Castle On The Hill

*
zene:ES- Castle On The Hill

outfit


’ Öt érzékem de friss még,
csudáikat rávésték
sárgöröngyök és paloták,
- úgy lépj elém jelen világ:
most a csoda a mérték.'

~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~

Igazából semmi kedvem nem volt az áprilishoz. Valahogy nem mozgatott meg. Na jó talán csak az a tény hogy esetleg, de csakis esetleg egy fikarcnyival több szabadidőm van. Vagyis lesz. Ugye? Hát persze hogy nem. Mert szünet ide vagy oda, baromi sok pótolnivalóm akad, és persze nem a kellemes fajta. Hiába osztjuk be a húgommal a birtok irányításának dolgait és hiába intézzük felváltva a vele járó üzleti életet ott van az iskolai kötelesség is. Mázli hogy a kviddics most kicsit alább hagyott és Emily is békén hagy végre. Mindössze órákon szúr oda egyszer-egyszer, de ezt betudom a vizsgadrukknak. Mondjuk, akinek az anyja a Mandragórán elismert professzor ne csodálkozzon ha az elvárások az egeket verik. Node ezt persze nem rajtam kellene levezetnie... mindegy, tőle már ez is olyan természetes mint levegőt venni.
Igazság szerint Clemmel tölteném a szabadidőm jó részét, és valóban így is van. Csakhogy akkor is rám parancsol hogy készüljünk együtt a vizsgákra, amik időpontja mintha rohamcipőt vett volna és egy hippogriff szárnyaló sebességével száguld irányunkba. Igenis gyomorforgató belegondolni (pláne hogy esélyesen megbukom és akkor búcsút inthetek az összes nagyszabású tervemnek), de talán Clem ezért is erőszakolja ki a dolgot. A múltkor is a tengerpartra eső mezőn heverve többet néztem őt meg az ég és a víz találkozását mint a könyvek megsárgult fakó lapjait. Na de vesse rám az az utolsó követ, aki nem így tenne. Szóval mondhatni hogy a napok jól telnek és tartalmasan, de evidensen mindig többet akarna kihozni az ember az adott pillanatból, amit persze nem lehet. És miután ő még közel sem ecsetelte a dolgokat otthon (habár esélyesen már rég kiderült hisz az újságok lassan egy hónapja lehozták hogy velem jelent meg a színházi esten), így jó eséllyel egy morcos apukával találnám szembe magam. Még jó hogy nekem nem kell csak neki. Így hát a szünet maradék részét otthon tölti, ami kellően elcsigázottá tesz. Mindössze csak Elliot kastélynéző invitálása, amely egy halszálnyit kibillent a letargiából. És az sem a program remeksége miatt. Oké, persze jó dolog ez és megértem hogy számára fontos. Csakhogy láttam hatvanötmillió kastélyt már rövid emlékezetű életem alatt, szóval még egy? Minek? Node azért a kíváncsiság ott motoszkál bennem. Részben az elejtett aranyvérű apja miatt. És hogy ki is lehet az. A másik meg... hát megnézem az elégedett kis bilifejét, ahogy széles mozdulatokkal körbevezet. Esélyesen hasam fogom fogni a röhögéstől mert annyira abszurdan oda nem illőnek fog ő hatni benne.
Arcomon a széles vigyorral öltözöm fel és a hideg miatt még kabátot is veszek. Szeszélyes az időjárás, mintha csak a hangulatomat lenne hivatott tükrözni. Végigpillantok a tükörben magamon. A jól ismert kép vetül elém. Unottan fordulok el. Eltöprengek mennyire is jó ötlet menni, s tekintetem az éjjeliszekrényen pihenő könyvhalomra siklik. Ám mielőtt lebeszélhetném magam döntök. Egyetlen hangos durranás kíséretében tűnik el a szoba jól ismert világa hogy egy szaggató vibráló másodpercig mindent a sötétség fedjen. Aztán egyszer csak... megérzem a tomboló szelet az arcomon. A fülemet betölti a pukkanás hangja, ami a megérkezésemet kíséri. Érzem a sós permetet magam körül. Szinte súlyos a tengeri levegő, ám valamiért még ez is természetesnek hat itt. Körbepillantva pedig... kellően pazar látvány tárul a szemem elé. A víz kékje lassanként ér össze a horizont világosával s ott ahol összecsókolnak enyhe pára ül ki. Mondhatnám hogy festőien gyönyörű, de az enyhén giccsesnek hangzana. Inkább csak elrévedek egy pillanatig. Beszívom magamba a látképet és elraktározom. Most döbbenek rá ugyanis hogy Skócia ezen részén talán még sosem jártam. Sőt... amióta az eszem tudom (újra) biztosan nem.
A zödellő fű kontrasztja és bársonyosnak ható óriási terjedelme körbeöleli a vidéket. Már csak a távolban legelésző birkák hiányoznak.... A kastély pedig...
Egy rom? Cöh!
Elvigyorodom. O'Mara, kedves barátom....! Hát ez elég szánalmas...
- Kastély, mi?
Morgok magamba félhangosan miközben elindulok a szürkésbarnás kőhalom irányába a sárral és fűcsomókkal tarkított úton. Látszik hogy itt is esett az elmúlt napokban, noha most fátyolosan de tiszta az ég. Értem én hogy muglibiztos a terep, na de azért túlzásokba sem kellene esni. Hisz mi van itt? Pár öreg bútordarab? Végtére is egy tolvajként a kincseit csak nem itt őrzi.... habár, lehet még szembetalálkozom a csokornyakkendőmmel is. Hmmm.... de jó is lenne...!

[viselet]

1999. április

A tengeri szellő lágyan cirógatott végig az arcomon, majd erősebbre váltva összeborzolta a hajamat. A kastély előtt álltam. Egyelőre csak egy kupac kőnek látszott, amin nyomott hagyott a történelem vihara. Lenyűgöző volt, ahogy az ódon falmaradványok az ég felé törtek... még mindig nem értettem hogyan lehet mindez az enyém igazából.
Nem is érdemled te ezt meg, haver – magyarázott bennem a szokásos gonosz kis hang. A tekintetemet felfuttattam a kapu maradványain, alig vártam, hogy lássam a csodát. A zsebemben volt a kulcs, ami láthatóvá teszi azt, ami igazából az enyém s ezek a kopár falak tovatűnnek a semmibe.
Még mindig nem értem miért... – jött az újabb gondolat. Valóban így volt. Fogalmam sem volt, hogy apámnak miért jó ilyesmire költeni. Az én életem nem lesz se több, se kevesebb attól, hogy ezt a kastélyt nekem adta. Benne élni pedig végképp nem fogok, akármennyire elvarázsol a szépsége.
Valóban gyönyörű épületegyüttes volt. A szikla, ami benyúlt a tengerbe csak még impozánsabbá tette a látványt… nem illett hozzám. Túl sok volt, túl szép és túl skót a maga középkori bájával. Ráadásul számos különleges bűbáj védte a mugliktól és a varázslóktól. Az igazi épületet csupán az pillanthatta meg, aki a kulcson álló szavakat magában háromszor megismételte: „Per aspera ad astra.” Egy latin közmondás, olyan egyszerű és úgy illik rám. Göröngyös az út a csillagokig… Szép, biztató gondolat volt, biztosan apám találta ki, kifejezetten nekem.
A szél ismét feltámadt. Már azon voltam, hogy belépek Montrego nélkül az épületbe – hiszen jóval korábban érkeztem – és megmelegszem odabent, mikor végre valami történt. A hűvös szélben teljesen átfáztam, pont mint alig egy-két napja Nattal. Persze akkor nem volt szükség kandallóra, ami felmelegítsen, hiszen ott volt ő. Most hiányzott a forróság, ami belőle áradt.
A gondolataimból egy kis rántást ráncigált elő. A csuklómnál érezte meg a mozgást. Lepillantottam a pórázra, amit félig-meddig a karomra tekertem. A szemem sarkából láttam, ahogy megfeszül. Az az ostoba kutya volt nálam, amit még Cardiffban sikerült elfognom... képtelenség lett volna otthon hagyni Zeusszal. A kezdetektől fogva rivalizáltak, így hol az egyiket, hol a másik zártam el a télikertbe.
– Nyughass! – szóltam az állatra.
A távolban valami alak közeledett, a járása alapján Montregora tippeltem… és a túlzottan feltűnő öltözék is erről árulkodott. Feltettem a szemüvegemet, ami eddig ott lapult a zsebemben, hogy jobban megnézhessem magamnak. Szánalmas volt, hogy mennyire nem látok élesen, holott alig fél éve, még kutyabaja sem volt a szemeimnek. Az életemmel együtt a testem is változni kezdett. Alkalmazkodott a londoni mindennapokhoz. Már nem voltam akkora kalandor, mint régen... pedig vonzott még mindig a természet, a kincsek, a rejtélyek.
Visszafordultam az épület felé, arra várva, hogy mellém lépjen. Megpróbáltam némi komolyságot erőltetni az arcomra, mintha valóban ez a halom kő lenne a nagy látnivaló. Szeretek játszani és talán Montregoval a legjobban.
– Hogy tetszik? – kérdeztem, de közben a kutya ugatni kezdett. Ezzel lényegében elveszett a pillanat komolysága.
Az állat most már egyenesen Mathiast nézte. Úgy tűnt, mintha játszani szeretne vele ő is, csak egészen másképp, mint én. Finoman megrángattam a pórázt, jelezve, hogy maradjon nyugton. Ezúttal azonban nem hallgatott rám.
– Ne foglalkozz vele… – mondtam az állatra pillantva. – Ez csak egy újabb probléma, amit a nyakamba kellett vennem.

