Astronomers

Elliot szavaira elmosolyodok, de aztán kicsit felemelkedik a szemöldököm az elhúzódására, nem értem az okát. Nem akaródzik elengedni, ahogy kiljebbhátrál, lecsúsznak a kezeim az arcáról, de egy kicsit követik, úgyhogy csak az ujjaim simítanak le a nyakára. Csak akkor húzom visszább őket, amikor kicsit megint távolabb húzódik mentegetőzve.
Kicsit szeppenten, ijedten pillantok rá. Ugye nem rontottam el valamit? Nem bántottam vagy ijesztettem meg nagyon valamivel? Csak annyi mindent, főleg törődést, foglalkozást és szeretetet kapok tőle, felejthetetlen élményeket, én csak ki akartam mutatni felé, hogy szeretem. És a vak is látja, hogy Elliotnak is szüksége van valakire, aki szereti. Vagy ha a vak nem is, én, akivel ennyi bizalmas érzését és élményét megosztja, igen. Annyi rossz vagy szomorú dolog történik vele, és nincs senkije, aki ellensúlyozza ezt a szeretettel, amire szüksége van. Meg talán nekem is. Csak szeretném, hogy tudja: de igen, van. Én mindig itt vagyok neki. Én szeretem.
-Vigyázz!
Ahogy csavarodik a nyújtózkodásával, szinte lassított felvételben látom, ahogy lebillen az ágy peremén. Utánakapok, hogy megállítsam, belekapaszkodjak, mielőtt a súlypontja átbillen az ágy szélén túlra, de a kezem csak pontosan az utolsó utáni pillanatban éri el. Az ujjaim végigsiklanak tehetetlenül az oldalán, ahogy kicsúszik alóluk, és a padlón nyekken.
Csak most, így veszem észre, hogy végig szinte teljesen az ágy közepén voltam. Lehet, hogy nem túlzottan széles, de egy ekkora, egyszemélyes ágyon is elfér válltól vállig két ember is szélességében, az úgy a kicentizés. Oldalon fekve, ahogy mindketten voltunk, meg még stabilan is elfértünk volna. De így, hogy eleve a középvonalon voltam, pont csak az épp elég hely jutott Elliotnak, ami önmagában nem volt még túl kevés, csak azzal együtt igen, hogy hátrébbhúzódott, meg kiljebbfordult nyújtózkodni.
-Jól vagy?- húzódok oda az ágy széléhez, aggódva, talán bűnbánó tekintettel nézve rá, miközben felül a földön.
-Ugye nem ütötted meg magad nagyon?- kérdem bocsánatkérően. -Bocsi... Nem akartalak letúrni. Ugye nem haragszol?
Tűnhet úgy, mintha a kérdés a végén is arra vonatkozik még, hogy leszorítottam a szélére annyira, hogy a nyújtózkodástól már leessen, de a hangomból, abból, ahogyan kérdezem, érződhet, mástól tartok, amiért haragudhat.
Hátrébbaraszolok, ezúttal figyelve, hogy jóval több helyet hagyjak, biztosan is el tudjon férni Elliot is mellettem, és a pokróc rá jutó felét félrehajtom, hogy oda tudjon feküdni, és betakarózni. Bocsánatkérően és ...talán kicsit sóvárogva? nézek rá, és reménykedek, hogy nem ijesztettem el, és visszafekszik mellém.

[viselet]
 

A figyelmeztetés ellenére úgy nyekkentem a padlón, mintha métereket zuhantam volna. Aztán pedig még csodálkoztam, hogy heverek, mint egy rongybaba, aki arra vár, mikor kaparja már össze valaki. Végül erre nem került sor, hiszen – bár megkapaszkodva az ágykeretben – feltornáztam magamat.
Miért történnek velem mindig ilyen megalázó dolgok? – merült fel bennem a kérdés egy sóhajtás kíséretébe. Kicsit zavartan néztem az ágy széléhez húzódó Merelre, aki aggodalmas arccal figyelt. Hát igen, elég nagy hangja volt a zuhanásomnak, de valahogy az az érzésem támadt, hogy nem feltétlenül csak ez a kérdés foglalkoztatja. Talán rájött, hogy mennyire el akarok húzódni tőle… de én csak nem akartam újabb félreérthető helyzetbe keveredni vele.
– Jól vagy? – kérdezte.
Most is olyan kedves volt és ez még inkább zavarba hozott. Tudom, mit akar, de túl fiatal hozzá és én nem adhatom meg neki. Nem tehetem meg vele, nem, nem és nem. Ennyire nem tudok rossz ember lenni. Kedvelem Merelt, vigyázni akarok rá… és pont ez tart vissza az egésztől, meg az elveim – amikor lényegében eddig nem is tudtam, hogy vannak.
Finoman hátra csúsztattam a kezemet a tarkómra. Egy kisebb púpot éreztem ott, ami fájdalmasan lüktetett, ahogy az ujjaim végig simítottak rajta.
– Megmaradok – bólintottam.
Még egyszer megsimítottam a púpot a fejemen, amitől a hátamat kínzó égő fájdalom hirtelen jelentéktelennek látszott. Nem éreztem, hogy ennyire megütöttem volna a tarkómat, ám most komolyabbnak tűnt, mint a padlóra érkezéskor. Lehunytam a szememet egy pillanatra, majd ugyanilyen hirtelenséggel nyitottam is fel őket.
– Ugye nem ütötted meg magad nagyon? – A kérdés bocsánatkérésnek hangzott inkább, amit a folytatás csak még inkább alátámasztott: – Bocsi... Nem akartalak letúrni. Ugye nem haragszol?
Nyeltem egyet, ahogy beljebb húzódott az ágyon és felhúzta a takarót. Közben megpróbáltam talpra állni és sikerült is. Annyira nem ütöttem meg magamat, hogy szédüljek vagy ne tudjak rendesen mozogni.
– Nem fáj annyira… – próbáltam megnyugtatni valahogy.
Megigazítottam a ruhámat, ami alaposan összegyűrődött. A felsőm felcsúszott, a kardigán pedig összevissza állt a testemen. Pillanatok alatt kisimítottam a ráncokat, de ezzel is inkább az időt akartam húzni, hogy összeszedjem magamat.
– Nem haragszom, a saját hibám volt – suttogtam, mintha eltűnt volna az erő a hangomból is.
Egy ideig csak meredtem Merelre és takaróra. Zavartan pislogtam, ahogy találkozott a tekintetünk és nem tudtam mit tegyek. Azt persze tudtam, mi volna a helyes, de azzal meg megsérteném. Mindkettőnknek jobb lenne, ha utálna – állapítottam meg, szívem még sem volt őt bántani. Ezért még egy darabig toporogtam az ágy mellett.
– Jó lesz nekem itt… – válaszoltam halkan.
Könnyedén dobtam le magamat az ágy szélére. A takarót visszahajtottam és úgy igazítottam, hogy az tökéletesen körbe ölelje a lányt. Magyarázkodni akartam, el akartam neki mondani mennyire nem ezt akartam… és hogy én csak nem akarok neki rosszat. Hiszen tudtam, mit szeretne, abból ahogyan rám nézett korábban, mikor egy takaró alatt voltunk. Túl közel engedtem magamhoz, mert fontos lett nekem és hiába kedvelem és érzek nagyon sok kusza dolgot…
– Itt maradok melletted egész éjszaka – mondtam, mielőtt még kiszaladna valami hülyeség a számon.
A kandalló felé fordultam, a tüzet bámulva és a karjaimmal megtámaszkodva a matracon. Az az érzésem támadt, hogy hibát követtem el, méghozzá súlyosat… egy ilyen után Daniel biztosan nem engedne a lány közelébe. Áldom az eget, hogy az öcsém nem tud a gondolataimban turkálni, úgy mint Kean. Jobb is lesz erről tartani a számat.

