she didn't want him to run, he didn't want her to fear

[- Izé… hova is jöttünk? –]

~ outfit ~


And if I may just take your breath away
I don't mind if there's not much to say
Sometimes the silence guides our minds
So move to a place so far away
The goose bumps start to raise
The minute that my left hand meets your waist.

Miután elhagytuk a színházat – nem elég korán, de persze, ez már nem is tűnik annyira nagyon fontosnak – hirtelen minden egészen más megvilágításba került. Utólag belegondolva kicsit hihetetlen is, hogy sikerült mégis csak valami vidámságot, meg valami jót csempészni a mai napba, hiszen pár órával ezelőtt még úgy tűnt (nekem legalábbis), ha nem is a biztos halálba, de a biztos katasztrófába tartunk, erre valahogy mégis sikerült rácáfolni. Jó, persze, valószínűleg az sokat segített, hogy végre nem éreztem már magam nagyító alatt, és lekerült a vállamról az a teher is, ami még korábban a vacsora, vagy a balett során igyekezett maga alá temetni – az attól való félelem, hogy a fogadáson minden borzalmasan fog sikerülni. Utólag bebizonyosodott, hogy ez nem is volt alaptalan félelem, és tényleg elég borzalmas volt az egész, de most már olyannak tűnik, mint csak egy távoli, rossz álom.

Azóta elfogyasztottam pár pohár bort, talán három különböző helyen, legalábbis valahogy úgy érzem, mintha bejártuk volna a fél várost, és egészen bizonyosan azt mondaná mindenki, hogy nekem ez több volt a kelleténél. Ebben igazat is adnék bárkinek, mert attól tartok, mindent sokkal viccesebbnek találtam, mint amilyen valójában volt, minden egy kicsit zavarosabb volt, mint ténylegesen, és ha úton-útfélen nem tudok Mathiasba kapaszkodni, akkor vagy a cipőm sarkát, vagy a bokámat biztosan kitörtem volna. Nem is volt baj, hogy aztán a friss levegőn sétáltunk pár utcát valami csinos, lila fényekben úszó helyre (vagy csak szerintem volt minden lila?), ahol annyit táncoltunk, hogy személy szerint annyira elfáradtam, mintha maratont futottam volna. Pedig ezekben a cipőkben tutira nem lehet maratont futni. Mondjuk a ruhámban sem. A ruha pedig vicces történet, mert ahhoz képest, hogy az este második felében is megbámultak miatta, igazából sokkal kevésbé zavart, mint amikor ugyanez történt korábban.
Ó, Merlinre. Talán egy egészen kicsikét becsíptem.
Legalábbis akkor, amikor Mathias már az ajtót nyitja nekem, és az idáig tartó séta alatt kellemesen elmúlt a fülemből a zene csengése, a fejemből pedig a bor zsongása, kénytelen vagyok beismerni annak tényét, hogy ez valószínűleg megtörtént. De pár pohárka víz, és a hideg márciusi éjszaka levegője egészen rendbe tett, úgyhogy annyira csak nem lehettem vészes. Csak jó kedvű…! És igazából boldog is.

Az arcomat kicsípte a hideg, kicsit vacogok a kabátomban – egekre, egyáltalán hogyan szereztük meg a kabátjainkat, amikor olyan kerülőutakon jutottunk ki a színházból, hogy féltem, örökre ott ragadunk? – mégis úgy érzem, hogy még mindig bennem van a bár melege, ahonnan eljöttünk. Beljebb kerülök, és egy kis pillanatra azt sem tudom, hol vagyok, és miért. Nem akartam én ma mondjuk hazamenni, vagy valami ilyesmi? Aztán valahonnan a távolból feldereng előttem a jelenet, hogy kissé bágyadtan, fáradt lábakkal kapaszkodom Mathias nyakába, és amikor azt kérdezi, ne menjünk-e haza, én gondolkodás nélkül azt mondom, hogy de, és eszembe sem jutott megkérdezni, hol van az a haza, csak örültem, hogy indulunk, és örültem, hogy sétálhatunk egy kicsit a szabadban, hogy biztos legyek benne, nem volt-e tényleg túl sok az a bor. De nem. A bor jó móka…!
- Izé… hova is jöttünk? – kérdezem egy kicsit sután, mert talán ezt korábban értelmesebb lett volna megkérdezni úgy, hogy „hova megyünk?”, de végül is azt mondják, a később még mindig jobb, mint a soha - Meg, lakik itt valaki? – úgy mint, vajon kit ébresztek most fel a cipőm kopogásával? (Ugye nem a húgát? Kérlek, mondja valaki, hogy nem…!) Azonban mégsem ezen gondolat miatt ragadom meg Mathias felém eső karját támasztékul, hogy levegyem mindkét cipőt, amint beérünk, hanem mert rájövök, hogy most már aztán tényleg nem bírom tovább.

*
zene:BE - 50 Shades

outfit


’Akarsz-e együtt a sötétbe menni,
sóhajtva rossz ruhákat ölteni?
Akarsz-e teljes, tiszta szívvel élni,
hallgatni hosszan, néha-néha félni,
Akarsz játszani boldog szeretőt,
Akarsz-e élni, élni mindörökkön,
játékban élni, mely valóra vált?'


~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~

A hideg márciusi hajnali levegő segít kiszellőztetni a fejem. Segít nagyjába teljes mértékben tisztán gondolkodni. Ez rám is fér a bárok benti fülledt melege után. Egyszerűen az annyira tömény és sok volt, plusz hozzá még Clem is, a jelenléte, illata szimplán maga a lénye, hogy teljesen elvesztem. Fogalmam sincs mennyi az idő, vagy hogy hanyadik szórakozóhelyre tértünk már be. Arról meg végképp, hogy hanyadik koktél isszuk már meg. Minden ilyen máskor nagyobb jelentőséggel bíró részlet eltörpül mellette. Csak ő létezik jelenleg és ez az univerzum, melyet mi közösen illetve a helyek no és a szabadság meglétének édes íze alkotott, totálisan beszippantott magába. Őszintén szólva ezt sem bánom. Kiélvezem a mosolyát, amivel megajándékoz, minden egyes alkalomkor és minden egyes pillanatát. Azt hiszem itt és most olyan vagyok, amilyen talán korábban sosem voltam (vagy legalábbis mióta újra tudatomra ébredtem biztosan nem). Örülök, hogy ezt az ő számlájára írhatom azt meg pláne, hogy vele élhetem meg. Hisz minden görcs elszállt belőlem, egészen pontosan azután, hogy elhagytuk a színházat.
Így kint a friss csípős levegőn az akárhanyadik bár után, miközben a kabátját segítem fel nehézkesen jövök csak igazán rá, jó ötlet volt a színház, de evidensen nem a legjobb. Jó, tény, sosem brillíroztam ebben, talán sosem fogok. Mindössze csak hálálkodni tudok Merlinnek hogy segített túlélni az egészet úgy, hogy egyikünk sem csavarodott be és az este végére még a hangulatunk is megmarad. Mi több, mondhatni fergetegesen jól éreztük magunkat. Ez pedig már önmagában kisebbfajta csoda, főleg ha mi vagyunk az egyenlet alapja.
Homályos ködfoltként megvan, hogy Clem nemcsak hogy fáradt, de már a járás is nehézkesen megy neki. Ekkor láttam jobbnak elindulni haza. Ám miután fogalmam sem volt mit is szándékozott tervezni éjszakára, pontosabban az este ezen szakszára, jobbnak láttam nem magára hagyni. Hazakísértem volna én bárhova, de a kellő információ hiányában valahol csak szimplán úgy magától eldőlt, hogy elindulunk hozzánk. Négy vagy öt utcasarok után már a ház is feltűnt, s míg ő vidoran s szorosan belém kapaszkodva kissé imbolyogva kapaszkodott,  én a kulcsokat gyorsan előkaparva nyitottam ki a londoni lakás ajtaját.
Bent a hosszú pasztellszínekkel tarkított előszoba várt, mely elegánsan berendezett a húgom keze által. A nyári projektjeinek egyike, amiben kiélte magát. Mondhatni ő így gyászolt. Habár apánk elvesztése inkább volt áldás semmint átok. A sötéten ásító előszobában Clem után bezárom az ajtót és felkapcsolom az egyik kislámpát. A fénye homályos kört ír le és egy percig pislogásra késztet a sötét után.
- Izé… hova is jöttünk?
Kérdésére felé fordulok és meglepett arcot vágok. Hova? Hisz mondtam. Hisz beszéltük. Ejjj.... nem biztos hogy kellett volna az az utolsó akármi. Milyen koktél is volt? Nefeledd csók? Vagy Halálos Vigasz? Áh a fene emlékszik már rá!
- Meg, lakik itt valaki?
- Hisz mondtam! Én. Itt lakom. Vagyis ez azért túlzás, de az enyém. Az én otthonom, na meg persze a húgomé. De ő az iskolában maradt.
Darálom miközben lesegítem róla a kabátját. Egyetlen laza mozdulattal akasztom fel a fogasra.
- Szívesen körbevezetlek, de itt nem lehet eltévedni. Nem olyan nagy, mint a másik...
Elakadok, félig nevetve mondom ki a szavakat, mert persze elég egyetlen perc hogy elforduljak és Clem máris magánakciózik a cipőjével. Remek. A dőlésszögéből erőteljes találkozási pontot tűzött ki magának a padlóval, aminek persze csöppet sem örülök. Mindig is béna voltam a gyógyító varázslatokban. Evidensen ha nem muszáj, nem várom meg, hogy alkalmazni kelljen őket rajta azt a minimál gyér tudásomat előkaparva. Ezt ő sem akarhatja! Így hát gyorsan elkapom, megállítva a vészes imbolygását, a vékony kis dereka köré fonva a karomat.
- Hééé, héé! Óvatosan édesem! - kuncogok halkan az ügyetlenségét látva. Nem tudom mi teszi ezt, az alkohol vagy a magassarkú cipők. Meglehet a kettő együtt. Minden esetre Cleemnek sosem kellett a szomszédba menni egy kis bénázásért, de épp ettől annyira szerethető.
- Most ittál életedben először ennyit ugye?
Ahogy felteszem a kérdést, már tudom is a választ. Igazából ez is amolyan formalitás, mert sejthetően a roxmorts-os vajsörökkel való találkozás meg sem közelíti a jelenlegi állapotát, amit nagy sikerrel elért. Ez mondjuk nem is lep meg de azt hittem legalább a nyarak alkalmával a barátnőkkel van szerencséje kicsit... hát lazulni.
- Jól vagy?
Aggódóan tekintek rá, miközben hagyom, hogy megtámaszkodjon és megvárom míg teljesen stabilnak érzem őt. Igazából amint ez megtörténik sem akaródzik elengednem, de enyhén azért lazítok a körötte feszülő karjaim izmain szabadabb teret adva neki, hogy immár a saját két magassarkú nélküli lábán állhasson. Ügyes kislány!