*
zene:ES- Castle On The Hill

outfit


’ Öt érzékem de friss még,
csudáikat rávésték
sárgöröngyök és paloták,
- úgy lépj elém jelen világ:
most a csoda a mérték.'

~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~

Lépteim egyre közelebb vittek a sziklaszirt éles peremekkel szegélyezett délceg alakjához. Letagadhatatlanul igazi hazai tájkép volt ez, ami szinte már unalmasnak is hathat annak aki itt éli le az életét. A vörös kabátos alak egyre közelebb kerül, akit nemrég szúrtam ki. Csakis O'Mara lehet, kétségem sincs felőle. Az azonban enyhén rossz névem veszem hogy ő még elbabrál valamivel így én baktathatok felé.
Pár méternyire tőle feltételezném, hogy a viszontlátás édes pillanata következik. Súlyos tévedés ez. Semmi helló vagy szia. Semmi előírt üdvözlés forma. Elmosolyodom ezen. Tipikus mi.
Azért udvariasságból biccentek egyet felé és a kérdésére eltöprengek. Pillantásom rá vetül, ahogy felteszi a kérdését és félig szarkasztikus humorral hangomban felkacagok. Erőteljesen de röviden.
- Igazán pazar! Ó, hát be kell vallanom, rögvest cserélnék veled! - gúnyolódom egy sort.
Igazából sejtem hogy is nézhet ki ha nem egy halom romnak van álcázva, de ehhez persze kell valami. Vagy ő oldja fel a bűbájt vagy nekem kellene a pálcámat előszednem hozzá. Vannak olyan bűbájok ahol elég csak a pálcához érni és máris inaktivizálódik a mugliriasztó védelem. Van olyan ahol csak suhintani kell vagy a megfelelő égtáj irányából pöccinteni. A bonyolultabbak persze már nagyobb tudást igényelnek. Vannak, melyek kifejezetten megbűvölt tárgyak segítségével semlegesíthetőek. Ez akkor elég nagy befürdés ha esetegesen az ilyesfajta varázstárgyat eltulajdonítja egy magát szakképzettnek nevezett egyén...
Érzem, hogy Elliot sem veszi ezt az egész kastélyosdit olyan komolyan. Ez részben meglepne, részben csalódottságot szülne bennem (mert hát mégis csak büszkének kellene lennie arra kicsoda is) és legutolsó sorban azért kicsit mégis feloldana. Tény, ami tény jó viszonyban váltunk el, de azóta... azóta nem hallottam felőle, ami lassan egy hónapja volt. Azóta átalakultak a dolgaim. Főleg Clemmel kapcsolatban. És azóta a húgommal egyenesen megromlott a viszonyom. Rossz ez. Rossz így. Pláne hogy fogalmam sincs kivel hányadán állok lassan már. Elliot pedig... hát az ominózus reggel óta nem tudtam hogy is viszonyul hozzám Vagy éppen én őhozzá. Ám ez... az imént történtek valamelyest választ ad a ki nem mondott magamban némán felörlő kérdésre.
Viszont időm nincs ezt alaposabban kivesézni, szimplán mert talajszintről erőteljesen figyelnek. Én pedig ösztönösen pillantok le a nyüszögésre ahol egy nagyobb méretű macska szemez velem. Csak azok a nagy denevérforma fülek és a halk vakkantás segít azonosítani a hamisítatlan tényt; ez bizony baromira nem egy macska.
– Ne foglalkozz vele… Ez csak egy újabb probléma, amit a nyakamba kellett vennem.
A hang tele van enyhe keserűséggel. Vagy csak én hallom ezt ki? Gyanakodva figyelem az állat után a mellettem állót.
- Öhm... nem is terveztem. Újabb probléma? Meg sem kérdem hogyan sikerült ezt elérned...
Valószínű történtek vele is dolgok, míg nem találkoztunk. Érdekelne merre járt és mégis hogyan tett szert erre a kis vakarcsra, de a büszkeségem nem engedi. Még nem.
- Amúgy elég kis aránytalan egy szőrgolyó ez...! Micsoda ő? Egy szarul elbájolt denevér?
Vigyorok, mert sejtem mi lehet a háttérben.
- Értem én hogy szeretted McGalinál az átváltoztatástant, de lehet először a talpaspoháron kellene gyakorolnod, mint az elsősök...!
Komoly ábrázatot erőltetek magamra. Nagyon igyekszem méltóságteljes és komoly feddést adni neki, mintha csak Minerva jelenne meg személyesen és a maga szúrós tekintetével és tekintélyével parancsolna az emberre. Persze mindez talán egy, esetleg két pillanatig tartható. Nem vagyok bolond, rossz színész voltam mindig is. Szóval csak hagyom hogy arckifejezésem felengedjen, miközben a szél újabb lökete ellenállok.
- Szóval csinos kis rom ez, O'Mara. Igazán otthonos. Apukának remek érzéke van hozzá. Nem is tudtam, hogy ennyire szereted a huzatos helyeket...
Kezeim zsebre vágom a kabátomban, miközben elbámulok balra. Épp látszik, ahogy a víz vad ostromot indít a feketésbarna kősziklák csipkésen éles határain. A fény aranylóan gurulva csillan meg a fehéres habokon és a kékesszürke víztömegen. Szép része ez Angliának... talán a legszebb....
Remélem, hogy az elejtett mondatom rejtett utalása célt ér. Ugyanis nem vagyok dilinyós hogy ne tudjam, nem ez a valódi kinézete, sem pedig fából hogy bírjam ezt a szutykos áprilisi időjárást...