Megkönnyebbülten mosolygok egyet, ahogy megszólal és felkel a földről. Koppant azért egy akkorát, hogy legyen mit aggódni. Mondjuk tapogatja is a fejét, gondolom nőtt rajta egy púp is.
A szavait értem, de nem győznek meg. A hangjából, viselkedéséből tudom, látom, hogy valami megváltozott. Hogy valamit valóban elrontottam. Nem tud... A nagy frászt! Pontosan jól tudom, mi ütött belém. Fülig bele vagyok zúgva, és egész este, az utóbbi percekben meg pláne valamilyen jeleket kaptam és azok alapján reagáltam, és hagytam magamat az érzéseim után menni. És azért se értem, mit ronthattam el, csak látom, hogy valamit egyértelműen igen, Elliot viselkedése hirtelen fordult egy teljes hátraarcot az iménthez képest.
Meghálálom egy gyenge mosollyal azért, hogy betakargat, mert a gondoskodását valóban nagyra értékelem, de azért csukott szemmel szemet forgatok, ahogy az ágy szélén ülve a tűz felé fordul.
-Elliot... Ne mártírkodj.
Feltámaszkodok-ülök, ezzel le is borul rólam részben a takaró, de nem érdekel, úgyse akarom csak körémbugyolálva fogadni el, így, mint az előbb voltunk. Egyszerűen rosszul esik, szjvfájdító nézni, ahogyan ott ül, és mered a kandallóba, és ahogy pontosan fogalmazott, meg ahogy most újabban viselkedik, kinézem belőle, hogy csak őrt ülne felettem, ameddig el nem alszok, aztán addig, ameddig ő is el nem bóbiskol és eldől valamerre - neadj' megint leborul az ágy mellé - vagy el nem megy keresni valami fekhelyet máshol, és mindkettőnknek csak bánatos-lehangoltan ér véget ez a nap is. És nem hiányzik neki mégegy bánatos, magányos este, csak a rossz élményei, kétségei társaságában.
-Fáradt vagy, és reggel dolgozol. Te mondtad.- Megfogom a karját, és finoman húzom, hogy erre forduljon.
-Nyugi, fogtam. Nem készülök semmire. Csak légyszi, ne ülj így ott, csak feküdj le.- Halkabban, kicsit motyogva még hozzáteszem egy mosollyal: -És egy kicsit beljebb, nehogy leess. Majd figyelek, hogy ne túrjalak le.
Próbálom legalább erre fordítani, és elkapni a tekintetét, kérlelő-bocsánatkérő, kerek szemekkel nézni rá.
-A kedvemért?

[viselet]
 

A tűz egyre erőteljesebben ropogott a kandallóban. Az arcomon éreztem a kellemes meleget, amit ontott a kis szobába. Megint elfogott az az otthon érzés, ugyanakkor a háttérben ott motoszkált bennem a korábbi gondolat, hogy mekkorát hibáztam már megint. Valószínűleg még az is jobb lett volna, ha Merel megutál, minthogy egy életre megbélyegezzem csak azért, mert örömöt akarok neki okozni. Igen, még mindig ezt szeretném, de vannak olyan kérések, amiket az ő érdekében nem teljesíthetek, legalább nem itt és most.
– Elliot... Ne mártírkodj.
A megjegyzés egy kicsit szíven ütött. Nem szokásom mártírkodni és most sem terveztem. Egyszerűen csak vigyázni akartam rá, míg alszik.
Mocorogni kezdett, így ránéztem. Láttam, hogy lecsúszott róla az imént alaposan ráterített takaró. Egy ideig csak a gyűrött anyagot bámultam és közben azon gondolkodtam, miért kellett ennyire elcsesznem ezt az egészet. Úgy értve, nagyon kedvelem és jól érzem magamat vele és lehet, hogy ezek után többé nem is akar majd látni. Valahol érthető lenne, hiszen lényegében elutasítottam, még ha azt nem is mondtam ki szavakkal rendesen.
– Fáradt vagy, és reggel dolgozol. Te mondtad.
A mondandója végén megfogta a karomat és elkezdett húzni, vissza az ágyba.
– Bírom az éjszakázást – suttogtam.
Belül valami késztetést éreztem, hogy forduljak vissza a kandalló felé. Bámuljam a tüzet tovább, de egyszerűen nem volt szívem elfordítani a tekintetemet. Túlságosan megkedveltem már ahhoz, hogy érzéketlenül elutasítsam őt.
– Nyugi, fogtam. Nem készülök semmire. Csak légyszi, ne ülj így ott, csak feküdj le.
Hallgattam a szavait és inkább magyarázkodásnak tűnt, semmint biztatásnak. Nekem kellett volna valamit mondanom, valami felnőtteset… vagy bocsánatot kérnem, amiért rossz jeleket küldtem. Még akkor is, ha csak részben voltak rosszak.
– A kedvemért? – kérdezte és még mindig próbált maga felé fordítani.
Lassan bólintottam és hagytam magamat a párnák közé húzni a matracra megint. Megint éreztem azt a kellemes ellazuló érzést a derekamban, amit hosszú napok után szoktam. Ez az ágy még kényelmesebb volt, mint a londoni lakásban lévő. Sóhajtva fordultam teljesen a hátamra és bámultam a plafont ismét.
Összehúztam magamon a kardigánt, így már nem is fáztam annyira. Végül is én voltam közelebb a kandallóhoz, nem csoda, hogy a karomon már éreztem a meleget. Kellemesen cirógatott végig a ruhámon, az az enyhe kis reszketés is megszűnt, ami uralkodott a testemen. Hamarosan a matrac is felvette a megfelelő hőmérsékletet.
– Nem akartalak félrevezetni – jegyeztem meg kicsit bűnbánó hangon.
Nem tudom, hogy jó ötlet volt-e felhozni. Helyénvalónak éreztem egy bocsánatkérést, pedig soha, senki kedvéért nem tudtam megtenni. Merel más volt, valahol olyan, mint én és ezért is viseltem annyira a szívemen a sorsát. Megszerettem, ezt mindenféle hazugság vagy félrebeszélés nélkül kijelenthettem.
Lassan fordítottam felé a fejemet és a tekintetét kerestem.
– Nagyon megszerettelek… de akármennyire is szeretnék mindent megadni, nem tehetem meg. Pont azért nem, mert ennyire kedvellek. – Egészen elhalkult a hangom. – Bocsáss meg.