[- Tényleg? –]

~ outfit ~


And if I may just take your breath away
I don't mind if there's not much to say
Sometimes the silence guides our minds
So move to a place so far away
The goose bumps start to raise
The minute that my left hand meets your waist.

- Tényleg? – abszolút szórakozott visszakérdezés ez, semmi több, talán annyira még oda sem figyelek rá, mint amennyire illene. Nem vonom igazából kétségbe, hogy tényleg mondta, azt meg még kevésbé vonom kétségbe, hogy én mindezt bizonyára elfelejtettem. Valószínűleg azért, mert egyáltalán nem tűnt fontosnak. Most már fontosabbnak tűnik, de igazából annyira most sem, hogy sokáig törjem a fejem. A lényeget mondjuk tudom, még a városban vagyunk, ahogy maradni akartam, és ha jól értem, nincs itt senki, szóval ha mondjuk a cipőlevételt megelőző utolsó pillanatokban döntene úgy a lábam, hogy megadja magát, és összecsuklik alattam, én meg eldőlök, mint egy zsák krumpli, jó hangos ricsajjal, esetleg valamit magammal rántva… akkor sem fog történni semmi. Nem vágtázik ide senki, hogy egekre, mi történik, vagy Merlinre, ez meg ki, és ebben van valami nagyon kellemesen megnyugtató. Nem különösebben van kedvem bármilyen formában is foglalkozni a külvilággal. Szeretném, ha ez a kis buborék, a kettőnk buboréka, amibe az éjszaka fújt édes levegőt, nem pukkadna ki sosem.

- Akkor jó – konstatálom csak sóhaj-szerűen, míg a halvány világításban hunyorogva méregetem a környezetemet. Ja, hogy nem nagy. Ugyan, Mathias, semmi gond, hogy nem tudod megfelelően felmérni a valóságot! - Köszi – ajándékozom meg egy mosollyal, amikor sikerül neki valahogy úgy levennie rólam a kabátot, hogy az részemről leginkább egyetlen mozdulatot sem kíván, és így legalább akadálytalanul folytathatom a nézelődést, meg tehetem meg a felismerést, hogy most már igazán nem vagyok hajlandó tovább ezekben a hülye cipőkben egyensúlyozni. Mármint, persze-persze, nagyon szép cipő, de a következő egy hónapban rá sem akarok nézni, vagy már csak a gondolattól is fájdalmasan rándulna meg a talpam közepe.
Persze én egyáltalán nem érzem olyan veszélyesnek a manővert, hogy (ahelyett, hogy leülnék valahova) állva próbáljak megszabadulni tőlük. Nem is nagyon érzékelem, hogy esetleg segítségre lenne szükségem, de amikor Mathias odasiet, magától értetődően dőlök neki támasztékként, és diadalmasan emelem a magasba a bal párját a cipőnek, mielőtt kissé szégyenletesen a földre hajítanám a lábbelit - Merlinre, máris sokkal jobb… - mondom kendőzetlenül, ahogy boldogan csusszan mindkét talpam a kemény, rideg kőre, és ha nem lennék kissé fáradt, valószínűleg legalább egy órán át tudnám élvezni pusztán azt, hogy a lábujjaim hegyétől egészen a sarkamig a talpam minden kis millimétere biztonságosan simul a talajra.

- Ennyit? Annyira azért nem tűnt soknak – megpróbálok valami szemrehányó hangot megütni, de igazából halk nevetésbe fullad az egész, mert pontosan tudom, mennyire vagyok ügyes abban, hogy valami mást tudjak kifejezni, mint amit ténylegesen érzek. Leginkább semennyire - Remekül vagyok – vágom aztán rá egy széles mosollyal, ahogy felpillantok rá, és egyébként most, hogy megszabadultam a cipőtől, már tényleg nem érzem olyan ingatagnak magamat, mint amennyire eddig az voltam. Nem akartam én sokat inni, tudtam, hogy hamar megártana, úgyhogy legalább annyit írok a cipő és a fáradtság, mint amennyit az italok számlájára. De azért persze a tény attól még tény marad, tényleg nem ittam még soha életemben egy-egy pohárkánál többet, és amit az ember vacsora mellé fogyaszt el, az nem is számít úgy igazán, hiszen eszik mellé, és úgy kevésbé árt meg még az a kevés is.
- Nem kell aggódnod miattam – mondom aztán a jó kedvtől kicsit hetykén, ahogy a mutatóujjamat az orra hegyének nyomom, vidáman ráhunyorogva - Remekül éreztem magam – teszem még hozzá érezhető őszinteséggel, és igazából meg sem mozdulok onnan, ahol vagyok, féloldalasan nekidőlve, kicsit megváltozott magasságból figyelve az arcát, ahogy visszahúzom az ujjamat - És te? - hogy jól érezte-e magát, vagy hogy jól van? Talán kicsit mindkettő.

*
zene:BE - 50 Shades

outfit


’Akarsz-e együtt a sötétbe menni,
sóhajtva rossz ruhákat ölteni?
Akarsz-e teljes, tiszta szívvel élni,
hallgatni hosszan, néha-néha félni,
Akarsz játszani boldog szeretőt,
Akarsz-e élni, élni mindörökkön,
játékban élni, mely valóra vált?'


~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~

A visszakérdezésére haloványan elmosolyodom. Szórakozottan. Annyira Clemes az egész jelenet és annyira nem az. A kettő egyszerre. Igazából szinte már várom hogy jöjjön a negatív hangnem, vagy a problémázás. Meglepő örömmel fogadom a semleges akkor jó-ját. Ez nem igazán ellenkezés, sőt! Mondhatni a teljes beleegyezés? Fura, ezt nem szoktam meg tőle.
Igazából időm nincs ezen elgondolkodni, mert a kabátletétel és a cipőmizéria között kellően kevés adatik meg. Hagyom hogy nekem dőlve szabaduljon meg a lábeliktől, amit vidám arccal győzelemittasan emel a magasba amint megküzdött vele. Elnevetem magam, mert most igazán úgy fest mint egy hős, aki a sárkánnyal nézett farkasszemet és egyetlen lángcsóva és megpörkölődött hajszál nélkül ért célt.
- Merlinre, máris sokkal jobb....
- Azt elhiszem!
Mosolygok miközben megpróbálok komoly maradni, de evidensen ez abszolút nem sikerül. Nem tudok rá haragudni sem. Még ha akarnék akkor sem menne. Még amiatt sem hogy esélyesen túllőtt a célon, már ami az ital mennyiségét illető. A minőséggel biztosan nem volt gond, erről kezeskedtem. Inkább válasz nélkül hagyom az annnyira nem tűnt soknak megnyilvánulását. Végtére is nincs értelme ezen vitázni mert hasznor eredményt nem szül. Feszültséget nincs kedvem gerjeszteni, az apja sem vagyok és Merlinre, majdnem nagykorú már, végtére is egyszer mindennek eljön az ideje nem?
Mikor pedig megszólal és széles sugárzó mosollyal közli remekül is van, legalábbis jobbára tényleg így tűnik, hajlandó vagyok szemet hunyni a téma fölött. Szimplán elfogadom az állítását. Hisz ő érzi ténylegesen az igazságot na!
- Örülök.
Biccentek egyet, miközben a másik lábbeli is lekerül róla s immár kissé alacsonyabban de stabilan áll két lábbal a földön.
- Nem kell aggódnod miattam.
Nem is a szavak azok, amik megdöbbentenek, mert azokban nincs semmi. Az azonban ahogy felhunyorít rám és az ujjbegyét az orromnak nyomja. Hát... többféle érzést vált ki belőlem egyszerre. Elsőre elfog a meglepettség (soha senki nem csinált velem ilyet, vagy ha igen arra sem emlékszem, hálistennek). Aztán másodjára ott van újra az a fura aggodalom, hogy de a remekül vagyok meg ez a mozzanat amit eszközölt (ami abszolút nem Bank-es, vagyis nem a merev és kötött Clemes akit ismerek) annyira sugallja hogy hát részeg vagy legalábbis elég spicces. És emiatt ösztönösen óvatosabb leszek, mert... semmilyen téren nem akarok sem ártani neki sem fájdalmat okozni. Aztán meg végtére is ott van az egész szituáció óriási komikája. Végül persze ez a legeslegutolsó érzelemfaktor győz, mert elnevetem magam félig meddig tényleg jókedvűen. Két másodperc alatt leesik, mennyire is tetszik ez az új énje. Hogy mennyire jól áll, mikor felszabadult. Mindig is imádtam a mosolyát, már attól az első perctől kezdve, mikor sikerült egyet kicsikarnom belőle. Ám ez... ez az a pillanat, amikor az egész napos gyötrelmek után megmozdul bennem valami. Valami jó valami új. Valami ami leginkább hozzá hajt és vele köt össze.
- Remekül érzem magam.
- Hát azt látom!
Vigyorgok miközben ő a féloldalas pozícióból végül is nem mozdul el. És miután én se, csak hagyom magam így ott állunk újabb percekig. S mikor rám kérdez felé hajolok épp csak egy picikét. Csak a hangsúly miatt. Csillogó szemeimben nemcsak az alkohol enyhe mámora köszön vissza hanem az a fajta rajongás, ami neki szól. Csak neki.
- Veled mindig jól érzem magam.
A somolygásom felerősödik, s mindössze egyetlen perc időt hagyok megemésztenie a hallottakat.
- Örülök hogy jól érezted magad. Rég volt ennyire remek estém.
És az a legszebb az egészben hogy tényleg nem túlzok ezzel a kijelentéssel. Hosszú idők óta ugyanis tényleg most éreztem teljesen szabadnak magam. Nem tudom ennek az ellógás a kötelesség alól volt-e a kiváltó oka, Clem személyisége vagy London csábító atmoszférája. Vagy szimplán minden egybe. De tény, élveztem. És nem akarom hogy ennek vége szakadjon. Már pedig végtére is most valahogy meg fog, úgy hiszem.
- Köszönöm hogy velem voltál ma este...
Hangom suttogásra vált ált, mintha csak olyan bizalmas titkot akarnék megosztani, amit senki másnak nem mernék. Valahol ez persze így is van, mégsem indokolja semmi hogy ennyire elnémuljak. S azért, hogy a szavaim maximális megerősítésre leljenek, felé hajolok. Félúton állok meg a mozdulatban, centikre az arcától. Nehezen tudok ellenállni a kísértésnek, de mégis csak megteszem. Vagyis inkább módosítok rajta, mert végül lehajolok és apró csókot lehelek az immár szabaddá vált szépséges kerek vállára. Nincs ebben semmi túlzó vagy durva, semmi illetlen sem. Egyetlen aprócska kis semmiség, s mégis, valahol mélyen megindul valami különös érzés, amely arra sarkal, hogy kitartsam a pillanatot és tovább időzzek el a selymes bőre körül semmint azt illene. Közben az illata újra az érzékeimet csalogatják, mint az ostoba méhet az illatos virágok. Mindössze egy perc az egész mégis végtelen időnek tűnik, mire újra felpillantok. Bele a barnászöld lélektükreibe. A bennük táncoló aranyló pöttyök forgatagában elveszve mondom ki az igazat olyan természetesen, ahogy levegőt veszek.
- Lélegzetelállítóan gyönyörű vagy...
 