[viselet]

1999. április

A kutya nyüszítve vonta magára Montrego figyelmét, vele együtt persze az enyémet is. Megfeszült az egész teste, az esetleges ténytől: talán játszhat végre valakivel. Tény, hogy nem szórakoztattam túl sokat az együtt töltött napok alatt, részben azért, mert nem volt otthon. Másrészt sosem vonzódtam különösebben a kutyaforma teremtményekhez. Nekem túl hangosak voltak mindig is. Nem tudtam ennyi figyelemmel adózni egy másik élőlénynek – habár erre az elmúlt néhány hónapban bizonyosan rácáfolt az élet.
– Öhm... nem is terveztem. Újabb probléma? Meg sem kérdem hogyan sikerült ezt elérned...
Ez a mondat döbbentett rá a tényre, hogy már egy hónapja nem láttam Montregot. Valahol éreztem a társaságának a hiányát, hiszen még mindig őt nevezhetem egyedül barátomnak s kissé szégyelltem is magam, amiért képtelen voltam egy épkézláb találkozót összehozni az elmúlt négy hétben… de annyi minden történt. Ott dolgozott bennem persze az érzés, hogy meg kéne neki ígérnem: sűrűbbre veszem a találkozóinkat, de akkor érkezett a folytatás.
–  Amúgy elég kis aránytalan egy szőrgolyó ez...! Micsoda ő? Egy szarul elbájolt denevér?
Csak sóhajtani tudtam. Igaza volt, semmiféleképpen nem mondható kutyának első ránézésre. A vakkantás már persze árulkodhatott volna neki, de ki tudja… talán azt is elfelejtette, hogy miféle állatok vannak a világon vagy legalábbis milyen hangot adnak ki. Amber szokott egy gyerekdalt énekelni erről, talán meg kéne tanítanom Montregonak. Gonosz vigyor futott át az arcomon.
– Értem én hogy szeretted McGalinál az átváltoztatástant, de lehet először a talpaspoháron kellene gyakorolnod, mint az elsősök...!
– Sajnálatos módon már akkor is így festett, mikor öhm… – köszörültem meg a torkomat. – megtaláltam. Egy táskában volt, amit semmiképpen nem adhattam vissza a tulajdonosának.
Talán felfogta, hogy egy munkáról beszélek.
– Történetesen kiváló voltam Átváltoztatástanból – mondtam és lehajoltam, hogy felemeljem az aprócska állatot. – Szóval, ha csak nem gondolod, hogy éppen most kéne megvitatni a roxforti teljesítményemet, akkor inkább menjünk be.
A karomban ugyanúgy ficergett és megpróbált Montrego felé törni, de hát, én vagyok az erősebb. Erősen tartottam, miközben a másik kezemmel kihúztam a kulcsot a zsebemből. Az öreg, kissé kopott példányon ott díszelegtek a cirádás betűk. A fényfelé kellett tartanom, mert még szemüvegben sem láttam tökéletesen. Apám utasítása ott csengett a fülemben: olvassam el magamban háromszor és máris előkerül a kastély.
– Szóval csinos kis rom ez, O'Mara. Igazán otthonos. Apukának remek érzéke van hozzá. Nem is tudtam, hogy ennyire szereted a huzatos helyeket...
Elvigyorodtam megint.
– Imádom őket, most azonban inkább bemennék a kandalló elé melegedni – mondtam és Montrego kezébe tukmáltam az állatot. Nem érdekelt, hogy tetszik-e neki vagy sem, most az ő dolga volt megfogni. – Jól áll a kezedben.
Hirtelen a vigyorom röhögésbe torkollott. Eszembe jutott a kép, ahogy Mathias fehér cipőjét bepiszkolta a kutyaszar… és ettől őszintén szólva a hasam is megfájdult. Próbáltam levegőhöz jutni, megnyugodni, mielőtt az arcom is sajogni kezd a túlzott jókedvtől. Aztán eszembe jutott. Montregonak nem ártana valaki, akiről gondoskodhat és persze nem egy nőre gondolok – bizonyára abból éppen elég fordul meg az ágyában. Ráadásul nekem sem jött volna rosszul, ha eggyel kevesebb gondoskodni való lenne az életemben.
Egyelőre félretettem a gondolatot és a kulcsra pillantottam. Per aspera ad astra… Per aspera ad astra… Per aspera ad astra… – ismételgettem magamban a latin szöveget. Hamarosan valamiféle recsegés ütötte meg a fülemet s ahogy felpillantottam, lassacskán kirajzolódott a vár falának folytatása. Egy hatalmas, bejárati kapuval találtuk magunkat szemben. Nehéz, fából készült példány volt, nagyobbacska rézkilinccsel ellátva. Még feljebb emeltem a tekintetemet. Egy-két tornyot innen is tökéletesen láthattunk, habár távolról még lenyűgözőbb lehetett volna az élmény.
Erős, masszív épület volt s cseppet sem illett hozzá.
– Elég jól fest ez a huzatos kastély, nem? – kérdeztem.
Közelebb léptem az ajtóhoz, erőteljesen nyomtam le a kilincset. Nehéz volt, alig tudtam belökni.
– Nem lehet egyszerű ide betörni az tuti… – mondtam vigyorogva, ahogy két erőlködés között benyomtam az egyik ajtószárnyat. Ennyi persze bőven elég volt ahhoz, hogy bejussunk.

*
zene:ES- Castle On The Hill

outfit


’ Öt érzékem de friss még,
csudáikat rávésték
sárgöröngyök és paloták,
- úgy lépj elém jelen világ:
most a csoda a mérték.'

~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~

– Sajnálatos módon már akkor is így festett, mikor öhm… megtaláltam. Egy táskában volt, amit semmiképpen nem adhattam vissza a tulajdonosának.
- Aha, hát persze...
Dörmögöm szórakozottan, hangomban a cinikusság egyértelműen kiérezhető. Nem mintha bírálni akarnám, nem akarom különösebben, de én azt hittem a múltkori után azért felhagy az ilyesfajta tevékenységekkel, hisz végtér is könyörgöm, van egy baszott nagy kastélya! Amit épp most készül bemutatni. Szóval valóban nem értem milyen elcseszett kedvtelése ez, hogy lépten-nyomon bajba sodorja magát, de hogy még egy ilyen kis szerencsétlenséget is összeszedjen... hát meg kell hagyni, baromi peches.
– Történetesen kiváló voltam Átváltoztatástanból. Szóval, ha csak nem gondolod, hogy éppen most kéne megvitatni a roxforti teljesítményemet, akkor inkább menjünk be.
Tekintetem immár nem őt firtatja, így nem veszem észre a mozdulatsorát. Mindössze vigyorogva készülnék egy csípős kontraválasszal, ami valahogy úgy hangzana, hogy mondjuk hiszem ha látom vagy valami ehhez kísértetiesen hasonló, de nem jutok el odáig, hogy a feltörekvő szándékot a valóság mezejébe ültessem bele. Egész egyszerűen ennek az az oka, hogy mire vigyorogva (az invitálásnak örülvén) Elliot felé fordulok, addigra egy jó adag barnás szürke szőrcsomó kerül a képem közvetlen közelébe.
A cukkolásomra érkezett válaszát immár nem is hallom, mert az orromat csiklandozó szőr és vele párosuló hamisítatlan kutyaszag (nem épp nem a kellemesebb fajta) kissé leköti a figyelmem és igyekszem elsősorban levegőt kapni. Aztán persze azon ténykedem hogy az állat minél távolabb kerüljön az arcomtól, ugyanis ellenállhatatlan késztetést érez hogy minden négyzetcentiméterét nyalva derítsen fel rajtam.
- Jézusisten! Merlinre! Meg annak a szaros alsógatyájára! Ez most feltétlen szükséges volt?
Elképedve nézek hogy a kutyára hol pedig Elliotra, totálisan lesokkoltan.
– Jól áll a kezedben.
A válasz egyértelműen igen, és a barátom röhögése egy szemforgatást idéz elő egy halk ciccegés kíséretében. Bahhh, sejthettem volna!
De ő már nem is figyel rám hanem a kezében lévő kulccsal babrál. Kissé hasonló az enyémhez, ami azóta is hiányzik és azóta is nála van mióta eltulajdonította, mindössze az övé látványosan kopottabb.
Mondanám hogy figyelném teljes odaadással, mit is csinál, de ez fatális hazugság lenne. Ugyanis a szőrmók a kezemben kalimpálva próbál helyezkedni hogy közelebb kerüljön... hozzám? Vagy a szabadsághoz? Fene tudja.
- Rettentő ronda kis csúfság vagy, tudod-e?
Emelem feljebb magam elé de legalább húsz centire az orromtól. Jobb a távolság biztos ami biztos. Ahogy pedig vakkant egyet egyértelműen elismerve a szavaimat és halk nyüszögésbe kezd, mintha csak kérlelne, hát elvigyorodom. Végtére is aranyos na, még a gnóm fülek ellenére is.
Közben a recsegéssel egybekötött feloldóbűbáj elvégzi a hatását, s immár nem a kietlen romok látványa terül el a látómezőben, hanem egy kellően impozáns szürkés barna kastély, jó nagy kapuval együtt. Látszik hogy nem mai darab, és a stílusjegyekből egy jó mágustörténész könnyű szerrel tudna következtetéseket levonni, de az evidensen nem én vagyok vagy leszek. Nekem szimplán nagy és relatíve szép, a maga ódon bájával, habár inkább emlékeztet a Roxfortra, ami mondjuk számomra annyira nem egy nagy pozitívum (lehet csak azért mert ott kell tengetnem az időm jelentős részét legnagyobb bánatomra). De azért tény, ami tény jól karbantartott első pillantásra, és igényesen szépen kidolgozott, pláne ami a díszítőelemként szolgáló stukkókat és oszlopokat jellemzi.
– Elég jól fest ez a huzatos kastély, nem?
Elliot kérdésére szándékosan cinikusan unott fejet próbálok vágni, de mindössze egy pillanatig sikerül, aztán azért vigyorgok.
- Hát igen, mondhatjuk így is...
Ahogy közelebb lép és kinyitja a halkan nyikorgó kaput elindulok utána.
– Nem lehet egyszerű ide betörni az tuti…
Halkan nevetek fel, miközben a bolhás dög jobb ötlet híján a kezem kezdi el nyalni. Annyira aprócska hogy a tenyeremben könnyen elfér és a súlya nem lehet több fél kilonál sem. Így hát inkább nevezném egy kisebb fajta macskának semmint valódi kutyának.
- Hát... azt hiszem te ezt is megoldottad - verem hátba fél kézzel miközben felemelem a tőle kölcsönkapott kabalát. - Igazán otthonos lesz neked vele itt... csak aztán el ne tévedjetek!
Viccelődöm és visszanyújtom felé, remélve hogy még azelőtt elveszi, hogy a kis mocsok kutyautánzat bele nem harap az ujjamba.

