Találkozó az üvegházban

[4-es számú üvegház]

4-es számú üvegház

1999. március eleje

[outfit]

Semminél sem vártam jobban ezt a bizonyos péntek estét, amire végre meghívtam őt az üvegházba. Nem is tudom, miért éppen a négyes számú épületet választottam. Talán azért, mert a diákokkal nem rég ültettük el a Bársonyliliomot, aminek a szirmai nem csak simogatóan puhák, de gyönyörűen is világítanak éjszaka – feltéve, ha megfelelő mennyiségű napfény érte őket.
Nem tudtam pontosan, mikor érkezik Batsa… de már alig vártam, hogy láthassam. Nem, még az az ostoba cikk sem fogja elvenni a kedvemet, hiszen már annyira szerettem volna látni. Az a forró, ölelésekkel teli találkozó mély nyomot hagyott bennem. Talán egy kicsit máris beleszerettem, pedig alig ismerem. Ilyen szenvedélyt régen éreztem egyetlen nő iránt is. Nem mondom, hogy a kapcsolataim nem érzelmeken alapultak, de ez annyira különbözött azoktól. Legalább olyan izgatott voltam, mint kamasz koromban, ha szerelmesnek éreztem magamat.
Nem érdekeltek olyan apróságok, minthogy a koboldok előtt meglehetősen furcsa öltözékben voltam. Akármennyire is igyekeztem a gombokat a helyükre varázsolni, valószínűleg egy-egy darab nem került elő… és hát kissé gyanúsan kikandikált némi meztelen bőrfelület a mellkasomon. A pulcsim fehér macskaszőrrel való ellátása azonban ennél bosszantóbb volt. Még a mi nap is találtam azon a kék darabon belőle, így nem tudtam azt felvenni a randevúra.
A világító lilomok előtt ácsorogva a piros-bézs színű kardigánom alját húzgáltam. Reméltem, hogy így nem marad rajta egyetlen gyűrődés sem. Már azóta zavart ez a ruhadarab, hogy elindultam a szobámból és minden lépésnél újabb él keletkezett az ingemen. A nyakkendőmet is állandóan igazgattam, mintha az nem tudna egyszerűen egyenesen maradni. Azonban a cipőm orrán éktelenkedő folt zavart a legjobban.
Biztos voltam bennem, hogy belerúgtam valami trágyakupacba, mikor idejöttem. Miért nem tud tökéletes lenni? – háborogtam és az üvegház közepén álló asztalhoz sétáltam. A pálcámat akartam elvenni, hogy még utoljára megtisztítsam a barna bőrt. A tekintetem azonban a kávéra tévedt, amit korábban, a manókkal készítettem el. Reméltem, hogy ízleni fog neki, mert arra emlékeztem: a teáért nem rajong különösebben. Ezért csak magamnak hoztam egy üres Earl Greyt.
Az izgatottság végig futott a testemen, mikor matatást hallottam meg az üvegház ajtaja felől. A tanári karból mindenki tudta, hogy vendéget várok, sőt még Friccs úr is, így ide tudták irányítani őt. Nem lepett volna meg, ha már is itt van, bár fogalmam sem volt pontosan mennyi az idő. Én magam húsz perccel korábban érkeztem, remélve, hogy legyűröm az izgatottságot, mire megérkezik. Nem akartam megint annyira zavarba lenni, mint ott a pitézőben.
Lassan fordultam az ajtó felé.
A szívem olyan hevesen kalapált, mint legutóbb. A finom nőies illatot már szinte az orromban éreztem, bár ez valószínűleg inkább csak az emléke volt annak a legutóbbi találkozásnak. Annyira szerettem volna megölelni, megcsókolni, de reméltem, hogy ő kezdeményez inkább. Nem szerettem volna azonnal letámadni vagy úgy viselkedni, mint egy heves tinédzser… igaz pontosan úgy éreztem magamat.
Alig vártam, hogy megpillantsam a szépséges barna hajzuhatagot. El akartam újra veszni abba a gyönyörű, sötét, de ragyogó tekintetben.
– Megérkeztél? – A legbutább kérdés szaladt ki a számon. Zavartan az államon lévő borostán simítottam végig, mintha ezzel vissza tudnám szívni a szavakat.

REED LANCASTER

Hozzám érsz, és már ismersz is.

outfit

Nem tudom, miért kalimpál ennyire össze-vissza a szívem. Mintha életem legfontosabb válogatójára készülnék… Vagy valami első bál, netán tinédzser randevú félére… Mondanám, hogy, csak egy egyszerű kis találkozóra, egy egyszerű kis emberrel, de Reed nem csak ennyi.
Elmosolyodom, mert valójában nagyon is jól tudom miért, vagyis kiért boldog most talán még a lelkem is, nem csak a szívem.

Pedig érdekes mennyire belém plántálták az évek, mit is jelent érdekes embernek lenni. Hogy azok, akikkel a sportéletben találkoztam, mennyire különlegesek, helyesek és gazdagok, hogy mennyire jó a testük és mennyire érdemes velük barátkozni, vagy fogadni az udvarlásuk. Ezért van, hát az, hogy nekem ez sosem sikerült. Mert szívem mindig mást tartott érdekesnek és izgalmasnak, miközben próbáltam magamra kényszerítettem azt, amit a köreimben az ízlés és a divat diktált. Például Flavien társaságát…  

El is pirulok kissé, ahogy lépkedek az üvegház felé a birtokon. Még azelőtt egyeztem bele abba, hogy ő kísérjen el a gálára, mielőtt megismertem Reedet. Nem volt senki az életemben és azt gondoltam ez sokáig így is marad. Semleges érzéssel töltött el, de legfőképp logikusnak tűnt elfogadni azt, hogy pletykákat terjesszenek rólunk, és egy párként kezeljenek. De most valahogy az egészet szégyenteljesnek érzem. Mégse nagyon tudom, mit kezdjek a helyzettel… Ha most cáfolom a dolgokat, akkor gyanút fognak és kérdezősködni kezdenek. Nekem eddig egyszerűbbnek tűnt, ál, de hihető hírek mögé bújni, mint vállalni az igazságot. Persze Reed még nagyon a jövő… Butaság álmodozva, túlzottan előre gondolkozni. Még, ha olyan kellemes is olykor-olykor belefeledkezni azoknak a kék szemeknek az emlékébe, vagy az érintéseinek kellemes bizsergetésébe…

Vágytam rá. Minden nap, azóta, hogy a pitézőben találkoztunk. Bár kétség kívül nem csak a kávé közös elfogyasztása okozta szinte álmatlan éjszakáimat… De az is benne volt. Ahogyan a tudat, hogy nem csak egy kaland voltam a számára. Hanem tényleg meg akar ismerni. Látni engem, megmutatni, mivel is foglalkozik. Az én szenvedélyem alantas, pórias, még, ha sztárolják is az emberek. Tehetséges vagyok egyetlen dologban, amire fiatal éveimet feltettem. De tanárnak lenni, kutatni, növényekkel foglalkozni, most talán a legnemesebb feladatnak tűnik a szememben. Reed emléke és személye, most mindent megszépít, ami a világon létezik. Csak remélni tudom, hogy ez még nem szerelem. Nem az nem lehet, hisz alig ismerem. Ez csak a vágya annak, hogy később szerelmet érezhessek iránta.