Már majdnem kiszalad a számon, úgy kell visszafognom magam, hogy megállítsam a visszavágást, mielőtt elhangzik, "jó, akkor éjszakázz!" Még ha utána egyből hozzá is tenném, hogy ne, hogy szemléltetésből mondtam, arra, hogy miért idéztem neki önmagát. Magyarázkodnék.
De szerencsére megelőzöm magam, ugyanazt a gondolatot óvatosabban, másmerről öntöm szavakba.
-De reggel fáradt leszel...
Látom a szemében a kandallófényben, ő is a gondalataival vív, talán pont úgy, mint én.
Végül enged. Lassan hagyja magát húzni, felém fordul, aztán visszafekszik hanyatt az ágyra. Egy kószáló, félig tudatos gondolat részeként egy kicsit húzok rajta befelé a dereka túloldalánál fogva, bár most nem fekszik veszélyesen az ágy szélén, meg ha nem helyezkedik ő, ennyivel nem is tudok mozdítani rajta, de azért gesztus, a korábbi szavaimra visszautalva, hogy nem akarom, hogy leessen.
Óvatosan, bátortalanul simogatok egyet az arcán, talán egy tincsen igazítva, vagy csak a  semmin úgy, hogy ez lehessen egy alibi rá, miután kényelmesen elhelyezkedett. Csak az ujjam hegye ér hozzá szinte, csak nagyon finoman és óvatosan, teljesen másképp, mint az előbbi arcsimogatás. Mellékelek hozzá egy mosolyt is. Kedvesnek és gondoskodónak szánom, de lehet, hogy az eredmény egyik fele inkább valahova a szomorkás és a béna közé esik. Valószínűleg. Csak meg akarom erősíteni, én még reménykedek, hogy megint csak egy zökkenőn koccantunk össze, nem törtük szét ezzel a kapcsolatunkat.
Végül én is elkezdek elhelyezkedni, hogy én az oldalamra, mellé feküdjek. Elkezdeném Elliotot is betakargatni, ezúttal csak kívülről fogva, a kezemmel terítgetve rá a pokrócot, de ahogy feltámaszkodok hozzá, hogy elérjem a pokróc alját a lábaira libbenteni, megérzem a kandalló melegét magamon is. Kifejezetten jó meleg van már, most veszem észre, hogy már az ágy sincs áthűlve, pedig a tűz csak percek óta ég. Nem figyeltem, amikor Elliot gyújtotta, de majd megkérdezem, milyen varázslattal csinálta, egy egyszerű tűznek azért kéne egy-két óra ehhez egy hidegen álló szobában. De most csak ennyit:
-Kérsz?
A kérdéshez megemelem a takaró sarkát, hogy arra szól. Én még mindig elég nyáriasan vagyok öltözve ebben a könnyű ruhában, mert a kölcsönpulóver kint maradt a réten a többi cuccunkkal, de Elliot jobban fel van öltözve, úgyhogy azzal és a tűzzel együtt lehet, hogy már túl meleg lenne még a takaró is, úgyhogy inkább megkérdezem. És valóban, végül nem kér, úgyhogy csak annyira takarom végül őt is be, amennyi széle a pokrócnak egy-két arasznyira átlóg rá.
Melléfekszek, bár most nem olyan szorosan, mint korábban, nem olyan közel, mint szeretnék. Nem akarom megijeszteni túl hirtelen megint közeledéssel. De mielőtt teljesen elhelyezkednék, megszólal, úgyhogy csak felkönyöklök egyelőre, felé fordulok. A valahol a mellkasán nyugvó másik kezem hüvelykujja aprókat simít, bár inkább töprengésemben most.
Ahogy keres a tekintetével, megtalálom, a szemébe nézek, de csak némán hallgatom a szavait. Bocsánatkérés talán, magyarázat, magyarázkodás. Nem szólok, talán percekig, csak jár az agyam a szavakon. Nem vagyok egészen biztos az érvelésében, hogy hogyan érti pontosan, az megvan, hogy mire. Végül mosolygok még egy gyengét.
Aztán lecsapok.
Gyorsan és röviden.
Nem tudom megmondani, másodpercekkel vagy órákkal-e az utolsó szavak után, de végül megadom magam a kísértésnek, és odahajolok, egy rövid puszit nyomok Elliot ajkaira, aztán elhelyezkedek végre a már kinézett, tökéletes helyemen. A fejemet a mellkasára hajtom bármi puhább, de nem jobb párna helyett.
Rövidebb volt, mint a legelső, a Roxmorts feletti hegyi tisztáson,  vagy a mai - tegnapi? - véletlen az étteremben, de nem kevesebb, pont nagyonis sokminden volt benne. Köszönet, hogy elmondta, még ha igazolta is vele, hogy valóban félreértettük egymást valahol. Hála, mert gyógyított egy nem törés ugyan, de repedésen a szívemen, mert még ha nem is értem vagy nem értek egyet az érvelésével, nekem akart jót vele, mert ő is szeret engem. Bocsánat. És persze valahol részben egy egészen szimpla, hétköznapi jóéjtpuszi is emellett.
-Szép álmokat, Elliot.- Megint, mint odakint, látni ugyan nem láthatja ilyen szögből az arcomat, de a hangomon hallhatja, hogy mosolygok.
Most a kezem sem átkarolja, csak lustán pihen a mellkasán, valahol az államtól lejjebb, lassan-ráérősen simítva ide-oda. Még félálomban érzem, hogy talán besimít egy kicsit Elliot kardigánja alá, és mintha két gomb között megakadna az ingében, de mire a véletlen érintés elérhetne a tudatomig, már elaludtam.

[viselet]
 

Szorosan ugyan, de nem úgy mint korábban feküdtem Merel mellett. Ezúttal nekem is jutott annyi hely, hogy egy menekülésnek szánt nyújtózkodás esetében se kelljen a padlón landolnom ismét. A tekintetem a plafonról hamarosan a mellettem fekvő lányra szegeződött, aki ezúttal felkínálta a takarót.
– Megvagyok így, te csak bugyoláld be magadat – válaszoltam gyengéden, ahogy a szemébe néztem.
Nem szerettem volna, hogy esetleg megfázzon és ő még a pulóvert is kint hagyta a pokrócon. Igaz, ez is az én hibám volt, hiszen lényegében csak felkaptam és behoztam a házba. Talán ezért is bocsánatot kellett volna kérnem, ahogyan a többiért.
Nem akartam játszani az érzéseivel, főleg nem úgy, ahogy annak idején Esmé tette az enyémekkel. Még most is jól emlékszem mennyire fájt, ahogy abban a szállodában szórakozott velem, mint a macska az egérrel… a folytatásról nem is beszélve. Azt hiszem, ő sosem vett igazán komolyan engem, legalábbis az eljegyzés előtt biztosan tudom, hogy így volt. Egyébként fel sem merültek volna olyan dolgok, mint Damien vagy az a pókeres fickó, akinek az orrom előtt ajánlotta fel magát. Még mindig ott voltak ezek a sebek a szívemen és szerettem volna begyógyítani őket… egyszerűen nem ment. Újra és újra eszembe jutottak, hiába látogatott meg március végén és töltöttünk együtt jó pár órát. Nem tudom, hogy valaha megtudom-e bocsánati az utolsó szúrást. A hátam mögött meghozott döntést, kettőnk életéről. Túl nehezen rágható, nagy falat volt ez… és most én, pont én tettem majdnem ugyanazt meg.
A mondandóm végén nem tudtam, hogy Merel pontosan mit érzett. Nem tudtam leolvasni az arcáról, de nem is szerettem volna. Ha akarja, úgyis kiadja az érzéseit. Persze csak reménykedhettem benne, hogy ezután a beszélgetés után még mindig ugyanolyan lelkitársnak tekint, mint előtte, akivel abszolút meglehet beszélni mindent… mert részemről ez mit sem változott.
Aztán hirtelen valami történt, közelebb húzódott hozzám és rövid puszit nyomott az ajkaimra. Nem hunytam le a szemeimet, sőt egészen kikerekedtek a meglepetéstől. Próbáltam feldolgozni, hogy egy ilyen szöveg után is képes volt ilyesmire…
A fejét a mellkasomra hajtotta, így már nem láthattam az arcát. De a mosolygós hangját hallottam még utoljára, amint azt mondja: – Szép álmokat, Elliot.
Átkaroltam és erősen magamhoz szorítottam. Tudtam, hogy ennyi szeretet még egyszer senkitől sem kapok… az érzés ott fojtogatta a torkomat, de akkor sem tehettem meg, amit annyira akart tőlem. Viszonozni akartam neki ezzel a szoros öleléssel azt, amit kaptam tőle. A megértést, a kedvességet, amit mostanában senkitől sem kaptam.
Az ujjai kicsit besimítottak a kardigánom alá, de két gomb között megakadtak. Nem mozdult tovább, amiből azt gondoltam, hogy esetleg elaludt.
– Szép álmokat, Merel – suttogtam és kicsit megigazítottam rajta a takarót.
Hosszan pislogva néztem ismét a plafonra. Nem gondolkodtam, már nem volt erőm hozzá… egyszerűen csak bámultam a kissé koszos fehér falat, majd lassan lehunytam a szememet. Nem aludtam el azonnal, még hallottam, ahogy ropog mellettem a kandallóban a tűz. Hirtelen sötétedett el a világ álom nélküli, mély alvással.
Évek óta nem töltöttem ilyen nyugodtan az éjszakákat. Rengetegszer ébredtem fel arra, hogy muszáj megfordulnom, vagy rémálmok gyötörtek, esetleg recsegni hallottam a padlót, attól félve, megtámadnak. Az utazásaim során ugyanez volt. Most viszont pontosan ugyanabban a pozícióban ébredtem, ahogyan lefeküdtem. Szerencsére hatóra volt még csak – a falióra szerint.
Merel vállait kerestem a kezemmel, hogy egy picit megrázzam, ha nem ébredt volna még fele és rekedten kimondjam: – Jó reggelt…