[- Most komolyan kinevetsz? –]

~ outfit ~


And if I may just take your breath away
I don't mind if there's not much to say
Sometimes the silence guides our minds
So move to a place so far away
The goose bumps start to raise
The minute that my left hand meets your waist.

- Most komolyan kinevetsz? – kérdezem egy szemernyi rosszul megjátszott duzzogással, mert hát kikérem magamnak, ennyire mulatságos vagyok…? Másfelől persze nem igazán haragszom, én csak örülök, ha ő örül, meg hát annak is, hogy most nem csak nekem van jókedvem. Az elég lehangoló lenne, ha csak engem dobott volna fel ennyire az este második fele, ő meg itt lógatná az orrát, és még mindig a színházban történteken rágódna. Bár ez nem tűnik túl valós forgatókönyvnek… fordítva inkább el tudnám képzelni, hiszen én vagyok a rágódás koronázatlan királynője. De ma nem. Vagy inkább… mert ez nem teljesen igaz, most nem. Most nem akarok aggódni, és nem akarok rágódni, és egy pillanatig sem akarok az esténk kevésbé szerencsés, és kevésbé vidám részére gondolni, tökéletesen meg vagyok elégedve a mosttal, és azzal, ami a mosthoz vezetett.

- Meg még nem is hiszel nekem. Látom a szemeden! Szégyelld magad…! – nem igazán illik a szelíd dorgáláshoz, hogy halkabbra veszem a hangom, mintha a csörtetős megérkezésünk után élénkebben érezném a lakás csendjét, a csendet, amiben csak mi vagyunk, és hirtelen már nem akarok hangoskodni.
És hát ez is micsoda dolog, ha egyszer jól vagyok, akkor én igenis jól vagyok! Nem azt mondom, hogy egy kicsit ne érezném még, hogy igen, persze, ittam, de nem vagyok olyan ostoba, hogy ne tudjam megfelelően felmérni a saját erőviszonyomat pár koktélhoz mérve, főleg, ha utána lehetőségem van (és volt) alaposan kimozogni magamból, meg még sétáltunk is rá, szóval minden rendben. Mintha ő nem ivott volna…! Vagy hagyott volna engem. Talán bosszankodnom kellene, amiért rejtett dorgálást érzek a szavaiban, de most nem igazán tudom komolyan venni. Meg hát… remélhetőleg nem most akar elkezdeni apám helyett inkább apámként viselkedni. Az ezen a ponton elég bizarr lenne.
A kicsattanó jókedvem inkább szól az eddigieknek, és neki, meg annak, hogy még én magam is meglepődtem azon, milyen jól mulattunk. Pedig el sem terveztünk igazán semmit.

Boldog, kicsit szédült madárként verdes a szívem, amikor ő is épp azt mondja, amire én gondoltam. Nem nagyon tudok így komoly maradni – eleve nem is voltam az teljesen –, hát visszaköltözik a mosoly az ajkaimra, és andalító boldogsággal pislogok rá. Nem mintha eddig nem tudtam volna, hogy olykor rettentően boldog tudok lenni mellette. Csak ez most más. És nem csak a helyszín, meg a körülmények miatt más, hanem azért is, mert jó pár órával ezelőtt rettentően megijedtem, hogy valami elromlott, és ez az érzés már nem fog visszaköltözni belém. De tévedtem. Nagyon is itt van. Sőt… erősebben ragad magával, mint valaha.

- Tudod, hogy szívesen jöttem – mondom egyszerűen, sallangmentesen, már majdnem felé hajolnék, ahogy ő is közeledik felém, de épp csak a lélegzetvételünk akad össze egy pillanatra csók helyett, mielőtt irányt változtatna. Épp csak egy pillanatig érzek szemernyi csalódottságot, de igazán ideje sincs az érzésnek kivetni rám gonosz hálóját, mert helyette busásan kárpótol. Könnyű bizsergéssel szalad át rajtam újra a boldogság, ahogy Mathias ajka a vállamat érinti, és bár nem láthatja, de kicsit összeharapom az ajkaimat, hogy ne mosolyodjak el látványosan a kedves kis apróságtól. Nem mintha az baj lenne – de valahogy már nem is a nevetgélés az, ami igazán illik a jelenethez, ahol hiába érkeztünk meg, el sem mozdulunk az előszobából, és el sem mozdulunk egymás közvetlen közeléből.
Elhúzódik kicsit, azt kívánom, bár ne tenné, és a zakója zsebébe ékelem az ujjaimat, hogy szembefordítsam magammal, és kicsit jobban szembe forduljak vele én is. Pillantásom az övére talál, nem is igen akarja ereszteni, noha kicsit elpirulok a szavai nyomán, annak ellenére, hogy sem ma, sem egyébként nem ez az első alkalom, hogy tetszését fejezné ki. Kicsit ingatom is a fejem, nem azért, mert nem hinnék neki, vagy olyannyira nem képzelnék magamról semmi különlegeset, épp csak ettől függetlenül olyan, mintha ő mindig még el is túlozná egy kicsit a valóságot. Nem mintha nem esne nagyon is jól… talán csak rémesen ügyetlenül tudok bókokat fogadni. Közben a zsebétől felzongoráznak az ujjaim egészen a nyakáig, finoman megborzolva a tarkójába futó tincseit - Azért nekem sem lehet panaszra okom, igazi fess lovagom van nekem is ma este – mondom picit incselkedve, mintha ez tényleg csak a ma estére lenne igaz, de persze egyáltalán nincs így. Nem tudom, miért hiszem, hogy itt megálljt is tudok parancsolni saját magamnak. Hiszen nem is csinál semmit, mégis olyan, mintha erős mágnesek vonnának hozzá, minden lélegzetvétellel egyre erősebben, én pedig sem nem akarok, sem nem tudok igazán a másik irányba indulni. Puha ujjbegyek táncolnak vissza a nyaka oldalára, ahogy kicsit lábujjhegyre állva oda hajolok én is, pont a füle alatti puha kis bőrre suttogva, mielőtt apró csókot adnék neki - Én is köszönöm…

*
zene:BE - 50 Shades

outfit


’Akarsz-e együtt a sötétbe menni,
sóhajtva rossz ruhákat ölteni?
Akarsz-e teljes, tiszta szívvel élni,
hallgatni hosszan, néha-néha félni,
Akarsz játszani boldog szeretőt,
Akarsz-e élni, élni mindörökkön,
játékban élni, mely valóra vált?'


400. hozzászólás, csak a Tiéd

~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~

Clem duzzogása színtiszta hab a tortán. Ezzel már végképp nem tudok mit kezdeni és végképp nevetésbe fullad a dolog részemről legalábbis. Annyira édes a merevnek előadott sértődöttsége hogy ezt kizárt hogy bárki is komolyan vegye. Esélyesen ő maga sem teszi. Hogy is tehetné?
Aztán elég csak egy andalítóan csodás mosoly, melyet újra sikerül kicsikarnom belőle és nekem be is fellegzett. Igazából sosem kellett sok hogy levegyenek a lábamról azt hiszem. De tény hogy kell valami, ami megfog. Clem pedig ezzel az eggyel kilóra megvett. És azt hiszem a roxfortos lányok körében jobb a piaci áram mint a feketepiacon a sárkánykaromnak, habár... soha semmire nem szabad mérget venni. Nemde?
- Tudod, hogy szívesen jöttem.
Nem mondanám hogy ténylegesen ezt akarom hallani, de hazudnék ha nem töltene el ez a kijelentése örömmel. Hiába így is megváltoztatom az irányt, és leginkább azért mert látom mennyire az én irányomba húzna. Nem mintha nem vágynék rá. Ám valamiért mégis jobbnak látom a kevésbé bevett módszerhez nyúlni. Ha kérdezné bárki, betudnám a ledöntött alkohol még jótékonynak s nem épp ártónak nevezhető hatásának. S elég csak egyetlen kósza pillanat, hogy Clem bőrét nyomomban a levegő érje, tudom hogy nem hibáztam. Az pedig a teljes megerősítés, mikor felpillantva rá a keze felsiklik s szelíden a maga irányába fordít a zakóm segítségével. Teszek egy megadó fél lépést, melyet ilyesformán kieszközöl hogy neki csak a tengelye körül kelljen kényelmesen fordulnia egy negyednyit.
Ahogy elpirul pedig indoka nem sok van rá hacsak a szavaimat nem érzi túl soknak, ami persze szerintem cseppet sem az, ereimben a vér kissé felforr. Túl szépnek látom még így is, a félhomály szürke világában. A feje ingatására viszont rögvest lelombozódom egy kissé. Valószínű nem hiszi el vagy nem nézi jó szemmel a dolgot. Nem tudom hirtelen melyik de igazából egyik sem éppen pozitív. S már majdnem elfogna a csalódottság kesernyés érzése és annak minden vele járó íze, mikor a lány ujjai kiszabadulnak a zakóm zsebéből és vándorútjukra kelnek. Mikor pedig megállapodnak a nyakamnál egy mosolyt csalnak az ajkaimra. A szavak amik kibuknak belőle kissé nevetségesnek hatnak tőle. Nem azért mert esetleg nem hinném el, hanem mert soha nem gondoltam volna hogy pont ő fogja ezt mondani. Clementine Banks, a mindig komoly, a mindig becsmérlő és önbizalom letörő. Furcsa látni ahogy átvedlik valami olyasfajta szerepbe, ami a Lisa St.Patrick kategóriához hasonlatos. De ezt jelenleg betudom az alkohol fura mellékhatásának, ami... hát csak megmutatkozik. Nem mintha ezt most bánnám. Igazán elégedettséggel töltenek el a szavai de tudom mennyire túlzás ez a részéről. Ez nem igazán ő, nem az, amit megszoktam tőle. Épp ezért csak negédesen elmosolyodom és kissé dorgáló szelídséggel hajolok közelebb hozzá. Annyira hogy az orrom hegye az övéhez érjen és nemet intve a fejemmel játsszon vele.  Ezzel is jelezve mennyire valós és egyben részéről hihetetlen képtelenségeket beszél. Ezalatt pedig kezem szelíden a hátán simít végig a ruha és a bőre találkozásánál.
Talán ez talán más de valami csak azt eredményezi hogy felém hajol és a fülembe suttogja az egyszerű de annál nagyobb jelentőségű szavakat. Nem várok hálát soha senkitől, pláne nem tőle, de jó azt tudni, mégsem lett teljesen katasztrofális az este. És a mai elcseszett napom után ez komolyan a fellegekbe emel. Onnan pedig abszolút nem akaródzik lezuhannom. Ma már semmiképpen sem. Ennyit végtére is én is megérdemlek, nem? Hisz épp elég volt O’Marát az ágyamban találni, félig összeveretni vele magam, a Lyanáva való találkozást túlélni, a  csókját újra megízlelni és mindennek a tetejébe még Clemy kétkedésével is szembesülni. Mindennek tetejébe pedig ott motoszkált bennem a tegnapi nap kusza eseménysorozata, és a tudat, hogy majdnem meghaltam ha nincs a patrónus. Szóval ezek a szavak azok, amiktől a karom ösztönösebben finoman közelebb vonja őt hozzám hogy megölelhessem. Arcom a haját érik, körbecsiklandoznak a barnás tincsek és örömmel fogadom őket, mint régi jó barátokat, akikkel édes a viszontlátás.
- Maradj velem!
Kezdem el kissé követelőzően, majd elhúzódom tőle egészen csak addig, hogy újra ránézhessek.
- Ma estére. Maradj velem. Kérlek....
Igazából meglep mennyire természetesen jönnek a szavak. Tényleg úgy hiszem, sokat köszönhetek neki. Talán az életemet is. Ő persze ebből semmit nem sejthet, mert eddig nem vitt rá a lélek hogy bárkivel is beszéljek a megélt dolgokról. Leginkább azért, mert egy abszurd és hihetetlen történetnek hangzik. Ha más mondaná én sem hinnék neki. Szóval csak bízom benne, hogy ennek ellenére is Clem nem utasít el. Hogy velem marad igazából akárhogy. S ha bólint vagy csak egy szemernyi ráhajlást is érzek a dologra, onnantól átszakad minden gát. Mert akkor a szívem vad ugrása mellett a fejem is mozdul hogy birtokba vehesse puha hívogató ajkait, melyek egész éjjel csábítottak.