Érdekes mennyire nem érdekel a táj, ahol járok. Azt gondoltam a Roxfortban tett látogatásom igen emlékezetes lesz majd. Hiszen először csodálhatom meg mindazt, ami szüleim életének része volt, de ami számomra mégsem adatott meg. Akartam látni a hegyeket, a tavat, a kastélyt. Mindennél jobban. Csakhogy az egy héttel ezelőtt volt...
Mert most semmi érdekeset nem tudott nyújtani számomra az iskola. Csak az üvegházait. Amit olyan epedve kerestek szemeim a látómezőben, mintha tényleg tudnám, hogy boldogságom minden forrását ott találom. És lehet, hogy ez így is van…
Szívem, bár az előbb kicsit lenyugodott, most ismét vad kalimpálásba kezd. Ahogy gyorsan végignézek gondosan válogatott ruháimon, amiket már Reed távozásának másnapján előkészítettem, mielőtt lenyomnám a kilincset. Arcomra a boldogság leplezhetetlen hírnökeként ül ki mosolyom, mikor meglátom őt. Másra sem vágyok, csak arra, hogy újra a karjaiba zárjon, hogy megöleljen, megcsókoljon, de igyekeznék visszafogni magam. Tudom, hogy kedvel, annyi bizonyos, de szeretnék jó benyomást kelteni…
Aztán kérdése, és zavart mozdulata, nyomán úgy dobok sutba mindent, mintha nem egy pillanattal korábban fogadtam volna meg, hogy igazi úri hölgy leszek. Nem szólok semmit, csak elegáns alakjához bújok. S óvatosan egy csókért ajkaihoz hajolok.
- Hiányoztál. – Mondom ki egyszerűen és őszintén. Ezzel is tudatva, mennyire fontos is számomra az, hogy most itt lehetek. De nem maradok sokáig ölelésében. Érzem, az másfelé vinné el a találkozónkat. Már, ha arra egy üvegház alkalmas lehet… Bár egyszer szívesen kipróbálnám… De most érte vagyok itt. Testem vágya most talán csillapítható, de mintha lelkem lenne kiéhezve az ő lelkének ismerete után. – Itt vagyok. – Mondom mosolyogva, miközben tekintetem, azóta először, hogy beléptem, végigsiklik az üvegház belsején. Bár egyelőre nem igazán tudom mi is az, amit fontos lehet megnéznem vagy tudnom. De gondolom, éppen azért vagyok itt, hogy Reed magabiztosan megmutathasson mindent. Ismét ránézek és kedvesen, szinte már szeretettel szólok hozzá. – Én megtettem a magamét, de most rajtad áll, hogy lenyűgözz. Nem kell túl sok hozzá ígérem.

[outfit]

Hányszor vágytam erre a pillanatra… hányszor álmodtam arról, hogy megint egymáshoz simul a testünk és ölelem, amíg csak lehet Batsa nőies testét. Most is így tettem, ahogy végig sietve a közöttünk lévő kis távolságon hozzám bújt. Azonnal megérezhette, milyen hevesen vert a szívem már csak attól, hogy felbukkant itt. A következő pillanatban pedig, ahogy az ajkai felém közeledtek megint elöntött a mámoros vágy, igen: ezt akarom.
A gondolatból érzés lett és az még erősebb ritmusra ösztökélve a szívemet, hajtott arra, hogy közelebb hajoljak és elvesszek egyetlen, rövid, de szenvedélyes csókban vele. Lehunytam a szemeimet, ahogy megéreztem az ajkait az enyéimen. A kezeim ösztönösen karolták át a derekát és húzták még közelebb magamhoz.
Nehezen húzódtam el tőle, de muszáj volt. Akármennyire is vágytam a testére, most inkább a lelkét szerettem volna megismerni jobban.
A Bársonyliliomok árasztott gyenge, finom fényben még szebben csillogtak azok a sötét szemet. Még gyönyörűbbnek, még angyalibbnak látszott… vagy talán csak azért éreztem így, mert már annyira régen láttam. Azt hiszem, még jobban megkedveltem abban a pillanatban, mikor megláttam belépni az üvegházba.
– Hiányoztál.
A mondat annyira egyszerűen hangzott a szájából, mégis tökéletesen leírta azt, amit én is éreztem. Mindennapomat vágyakozással töltöttem. Ezerszer olvastam el a cikket, amiben azzal a Flavien du Bois-val hozták össze és közben abban reménykedtem, hogy ez csupán egy tévedés, egy pletyka… és amikor már tudtam: eljön ide, megnézi a munkahelyemet, az otthonomat, az üvegházamat megnyugodtam. Azután égettem el a kandallóban a gyűrött újságot.
A buta kérdésemre bájos válasz érkezik és egy kedves mosoly. Nem tudtam levenni az arcáról a szememet, pedig illet volna hellyel kínálnom és a kávéval, ami még mindig ott gőzölgött az asztalon. Kicsit hátrébb is léptem tőle, hogy kicsit ismerkedjen a környezettel. Az üvegházak nem éppen a legtisztább helyek, de azért ez mégis csak az én irányításom alatt áll. Sehol nincsenek veszélyes sárfoltok, hacsak nem sétál be az ágyásba vagy nyúl bele egy cserépbe.
– Én megtettem a magamét, de most rajtad áll, hogy lenyűgözz. Nem kell túl sok hozzá ígérem.
Mivel is nyűgözhetnék le egy ilyen nőt? – gondolkodtam el, hiszen nem vagyunk olyan helyen, ahol különösebben finoman vagy elegánsan lehetne társalogni. Ez most egy hétköznapi helyszín, semmi köze a pitézőhöz és azt hiszem, valahol azért is hívtam ide, hogy megmutathassak magamból neki valamit igazán.
– Először szerintem üljünk le – mutattam az asztal felé, ami mellől ki is húztam a széket.
A két ülőalkalmatosságot csak erre az alkalomra hoztam ide. Általában csak az asztal van itt, hogy letehessem rá a holmimat, míg a diákok dolgoznak és felügyelnem kell rájuk. Ezúttal ezt is alaposan letakarítottam, hogy egyetlen porszem se legyen rajta.
– A manókat megkértem, hogy készítsenek neked egy kávét – mutattam a csészére. – Remélem így szereted…
Én is helyet foglaltam utána és az asztalon átnyúlva a keze után kutattam. Szerettem volna érezni a bőrért, a kemény részeket, amiket a sportolás miatt viselt magán, annyira hozzátartoztak azok is és én úgy megszerettem őket legutóbb.
– Direkt választottam a 4-es számú üvegházat erre az alkalomra – mondtam lelkesen és a kezemmel a sorba ültetett, még mindig ragyogó liliomok felé mutattam. Egy részem reméltem azt is, hogy amíg nem rám néz, megint megigazíthatom a kissé gyűröttnek érzett ingemet.
– Tudtam, hogy a héten fogjuk elültetni a Bársonyliliomkat, amik nem csak rendkívül gyorsan nőnek, de ha elég napfény éri őket, világítanak sötétedés után.
Feleslegesnek tartottam volna kitérni, hogy a puha szirmaik és ragyogásuk ellenére nem csupán dísznövények. Számos, kiütéssel járó bőrbetegség kezelésére alkalmasak. A kutatók szerint még a sárkányhimlőre is alkalmas gyógyírt jelenthet.