-Oké. De ha mégis kérnél, húzz át belőle magadra is, van annyi, hogy jusson bőven- mosolygok rá, ahogy a szemünk összetalálkozik. -Mártírkodni nem kell.
Aztán a jóéjtpuszi - meg minden egyéb, ami az volt - után én is nyugovóra hajtom a fejem. Meg Elliot mellkasára.
Kicsit váratlanul, bár egyáltalán nem kellemetlenül ér, amikor Elliot átkarol, és magához szorít. Mintegy válaszul, én is megszorongatom röviden, és mégiscsak odahúzódok az oldalához én is. Aztán kibuggyan belőlem egy néma... valami, félúton egy zokogás és egy nevetés között. Csak egy, de hiába néma, itt vagyok nulla távolságra Elliot oldalához szorulva, értelemszerűen megérzi. Meg el is erednek tőle a könnyeim, ahogy kiszakad belőlem az eddigi feszültség és megkönnyebbülés, minden aggodalom, ami eddig a lelkemet terhelte, de amit Elliot most eloszlatott, csupán ennyivel, egy szorítással, öleléssel. Bár mégsem, nem "csupán ennyivel". Apró mozdulat ugyan, de annyival sokkal több minden van benne mégis, akár csak a pusziban, amit én adtam, és egyben pont arra adott válasz is. És megerősítés. Hogy nem rontottam el mindent, hogy nem riasztottam el magamtól, ő is szeret, és nem haragszik azért, hogy ilyen hirtelen voltam.
Nem bőgök, az az egy zokogás is hamar egy-két leheletté fojtott, hangtalan rövid nevetésbe hajlik át, megkönnyebbült öröm, bár hullik annyi könnyem, hogy érezzem az arcom alatt összegyűlni. De mosolygok, szélesen, boldogan mosolygok, közben a kezem lustán simít ide-oda, és hallom, ahogy Elliot is szép álmokat kíván. Még motozkál bennem egy "Köszönöm", de elmarad valahol félúton, nem jut el a hangomig, mielőtt álomba merülök.

Sajnálom, hogy nem tudom felidézni, mit álmodtam, annyi maradt csak meg, hogy szépet. Kár érte. Az első dolgok, amiket észlelek, amik a reggelt hozzák egy finom, gyengéd rázás a vállamon, és valami, amiről egészen biztos vagyok hogy bőr érintése a kezem alatt. Vagy ez volt eleve, ami már csak félig-meddig tudatosult bennem az elalvás határán, vagy álmomban még továbbmocorgott a kezem, de a hüvelykujjam valamikor utat talált két gomb között Elliot ingébe. Megmozdítom az ujjam, végigsimítok vele a finom felületen, és egy lusta mosollyal megállapítom, valóban Elliot bőre az.
Aztán utólérem a felismerést, és fülig pirulva elkapom a kósza kezet, ökölbe csukva magamhoz húzva közelebb inkább. Pár másodpercig mozdulatlanul fekszek, mint ha esélytelenül tagadni próbálnám vele a dolgot. Ami esélytelen. Eleve Elliot ébresztett föl engem, ébren csak úgy nem érezné meg a simítást, ha az éjjel valaki teleérzéstelenítőzte volna a mellkasát. Ami esetben nem finoman ébresztett volna fel, hanem a pánikoló felfedezéssel, hogy arra ébred, hogy nem érzi az első fél torzóját. Úgyhogy ezt kiejtve marad az, hogy lebuktam. Hát na.
Inkább belevigyorgok még egyet a "párnám"ba, aztán hogy elkezdjek én is ébredezni, nyújtózkodok egy széleset, egyenesre nyújtva a két karom két oldalra. Ezzel keresztülnyúlva az egyikkel Ellioton túlra.
Aztán feljebb tornázom magam, és a mellkasáratámaszkodva alkarral, sugárzó mosollyal megkeresem a tekintetét.
-Jó reggelt. Hogy aludtál?

[viselet]
 

Merel simítása volt az, amit megéreztem a mellkasomon. A keze még mindig ugyanott volt, ahol korábban és az ujja könnyedén simított be a résen, végig a bőrömön. Zavarba jöttem, de úgy gondoltam nincs ébren, talán még álmában tesz így… ezért megráztam a vállát. Jobbnak láttam lassan felkelni, ha még Dean előtt a patikába akarunk érni. Tudtam, hogy vendégségben van, de az üzlet az üzlet, mindig időben jelenik meg. Ő már csak ilyen, sokkal pedánsabb nálam.
Láttam, ahogy elkapja a kezét. Talán zavarba jött az éjszakai elutasítást követően – ami miatt még mindig kicsit bűntudatom volt, hiába az ő érdekébe tettem. A keserűség ott volt a számban, amikor kimondtam azokat a szavakat és nem akart távozni még reggelre sem. Nem akartam neki még több fájdalmat okozni, ezért mindenféle jelzés nélkül, inkább csak egy „jó reggelt”-tel szakítottam meg a bágyadt csendet.
– Jó reggelt. Hogy aludtál? – kérdezte.
Elmosolyodtam.
Azt hiszem, akármi is történt, képesek leszünk rendesen viselkedni egymással. Nekem fontos Merel, ő az egyetlen, aki meghallgat… akinek mindenféle feltétel nélkül kiadhatom a bánatomat és én is szívesen veszem az övét, ha arra van szüksége.
– Jobban, mint mostanában bármikor – válaszoltam kicsit rekedten.
Elengedtem, hogy fel tudjak ülni és kinyújtóztassam a végtagjaimat. Finoman mozogtam, hogy ne fájjon neki, sőt képes lettem volna finoman a párnára fektetni, ami eddig csak az én fejem alatt volt, mert ő a mellkasomat választotta helyette.
– Ez az ágy még mindig a legjobb a világon… – mondtam.
A lábaim időközben lekerültek a padlóra. Az még mindig hideg volt, de a kandalló valóban egészen jól bemelegítette a szoba levegőjét. A tűz éppen csak pislákolt, azonban nem volt szükség rá, hogy újra megrakjam egy adag fával – ami szokás szerint elő volt készítve egy ósdi vödörbe. Elmosolyodtam, ahogy újra végig néztem a helyiségen. Talán Danielnek igaza van, én lelketlennek, fénytelennek tartottam ezt a helyet anyám halála után, még is, szinte éreztem, ahogy körbe ölel a szeretete.
Valószínűleg csak féltem szembe nézni ezzel az érzéssel. Azzal, hogy bár elment, ez a ház mindig az ő emlékét fogja őrizni. Ridegség és elfordulás helyett inkább élveznem kéne ezt az egészet… s talán egy újabb esélyt adnom Észak-Írországnak és ennek az aprócska falunak.
– Te hogy aludtál? – kérdeztem és lassan felálltam.
A combomba nyilallt a fájdalom. Felszisszentem, de nem túl hangosan. Reméltem, hogy ezzel nem ijesztem meg Merelt. Végül is már meggyógyultam és csak reggelente, egy-egy megterhelőbb mozdulatnál tör rám újra az elviselhetetlen fájdalom.
Még egyet nyújtóztam, mielőtt még elindultam volna a konyha felé. Meg akartam nézni, hogy Dean tart-e itthon kávét, amire bizonyosan szükségem volna mielőtt összeszedném a kint hagyott dolgokat.
– Kérsz egy teát vagy valamit? – kérdeztem és közben belebújtam a bakancsomba, ami ott várt az ágy mellett. – Ha gondolod a fürdő itt van közvetlenül a szoba mellett. Az a kopott, kék ajtó.
A pulcsimat kicsit összehúztam magamon, mintha fáznék, pedig nem. Egyszerűen csak megszokásból tettem így, mint reggelente a köntösömmel, amit az ágy mellől szoktam felkapni. Elindultam kifelé, Merelre bízva, hogy azonnal követ-e vagy előtte még fekszik egy kicsit, vagy összeszedi magát.

