Cardiffi kitérő

[Cardiff, Wales,St Margaret's Cres, a Szent Margit Templom közelében]

Cardiff, Wales,
St Margaret's Cres, a Szent Margit Templom közelében

1999
Húsvét után

[viselet]
 

Cardiff… sosem jártam itt – állapítottam meg, ahogy a Szent Margit templom udvarát körül ölelő kőfalnak döntöttem a hátamat. Kihajoltam a sarkon, hogy végig pillantsak a rövidke utcán, megpillantva az áldozatomat.
Egy fiatal mugli nő volt, aki éppen hazafelé igyekezett a piacról. Igen, idáig követtem és már kezdtem unni, hogy nem érünk csendes helyre, ahol aztán lerángathatom róla a táskáját. A haja szoros kontyban volt, látszott rajta, hogy egykor előkelő családban nevelkedett. Csinos ruhát viselt, annak ellenére is, hogy éppen csak a Húsvét utáni bevásárlást intézte.
Mrs. Frye bízott meg ezzel a feladattal, aki köztudottan rajongott a mugli tárgykért. Ezúttal a nő kockás táskáját díszítő, köves kitűzőt szerette volna megszerezni magának. Drága kőberakásos, ezüst darab volt, valóban mindenféle különösebb képesség nélkül. Egyébként nem is vállaltam volna el ezt a megbízást, ha nem egy kisebb vagyont és némi ismeretséget ajánl fel cserébe. Sokkal könnyebb lenne eladnom a dolgokat úgy, hogy több kapcsolattal rendelkezem és Mrs. Frye tökéletesen alkalmas volt ennek megteremtésére.
Kiléptem a hosszú egyenesre és lassú, de határozott léptekkel lassan be is értem a nőt. A cipője sarkának kopogása töltötte meg a hangtalan környéket. Valójában most már csak ő és én voltunk az utcának ezen a szakaszán.
Itt az idő – gondoltam és előrángattam a pálcámat, úgy tartottam, hogy senki se láthassa. Egyenesen a táska pántjára szegeztem a végét és mivel a nő éppen magában beszélt valamit, könnyen elmorogtam egy Diffindot. Az anyag megadta magát. Még mielőtt lezuhant volna a táska, elkaptam és rohanni kezdtem vele az ellenkező irányba, amennyire a lábaim bírták.
– Tolvaj! Segítség! – kiáltozott a nő. A hangja túlzottan is kétségbeesett volt, de nem különösebben lepett meg.
Elrohantam a templom kapuja mellett. Egészen addig a sarokig, ahol korábban kinéztem. Senki sem figyelt, így – bár meglehetősen nehezen, de bemásztam a kőkerítésen. Kissé fájdalmasan értem földet, de nem sérültem meg. Vigyorogva huppantam le a fűre egy öreg sírkő mögé és lihegve próbáltam visszanyerni a normális légzésemet. Tudtam, hogy itt talán kivárhatom, míg a muglik elkezdenek más felé keresni, aztán a seprűmet megkeresve könnyedén hazajuthatok. Ilyen közel sosem keresnének a tett helyszínéhez, azt hiszik, már messze járok.
Nem is volt olyan nehéz, O’Mara – vigyorogtam és elégedetten néztem a szerzeményre. A táska egyébként nem volt különösebben szép, ráadásul ormótlanul nagy is volt egy finom nőhöz képest. Ráadásul, mintha mocorgott is volna.
– Mi a fene… – dörmögtem, közben a szívem nagyon hevesen kezdett el verni.
Nem szeretem a meglepetéseket, legalábbis az ilyeneket biztosan nem. Rettegve pillantottam a táskára, miközben hangok szűrődtek a távolból. Igyekeztem csendbe maradni, habár kiáltozni lett volna kedvem az izgő-mozgó táska látványától.
– Nem látta merre ment, asszonyom? – hallottam a kőfal túl oldaláról a kérdést.
A közelben, mintha valaki rálépett volna egy-két lehullott gallyra. Hamarosan pedig a nagy sírkő mellett egy árnyék is megjelent. Elkerekedett szemmel bámultam abba az irányba. Féltem, hogy egy muglirendőrző lesz az, aki elkap és bedug egy cellába valahol, ahonnan nagyon nehéz lesz kijutnom.
Azonban egy fiatal lány volt az. Talán meglepődött a látványomtól, nem tudom, de óvatosan a szám elé emeltem a mutatóujjamat. Reméltem, hogy nem fog elkezdeni kiáltozni sem. Azonban a muglikon nem igazodok ki, lehet, hogy már a puszta látványom is megrémíti.
– Kérlek… maradj csendben! – suttogtam és lepillantottam megint a térdeim között mocorgó táskára.
A cipzárra tettem a kezemet és könnyedén széthúztam. Két csillogó, sötét szempár pillantott vissza rám. Hamarosan egy aprócska orra és egy foltos bunda is előkerült. Valami kisebb kutya lehetett, hacsak nem egy túlméretezett patkány. A kezemet kezdte el nyalogatni, mintha meg akarná enni, de nem tett így végül.
– Merlinre! – borzongtam meg. Reméltem persze, hogy a mugli nem hallja meg a felkiáltásomat, akkor aztán magyarázkodhatnék.
MOST MI A FRANCOT CSINÁLJAK VELE? – üvöltött bennem a lelkiismeretem. Az egyértelmű volt, hogy nem vihetem vissza a tulajdonosnak. Nálam meg bizonyosan nem maradhat örökre, de az utcára sem dobhatom ki. Nem vagyok ennyire szívtelem, főleg mióta Esmé kutyáját is ismerem… nem kedvelem, de talán nem is utálom annyira már őket.