REED LANCASTER

Hozzám érsz, és már ismersz is.

outfit

- Köszönöm. – Mondtam egyszerűen, mikor leültem és belekortyoltam a tökéletesen édesített kávémba. De csak udvariasságból figyeltem az italra. Kezem után kutató, majd azt cirógató ujjai kicsit jobban lekötötték a figyelmem. Csak aprót lehunytam a szemem és nagyon kellett rá ügyelnem, hogy a kellemes emlékek nyomán ne hagyja el egy apró sóhaj az ajkaim. Inkább gyorsan kinyitottam a szemeim és felpattantam a helyemről. Sietve engedtem el Reed kezét, amit félek, talán elutasításnak vélhet, bár remélem nem fogja, hisz, amíg büntetlen tehettem, élveztem az érintését. Élvezném én tovább is… de azt majd máskor, egy másik helyen és időben…

Persze a liliomok megcsodálása így is jó ürügyként szolgált, hirtelen helyváltoztatásomra. Amúgy is közelről meg akartam nézni, mi okozza ezt a kellemes, bársonyos kis fényt az üvegházban. Reed királyságát az alattvalóin keresztül tudom a legjobban szemügyre venni és dicsérni. Ez a virág pedig pompás ékszere lehet területének. Nem is csodálkoztam hát azon, amikor kifejtette, miért ezt az üvegházat választotta a sok közül.
Bár azt is épp ilyen jól érteném, miért választott annyi nő közül éppen engem… Annyira egyszerű az értelmem. Félek, hogy nem ér majd fel ahhoz, amit mutat vagy mond nekem. Nemcsak most és itt, hanem talán végig, egy életen keresztül. Tudnék én partner lenni? Társként működni egy olyan ember oldalán, aki ehhez a liliomhoz hasonló életeket plántál? Nem értem a sorsot, miért húz éppen ő felé. Pedig érzem, hogy mutatja az utat nekem…

Kezemmel megtámaszkodom az egyik pulton, hogy kicsit közelebb hajolhassak a liliomokhoz. Nem érintem őket, csak hallgatom Reed gyönyörű hangját. Talán bármeddig el tudnám hallgatni a kellemes angol szavakat…
- Meséld tovább. – Fordulok felé mosolyogva. Érzem gyermeki lelkesedésem nem csak hangomban, de tekintetemben is meglátszik. – Mindig úgy érzem, mondanál még valamit, de talán nem akarod, vagy nem mered, vagy azt hiszed, hogy nem érdekel… Pedig én, bár egyszerű kis teremtés vagyok és sajnos a gyógynövényekhez sosem volt elég ügyességem vagy türelmem… De ha te mesélsz róluk, úgy érzem mindent és még többet hallani akarok. Nagyon szeretem hallgatni, ahogy beszélsz. – Mondom a végét halkan, szinte csak magamnak, elpirulva. S tekintetem előbb cipőmet vizsgálja meg, majd visszatér a hihetetlen szépségű növényekre. – Meg lehet őket érinteni? – Kérdezem visszatérve előbbi gyermeki mivoltomhoz, újra Reed felé fordulva. Szemeim az ő kék szemének tiszta válaszát várják. És talán a gátlások nélkül elmesélt történeteket is.

Nemcsak a növények történetét…
Hiszen róla épp úgy többet szeretnék tudni, mint arról, amit alkot… Utána akartam keresni. Kutatni valamit, bármit a Lancaster névről. De végül csak örültem neki, hogy az edzések és ruhapróbák mellett nem volt erre időm. Most a Flavien miatt kialakult szégyennel együtt sok lenne még az a tudat is, hogy nyomoztam utána. Az ő élete. Szeretnék minél többet megtudni róla, de azt is szeretném, ha eléggé megbízna bennem ahhoz, hogy ő meséljen magáról. Ahogy reménykedem benne, hogy én is leszek egyszer elég bátor, felfedni előtte minden gondolatomat…

[outfit]

Batsa hirtelen húzta el a kezét.
Meglepetten néztem a finom ujjai után. Megijedtem, hogy a manók elrontották a kávét. Pontos instrukciót kértek az elkészítésre, de én nem tudtam volna megmondani, miként lett volna megfelelő. Sosem értettem különösebben a kávékhoz… az egyetlen, amit valaha megkóstoltam borzalmas volt. Ezért fogalmam sem volt, hogyan készül egy jó kávé.
A csésze visszakerült az asztalra, Batsa pedig felpattant és a mesém közben megnézte a liliomokat. A mondandóm végén csak sóhajtottam egyet. Ezek szerint csak meg akarta őket nézni – állapítottam meg, amikor felpattantam én is a székből és utána mentem.
Mellette támaszkodtam meg a pulton, ami enyhén földes volt, így azonnal elhúztam a kezemet. Ijedten kezdtem el vizsgálgatni az ujjaim hegyét. Mindegyik piszkos, szinte fekete árnyalatot öltött a rátapadt földtől, de még csak egy darab rongy sem volt a közelben, amibe beletörölhettem volna őket. Zavartan pislogva forgattam a fejemet, míg Batsa felém nem fordult.
– Mindig úgy érzem, mondanál még valamit, de talán nem akarod, vagy nem mered, vagy azt hiszed, hogy nem érdekel… Pedig én, bár egyszerű kis teremtés vagyok és sajnos a gyógynövényekhez sosem volt elég ügyességem vagy türelmem… De ha te mesélsz róluk, úgy érzem mindent és még többet hallani akarok. Nagyon szeretem hallgatni, ahogy beszélsz. – A mondandója végére zavarba jötte és a cipőjét kezdte el fixírozni.
A kérés kicsit meglepett. Az sem volt rám más hatással, hogy szeret hallgatni... éppen engem. A diákokkal ellentétben ő legalább nem alszik be rajta. Szerettem volna átölelni a derekát, hogy közelebb húzzam magamhoz, de még mindig rendkívül görcsösen tartottam az ujjaimat.
– A Bársonyliliom nem túl ritka növény, igazából bőrápolásra használják – meséltem el és közelebb léptem hozzá, de egyszerűen nem vitt rá a lélek, hogy ilyen piszkosan átkaroljam.
Nem szerettem volna bepiszkolni a ruháját, amit láthatóan gondosan választott ki. Csinos volt és ettől még jobban zavarba jöttem. Úgy álltam ott mellett, mint egy szerencsétlen. Össze kell szednem most magamat! Álmaim nője mellettem azt várja, hogy varázsoljam el a tudásommal – próbáltam biztatni őket.
– A kutatók szerint a sárkányhimlő egyik gyógymódja lehet belőle – magyaráztam. – Még folynak a kísérletek. Az Indiában őshonos változatát egyébként magam is kutattam, az egy kicsit erősebb ennél és például mélyebb ráncokat is lehet vele kezelni.
Valahogy annyira unalmasnak hangzottak a szavaim. El sem tudtam képzelni, hogy tényleg élvezi… de a tekintetem az ő csillogó, barna szemeit keresték. Reméltem, hogy ki tudok belőle olvasni valami érzelmet. Nem akartam halálra untatni azokkal a dolgokkal, amiket a diákok fejébe alig tudok beleverni.
Izgalmasabban kéne előadnom… – merült fel bennem. Egy pillanatra lehunytam a szememet és kifújtam a levegőt. Valahogy ki akartam verni a fejemből a koszos ujjaimat és csak rá akartam koncentrálni.
– Meg lehet őket érinteni? – kérdezte, miközben egyenesen a szemembe nézett még mindig.
– Ha a szirmaikhoz érsz semmi bajod nem lesz, de a száruk gyakran nedvedzik és ilyen erős koncentrációban nem egészséges – mondtam.
A pultra akartam tenni, hogy megtámaszkodjak rajta és lazábbnak tűnjek. A kezem azonban egy cserepet ért és azt sikeresen le is vertem a saját cipőmre. Hirtelen végig futott rajtam valami hideg érzés, mintha jeges vízzel öntöttek volna nyakon. A kezeim megremegtek és közben lepillantottam a földdel borított cipőmre.
Nem hiszem el… – jött a gondolat. Éreztem, ahogy elfehéredek.
– Merlinre… – dörmögtem halkan és félre rúgtam a cserepet a pult alá. Benyúltam a zsebembe, hogy kivegyem a zsebkendőmet.
– Csa… csak egy pillanat – dadogtam és lehajoltam a cipőmre. Reszkető kézzel kezdtem el dörzsölgetni, hátha eltávolítható róla a sárfolt és az a kevés nedv – ami reményeim szerint még nem marja szét a bőrt.
Hosszú percekig tartott a folyamat, míg nem a tekintetemet megint Batsára emeltem. Nem tudtam, hogy most mit gondol rólam, de nem egy ilyen kezdetleges pánikrohammal szerettem volna elrontani a második találkozásunkat. Le akartam nyűgözni, hiszen külön kávéval készültem és a fényekkel… Miért kell mindent elrontanom? – szomorodtam el egy kicsit.
– Sajnálom, nem akartam elrontani a hangulatot – szaladt ki a számon.