-Az jó- mosolygok vissza rá, őszintén örülve, hogy jól aludt, még jobban is, mint szokott, főleg miután talán pont én lehettem volna az oka annak, hogy ne egy kellemes, pihentető álma legyen. Észre sem veszem még, menyire örülök neki igazából. Megint, annyi minden van egy apró megnyilvánulásban.
Ahogy elenged az egész éjjel, eddig átkaroló kezével, és érzem mozdulni a testét a magamé alatt, megkegyelmezek neki, és lefordulok a mellkasáról, ahol támaszkodva eddig gyönyörködtem benne, mióta felébredtem. Még felemelem magam, hogy a karját is ki tudja venni alólam rendesen, és ő is kedvére kinyújtózkodhasson.
Oké, bevallom, még ha el is fogadtam - vagy beletörődtem? - hogy van egy vonal, amin minden arra mutatni, támogatni látszó jel ellenére se menjek túl, azért nem az én rafinált kis fejem lenne, ha nem próbálná ilyen letagadható kis mozdulatokkal továbbra is keresni az alkalmakat arra, hogy hogy Elliot közelségét érezhessem, mint az előbbi, félig ráborulva nyújtózkodás, hogy a karjaim támasza nélkül tartsa meg magát a testem. De hát na.
-Valóban, van benne valami, ami olyan különlegessé teszi- vigyorgok fel Elliotra, miközben fölül, aztán én is föltornázom magam. Még egy ideig van, bár már a lábait letette az ágy mellé.
-Csodásan.
Én is elkezdek kikászálódni az ágyból. Ahogy a lábára áll, észreveszem, ahogy Elliot felszisszen, hiába próbálja rejteni. Lehet, máskor nem is tűnt volna így fel, de most a teljes figyelmemet kizárólag ő élvezi, így elkapom az apró jeleket. Aggódó szemekkel pillantok fel rá.
-Mi az? Még mindig a lábad?- jut eszembe, még egy hónappal ezelőttről, az akkori sérülése, amiről mesélt is. Amilyen gond nélkül járt tegnap, már el is felejtettem, hogy még meglehet abból valami, de ezek szerint még nem teljesen gyógyult be.
-Az szuper lenne, köszönöm- hálálom meg egy mosollyal a felajánlást, de igazából sokkal inkább a gondoskodást, amiből ered. Amiből annyi minden ered, amit Elliottól kapok.
Most, hogy mondja, nem is rossz ötlet a fürdő, nem árthat kicsit összeszedni magamat, mielőtt hazamegyek. Megfordul a fejemben, hogy az a sorssal incselkedő fajta, izgi ötlet lenne itt le is fürödni egyet, de inkább elhessegetem. Annyira azért nem érünk rá. Az arcomat megmosom azért, hogy felfrissüljek, meg kicsit rendbeszedem magam azért. A ruhámmal most nem tudok sokmindent kezdeni, mondjuk nem engem zavar, hogy gyűrött, csak látszik rajta, hogy abban aludtam. De egyre halványulva még az arcomon is látszik egy-két vonal, ami Elliot ingének a gyűrődése volt, bár ezek pár perc, és elmúlnak úgyis.

[viselet]
 

Felszisszentem önkéntelenül is fájdalomtól, akármennyire szerettem volna visszatartani. Kicsit előre görnyedtem, de éppen csak annyira, hogy az ne legyen túl feltűnő. Nem akartam megijeszteni a lányt. Nem akartam azt az érzést kelteni, hogy már soha több nem leszek olyan egészséges, mint voltam… pedig hazugság volna azt állítani, hogy nem így van. Nem mondtam el Merelnek a tényeket korábban, mert akkor még ott pislákolt az a halvány reménysugár. A gyógyulásomat felgyorsította Norwood kezelése és azt hittem a sok lázasan, fájdalmak között, fekve töltött éjszakák és nappalok meghozzák az eredményüket.
– Mi az? Még mindig a lábad?
Nem néztem hülyének vagy éppen teljesen vaknak Merelt. Valahol az lett volna a furcsa, ha nem veszi észre az egészet. Egyformán figyelünk egymásra, talán én is azonnal kiszúrnám, hiába akarná rejtegetni a fájdalmát előlem.
– Nem voltam ezzel kapcsolatban teljesen őszinte a legutóbb… vagy legalábbis azt hiszem, nem mondtam el mindent… – mondtam.
Nem néztem rá, a tekintetemmel a bakancsomat kerestem. Nem szerettem volna látni a szemében az aggodalmat, mert biztos voltam benne, hogy ott lesz. Csak légy vele őszinte – biztatott a lelkiismeretem, ami most már igazán ragaszkodott Merelhez.
– Az öcsém medimágus és ő próbálta rendbe tenni eleinte a lábamat. Aztán kaptam egy speciális kezelést… de a kezdetektől fogva világos volt, hogy ez mindig velem marad. Túl mély volt és túl sötét az a seb ahhoz. – Meglepően könnyű volt kimondani ezeket a szavakat, habár a tartalmukat korábban nem akartam beismerni magamnak.
Valahol nem is akartam erről a témáról beszélni. A szemeim megállapodtak a kissé piszkos bakancsokon. Lassan sétáltam oda hozzájuk, hogy könnyedén beléjük bújjak és egy pálcamozdulattal bekössem őket. Ezúttal lusta lettem volna lehajolni.
– Akkor készítem a teát… – mondtam és elindultam kifelé a konyhába.
Az öreg kanna ott árválkodott a tűzhelyen. Pillanatok alatt megtöltöttem vízzel és tettem fel forrni. A porcelán kancsóba is bekerült a teafű, készen várva a forró folyadékot. Egy-egy intéssel csészék reppentek ki a szekrényből a konyhapultra, kiskanállal együtt. A cukros edény és a tejszín is előkeveredett.
Csupán ezután sétáltam ki a hátsó ajtón – ami a konyhából nyílt – és kerestem meg a tekintetemmel a legelőn felejtett dolgokat. Úgy látszott, hogy nem esett bajuk, legalábbis távolról. Invitoval hívtam magamhoz őket.  Ahogy a kezemben volt minden szükséges csak felnéztem az égre. Ma már nem volt olyan kellemes az idő, mint az éjszaka. Beborult, nehéz, sötét felhők gyülekeztek, hatalmas esőt ígérve a könyéknek.
Gyors tempóban tértem vissza a házba és pakoltam le.
– Kérsz tejszínt a teába? – kérdeztem Merelt, mikor végre előkerült a fürdőből. – Hány kanál cukrot kérsz bele?
A kanna közben sípoló hanggal jelezte, felforrt a víz. Újabb pálca intésekkel a porcelán kancsóhoz irányítottam a tűzhelyről. Eszembe jutott az, amikor anyám csináltam ugyanezt reggelente, amikor még ez a család egységes volt, nem pedig egy darabokra tört váz rosszul megragasztott darabjai.
Merel felé nyújtottam az első csésze teát. A sajátomat is gyorsan beízesítettem a szokásos egy kanál cukorral és a kis tejszínnel. Az itthoni teafű kicsit erősebb volt, mint az igazi angol teájé, de ez engem cseppet sem zavart. Hiányoztak az igazi, hazai ízek, amiket jóformán már csak valóban csak tea formájában élvezhettem. Már nem volt senki, aki főzzön. Dean is inkább bejárt a faluba vagy Irvinestownba enni.
– A mostohaapám whiskyvel szokta felönteni a teát… – jegyeztem meg vigyorogva, ahogy átsétáltam a szomszédos helyiségbe és ledobtam magamat az étkező asztal mellé.
Csak ekkora éreztem meg, mennyire lüktet is a fejem a tegnapi ivászat után. A kiszáradtság érzése persze már az ébredés óta ott volt a számban. Sóhajtva ittam egy kortyot a kesernyés teából.
– Semmi kedvem a mai munkához… biztosan megint lesz egy csomó bolond vásárló – folytattam a csevegést, ami mostanra úgy tűnt, hogy a lehető legkülönfélébb témák feldobásából áll. Valójában csak élveztem, hogy van kivel beszélgetnem reggel. Esmé óta ilyen nem fordult elő. A Montregonál töltött éjszaka kivételével mindig egyedül keltem, egyedül ittam a teámat. Zeusz ugyan ott volt, de nem igazán érdekelte a savanyú képem.
Bolond vásárlók… inkább idióták, életképtelenek… – soroltam fel magamban a szavakat, amik jobban körül írták a valóságot. Nem akartam finomkodni, egyszerűen csak ez a jelző csúszott ki a számon.