[- Jó –]

~ outfit ~


And if I may just take your breath away
I don't mind if there's not much to say
Sometimes the silence guides our minds
So move to a place so far away
The goose bumps start to raise
The minute that my left hand meets your waist.

Talán van egy kevés kötözködő szemrehányás a tekintetemben, ahogy most meg ő csóválja a fejét, ráadásul ilyen szemtelenül felém hajolva, hogy csak incselkedik velem a közelsége. Neki szabad butaságokat beszélnie, de nekem nem? Ugye, hogy kettőn áll a vásár? Ugye? Szeretnék mondani valami kicsit dorgálót, mert bármikor máskor bizonyára megtenném, de van a pillanatnak valami törékenysége, amire ösztönösen vigyázni akarok. Pedig talán nem is igazán egyedi, nem is igazán megismételhetetlen, nem érthetetlen, hiszen pontosan vissza tudnék követni minden egyes lépést a ma estében, ami ide vezetett, ám mégis annyira helyesnek érződik most minden, hogy véletlenül sem akarom tönkretenni. Ezért harapok a saját nyelvemre, ezért sütöm le a pillantásomat, mintha csak engedném, hogy legyen, akkor most az ő fejrázásának, és az ő kacérkodásának van helye az enyém után, de az alig érezhető bosszúságot is rögtön ellensúlyozza, ahogy az orra az enyémet csiklandozza, vagy ahogy a tenyere a csupasz hátamat érinti. Jó ez így. Mi ilyenek vagyunk. Talán egyáltalán, meglehet, semmiben sem hasonlítunk egymásra, amiből rögtön arra gondolhatna mindenki, hogy ez nem is működhet – olykor még én is -, de valami mégis csak működik.

Jól esik a mozdulat, amivel közelebb von magához, ott marad a kezem könnyedén a nyaka és a válla találkozásánál, bal orcám a mellkasának simul, és néma ujjongásra zendít még a legjelentéktelenebbnek tűnő idegvégződésem is az ismerős öleléstől, az illatától, a pillanat szinte ártatlan bensőségességétől. Szinte. Mert mégsem mondhatnám őszintén, hogy bármi is ártatlan lenne ebben. Nem érződik ártatlannak az a csillapíthatatlannak tűnő vágyakozás, hogy mintha semmi sem lenne ma elég. Nem tudom, hogy ennek az este korábbi, kellemetlenebb fele az oka, azért érzem szükségét a közelségének ennyire, mert akkor és ott annyira távolinak tűnt, vagy akkor is így éreznék, ha minden rendben ment volna. És nincs semmi ártatlan abban sem, ahogy megszólal, vagy ahogy rám néz, és úgy érzem abban sem, ahogy én viszonzom ezt a pillantást felemelve a fejem a mellkasáról. Ahogy pedig egyszerre rándul össze a szívem fájdalmasan, és boldogan… hát, az már valószínűleg végképp valami egészen más.

Kicsit reszket a sóhajom, amit akaratlanul hallatok. Nem mintha ne tudnám máris a választ a kérdésre… mit kérdésre, voltaképpen nincs itt kérés, csak egy kérés. Hiszen nem véletlenül vagyok itt. Igaz, hogy nem tudatosan indultam ide, talán azt sem fogtam fel egészen, hogy ide indulok, amikor azt mondtuk „menjünk haza”, de tudat alatt szerintem annál biztosabb voltam abban, hogy mindegy, hova megyünk, mindegy, miért, amíg együtt maradunk, addig úgy lesz jó, ahogy. Igaz, hogy korábban még ösztönösen ódzkodtam attól, hogy bárhol máshol éjszakázzak, mint otthon, vagy a barátnőmnél, aki megmentett volna attól, hogy hazaessek az éjszaka (vagy talán már hajnal? Mennyi idő van vajon?) közepén, de akkor még dühösnek és csalódottnak éreztem magam, és úgy könnyű lebeszélni magam bármiről. Most már nem igazán találom meg magamban ezeket az okokat, a „nemeket”, amikor mondhatnék igent is, és igazából az igen az, amit tényleg őszintén mondanék, még akkor is, ha innentől bizonytalan, ingoványos talajra fogok lépni.
- Jó – ez is csak egy sóhaj szinte, mintha nem is igazán én mondanám, mintha nem is igazán adnék ki hangot, de azt hiszem, nem is kell, hiszen szinte az ajkaira fújhatom ezt az apró kis szócskát, ami mindennél többet mond, és talán én magam sem tudom még, de valamit ígér, mégsem fáj kimondani, és még kevésbé fáj szorosan lehunyni sötét pilláim, ezzel együtt pedig azonnal elveszni a csókjában. A jobbom ezúttal tényleg a hajába túr, mintha kissé türelmetlen mozdulattal akarnám még közelebb vonni, ismerős és biztonságos megkapaszkodni másik kezemmel a karjában, és addig csókolni, amíg csak levegővel bírom.
S bár úgy érzem, a lenge ruha ellenére belülről perzsel a szívdobogásom keringette vérem, mégis csak tudatosul bennem, hogy a lakás csendjében, félhomályában, és az álmosan ránk ásító előszobában ácsorogva kicsikét fázom. Épp csak egy lélegzetvételnyi helyet ékelek magunk közé, ahogy az ajkam elszakítom az övétől, onnan kapok levegő után, közelről keresem a tekintetét, de épp csak egy pillantásra, hogy halkan rezzenve adjak hangot a dolognak - Csak… beljebb mehetünk? Egy kicsit fázom.

*
zene:BE - 50 Shades

outfit


’Akarsz-e együtt a sötétbe menni,
sóhajtva rossz ruhákat ölteni?
Akarsz-e teljes, tiszta szívvel élni,
hallgatni hosszan, néha-néha félni,
Akarsz játszani boldog szeretőt,
Akarsz-e élni, élni mindörökkön,
játékban élni, mely valóra vált?'



~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~

Annyira halk a válasz, annyira semmi se a 'jó' és mégis annyira sokat mondó egyetlen tömör kis szó. A maradék pillanatokban melyek Clemnek megadatnak tökéletesen kifejező. Tömör, lényegre törő és... mindent elmond. Minden egyetlen kicsinyke szótagocskába sűrítve. Minden amit vártam. Minden, amit reméltem.
Igazából az egész nem több mint egyetlen aprócska reszketeg sóhaj, amit olybá élek meg talán nem álmodok. Talán nem képzelem csak be. Talán nem beszélem be magamnak. Tulajdonképpen nem jutok el oda hogy megkérdezzem most tényleg kimondta-e vagy csak az érzékeim csaptak be és csak a levegőt szívta be vagy fújta ki a számhoz jelentőségteljesen közel, mivel magamon éreztem őt. A válaszát. És ezzel együtt az ostoba reményt is, ami arra sarkall, hogy eltüntessem közöttünk a távolságot. Annyira elenyésző az egész hogy az áthidalás gyorsabban megy mint sejthető. Leginkább ez is a türelmetlenségem miatt van, mert képtelen vagyok már megálljt parancsolni magamnak. Pedig tényleg nem akarom befolyásolni őt... nem nagyon. Épp csak egy induripindurit. És azzal, ahogy keze szorosan körém fonódik miközben ajkai hívogatóan nyílnak szét, megadóan adja át nekem az irányítást, tudom, célt értem. Örömittasan kezd el száguldozni az adrenalin a testemben miközben enyhén követelőzően csalogatom őt újabb és újabb csókcsatára, hol ajkaimmal hol a nyelvemmel incselkedve érve ezt el, hogy ne zökkenjen ki a ritmusból. Se ő se én.
Mégis ő az aki kissé elhúzódik véget vetve a perc adta mámornak. Értetlenül pillantok fel rá enyhe szemrehányással a tekintetemben. Mert ezt most mégis ugyan miért kellett?
- Csak… beljebb mehetünk? Egy kicsit fázom.
A szavak ott lógnak a levegőben eleinte totálisan semmilyen jelentéssel nem bírva számomra, mivel még mindig az ajkai bizsergető rabságában vagyok. Az térít leginkább magamhoz, ahogy szelíden megremeg a kezeim között. Annyira finoman, mint egy nyárfalevél a lenge szellőben. Ez segít felismerni a jelentéstartlamat és kissé meglepődöm hogy nekem ez eddig mennyire baromira fel nem tűnt tulajdonképpen.
- Hát persze!
Nevetek fel halkan, fojtottan. Nem őt akarom megsérteni ezzel, nem is azt, amit mond, hanem szimplán így próbálom saját bénázásomat palástolni. Na meg még mindig ott dolgozik a koktélok jótékony utóhatása.
- Gyere körbevezetlek.
Ragadom meg a kezét miután elengedem és húzom magam után be a hallba. Szelíd, gyenge erőszak ez, de nem aggódom azon, hogy most ellenállna. Hisz pont ő kérte.
- Arra van a nappali, erre a konyha és az étkező, ott meg a kijárat a kertbe. Van medence is, bár a másik szebb. Majd egyszer megmutatom azt is.
Hadarom egy szusszra miközben mutogatok jobbra meg balra, mikor épp mit említek meg. A félköríves lépcső aljában a fekete vaskorlát árnyékában minden olyan ismerősnek tűnik pedig talán csak ha ötször jártam itt. Párszor Eric társaságában, más esetekben mindannyiszor a húgoméban. Talán ez az első hogy egyedül vagyok, igaz, most sem ténylegesen teljesen egyedül.
Clemyre pillantok és felé lépek. Kezem elengedi az övét és szelíden a hátára csúsztatom.
- Így már jobb?
Közelebb hajolok felé, szándékos megtévesztés céljából, mintha csak újra megcsókolni akarnám, de mire válaszolhatna cselekszem. Lehajolok és a szabad kezemmel a lábait érintve billentem ki az egyensúlyából. Könnyedén kapom ölbe és vigyordok el pimaszul elégedetten. Pláne akkor ha a meglepettségtől még el is sikkantja magát.
- Hmmm, így már jobb.
Biccentek felé önelégülten egyet, mert nekem így ezerszer jobban tetszik a helyzet. Végtére is nem hagyhatom hogy fájós lábakkal nézze meg az emeletet és mássza meg a lépcsőfokokat. Főleg így, hogy miattam táncolt ma este ennyit. Meg ivott is. Ennyi kárpótlás jár neki, és olybá tűnik a derekam is bírni fogja.
- Fent pedig a hálók. Ideje lefeküdnie Miss Banks így hajnal egy óra tájt.
Közlöm félig nevetve miközben elindulok vele. Előtte persze színpadiasan a balomra pillantok amin az idő jócskán a negyed kettő felé siet. Nem mondom hogy kapaszkodjon, mert úgyis megteszi magától azt hiszem. Nem kérdezek semmi mást sem. Egyenesen beviszem az egyik szobába. Abba amelyik számomra ismerős. Mert az enyém.