REED LANCASTER

Hozzám érsz, és már ismersz is.

outfit

Tényleg nagyon szeretem hallgatni… Mintha a hangja, a szavai is épp ugyanúgy megérintenének, mint ahogy ujjai simítottak végig a kézfejemen. Már sajnálom, hogy olyan hirtelen hagytam ott és álltam fel. Mert magamat fosztottam meg a kellemes érzéstől. De már mindegy. Kezemmel kicsit végigsimítok oldalán, aztán visszatérek a liliomok tanulmányozására, miközben ő is tovább mesél. Persze az is lenyűgöz, amit mond. Nálunk nem sok növény volt, amit tanulmányozgatni lehetett. Vagy, ha volt is, egész egyszerűen nem azon járt az agyam, hogy öt pillanatnál tovább életben tartsam. Ügyetlen voltam és béna és ezt csak azért nem vetették mindig a szememre, mert már akkor is tudni lehetett, hogy nem az eszemmel fogom keresni a kenyeret. Persze most, hogy örülnék neki, ha egy kicsit jobban figyelek akkor. És Reednek most büszkén, magabiztosan mondhatnám el azt, hogy igen, már hallottam arról, amit mesélsz. De ez nincs így. Csak lenyűgözve hallgatom. Majd, mikor engedélyt kapok rá, óvatosan érintem az egyik liliom bársonyos szirmát.

Már éppen elvesznék a szépségükben, amikor zörejt, majd csörömpölést hallok magam mellől. Kicsit megnyugodtam, amikor láttam, hogy nem én vertem le valamit. A pitézőben is sikerült majdnem tönkretennem a napot egy kávéscsészével… De ez csak egy cserép. Amiben remélem semmi pótolhatatlan nem növekedett éppen… Nem is tulajdonítanék neki nagyobb fontosságot, bár persze már készülök, hogy lehajoljak segíteni összeszedni a darabokat… Amikor azonban leguggolok, meglátom Reed reszkető kezét, ahogy cipőjéről törölgeti a sarat. Megijedek. Hiszen az első gondolatom az, hogy valami savasat vagy mérgezőt öntött magára. Kutatni kezdek kabátom zsebében, hátha van benne valami, amivel segíthetnék, de nincs. Így csak guggolok tehetetlenül, miközben a kosz lassacskán tűnni kezd.
Tehát ez a baj. Maga a folt. Nem fájdalom, nem méreg, csak a folt. A kosz. Gyaníthattam volna már, voltak rá utaló jelek, de egész eddig azt hiszem a gyönyörű kék szemeitől nem láttam tisztán. Bár nem tudom ez olyasmi-e amin van, mit tisztán látni… Ügyel a tisztaságra. Lehet egy kicsit… sokkal jobban, mint mást, engem legalábbis ennyire nem érdekelne a cipőm, de ettől még ez sem kell, hogy zavarjon.
Óvatosan kezeimbe veszem, cipőt súroló kezét és arra ösztönzöm, hogy a szemeimbe nézzen.
- Nem tudod elrontani a hangulatot. – Próbálom visszafogni kezének remegését, miközben elveszem tőle zsebkendőjét. - Segítek. – Törlöm le az utolsó kis koszfoltot is a bőrről, majd a zsebkendő tiszta felével földes ujjaihoz érek. – A múltkor kétszer is a lovagom voltál. Úgy fest, most egy kicsit talán én mentelek meg. Egynek még ugyan biztosan nem számít, de majd lassanként törlesztem. – Mondom halkan, miközben észre sem veszem, hogy arcom vészesen közel ért az övéhez. Már közvetlen közelről érzem finom illatát… Csak engedem, hogy a rongy helyett, immáron ujjaim érintsék ismét az övét. És egy apró csókot lehelek ajkaira. Aztán még egy pillanatig úgy maradok. Ziháló légzésem hallhatja. De tudom, hogy nem kéne így maradni. Különben is a föld koszos, és az asztalok is… Nem éppen itt kéne túlzottan szerelmesnek lenni…
Hirtelen állok fel. És kezemet Reed felé tartom, hogy neki is segítsek. Nem azért, mert éppen attól tartanék, hogy a férfi nem tud egyedül felállni… csak épp jól esne, ha fogná a kezem. Csak úgy, nyugodtan pihetetve ujjait ujjaim között.
- Szóval fontos a tisztaság. Elfogadom. De neked is el kell fogadnod azt, hogy bár miattad érdekelni fog. Nekem nem lesz rá sosem olyan szintű igényem, mint neked. Miattam ne idegeskedj jobban. Elfogadom, ha a magad tisztasága miatt ideges leszel, de azért, hogy én erről mit gondolok, ne legyél. – Jelentem ki, de nem azért, mert még feltétlenül beszélni akarnék erről. Csak, tudatni akartam vele, hogy jelenleg érte, úgy érzem bármit meg tudok tenni, vagy bármit el tudok fogadni. Ezt is.
Egyik kezem még mindig kezében pihentetem. A másikkal az egyik liliom szirmát piszkálom. Szemem Reed és a virág közt cikázik, de csak mert zavarban vagyok. Tessék Batsa, ez egy komoly téma, egy komoly tény. De bizony van valami, amiről te is feltétlenül beszélni akartál… - Nem tudom, olvastál-e mostanában újságot. Bár gondolom igen… Szóval… Nem igaz, hogy együtt vagyok Flaviennel. Bár, remélem találsz annyira tisztességesnek és jónak, hogy tudd, nem játszanék egy férfival sem. Elmentem vele a gálára, mert azt mondták ez jót tesz a hírnevemnek és jó reklám is egyben. De ennyi. Nem akarom őt. Nem kell nekem. Nem rá vágyom. – Mondom a végét egyre határozottabban és bátrabban Reed szemeibe nézve. Ami talán már a felől sem hagy kétséget, hogy ki az, akire viszont nagyon is vágyom.

