akar ölni, mert állítása szerint kellemetlen helyzetbe keverem. Képtelenség neki megmutatni, hogyan lazuljon el és érezze jól magát. Nem látja meg olyan apróságokban a kalandot és a szórakozást, amik aztán örök emlékek maradnak. Nekem is az lesz a pocsolyában fürdés, főleg azért, mert nem egyedül voltam ott.
– Egy barátommal – mondtam ki végül. – A parfüm azonban nem egyszerű  illatszer volt, hanem valamiféle olyan szerelmi bájital, ami a bőrre fújva ér el hatást. Meg akartam fejteni a receptet. Egy hatalmas kincstárban volt egyébként elrejtve, amihez földalatti folyosó és egy rejtvénnyel ellátott titkos zár vezetett. Ezeken még csak-csak átverekedtük magunkat… sőt még a ránk ömlő szerelmi bájital hatására sem viselkedtünk túlzottan… khöm: „felelőtlenül.”
Azt inkább nem fűztem bele, hogy Montrego meg akarta kérni a kezemet a Kilchurn kastélyban. Nem voltam benne biztos, hogy Merel is olyan jót röhögött volna rajta, mint én, mikor Mathias orra alá dörgöltem később. De hát lehet ezzel nem szórakozni?
– Valamikor ezután jött a dementor… emlékszem, milyen elképesztően hideg volt – magyaráztam. – Nem értem, miért engem választott, de örültem neki. A barátom még nagyon fiatal, a Roxfortba jár ő is… és kettőnk közül én lettem volna a kisebb veszteség.
Elcsuklott a hangom, mintha megint éreztem volna azt a hideget a torkomon. Szinte ott élt bennem az érzés, ahogy a fagyos levegő ujjakként szorul a nyakamra. Se nyelni, se beszélni nem tudtam és ez most megint ott dolgozott bennem.
– Az összes sebet felszakította bennem – mondtam rekedten.

Mesélés közben az üvegemet nekitámasztom a csípőmnek, csak úgy kézreeső magasságban, az üveg talpának egy peremívét meg kicsit ide-oda görgetve, a pokróc alatti földbe nyomom. Részben pótcselekvés beszéd közben, részben egy kis helyet is kialakítok neki, ahova le lehet tenni biztonságosan, nem borul el, mert eleve dőltve van. Nincs már annyi bor benne, hogy a súlya megtartsa stabilan enélkül. Főleg, ahogy a mese után még iszok egyet belőle, mielőtt visszateszem a kialakított helyre.
Igazából már nincs hova emlegessem a szívemet, hogy hova tud még gyorsulni-verdesni, ahogy Elliot megfogja a kezem, csak egy tőlem ritkább fajta, békés-elégedett angyali mosollyal pillantok előbb rá, aztán a beszámolója közben csak fel az égre.
-Nyugi, egy fél év távoli, ne'eztelő ismer'ség után beköllözöl 'ozzá pár napra, nagyokat elbeszégettek, és a végére egész jó 'averokká váltok- vigyorgok rá máris egy sokkal rám jellemzőbb módon. Oké, ezt a saját tapasztalatom alapján mondom, és elég valószínű, hogy Elliot helyzete nem ugyanígy fog alakulni, de na, viccelni szabad. És amúgyis annyira hasonlóak vagyunk több szempontból is, még hasonló élményeink is akadnak az életünkben, még ez se kizárt.
-Kényes téma?- teszem még hozzá komolyabbra véve a szót. -Csak kíváncsi vagyok, de nemongy el semmit, amit nemakarsz, vagy úgy érzed, nem kéne.
Éppenséggel az eddig sem elhanyagolható kíváncsiságomat a dolog iránt csak mégjobban felkeltette a kérés, hogy ne fejtegessük, mert így árulkodik róla, hogy nagyon komolyan valami történet van mögötte. De erőt veszek magamon, és tiszteletben tartom Elliotot a kíváncsiságom ellenében, és előre leszögezem inkább, hogy ne engedjen a puhatolózásomnak, ha arra fele akarok, amerre ne.
De inkább meg is előzöm magam ebben, átterelve a témát egy más irányba, a már korábban is emlegetett dementorra. Úgy jött le, Elliot is elmesélésre szánta azt a történetet, úgyhogy azzal nem lesz gond a kíváncsiság.
Miközben elkezdi mesélni, a szemem sarkából látom, hogy felém fordul, én is ránézek, bólintok, hogy folytassa nyugodtan. Hírből ismerős a kastély neve, de nem jártam még ott. Igazából sehol nem jártam túlzottan, nem gyakran, meg nem messzire megyünk kirándulni az árvaházból.
Miközben hallgatom, elgyönyörködök a csillagokban, meg abban, ahogy ha sokáig nézem mozdulatlanul őket, elkezdenek szép lassan szétvándorolni kétfelé. Közben a kezem is éli a maga kis életét, Elliotét simogatja ráérősen.
-Bájtal? Márvalmi csabda, vagy a parfümöt töntöttétek magatokra?- kérdezek bele, ahogy egy kis szünetet tart.
-Nyugivan, nemakadokki. Nyomi-béna 'elyzet, amiből vicces szitu lesz. Már utólag mondva vicces, ottakkor lehet'ogy nem- nyugtatom meg nevetve. Figyelek én, feltűnt ám, hogy visszafogta ott a részleteket, és van is egy elég jó tippem, miért, de ez kérem más. Ez a normális értelmében vett kaland-kaland, nem valami egyéjszakás kaland beszámolója, ami lehet, hogy a résztvevőnek érdekes volt, de a hallgatóság nem kér belőle, szóval nem fogok ezen kiakadni.
-Naa, ilyet nemongy! Tesem lettél volna kisebb veszteség.
Feléfordulok, nem csak fejjel, teljes testből is. A borosüveg az elmozduló támaszával így eldől mellém, de nem érzem rámborulni a bor nedvességét, valószínűleg nincs annyi az aljában már, hogy felérjen az üveg nyakáig oldalra dőltve. Az Elliot felé eső kezemmel megszorítom az ő kezét, a másikkal átkarolom, simogatva-dörzsölve a túloldalát, akár mint biztatás, megerősítés, akár a dementorhideg ellen melegítendő. Ismerem én is, milyen az. A szememmel megkeresem a szemeit, és belenézek, lássa, hogy most nem viccelődök, vegye komolyan, amit mondtam.
-Tudom milyen érzés...
Egy rövid műsorszünet keretein belül a szabadabbik kezemmel inkább kiteszem azért a fűre az üveget, aztán megint átkarolom vele Elliotot.
-Bennem olyanokat is, amiről nem is tuttam. "Álmodj, álmodj, holdsugár"...- Nem is tudom, a dalt milyen felindulásból idézem, de így visszaemlékezve is a hideg futkorászik a hátamon az egésztől. Lehet, hogy azóta már nem csak az ő nyugtatására szorongatom Elliot kezét, meg őt magamhoz, hanem magamnak is kapaszkodok belé, a saját emlékeimtől óvakodva. De ha már belekezdtem, elmesélem én is, végülis ő is felidézte a kedvemért az ő egyik legrosszabb élményét, meg korábban is felajánlottam eleve a "cserét".
-Az úgyvolt, volt ugye ez a ostrom, Tuggyukki a tejjes seregével odajött. 'Áttööö... kíváncsi voltamaz accióra, ézs leszakattam a menettől, amikor ki akartk vinni minket. Ezér nentom amúgy az alagutat, amit montam, 'ogy lemarattam róla, 'olvan. Eccer kicsit közel mentem a frontoz, és talán megis céloz'attak, úgy'ogy visszaiszkoltam egy távolibb folyosóra. Csak a két denetor is pont arrajárt. Potter mentett mektőlük, kébzeld, vala'ogy akkor szakatt át a plafonon, amikor azoka izék jöttek. 'Arry Potter személyesen mentett meg.
Attól függően, mennyire dementorközeli részt mesélek épp, a komor és az egész lelkes között hullámzik a hangulatom még így egy év távlatából is. A végére megint elkomorodok.
-Úgy féltem, Eliot, pedig olyat nemis tudok rendesen. Ilyen közel voltaz eggyikaz arcomtólés... és... a 'alálomról énekeltek!- Föléhajolok, az arcába, mutatva, hogy mennyire közel. Aztán a mellkasára hajtom a fejem, odabújok hozzá szorosan, és magamhoz szorítom. Mostmár egyértelmű, ez már az én lelki békém érdekében történik. Oké, nem a denethorok énekeltek, hanem a valószínűleg tévé, amit felidéztek, de a dalba belegondolva - ami szóról szóra, dallamra beleégett az emlékeimbe pláne - még mindig a hideg futkos tőle a hátamon, és nagyon kevés dolog tud ilyet nálam. De így mostmár jó. Elliot testmelege elűzi a dementorhideget, és vele itt most semmi nem tud bántani.