[viselet]

1999. április

Hosszú percekig tartott a hatása alatt az épület. Lenyűgöző volt, nagy és olyan szép, mintha egy könyv lapjain látná az ember. A robosztus, erős falak apára emlékeztetettek. Talán minden Rowle olyan, mint ő… van benne valami harciasság, fogalmam sincs. Kean első benyomásra inkább tűnt egy ostoba alaknak, apám után furcsa volt őt látni – de a féltestévreim után is. Valahogy nem láttam benne azt a tüzet, ami a többiekben lángolt.
A kapu halk nyikorgással tárult fel. Eddigre már kellő energiát fektettem a dologba. Az a kevés izom, ami a karomat borította azonnal meg is fájdult az erőlködéstől, de mit sem számított mindez. Belépve jobban érdekelt a tágas tér, ami körül több épület kapott helyet. Engem azonban a főépület foglalkoztatott. Ezt azonnal kiszúrhatta az ember.
– Igazán otthonos lesz neked vele itt... csak aztán el ne tévedjetek!
Vele? Összerezzentem. Hirtelen azt hittem Natról beszél, de aztán észbe kaptam: Montrego nem tudhatott a dologról, ráadásul még nekem is elképesztően friss volt az az élmény. Talán fel sem fogtam igazán az elmúlt napok eseményeit.
A kutyának nevezet törpe hirtelen túl közel került az arcomhoz. Nem reagáltam rá, nem nyúltam érte, egyszerűen csak tovább indultam a következő, robosztus ajtó felé.
– Nem fogok ideköltözni – válaszoltam teljes nyugalommal.
Sejtettem, hogy Montrego ezt nem érti meg. Mit várok olyantól, aki alapból ekkora helyen lakik? – futott át az agyamon a kérdés. Már régen nem zavart, hogy annyira más, mint én, hogy más körülmények között él… megszoktam a kettőnk között húzódó különbséget. Ezért csak egy vigyor futott át az arcomon.
Hamarosan elértünk a főépülethez. Az ajtaja magas volt és vastag, de éppen csak hozzáérintettem a kulcsot a kilincshez, az szinte magától tárult fel. Tetszett ez a trükk, ahogy a meleg is, ami bentről áradt… mintha csak valaki befűtött volna nekünk korábban. Apám tudott egyedül arról, hogy ma idekészülök, talán az ő műve volt.
A fáklyák megvilágították az előteret, ahonnan egy lépcső vezetett a felső szintre, illetve egy ajtó valamiféle másik helyiségbe. Nekem túl középkorias, szinte poros volt a hangulat. Nem volt meg az a kis tér, amit szeretek, amiben otthonosan mozgok. Ezt még belátni is nehéz volt, nemhogy minden sötét sarkot megfigyelni, nem leselkedik-e az emberre valami. Nem az én ízlésem volt, közel sem. Persze mindig is lenyűgöztek a kastélyok, de sosem éltem volna bennük… nem értem, miért pont ilyesmit ajándékozott nekem az apám.
– Itt fog porosodni… – hajtottam le a fejemet. A hangomon érződött a csalódottság, amiért apám ennyire másnak hisz engem. Ha nem így lenne, meg sem fordult volna a fejében az egész. Én azonban még az ő kedvéért sem tudok megváltozni, képtelen vagyok leküzdeni a bennem dolgozó dühöt, amivel szembe megyek mindenki akaratával és amivel mindennek az ellenkezőjét élvezem és teszem.
Nyeltem egyet és lenéztem a tenyeremben tartott kulcsra. Az írást figyeltem rajta… és akkor valami történt. Mintha egy sötét szobába számtalanszor kutattak volna az ujjaim kapcsoló után, hogy végre felkapcsoljam a lámpát… és ezúttal sikerült. Montrego kulcsa… – a gondolat hirtelen megoldásnak tűnt inkább, semmint ötletnek. Már annyi mindenre gondoltam, dehogy a kulcs maga volna a megoldás, arra sosem. Szerettem tovább gondolkodni a megfejtésen. Újra és újra végig gondolni, lehet-e bármiféle rejtett szöveg vagy jelkép rajta. A kutya vakkantása zavart meg.
Magamhoz tértem, mintha eddig egy másik helyen lettem volna.
– Nos, nézzünk körbe… – morogtam kissé kábultam.
Elindultam előre a nyitott ajtó felé. A lábaim szinte maguktól vittek, miközben próbáltam félretenni a kulcs gondolatát egy pillanatra. Nem úgy tűnt, mintha szabadulni bírnék az egésztől.
Hamarosan azonban a szemünk elé tárult a kandalló, a két fotel, a szőnyeg és egy csomó más felesleges bútordarab, amitől csak még ódonabbnak tűnt a hely. Az asztalon volt kávé és valami sütemény, ami egyáltalán nem látszott bizalomgerjesztőnek. Feszengve léptem át a helyiség küszöbét. A zsebembe rejtettem a kezeimet, összeszorítottam az ajkaimat… mintha sírás fojtogatna. Inkább volt valamiféle keserűség. Nem akarok megváltozni… semmilyen pénz nem tehet mássá.
– El akarok menni, most! – Remegő hangon mondtam ki a szavakat. Mathias felé fordultam. Talán láthatta rajtam, milyen kellemetlenül érzem magamat.