Elliot szavaira csak várakozóan felvonom a szemöldököm, mi lesz a vallomás, de egyelőre nem szólok, hagyom, hogy folytassa.
-Óh. Értem. De napközben nem fáj annyira, igaz? Tegnap fel se tűnt, hogy még lenne vele valami. Hogy értve túl sötét? Varázslat okozta?- Aggodalmasan nézek a lábra, bár nem pontosan a seb helyére - legalábbis valószínűleg - nem tudva, hol is van pontosan. Ha mondjuk átokseb, érthető, miért nem olyan könnyű begyógyítani, mondjuk akkor egész jó állpotban is van, ha csak így néha érzi.
Mire a fürdőből visszaérek, Elliot be is hozta a rétről a tegnap kinthagyott dolgainkat, a teavíz meg mintegy végszóra kezd sípolni, ahogy befutok.
-Nem, és kettőt- válaszolok kurtán, miközben megkörnyékezem a behozott holmikat. Magamhoz veszem az új táskám, aztán a hűvöses időre való tekintettel gondolok egyet, és Elliot pulóverét is orvul magamra kanyarítom. Meg is bosszulja magát azzal, hogy még mindig hideg az odakint töltött éjszaka után, ellenben továbbra is Elliot illatú, ami továbbra is enyhítő körülmény. Na meg hamar felmelegszik így rajtam, annyi hideget meg kibírok.
-Izgi lehet úgy- vigyorgok egyet az emlegetett teafogyasztási módon. -Bár tegnap után lehet, jobban járunk, ha meghagyjuk máskorra a kipróbálását.
Két kézre fogom a csészét, hogy a kezemet melegítse, ahogy én is helyet foglalok az asztalnál, az Elliothoz legközelebb eső helyre.
-Semmi kedvem hazamenni, ott nincs egy bolond Elliot se. A jó értelemben bolond, attól olyan jó veled lenni- mosolygok rá csillogó szemekkel, ahogy az ő panaszára rímelve teszem hozzá a magam nyűgét is.
-Úgy mondanám azt, hogy maradok segíteni, vagy akár csak ott lenni társaságnak, csak sajnos tényleg nem lehet...
A gondolatra szomorkásan kortyolok egyet a teából. A tekintetem a behozott dolgok kupacára téved megint, és eszembe jut valami, amivel egyben másmerre is terelhetem a gondolataimat. Reérünk a búcsún pöntyörögni majd akkor.
-Tényleg, kéred te a lasagnémet? Finom és jó tartalmas is, és szerintem bőven van még belőle annyi, hogy kitegyen egy rendes ebédet mondjuk.
És akkor nem kell éhenkórásznia se - ha még előfordulna olyan azóta - meg én Apucsekhez megyek innen haza, úgyhogy nem lesz szükséges magamnak csomagolni el feltétlenül. Nem tudom, sérelmezné is-e Apucsek, ha egy ilyen eltűnés után még pláne a saját kajámat is hozom, nem ő ebédeltethet meg. Nem tudom, ennyire még nem ismerem. Persze nem lepasszolni akarom ezzel, tényleg jó, és szeretetből kínálom Elliotnak is.
Az meg majd úgyis kiderül, mi lesz, ha hazaértem, ráér majd akkor, amikor hazaértem.

[viselet]
 

