Vérrokonság

[NATHANIEL FOREST]

[viselet]

NATHANIEL FOREST
1999. április

Annyi minden változott – gondoltam. Közben a hátamat az apotéka falának vetettem. Csendesen pillantottam fel a csillagokkal tarkított égboltra. Régen élveztem ezt a nyugalmat magam körül, hiába tértem vissza Észak-Írországba napról napra. A saját gondolataimat nem hallhattam a vásárlók csevegésétől, Dean és Daniel féltő gondoskodásától... és tényleg, annyi minden más is változott.
Felnéztem ismét az égre. A csillagok kicsit összemosódtak a felhőtlen égen. Mostanában sokszor tapasztaltam ugyanezt olvasás közben... de nem, az az átkozott szemüveg csupán otthon lesz rajtam. Csak akadályt jelentett volna a mindennapi életben.
Kissé megborzoltam a hajamat, majd ugyanazzal a könnyed mozdulattal vissza is igazítottam. A tincsek szinte maguktól álltak a helyükre, különösebb erőfeszítés nélkül. Az ujjaim merevedtek meg a mozdulat közben, ahogy a fülemet lépések zaja ütötte meg. Tudtam, hogy az ismeretlen érkezőt túl közel engedtem magamhoz máris. Ott állt mellettem s valamit a karomhoz nyomott.
Lassan fordítottam a fejemet oldalra. Szemügyre akartam venni, de nem sokat láttam belőle. Idekint csupán a csillagok adtak fényt. Már a csendes apotéka ablakain sem tört át a fény, egyedül voltam és ezt a támadóm is jól tudta. Kihasználta a helyzetet, ahogyan én is tettem volna a helyében.
– Ki a fene maga? – egyszerű volt a kérdés, de a kezem már lassan mozdult. A bőrömön hideg pengét éreztem meg, ami egyelőre nem sértette fel azt. Sőt tovább vándorolt a karomon fölfelé.
– Én csupán kézbesítő vagyok, Mr. O'Mara – mondta halkan. – A maga helyében nem tennék semmilyen hirtelen mozdulatot. Ez a penge, még ha csak apró vágást is ejt a testén, halálos, megállíthatatlan vérzést okoz.
Összeszorítottam az ajkaimat. Elnyomtam egy gúnyos vigyort, miközben a szívem erősen zakatolt a mellkasomban. Egészen az az érzésem támadt, mintha ki akarnak szakadni onnan, amiért megint olyan adrenalin löketet kapott a testem, ami igazán képes életre kelteni. Az érzékeim kiélesedtek. Az izgalom ott tombolt bennem minden veszélyt félretéve.
Éreztem az ismeretlenből áradó szagot, amit nem tudtam hová tenni magamban.  Egyszerre tűnt ugyanis édesnek és keserűnek, de valahogy nem volt meg az harmónia, ami például Natnál igen. Az ő esetében a tinta keveredett valami kellemes, nem túl erős aromával. Itt azonban durva, aránytalan párosítás volt mindez. Nem éreztem még sosem azelőtt, hogy az apotéka közelébe keveredett, vagyis teljesen ismeretlen volt. Valaki a nyakamra küldte valóban.
– Tényleg? Akkor kipróbálhatom? – Ártalmatlan hangon beszéltem, de az ujjaim a csuklójára szorultak. Erősen megrángattam, észre sem véve, hogy nem csak az ingem anyagát, de a bőrömet is felhasította a penge.
A dulakodásban erőteljesen kerekedtem fölé. Gyenge alkatú lehetett, kevés izommal és mint kiderült, nálam alacsonyabb is volt. Könnyen elintéztem, hogy kiessen a kezéből a fegyvere és meghátráljon, de nem engedtem menekülni őt. Tudni akartam a részleteket.
– Ki küldte? – kérdeztem erőszakosan.
Nagyon ficergett a kezeim közt, nem tudtam tartani sokáig. Az ujjaim fájdalmas görccsel csimpaszkodtak rá, de könnyedén kiszabafult közülük. Utána kaptam. Ujjaim éppen csak a a ruhája anyagát érték, hiába.
– Nem mocskolhatja be egy család hírét – mondta.
Szóval ez az üzenet – gondoltam, ahogy a kezem erőtlenül siklott a sérült karomra. Az ingem elképesztően átnedvesesett. A vérszaga hamarosan megtöltötte az orromat. Még nem tudtam feldolgozni, hogy tíz percen belül ennyi minden történt velem. Megvágtak, lényegében fenyegetést kaptam és megint a fejemhez vágták: nem vagyok elég a Rowle családnak. Sosem akartam közéjük tartozni. Sosem kértem, hogy tekintsenek rám rokonként, én csak egy apát szerettem volna magam mellett tudni. A sors fintora, hogy mire apám tényleg az életem része lett, Dean magára vállalta ezt a szerepet.
A hoppanálás hangja térített magamhoz. Hirtelen Nat arca ugrott be és töltötte meg minden gondolatomat. Furcsán erőt adott, nem uralkodott el rajtam a pánik, mint amikor majdnem meghaltam Skóciában. Nyugodt maradtam, kimért és tudtam: ezt apám nélkül kell megoldanom. Nem fogom beárulni dedósok módjára a nővéremet – akire igenis gyanakodtam. Ezt majd  lerendezem vele.
Lassan hajoltam le és emeltem fel a veszélyes pengét. A kötényem zsebében lévő zsebkendőbe csomagoltam, nehogy újabb sebet ejtsen rajtam és visszahúzódtam a patikába.
Az ajtó hangosan csapódott mögöttem. Az ingem vörös volt. Az alkarom, ahol seb húzódott tocsogott a vérben. Nem volt időm dühösnek lenni, pedig egy részem bizonyosan tudta: Lis volt az. Ő akart eleinte Esmétől is elválasztani, most meg ez... teljesen beleillett a képbe, ám nem volt bizonyítható. Csupán annyit jelenthettem ki, hogy Rowle volt az illető, aki azt az alakot felbérelte.
Közben kiderült, hogy a sebgyógyításra használatos, általános bűbájok és bájitalok nem hatásosak. Talán nem hazudott, hiszen a vér mennyisége iszonyatos... – állapítottam meg. A szekrényhez léptem és jó pár vérelfogyásgátló főzetet elvettem onnan. Azokat a hátizsákomba pakoltam és tudtam: segítség kell. A kandalló felé indultam azonnal, le sem vettem a kötényt, nem foglalkoztam a vérnyomokkal. Csak mentem, szédelegve, de biztosan a kandalló irányába.
Sietni kell.
A kandallóba lépve, megfelelő mennyiségű porral a kezemben hirtelen végig futott rajtam valamiféle rettegés. Már nem Nat arca lebegett a lelki szemeim előtt, hanem vér és fájdalom, s valóság. A fenébe, Elliot! A francba már! - kiáltozott idegesen bennem a kis hang. Idegesen kutattam a gondolataim között Nathaniel után. Ő kellett nekem, de a csípő fájdalom hirtelen úgy tört rám... pedig addig nem is éreztem. Már nem dolgozott bennem az adrenalin. A rettegés azonban nagyon is. Végre valamiféle jó történt velem, nem akartam csak így elveszíteni, mert sebet ejtett rajtam egy átkozott penge.
Remegő hangon mondtam ki az úticélomat, remélve: valóban segítséget kapok.