*
zene:ES- Castle On The Hill

outfit


’ Öt érzékem de friss még,
csudáikat rávésték
sárgöröngyök és paloták,
- úgy lépj elém jelen világ:
most a csoda a mérték.'

~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~

Elnézem Elliot erőlködését ami a kapunyitást illeti de segíteni nem tudok. Nem is akarok. Egyrészt a kutya miatt amivel tele van a kezem, mert kellően izgága egy kis dög, másrészt mert biztosan rosszul venné ki magát. Most viszont nem akarom már az elején elcseszni a hangulatot ha nem muszáj. és kivételes alkalom hogy kedvem sincs egyenesen az egóján átmasírozni de a hiúságát sem célom totálisan telibe találni. Így hát csak követem, egészen a belső épületegyüttesig ami a főépület. A melegség percek alatt átjár, ahogy beérünk és nem is bánom. Jó a kabát, kell is de azért a tengerparti szél itt sokkalta erősebb. Még a kőfalak menedéke mögül is hallani a süvítést.
Belül sem jobb a helyzet, mint kívülről. Vagyis mondhatjuk úgy amilyen a külcsín épp ugyanolyan a belbecs. Nem tudom ezek mennyire épültek anno sablonminta szerint vagy hogy mennyire kötelező jelleg az ilyen kastélyoknak az ősrégi ósdi bútorraktárra emlékeztető piszkos színvilággal megtűzdelt enteriőrt híven mutatni, de hát az van, ami van. Nem ártana egy női kéz, amelyik kissé átalakítja. Az adottságokon nem tud variálni mint a fekvés vagy a napsütés, bár ügyes bűbájokkal mindent lehet imitálni, de már ha a falak színvilága nem ez a kopottad fakó lenne több élet lehetne a dologban. Körbepislogok, miközben a kutya, melyet O'Mara arcába hiába nyomtam már fékezhetetlenül nem bír magával. Így hát nemes egyszerűséggel ledobom a földre. Halkan nyikkan egyet és megrázza magát , a póráz meg a kezembe marad. Felnéz rám én meg le rá. Néma beszélgetés veszi kezdetét, amolyan ki az erősebb szinten. Naná hogy nem én nyerek. Rögvest elkezdene kotorni az egyik belső szoba felé, miközben Elliot szavai ott zengenek körülöttem. Kissé túlzottan is melankolikusnak hat. Nem értem... hisz van egy egész kibaszott kastélya! Most mit picsog itt?
- Nem porosodna itt ha esetleg takarítanál néha napján...
Cukkolásom gondolom célt ér, legalább egy fintor erejéig. Tudnék még mit hozzáfűzni de nem teszem. Inkább csak figyelem őt, miközben a karomat rendszeres időközönként meg-megrántja a dög.
- Merlinre ez a kutya olyan akaratos, mint te!
Fakadok ki mikor már két lépés múlva újra morog mikor visszavonom a kiszemelt saroktól.
- Hogy hívod? - érdeklődöm unott képpel, miközben ő látványosan nem fgyel rám. Eltöprengek mit is láthat, tekintve hogy legalább öt lépéssel le vagyok maradva mögötte a kis csúfság végett.
– El akarok menni, most!
Úgy csattan fel hogy az meglep. Arcom kissé megnyúlik és bamba pislogásra futja tőlem.
- Hogy mi? De hát miért? Hisz még csak most jöttünk! - háborodok fel kissé megszeppenten. Az orrom fintorba szalad és teszek felé egyetlen tétova lépést magam után rántva a kutyát is.
- Mi a baj? Mit láttál?
Én innen ugyan semmi különlegeset nem érzékeltem. Maximuma  dohos enyhén áporodott levegőt, ami mindössze arra utal nem járt senki itt egy jó ideje vagy ha igen, akkor is elfelejtett szellőztetni.
- Csak nem lehet annyira szörnyű a látvány tolvajkám! Na had nézzem!
Rántok egy újabb erőteljeset a pórázon, mire a kölyök megadja magát és legalább annyit megtesz hogy nem ellentart hanem végre irányomba közeledik, én pedig Elliotéba. Célom nem más mint elérni őt és bepislogni a válla fölött a szobába hogy lássam mi akasztotta ki ennyire. Mert feltűnt a bánatos csukafeje és a lassan már-már könnybe lábadó szeme.
Szívből remélem hogy nem valami halálos fenyegetés, végtére is pálcát nem tudok rántani. A mellettem álló pedig legutóbb akkor volt ennyire ki, mikor dementort látott. De az egy másik kastély másik históriája volt. Persze egy unalmas nappali fogad, hasonlóan ósdi bútorokkal, ami hasonlóan fakítja az egész helyet ezzel is egységet képezve. Semmi extra.
- Nem értem... mi van? Ha nem tetszik átalakítod! - vonok vállat lazán. - Ha kell van egy jó dekoratőröm. A húgom igazán elemében van ha ilyenekről van szó.
Nem mintha tanácsos lenne őt összeereszteni O'Marával, de... áh... a jó szívem. Meg a találkozás a sírral. Hát igen...  

[viselet]

1999. április

Éreztem, hogy megremegnek a térdeim. Hiába hallottam meg Montrego kérdését – ami feltehetően a kutya nem létező nevére utalt – fel sem fogtam. Olyan volt, mintha zárt ajtók mögül hallanám a beszédet. Az érzés, hogy apám teljesen félreismert és megpróbált egy ilyen kastéllyal megörvendeztetni, talán közelebb édesgetni magához, őszintén mellbevágó volt. Addig, amíg nem álltam ott a kandallós szoba küszöbén, ez meg sem fordult a fejemben.
– Hogy mi? De hát miért? Hisz még csak most jöttünk!
Montrego arcán igazából láttam a meglepettséget, a hangjában pedig éreztem a háborgást. Egy lépést tett is felém, maga után rángatva a kutyát.
– Nem akarok itt lenni. – A kijelentés rövid volt. Lényegében a korábbi mondanivalóm foglalta magában. Nem akartam neki elmondnai, hogy milyen keserűség van bennem, akárhányszor az apámra gondolok. Szembesülés ez az egész azzal, mennyi mindent nem tud rólam… hogy soha nem volt igazán apa az életemben. Dean hiába is akart az lenni, képtelen lett volna megadni azt, amire szükségem volt.
Már indultam volna kifelé, de Montrego újra megszólalt: – Mi a baj? Mit láttál?
Csak megrántottam a vállamat, jelezve: Tök mindegy, csak húzzunk már innen. Azt hiszem, nem voltam elég meggyőző és nem csak azért, mert Montrego nem igazán mozdult meg, hanem mert folytatta a szövegelést.
– Csak nem lehet annyira szörnyű a látvány tolvajkám! Na had nézzem!
Mellettem nézett be a szobába. Bizonyára ő is látta a kandallót, a foteleket. A poros régi bútorok illettek ide, valahol tetszett is ez az egész. Igazán kastélyos volt és fenséges, én még sem éreztem magamat jól ezen a helyen. Nem volt meg az az érzés, hogy itt már talán ezer éve is éltek emberek és most csak az enyém. Nem volt rá semmi szükségem, hiszen én nem vagyok Rowle, nem tartozom ilyen helyekre. Nekem ott van a londoni lakásom a maga dohos, piszkos érzetével. Én oda tartoztam. Az voltam igazán én, akinek ott éreztem magam.
– Nem értem... mi van? Ha nem tetszik átalakítod! – Felé fordultam, ahogyan beszélni kezdett. Láttam, ahogy vállat ránt és értem, hogy nem érti az egészet. Hogy is érthetné meg éppen ő? – gondolkodtam el. Nem vártam soha Montregotól, hogy igazán együtt érezzen velem. Talán egy átalakított kastély neki maga volna a Kánaán, nekem viszont rideg, túl nagy.
– Ha kell van egy jó dekoratőröm. A húgom igazán elemében van ha ilyenekről van szó.
Sóhajtottam egyet.
Ezúttal nem azért, mert le akartam rázni magamról a témát. Egyszerűen eszembe jutott Blaire, az ami közöttünk történt és hogy nem sokszor bukkantam fel azóta az életében. Nyilván nem volt okos húzás, talán alaposan meg is sértettem ezzel… pedig nem akartam. Valójában csak minden felgyorsult, ott volt Esmé, aztán az újabb csalódás és most Nat.
– Nem a kinézetével van bajom – válaszoltam és végül beléptem a küszöbön.
Az egyik fotelhez sétáltam és leültem. Nem volt annyira poros, mint elsőre hittem. A kezembe vettem a kávét, ami a kis asztalon volt mellettünk. Most egy cseppet sem kívántam, csak jól esett az teljesen átfázott ujjaim között tartani a meleg csészét.
Mutattam Montregonak, hogy üljön le ő is.
– Sosem volt igazán apám… – vettem elő az őszinte hangomat. – A fickó, aki ezt a házat adta annak nevezi magát… de valójában csak január óta ismerem. Azelőtt annyit tudtam róla, hogy zsarolja az anyámat és valamiért engem akart megkaparintani. Azóta sem tudom, mi volt erre az oka. Ráadásul míg nem voltam a Királyságban végig tudta hol vagyok… haza akart csábítani a háború idején, de én nemet mondtam.
Keserű ízt éreztem a számban.
– Valójában hiába ismertem meg, ugyanannyi kérdésem van, mint régen. – Vontatottan beszéltem. – Nem akartam ezt így rád zúdítani… de nap, mint nap látom az öcsémet, akinek anya férje az apja – aki engem is nevelt. Nekik olyan egyértelmű, olyan közeli a kapcsolatuk… az én apám viszont valami más… van benne valami sötét, ami bennem is ott van…
Nyeltem egyet. Nem akartam tovább mondani. Bátortalanul pillantottam a csuklómon lévő szalagra, majd Mathiasra.
– Sajnálom, hogy ez elmondtam csak így.