[- Oké –]

~ outfit ~


And if I may just take your breath away
I don't mind if there's not much to say
Sometimes the silence guides our minds
So move to a place so far away
The goose bumps start to raise
The minute that my left hand meets your waist.

Egy percig tényleg azt hiszem, hogy annak ellenére, amit az imént mondtam, épp csak szusszanunk egy kicsit, aztán folytatjuk ott, ahol abbahagyjuk, egymás lélegzetébe kapaszkodva, és hát végül is kit érdekel, hogy csak egy vékony harisnya választja el a talpamat a padlótól, ami nem kimondottan melengető, meg kit érdekel, hogy aprócska lúdbőrök szaladgálnak végig a hátamon, meg a karomon. Elvégre egészen eddig engem sem érdekelt, és abban sem vagyok biztos, hogy a lúdbőrt a hideg csípi oda, nem pedig Mathias érintése. Meglehet, mindkét forgatókönyv valós, mert ha nem fáznék tényleg, bizonyára nem hoztam volna szóba, pláne nem olyan áron, hogy eltávolodjak tőle. Kissé bágyadtan nézek vissza rá, mintha elsőre ő sem értené, miről van szó, és már majdnem meggondolom magam, majdnem újra csókért hajolok, de aztán zökken egyet a valóság, újra indul a mozgókép, és tovább indulunk mi is.
De hát mégsem lehet örökké egy előszobában álldogálni, még akkor sem, ha kellemes.

- Oké – somolygom csak beleegyezően, ha már végül ő is nevet a dolgot, befészkelem a tenyerem, hogy egészen az övéhez simuljon, fél karomat, egy kis melegségért. Jó, csak viccelek. Kapkodom a fejem, ahogy nem igazán időzünk sokáig semerre, megpróbálhatnám felvésni az emlékeim közé az elhangzott információkat, de igazából semmi értelme az egésznek, nem különösebben érdekel, hogy mit, hol találok. Nem érdektelenségből, egyszerűen csak azon kapom magam, hogy képtelen vagyok ilyen gyakorlatias dolgokra figyelni, most egyáltalán nem vagyok olyan állapotban. Picit azért bódulttá tesz az ital utóhatása és a fáradtság egyvelege, meg a kis buborék sem segít a dolgon, ami mintha a mellkasomon belül dagadna egyre és egyre jobban, Mathias miatt. Ennek fényében elég mellékesnek tűnik, hol van épp a konyha, vagy a nappali, a medence meg pláne, amikor pont a hidegre panaszkodtam.
Kicsit ingatom is a fejemet, ahogy rákérdez, jobb-e már. Persze jobb, mint egy helyben állni majdnem mezítláb, ha mozgok, azért úgy kevésbé fázom, de azért még mindig nem az igazi a helyzet, a tenyerét például szinte perzselőnek érzem a hátam hideg bőrén. Ennek ellenére készségesen ajánlom fel az ajkaim egy csókra, ami aztán végül meg sem történik, és csak meglepett kis sikkantással érzékelem, hogy már nincs is hideg talaj alattam.

Nem mintha igazán megijednék, egyszerűen csak nem számítottam erre az „aljas orvtámadásra” - Naaa! – motyogom egy kicsit panaszosan, bár ez talán inkább szól a saját, szokásos kis bénaságomnak, mint Mathias szemtelen vigyorának, noha tény, ő is megérdemelné, hogy mondjuk kedveskedés helyett inkább alaposan az orrába csípjek, de igazából inkább szorosan kapaszkodom a nyakába. Nem igazán félek, hogy elejtene, ez inkább csak ösztönös maradéka annak, hogy meglepett, és fogtam, amit tudtam. Persze egyáltalán nem rossz ez így, elég kényelmes, hogy nem kell magamnak nyakamba vennem a lépcsőket, bár kicsit csodálkozom, hogy ő még ennyire fittnek érzi magát, hogy engem is cipel helyettem.
- Még csak hajnali egy? Az igazán nem is olyan rossz. Azt hittem, később van – mondom csendes mélázással, mert ugye mind tudjuk, hogy az idő gonoszul rohan, ha az ember jól érzi magát. Én pedig nagyon jól éreztem magam, minden csak villanásnak tűnt, hát biztosra vettem, hogy az érzékeim becsapnak, és már sokkal később van, mint ami örvendetes lenne. Erre nem. Még ez is a helyén van. Ennek ellenére fogalmam sincs, hogyan hajthatnám álomra a fejem. Fáradtnak ugyan fáradtnak érzem magam, testileg biztosan, de a gondolataim és érzéseim szédítő éberséggel kergetik egymást.
Jelen helyzetemben egyébként sem tudom befolyásolni, hova megyünk, hát csak hagyom, hogy bevigyen az egyik hálóba, de még csak oda sem figyelek erre, inkább őt fixírozom profilból, elgondolkodó kis ránccal a homlokomon. Nem tesz le rögtön, amikor megállunk, és én is mozdulatlanul bújok hozzá még akkor is. Nem vagyok híján a fantáziának, igazából el tudok képzelni sok mindent, amit a folytatás hozhat, de a valóság, meg a képzelet nagyon nem ugyanaz a két dolog, és hirtelen sutának érzem a hallgatásomat, de mégis mit mondhatnék? Mintha már elmondtam volna ma mindent, ami fontosnak tűnt. Ha pedig szavak nincsenek… hát, maradnak a tettek? Kicsit közelebb hajolok hozzá, hűvös orrhegyemmel cirógatom az arccsontjának vonalát, nem kérdezek semmit, noha valahogy mégis ott csüng a levegőbe, hogy vajon mi is lesz az éjszaka logisztikája. Mindenféle értelemben. Az orromat végül az ajkam váltja fel, ahogy leheletnyi csókot nyomok felém eső orcájára, és mégis halkan felteszek egy kérdést - A tiéd? – már a szoba. El tudom képzelni, illene hozzá, de kicsit mégis üresebbnek, személytelenebbnek tűnik, mintha nem gyakran járnának benne, de talán csak azért tűnik így, mert csak felszínesen figyelek oda a környezetemre. Végtére is, mintha korábban mondott volna valamit egy vendégszobáról. Az is lehet.

*
zene:SG- I know you

outfit


’Vesd le ruhádat, már esik is kinn,
Már esik is kinn, már esik is kinn,
Vesd le az inged mossa az eső,
Mossa az eső össze szívünket...'



~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~

Clemmel megtenni a lépcsőfokokat igazán könnyű. Sőt élvezetes. Pláne annak a tudatában, hogy sikerült meglepnem. Annak ellenére, hogy elvileg csukott szemmel is meg tudnám tenni az utat mégsem próbálom be azt, hogy csak őt figyelem. Még teljesen színjózanon lenne is bátorságom ehhez a művelethez, de nem akarok épp most, épp itt  kockáztatni. Szóval tekintetem a lépcsőkre szegeződnek, aztán a folyosószakaszra, ami szintén komor sötétbe burkolózik. Mindössze a telihold fényének beszüremlő játéka ad egy enyhe ezüstös kékes borongást neki.
- Még csak hajnali egy? Az igazán nem is olyan rossz. Azt hittem, később van.
- Ez így is elég késő ha azt nézzük mennyit is ittál....
Nem akarom dorgálni, nem is nézek rá. Ezek puszta tények. És holnapra össze is kell szednünk magunkat mert vissza kell jussunk az iskolába. Legnagyobb bánatomra, természetesen.
A sötétbarna ajtót könnyen nyitom ki és lépek be vele, figyelve rá, hogy ne üsse meg magát. Ugyanaz jellemzi a szobát is, mint a folyosót. A félhomályos világban kirajzolódnak a tárgyak. Semmi extra csak a szokásos. A bútorok ismerősek, tiszták, érintetlenek. Nem járok ide sokat, csak alkalomadtán. Nem is érzem teljesen magaménak. Evidensen kényelmes, be is lehetne könnyen lakni, akkor meg pláne, ha sokat van itt az ember. Ám a pár havonta megejtendő itt töltött éjszakák vagy fél napok nem igazán ezt segíti elő. Szóval marad bennem valami fura érzelemegyveleg, amit az egész kivált. Pláne így, Clemmel a karomban. És igazából hirtelen nem is tudom mit tegyek. Eddig egyszerű volt, sőt... kézenfekvő. Na de most, itt állva nem tudom eldönteni mi lenne a jobb. Tegyem le? A földre? Az ágyra? Mit akar? És mi...
Időm sincs végiggondolni, mert ő töri meg a köztünk lévő csöndet. Nemcsak a tekintetével, ami eddig is engem figyelt, mert igen, éreztem magamon. Hanem immár a mozdulatával is.
Ajkai lágyan érnek az arcomhoz és a nyomában fellépő bizsergés miatt már nem tudom megállni, hogy ne feszüljön meg a nyakam és forduljon felé általa a fejem. Erre az aprócska gesztusára, na meg persze arra, ahogy még jobban hozzám bújik egyértelművé válik, hogy nem akaródzik neki távoznia a közvetlen közelemből. Hát nem teszem még le, mint ahogy eredetileg akartam volna. Akartam volna? Igazán mindegy már mit is terveztem.
- A tiéd?
Kérdésére felelhetnék, de úgy érzem nem igazán helyénvaló. Az enyém igen. Az egész az enyém ha úgy vesszük, de... hát nem érzem a sajátomnak nem túl meglepő módon. Szóval nem igazán mondanám ténylegesen ezt így, na mindegy. A bonyolult és hosszadalmas okfejtéseknek meg amúgy sem itt van pont a helye, és nem épp ilyenkor. Ráadásul Clem kérdése olyan... mélyebb jelentéstartalmú, amire egy szimpla igen-t nem igazán érzek teljesen megfelelőnek. Vagy kielégítőnek. Viszont válasz nélkül sem akarom hagyni. Ettől azért többet érdemel. Így hát enyhén válnak szét ajkaim az utána való sóvárgástól majd lassan bólintok egyet, helyeslően.
Mert a tiédre igen a válasz, még a... minden más érzés ellenére is. Nem tudom ezzel mit akar kezdeni, vagy miért volt fontos. Gondolom sejthette ezt az elejétől, mert nem érzékelek a tekintetében elsőre különösebb meglepettséget. Vagy már ennyire fáradt lenne? Kizárt. Jobban tartok a fellobbanó haragjától, meg attól hogy esetleg szóvá teszi, nem akarja ezt. Én viszont annál inkább akarom. Őt. Magam mellett. Akár még itt is. Mert hát hol máshol?
Már majdnem feltenném a kérdést hogy baj-e, de az utolsó utáni másodpercben meggondolom magam. Épphogy sikerül a nyelvem hegyéről visszaszívni. Helyette apró csókot lehelek a szája sarkába miközben szelíden lecsúsztatom a két lábára.
Mikor újra függőlegesben van s kellően stabilan, nem állom meg hogy végig ne mérjem újra. Igaz hogy egész este vagy kismillószor megállapítottam mennyire szép ebben a ruhában, nem véletlen Saab keze nyoma, aki tökéletes munkát végez mindig, minden körülmények közöttt (el ne felejtsek neki köszönőajándékot küldeni...), de továbbra sem tudok betelni a látvánnyal. Egyszerűen képtelenség. Így hát íriszeim lassan siklanak fel elidőzve a részleteken pár pillanatig, hogy végül az arcán de leginkább a szemeivel kerüljenek újra kapcsolatba.
- Segítsek? - kérdezem igyekezve semleges hangot megütni, ami evidensen nem megy. Hogy is mehetne? De a jelzés egyértemű mire is utalok, mert ujjaim a feketés színes szoknyarésszel játszanak  miközben kissé elbillentem a fejem, majd feltáncolnak könnyedén Clem vékony kis darázsderekára, hogy legvégül a ruha szélén állapodjanak meg csakúgy mint az előbb.
- Vagy megy egyedül is?
Tekintetem kihívóan csillan meg. Tudom, hogy menne neki úgy is. Ostoba kérdés. Nem is ez a kérdés igazán. Inkább bújtatva van ott a másik. Titkon. Csábítóan.
Hogy akarja-e hogy segítsek, avagy sem....?