[viselet]
 

– Kényes téma? – kérdezte Merel. – Csak kíváncsi vagyok, de nemongy el semmit, amit nemakarsz, vagy úgy érzed, nem kéne.
Valóban nem kellett volna felhoznom apámat, mint példa. Nem csak azért, mert egy nagy baromság az egész helyzet, hanem a veszélyessége miatt sem. Igaz, talán ez az az élmény, ami igazán egyezik bennünk Merellel… ezért értjük meg egymást valószínűleg jobban. Mindkettőnket olyan apával áldott meg a sors, aki nem igazán kezelte a helyén a szülőszerepet és jelenleg ez változóban van.
– Csak nem akarom, hogy bajod essen – csúszott ki a számon az igazság.
Jó volt, hogy elterelte a szót. A dementoros eset legalább tényleg egy olyan történet volt, amiről érdemes beszélni. Izgalmas történet, még a maga, szomorú vonásaival és ridegségével együtt is. Azok az emlékek fájdalmasan törtek be a gondolataim közé, mégis talán ez az élmény egyszer erősebbé tesz. Ezért tudtam, jobb, ha átélem fejben újra és újra a történteket, míg az érzés nem enyhül magától.
Egy kis szünetet tartottam a mesélésben. Rendeznem kellett a gondolataimat, hogy aztán tényleg mindent a megfelelő sorrendben és hangsúllyal mondjak el. Valószínűleg érdemesebb volt a vicces részeket kihangsúlyozni.
– Bájtal? Márvalmi csabda, vagy a parfümöt töntöttétek magatokra? – kérdezte.
Elmosolyodtam a nyelvbotlásokon ismét. Én még egész jól beszéltem, ahhoz képest mennyit ittam, csak a csuklás gyötört egy kicsit.
– A kezemben volt az alma… mikor összevesztünk. Azt hiszem, figyelmeztetően akartam vállon ütni, mert elkezdte felmarkolni az ott található kincseket. A tégely viszont megreccsent közben és neki a nyakára, nekem meg a kezemre került belőle egy tetemes mennyiség.
Elvigyorodtam a történettől.
– Ha a dementor nem jön, nem is tudom, mi történt volna… – fakadt ki belőlem a röhögés. Montregoval ellentétben, én nem dramatizáltam túl ezt az emléket. Merlinre, hát megtörtént, istenem – gondoltam. Legalább azt meg tudtuk, hogy az alma története nem csak kitaláció és éppenséggel nagyon is működött az a parfüm rajtunk.
A szörnyű emlékek felidézés volt azonban a legrosszabb. Ahogyan elment a hangom, rájöttem, még mindig milyen érzékenyen érint. Merel biztató érintése és a könnyed simogatás-dörzsölés kombinációja azonban kicsit felmelegítette a testemet, amit még mindig a hideg rázott. Ott éreztem magamon a dementor érintését. Láttam magam előtt, ahogy fölém hajol és elöntenek a borzalmas emlékképek.
A lány szavaiból tudtam, hogy megérti, ami történt velem. Szavak nélkül, túlzott kivesézések nélkül is értett mindent.
– És veled mi történt? – a hangom még mindig rekedt volt.
Csak hallgattam a történetét, minden apró részletre figyelve. Furcsa volt, hogy ő ennyire fiatal élt át ilyesmit… én az ő korában még csak nem is keveredhettem volna dementorok közelébe. Sőt, igazából azt hiszem apám – bárcsak a háttérbe húzódva, de – a széltől is óvott.
– Harry Potter mentett meg? – kérdeztem vissza kicsit meglepetten.
Sosem érdekelt különösebben ez a csata vagy ez a Harry Potter. Nem olyan ember voltam, akit érdekelt volna úgymond a közhangulat vagy a hírességek. Egyszerűen csak lézengtem a varázslóvilágban azzal a tudattal, hogy a háború vette el tőlem az anyámat, az öcsémtől a feleségét és Deantől rengeteg barátját. Számomra ez ennyit jelentett.
Mégis az gondoltam, akármennyire is borzalmas élmény volt az egész Merelnek, ez némileg különlegessé is tette a dolgot. Azok a kalandjaim ilyenek, amiben megsérülök vagy nem sikerül megszerezni a tárgyakat, de azért az izgalom, mint emlék ott marad. Valószínűleg ezeket nem is illene egy dementortámadáshoz hasonlítani… főleg, mert a lány érezhetően elkomorodott.
– Úgy féltem, Eliot, pedig olyat nemis tudok rendesen. Ilyen közel voltaz eggyikaz arcomtólés... és... a 'alálomról énekeltek!
Fölém hajolt, az arca nagyon közel volt az enyémhez. Talán csak demonstárlni akarta történteket, én azonban zavarba jöttem. A szívem összevissza kalapált, ahogy a szemébe néztem. Most azonban nem csókolt meg, hanem kissé mozgolódva, de a mellkasomra került a feje.
– Megértem, hogy mennyire szörnyű… – suttogtam. – Én pedig anyám halálának egy álomképét nézhettem vissza újra és újra… vagy ahogy Esmé kisétált az életemből.
Megsimogattam a hátát.
– Nem szeretnék több embert elveszíteni – mondtam. – Akkor, ott döbbentem rá, hogy minden erőmmel vigyáznom kell a rokonaimra és a barátaimra, mert miattam vannak veszélyben mindannyian. Pedig „csak” ismernek.
Tovább simogattam a hátát, közben a csillagokat bámultam. Egyre inkább mozogtak, de még mindig nem annyira kellemetlenül, hogy elkapjam a tekintetemet. A mugli úgy tartják a felhők felett van a menyország, ahová a halottak térnek – jobb esetben – és az egy „jobb hely.” Remélem, ha igazuk van, akkor anya már onnan néz le rám és nem nagyon bosszankodik miattam. Bár tudom, sosem fogom igazán büszkévé tenni őt. Egyszerűen nincsen mivel.
– Ezért nem mondhatom el neked a teljes igazságot magamról. Az bajba sodorna – magyaráztam el.