*
zene:ES- Castle On The Hill

outfit


’ Öt érzékem de friss még,
csudáikat rávésték
sárgöröngyök és paloták,
- úgy lépj elém jelen világ:
most a csoda a mérték.'

~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~

Hiába Elliot minden szava, tudom hogy ezek csak mondvacsinált kifogások.
Hiszti. Színtiszta hiszti.
Nem sokat tudok az emberi természetről, pláne nem mélyre hatóan, de ez az egy volt az elsők között, amelyet megtanultam a húgomnál. A nők történetesen baromi hisztisek. Persze ezt ők sértésnek veszik ha kimondod (mert szerintük a lelkükbe taposol bele ami valójában csak a velős igazság és a tükört egyikük se szereti, amúgy meg inkább az egójukon gázolsz keresztül, de ez már igazán részletkérdés). Azért meglep, hogy Elliot méltánhíres O'Mara is ebbe az érzelmi vonulatszálba essen...! Hallatlan! Már értem ezt a csinos kis pofit! Tudtam én hogy becsapós! Nem elég nekem a pórázt állandóan rángató és nyávogó kis vakarcs, még ő is? Merlinre... mit tettem én hogy ezt érdemlem?
Igazából le is tojja nagy ívben amit kérdezek vagy amit mondok, mert teljesen bele van merülve a saját gondolatai, meg mellé az önsajnálatba. Figyelem ahogy bemegy és leül. A mozdulatot, amivel a kezébe szólít egy csészét, melyben feltehetőleg kávé van. A szaga minden esetre erről árulkodik.
Sosem voltam oda a kávéért. Azért követem őt magam után vonva a kutyának nevezett padlócirkáló szőrgolyót és lehuppanok az ezer meg egy éves kissé poros, de sokkalta dohosabb kanapéra, mely épp az övével szemben van. Anyaga egykor talán kék vagy zöld lehetett, de mára megfakult és kopottas. Az anyagon barázdákat vésett az idő.
Miután kénytelen vagyok fél kézzel a pórázt tartani így jobb ötlet híján a pálcám húzom elő és intek a kisasztalon lévő kancsó felé. Az szépen engedelmességre is hajlik, és az egyik közeli felfordított üres csészében önti felé lebegve a tartalmát. A gőzölgő fekete tea illata immár a kávé erős aromájával vegyül, érdekes összhangot alkotva. Csakúgy, mint ő meg én.
Némán hallgatom a szavait, noha alkalmasint felhorkantanék vagy közbeszúrnék megjegyzéseket. Lehetne épp epés, lehetne vicces vagy szarkasztikus, de valami mégis visszatart. Részben maguk a kijelentések s azok súlya. Durva tényközlés ez, olyasféle, amit átérzek. Vagyis át tudnék, ha meg lennének az emlékeim. Én sem voltam jóban az apámmal, sőt...
De legalább ismertem. Mondjuk fura, mert most még csak ezt sem mondanám. Jelen helyzetben ugyanis Elliot jobban ismeri a saját apját, mint én az enyémet...
Ami viszont még ezen felül is mellbe vágó, az a hangszíne. Valahogy túl fátyolos és túl érzelmes a tőle cseppet sem megszokott módon. Bizarr, mert ezt nem tudom hogy kellene kezelnem. Épp olyan, mint mikor egy lány sírni kezd. Bármelyik lehet, akár a húgom is. Ledermedve bámulok és azt se tudom mit tegyek vagy mondjak. Sokszor ilyen esetben csak bambán pislogok és esélyesen egy sült sügérnek is több hasznát vennék, mint nekem. A legutolsó, ámbár ez az ami rögtön feltűnik és visszatart, az a mélabú a szemében. Sosem láttam még semmiről ennyire élettelenül, ennyire siváran nyilatkozni. Ez már önmagában is szörnyű, de csak fokozza az egészet, hogy mindezt a saját apja idézi elő. Vele együtt meg a kastély. Így már megértem miért is akar olyan sietve távozni, ám így... hogy már ül, talán annyira mégsem.
- Nem értem miért sajnálod...! - vonom össze mogorván a szemöldököm elgondolkodva. - Végtére is, ezért vannak a barátok nem? Meghallgatják egymást, segítenek egymásnak...
Elakadok. Segíteni? Na igen, segíteni. No de mégis hogyan? És a még ettől is jobb kérdés, vajon akarja-e?
- Szóval ha a tanácsomat várod... hát rossz emberhez fordultál. Egyrészt, talán dereng hogy nem sokra emlékszem a múltamból... de még ha ez meg is lenne, akkor sem a legjobb személy vagyok a családi hagyományápolásban. Tudom hülyén hangzik és lehet hihetetlen, de sosem szerettem az apámat, állítólag. És ő sem minket. - itt a többes szám egyértelműen Blaire-re utal. - De ettől függetlenül úgy gondolom, felnőtt ember vagy. Ha nem akarod a kastélyt és a vele való kontaktust, add vissza. Ha viszont érdekel ki ő, és jobban meg akarod ismerni, tartsd meg. Csak rosszul venné ki magát, ha visszaadnád, még ha nincs is rá szükséged.
Eltűnődöm a saját szavaimon. Bonyolultak az emberek, de egy hiú aranyvérű így reagálna. Én biztos így reagálnék.
- Amúgy ha kipofozod remek kis hely lenne...
Körbepillantok a falakon és a bútorzaton. Lenne vele munka, szó se róla. Kellene jó pár okos és fortélyos bűbáj. Elkélne egy jó női kéz vagy egy igényes férfi, aki nem én vagyok. Szeretem a szépet, ez vitathatatlan tény, de a csipke függönyök választékába hamarabb belefullandék semhogy dűlőre jussak.
- Ha nem akarsz itt lakni csinálhatnál belőle szállodát!
Az üzletember vénám persze rögvest előtör. Így innen elnézve az eddigieket ideális hely lenne. Nyugodt idilli környezetet kialakítva remek kis virágzó bizniszt lehetne idekanyarítani. Csak akarás kérdése. A megélhetésére szánt összeget bőven fedezné a szobák bevételi összege, ha szerényebben akar élni, úgy, ahogy eddig is. Persze sejtem, hogy ötletem süket fülekre talál...
- Kár ezt az ódon madonnát eltékozolni és az idő vasfogának átengedni... - dörmögöm szomorkásan.