[outfit]

Majdnem kiesett a zsebkendő a kezemből, ahogy leguggolva próbáltam törölgetni a cipőmet. Annyira remegtem már megint, mint amikor legutóbb egy adag müzlinek hitt újságra léptem rá – igaz ott nem a vélt kosztól borultam ki igazán, sokkal inkább annak a bizonyos cikknek a tartalma miatt, ami a szemem elé tárult.
Batsa ujjai hirtelen ragadták meg a zsebkendő szélét és húzták el tőlem.
– Segítek.
Annyira meglepett ez az egyszerű mondat, hogy csak bámultam rá. Éreztem, ahogy végig törli az ujjaimat a puha anyaggal és közben nagyot nyeltem. A szívverésem felgyorsult és úgy kapkodtam a levegőt, mint egy beteg hippogriff.
Ezt a nőt nem szabad elengedni – gondoltam, miközben az ujjai az enyéimhez értek. Teljes testével közelebb húzódott hozzám és lágy csókot lehelt az ajkaimra. Finoman viszonoztam, nem volt benne semmi erőszakosság, pedig annyira szerettem volna szenvedélyesebbre váltani… de talán nem ez volt a legmegfelelőbb hely hozzá, hogy aztán megint magunkra rántsak egy liliomot véletlenül.
Hirtelen Batsa is felpattant és a kezét nyújtotta felém. Nem szorultam segítségre ugyan a felállás miatt, de szívesen érintettem. Felemelkedés közben összekulcsoltam az ujjainkat, de nem tudtam rá mosolyogni. Szükségem volt egy pillanatra, hogy összeszedjem a gondolataimat megint.
– Szóval fontos a tisztaság. Elfogadom. De neked is el kell fogadnod azt, hogy bár miattad érdekelni fog. Nekem nem lesz rá sosem olyan szintű igényem, mint neked. Miattam ne idegeskedj jobban. Elfogadom, ha a magad tisztasága miatt ideges leszel, de azért, hogy én erről mit gondolok, ne legyél.
Ha ezek után elengeded, hülye vagy! – kiáltoztam magamban és gyengéden elmosolyodtam. Valóban minden porcikáját imádtam, de a személyisége is egyre jobban tetszett. Annyira nőies volt az is és olyan nyitott. Soha senkitől sem kaptam ennyi megértést, sőt a legtöbb barátnőm viccesnek tartotta a rend- és tisztaságmániámat, majd ráuntak, idegesítőnek kezdték találni.
– Csak… nem akarlak elijeszteni – mondtam nagyon halkan és a csodaszép, barna szemeit kutattam.
A hüvelykujjammal finoman végig cirógattam a kézfején. Annyira finom volt a bőre és olyan jó volt megint hozzáérni úgy, mint legutóbb… most ismertem csak fel mennyire hiányzott is a társasága, a teste, a mosolya, a szemei csillogása. Más embernek éreztem magamat a közelében. Egy boldog embernek, akinek mindene megvan és már kevés jobb dolog történhetne vele az életben. A régi álmaim is persze ott dolgoztak bennem… de ő volt az új, a minden fölé emelkedő vágyam.
A hirtelen beálló zavarodottság az arcán azonban kicsit kirángatott a felpezsdülő érzelmek közül. A szemébe néztem, mikor rám emelte a tekintetét, majd vissza a liliomra, aminek most a szirmait cirógatta. Jól tudtam, milyen selymesen puha érzés.
– Nem tudom, olvastál-e mostanában újságot. Bár gondolom igen… Szóval… Nem igaz, hogy együtt vagyok Flaviennel. Bár, remélem találsz annyira tisztességesnek és jónak, hogy tudd, nem játszanék egy férfival sem. Elmentem vele a gálára, mert azt mondták ez jót tesz a hírnevemnek és jó reklám is egyben. De ennyi. Nem akarom őt. Nem kell nekem. Nem rá vágyom.
Persze, hogy emlékeztem a cikkre és arra a szörnyű reggelire, majd munkanapra. Olyan türelmetlen és ideges még sosem voltam, mint azon a napon. Valószínűleg kicsit erőteljesebben is szóltam rá a diákokra, osztottam ki a feladatokat, mert az órák elképesztően csendesen teltek. Én pedig közben ki sem tudtam verni a fejemből Batsát és azt a borzasztó ficsúrt.
Közelebb húzódtam hozzá és a szabad kezemmel megcirógattam az arcát. Tetszett, hogy a mondat végére felbátorodott, mintha így kimondva nem is tűnt volna olyan vészesnek a dolog. A csodaszép szemeibe szerettem volna nézni, miközben megosztom vele a gondolataimat.
– Olvastam az újságot – bólintottam. – Egy kicsit zavart, hogy olyan tökéletes párnak írtak le titeket, bevallom… de amikor már tudtam, jössz és megnézed az üvegházamat, megnyugodtam.
Az arcához hajoltam. Az ajkaimmal finoman cirógattam végig a bőrén, majd az ajkain állapodva meg lágyan megcsókoltam. Egy pillanatig hagytam magamat elveszni az érzésekben, lehunytam a szemeimet és valóban nyugodt voltam. Már nem hergelt ez a téma, habár nem szerettem volna nyilván együtt látni őket még egy újság lapjain sem.
– Azóta tudom, hogy csak pletyka volt. – mondtam, de csak egy kis mosoly ült ki az arcomra. Aztán valamivel komolyabban hozzá tettem: – Azért nem szeretnélek persze vele látni… vagy ilyesmi.
Azt nem tudtam van-e jogom ilyen kijelentéseket tenni. Abban a pillanatban valahogy nem érdekelt, egyszerűen a tudtára akartam adni: igaz vagy sem, akkor is elképesztően féltékeny vagyok.

REED LANCASTER

Hozzám érsz, és már ismersz is.

outfit

Érdekes, hogy az emberek mennyire sokféleképpen értelmezik a tökéletes pár fogalmát. Nem csak minden jó pár más miatt az, de minden egyes ember szerint az adott pár más dolog miatt tökéletes. De ezek látszatokon, külszíneken vagy benyomásokon alapulnak. És az emberek sokszor elfelejtik megtudni, vagy lehet nem is érdekli őket az, hogy az adott párt mégis mi tartja össze. Mi a legfőbb mozgatórugó az életükben, vajon ők önmagukat miért tartják tökéletes párnak? Sőt, vajon annak tartják-e egyáltalán?
Flaviennel tökéletes párnak számítunk az újságcikkek szerint. Hiszen összeköt minket a foglalkozás, a pénz, a hírnév és a szépség. Félelmetes belegondolni abba, hogy a tömegeknek lényegében ennyiből állunk. Kirakatbabák vagyunk, akiket az ő véleményük szerint ennyi tart össze. Vajon mennyire lepődnének meg azon, ha megtudnák, hogy nekünk is vannak érzelmeink és gondolataink? Jók is, rosszak is. És én magam akarom eldönteni, mit jelent valakivel tökéletes párnak lenni. Ne ők akarják megmondani képek alapján.