ELLIOT O'MARA

Vérrokonság

outfit

Már nem annyira furcsák neki az esték. Bár az elején nehéz volt megszoknia, hogy időre kéne hazaérnie, mert valaki várja otthon. szerencséjére sok segítséget kap. De nem akar visszaélni velük, ahogy Ada szeretetével és türelmével sem. Ezért minden munkáját és magánéleti dolgát úgy intézi, hogy hatra már otthon tudjon lenni. Persze akadnak kivételes esetek, vagy messziről érkezett, időeltolódástól szenvedő tárgyalópartnerek, de azért az esetek legnagyobb részében sikerül időben hazaérnie. És ma kifejezetten szükség is volt erre…

Becsukja maga mögött Ada szobájának ajtaját és sóhajt egy nagyot, majd az órára néz. Majdnem kilenc van. Ez most egy nehéz történet volt… És talán sosem történt még ilyen, amióta a kislány vele él. Egész egyszerűen teljesen kezelhetetlen volt és hisztis. Sose látta még ilyennek. Mrs. Sugget nem tudott már vele mit kezdeni, így kérte, hogy Nat semmiképp se késsen. Hát direkt korábban érkezett és valami hatalmas káosz fogadta itthon. Furcsa volt és rémisztő… Mintha megannyi indulat, félelem és szorongás egyszerre tört volna a felszínre az amúgy tündéri kislányból. Ordított, visított, sírt, de még ha néhány percre le is ült játszani annak is valamiféle őrület lett a vége. A fürdetésről és a vacsoráról nem is beszélve… Az altatásra pedig innentől kezdve soha nem is gondolva… Tizenöt rövid mese, megannyi dúdolás és majdnem egy órányi fetrengés kellett, hogy Ada végül elaludjon a padlón.

Nathaniel kissé megtörten dőlt neki az emeleti folyosó falának. Tucatszor végiggondolta ezt a napot, hátha a kislány érez valamit, talán valaminek az évfordulóját… de nem. Könnyek közt temeti tenyerébe arcát. Hát, hogy is várja el egy kislánytól, hogy boldog és békés élete legyen, amikor a szülei nem lehetnek vele? Minden nap elmondja mennyire hiányoznak, minden nap ott lebeg köztük az a borzalmas érzés, hogy árvák. Mindketten. És ő sem tud enyhülést hozni Ada fájdalmára, bármennyire is igyekszik, sosem fogja tudni pótolni egy anya gondoskodását, egy anya érzelmességét. Igaziból nem is csodálkozott ezen a borzalmas napon… Már nagyjából egy éve élnek együtt. Ada mindig is kedves, csendes és visszahúzódó volt. És ez a szelíd teremtés akkora érzelmi terhet kapott a vállára, hogy az a furcsa, hogy ez csak most tört elő belőle.

Letörölte a könnyeit. Pár pillanatig még csendben állt a falnak dőlve, aztán elindult a földszintre. Még össze akart szedni néhány dolgot, mielőtt órákra száműzi magát a dolgozószobájába. Bár az egyik panorámaablak előtt megállt kissé… Mostanában eléggé furcsán érezte magát. És nem csak azért, mert a hasán lévő seb még mindig nem gyógyult be eléggé. Hanem Elliot miatt. És, habár odakint sötét volt, tudta, hogy a tenger ott van a füves területen túl. Ott van a nagy szabadság, a végtelen kékség, ami most teljes mértékig a férfire emlékeztette, valahányszor kinézett az ablakon. Bár napok óta nem látta, mégis tudta, hogy együtt vannak. Ez a tény pedig olyan érzésekkel árasztotta el, amiket nemcsak, hogy nagyon régen nem érzett, de talán ennyire biztosan még sohasem érzett. Furcsa volt, de közben pedig hihetetlenül felszabadító… Még ennek a nehéz napnak a végén is jó a férfi dacosbarna szemeire gondolni és elmerülni egy kicsit az álmodozásban, vágyakozásban.

Épp összeszedné a bejáratnál felejtett paksamétát, amikor durranásra lesz figyelmes. Eldobja a lapokat és visszarohan a nappaliba. Lényegében számított arra, hogy Ada felkel, és amilyen napjuk volt, az se nagyon lepte volna meg, ha a kislány egyenesen a könyveit hajítja le az emeletről… Kikerekedett szemmel bámulta hát kandallójának környékét. Ahogy a por besüvített a nappaliba, ahogy a vér végigcsordult a nem várt látogató karján egyenesen a padlóra. Ahogy szívén végigrohant a kétségbeesés egy pillanat alatt…
- Elliot. – Ugrott a férfihoz szinte gondolkodás nélkül és már tartotta is a kezében, hogy a kanapéhoz vezesse. Tenyerével önkéntelenül is a véres részre markolt, remélve, hogy egy kicsit visszatartja annak áradását. – Mi történt? – Kérdezte aggodalmasan, de próbálta legyűrni a pánikját. Segítenie kell. Ez lebegett a szeme előtt. Bár amúgy is józanító volt a látvány, ahogy a máskor gyönyörű arc, most rémült sápadtsággal tekint rá.

[NATHANIEL FOREST]

[viselet]