Elliotra mosolygok, és finoman szorítok egy kicsit a kezén. Nem egészen értem, hogyan esne bajom attól, hogy elmondja ezt a titkát, de erőt veszek magamon, és megküzdök az egyre nagyobb kíváncsiságommal az iránt, mi is lehet ez a dolog az apja kapcsán, ami ekkora veszélyt jelentene rám csak azzal is, hogy tudok róla. És így is ez úton realizálom csak, mennyire sokat jelent ez a törődése velem, hogy így meg akar óvni. Még akíváncsiságomat is félreteszem a kedvéért, ami pedig csupán az egyik legjellemzőbb, legjelentősebb tulajdonságom.
Úgyhogy inkább tovább is mozgatom a témát, mielőtt megadhatnám magam a kísértésnek, és kifaggathatnám belőle a titkot.
-Nem te lennél- nevetek fel röviden. -Bocsi, nenkinevetni akarlak, de ez annyira tevagy.
Jót kacarászok, ahogy elképzelem a jelenetet, meg hogy mik sülhettek ki volna még belőle. Megkönnyebbülésemre szolgál, hogy ő is csak nevet a történeten, úgyhogy nem sérthettem meg vele. De tényleg, ennek az embernek kész vígjáték az élete néha. Mármint konkrétan, néha olyan helyzetekbe keveredik - keveredünk pláne, még az se példátlan - hogy tényleg, előbb gondolnám, hogy valami vígjáték film jelenete, nem valósan történő esemény, jellegzetesen olyan fajta. De saját magam is voltam már része ilyen jelenetnek Elliottal, úgyhogy tanusíthatom én is, ilyen tényleg van. Hogy egy szót mondjak: Banyanéni.
Aztán áthajlik a beszámoló iránya a kevésbé szórakoztató, denethoros részébe. Még ebben a késői derengésben is látszik Ellioton, még csak felidézni is mennyire megviseli a történteket, megpróbálom enyhíteni, ahogy tudom. Még én se szívesen idézem föl a magam élményét, majdnem egy év távlatából, és Elliotnak ez sokkal frissebb élménye. Én is hetekig nyomott voltam a denethorokkal találkozás után, csak kiemelkedően vidám, boldog vagy jól szórakozó pillanataimban került fel az arcomra az a vigyor, ami tőlem szinte elválaszthatatlanul, annyira engem jellemez, és általában az alaphelyzetet jelenti, amiből még továbbszélesedik, nem a továbbszélesedés felső határa szokott lenni.
És ennek örömére akkor fel is idézem, felelevenítem az egészet magam is, énvelem hogyan esett az eset. Biztos nem vagyok benne, mire készült a sötét csuklyás izé, főleg ott akkor nem különösebben tudtam ennek a kipuhatolásával foglalkozni, de amilyen közel volt már a hullaszerű feje az arcomtól - ahogy azt Elliotnak is bemutatom, amikor azt a részt mesélem - elég biztos vagyok benne, hogy amit az utolsó pillanatban úsztam meg végül, egy sokkal rosszabb első csók lett volna a vége. Meg számomra utolsó is. És az után egész más okból nem zavart volna a világon semmi, nem azért, mert a fellegekben jártam volna érzelmileg. Úgyhogy igen, egyértelműen az Elliot, a fúriafűz gyökerei alatt verzió a jobb.
-A'a. Valaki baráttyával együtt szakattak áta leomló plafonon, csak néány méterre mellettem, és akkor nagyon ijesztőek voltak. Gondlom, a közeledő denetorok miatt. Izaából csak utólabb rattamössze, 'ogy őaz, amikolláttam kézsőbba Tuggyukkivel 'arcolni.
Elliotra hajtva a fejem hallom, ahogy az ő szíve is úgy ver most, mint az enyém. Valahol olyan megnyugtató így, mintha megvédene a rossz emlékektől a közelsége, simogatása.
-Ó.- Több szóhoz most nem is jutok. És újabb hasonlóság, hogy mivel tormentálnak mindkettőnket a dementorok. A dallam, ami a fejembe van már ragadva így is, amióta először felidéztem, előbbre kúszik.
-Álmoggy, álmoggy 'oldsugár... Anyád ringat, aluggyál. Mindig együtt lesztek már, 'osszú álom vár. Örök álom vár... Eliot, ez nemegy altaó. Az egy'len dolog, amit mindégig tuttam a családomról, az'ogy anyukám meg'alt, amikor születtem...
Nem tudom, miért is idézem föl szóban is a dalt, főleg arra közvetlenül, hogy Elliot is most eleveníthette fel magában az ő hasonló emlékeit. És akkor még nekem van az a szerencsém, hogy az enyémre nem tudok emlékezni, mert túl kicsi voltam még hozzá. Talán azért, hogy ha már úgyis itt pityeregjük az emlékeinket, akkor már kiadjak tényleg mindent, és annyival jobb lesz utána megvígasztalódni is.
Nagyon hálás is vagyok, bár nem látja így, még el is mosolyodok magamban, hogy hogy magamhoz ölelhetem most, újra beszívhatom az illatát, hallgathatom a szívverését, ahogy a hátamat simogatja, és elmondja a felismerését. Valahol menet közben talán egy-két könnycseppet is felitatott az inge.
-Nem értem, 'ogyan- ismerem be egy rövidke, hosszú szünet után. -De nemond el. Eliot, teegy nasszerű ember vagy. Kösznöm'ogy így vigyázorrám. Ézzso'a nemond, 'ogy kizsebb veszteség lennél bárkinél. Szerinnem másnakizs, denekem nagyonis fontossagy. Eliot, én szeretlek.
Ma a legkisebb mértékben sem kérdés, ahogy ezt kijelentem. Ez kérem így van, és én őszintén vállalom. Ahogy átkarolva fogom, most meg is ölelem, úgy magamhoz szorítom, mint ha valaki el akarná venni, és azt nem engedném.
-És veled akarok maranni- teszem még hozzá halkabban. Tudom, hogy úgyse lehetőség, vissza kell mennem a Roxfortba, és addig talán csak akkor találkozunk még, ha ő beszökik valahogy, mint amit korábban mondott. De nem érdekel. Most nem egy hálókörlet vár, most szabadabb vagyok, és itt akarok maradni Elliottal. Mellette úgyse esik bajom, ami egyébként eleve se szokott.

[viselet]
 