Mert érzem, hogy Reeddel talán végre azzá válhatunk. Nem most persze… Kell még idő, még ha nem is sok, mert minden érzelem és vágy egyszerűen csak visz felé. És annyira egyszerűnek és jónak tűnik minden kimondott szó vagy apró érintés, hogy számomra nem is kérdés, együtt kell lennünk.
Megborzongok, ahogy ajkaival finoman végigcirógat, majd megcsókol. Ismét ott motoszkál bennem az érzés, hogy talán engedni kéne a vágynak és nem visszafogni magunkat. De azt sem akarom, hogy azt higgye, csak a forró ölelésének és csókjainak emlékéért vagyok itt. Szóval óvatosan lehunyom a szemem és visszatartom zihálóvá váló lélegzetemet, háta sikerül úrrá lennem kicsit rajta. De aztán ismét gyorsabban tűnök el mellőle, mint azt talán sok minden indokolná. És bár nem húzódóm túl messze, csak egy apró lépésnyire, figyelmem ismét teljes mértékig az egyik liliom szirmának szentelem. Felröhögnék, ha tehetném, de így csak magamban kínlódok, mert pont feleannyira se érdekel a liliom puhasága, mint Reed bőrének melege… Csak, ahogy hallom szavaiban és hangjában a féltékenységet, ahogy enyhén parancsolóvá válik, talán önkéntelenül… Nyelek egy nagyot, mert azt hiszem az egész önuralmamat egy pillanat alatt azok alá a szavak alá tudnám vetni. És ismét tönkretenni Reed túl jól vasalt ingjét.

- Nem fogsz többet vele látni, ha ez neked fontos. – Kezdem, és bár nagyon szeretnék a szemébe nézni, egyszerűen nem megy. Szóval csak a semmit fixírozom, ahogy beszélek… - De nem terveztem, hogy hivatalosan véget vetek a pletykáknak. Még nem. – Mondom csendesen, majd tekintetemmel felbátorodva az ő tekintetét kezdem keresni. – Én engedtem, hogy azok a pletykák elinduljanak. Nem volt párom, logikus és jó döntésnek tűnt. Amíg ezekre figyelnek, senki sem veszi észre az igazi magánéletem. Bár Flaviennel több nyilvános találkozóban is megegyeztünk, azok alól ki tudok bújni, ha ezt akarod. Vagy elmehetek, hogy fenntartsam a látszatot és megvédjem azt, ami tényleg fontos. – Megszorítom a kezét és kissé magamhoz húzom, hogy ne csak láthassam, de érezhessem is komoly szavaim nyomát. - Mert, ha most nyilatkozok, szagot fognak. Kegyetlennek láthatsz, de ebben a világban élek, ismerem a módszereiket. Ahogy kinyomoznak mindent, kivesézik, csámcsognak rajta… Még én is alig ismerlek. Jelenleg csak magamnak akarlak, és nem akarok osztozni veled egy teljes sportéleti tömegen. – Szemeit nézem. Tekintetem eddig is az ő tekintetét figyelte, de most nagyon vágyom rá, hogy bár kiolvashatnék belőlük valamit. Bármit. Mert remélem, nem ijesztettem meg túlzottan. Nem voltam túl erős, vagy túl akaratos és határozott. Tényleg őt akarom megvédeni. Ha nem lenne nekem fontos, akkor ez az egész kis monológ se hangzott volna el. És remélem, ezt kiérzi abból, ahogy ránézek és ahogy érintem. Mert nekem ő kell. - Csak bízz bennem. És adj időt, hogy megismerjelek. Mert abban biztos lehetsz, hogy másra sem vágyom, csak testedre-lelkedre...

[outfit]

Talán tényleg nem volt jogom kimondani azokat a szavak. Talán túl hirtelen és túl mélyről tölt fel belőlem az egész. Képtelen lettem volna gátat szabni olyan mértékben a féltékenységemnek, hogy legalább ezt a párszót ne mondjam ki: „Azért nem szeretnélek persze vele látni… vagy ilyesmi.” Olyan tétován hangzott, mégis komolyan gondoltam és úgy tűnt, ezt Batsa is érti.
Elfordult tőlem, mintha nem merne a szemembe nézni.
– Nem fogsz többet vele látni, ha ez neked fontos.
Lassan bólintottam, ugyanakkor már szinte vártam a „de…”-t. Szinte éreztem, hogy érkezik egy ilyen folytatás és ezért meg sem szólaltam. Inkább csak csendesen pillantottam le a cipőm orrára, ellenőrizve, hogy elég tiszta-e. Ha nem egy ilyen komoly téma közepén lettünk volna, biztosan elismerő mosolyt ült volna ki az arcomra, jelezve: Batsa igen is tökéletesen letisztította, amit én a remegő kezemtől nem tudtam.
– De nem terveztem, hogy hivatalosan véget vetek a pletykáknak. Még nem.
Szerettem volna valamit mondani most már tényleg… de minden gondolatom túl erőszakossá vált hirtelen. Nem akartam, hogy rossz embernek higgyen. Nem akartam kitörni abból a burokból, ami igazán engem jelent, de elragadtak az érzések. A magyarázkodása ellenére el sem tudtam képzelni, mit éreznék, ha egyszer valakit meghallanék róla és a ficsúrról beszélni.
A kezem ökölbe szorult, de nem tört ki belőlem az a bizonyos állat, amitől tartottam. Hirtelen ugyanis tarkón csapott a megértés, mikor a másik kezemet megszorította és közelebb húzott magához. A tekintetét kerestem, már nem féltem, hogy meglátja az indulataimat. Ugyanakkor ahhoz már elég nyugodt voltam, hogy megértem, mit akar ebből a helyzetből kihozni.
Engedtem magamnak, hogy elmerüljek a csillogó barna szemekbe. A görcsösen ökölbe szorított kezem engedett, puhán emeltem az arcához és simogattam meg.
– Nem biztos, hogy el tudnám viselni, ha látnom kéne együtt titeket egy képen… vagy csak együtt olvasni újra a neveteket az újságban – ismertem be, de már a hangomban nem csengett olyan erőteljes indulat. Éppen csak egy kis féltékenységet hallhatott ki belőle. – Azt hiszem, le kell mondanom a Prófétát – tettem hozzá és közelebb húztam magamhoz, annyira, hogy a derekára csúsztathassam a kezemet.
– Csak bízz bennem. És adj időt, hogy megismerjelek. Mert abban biztos lehetsz, hogy másra sem vágyom, csak testedre-lelkedre...
Elmosolyodtam.
A féltékenységemet egy pillanatra félre tudtam tenni. Azt olvastam le az arcáról, hogy tényleg őszinte és ez nagyon tetszett benne. A legtöbb nő ilyenkor már hülyíteni kezdett, hogy a legjobb arcukat mutassák. Batsa nem a legjobb, hanem az igazi arcát mutatta azzal, hogy meg akarta védeni a közöttünk elkezdődött kapcsolatfélét.
– Bárkinél jobban megbízom benned – ismertem el azt, ami azonnal eszembe jutott.
Odahajoltam hozzá és finoman megcsókoltam. Az ujjaim finoman cirógattak végig a derekán. A szívem pedig olyan hevesen vert, mint az első találkozásunk alkalmával. Azonban ezúttal elhúzódtam és megint a szemeibe néztem.
– Ha azt mondod, hogy ez a Mr. du Bois nem jelent többet, akkor én elhiszem – válaszoltam. – De azért jobb lesz, ha nem ismerem meg személyesen.
Ezt az utolsó mondatot viccnek szántam, ezért el is mosolyodtam. Csupán később jöttem rá, hogy a gesztus inkább vicsorra hasonlíthatott. Az érzésem még kavarogtak, de megvolt bennem a hajlam arra, hogy elfogadjam Batsa érveit. Ésszerűek és logikusak voltak… de talán éppen ez zavart, nem tudom. Zavart, hogy bármilyen érv szólt éppen Flavien mellett.