NATHANIEL FOREST
1999. április

Remegve kapaszkodtam meg az ép kezemmel a kandallóban. Úgy kellett kihúzni magamat, mert már alig álltam a lábamon. Éreztem, ahogy remegnek a térdeim minden gyengécske lépésnél. Beszívtam a hamut, és annyira megtöltötte az orromat, hogy azt hittem, nem is jutok már levegőhöz többet. A tekintetemmel közben Nat kék szemeit kerestem, mintha azok bármi féle megnyugvást jelenthetnének.
Nem tudtam, hogy végig ott állt-e vagy éppen csak akkor érkezett. Nem volt időm alaposan megnézni magamnak. Ahogy az ujjamon végig folyt a vér és szinte hallottam, amint a csepp padlót ér, megszédültem újra. Az arcom talán még fehérebb színre váltott.
Csupán egy dolgot fogtam fel egyértelműen: Nat arcára kiült a kétségbeesés.
–  Elliot. – A nevemet éppen csak kimondta, máris ott volt mellettem. Éreztem, ahogy a karjával védelmezően átfogja a testemet. Lassan vezetett a kanapé felé.
– Semmi baj… semmi baj… – ismételgettem.
Nem voltam benne biztos, hogy mindez tényleg Natnak szól és nem nekem. Hányszor ismételtem ugyanezt magamban, míg ide nem értem? A kandallóban, míg lehunyt szemekkel várakoztam az érzekést pillanatára csak erre az egy mondatra koncentráltam: Semmi baj, ezt is túl éled.
Féltem. Ez volt az első alkalom, hogy nem apámért rimánkodtam súlyos sebbel a testemen. Nem akartam a segítségét, Nattal akartam lenni… mert tudtam, ha ennek vége is: az ő arcát akarom utoljára látni. Sosem gondolkodtam el a halálon igazán, még akkor sem, mikor nagyon erősen szorongatott és rángatott magához. Skóciában ez megváltozott valamennyire, de ahogy gyógyulni kezdtem, minden félelmem eltűnt és ugyanúgy meggondolatlanul, makacskodva vágtam bele a dolgokba. Tudtam jól, hogy ezt az esetet is megúszhattam volna keménykedés nélkül, épségben.
Nat keze a vágás fölé vándorolt. Éreztem, hogy milyen melegség árad a tenyeréből és mintha kicsit csillapította volna azt az égető fájdalmat, amit éreztem. Az ingem ujja már teljesen átázott, ezt ő is érezhette, ahogy az ujjai rámarkoltak a karomra.
–  Mi történt? – kérdezte, közben kényelmesen elhelyezkedtem a kanapén.
Hát… ez sem lesz már ilyen szép tiszta – gondoltam, ahogy végig néztem a huzaton. A tekintetem lassan visszavándorolt Nat arcára. Nem akartam most pánikot látni rajta. Az erejére volt szükségem, ami minden tagjából áradt, csak éppen a szemei csillogásából nem. Ott bujkált az aggodalom és én pont ezt nem akartam. Felzaklattam, pedig nem ez volt a célom. Egyszerűen csak szükségem volt rá, mégha nem is gyógyíthat meg.
– Megtámadtak, de én… én csak veled akartam lenni… – magyaráztam.
Éreztem, hogy zavarodottnak hangzik a beszédem. Már sok vért veszítettem és a szédülés mellé valamiféle kábultság társult. Utáltam gyenge lenni, ezért megpróbáltam úgy viselkedni, mint aki teljesen jól érzi magát. Kirángatva magamat Nat karjaiból a táskámtól is megszabadultam, ami még mindig a vállamon volt. Remegő kézzel bajlódtam a cipzárral, sikertelenül.
Hosszasan fújtam ki a levegőt.
– Van nálam vérelfogyásgátló főzet – magyaráztam tovább, még mindig ugyanazon az értelmetlennek tűnő hangon. Zagyvaságnak hangzott minden a számból, mintha ledöntöttem volna egy jó adag lángnyelvet. – De nem segít… nem tud segíteni örökké…
Kapd már össze magadat, O’Mara! – üvöltött bennem a hang. Az ujjaim még mindig a cipzár körül piszkálták a táska anyagát, célt azonban még mindig nem értek. Tudtam, hogy meg kell innom egy olyan főzetet, még mielőtt komolyabbra fordul ez a zavart viselkedés.
– Csak látni akartalak – tértem vissza hirtelen az eggyel korábbi témára.

ELLIOT O'MARA

Vérrokonság

outfit

Nem akart félni. Gyűlölte azt az érzést, mert legtöbbször szomorúság követte vagy a lélek fájdalma. És ezeket most nagyon nem akarta. Mert végre kis fény költözött az üresnek hitt szívébe. Hiszen Ada mellé egy másik kis szeretetfoltot kapott. Vagyis a reményét annak, hogy ebből az apró érzésből, amit most még nem mert igazán szabadjára engedni, egyszer csak óriássá nő majd a boldogság. De így nem fog. Ha fél. Ha nem lesz képes cselekedni és megmenteni, mert lefagyasztja a béna tehetetlenség.

Nem akart félni. De tudta, hogy minden érzelme megjelent az arcán, ahogy végignézett a vértől átázott ingen. Majd a vörös kis retteneten, ahogy megállíthatatlanul folyt végig Elliot karján és csöpögött onnan tovább. Csak Ada ne ébredjen fel… Rimánkodott magában egy pillanatra, mert tudta, hogy mindez nagyon rémisztően fest és egyelőre nagyon messzinek érezte a végét. Ha egyáltalán az lesz a vége, amiben most reménykedik…
Egyik kezével végigsimított Elliot arcán, másikkal továbbra is tartotta őt, bár a férfi már elhelyezkedett a kanapén. Nem érdekelte. Érezni akarta, tudni akarta mennyi erő van még a testében és erről csak az érintésével bizonyosodhatott meg. Sajnos azonban érezte, hogy sürgős segítség kell. Még, ha Elliot mondogatta is, hogy semmi baj, látta, hogy nagyon is nagy a baj. Ráadásul már a kérdésére sem kapott értelmes választ, amitől még inkább elfogta az aggodalom.
- Ki támadott meg? – Próbálta maga felé vonni a barna szemeket, hogy őt nézzék, hogy rá figyeljenek. Miközben próbált nyugalmat erőltetni a tagjaira. Tényleg érezte és tudta, hogy most a pániknak itt nem sok helye van. – Mivel támadtak meg? Mi ez? – Kérdezi, miközben letépi Elliot karjáról a véres anyagot és leveszi a pólóját, hogy ideiglenesen a sebre szorítsa azt. De közben látja, hogy abból szinte megállíthatatlanul folyik a vér.  Nem nagyon engedi, hogy Elliot kirángassa magát a karjából és hirtelen észre sem veszi, hogy a férfi a táskájával babrál. A szivárgó vért nézi, ahogy átüt a pólójának anyagán is lassan. Majd a gyönyörű szemeket nézi, amik próbálnak erősek maradni, amik próbálnak az itt és mostra koncentrálni. – Elliot. Mindig velem lehetsz. Mindig velem leszel. – Simít végig a fehér arcon, miközben egy csókot ad a férfi homlokára. Ekkor veszi észre a táskát és a próbálkozó, erőtlen ujjakat.
Vérelfogyásgátló főzet… Ő is tartott itthon párat, mióta kisgyerek van a fedélzeten. Lehet kicsit túlzásba esett, de túl hirtelen jött az apa szerep, így egy egész seregnek elegendő bájitalt és gyógynövényt halmozott fel az egyik konyhaszekrényben.
Most kapkodva nyúlt a táska felé, húzta ki a cipzárt és vette elő az üveget. Csak erre a pár pillanatra volt hajlandó elengedni a másik férfit, de amint az üveg a kezében volt, ismét a fehér bőr után kapott. Kinyitotta a vérelfogyásgátlót és úgy tartotta Elliotnak. Ha nagyon erőtlennek látja, akár inni is segít neki, mindenesetre szorosan tartja az üveget, nehogy kiejtsék a kezükből. – Itt vagyok Elliot. Látsz engem. Nézz rám, itt vagyok. – Mondja meglepően nyugodt, de erőteljes hangon. Bár szinte erőn felül igyekezett nem kimutatni azt, mennyire is aggódik. – Ez a folyadék nem tud sokáig segíteni. Nekem is van pár üvegem, de akkor sem. Ahogy nézem viszont, a vérzés nem fog elállni. Tudod, hogy miért nem? – A férfi szemeiről az egyre véresebb pólóra viszi a tekintetét. Aztán óvatosan elengedi és feláll, hogy a konyhába siessen. Lehet hallani a kapkodást, ahogy nyílik egy szekrény, üvegek csörömpölnek, majd az író visszatér. Szinte egy perc is alig telik el, de még ennyi időre is fájt magára hagynia sérültet. Kötszereket hozott. És mindenféle gyógynövényeket, valamint a konyhájában fellelhető főzeteket. Tudja, hogy haszontalan. Elliot egy patikus, ha lenne ilyenfajta megoldás, nem őhozzá jött volna. És ami a legfélelmetesebb, nem hajtogatná ennyit, hogy csak látni akarta. Mintha búcsúzna… Visszatartja a könnyeit. Nem. Nem búcsúzik. Megoldják. Együtt akarnak lenni, elfogadták egymást úgy, ahogy vannak, nem lehet, hogy csak ennyi legyen az idejük. Ismét kezeibe fogja Elliotot. Bár a kanapé biztosan tartja, őt nem érdekli. – Megoldjuk. – Jelenti ki olyan egyszerűséggel, mintha a megoldás tényleg csak egy hajszálnyira lenne. De most el is hiszi, amit mond. Az ő életükben minden nehéz, ők együtt is nehezek lesznek. Ez viszont csak egy kihívás, amit megoldanak. Együtt. – Mondd meg, hogy mi sebzett meg, hogy mi történt. Tudom, hogy van valami, ami segíthet. De a megoldáshoz együtt tudunk eljutni.