Nem akartam elrontani a hangulatot olyan dolgokkal, mint a lábamon lévő sérülés. Nem kellett volna ecsetelnem, mert ha Merelt érdekli is, engem inkább elkeserít. Miért is ne keserítene el valami, aminek örökre nyoma marad a testemen?
– Óh. Értem. De napközben nem fáj annyira, igaz? Tegnap fel se tűnt, hogy még lenne vele valami. Hogy értve túl sötét? Varázslat okozta?
– Egy mágikus csapda… – mondtam és kicsit elmosolyodtam. Inkább erőlködés volt, mint őszinte gesztus. Valójában tényleg nem kellett volna felhoznom ezt az egészet. Ezért csak kicsit megráztam a fejemet, mintegy jelezve: nem akarok már erről a témáról beszélgetni.
Valóban nem volt kellemes ecsetelni a történteket. Teát készíteni sem szeretek jobb, ez igaz, de inni annál inkább. Csak a keserűség rontott el kicsit az ízét, ami mindig a boldogságba keveredik ezen a helyen, ha felidézem a gyerekkori emlékeket. Hiába ittam ugyanabból a csészéből, sőt talán ugyanabból a teából is, mint akkoriban… valahogy minden egy kicsit borzalmasabbnak tűnt. Nem, ez nem csak anya hiánya volt, hanem az életé is, ami eltűnt innen… Ezek ellenére újra felismertem ennek a háznak a szépségét és valahol a szívem mélyén tudtam: többször kell meglátogatnom a mostohaapámat. Többet érdemel tőlem, ahogy ez a ház is, ahol felnőttem.
Merel is kézbe vette a saját csészéjét, amibe a kérésének megfelelően nem tettem tejszínt és két kanál cukorral édesítettem. Reméltem, hogy ízleni fog neki, mert valljuk be: gyakran mindenféle ügyködés problémát okoz a konyhában… igen, még egy tea is.
– Semmi kedvem hazamenni, ott nincs egy bolond Elliot se. A jó értelemben bolond, attól olyan jó veled lenni.
Elvigyorodtam, ahogy kimondta ezeket a szavakat.
– Úgy mondanám azt, hogy maradok segíteni, vagy akár csak ott lenni társaságnak, csak sajnos tényleg nem lehet...
Megráztam a fejemet. Nem is kell, Merel, nem is kell… – gondoltam magamban. Hiszen már olyan széppé tette azt a tegnap estét, a kellemetlen pillanatok ellenére is remekül éreztem magamat. Valahogy mostanában csak az ő társaságában tudok igazán felszabadult lenni és persze önmagam igazán.
– Tudom – mondtam halkan és belekortyoltam a teába. – Majd megoldjuk a következő találkozást.
Valahogy az az érzésem támadt, hogy ki kell mondanom ezt. Bíztatni akartam, hogy tudja: meg fogom tenni, amit tudok… mert nem akarok várni a nyári szünetig és őt ismerve, valószínűleg ez kölcsönös. Ha az embernek igazán jó barátja akad, akkor nem szabad elengedni – azt hiszem. Sosem voltam jó a kapcsolatok terén, nem tudtam rájuk megfelelő címkét aggatni, csak akkor, ha már vége volt… visszafordíthatatlanul vége. A saját magányom kulcsa talán éppen ez volt: nem értettem az embereket és azt, ami akarnak tőlem.
– Tényleg, kéred te a lasagnémet? Finom és jó tartalmas is, és szerintem bőven van még belőle annyi, hogy kitegyen egy rendes ebédet mondjuk.
Nem gondoltam bele az ételek sorsába eddig, de valóban ott voltak még a maradékok. Elmosolyodtam az ajánlatom, tudtam, hogy figyelmességből ajánlja fel… vagy legalábbis én magam így éreztem.
– El fog fogyni… – bólintottam és letettem az üres csészémet az asztalra.
Megvártam, hogy megigya az italt. Nem beszéltem túl sokat addig, hogy még utoljára magamba szívjam ennek a háznak a megmagyarázhatatlan erejét, ami egyszerre volt keserű és boldog. Talán kicsit olyan, mint én. Erre volt szükségem, hogy lássam magam előtt még egyszer anyám emlékét, amit ez a hely őriz. Valahol megnyugtató volt, bizonyára azért aludtam olyan jó, mint gyerekkoromban utoljára.
– Indulhatunk? – kérdeztem.
Összeszedtem a cuccokat és elindultam kifelé a seprűhöz. Még mindig ott állt a ház mellett. A nyele egészen hideg volt a még csípős kinti levegőtől, szerencsés volt, hogy Merel visszabújt a pulóverbe.
– Szeretnél te irányítani? – kérdeztem, miközben a saját kabátomba bújtam bele. – Nem egy nagyszám seprű, de azért egészen gyors.
Felszálltam a seprűre és szépen, lassan emelkedni kezdtünk. Hamarosan megéreztem az arcomon a hideg levegőt, ahogy erős széllé fokozódott menet közben. Nem érdekelt, hogy ki vezet ilyen értelemben, a repülést mindig is élveztem. Olyan felszabadít, olyan más, mint csak sétálni odalent a poros úton. Valahogy az ember igazán önmaga lehet, még ha kicsit fél is a magasban... mert én félek. Sosem tagadtam ezt, egyszerűen csak nem akartam felismerni és a felszabadító érzés is ott dolgozott bennem, elnyomva minden mást.
A patika túl közel volt, nem tartott olyan sokáig a repülés, ahogy azt én szeretem. Akár órákat is tudtam volna tölteni a seprűn, ahelyett a legfeljebb húsz perc helyett, amennyibe ez az út kerül.
– Nem akarok elbúcsúzni - vallottam be, ahogy a talpam talajt ért.
A seprűt itt is a falnak támasztottam, csakhogy a vallomás közben ne kelljen zavart tekintettel Merel arcát fürkésznem. Nem akartam, hogy ezt is félreértse, habár kétségtelen: fontos nekem, nem akarok lemondani arról a kötetlenségről, ami valahol közöttünk munkálkodik.
A kulcsot keresve a zsebembe néztem újra a szemébe: – Ígérem, gyorsan felkereslek a Roxfortban, ha össze tudom hozni a dolgokat.

-Na, akkor egész jó állapotban van, ha csak ennyi maradt belőle- mosolyogtam rá bátorításként. -De oké, nem firtatom.
Tényleg, azért belegondolva, hogy a múltkor mennyit sántított meg mennyit pihentetnie kellett nagyobb igénybevétel után, ahhoz képest tegnap meg annyira fel se tűnt, hogy most, ma emlékeztem csak vissza, hogy van. Ha átkozott vagy ilyesmi volt, ez egy hónap alatt nagyon jó. Figyelek SVKn, na. Békén is hagyom a témát inkább, de kap még Elliot egy bátorító mosolyt, megerősítés gyanánt, hogy ne aggódjon rajta.
Finom teát készített Elliot, igazán kár, hogy ott motozkál a hangulat körül az a kis bánatos tény, hogy hamarosan vége megint, és talán csak nyáron fogunk már legközelebb találkozni. De legalább nyárra vannak reményeim. Csak hát addig ki kell bírnom, és ha Elliot nélkül kell, azt fogalmam nincs, hogy fog sikerülni.
Nem a csésze koppan hangosan igazából, csak a csöndben hallatszik jobban, ahogy leteszem, aztán néhány lépésben Elliot széke mögött termek, és beleölelek a nyakába.
-Annyira szeretlek!- örvendezek a kijelentésére. Megoldjuk. A nyáron való találkozáson nincs mit megoldani, tök egyszerű, csak megbeszélni kell. Csak a Roxfort bentlakásossága akkora nehezítő körülmény. Ha megoldjuk, akkor még nyár előtt tervez újra látni ő is engem.
Gyorsan kiörülöm magam, aztán visszatérek befejezni a teámat. Sajnos tényleg nem húzhatjuk azért csak úgy az időt.
-Mehetünk- mosolygok fel rá tettrekészen, miután leellenőríztem, hogy mindenem megvan-e, és átkanyarítottam a vállamon az új táskámat, amit tőle kaptam.
-Óóó, ha lehet, hát hogyne!- Lelkes vigyorral csillannak fel a szemeim az ajánlatra, hogy "vezethetek" én.
-Úgyhogy kapaszkodj jól- kapom fel a seprűt, és helyezkedek is el, hagyva persze helyet mögöttem Elliotnak is. -Ha eléred jól, foghatod a seprű nyelét is, lehet, az úgy mégbiztosabb.
Az én apró alakommal és a hosszú karjaival még meg is valósítható ez, fordított esetben esélyem se lenne nekem érni el addig.
Lassan emelkedek fel, eleinte ki kell azért tapasztalni mind a seprűt, mert azért más, mint amit edzésen használok, mind az egyensúlyunkat így, hogy ketten ülünk rajta, de azért felbátorodok hamar, amint ráéreztem a kezelésére, és hasítunk a célunk felé. Már lefele menet, a végén, kipróbálom a kanyarodást is, amikor már nem vagyunk túl magasan. Bár leesni úgyse fogunk.
Minimál lassítás mellett kanyarodok egy félkört, bár a végén ki kell egészítenem egy S alakba a függőlegesbe visszabillenés stabilizálására, de így az izgi.
Kacarászok egy sort még az izgalom meg szórakozásból eredően, ahogy landolunk, bár hamar lejjebbhervad ez az arcomról.
-Én sem...- A mondat vége elveszik valahol menet közben, ha volt egyáltalán, miközben nézem, ahogy Elliot letámasztja a seprűt. Beljebbfáradunk, az utolsó helyszínre, ahol még együtt leszünk ma. Innen már csak én megyek tovább, haza.
Megállok a kandalló előtt még, és Elliot ígéretére felnézek rá.
-Köszönöm. Annyi mindent köszönök.
A szavaim közben felnyúlva most is összekulcsolom a kezeimet a nyaka mögött, bár most én nem húzom lefele. Felismeri ő is a párhuzamot. Csak a szemébe nézek, miközben beszélek, és láthat mindent a tekintetemben, amit én érzek iránta, a szeretetet, csodálatot, azt, hogy milyen sokat jelent nekem az a sok törődés, amit ad, mindent, amit szavakba nem sikerülne most öntenem.
-Köszönöm...- teszem még hozzá halkan, elcsukló hangon, ahogy az az egyre ismerősebb szorító érzés kerülgeti a torkomat.