Merel nyelve egyre többször bicsaklott meg. Valószínűleg nem csak az alkohol, hanem a nehéz téma is gondot okozott neki, bár ezt kívülállóként nehéz lett volna megállapítani. Könnyű simításokkal a hátán igyekeztem nyugalmat sugározni felé, habár az én szívem is összevissza zakatolt. Nemcsak, hogy zavarban voltam, ugyanakkor én is még a sokk hatása alatt voltam, amit az egy hónappal ezelőtti dementortámadás emléke okozott.
Azt hiszem, ez olyan dolog, ami örökre sebet tud ütni az emberen. Olyat, ami nem hegesedik be, nem merül feledésbe és könnyű felszakítani. Mégis valahol ez az élmény megerősíti a lelket, mert érezem, hogy az enyémben valami különös változást okozott. Tanulni akartam, hogy megvédjem magamat. Meg kellett tanulnom patrónust idézni.
A csillagokat bámulva újra megszületett a fejemben a gondolat: Ha életben akarok maradni, akkor kénytelen leszek erősebb varázslóvá válni. Anyám biztosan büszke lett volna rám, de ez a gondolat nem nyugtatott meg, sőt talán csak még inkább elkeserített. Sok volt mára a fájdalom.
Nem is értem hogyan jutottam idáig onnan, hogy Montrego el akart venni feleségül, miután szerelmi bájitalban fürödtünk? Sóhajtva próbáltam megnyugodni, mielőtt megint könnyekbe torkollik ez az este, habár, mintha az ingemen nedvességet éreztem. Reméltem, hogy Merel sem érzékenyült el, de azért magamhoz szorítottam.
Nem kellett volna ismét feszegetnem az apámmal kapcsolatos témákat. Egyszerűen, röviden mondtam el Merelnek: már az is nagy veszélyt jelent rá, hogy egyáltalán ismer. Nekem sem tetszik ez az érzés, én sem akarok
– Nem értem, 'ogyan – érkezett a beismerés. – De nemond el. Eliot, teegy nasszerű ember vagy. Kösznöm'ogy így vigyázorrám. Ézzso'a nemond, 'ogy kizsebb veszteség lennél bárkinél. Szerinnem másnakizs, denekem nagyonis fontossagy. Eliot, én szeretlek.
Megint zavarba jöttem ettől a szótól. Nem szeretem, ha valaki ilyeneket mond nekem, nem tudom helyén kezelni a dolgokat. Persze mindenkinek – nekem is – jól esik egy kis gyengédség… de olyan különös. Mindig az az érzésem támad, mintha nem érdemelném meg vagy nem lennék elég jó neki. A hirtelen jött bókok tömeg tehát meglepett, ráadásul nem is tudtam a helyén kezelni a dolgokat.
Éreztem, ahogy szorít magához, talán még jobban, mint korábban. Szabadulni sem tudtam volna a karjai közül, de nem is akartam abban a pillanatban. Az a helyzet úgy volt jó és tökéletes, ahogyan éppen volt.
Nem tudtam, mit mondani, egyszerűen csak mordultam egyet. Ezzel is jelezve, hogy igen, hallottam, de nem igazán tudom, mit kéne válaszolnom. Merel már eléggé ismer talán ahhoz, hogy megértse ezt.
– És veled akarok maranni – folytatta.
Jó lett volna azt mondani, hogy hát maradj. Azonban ezer és ezer okom volt rá, hogy miért ne tegyek így… habár vele legalább szórakoztató lenne mindennapom és nem csak az ebédet várnám. Igaz az most sem történik meg túl sűrűn, valami hülyeség mindig történik, de biztos vagyok benne, hogy Merel legalább értékelné, ha elmesélem őket és nem csak aggódna.
– Egyelőre jobb még neked Roxfortban – mosolyodtam el és még egyszer végig simítottam a hátán.
Nagyot nyelve néztem rá. Csak a sötét hajzuhatagot pillantottam meg. Végül is nem is volt olyan kényelmetlen a helyzet, csak attól voltam zavarban még mindig, hogy hangot adott az érzéseinek. Azt kívántam bárcsak tudnék valamit mondani rá… bárcsak viszonozhatnám ezt a kedvességet valahogy. Azonban ötletem sem volt hogyan kéne.
Ezért csak halkan suttogva tettem hozzá: – Majd meglátogatlak, amint tudlak és nem kell hiányolnod.
Valamiért annyira meg akartam nyugtatni, hogy ezek a szavak inkább hatottak vigasztalásnak. Nem annak szántam, inkább valami olyannak, ami mindkettőnknek pozitív hír. Talán nekem is jobb volna a Roxfortban, biztonságban… távol a Rowle család tagjaitól, a gondoktól és a külvilágtól. Sosem volt jó élmény az iskola, de kétségtelenül egy zárt hely, ahol aztán senki sem talál meg. Mert hát ki keresne egy felnőttet a Roxfortban? Senki.
– Jó lenne már valami vicces kaland és belógni az iskolába határozottan az – vigyorogtam rá. – Majd álcázásnak szerzek egy szemüveget meg néhány könyvet… vajon a villámalakú heg túlzás lenne már?
Elnevettem magamat.
– Azt hiszem csak a könyvek és a szemüveg jöhet – mondtam. – Vajon elég fiatalos vagyok diáknak?

-Tudom...- És valahol nem is mondanék le a Roxfortba visszatérésről. Csak van, akit így kint kell hagyni. Bár végülis, csak a Roxfort a helyhez kötött, akiért kifele húz a szívem, az nem. Mondjuk nem lenne ellenemre, ha legalább kimehetnék szabadon is a faluba, nem csak nagy, kockázatos bravúrokkal kiszökve.
Elliot ígéretére megint hálásan megszorongatom. Mondani ezúttal nem mondok hozzá semmit, az épp az előbbről tudnám csak ismételni magam, de talán úgyis érzi, leveszi, hogy milyen sokat jelent ez a néhány szó is nekem.
-Azzólenne. Nemistod mennyire.- Felnézek rá, valahogy össszeügyeskedem, és látom, hogy épp ő is engem néz. Kedvesen rámosolygok egyet.
-Eggy 'ónapig nem látattalak, annyira 'iányosztál. Asznemis meséltem, voltegy bal'é egy petaQ pi...pacs tanár körül, ami únnézett ki, 'ogy minnent elfonnak simítani neki, akkor voltúgy 'ogy fontolgattam, 'a neki nagyobb dolgot elengennek, mint én egészéves büntetést kaptam érteés nentesznek igasságot, tervesztem, 'ogy lelépek, idejövök 'ozzád. Márnem ide ide, de 'ozzád ide. Merte tudommogy befogannál, és bármikor számíttatok rád.
Nyeh, így olyan izé beszélgetni. Viszont olyan megnyugtató és meghitt így Elliothoz bújva, ahogy a hátam simogatja, és nem akarom elengedni, megszakítani ezt. De valahogy áthidalom a dolgot, kicsit feljebb húzom magam, és felé tudok fordulni úgy, hogy ne kelljen egy araszt se eltávolodnom tőle. Nem a könyökölök a jó szó rá, a könyököm így pont nem ér hozzá, a testem is az oldalához simul, és a karom, ami eddig átölelte, a mellkasán fekszik végig keresztbe, az alkarom azzal párhuzamosan vissza. Tenyeremet lefele fordítva a kézfejemen nyugtatom az állam, így Elliotra tudok nézni, miközben beszél, nem a bordái közé ékelem az államat, és ugyan csak a hüvelykujjam tudom hozzá mozgatni, a simogatását is tudom viszonozni valamennyire.
-'Ááát, csak pon' kerezbetenne az anélkül egészjó álcának- vigyorgok rá a villámheget illetőleg. -Poncsak feltűnőbbé tenne. És minnenki azzal nyaggatna, 'ogy menzsmeg a világot meginn.
Hogy fel is lelkesedtem már az ötlettől, nyoma sincs az iménti búslakodásnak. Ami persze teljesen jó helyen volt, ahol volt, csak most ez a vidámabb téma vette át a helyét, ez meg itt van jó helyen. Meg el is nevetem magam azon az érzésen, ahogy Elliot nevet alattam, csatlakozok hozzá.
-Ezzel a babaarcoddal? Alice-t is az anyánnak nézik inkább, minna lányonnak. Sőtt, 'a tuccerezni annyi szászfűlevet, áttáltoz'acc diákká- indul be a fantáziám. Mondjuk az érdekes kérdés, hogyan meg kitől szerezzen hozzávaló mintát. Felmerül bennem felajánlani pár szál hajamat, én úgyis járkálok mindenfelé, úgyhogy nem lenne különös viselkedés "tőlem", de ja. A velem találkozáshoz pont nem segít, hirtelen két példányban vagyok egy helyen. Meg lehet, bizarr is lenne találkozni magammal. Bár mostmár kíváncsi is vagyok, milyen élmény lenne, tessék.
-Sőtt'a mugli gyerektől szerzel 'ozzá 'ajtincset valaonnan, senkiből nem lesz gyanúsan kettő se. Oké, tuom, körülményes ötlet, de izgi lenne, nem? De ja, mekteszi a álca is simán.
Jólvan na, szóval túlgondoltam. És?