[viselet]

1999. április

Túlságosan átadtam magamat a gondolatoknak, amik a csalódáttság érzését váltották ki belőlem. Valamilyen szinten barátként tekintettem Mathiasra, mégis szégyelltem előtte azokat a dolgokat, amik állandóan gyötörtek. Tudtam, hogy a személyem nagyrészt egy vicc az ő szemében, de megmentette az életemet, sokmindenen mentünk át együtt. Ezért megtudtam neki nyílni.
Ostoba vagy, O’Mara… – harsogták a gondolataim, így hát szabadkozni kezdtem.
– Nem értem miért sajnálod...! Végtére is, ezért vannak a barátok nem? Meghallgatják egymást, segítenek egymásnak... – Érezhetően megakadt, engem azonban ez nem zavart. Megint belesüllyedtem a gondolataimba. Ezért vannak a barátok? – ismételtem meg magamban az imént elhangzott szavak tartalmát. Ha nem lettem volna éppen teljesen összetörve lelkileg, bizonyára elmosolyodom és örülök, hogy úgy gondol rám, ahogyan én őrá.
Hallgattam a rövid kis történetet és rájöttem: valahol mégis csak megvan bennünk a közös pont. Nem csak azért, mert mindketten elvesztettünk valami, én a jövőképemet – tizenhat éve a Roxfortban –, ő meg az emlékeit… de talán szülői téren sem vagyunk túl szerencsések.
Szerettem volna valami mondani rá, valami megnyugtató. Mindössze jelezni szerettem volna: én aztán megértem őt és meg is hallgatom, ha szüksége van rá. Azonban folytatta a mondadóját és nem akartam félbeszakítani.
– De ettől függetlenül úgy gondolom, felnőtt ember vagy. Ha nem akarod a kastélyt és a vele való kontaktust, add vissza. Ha viszont érdekel ki ő, és jobban meg akarod ismerni, tartsd meg. Csak rosszul venné ki magát, ha visszaadnád, még ha nincs is rá szükséged.
Valahogy egyszerűen hangzott ez az egész… de még sem volt ennyire az. Pont azért, mert bár a kastélyra nincs semmi szükségem és nem, nem akarok szállodát sem nyitni, ahogyan az később felmerült. Egész életemben arra vágytam, hogy apámat ismerjem és ő is engem… de ez a kastély a sikertelenségre utál. Tudom, hogy adni akart nekem valamit, megmutatni a szeretetét, de úgy is éreztem, mintha valaki másnak akarna látni.
– Bárcsak ilyen egyszerű lenne… – sóhajtottam fel.
–  Kár ezt az ódon madonnát eltékozolni és az idő vasfogának átengedni...
Micsoda költői fogalmazás. – A gúnyos gondolat hirtelen tört fel. Persze végül is igaza volt, itt ez a kastély… hülyeség lenne visszaadni vagy éppen hagyni porosodni és tovább roncsolódni. Túl tökéletes ahhoz, mintha pontosan beleillene ebbe a tájba és nem csupán egy emberek által emelt szörnyeteg volna. Nem rombolta le a természet szépségét, a kezdetektől fogva itt volt a helye.
– Nem terveztem szállodát nyitni, sem pedig ideköltözni… túl nagy ez a hely nekem és hát Nat hülyén nézne… – hirtelen haraptam el a mondatot.
Nem arra akartam utalni, hogy máris össze akarok költözni vele. Sokkal inkább arra, hogy nem tudom elképzelni őt egy ilyen helyen hosszabb távon… a kiadója az ő közege, az a modern, meglehetősen ronda épület. Illett oda, mint ez a kastély erre a darab sziklára, aminek a falát a tenger csapkodja. Miért gondolkodok ilyen baromságokon? – ráztam meg hirtelen a fejemet. Nem, nem tartunk még ott. Alig ismerjük egymást…
– Hagyjuk. – Nem akartam erről beszélni. Nem azért, mert szégyelltem, habár Montrego társaságában nyilván jobban járok, ha nem említem meg a jelenlegi kapcsolatfélémet… vagy szórakozásomat. Azok után, mennyire kiakadt miután az ágyában talált, lehet minden kapcsolatot megszakítana velem a hír hallattán, márpedig azt a kutyát neki kell hazavinnie és ezt nem kockáztatnám meg azzal, hogy máris elüldözzem.

*
zene:ES- Castle On The Hill

outfit


’ Öt érzékem de friss még,
csudáikat rávésték
sárgöröngyök és paloták,
- úgy lépj elém jelen világ:
most a csoda a mérték.'

~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~

Bárcsak ilyen egyszerű lenne? Hát pedig ilyen egyszerű! Minden olyan egyszerű, amennyire akarjuk. Vagyis... amennyire ténylegesen foglalkozunk vele. Elnézve Elliotot most ő nagyon bele akarja magát dagonyázni a bajába. Igazából lelke rajta, engem nem zavarna, ha nem épp itt ücsörögnék vele szembe. Szóval esélyesen elérkezhet az a pont, amikor jobb ha távozom? Végtére is akkor sem marad teljesen egyedül hisz a denevéreket megszégyenítő kutyahasonmás itt marad neki boldogításnak.
Azért mégis csak kiszakad belőlem sóhajjal a hely miatti sajnálatom. Antikságának bája azért megvan, még ha túlzottan nagy és túlzottan lelakott. Kellene pár nap mire rendbe hozzák, de persze erre talán sosem fog sor kerülni. Legalábbis Elliot megnyilvánulásából ez sül ki.
Ez azért meglep. Azt hittem jó ötlet, mert így a kecske is jól lakik és a káposzta is megmarad. Hisz így meg is tartja a kastélyt, haszna is lenne belőle... embereknek teremtene munkalehetőséget... csupa jó dolog. De nem foglalkozik ő ezekkel a dolgokkal, mint az jól látható. Inkább belesüpped a jól ismert és hű barátként köszönthető letargiába és...
Na várjunk csak?!
- Nat? Mégis ki a fene az a Nat?
Eddig ilyen névvel még nem találkoztam, pláne nem tőle. Érdeklődve szemlélem miközben van fél percem beleinni a teába. Üres, amit utálok. Csak Blaire szereti a keserű angolságot véresen komolyan megtesteítő nemzeti italt üresen.
- Bahh! Ez szörnyű! - fintorgok egy sort. - Van cukor?
Pillantásom rögtön az asztalkára siklik, és már nyúlnék is, mikor a póráz megrándul a kezembe. Még mázli hogy jók a reflexeim (nem véletlen vagyok a kviddicscsapatban), és nem borítom egyenesen magara, az ezeréves kanapéra vagy a foltos szőnyegre a nedűt. A csésze gőzölgő tartalma miatt sem lenne túl tanácsos. A nyelvem így is kissé megpörkölődött, de ez még kibírható. Inkább gyorsan le is rakom, mielőtt nagyobb galiba lenne. Halkan koppan a porcelán, ahogy a közöttünk lévő kis asztalkát éri, melynek felülete sima, de mély karcok éktelenítik.
- Az isten szerelmére kuty! Hagyd már abba! - fakadok ki zsémbes nyolcvanévesként morogva. Kissé még meg is rántom  a pórázt a másik immár szabad kezemmel ráfogva hogy közelebb vonva magamhoz a kis vergődőt hangsúlyosabb legyen a fenyítésem. - Komolyan ilyen kis vakarcsot még maga Merlin se...
...pipált!
Így fejezném be a zsörtölődést, de erre nincs módom, mert a kis radarfülű nyomban ugatni kezd. Összevonom a szemöldököm miközben gyanúsan méregetem...
- Mer... - és ugatás. - Hmmm, Merlin!
Újabb ugatás. Egyszerre kettő. A fekete gombszemek csillogva szegeződnek rám. Meglehet csak a szalon fényei tükröződnek benne olyan nagyon. Azért lelkes örömmel fordulok O'Mara felé.
- Hahhh! Nézd csak! Megvan a neve!
Vidoran közlöm a tényeket, mintha amúgy ő itt se lett volna és nem is látta volna a kettőnk közt lezajló iménti kis közjátékot.
- Igazán szívesen! Szóra sem érdemes.
Játszom el a szerényet, mintha itt hálálkodna, amiért nevet választottam, akarom mondani találtam a házikedvencének. Mondjuk vicces így jobban belegondolva. Te adod az állatnak a nevet vagy ő választja? Hát itt inkább talán az utóbbi. Mondjuk az is igaz, hogy van önnön akaratuk. Annak idején, Blaire elmondása szerint, Esthajnal, a lova sem akart sok mindenre engedelmeskedni. Elsőre a bepróbálkozott sokmindennel mire megtalálta az igazit, amire mind a ketten összhangba kerültek.
- Amúgy visszatérve, szóval mit akarsz akkor kezdeni ezzel?
Látványosan tárom szét a kezem és írok le egy ívet elengedve a kezemmel a pórázt. Így most már csak újra egybe tartom, szóval odamehet a törpe és elkezdheti Elliot cipője orrát nyalni, majd persze rágni.
- Hagyod porosodni?
Meg odaveszni?
Hangomba sajnálat vegyül. Innen sejtheti mennyire nem tetszik az ötlete. Mennyire fáj ez a lelkemnek, pedig... közöm nem sok van ahhoz, hogy mit is kezd a tulajdonával.