Régen sétálgattam már szülővárosom utcáin. Frissítő volt ellátogatni a történelmi részekhez, és újra szétnézni ott. Örömmel is vállaltam el a feladatot, amit anya adott, ami egy kisebb bevásárlás volt. Valahogy megunhatatlan volt számomra ez a hely, mikor itthon vagyok, gyakran kijövök erre. Minden alkalommal felfedezek valami új, apró részletet, és csak még inkább a szívembe zárom a környéket. A Szent Margit templom előtt sétálgatva felnéztem fölém magasodó toronyra. Olyannyira elbambultam, hogy szinte meglepetésként ért a közelemben sétáló hölgy néhány szava:
- Nem látta merre ment, asszonyom?
- Ki ment merre? – néztem rá kikerekedett szemekkel, és vártam hátha mond még valamit.
Majd látva, hogy a hölgy csak leint és tovább indul, én is így tettem. Besétáltam a templomkertbe, tudván, hogy így levághatom az utat, és könnyebben eljuthatok abba a kis üzletbe, ahova éppenséggel elindultam.
Ekkor az egyik sírkő mögött szuszogva megpillantottam egy férfit egy női táskával. - Áh! – kiáltottam fel majdnem, mikor összeraktam, hogy mi folyik körülöttem. Gyorsan hátrafordultam, szemeimmel a nőt keresve, aki addigra már nem volt sehol. – Fantasztikus, neki is most kell felszívódnia! – gondoltam.
- Hogy maradjak csendben? – fakadtam ki. - Mégis mi okom lenne rá?
Majd szúrós szemekkel néztem a férfira. Komolyan gondolja, hogy majd még őt fogom megvédeni? Arról szó sem lehet. Ismét körbenéztem, de még mindig az üres utca látványa fogadott. Ha ismerném a nőt, akkor legalább ha vissza is szerezném a tulajdonát, tudnám kinek adjam vissza. De így, erre nem sok esélyt látok. Egyelőre csak megállok a kitaposott út szélén, nem tudva, mit csináljak. Ha a nő után indulok, a férfi tűnik el, így viszont a nő kerül egyre messzebb.
- Merlinre? – tettem fel a kérdést, meglepődve, hogy varázslóval futottam össze. Errefelé igazán kicsi erre az esély.
Majd a táskára pillantottam, amiben egy kiskutya bukkant fel. Láttam, hogy még a férfit is meglepi a táskában megbújó kisállat, csak halkan tettem fel a kérdést:
- Mit akar csinálni vele?
Tekintettel arra, hogy nála volt a pálcája, inkább nem indultam el felé, hogy kikapjam a kezéből a táskát a kutyával együtt, pedig szívem szerint azt csináltam volna. Inkább abban reménykedtem, hogy nálam legyen az enyém, és megpróbáltam kitapogatni, hátha benne van a táskámban.