REED LANCASTER

Hozzám érsz, és már ismersz is.

outfit

Nem nagyon tudtam, milyen az a féltékenység. Sosem éreztem, sosem tartottam elég fontosnak senkit, hogy igazán csak a magaménak akarjam tudni. Hogy ez rossz? Igen, minden bizonnyal. Az évek alatt elnyomták bennem a vágyat az iránt, hogy a saját életemet ténylegesen én magam irányítsam. Tudom, hogy Angliába is csak azért engedtek úgymond letelepedni, mert üzletileg egy nagyon is jó döntés volt. Nekik is, nekem is. A szüleim féltenek, mert régen nem ilyen voltam. Nagyon határozottan tudtam, mit akarok és az akaratomat tűzön-vízen keresztülvittem. De aztán látták az első nem méltó udvarlómat, majd a másikat… egyik sem volt annyira fontos, hogy az újságok lapján kívül máshogy is megmutassam nekik. A tény, hogy csak azért vagyok velük, mert üzletileg és hírverésileg jó döntés, csak még inkább elkeserítette őket. Engem pedig azt hiszem, semlegessé, érzéketlenné tett a tény, hogy egy trófea vagyok és nem egy hús-vér nő. Csak a sport iránti szenvedélyem volt valódi. És bár mélyen legbelül vágytam egy ennél boldogabb életre, a kviddics és a kényelmes, gazdag élet úgy fest minden igényemet kielégítette egy darabig.

Azt hiszem, éppen eddig…
Mert most itt volt ölelésemben ez a férfi. Senki eddigihez nem hasonlítható, hús-vér, gondolkodó, igazi férfi. És ott volt a szemében valami, amit még sosem láttam. Az egészséges birtoklás vágya. Ahogy nem csak egy trófea vagyok, akit az ember egyszerűen csak feltesz a polcra és soha többet rá nem hederít. Hanem a legbecsesebb tárgy, akit az ember egy egész életen át őrizne.
Kiérzem beszédéből az indulatot. Persze, mert kellemes hangja kissé érdessé válik a szavak alatt. És ez nekem nagyon is tetszik. Sosem láttam még territóriumát féltő férfit. És izgalmas volt a tény, hogy most bizony én vagyok az, akit védeni kell. Nem, mintha igazán lenne oka Reednek a féltékenységre. Bár engem sem kell éppen félteni… Nagyon is harsányan, mégis mindenki számára jól látható, tökéletes mosollyal arcomon közöltem Flaviennel, mit teszek vele, ha az ujjait nem tartja tisztes távolban az enyémektől. Ez volt az első eset, hogy a sarkamra álltam, mert felnyílt a szemem. Reed felnyitotta, hogy igenis többet érek annál, mint amit önmagamról feltételeztem.

Szeretnék belefeledkezni a csókunkba, most már úgy igazán. De ajkait most ő szakítja el enyémektől és szinte fájdalmasan kalimpál a szívem mellkasomban a hiányát megérezve.
- Reed… - Mondom halkan, de határozottan, miközben ujjaimmal végigsimítottam tarkóján és hátul kissé beletúrtam finoman fésült hajába. – El sem tudod képzelni, hogy máris mennyit adtál nekem. – Hajoltam nagyon is közel ajkaihoz, mert egyszerűen érezni akartam légzésének forróságát az ajkaimon. - Előtted nem érdekelt semmi. Önmagamat egy áruként kezeltem. És nem érdekelt ki az, aki épp a kezemet fogja vagy csókol. Az üzlet része volt. Ez egy élet nélküli létezés, de úgy voltam vele, hogy a kviddicsért, nem túl nagy áldozat. – Egyik kezem még mindig haját simítják, miközben a másikat ingjének ujján vezetem végig. A finom, férfias erő most furcsa mód árad ki a kellemes angolság mögül. Egészen más volt így látni, pedig éreztem, hogy próbálja nem elengedni az indulatait. Ettől pedig csak még jobban tiszteltem és még vonzóbbá is vált a szememben. – De már más a helyzet… És téged nem akarlak beáldozni a kviddics oltárán. Magamnak akarlak. Csak magamnak. Még egy darabig… Flavien pedig tökéletes balek lenne ahhoz, hogy jól mutasson védőpajzs szerepben. Azt már megtanítottam neki, hol a helye… de ez neki is csak üzlet… - Előbb karján végigfutó ujjaim, most ingjének gombjaival kezdtek el játszadozni. Bár kissé úgy teszek, mintha ez valóban nem lenne több puszta babrálásnál, azért érezheti, hogy alig egy pillanat kéne, hogy kipattintsam a helyéről. De várok még. Lehet nem ez lenne a legalkalmasabb hely, vagy idő. Szóval szükséges az engedélye, nagyon is. Mert nem akarnék többet, csak egy egész életet, hogy akaratomat az ő engedélyének rendeljem alá. – Viszont. Mondd ki. Suttogd, vagy ordítsd, hogy nem akarsz vele látni és nem akarod a nevét hallani soha többé. Tiltsd meg nekem. És nem érvelek többé. Mert nem áldozlak be a kviddics oltárán, de bárkivel és bármivel megharcolok érted. Mert téged akarlak.

[outfit]