[viselet]
 

Nem bántam meg, hogy Merel ült ezúttal elől a seprűn, én pedig csak kapaszkodtam. Kicsit megnéztem magamnak a tájat és most nem úgy, mint máskor. Nem az foglalkoztatott, hogy hol lehetne észrevétlenül leszállni. Végre volt alkalmam megfigyelni a hatalmas zöld legelőket, a völgyeket, ahol bárányok legelésztek.
A nap ezúttal sem sütött ki, sőt hatalmas felhők gyülekeztek az égen. A környék még ebben a kicsit szomorkás, álmosító időben is gyönyörű szép volt és elterelte a figyelmet a fejemet kínzó fájdalomról. Tudtam, hogy a jó kedvem nem fog már sokáig tartani… amint Merel elmegy újra kezdődnek a sötét hétköznapok és hiába van Húsvét a patika kinyit és nekünk dolgoznunk kell.
A patikába lépve még mindig azt kívántam: Bárcsak hosszabb lett volna az út idáig… A gondolat nem is hagyott nyugodni egészen addig, míg a kandalló elé nem keveredtünk.
– Köszönöm. Annyi mindent köszönök.
A lány felé fordultam, aki hirtelen a nyakamat átölelve került hozzám közelebb. Szerettem volna viszonozni, hogy: igen, én is ugyanezt mondhatom. Olyan jól esett megígérnem neki, hogy megpróbálok bejutni a Roxfortba. Valahogy egyetlen porcikám sem kívánkozott a kastélyba, de Merel kedvéért szívesen visszatértem volna. Azt hiszem, ilyen támaszra van nekem szükségem, vagy inkább kapaszkodóra… hogy ne essek megint el. Nem hiszem, hogy kibírnám, ha valaki még egyszer padlóra küldene. Túl sok volt már. De volt egy kapaszkodom, ez a lány, aki bármikor ott volt, ha szükségem volt rá.
Sosem mondtam volna ki hangosan, de annyira féltem az élettől. Ez a kis találkozás pedig valami olyat adott, amire szükségem volt. Egy menedéket, ahová behúzódhattam néhány órára, ahol a sebeimet nyalogatva új erőhöz jutottam. Pedig tényleg nem volt több az egész beszélgetésnél, csillag lesésnél… de mindezt még az a kellemetlenség az ágyban sem ronthatta el.
– Köszönöm... – A lány hangja elcsuklott. Ezért felemeltem a kezemet és megsimogattam az arcát.
– Nem búcsúzunk el örökre… – mosolyogtam rá. – Hamarosan újra látsz. Valahogy bejutok abba a hülye iskolába…
A mondat végére a mosolyom vigyorrá vált. Nem akartam érzelgősködni és ez a grimasz pont elég volt arra, hogy elrejtsem azt, ami bennem van. Most nem akartam kiadni, hogy aztán még rosszabbul érezze magát az elválás miatt. Erős vagyok – ismételgettem magamban a szokásosat.
Közelebb hajoltam hozzá és csókot leheltem az arcára. Nem akartam benne most már hamis érzéseket kelteni, ezért barátként búcsúztam el tőle, majd léptem ki az ölelő karok közül, hogy útnak indulhasson. Fájdalmas volt ezt megtenni, de muszáj volt. Ő nem hozzám tartozik, nem marasztalhatom, még ha csak egy pár percről is van szó.
– Majd küldök baglyot… de te is bármikor írhatsz nekem – magyaráztam, de nekem is elszorult a torkom.
Egy pillanatra elhallgattam. Nyeltem egyet. Kitartás, Elliot! – biztattam magamat és újra mosolyt erőltettem az arcomra. Nem akartam kellemetlen érzést kelteni benne, amiért ott kellett hagyni. Tudtam, hogy neki még talán nehezebb is ez az egész, mint nekem... hiszen már megértettem az érzéseit.
– Vigyázz magadra!

Köszönöm a játékot!

Hát na, minek is tagadjam, a repülésélményen kívül, amire ilyen lehetőség kínálkozott, igen, azért is kaptam az alkalmon, hogy ma még utóljára élvezhessem egyszer Elliot testi közelségét is. Jó alibi és álca arra, hogy a hátammal belesimulhassak az ölelésébe, ahogy kapaszkodik leesés ellen. Most mi? Ennyit csak megengedhetek azért magamnak még. Ameddig még amire csak lehetőség van.
Bent, a kandalló előtt, érzem elpirulni a fülemet, ahogy ezúttal Elliot hajol le hozzám, nem én húzom, és egy búcsúscókot nyom az arcomra. Egyfelől kicsit csalódott vagyok, mert megerősíti vele azt a változást, különbséget, amit hiába nem akarok, előbb-utóbb kénytelen leszek végül elfogadni. De örülök is persze neki. Gondoltam rosszabbra is. Ahogy felkaroltam a nyakába, de rábíztam, mit kezd vele, megfordult a fejemben az is, hogy az egészet visszautasítja, még ennyit is megtagad, a szívemet törve vele.
Egy pár pillanatra elidőzök ugyanott, az arcom pár centire az arcától, fontolgatva a válaszomat, mielőtt hirtelen lábujjhegyre állva szorosan a nyakába ölelek, sokáig el se engedve, miközben tudatosul bennem a búcsú eljött ideje, és hogy megint meddig nem fogom viszontlátni Elliotot. Legalább nem nyárig kell várnom, ami örvendetes, bár nem állítja meg az egy-két könnycseppet, ami kigurul a szememből. Ki tudja mennyi pillanat után végül visszaereszkedek a talpamra, és - noha picit elidőzve ott is - viszonzom a búcsúcsókot Elliot arcára, mielőtt kibontakozunk végül egymás karjaiból.
-Tudom- mosolygok fel rá keserédesen. -És... Várni foglak.
Nem akartm már tovább koptatni a szót, de igen, köszönöm is, akárhanyadjára.
-Tudom, és fogok is. És majd készülök valamivel neked- ígérem, közben hátrálva egy-két lépést a kandalló felé. Erőt kell vennem magamon, hogy ne rohanjak megint oda, és ne tudjam elengedni végül.
-Te is magadra! Te még jobban is.
A zöld lángokban is még alig hiszem el, hogy sikerült rávennem magam, hogy eljussak a kandallóig, és megfelelően végigmenjek a műveleteken a hazahopporáláshoz, hogy volt erre lelkierőm valahonnan.

//Köszönöm az újabb maratont//