[- Vagy amennyit te ittál?]

~ outfit ~


And if I may just take your breath away
I don't mind if there's not much to say
Sometimes the silence guides our minds
So move to a place so far away
The goose bumps start to raise
The minute that my left hand meets your waist.

- Vagy amennyit te ittál?
Szemernyi morcossággal dobom vissza a „vádat”, mert egyszer ezzel jönni még csak egy dolog, de kétszer már csak pusztán gonoszság, ráadásul tisztára úgy hangzik, mintha egyedül néztem volna egy üveg fenekére, míg ő csendben itta a narancslevét, de talán egyértelmű, hogy egyáltalán nem ez történt. Én mégsem hozakodom ezzel elő, mert nem tűnik fontosnak, ahogy Mathias sem tűnik kimondottan részegnek, és ahogy egyébként én sem vagyok az. Ha az lennék, bizonyára már rég kidőltem volna valahol, lehet, hogy már egy órával ezelőtt, vagy ha az lennék, bizonyára nem tudnék egyszerre csak egy pontra nézni, de most bizony pont Mathias orra hegyét nézem, és azon gondolkodom, hogy ha megharapnám, akkor talán rájönne, hogy ilyesmit mondani bizony nem fair, semmilyen tekintetben sem. Ha azt akarta volna, hogy ne igyak, nem kellett volna hagynia, hogy igyak, ha pedig zavarja, hogy ittam, nem kellene mondjuk azt tanácsolnia, hogy menjek haza? De nem küld haza. És technikailag igazából ágyba sem parancsol azzal, hogy aludjam ki magamból az alkoholt, pedig az is egy logikus lépés lenne, ha tényleg az ivás dolgon akar lovagolni. Azért nem esek olyanféle túlzásokba, hogy ezt is mind kifejtsem hangosan. Nem mintha egy kicsikét ne érdemelné meg, de hát mégis csak most hozott fel az emeletre a karjaiban, ez pedig kedves.
Miért van mindig együtt benne a hideg, meg a meleg? Vagy ettől lenne ilyen izgalmas…?

Annyira a másik kérdésem nem is volt fontos, hogy hosszabb választ igényeljen, nekem az egyszerű, kurta bólintás is bőven elég megerősítésként. Nem mintha feltétlenül jelentene bármit is, hogy az ő szobájában vagyunk, ahogy az sem jelentene feltétlenül valamit, ha nem ott lennénk. Nem hiszem, hogy a hely számítana, inkább csak az, hogy egy helyen vagyunk-e, vagy sem, valahogy mégis jól esik tudni, hogy az ő szobájában vagyunk, még akkor is, ha tulajdonképpen az egész az ő otthona.
Igazából nem is vált ki belőlem különösebb reakciót a válasza, csak mint aki nyugtázza a tényt viszonzom rezzenéstelenül a pillantását, és kicsit elmosolyodom, ahogy óvatosan csókol meg, miközben jól érezhetően arra készül, hogy letegyen. Nem siet, így bőven van időm megtalálni a lábujjaimmal a talajt, és nem engedem el a nyakát, míg biztosan nem állok a padlón. Akkor viszont egy kicsikét elhúzódom, hogy kényelmes legyen felnézni rá, karjaim lecsúsznak egészen könyökének hajlatáig. A tekintete egyszerre hízeleg, és hoz egy kicsit zavarban – valószínűleg még soha nem volt olyan, hogy legalább egy picit ne tudjon zavarba hozni, de mostanra ezt a maga módján már jó dolognak tartom. Elvégre elég sokat jelent, ha így néz rám, és elég sokat jelent, hogy zavarba tudok jönni tőle.

Nem vagyok benne egészen biztos, hogy jól értem, mire céloz a kérdés, de a gyomrom erősen ellentmond eme állításnak. Dehogynem tudom – legalábbis valószínűleg erre akar utalni, hogy szinte levegőt venni is elfelejtek, a gyomrom apróra zsugorodik, majd hirtelen visszatér normál állapotába, és a fülemben sokkal hangosabban érzem lüktetni a szívemből ki- és visszaáramló véremet. Ajkaim kicsit szétnyílnak, mintha mondani akarnék valamit, csak elfelejtettem, hogy mit. Voltaképpen tudom, mi a válasz. Az egyetlen, ami lehetséges, és bár nem ér ez igazán váratlanul, hiszen mégsem ma jöttem le a falvédőről, még akkor sem, ha még sosem találtam magam igaziból ilyen helyzetben, most, hogy itt van, mégis van benne valami ijesztő.
Az eszem egy egészen kicsikét szeretne kihátrálni, amíg megteheti, míg van nála egy cseppnyi kontroll is, hiszen egyértelműen érzem: valahol itt lehet az a határ, amit ha átlépek, nincs visszaút. Nem feltétlenül rossz értelemben… épp csak ott, ezen a határon túl, már csak a szívem diktálna, és ki tudja, hogy az mikor csal tévútra?
És mégis. Aprót bólintok - Segíts! – mondom halk, fátyolos hangon, és bár tudom, hogy bizonyára látatlanul is menne neki, mégis óvatosan fordulok a karjai között, hogy a hátamat mutassam neki, ahol a ruhám nyitja rejtőzik, és még hozzá sem ért, de máris megborzongok. És nem csak a hűvöstől.

*
zene:SG- I know you

outfit


’Vesd le ruhádat, már esik is kinn,
Már esik is kinn, már esik is kinn,
Vesd le az inged mossa az eső,
Mossa az eső össze szívünket...'



~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~

Mindössze egyetlen másodpercnyi tétovázást vélek felfedezni a szemeiben. Nem akkor mikor leteszem és nem is akkor, mikor karjai lesiklanak az enyémen hogy lentebb kapaszkodjanak belém, ami elérhető közelségben van neki. Nem, ezekben a pillanatokban boldognak tűnik. Gondtalannak és vidámnak. Mindössze akkor változik ez meg, mikor felteszem a már-már teljesen evidensnek ható kérdést, ami... hát olybá tűnik mégsem az. Nem mintha vissza akarnám szívni, de azért picit megvan bennem a késztetés az aggodalomra.
S már épp felszínre törne, hogy hát ó a franckarika, ezt mégsem kellett volna, vagy legalábbis közel sem így.... Node már mindegy már úgyis, szóval... maradjunk annyiban, késő bánat. Pontosan ekkor történik meg Clem szelíd ám határozott mozdulatsora is. Finoman fordul meg karjaim között és a halk sóhajszerű kérésére vadul szorul össze a mellkasom. Valahol elégedetten fel is mordulnék, de megállom. Cserébe egy önelégült mosoly ül ki arcomra, a siker édes ízével, ám ő ezt már nem láthatja. Nem is éppen baj.
Ujjaim mozdulnak, lágyan simítok végig a haja vonalán és seprem bal válláról át a jobbra. Nem mintha amúgy akadályozó tényező lenne, mindössze talán a tincsek vége egy picit, de mégis fontosnak tartom. Ezzel is adok neki pár perc időt, mert látványosan megborzong erre a semmike mozdulategyvelegre.
Csak ezután érintik ujjaim a ruha hátulján lévő zipzárat s kezdik el szél lassan lefelé húzni. Halk, szelíd surranó hangot hallatva válik szét a mozdulat hatására a lányt takaró estélyi ruha, ami már önmagában gyönyörű látvány. Ám nem tudom megállni, hogy ne vigyek még többet a helyzetbe. Egyrészt, mert megtehetem. Másrészt pedig, mert meg is akarom tenni. Így míg a hüvely és középső ujjam a zipzár kapcsát fogva a ruhából szabadítják ki, addig a mutatóujjam szelíden épphogy csak érintve követi a többit lefelé a bőrén lágyan lekúszva. Mikor pedig teljesen elérek a végpontig egyetlen percig tovább tartom fenn kezemmel a ruhadarabot. Részben mert így kiélvezem a látványát. És mert felé hajolva egy csókot lehelek a nyakának és a vállának íves találkozási pontjára. S mikor megtörténik, hogy ajkaim a bőrét érintik játékos lassúsággal, csakis akkor engedem hogy a selyem lassan leomoljon köré. A hangja zene füleimnek, az a fajta andalítóan lassú, melyet az ember újra és újra visszahallgatna. Amit egyszerűen nem tudsz megunni, mert képtelenség.
És ez igazából teljesen igaz épp őrá is. Ahogy itt áll, a maga szelíd kedves lényével, a kérlelésével, arra ingerelve, hogy ajkaim mellett kezem is szelíden feltáncoljon a karján. Kiélvezve annak puha lágyságát és simaságát. Másik kezem ujjai pedig szelíden simítanak végig a derekán, hogy végül a csípőjén megállapodva eszközöljek egy szelíd húzást magam felé. Annyira apró ez, hogy jó eséllyel fel sem tűnik neki, főleg azért, mert a maradék távolságot közöttünk én tüntetem el azzal, hogy felé lépek. Ráadásul mindezt persze úgy hogy nem húzódom el tőle, mindössze a bőre felszínét cirógatom meg a leheletemmel, s utána újabb csókot küldök immár fentebb, a nyaka irányába. És talán ez már elég ahhoz, hogy elmossak minden benne kavargó gátat, amit a logika szült. Ami kihátrálásra késztetné. Mert nálam már elég rég eltűnt, a józan ész diktálta mindenféle horgony, ami lesúlyoz. Talán már akkor sem volt meg belőlük semmi, mikor beléptünk a küszöbön, de igazából közel sem érdekel már mikor is estem rabul. Minden jelentőségét veszti, kivéve a lányt előttem. Így hát ahogy megérzem a teste közelségét, érzem, ahogy elönt a vágy és hacsak ő meg nem állít ténylegesen, akkor itt én már nem fogok fölösleges akadályokat szabni. Hisz így is megtettem ezt már korábban elégszer, úgy hiszem.
Hát csak csókolom tovább felszítva bőre melegét ajkaim nyomán, miközben kezem lesiklik először a hasához, hogy ott játszanak el egy két pillanatot, majd a harisnya széléhez és lassan centikről centikre kezdem el lefejteni róla a fölösleges kiegészítőt. Lassan, mely kellően őrjítő tud lenni. Számomra mindenképp. Mert immár igazán értelmét vesztette rajta lennie. És  amúgy is... látni akarom őt e nélkül. És leginkább minden nélkül.