[viselet]
 

Már alig értettem a lány szavait. Azért gyengéden rámosolyogtam, mikor kisebb-nagyobb mozgolódást követően a szemembe nézett. Az éjszakai fényben egészen másképp nézett ki, mint korábban. Talán érettebb lett tényleg az Abszol úton történtek óta, talán csak rajtam is egyre inkább érződni kezdett az ivászat, nem tudom. Mindenesetre nem figyeltem meg annyira, hogy ez komolyabban feltűnjön.
– 'Ááát, csak pon' kerezbetenne az anélkül egészjó álcának. Poncsak feltűnőbbé tenne. És minnenki azzal nyaggatna, 'ogy menzsmeg a világot meginn.
A nevetés kitört Merelből is, ahogyan belőlem. Azt hiszem, a komoly beszélgetésünk után igencsak ránk fért egy kis humor is. Na, nyilván nem a világ legnagyobb vicce volt a szemüveg és a villámforma heg, amivel el lehet vegyülni a Roxfortban, de a dementoros beszélgetés után még ez is jobb volt a semminél. Talán csokit kellett volna ennünk, vagy legalább egy olyan cukorkát, amit Montrego nyomott a kezemben, miután elűzte a csuklyás alakot azzal a hatalmas lóval.
Inkább visszatértem az álca témára. Merel mégis csak jobban lát kívülről, ráadásul a Roxfortban tanuló diákok körében is jobban mozog. Ki tudja hogyan néz ki manapság egy tizenéves… mármint Mathias enyhén koravén – legalábbis szerintem – külsőre és semmiképpen sem jó példa.
– Ezzel a babaarcoddal? Alice-t is az anyánnak nézik inkább, minna lányonnak. Sőtt, 'a tuccerezni annyi szászfűlevet, áttáltoz'acc diákká.
Egy kis gondolkodás után értettem csak meg mit akar mondani. Engem azonban a „babaarc” kifejezés hökkentett meg. Azt nyilván eddig is tudtam, hogy nincsen marcona képem és a legkevésbé sem vagyok ijesztő, ha éppen olyan kedvem van. Azért babaarcnak tituálni a képemet még is csak sok volt.
– Hmmm… – tört elő belőlem némi sértett morgás.
– Sőtt'a mugli gyerektől szerzel 'ozzá 'ajtincset valaonnan, senkiből nem lesz gyanúsan kettő se. Oké, tuom, körülményes ötlet, de izgi lenne, nem? De ja, mekteszi a álca is simán – fejezte be Merel a mondandóját.
Sóhajtva pillantottam az égre.
– Nincs is babaarcom… az nem férfias – mondtam morcosan.
A többi információ még az én agyamnak is hirtelen sok volt. Bár valószínűleg nem lenne rossz ötlet a biztonságkedvéért némi Százfülé-főzettel felkészülni a dologra. Meglehetősen bonyolult bájitalról van szó persze, ki a francnak van kedve huszonegy napig párolni a juharfa fátyolkát? Ráadásul a meghajtó füvet is éppen teliholdkor kell szedni. Túl bonyolult, az álruha ennél bőven egyszerűbb.
Mindenesetre azt hiszem, nem ez volt a legmegfelelőbb alkalom arra, hogy Merelt gyötörjem a durcássággal. Lehet, hogy csak az ital mondatta vele ezt a babaarc dolgot és… Várjuk az nekem nem jó. Az mondják: a részeg ember őszinte – gondolkodtam el hirtelen.
– Attól még nem vagyok gyerekes, ugye? – kérdeztem aggódva és a szabad kezemmel végig simítottam az arcomon.
A lányra néztem és kicsit zavart, hogy hagytam ennyit inni egyáltalán. Nem kellett volna, hiszen már alig tud beszélni. A babaarc kérdést később is tisztázhatjuk, nem kell ahhoz feltétlenül ma este kicsapnom a hisztit. Ráér mondjuk a következő találkozással. Hiszen neki még majd haza is kell jutnia az apjához.
– Ne vigyelek inkább be a házba pihenni? – kérdeztem most már inkább érte aggódva.
Készen álltam rá, hogy a karomba kapva végig siessek vele a kissé egyenetlen talajú legelőn, át a sáros udvaron, egyenesen vissza a házig. A saját ágyamban már évek óta nem aludt senki, illetve egyszer-kétszer én, de az nem ugyanaz, mintha rendszeresen történne. Azt azonban tudtam, hogy Dean minden hétvégén ágyneműt cserél és rendben tartja a helyiséget. Így ott Merel tökéletesen tudott volna pihenni, míg én figyelek rá és vigyázom az álmát, ha esetleg elaludna.
– A régi ágyamban kicsit ledőlhetsz – tettem hozzá, hátha meggyőzi.

-Nem az arconnak kell annak lennie- vigyorgok rá kajánul. -Deakkor: olyan fiatalosan férfiassagy, 'ogy csak azzal lógnál ki a többi fezsőéves közül.
Most tényleg nem értem a problémát, nem mindenkinek kell tesztoszteronból gyúrt emberállatnak lennieNem csak azzal lehet tetszeni. Meg Elliothoz nem is az passzolna, ha ilyen Schwarzenegger alakú lenne, és lám, így is itt bújok hozzá, ölelem magamhoz, szívom be az illatát. És az én szememnek nincs pedig ellenére a Schwarzenegger alakú látvány.
-Nenvagy gyerekes- nyugtatom meg, kedvesen mosolyogva rá. Bár nem értem, mitől ekkora trauma neki ez a babaarc dolog. Aranyos, jól illik ahhoz a végtelen kedvességhez, amit folyamatosan kapok tőle, és amúgy annyira értettem, hogy tényleg simán letagadhatná magát akár végzős felsőévesig is, nem lenne olyan szembetűnő, hogy beszökött külsős.
-Nekem ígyvagy tökéletes, a'ogy vagy.
Egy kicsit el is gyönyörködök benne, figyelem a szívverését, bár most csak a tenyeremmel tudom próbálni érezni, a fülem nincs lent, hogy hallgassam is.
-Nemmagyok fáratt- pislogok értetlenül a felajánláson. Menni is tudnék a magam lábán is, esetleg egy kicsit hullámos lenne a vonal, amit járok, de ennek inkább nem adok hangot, hanem elkalandozom a gondolataimat afelé, hogy Elliot a karjaiban visz be. Attól, hogy nem lenne szükséges, még nem jelenti, hogy rossz is lenne. És még annál romantikusabb is. Kicsit feljebbtámaszkodok, és a fülem mögé kanyarítom a szabadon garázdálkodó hajamat.
-Nemlátom még szüsségét, de nemmagyok meggyőz'etetlen. 'A jössz te is- mondom egy bájvigyorral. Ez a "kicsit" szó azért elbizonytalanít. Valahol azt az érzést kelti, mint ha ennek a napnak is azzal lenne elrontva a vége, hogy még késő éjjel bele kelljen erőltetni egy hazautat. Lehet, hogy rajtam hallatszik jobban, de Elliot bőven többet ivott, és ha nem akarunk nagyon sokat gyalogolni, még mindig repülni kell egy szakaszon. Egyedül én biztos vagyok a repülésemben, de nem tudom, mit változtatna egy Elliotnyi utast is vinni. Amennyit ő ivott, benne nem vagyok biztos annyira. Nem várhat reggelig? Van itt egy ház, tök üres, aludhatunk reggelig itt is, és nem kell megint úgy elszakítani magam Eliottól. Azon felül, hogy még nem is vagyok álmos. Végre valahára itt lehetek Elliottal, én most itt akarok lenni Elliottal.