[NATHANIEL FOREST]

[viselet]

NATHANIEL FOREST
1999. április

– Ki támadott meg? Mivel támadtak meg? Mi ez?
A kérdések csak úgy záporoztak felém. Értettem őket, hallottam minden egyes hangot belőle, mégis mintha nem fogtam volna fel. Csak az a hülye táska és a benne lapuló bájitalok jártak a fejemben, mint egyetlen cél. Nem válaszoltam, képtelen voltam rá. Nat kezei közül pedig lehetetlenség volt szabadulni. Túl gyenge voltam hozzá, pedig olyan erősen nem tartott azért.
Szükséged van a bájitalra… – még a belülről érkező parancs is olyan gyenge és elhaló volt. Szavak jöttek ki a számon, összefüggéstelenek, értelmetlenek… búcsúzók. Egyre gyorsabban, egyre hangosabban kapkodtam a levegő után, mintha ezzel életben tarthatnám magamat. Semmit sem ért, ahogy a bájital sem, amit végül még is csak Nat vett ki a táskámból.
Éppen az arcomat simította végig, mikor rádöbbenhetett, mivel küzdök. Az ő erős ujjai könnyedén találtak fogást a cipzáron. Az üveget a kezembe adta, én pedig remegve vettem át. Minden gondolatommal magamat biztattam, hogy ne ejtsem le. Aztán a számhoz emeltem. Nem tért vissza az erős, közel sem… de valamennyi időt talán nyertem. Néhány percet és most ez is életmentő lehetett.
– Itt vagyok Elliot. Látsz engem. Nézz rám, itt vagyok.
Lassan emeltem rá a tekintetemet. Egyszerre akartam látni őt és elfelejteni… mert így még sokkal de sokkal borzalmasabb volt a helyzet. A szívem zakatolni kezdett, ahogy elfordítottam az arcomat. A saját karomra pillantottam és a pólóból készített kötést. Az erő, ami ott munkálkodott bennem induláskor az apotéka falai között, most egyszerre távolinak tűnt. Annyira szerettem volna visszakapni… nem feladni ezt az egész küzdelmet.
– Ez a folyadék nem tud sokáig segíteni. Nekem is van pár üvegem, de akkor sem. Ahogy nézem viszont, a vérzés nem fog elállni. Tudod, hogy miért nem?
Nat hangja magyarázó volt, még is ott csengett valami a szilárdság mögül, ami áradt belőle. Óvatosan engedtek el az ölelő karok és kelt fel a kanapéról.
– Egy kés volt… – suttogtam. – Egy kés…
Hirtelen mély levegőt vettem.
Végre összeszedtem magamat, a gondolataimat. Ezek foglaltak el, míg Nat kiment a szobából és valamiféle csörömpölés kezdődött.  A zajjal mit sem törődtem, inkább normális ülőhelyzetbe tornáztam magamat. Előre dőltem, az ép karommal a combomra könyököltem és a homlokomat a tenyerembe támasztottam.
Találj ki valamit! Erőltettem a gondolkodást, erőszakosan próbáltam előhúzni mindent, amire az élet tanított meg és amit a könyvek lapjain olvastam. Az egyiptomi fickó jutott eszembe, aki mugli volt. Nem beszéltünk közös nyelvet, fogalma sem volt, ki vagyok… mégis ő mentette meg az életemet. Tudom, hogy nem használt bájitalokat vagy gyógyító varázslatokat. Csupán növényeket, mégis egy halálosnak tűnő sebet forrasztott be. Egy nyoma, ami maradt belőle mindössze.
Nem lehet megint ez… A torkomat fojtogatta az érzés, hogy megint elszakít az élet a boldogságtól… mintha a sors tényleg ezt akarná: elvenni azt, ami örömet okoz nekem. Csakhogy most már az életem volt a tét, amit akármennyire értéktelennek tartottam, annyira makacs módon ragaszkodtam hozzá.
Nat visszatért, ott volt a kezében egy csomó minden… gyógynövények, szárított alapanyagok, kötszerek. Elmosolyodtam volna, de helyette könnyek gyűltek a szemembe és vennem kellett egy mély levegőt, hogy szembe tudjak nézni ezzel az egésszel erősen.
– Megoldjuk. – A mondat egyszerű volt, határozott. Azután mondta ki, hogy leült mellém és megint átkarolt. Most ugyan nem kellett, hogy tartson, még sem ráztam le magamról a karokat.
– Meg kell oldanunk – nyögtem ki rekedten és ránéztem. Nat arcához emeltem a véres tenyeremet, belefúrtam az ujjaimat a szakállába. Nyugodtabb nem lettem, de erősebb annál inkább. Nekem nem volt már saját energiám, az övére volt szükségem a megoldáshoz. Le kell győznöm a sorsomat… – határoztam el magamban.
– Mondd meg, hogy mi sebzett meg, hogy mi történt. Tudom, hogy van valami, ami segíthet. De a megoldáshoz együtt tudunk eljutni.
Lassan bólintottam és kitornáztam magamat a karjai közül. Azt akartam, hogy erősnek lásson, mégha az utolsó közös perceinket vagy óráinkat töltjük is együtt. Elvettem a kezemet az arcáról. Levettem magamról a már teljesen átnedvesedett pólót.
– Aprócska karcolás az egész… – mutattam, de a sok vértől nem látszott rendesen. – Éppen csak érintett a kés hegye, ami a támadónál volt. Azt hiszem nem hazudott, hogy egyetlen karcolás is halálos vérzést okoz… és semmi sem tudja meggyógyítani.
Nagyot nyeltem a mondat végén. Minden erőmmel azon volt, hogy ne higgyem el azokat a szavakat. Lassan néztem körbe és végre felfogtam: még nem is jártam itt. Éppen csak a címet tudtam és azt, hogy talán már itthon van. Eszembe sem jutott, hogy esetleg lehet programja, amiről én nem tudok. Végül is még nem tartottunk a közös életünknek abban a szakaszában, amikor mindent tudnunk kell a másikról és ismerni a napirendjét.
– Ez az én életem Nat – folytattam és közben a pólóval végig töröltem a karomat. – Nem vagyok jófiú, nem vagyok nyugodt vagy éppen békés… az én életem nem olyan, mint a tiéd. Van munkám, igen, de az sosem voltam igazán az enyém. Ahol én megjelenek, ott lesz a baj is… és ezért történnek ilyenek.
Nem tudom, miért mondtam ezt. Talán csak magyarázatképpen, holott meg sem kérdezte, miért keverem magamat bajba. Ő az egyetlen, akinek nem ez volt az első reakciója. Ő a megoldást kereste… nem vágta a fejemhez, hogy milyen ostoba és buta vagyok.
– Sok az ellenségem – mondtam. – Olyanért utálnak, amiről én nem is tehetek.
Elkezdtem lekötözni a sebet, szorosan, fehér géztekerccsel. Tudtam, hogy ez kevés lesz, de talán egy ideig visszafoghatja a vért, hogy ne kenjem össze még jobban mindkettőnket. Ügyetlen voltam, de volt végre bennem egy kis erő, amit talán Nat kék szemei, talán az őszinteségi roham rángatott ki belőlem.