~ outfit ~


And if I may just take your breath away
I don't mind if there's not much to say
Sometimes the silence guides our minds
So move to a place so far away
The goose bumps start to raise
The minute that my left hand meets your waist.

Ösztönösen összefonnám magam előtt a karjaimat, és gondolatban rá kell szólnom magamra, hogy ne tegyem. Mert van valami egészen védtelen abban, ahogy hátat fordítok neki. Nem mintha ne tudnám, hogy mit fog csinálni, nem mintha a teljes ismeretlennek fordítanék hátat. Épp csak jelen esetben sokkal egyértelműbben osztjuk le a szerepköröket, mint egyébként – most nem csak, hogy én vagyok a vad, de olyan butácska vad vagyok, aki meg sem próbál elszaladni, hanem ráérős reszketéssel megvárja, amíg egyetlen vadásza becserkészi, majd lecsap rá. Persze mindig volt bennünk egyfajta erős egyenlőtlenség, de helyzetétől válogatva olykor-olykor megingott ennek evidenciája. Volt, hogy váratlan helyzetekben inkább én kerekedtem felül, és volt, hogy olyan helyzetekben maradtam alul, ahol ennek ellenkezőjére számítottunk volna. Ez pedig valahol mindig különleges volt, meg olykor picikét vicces is. Annak ismeretlensége, hogy még nem térképeztünk fel minden frontvonalat.
De ez a frontvonal, itt és most, még annak ellenére is tökéletesen jól kivehető, és látványos, hogy még csak most sétáltam oda hozzá. És bizonyára nem fordítanék hátat neki, ha nem ez az, amit akarnék, de azért egy kicsikét mégis félek. Az ismeretlentől még az egyértelműség ellenére is illik félni, legalább egy egészen kevéssé.

A bal oldalam, nyakam, vállam úgy csupaszul meg, hogy még igazán le sem kellett vennem semmit. Az alvó szoba csendjének hidege Mathias kezével együtt simítja a bőrömet, aprócska lúdbőr-szemeket fest rám, egyszerre eteti bennem a lappangó félszt, és a lángjait bontogató izgalmat. Mert minden érintés, még a legapróbb is, mintha tűzzel borítaná be az eddig túlságosan is hideg bőrömet, apránként lángba borítva minden porcikámat, még azokat is, melyekhez el sem ér.
Mozdulatlan dermedtséggel várom ki, amíg az ujjai rátalálnak a ruha cipzárára. Bizonyára pontosan tudja, hol keresse, amitől csak még zavarba ejtőbb az egész, noha valahol igazán egyszerűbb is. Sőt, valahol még illő is, hogy még ha nem is ő adta rám ma este a lilás szivárványban játszó ruhakölteményt, de tőle kaptam, hát megilleti a jog, hogy ő szabadítson meg tőle. A várakozástól szinte még levegőt venni is elfelejtek, és hiába hiszem azt, hogy ha túlesek a pillanaton, az egész kevésbé lesz idegőrlő, tévedek. A világ legegyszerűbb mozdulatával, és engedve a gravitációnak csak egy pillanat kellene, hogy a ruhám a földön végezze, de ennél sokkal (sokkal, sokkal, sokkal) tovább tart az egész. Ahogy cirógatva végigkíséri a cipzár lecsusszanó útját az ujja, ahogy finoman, csiklandozva kezd lecsúszni rólam a könnyed anyag, pár pillanatig mégis ott remeg rajtam, mintha csak most készülne önálló életre kelni… csupa bizsergető izgalom, és már igazán nem is értem, hogy nem pattannak sorban el a bordáim, hogy a zavartan, de bódítóan gyorsan, össze-visszaverő szívemet megpróbálják börtönükben tartani.

Végül azonban kis szellőt kavarva csusszan le rólam a ruha, de csakis azért, hogy újabb, szolid kínzásnak vessenek alá. Hiszen annak érződik minden aprólékosan lassú mozdulat. Hiába simul az immár javarészt csupasz hátam az ingje ismerős anyagának, ez csak annyit segít, hogy kicsit nekidőlhetek támasztékul. Hiába szabadultam meg odalenn a bokatörő cipőktől, most mintha megint rajtuk imbolyognék olyan erőtlennek érzem a lábaimat. Nem is tudom, mikor hunyhattam le a szemem, hogy halk sóhajtással élvezzem a nyakamat ostromló puha csókokat, mikor kapaszkodtam finoman a karjába, ami a derekamnál tart, de fel sem tűnik igazán, hogy egyre kevésbé vagyok tudatában ösztönös, szavak nélküli reakcióimnak.
Észrevétlen az is, hogy kicsusszan az ujjaim közül, és elkezdi lefejteni a lábaimat sikertelenül melegítő harisnyát rólam. Egészen biztos vagyok benne, hogy nem a lábaim lettek hirtelen a megszokottnál sokkal hosszabbak, hogy ez ilyen sokáig tartson, amint nem fenyeget a veszély, hogy felbukjak, én segítek rá a dologra azzal, hogy míg ő a harisnyát lefele, addig én a lábamat, egyiket a másik után, felfelé húzva léphessek ki belőle. Nem mintha ettől eltűnne belőlem akár egy kicsike is a bátortalanságomból – a hastájéktól szétáradó melegségben úgy tűnik semmi nem oldódik fel teljesen, csak én magam, ahogy lassan mozdulva fordulok vissza, szembe vele. Hiszen muszáj legalább egy kicsit egyenlíteni a helyzeten. Fátyolos tekintettel pillantok fel rá, kezem úgy siklik a vállára, hogy könnyedén a zakója válla alá tud kúszni, finom lökéssel indítva meg azt lefelé, míg ajkam határozottan igyekszik megtalálni az övét, mielőtt következő áldozataim egy jól irányzott, lazító rántással a nyakkendője nem lenne, aztán meg az inggombjai, de a kölcsön kenyér igazán visszajár. Picit elhúzódom, ajkaim szinte csak lélegzetszerűen súrolják az övét, hol picit közelebb hajolva, hol elkalandozva az álla vonalán, noha cipők híján nem érek el pont oda, ahova szeretnék; míg olyan aprósággal ostromlom egyik aprócska gombot a másik után, mintha kötelező lenne gondosan kibújtatni őket mind, és nem tehetném meg, hogy rögvest lerántom róla. De hát úgy tűnik, nem sietünk, és eddig ismeretlen elégedettség uralkodik el rajtam, hogy most egy kicsikét én játszhatok vele, olykor hosszabb időre megtorpanva a következő gombocskájánál, ujjaimmal felzongorázva a szétnyíló ing vonalán a pőre bőrének melegén.

*
zene:SG- I know you

outfit


’Vesd le ruhádat, már esik is kinn,
Már esik is kinn, már esik is kinn,
Vesd le az inged mossa az eső,
Mossa az eső össze szívünket...'