Azt hiszem, sosem voltam igazán féltékeny. Még nem találkoztam ilyen lüktető, mindent szétvető érzéssel, amivel megakartam védeni a nőt, akit szeretek. Igen, azt hiszem máris belészerettem és nem csak azért, mert ott volt a veszélyérzet, hogy akár el is veszíthetem őt. Talán az első perctől kezdve ott bujkált bennem ez az érzés, amit megerősítettek a ma történtek… soha senki nem kezelte ilyen megértően a „tisztasággal kapcsolatos problémáimat”, mint ő. Mások kuncogtak egy jót és mindenféle hozzáfűzés nélkül egyszerűen átléptek rajta, szórakoztatónak találták egyszerűen.
A csókból elválva – ami valljuk be igencsak nehezen ment –, megéreztem Batsa ujjait a tarkómon. A hajamba túrt kissé, miközben én egyenesen a szemébe néztem. Az ajkaink között éppen csak ott volt az az elviselhetetlen távolság, amit kedvem támadt volna legyőzni.
Ez a nő bármit képes lett volna felülíratni velem. Már nem érdekelt olyan erőteljesen a családalapítás kérdés, beértem volna csak az ő szerelmével egész életemben. Ez a gondolat ott dolgozott bennem. Bármire képes voltam abban a percben, ahogy ott álltunk egymással szemben. Talán még attól a bizonyos Mr. du Bois-tól is megmentettem volna – mert úgy éreztem ezt kell tennem –, hogy aztán a saját kastélyomban őrizzem, mint egy gyönyörű hercegnőt.
– De már más a helyzet… És téged nem akarlak beáldozni a kviddics oltárán. Magamnak akarlak. Csak magamnak. Még egy darabig… Flavien pedig tökéletes balek lenne ahhoz, hogy jól mutasson védőpajzs szerepben. Azt már megtanítottam neki, hol a helye… de ez neki is csak üzlet…
Az ujjai még mindig a hajammal játszottak, a másik keze pedig az ingem gombjait babrálta. Én azonban most nem ezeket a lágy mozdulatokat figyeltem, hanem a szemének a csillogását, az ajkai puha mozgását, miközben mindezeket kimondja.
– Ha Mr. du Bois vak, akkor biztosan csak egy üzletnek tekinti a helyzetet – válaszoltam őszintén. Egyszerűen kiszaladt a számon, mindenféle gondolkodás nélkül… de talán azért, mert ott, abban a pillanatban Batsa volt a legféltettebb kincsem és nem tudtam semmissé tenni a féltékenységet.
– Mondd ki. Suttogd, vagy ordítsd, hogy nem akarsz vele látni és nem akarod a nevét hallani soha többé. Tiltsd meg nekem. És nem érvelek többé. Mert nem áldozlak be a kviddics oltárán, de bárkivel és bármivel megharcolok érted. Mert téged akarlak.
 Meglepett a mondandója. Úgy megtenném… – jött az érzés azonnal. Ehelyett csak még szorosabban húztam magamhoz a derekánál fogva. Belemarkoltam a ruhájába és puszit adtam az arcára.
– Nem tiltom meg – válaszoltam, de éreztem, hogy közben megremegett az egész testem. – Azt akarom, hogy a saját belátásod szerint dönts. Te ismered ezt a világot, én nem… te tudod mi a jó nekünk egy ilyen helyzetben.
Nekünk – ismételtem meg magamban. Ez volt az első alkalom, hogy egységként említettem magunkat és tetszett, jól esett így fogalmazni.
Végig futtattam a kezemet a hátán és elérve a nyakát, könnyedén csúszott a tenyerem az arcára. Lágyan cirógattam meg. Megint megcsókoltam, de most sokkal hosszabban, szenvedélyesebben. Úgy simultam a testéhez, hogy érezhette a még mindig zakatoló szívem ritmusát. Talán ebből tudta, mennyire fontos nekem ő és az, ami még éppen csak kibontakozóban közöttünk.
– Nem akarlak elveszíteni a francia fickó miatt… és más miatt sem – vallottam be.
Éreztem, hogy kicsit elpirulok. Nem voltam benne biztos, hogy jó ötlet csak így kimondani a gondolataimat, de képtelen lettem volna már magamban tartani. Én egy egyszerű férfi vagyok Flavien du Bois-hoz képest, talán nem is tudnék annyit nyújtani, mint ő. Valahol pont ezért lepett meg, hogy Batsa engem választ – ha ez egyáltalán választás. Igazából nem tudhattam pontosan, mi történhetett közöttük, de mégis megbíztam benne. Nem éreztem, hogy csak játszana velem.
Talán, ha nem hajolok oda hozzá, hogy megcsókoljam újra, még szerelmet is vallok neki. Azt még nem akartam kimondani, pedig minden szavam árulkodott az érzéseimről. Nem akartam elijeszteni a kitörésemmel és valahogy nem is éreztem helyénvalónak egy üvegházban nyilatkozni ilyen dolgokról, miközben a féltékenység fűtött.

REED LANCASTER

Hozzám érsz, és már ismersz is.

outfit

- Nekünk… - Ismétlem meg suttogva a szót. Mintha még sosem hallottam volna ilyen édeset senkitől. És e kifejezés ízénél, talán csak csókja kedvesebb a számomra. Ami most végre kissé hosszabb és szenvedélyesebb, mint az eddigiek. Érzem zakatoló szívét, ahogy össze-vissza ritmusát kalimpálja kicsivel az enyém fölött. És csak magamhoz ölelem, hogy még jobban érezhessem, hogy testem úgy simuljon az övéhez, mintha összetartoznának. És talán így is van… Arcomat egy percre nyakába rejtem, mert nagyon is értem mit érez ő. Talán Reedet is gyűlöltem volna, ha meglátom egy másik nővel, akárhol, bárhol, újság lapjain, fotókon. Még bizonyos volt nőket, nagy szerelmeket vagy szeretőket se akarnék megismerni. Nemhogy valakit, akivel hírben áll, akivel pletykák keringenek róluk... Azt hiszem most fogom csak fel, mennyire önző és gonosz is volt a kérésem. Még, ha nagyon logikus is. Mert az, ebben nem kételkedem, hiszen ismerem a világom. És jelenleg a védelem a legjobb nekünk. Még, ha most ország-világ színe elé kiáltanám is az igazi kapcsolatomat. Az igaz énemet és azt hiszem az igazi szerelmemet.

– Én sem akarlak elveszíteni a francia fickó miatt. – Mosolyodom el kissé, mikor látom arcán az enyhe pírt. Nagyon őszinte és ez nagyon is tetszik. Nincs bájolás, bódítás, hazugság, csak azok az érzések és gondolatok kimondva, amik tényleg igazán éltetik őt. Kissé megint belefeledkezek a csókunkba, hogy aztán nevetve húzódjak el tőle. Nem messzire. Hiszen kezem még mindig kezében pihen, de tekintetemmel hol rá, hol az üvegház növényeire figyelek. – Ennyit Flaveinről… Mindent úgy intézek, hogy nekünk jó legyen. – Hangsúlyommal direkt kiemelem ezt a kedves kis szót. – És bár tudom, hogy női tartásból és elvekből a pitéző utáni ölelkezésben jól bemutatkoztam... – Váltok könnyed, kedves, de továbbra is szeretettel teli, mosolygós hangnemre. – Azért, ne hidd, hogy egy Du Bois féle ficsúrt nem tudok kedvesen vagy épp kevéssé kedvesen leépíteni. Már amúgy is megmondtam neki, hogy ha hozzám ér, megmutatom neki, milyen lettem volna terelőként a csapatban… - Nevetek fel, miközben homlokánál kissé beletúrok hajába, hogy aztán terelésképp ismét egy liliom szirmát piszkálgassam. – A szüleimen kívül azt hiszem te vagy a világon az első, aki döntést bíz rám, már a ruháim megválasztásán kívül… Aki gondolkodó nőként tekint rám. És én pontosan ezért is vagyok itt. Mert te nagyon különleges vagy. Ezen egyszerűen nincs mit titkolnom vagy szégyellnem. Senki elől sem. A döntésem lényege tényleg a nyugalom. Hogy kíváncsi tekintetek nélkül ismerjem meg azt, ami már így is kedves a számomra. Szóval, itt állunk egy halom gyönyörű virág közt, amik a lenyűgözésem végett vannak itt. De a liliomok talán kevésbé nyűgöztek le, mint a tény, hogy ennyire rövid ismertség után, ennyit segítettél nekem és ennyire megbízol bennem. – A mosolyom lassan eltűnik. Helyét komolyság és őszinteség veszi át. Csak végigsimítok kezén, hogy aztán derekánál átkaroljam, miközben másik kezemmel még mindig a liliomot piszkálom. – Bársonyosnak bársonyos ugyan, de a bőröd finomabb…