ELLIOT O'MARA

Vérrokonság

outfit

Egyik tenyerével simította a szép fehér arcot, másikat a sebre szorította, mikor Elliot leszedte róla a kötésnek szánt pólót. Bár érezte, hogy a férfi próbál erősnek mutatkozni, tényleg úgy tenni, mintha ez az egész helyzet nem is lenne annyira vészes. De ő nagyon nem akarta ezt hagyni. Nem pánikot akart, vagy belesüppedni a fájdalomba, esetleg a reménytelenségbe. Egész egyszerűen azt akarta, hogy ezt is végre a helyén kezeljék, ahogy önmagukat. Ha elfogadják egymás legdurvább és legkedvesebb arcát is, akkor el kell fogadniuk egymás fájdalmát és gyengeségét is. És nem elmenekülni, nem félni, hanem megoldani mindent együtt, közösen. Ahogy minden egymást szerető és tisztelő pár megteszi. És, ahogy ő is ezer éve vágyott már rá, hogy valaki ne csak a külszínt, de a gondjait is rá merje bízni. Mert szereti annyira, hogy elhiggye, tud segíteni. Szóval messze nem a búcsú ez még. Nem tekinthet így rá, ahhoz túl keveset kapott még. Ez kettősük kezdte. Az első nagy próba, amit ki kell állni, amit még ezer fog követni, de ha ezt megoldották, a többit is meg fogják…

- Láttam már elátkozott sebet. Reagan szeretett kísérletezni… Rajtam vagy magán, az mindegy volt. És, ha valamit megtanultam az az, hogy mindet meg lehet gyógyítani. Sőt a legtöbbnek még a nyomát is örökre eltűntetni. Csak kell a megoldókulcs a feladathoz. De kitaláljuk. Van még főzetünk és így időnk is. – Újra végigsimított a sápadt arcon, aztán a táska felé nyúlt, hogy az aljába nézzen. De belenyúlni egyelőre nem mer, csak várakozón tartja a kezében, majd egész egyszerűen fejre fordítja és kiszórja a tartalmát a padlóra. Semmi sem tűnik penge-szerűnek, de azért kicsit belekotor a tartalom közé. Bár mindezt csak az egyik kezével. A másikat végig Elliot lábán pihenteti. Nem akarja elengedni, mintha azzal, hogy elengedné el is hagyná a bajban… még, ha egyáltalán nem is így van. Viszont végre kicsit nyugodtabbak a mozdulatai és a beszéde. Nem látja még a megoldást, de tudja, hogy lennie kell valaminek. Bárminek. Így a remény még fölötte lebeg, nagyon is kitartóan és erős fénnyel, remélheti, hogy az érintésével ebből is átad valamit Elliotnak. Mert, hogy valahogy megmenti, vagy együtt megmentik magukat, abban teljesen biztos. – Most lehet, hogy jófiúnak látsz. De Mariel hosszú ideig nem láthatott annak. A kiadómban nem véletlenül vannak üvegből a falak… féltett. Rajtam akarta tartani a szemét. – Mivel a táska lomjai közt nem talál semmit, kicsit félrelöki azt és felsóhajt. Elliotot kezdi fürkészni, miközben agya ezerrel kattog valami megoldást keresve. Persze már rég kerítenie kellett volna egy medimágust. De valamiért azt sejtette, hogy Elliot nem véletlenül nem ment a Mungóba. Viszont ott voltak a Meadowsok… Még van főzetük.  De elhatározta, hogy ha pár percen belül nem állítják el a vérzést, mindenképp Meadows Parkba hoppanál Elliottal… - Nem érdekel, ha sok az ellenséged. És az sem, hogy a baj ott van, ahol te. Vállalom, már mondtam. Mert azt akarom, hogy a te bajod az enyém is legyen, a mienk, ahogy végül minden megoldás is. Ezt te is tudod, hiszen nem véletlenül hozzám jöttél.