[viselet]
 

Egy tolvaj már pedig nem lehet babarcú – ismételgettem magamban. Habár Merel próbált olyanokkal nyugtatni, hogy: fiatalosan férfias vagy éppen nem gyerekes. Nem kifejezetten nyugtatott meg semelyik sem és megállás nélkül a simára borotvált arcomat simogattam. Montrego borostás képe jutott eszembe… de nekem olyan akkor sem lehet, ha minden szőrszálat megnövesztenék az arcomon. Még bajuszból is csak egy gyérebb példányt tudnék produkálni, amit az emberek talán hernyónak néznének.
Éreztem, hogy vörös a fejem. A gondolat, hogy gyerekes vagyok nem különösebben nyugtatott meg… persze az tény: a Roxfortba ezerszer könnyebb lesz így bejutni, mint mondjuk egy Montrego szintű borostával vagy őszülő hajjal. Mégis sértette a férfiasságomat a gondolat, hogy „babaarcom” van.
– Nekem ígyvagy tökéletes, a'ogy vagy.
Ez a mondat hirtelen észhez térített a nagy önsajnálatból. Talán egy ütemet ki is hagyott a szívem, ahogy megint a lányra néztem… Valószínűleg ő az egyetlen, aki tökéletesnek tart. Hiszen sem az apámnak, sem az anyámnak, de még életem szerelmének sem tudtam az lenni. Persze ráfoghatnánk arra, hogy Merel nem ismer eléggé, ami részben igaz is, de azért jól estek a szavai.
Kicsit elmosolyodtam, mielőtt rákérdeztem a visszavonulóra.
– Nemmagyok fáratt.
Az értetlen pislogása nem lepett meg, ezen megint vigyorognom kellett. Nem is a fáradtság miatt aggódtam… hanem más miatt. Nem akartam ráadásul hajnalban vagy kora reggel úgy visszaküldeni az apjának, hogy még mindig összeakad a nyelve, ha azt mondja: Nem vagyok fáradt.
 – Biztosan? Odabent sokkal kellemesebb az idő is és pihenhetünk a visszaút előtt – mondtam.
– Nemlátom még szüsségét, de nemmagyok meggyőz'etetlen. 'A jössz te is – válaszolta.
Lassan bólintottam, majd felajánlottam a régi ágyamat. Nem volt különösebben széles példány, hiszen kölyök koromban még a mostaninál is jóval alacsonyabb és soványabb voltam. Az ágy pedig valóban nem lett azóta kicserélve, ugyanott állt szemben a kis kandallóval, a végében az íróasztalommal, ami felett egy régi polc díszelgett. Emlékeztem, hogy Dean készítette még nekem, egészen kés koromban azt a darabot. Eleinte csak a mesekönyveim kaptak rajta helyet, majd az évek során mögéjük került egy faládikó, amiben a másoktól kizsarolt vagy ellopott tárgyakat tartottam. Csupa apróságot, kezdve a szomszédlány üveggolyójával, de volt ott mindenféle játék, könyvjelzők, amulettek, ami csak egy gyerek életében fontos lehetett. Azonban nekem az üveggolyó volt a szemem fénye. Az első zsákmányom és azt a fény, ami a kislány szemében csillant, mikor át kellett adnia… a legszebb álom volt.
A karomba vettem Merelt, remélve, hogy valóban nem ellenkezik. Mindenünket kint hagytam, nem érdekelt, ráér reggel is összeszedni, indulás előtt. – Ezekért később visszajövünk – mondtam.
Lassan indultam el vissza felé. Nem tudtam teljesen egyenesen menni, habár már nem dolgozott bennem olyan erősen az alkohol, mint korábban.
– Az én szobámban is van egy kisebb kandalló, nagyon hangulatos, ha csak az világítja be a szobát – meséltem lelkesen Merelnek.
Igaz, hogy én az esős őszi, vagy a hófehér téli estéken kedveltem ezt leginkább… legalábbis gyerekként. Most már valószínűleg bárhogy meglátom benne azt a különös melegséget, ami eltűnt az életemből. Talán mégis csak jobb lett volna, ha én költözöm vissza Deanhez, de ott volt az a különös érzés.
A ház ajtajáig nem nagyon szólaltam meg. Csak lopva néztem Merelre, mert megint azt a keserűséget éreztem. Anyám nélkül ez a ház, ez a tele kísértetiesen üresnek tűnt, hiába volt ott az a kellemes érzés, amit úgy szerettem.
– Segítenél? – vigyorodtam el az ajtóban, ugyanis nem tudtam volna lenyomni a kilincset anélkül, hogy letegyem.
A házba lépve megéreztem a meleget, amit a kandalló ontott magából. A szobámban viszont még mindig elképesztően hűvös volt. Merelt óvatosan tettem le a matracra és a kezébe nyomtam egy pokrócot az ágy végéből.
– Takarózz be, míg begyújtom a kandallót! – tettem hozzá és közben a pálcám után kutattam, hogy begyújtsak itt is. – Ha ezzel végeztem, akkor nekem is helyet kell szorítanod a pokróc alatt… – fordultam felé és játékos kacsintással tértem vissza a tűzgyújtáshoz.

-Na'é!- szalad ki a számon a meglepetés, ahogy Elliot tényleg felkarol, de azért belekapaszkodok én is a nyakába, hogy valamennyit átvegyek a súlyomból. Illetve, még így is neki kell vinni azt a súlyt is, de kicsit jobban eloszlik így, nem a karjaiban kell tartania az egészet. Lehet, hogy nem vagyok túl nagytermetű, mitöbb - mikevesebb? - Inkább kifejezetten kicsi, azért nem vagyok súlytalan én se. Vicces lenne súlytalannak lenni mondjuk. De ráadásul, hasonlóan vékonynak látszok ugyan, mint eddig is, de az utóbbi tanévben, amióta terelek, erősödtem is. Főleg így, hogy terelek. A többi játékosposzttal ellentétben teljes testi erőnlét kell ide, seprűhátról ütni. Nem tudom, mennyivel vagyok így nehezebb önmagamnál, mindenesetre elismerésem Elliotnak. A fejem a vállának hajtom menet közben, és csak csukott szemmel, széles mosollyal élvezem a pillanatot.
-Varázsló'agy, Eliot, egy locomotor és utánnunkjönnek- mutatok rá - szóban, a kezeimmel kapaszkorok a nyakába - de addigra már elindultunk, nem tudom pontosan, mennyire késtem el vele, de már hátrahagytuk a piknikezőhelyet. Úgyhogy tényleg visszamenni kell majd értük. Elliot is jár azért olyan hullámosan, mint amire magamtól számítottam volna, mondom én, hogy azért ő is ivott eleget, de ha beleszámítjuk azt is, hogy közben engem is a karjaiban visz, megintcsak elismerésem. Vagy még mindig.
-Jól'angzik.
A telekre beérve már előre is elképzelem a hangulatot, milyen lehet a szobája, és tetszik. Ó, ha nekem ilyen szobám lenne. Még szobám se teljes mértékben van igazából.
Ahogy az ajtóhoz érünk, jóízűt kacarászok a bravúron, ami a házba bejutás. Egyszerűbb lett volna úgy, ha letesz, ameddig bemegyünk, de így mindenképp szórakoztatóbb. Miközben Elliot a karjaiban tart, és egyik karommal én is a nyakába karolva tartom magam, elő kell ügyeskedni a kulcsot, instrukció szerint nyitni vele a zárat, kinyitni az ajtót, becsukni az ajtót mögöttünk. Kifejezetten szórakoztató játék. És kétségkívül jobban megérte, mint ha letett volna az ajtó előtt, vagy csak átmenetileg arra a pár másodpercre, ameddig úgy tartott volna bejutni.
-Márcsak a poén kedvéér is így nyitukn mossantól ajtót- vigyorgok fel rá, ahogy sikerült bemanővereznünk. Közben mintha javulnék nyelvbotlások terén?
A benti idő azért mindenképp kellemesebb, főleg így, hogy a pulóver kint maradt a többi cuccunkkal egyetemben, mert párna gyanánt volt összegöngyölve. Persze az egész háznak még nem volt ideje bemelegedni azóta, hogy begyújtottunk, úgyhogy Elliot szobájában még mindig hűvös van, nem kell kétszer mondania a betakarózást. Apropó, Elliot egészen az ágyig elhozott a karjaiban. Úgymint, onnantól kintről, ahova lepokrócoltunk csillagokat nézni. Ez az ember egy hős!
Lerúgom a cipőimet még, aztán előbb szétteregetem szépen a pokrócot, aztán ezt elrontva jól belebugyolálom magam egy kicsit a hűvös ellen.
-Majd nagyon-nagyon közerre bújunk egymás'oz- vigyorgok rá vissza, egy huncut kacsintást is viszonyozva felé.