[viselet]
 

Kissé kimerültem a futástól, a földön ülve próbáltam levegőért kapkodni. Közben pedig a barna hajú lány szemeibe néztem egyenesen, amikről azonnal megállapítottam: nagyon világos kék. A beszédstílusa alapján látszott, hogy már régen elmúlt tizennégy-tizenöt éves, mégis gyermekien bájos külseje volt. Össze sem volt hasonlítható például Blaire-rel, aki bár törékeny alkat, mégsem ilyen kislányos az arca – igaz lehet ezt csak a közös emlékeink mondatják velem.
– Hogy maradjak csendben? Mégis mi okom lenne rá?
A kifakadás meglepett, azt pedig még inkább, hogy némi dac jelent meg az arcán. Valahogy kedvesebbnek tűnt első látásra, de talán tévedtem vele kapcsolatban. A szúrós pillantásából leszűrtem, hogy nagyon nem szimpatizál velem… de hát én is hasonlóképpen éreztem. Nem kedvelem, ha valaki úgy beszél velem, mint valami szeméttel. Ha nem munkáról lenne szó, ki sem raboltam volna az asszonyságot csak így. Engem egyáltalán nem vonzanak a mugli tárgyak – illetve csakis nagyon ritka esetben.
Válaszra akartam nyitni a számat. Valamiféle fenyegetést akartam kinyögni, ám nem sikerült. A kezemben izgő-mozgó táska megzavart, a belőle kibukkanó kutya pedig még inkább. Meglepetten bámultam az állatra, aki szemlátomást egy cseppet sem volt megrémülve, hiszen a kezeim nyalogatás után végig szagolt, egészen az arcomig. Mellesőlábaival a mellkasomon támaszkodott meg, de éppen csak az államat tudta érinteni a nedves orrával.
– Héj, ezt nem szeretem… – mondtam kissé zavartan.
A pánik végig futott rajtam újra, miközben visszanyomtam a táskába és meghallottam a lány kérdését. Abba a kezemben még mindig ott szorongattam a pálcát, amelyikkel nem a kutyát próbáltam a helyén tartani és közben azon gondolkodtam mit csináljak. A lány láthatóan odapillantott, ám még sem nézett rám furcsán vagy érthetetlenül, ráadásul a „Merlinre” felkiáltásom után is éppen csak visszakérdezett. Azt hiszem, talán varázslószármazék lehetett – de ezt nehéz lett volna biztosan megállapítani, ezért nem feszegettem a határaimat.
– Mit akar csinálni vele?
Megköszörültem a torkomat, hogy időt nyerjek a válasz átgondolására. Nyilván nem a legjobb lenne azt mondani, hogy kirakom az útszélére… ráadásul akármennyire nem kedvelem az ilyen bolhafészkeket, akkor sem tenném meg.
Ismét a lányra néztem, de a tekintetében nem láttam megértést, sőt inkább valami tettvágy dolgozhatott benne, ami nem tetszett. Morogva mértem fel a helyzetet, elfutni mellette nem tudtam volna csak úgy, a hopponálási vizsgám pedig még mindig várat magára – habár nyilvánvalóan nem jelentene gondot a dolog.
– Megtartom – válaszoltam nemes egyszerűséggel, habár cseppet sem gondoltam komolyan.
Lassan feláltam, mire az állat halkan nyüszített egyet. A fejecskéjét kidugta a táska pántjai között, ahogy azt a vállamra igazítottam. Valamiért izgatottnak láttam, mintha kalandra várna – egy kicsit hasonlított hozzám talán. Ezen pedig nem tudtam nem elmosolyodni. Talán mégis csak van egyetlen értelmes kutya – gondoltam és finoman megcirógattam az orra hegyét, majd a kalapomat az arcomba húztam.
– Tud esetleg a környéken egy működő kandallót? – kérdeztem.
Ha erre válaszolni tud, méghozzá megrökönyödés nélkül, akkor biztosra vehettem, hogy boszorkánnyal állok szemben. S amennyiben ez bizonyosságot is nyert volna, köszönetképpen egy csokor virágot akartam elővarázsolni meghálálva, hogy nem kezdett el sikítozni, amint meglátott. Nem hiszem, hogy ilyesmivel le lehet kenyerezni… de talán látva a kutya sértetlenségét ő is jobban megnyugodott.
– Szeretnék minél gyorsabban távozni ebből a városból és a maga segítsége sokat jelentene, kisasszony – mondtam.
Reméltem, hogy megfoghatom a kezét, csókot lehelve rá. A csokor mellé amolyan kiegészítésnek egy kézcsók biztosíthatná róla, igenis úriember vagyok. (Vagy legalábbis tudok annak tűnni, amennyiben az szükséges és a helyzet valóban megkívánja.)