Egy pillanatra csak ül. Bár az ő számára perceknek tűnik, ahogy csak nézi a férfit és szorítja a térdét. Figyeli a légzését, és annyira némán ül, mintha abban reménykedne a szívverését is kihallja valahol két levegővétel közt. Most először néz igazán végig a vékony kis alakon úgy igazán, mióta megérkezett. Az ingének ujját már letépte róla, bár igazán csinosan állhatott neki ez a darab. Egy pulcsit hozott még magával, ami most árván hever a véres padlón, összemocskolva. De a kötényét se vette még le… Szóval az apotékából jött… És ekkor a furcsa felismeréssel együtt a kétségbeesés ugyanúgy egyszerre jött. Ha a patikában nincs semmi, akkor itt, mi segíthetne? Illetve, ha valaki ott támadta meg, esetleg az üzlet előtt és hátrahagyta a kést, akkor azt zsebre tette.
Óvatosan nyúlt bele Elliot kötényének a zsebébe, és húzta elő a kis csomagot. Kezébe vette a kötszernek használt pólóját és arra fektette a tárgyat, hogy ott bugyolálja ki. Egyszerű kis penge volt. És bár nagyon is élesnek tűnt, az emberben nem keltené feltétlenül azt az érzetet, hogy még az átlagnál is óvatosabban bánjon vele. De persze Nat már tudta, amit tudni kell róla. Vagyis csak annak egy részét… Hogy veszélyes… és, hogy mégis valahogy ezen a kis vackon kell lennie a megoldásnak is. Mert Nat szerint minden átokhoz tartoznia kell valaminek, ami feloldja azt.

[NATHANIEL FOREST]

[viselet]

NATHANIEL FOREST
1999. április

– Láttam már elátkozott sebet. Reagan szeretett kísérletezni… Rajtam vagy magán, az mindegy volt. És, ha valamit megtanultam az az, hogy mindet meg lehet gyógyítani. Sőt a legtöbbnek még a nyomát is örökre eltűntetni. Csak kell a megoldókulcs a feladathoz. De kitaláljuk. Van még főzetünk és így időnk is.
Nat tenyere meleg volt. Éreztem a belőle áradó erőt és hőt, ahogy a térdemre tette és úgy nézett bele a hátizsákba, amit magammal hoztam. Mégis beleborzongtam ebbe az emlékfoszlányba, amit megosztott velem. Nem zavart a fájdalom, általában élveztem és csak erősebbnek éreztem magamat tőle… ha az éppen nem az életemet kockáztatta. Szerettem volna megfogni a kezét, hogy valamiféle reakciót adjak erre az egészre, de nem tudtam. Túl gyenge voltam hozzá, csak kívülről tűntem erősnek.
A dolgaim a földre hullottak. Még volt ott néhány üveg bájital, a pénztárcám, a nyaklánc, amit apám adott, de nem viseltem a támadás pillanatában. Egy könyv Izlandról és mellette még számos olyan dolog, ami csak számomra jelentett igazi értéket.
– Most lehet, hogy jófiúnak látsz. De Mariel hosszú ideig nem láthatott annak. A kiadómban nem véletlenül vannak üvegből a falak… féltett. Rajtam akarta tartani a szemét.
Jófiú? Még viccnek is rossz – gondoltam kissé gúnyosan és egy kicsit vigyorognom is kellett rajta. Nem tartottam különösebben annak, az én szememben egy erős ember volt, akinek valaki beadta, hogy gyenge.
– Nem érdekel, ha sok az ellenséged. És az sem, hogy a baj ott van, ahol te. Vállalom, már mondtam. Mert azt akarom, hogy a te bajod az enyém is legyen, a mienk, ahogy végül minden megoldás is. Ezt te is tudod, hiszen nem véletlenül hozzám jöttél.
A kezemet a kezére csúsztattam, ami a lábamon pihent. Finoman megszorítottam, majd el is engedtem. Hátra dőltem a kanapén ismét, a plafont bámultam és közben a vér mellett megéreztem Nat illatát. Eddig annyira kábult voltam, hogy talán fel sem fogtam az egészet… mármint, hogy tényleg ott ült mellettem. Rá volt szükségem, rá vágytam és ott volt, amikor kellett.
Az elkészült kötést néztem a karomon, ami szinte azonnal átnedvesedett. A vörös folt pedig egyre csak nőtt és nőtt. Kevés volt ez egy ilyen sebre, mégis jobban tartott a pólónál. Erős leszel! – biztattam magamat, de valójában nem a saját szenvedésem érdekelt. Éreztem, hogy Nat mennyire kötődik hozzám… és nem tudtam elképzelni sem, mit érezne, ha látnia kéne ennek a végét. Nem akartam, hogy lássa és én is még annyi mindent szerettem volna ebből a kapcsolatból kihozni. Címkék nélkül érezni azt, ami közöttünk van, élvezni azt a melegséget, amit csak ő tud adni.
– Óvatosan… – suttogtam, ahogy a keze megtalálta a kötényem zsebét.
A csomaggal a kezében értettem csak meg igazán, mennyire átlát rajtam. Tudta, hogy nem hagynék veszni egy ilyen fegyvert. Vonzanak a veszélyes dolgok. Talán azt is sejti, hogy emiatt ültem éppen mellette azon az éjszakán és nem az öcsém otthonában próbáltam meg segítségre lelni. Én már választottam. A kockázatos, nehéz utat, amit remélem együtt fogunk végig járni.
Egyszerű kés került ki a csomagból. Nem látszott különleges darabnak, ami csak még többet adott hozzá a veszélyességéhez. Félelmetes volt, mennyire egyszerű, mégis mennyire halálos képességet hordoz magában. Letaglózott ez az érzés, ahogy a fekete markolattól az ezüstösen csillogó hegyéig végig futtattam a tekintetemet rajta.
– Túl egyszerű megoldás volna – suttogtam, le sem véve a szememet róla. – Nem hagyta volna ilyen könnyen veszni a fegyverét, ha ez a megmenekülésem kulcsa.
A szavak csak úgy kicsúsztak a számból. Megint kicsit furcsa lett a hangom, elvesztette az erőt, amit a bájital lenyelése után szereztem. Közelebb hajoltam a késhez, habár azt is mozogni láttam a véres pólóval együtt. Szedd össze magadat! – érkezett az elhaló biztatás.
Még is a markolat után nyúltam. Finoman fontam köré az ujjaimat, a másikkal pedig Nat elé emeltem sorompót. Nem akartam, hogy megpróbáljon hozzá érni. Túl veszélyes volt és éppen elég volt a saját életemet veszélyeztetni. Nem érdekelt engem már a fájdalom, sem a vérzés, ami csak nem akart csillapodni. Azt akartam, hogy ő biztonságban legyen.
– Ez teljesen… – Megforgattam a kezemben a fegyvert. A pengén táncoló fények szépek voltak ugyan, de nem ez hallgattatott el ilyen hirtelen. Valamiféle vésetett pillantottam meg a pengén. Nem tudtam jól kivenni, mert minden betűből kettőt láttam, majd elmosódtak.
– Van raj...rajta e...egy... szöv...veg... Hi… hic… lo…cus… – iszonyatosan remegett a hangom. Az ajkaim kiszáradtak és közben a hányinger olyan erőt vett rajtam, hogy már alig volt erőm ellenállni. Az öklendezés rám tört és csak egy mélyebb lélegzetvétellel tudtam elnyomni magamban.