[viselet]
 

– Varázsló'agy, Eliot, egy locomotor és utánnunkjönnek – jegyezte meg Merel, mikor átkarolta a nyakamat.
Egy kicsit jobban megemeltem. Féltem, hogy leejtem, hiszen általában nem tartok a karomban senkit. Esmével majdnem egymagasak vagyunk, így ez nem történt meg. Legutóbb Blaire volt a karjaimban hasonló helyzetben, mikor az a kis támadás érte egy elvarázsolt gyűrűtől a Diadémban, vagy amikor a hálószobájába cipeltem fel.
– Kibírják reggelig – válaszoltam nyugodtan.
Tudom nagyon jól, hogy varázsló vagyok. Azonban vannak pillanatok, amikor nem érzem szükségét előkapni a pálcámat és ez pont olyan volt. Fontosabbnak tartottam, hogy Merel ágyba kerüljön és legalább ő egyenesen tudjon repülni kora reggelre, mert én – a járásomból ítélve – erre képtelen leszek.
A szobámban még talán hidegebb volt, mint odakint a legelőn. Megdörzsöltem a jobb kezemmel a bal karomat, miután letettem Merelt az ágyra. Ettől sem javult a hőérzetem sokat, hiszen éppen csak egy pillanatra javult a helyzet azon az egyetlen ponton.
A lány lerúgva a cipőjét el is helyezkedett az ágyon. Láttam még, ahogyan elkezdte bebugyolálni magát a tőlem kapott pokróc alatt. Reméltem, hogy majd én is kapok egy kis helyet alatta később, hiszen másképp azt a hideget nem lehetett elviselni.
– Majd nagyon-nagyon közerre bújunk egymás'oz – mondta vigyorogva és visszakacsintott.
Ettől kicsit zavarba jöttem… illetve nagyon. Éreztem, hogy megint elpirulok. Lehet, hogy már megint nem a megfelelő módon fejeztem ki magamat? A gondolatot csak a hideg űzte el, amit hirtelen megint olyan erővel éreztem meg a tagjaimon, mint mikor beléptünk a szoba ajtaján. Azt hittem, hogy már egészen hozzá szoktam eddigre, de nem.
– Re-rendben – válaszoltam kicsit dadogva.
Nem kéne állandóan zavarba jönnöd! – szólalt meg megint a belső hang. Annyira másképp csengett, mint általában. Önkéntelenül is a csuklómra pillantottam, ahol a Mereltől kapott szalagot viseltem. Nem látszott a felsőm ujjától, de tudtam, hogy ott van… ezt a furcsa, kissé erőszakos hangot azóta véltem felfedezni magamban, mióta nálam van. Annyira sokszor sarkalt agresszivitásra, most azonban nem volt miért felbukkannia. Ez nem egy olyan helyzet volt. A meglepettségtől hirtelen minden zavarom elmúlt.
A kandalló felé visszafordulva kicsit megköszörültem a torkomat, hogy visszatérjek a normál kerékvágásba. A megfelelő varázslattal pillanatok alatt fellobbant a tűz. Először a kezemen éreztem meg a cirógató meleget, majd az arcomon, ahogy az eleinte csak pislákoló lángok nőni kezdtek. Még órákig fog tartani, hogy bemelegítse rendesen a szobát – gondoltam és közben a pálcámat beletűztem a nadrágom zsebébe.
Merelre pillantottam, aki már nyakig volt bugyolálva a takaróba. Leültem az ágy szélére és rámosolyogtam.
– Na, jut hely a takaró alatt nekem is? – kérdeztem.
Hanyatt feküdtem az ágyon, de úgy, hogy neki is bőven jusson hely. Lehet, hogy kölyökként vékony voltam, de most sem vagyok különösebben nagyobb darab. Azt persze még így sem gondoltam volna, hogy majd ketten elférünk az ágyon. Meg is lepett a dolog.
A plafont bámulva szinte megint gyereknek éreztem magamat. Ugyanígy feküdtem minden este és azon gondolkodtam, mit titkol elölem az anyám. Emlékszem, annyiszor voltam rá mérges, mikor nem válaszolt a kérdéseimre. Hiába faggattam, hogy ki az apám, elterelte a szót. Csúnya dolgokat vágtam minden alkalommal a fejéhez. A tizenöt év alatt, amit külön töltöttem tőle mindennap bántam. Hányszor határoztam el, hogy majd bocsánatot kérek tőle… de sosem tehettem meg és a lelkemnek az a megnyugvás még most is hiányzik.
A szomorú gondolatokról csak a hangosan kattogó, öreg falióra vonta el a figyelmemet. Hajnali egy órát mutatott… ami kicsit megrázott. Nem azért, mert túl sokáig maradtam fel, hanem mert alig hét óra múlva nekem már a patikát kéne nyitnom, hogy mire Dean megérkezik, minden rendben legyen.
– Ilyen állapotban biztosan borzalmas munkát fogok végezni – mondtam ki hangosan a gondolataimat. – Mármint, reggel majd dolgoznom kell. Lehet, hogy nem is tudlak visszakísérni Londonba, ha sokáig időzünk itt.
Sóhajtva fordultam kicsit a tűz felé, majd Merelre pillantottam.
– Jól érezted magadat? – kérdeztem, bár értelme nem sok volt, hiszen egyértelműen igen a válasz. Láttam rajta, hogy tényleg élvezte a vacsorát, a csillagnézést és a társaságomat.