~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~

Sosem gondoltam volna hogy pont ő az, akivel ennyire tökéletes összhang születik meg. Mert igenis ez történik, és kötve hiszem hogy ennek bármi köze lenne a ma estéhez s az alkohollal enyhén átitatott oldottsághoz mind nála mind nálam. Egyszerűen csak vele minden olyan könnyen megtörténik.
Gyorsan. Olyan gyorsan, hogy sokszor fel sem fogom. Még felocsúdni sincs időm és az események kusza láncolata magával ragad. Ő maga ragad igazán magával. És jó ezt hagyni. Jó nem küzdeni ellene. Jó, szimplán nemes egyszerűséggel csak kiélvezni és immár nem ellenállni. Ugyanakkor minden olyan egyszerű is a maga túlkomplikáltsága mellett, ami mindig ott lappang észrevétlenül körülöttünk. Már tudom milyen is az, mikor beszívnod a levegőt, megtöltöd vele a tüdődet. Mennyire jól eső és könnyű még akkor is, ha az az elegy súlyos és nehéz. Épp ilyen most itt. Valahol természetes, minden egyes mozdulat. Minden egyes félmásodperc. Valahol mélyen bennem kellene lapulnia a félsznek, tekintve hogy ő az első akit ennyire közel engedek magamhoz és akivel ilyesformán együtt vagyok. Még sincs ebből semmi sem, mert minden idegszálam arra koncentrál, mennyire természetesen mozdul ő az érintésemre. Olyanok vagyunk mint egy jól megkomponált szimfónia külön szólama.
Mennyire normális az, ahogy végigborzong utat sem ért érintésemre? Menyire egyértelmű, hogy halk sóhajjal köszöni meg a nyaka ellen indított hadjáratot? És leginkább mennyire ösztönszerű és nem éppen tudatos a lábai kecses emelése egyetlen apró, de annál céltudatosabb mozdulatsoromra? Talán nem kellene ilyennek lennie mindennek. Ennyire jónak. Mégis megadatik ez, s valahol van ebben egyfajta tökéletesség. Akárcsak éppúgy benne. Igaz, mélyen van elrejtve, a felszín alatt sok réteggel együtt szunnyadva, de igenis ott van. Érzem, s immár látom is. Hisz épp most tapintom és szeretem igazán meg. Meglehet épp ettől lesz ő igazán egyedi és különleges. Pláne a számomra.
Hát csak elégedetten mosolygok bele a bőrébe és magába a csókba, mígnem a harisnya a kezembe marad megadóan, hogy onnan társuljon egyetlen laza mozdulatomra az esélyi ruhához és vele alkosson kusza egyveleget.
Nem állítom meg mikor megfordul s újra szemtől-szembe kerül velem. Fátyolos tekintete megcsillan a gyér fényben és míg keze a zakómat indítja meg lefelé, egyenesen a lejtő irányába, addig szó szerint meg kell állnom hogy ne hajoljak közelebb felé, annyira vonz az újra és újra felderengő, mézesen aranyló pöttykavalkád a tekintetében. Mintha csak hívogatnának hogy rám várnak, igazán csakis rám, hogy vegyem őket alaposabban szemügyre. Végül persze csak megadom magam, aminek az oka hogy ő kérlel némán kutató ajkaival. Ahogy újra megcsókolom sem tűnik fel, hogy immár eggyel majd kettővel kevesebb kiegészítő van rajtam, mert ujjai hatására a nyakkendő is szelíden, de annál teljesebb hódolattal adja meg magát. Csak mikor elhúzódik tőlem, hogy magamon érezhessem enyhe cirógató szusszanását tűnik fel a keze nyomán lassan szétbomló gombsor első taktusa. Kissé feljebb emelem a fejem, épp csak egy kicsikét, hogy már nem ér el teljesen, s innen figyelem őt. Nem lepődöm meg, hogy azt a ritmust követi, melyet én kezdtem el. Nem is ő lenne, ha nem így lenne. Nem azért mert nem tudna többet ha akarna, hanem mert... ő igazán ilyen. Alkalmazkodó. És talán ez az a tulajdonsága, amivel teljesen rabul ejtett. Ma estére legalábbis biztosan. Szemtelenül lassan időzik el egy-egy állomáson, melyet egy-egy újabb kis gomb ad neki, és erre csak egy hasonló mosolyt csal elő belőlem. Hisz ez az, amit igazán szeretek benne. Mikor szemtelen.
Egyszerűen csak olaj a tűzre, mikor ujjai felfele zongoráznak a félig már szabaddá vált mellkasomon. Innen pedig már nincs visszaút. Nem mintha amúgy terveztem volna visszatáncolni.
Könnyeden engedem el őt, kezeim a derekáról lassan vándorolnak át a fehér ingem két széléhez hogy ráfogva egy finom rántás kíséretében szabaduljanak meg a nadrág fogságából és csusszanjanak le a földre, csakúgy, mint elődei.
És ez az a pillanat, amikor már minden több, mint kellene vagy amit el lehet viselni, és minden jobbnak is hat, mint reméltem. Mikor már nem tudom visszafogni magam. És nem is akarom. Hát magamhoz szorítom, egyetlen erőteljes csók kíséretében. Érezni akarom őt magamon. Érezni akarok szapora szívverését az enyém alatt. Vele akarok lenni úgy, ahogy soha senkivel még akire emlékezhetnék. Immár eltűnik az a fajta nyugodt s szelíd kimértség, amely eddig jellemzett. Talán köszönhető ez annak, hogy utat nyitott Clem bennem valami újnak, szimplán azzal hogy elválasztott a ruháimtól? Meglehet. De tény, hogy egyszerűen már nem akarok sem lassú lenni sem pedig elcsigázott. Hát csak újra felkapom őt félig a lábai alá nyúlva, ahogy éppen sikeredik, hogy gyomorforgató rángással együtt induljak meg vele az ágyhoz. Menet közben aprócska közjátékként megválok a cipőimtől is, mindezt persze úgy, hogy ajkaim nem tévesztik el az övéinek ostromát. S mikor már semmi nem gátol, csak a mozdulatsort kell megejtenem hogy a puha párnák közé omolhasson barna hajzuhataga. Képtelen vagyok azonban elszakadni tőle bármennyire is kiélvezném a látványt. Így mikor leteszem, mozdulok vele. A falak kibillennek eddigi stabilnak vélt pozíciójukból és könnyedén hajlok vele. Úgy érkezem meg fölé, hogy ne teljes súllyal nehezedjem rá. Kezem szabaddá válik, egyik a másik után, s ösztönösen indulnak meg önálló felfedezőútjukra. Az egyik első állomása az arca, hogy onnan szelíden letáncoljon a karja mentén a csípőjéig majd vissza, a melltartója alsó ívéig. Addig pedig társa szemtelenül lejjebb keresi a helyét, végig a combja selymes bőrén. Ajkaim pedig elszakadva az övéitől immár a nyakát veszik birtokba szelíd mohósággal és teljes odaadással.

And if I may just take your breath away
I don't mind if there's not much to say
Sometimes the silence guides our minds
So move to a place so far away
The goose bumps start to raise
The minute that my left hand meets your waist.

Nem gondoltam, hogy ilyenkor ez lehetséges, de ahogy feljebb emeli a fejét, nehogy véletlenül is könnyebb dolgom legyen, legalább egy kicsikét, azon akaratlanul is elmosolyodom egy kicsit, de igazából még ez sem zökkent ki teljesen a kicsit rózsaszín ködhöz hasonlatos kábulatból.
Furcsa, vagy sem, örülök-e ennek, vagy sem, mostanra tulajdonképpen már a bosszantó tulajdonságait is megszerettem. Kezdve ezzel a csökönyös, „csak azért is” mozdulattal, ami adott körülmények között könnyedén válhat bosszantó dologgá – már csak azért is, mert kellemetlen magadra ismerni valaki másban olyankor, amikor éppen agyon akarod ütni ugyanazért a dologért, amit te is rendszeresen elkövetsz – vagy azzal, hogy hányszor, de jaj, hányszor haragudtam azért, mert túl erős kézzel kormányozza a kettőnk hajóját. Míg az egyiket most valahogy kedvesnek tartom, és hát akkor csak kulcscsontját képes leheletfinoman cirógatni az ajkam, úgy a másik, az a bizonyos biztos kéz, most minden, amire csak szükségem lehet, ahogy próbálok pillanatra sem meginogni, míg feltárom magamnak azt, ami az ing alatt lapul.
Majdnem elhiszem, hogy türelmesen kivárja, míg a végére jutok, és épp csak egy pillanatra szalad rá kérdőn a tekintetem, ahogy jobbomat épp a szíve fölé simítva megtorpanok, míg ő elenged, de végül csak megsürgeti azt, ami egyébként is elkerülhetetlen lenne – csupasz bőröm végre az övéhez simul, beleborzongok, ahogy erősen, határozottan von magához, a csókja most nem finomkodik, és nem csalogat, hanem határozottan akar, engem, csak engem, legalábbis jó így gondolni, és én menthetetlenül, habozás nélkül oda is adom magam neki.

Mindig kínosabbnak képzeltem ezt az egészet. Hiszen minden ismeretlen dolog nem csak ijesztő, de magában hordozza egyfajta kudarc lehetőségét is. És hiába, ezt itt egy első dolog – és nem csak ez, Mathias első sok mindenben, több dologban, mint ami a büszkeségnek jól esik, de attól még ez tagadhatatlan tény marad. Ahogy az is, hogy soha, soha, még félresikerült álmokban sem gondoltam volna, hogy egyszer ilyen helyzetben találom magam olyasvalakivel, mint ő. Még pár héttel ezelőtt is képtelen volt a gondolat, most mégis olyan egyértelműnek tűnik. Minden mozdulat, minden simítás, minden csók, legyen az óvatos, vagy kicsit merészebb, vagy egészen türelmetlenül követelőző, minden sóhaj, halk szusszanás, a szédítő érzés, ahogy olykor még a lélegzet is elakad, a hitetlenkedés, hogy még mindig lehet égetően kínzó, hogy nincs elég közel, hogy akad pár pillanat, amikor csak a csók ígérete kacérkodik a levegőben, de hosszú, őrlődő perceket vár, míg elcsattan. Darabjaiban morzsolódik össze a józanság. Ijesztő, de valahogy nem kínos. Ijesztő, de ugyanakkor helyénvaló is.

És én pontosan így érzem magam.
Ijesztő, ahogy fordul a világ, amint felkap, helyénvaló, ahogy közben ajkam nem menekülhet – de nem is akar – a csókja elől, izgalmas, mert kétségtelenül nem véletlenül remeg a gyomrom minden lélegzetvételemmel együtt, és csak csendben, egyre csendesebben hallom azt a jó pár órája már egyébként is halk hangot, mely kétségbe akart vonni közöttünk mindent. Nem is hallom már igazán. A szívverésem keltette hangzavar (csak számomra tűnik annak, vagy netán Mathias számára is kristálytisztán hallható?) minden mást leigáz, mindenen felülkerekedik, pont úgy, ahogy ő rajtam.
Ezúttal pedig egyáltalán nem tudok haragudni ezért. Azt sem tudom, hova kapjak először, mit-hogyan illik, vagy úgy egyáltalán, leghalványabb fogalmam sincs arról, mit művelek, a tudatosság nyomtalanul elillan belőlem, és csak ő marad. Bizsergeti az orromat az illata, lángol az ujjaim alatt a bőre, ahogy a valamikor nyakába font karjaim – biztos csak kapaszkodtam – most a hátára kúsznak, a tenyerem teljes egészében oda simul a lapockáira, mintha épp illenének oda, de ahogy ő, úgy én sem vagyok képes sokáig mozdulatlan maradni. Épp csak egy pillanatra, melyben tekintetem pont elkapja az övét. Keze az arcomra siklik, finoman biccentem kicsit oldalra magam, hogy orcám jobban illjen a kezébe, ajkaim szelíden elnyílnak, mintha csak mondani akarnék valamit, de végül kénytelen -  igen, szinte kénytelen – vagyok újra lehunyni a szemem, hogy a többi érzékemre hagyatkozzak, készségesen hajtsam még inkább oldalt a fejem, hogy kényelmesebben férhessen hozzá a nyakam vonalához, amitől csak tovább és tovább olvadozok, pedig igazán nem gondoltam volna, hogy ez még lehetséges. Ujjaim óvatosan siklanak lejjebb a karjára, onnan végigzongoráznak az oldalán, megállapodnak a derekán, másik kezem finoman cirógatja a nyakát, mielőtt könnyedén a hajába túrna, és csak minden ellenállás nélkül hagyom, hogy olyan könnyedén játsszon rajtam, mintha csak a hangszere volnék. Talán ennél is többre kellene képesnek lennem, de elemi erővel ragadok meg a pillanatban, próbálva megőrizni valami egyetlen, utolsó kis cseppet az ide kicsit sem illő méltóságból, de voltaképpen vesztes csatát vívok. Vagy inkább csak hagyom magam megfeledkezni róla.