ELLIOT O'MARA

Vérrokonság

outfit

Furcsán meghitt volt. Legalábbis annak kellet volna lennie, az is lehetett volna. Ahogy Elliot a térdén pihenő kezet érinti. Nat pontosan tudta, hogy így kéne egymás mellett ülniük, elfogadva mindent, szeretve a másikat… De most még ez az érintés is kijózanító volt. A férfi hideg ujjai fenyegetően jelezték az idejük múlását, amit ő még mindig nem volt hajlandó elfogadni. Kezével kissé rászorított a férfi lábára, mintha csak jelezni akarná, hogy mindketten pontosan ott vannak, ahol lenniük kell, egymás mellett. És, hogy bármi is történik az elkövetkező pár percben vagy órában, ő akkor is végig mellette lesz. És fogja a kezét, ha kell, vagy öleli, amíg lehet.

Bár az, hogy megtalálta a pengét, néhány pillanatra felcsillantotta a reményét számára annak, hogy már a megoldás is közel van. De amikor kicsomagolva nem látott semmi különlegeset rajta a szíve megint összeszorult. És az apró kis reményfoszlány fölött ismét a pánik kezdte át venni a hatalmat. Nat igyekezett nem engedni neki és továbbra is ugyanúgy koncentrálni Elliotra és a probléma megtalálására, mintha valóban egyszerűnek és könnyűnek találná… Mégis most, a tehetetlensége közben, ismét azt érezte, kár, hogy ő nem egy Williamnek született, aki okos és ért mindenfajta átkokhoz. Vagy egy Meadowsnak, akik úgy gyógyítanak, mint senki más. Akkor nem kéne félnie és féltenie. Akkor gyors lenne és ügyes és nem kéne látnia azt, ahogy Elliot szenved…

- Egyszerű? – Kérdez vissza, mikor Elliot közelebb hajol a pengéhez és csak engedi, hogy a markolatnál fogva elhúzza az öléből. – Nem tudom ki támadott meg. De ha könnyen hátrahagyta a megoldást, akkor nem akart az életedre törni, csak figyelmeztetni valamire… Persze nem tudom ez mennyire logikus következtetés… - Hadarja el mondandójának végét, majd Elliot kezét kissé félretolva közelebb hajol a pengéhez, hátha észreveszi ő is azt, amitől Elliot egyszerűnek látja a megoldást. - Viszont, ha te már látod, mit kell tennünk, akkor örülnék, ha megosztanád velem. – Teszi még hozzá kissé siettetően, miközben kezével lenyúl egy vérelfogyásgátló főzetért, hogy kinyissa és Elliot felé tartsa azt. Biztos, ami biztos egy ilyen lé újbóli elfogyasztása szerinte nem árthat.

A pengén lévő vésetet csak akkor vette észre, amikor Elliot elkezdte felolvasni. Az aggodalom megint teljes erővel az ölébe zuhant, ahogy érezte és látta, hogy rosszabbul van. Nem akarta ezt. Erőt akart. És azt, hogy végre vége legyen ennek az egésznek. Mert már nem bírta… Szájában ott volt a kétségbeesés szárazsága és érezte, ahogy arcából kiszökik a vér, még az a kevéske is, ami valamennyire tartotta benne a lelket és a látszatot az elejétől kezdve. A szíve hangosakat, heveseket dobbant. Mindennél jobban félt. Szóval nem foglalkozott a penge rettentő fenyegetésével. Egyszerű mozdulattal húzta el Elliottól.
- Idd meg ezt! – Parancsolta, mert eszébe jutott, hogy a főzet még mindig a kezében van. És most, hogy kivette Elliot kezéből a pengét, kicsit határozottabban nyújtotta felé a bájitalt. Miközben szemét le se vette az apró kis tárgyról. Nagyon óvatosan bánt vele, de most nem tette le a pólójára, valamiért érezni akarta ő is, milyen tartani egy ilyen veszélyes, átkozott fegyvert. – Én nem értem mi van ide írva… Hic locus est ubi mors gaudet, succerere vitae. – Olvassa fel teljes egyszerűséggel a kis szöveget, amit Elliotnak nem sikerült. Bár az ő hangjában is ott volt az a félelemmel teli remegés, amit megpróbál nagyon is leplezni. Sajnálatára viszont nem értette a szöveget, csak néhány kifejezést értett latinul… Reménykedve fordult a másik férfi felé, hátha még utolsó erejével megfejtheti ezt, hogy aztán ő segíteni tudjon rajta. – Mit jelent?

[NATHANIEL FOREST]

[viselet]