-Csak montam.
Tény, hogy nem mennek sehova, de tényleg csak két másodperc lett volna magunk után indítani is őket. Reméljük, nem esik, és el azért nem áznak. Az út hátralevő részére inkább el is kényelmesedek.
Elliot szobája valóban át van eléggé hűlve, kifejezetten jó szolgálatot tesz a pokróc, hogy jó szorosan bele tudom csavarni magam. Sajnálom is szegényt, ahogy fagyoskodik a kandalló előtt, miközben én itt bugyolálódok, mint egy boldog burrito. De legalább előmelegítem neki is a takarót.
Pislogok egy értetlen sort Elliot hirtelen megszeppent válaszán. Az előbb ő kacsintgatott még azzal az ötlettel, hogy itt összebújjunk, ez most meg nem hidegtől vacogásnak hangzott. Egyébként se olyan sok a hely ezen az ágyon, hogy nagyon szét lehessen rajta ketten terpeszkedni, még ha a minnél nagyobb terület lefedése lenne is a célom.
Hamar megérződik a kandalló lángja, ahogy Elliot begyújtja, bár még el fog egy ideig tartani, hogy a szobát is felmelegítse, azért kellemes. Hát még az, hogy aztán Elliot is csatlakozik.
Vigyorogva csóválom a fejem, kicsit magamhoz ölelve mégjobban a takarót, mocorogva jelezve, hogy ez mostmár bizony az enyém, de csak ameddig ő is le nem fekszik mellettem az ágyra. Gonosz azért nem vagyok.
Akkor megkegyelmezek neki, és az egyik karommal és lábammal emelve-szétterítve át is vetem fölötte a takarót. Mint egy Elliot fölött átcsapó pokróchullám, vagy egy ágynemű-állkapcsú szörnyeteg szája, ami egyben bekapja a testét, csak Elliot feje lóg ki a száj egyik sarkából.
-Na ne fagyoskoggy.
Még Elliot is hidegnek érződik így, hogy magamat már elkezdtem fölmelegíteni, úgyhogy a pokróccal együtt rajta átemelt kezemmel-lábammal is jó szorosan odahúzom magamhoz, ha engedi, próbálva magam felé is fordítani, aztán megpróbálom őt is jól bebugyolálni, legalábbis kicsit szorosabbra, ahogy sikerül, és jó alaposan megdörzsölni az oldalát vagy hátát, ahogy elérem, hogy annyival gyorsabban felmelegítsem. Tűz ide vagy oda, amivel ténylegesen leginkább felmelegítjük magunkat, az egymás testmelege, és azért alattam is át van még hűlve az ágy.
-Ugyan... Én szurkolok neked- mosolygok rá bizatóan, és az arcát is a tenyerembe veszem, amint sikerül a karomat előmanővereznem hozzá a takaró-burritoból, amibe most mindkettőnket csomagoltam az előbb.
Akartam már mondani, hogy besegítek szívesen valamit, de nem lehet, reggel már tényleg illene előkerülnöm, ha már anélkül tűntem el, hogy kifejtettem volna, hova, vagy mondtam volna bármit arról, hogy meddig. Ha lenne kedve elkalandozni a pillanatról az agyamnak, lehet még bűntudatom is lenne. Majd holnap.
-Semmi gond, maj' vigyázok magamra. De úgyis kandallóval megyek 'aza is, asztudok a patikából.
Elliot kérdésére elvigyorodok, közben kicsit közelebb hajolva hozzá a szemébe nézek, és végigsimítok az arcán.
-'Ülye kérdés. Még minnig jól érzem magam. Veled nem is tunnám más'ogy.- A végére a vigyort is egy kedves mosolyba fordítom.

[viselet]
 

Még sem kellett volna kint hagynom a bort… – futott át az agyamon, ahogy Merel lába és karja is rajtam kötött ki a takaróval együtt. Már az étteremben is rosszul viseltem, hogy véletlenül a szájára sikerült puszit adnom, de ez még annál is jóval kellemetlenebb volt. Alapvetően nem zavart persze, hogy hozzám bújt, most azonban nem ugyanolyan volt kicsit sem a helyzet. Ahogy maga felé fordított pedig csak még kellemetlenebbnek éreztem a helyzetet. Talán a sötétben nem is látta, mennyire zavarban vagyok.
Kedvelem őt, sosem mondtam, hogy nem. Sőt, azt is tudom, hogy néhány év múlva majd le sem tudom venni a szememet róla olyan értelemben, de ez ott és akkor nem volt helyes… zavarba voltam és legszívesebben csak vedeltem volna. Másképp ezt a helyzetet nem tudtam elviselni, kezelni meg még annyira sem.
A hideg ellen tényleg nem volt olyan rossz összebújni, hiszen a tűz még alig töltötte meg a helyiséget. Kevés volt ez és még talán reggelre sem fűt be eléggé, hiszen Dean már legalább két napja Londonban tölti az estéket… vagy nem tudom. Igazából sosem figyelek, mikor Daniellel beszélnek, olyankor is csak az az érzés kerít hatalmába, hogy nem tartozok közéjük. Valójában sehová sem tartozom és ezt nagyon nehezen viselem.
Merel kezeit megéreztem az arcomon. Kicsivel melegebbek voltak, mint a bőröm – hiszen a takaró alól húzta elő őket. A fülem hegye most már rák vörös lehetett, a torkom kiszáradt és kedvem lett volna elmenekülni innen. Ülhettem volna a székben is… – háborgott bennem a kis hang, a lelkiismeretem. De ott volt az a másik, amit a szalag hozott be az életembe, egyelőre alig hallhatóan suttogta: Ugyan, mi baj lehet ebből?
Gyorsan elkezdtem a holnapi munkáról beszélni. Igazából csak szerettem volna megtörni ezt a furcsa pillanatot. Vad pislogások közepette és egy sóhajtást követően próbáltam összeszedni magamat.
– Semmi gond, maj' vigyázok magamra. De úgyis kandallóval megyek 'aza is, asztudok a patikából.
Bólintva jeleztem, hogy ez így igaz és reméltem, hogy lecsúsznak a kezei az arcomról, de nem. Még közelebb hajolt és végig simított a bőrömön. Közben pedig vigyorgott, amiből valóban tudtam: jól érzi magát, velem ellentétben, aki legszívesebben most odakint nyakalna be egy üveg bort.
Próbáltam normálisan gondolkodni, de már nagyon nehezen ment. Nem csak azért, mert az este nagyobbik felében ittam, hanem mert már el is fáradtam eléggé.
– Örülök neki… – válaszoltam és kicsit hátrébb húzódtam tőle.
Éreztem, hogy egészen az ágy szélén vagyok már. Azonban nem nagyon törődtem a dologgal, hiszen a zavarodottságomban erre képtelen lettem volna figyelni. Egyszerűen csak éreztetni akartam Merellel, hogy ez már túl intim, túl közeli… és igen, vállalom: én csesztem el. Nem kellett volna kacsingatnom, meg összebújást javasolnom. Az már túl sok volt. Egyértelmű, hogy ami nekem vicc volt, az a lánynak komoly dolog.
Nem lesz semmi baj! – jött megint a szalag okozta gondolat. Lehunytam a szememet, mintha így akarna a lelkiismeretem összetűzésbe kerülni a kegyetlen gondolatokkal. Hiszen tudtam, ha Merel most jónak is érezné az „összebújást” az nem lenne helyes. Nem érdekelnek a társadalmi szabályok, sosem foglalkoztam velük… sőt én vagyok az, aki előszeretettel megszegi őket. Ez viszont most túl sok és túl nagy falat lett volna.
– Egy kicsit fáradt vagyok és azt hiszem… – kezdtem a magyarázkodást, és direkt nyújtózkodni is próbáltam, hogy még jobban elhúzódjak. Ezzel pedig igen csak rosszul döntöttem.
A testsúlyom másképp helyeződött, megbillentem és kicsúszva a takaró alól leestem a padlóra. A hátam erősen csattant a kemény felületen. Éppen csak felnyögni tudtam, miközben megpróbáltam levegőhöz jutni egyáltalán.
Hirtelen az az érzésem támadt, hogy innen már biztosan nem kelek fel. A fejemet is kicsit beütöttem, de azt a fájdalmat csak valamivel később éreztem meg és nem lüktetett annyira, mint a hátamon végig futó, kellemetlen érézés.
– Basszus… – nyögtem fel újra. A kezemmel az ágy félében kapaszkodtam meg és közben felhúztam magamat ülő pozícióig.