NATHANIEL FOREST
1999. április

Éreztem, ahogy az erő elhagyja a testemet. Nem, nem a szédülés volt az igazán, ami jelezte volna… egyszerűen csak elképesztően fáradt voltam és a beszéd is egyre nehezebben esett. Láttam magam előtt a mondatot, ami a pengére volt írva, de képtelen lettem volna felolvasni a szavakat. Tudom, hogy köze van az egészhez… talán a sebhez is. A gondolataim erősek voltak, csupán a testem nem tudta tartani velük a lépést.
Nat kihúzta a kezemből a pengét. Óvatlannak látszott, mintha valójában fogalma sem volna róla, milyen veszélyes dolgoról van szó. Felém tartotta az újabb adag főzetet, de már nem volt erőm érte nyúlni. A fegyvert is csak az utolsó, kétségbeesett próbálkozás tartotta alig fél perce az ujjaim között. Valahogy úgy éreztem vége, nincs tovább… nincs értelme küzdeni és talán könnyebb volna elengednie, ha gyorsan történne. Már éppen elég sok vért veszítettem.
–  Idd meg ezt!
A szavai visszhangot vertek bennem. Erősek voltak, parancsolók, amire szükségem volt igazából. Tudtam: legalább azért harcolnom kell, ami még előttünk áll ebben az életben. Finoman emeltem fel a karomat.
A fiola a kezembe került. A folyadék úgy remegett benne, ahogy én teljes testemben reszkettem. Képtelen voltam az ajkaimhoz emelni, nem volt meg a szükséges erőm hozzá és szégyelltem magamat. Szégyelltem, hogy ilyennek kell mutatkoznom éppen előtte. Neki erős akartam lenni, olyan aki egyelő vele… mert valljuk be, ő sokkal inkább az, mint én valaha is voltam.
– Kérlek… olva…olvasd fel! – nyögtem ki.
A tekintetemet jelzés értékűen a fegyverre emeltem.
Láttam, ahogy megint óvatosabbra váltanak a mozdulatai. Végre felfogta mi is az, amit az ujjai között tart és bár nem tette le, úgy éreztem, nem lehet baj belőle többé. Talán kellett neki egy pillanat, hogy felfogja… átélje az érzést. Valahol ez hatalom, egy ilyen fegyver birtoklása, ugyanakkor felelősség is, ami most az ő kezében volt.
– Én nem értem mi van ide írva… Hic locus est ubi mors gaudet, succerere vitae.
Mély levegőt vettem a szavak hallattán. A szívverésem hirtelen felgyorsult, a szédülés még borzalmasabbá vált.
– Mit jelent? – kérdezte.
Nem tudtam rá válaszolni. A testem iszonyatos, elviselhetetlen remegésbe kezdett. Forgott velem az egész szoba, a hányingerem pedig végképp fojtogatóvá vált.  Az ujjaim közül kiesett az üveg és széttört a lábam előtt. Előre hajtottam a fejemet, a tenyereimbe temettem az arcomat.
Mély, hörgésszerű lett a légzésem… talán csak egyetlen pillanatra. Aztán megszűnt mindent, mintha egy színházi előadás ért volna véget. A függönyt pedig elhúzták. A szédülés megszűnt, a gondolataim a helyükre kerültek és az a csípős fájdalom is eltűnt, ami eddig kínzott. Csupán fáradtság, kimerültség, erőtlenség maradt a nyomán.
Élek. Ezzel a gondolattal dőltem hátra a kanapén. Ekkor éreztem csak meg mennyire puhák a párnái és milyen kényelmesen ülök… s csak abban a percben csapta meg az orromat igazán a vér szaga. Az érzékeim elkezdtek életre kelni, rendesen működni. És megértettem a legfontosabbat: Nat valószínűleg megmentette az életemet.
– E-ez a mondat volt a megoldás… – suttogtam, ahogy lehunytam a szememet. Finoman a kezemhez nyúltam, letéptem a kötést, ami már teljesen átázott a vértől. A bőrömhöz nyúltam, a vágás helyét kerestem… de csak azt a vörös nedvességet éreztem.
Sosem tudtam jól latinul. Közmondásokat, mondásokat, híresebb mondatokat ismertem, mint a legtöbb ember, vagy amit az utazásaim során ilyen-olyan okokból megtanultam. Ezt történetesen ismertem.
– E helyen örül a halál, mert az életet szolgálja… ezt jelenti. – Nyögtem ki nagy nehezen.

ELLIOT O'MARA

Vérrokonság

outfit

Remegve tette le a kést, csomagolta bele a pólójába és dobta a földre. Csak rontott a helyzeten. Minek is vette elő? Miért is olvasta fel… Sírt. Már nem tudta visszatartani a fojtogató könnyeit. Nem is akarta. Ha csak ennyi jutott nekik a boldogságból, akkor nem érdekelte, ha Elliot minden érzelmét látja, hiszen ő érte teszi, ő érte tette. Megpróbált segíteni. Ennyire futotta. A földre térdelt, egyenesen a férfi elé. Mindkét kezével fogta, érintette, ahol csak tudta, mert vele akart lenni, vele akart maradni. Nem volt benne biztos, hogy képes lesz őrület nélkül elengedni.

A teljes és leplezetlen kétségbeesésben érte őt a felismerés, hogy a férfi már nem remeg. És ő mégis érzi, mégis hallja, ahogy légzése egyenletesebb lesz, és mintha bőre is kissé melegebbé válna. Biztosabban érinti kezeivel, kutakodón tartja, miközben mégis engedi, hogy hátradőljön. Valahogy az egész, mintha megint reményt adna, bár azért félt, hogy ez is csak illúzió. Hogy a nyugalom csak egy kis csönd, a vihar előtt…
– E-ez a mondat volt a megoldás…
Hallotta, amit hallania kellett. Hallotta azt a pár szót, amire az elmúlt percekben annyira vágyott. És hirtelen el sem akarta hinni. Talán a lélegzete is elállt egy időre, olyan csendben és feszülten figyelt és várt. Aztán Elliot a kötéshez nyúlt, és letépve azt, Nat végre megbizonyosodhatott a felől, hogy ennek az egésznek tényleg vége.

Hatalmasat sóhajtott, miközben ajkai önfeledt mosolyra húzódtak. Arcát Elliot térdére fektette, miközben kezeit továbbra is a férfi combjain tartotta, mintha ölelné. Még nem kell elengednie, nem is akarja és nem is tudná. Nem kell búcsúzkodnia. Van még számukra idő. Nem tudni mennyi, hiszen Mariel halála óta bizonyos már semmiben sem volt, de akkor is van még idejük… És ez most megnyugtatta. Bár utolsó könnyeit hagyta végigcsordulni arcán, hogy valahol Elliot nadrágján érjenek el végpontjukra. De már nem volt szomorú. Sőt… Nagyon is boldog volt és bizakodó. Hiszen végre bele mert gondolni ő is abba, mennyit is jelentett az, hogy a férfi az ő segítségét akarta. És most jutott el igazán a tudatáig az is, amit a legelején hajtogatott… Csak látni akartalak… Most végre örülhetett ezeknek a szavaknak. És most végre a félelmét felváltotta a szeretni vágyás és a szeretve levés.

Pár percnek tűnt, de maga sem tudja mennyi lehetett, amíg csak pihentette fejét Elliot lábain. Kezével néha végigsimítva az eltűntetett heg helyén. Aztán felült, biztatóan a férfira mosolygott, majd kissé végignézett a szoba romjain. Tudta, hogy mindenképp el kell takarítania, mielőtt Ada felébred. Bár Elliotot kényelembe helyezni és még a mostaninál is nagyobb biztonságban tudni, elsődlegesebb feladat volt.
- Szerintem igyál meg még egy folyadékot. Sok vért vesztettél. – Jelentette ki halkan, miközben a pengét rejtő pólója felé nézett. – Azt pedig valahogyan semlegesítenünk kell. Vagy kinyomoznunk, ki és miért használta ellened. – Hirtelen megrázta a fejét és tekintetével Elliot tekintetét kereste. - Bár most nem ezzel akarok foglalkozni, hanem veled… Mondd meg, mire van szükséged. Mit adjak? Mit csináljak? Bármit kérhetsz, mert itt minden a tiéd is. Szeretném, hogyha egy kicsit itt maradnál, elrejtőznél, pihennél… De ha inkább elmennél, akkor is tudd, hogy az ajtóm előtted mindig nyitva áll.  

Köszönöm a játékot!