[viselet]

1999. április

Mégis ki a fene az a Nat? – ismételgettem magamban Montrego kérdését. Valószínűleg nem tudtam volna megválaszolni  a kérdést rendesen, de nem is terveztem annyit odalökni, hogy: Hát csak Nat… Csupán újabb kérdéseket szült volna és akkor ki kellett volna bökni, hogy igen, egy férfi van éppen képben annyi gyönyörű nő után, akik közel az egyik éppen Mathias húga – ezt szerencsére ő nem tudja.
– Bahh! Ez szörnyű! – A fintorból az arcán tudtam: a tea éppen jókor szólt bele a dologba. – Van cukor?
A pálcámat előrángattam a zsebemből és az asztalon található cukortartó felé böktem finoman. Éppen csak annyira mozdítottam meg a kezemet, hogy az finoman odacsusszanjon Montrego elé. Akkor azonban a kutya zavarta meg… amitől enyhén szólva groteszké vált a jelenet. Remekül meglesz a kis szörnyeteggel.
Így jobban megnézve az állatot, sem kutyára, de még csak denevérre sem hasonlított. Leginkább egy hatalmasra nőtt patkányra hasonlított, amit valaki nem rég rángatott ki a csatornából. Tökéletes lesz Montrego mellé… lesz kivel játszania, ha nem vagyok a közelében. Hatalmas vigyor ült ki a képemre. Le sem tudtam tagadni mennyire szórakortató a jelenet.
– Az isten szerelmére kuty! Hagyd már abba! – Közelebb húzta magához. – Komolyan ilyen kis vakarcsot még maga Merlin se...
A kutya hirtelen ugatni kezdett, amitől ösztönösen megmerevedtem. Riadtan bámultam a vakarcsra, akit az ülőhelyemről csak félig-meddig láthattam egyébként. Azt a kezemet, amiben nem volt csésze a fülemre szorítottam. Elképesztően sértő volt a hangja.
– Hallgattasd el most! – A hangom parancsoló, de túl gyenge volt, talán el sem jutott Montregoig. Ő ugyanis továbbra is a kutyát dajkálta, mintha az aztán valami nagy csodát tett volna a vakkantásával.
– Hahhh! Nézd csak! Megvan a neve!
Merlin? Na persze, ez olyan, mintha én nevezném magamat Góliátnak… A gúny csak úgy dolgozott bennem, de közben még mindig reszkettem az ugatás nyomán. Nem tudtam elfelejteni azt az éles kis hangot, mintha egy pillanattal később is bántotta volna a fülemet.
– Hát szerintem csak egy ronda kutya… – válaszoltam és kissé duzzogva letettem a csészémet. – Még egyet vakkant és mehet ki a szélbe.
– Igazán szívesen! Szóra sem érdemes.
– Még jó… – morogtam és a támlának dőltem.
Még egyszer körbe néztem a helyiségen. A tekintetem egy pillanatra a kandallóra tévedt. Kissé feszült voltam még mindig a korábbi gondolatmenet miatt az apámról, ráadásul a kutya ugatástól való félelem is még remegésre késztetett. A kandalló egy gyönyörű, faragott példány volt. A kövek, amikből építették mindenféle motívumokat, címereket ábrázoltak. Egyik sem hasonlított a Rowle családéra. Még erre is figyelt az öreg… – állapítottam meg.
– Amúgy visszatérve, szóval mit akarsz akkor kezdeni ezzel?
A kutya odasétált hozzám, a cipőmet szaglászta, majd a bokámat, ami enyhe pánikkal töltött el. Ösztönösen összehúzódtam, félve, hogy megint ugatni kezd. Eddig ilyet ugyanis nem tette, Montrego váltotta ki belőle az agresszivitást.
– Hagyod porosodni? – kérdezte sajnálkozó hangon.
– Nem akarom. – Elismertem a tényt. Nem volt mit tagadni rajta, egy részem meg akarta tartani, nagyon is… talán csak apám kedvéért. Egy tolvajnak semmi keresnivalója egy ilyen helyen, ha csak nem kifosztja éppen. A kis hangnak igaza volt, éreztem, sőt tudtam.
– De nem is lakhatok itt… – folytattam.
A kezemmel finoman odébb hessegettem a kutyát a lábamtól.
– A világ legbénább dolga lenne, ha beköltöznék egy kastélyba és közben azt hangoztatnám, milyen jó kis tolvaj vagyok – magyaráztam és akkor kiböktem azt, amit már az előbb is megpróbáltam eltitkolni. – És Nat nagyon nem illene ide. Hozzá az üveg meg a szögletes dolgok passzolnak.
A szám elé kaptam a kezemet. O’Mara az égszerelmére! – üvöltöttem magammal odabent.

*
zene:ES- Castle On The Hill

outfit


’ Öt érzékem de friss még,
csudáikat rávésték
sárgöröngyök és paloták,
- úgy lépj elém jelen világ:
most a csoda a mérték.'

~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~

Hallgattassam el most? Mintha egy csipogó plüssállat lenne mi, amit csak fel kellene szedni a földről és kikapcsolni. Vagy egy jól irányzott pálcalendítéssel megnémítani. Na jó, ez utóbbi valóban kivitelezhető lenne, habár elég barbár megoldásnak tartom. Mert az is lenne. Barbár. Kegyetlen. Akárcsak ha valakit sóbálvánnyá változtatunk és jót röhögve faképnél hagyjuk. Ettől már kulturáltabb megoldás ha lefegyverezed (ami elsős tananyag) és fegyvertelenül az útjára engeded. Minden esetre Elliot megnyilvánulásából egy bizton kiderül; mégpedig hogy nem bírja a hangzavart. Furcsa is hogy az a nagy óriásmacska, aki ott pöffeszkedett a múltkor a lakásában (ami akkora úgy egészében mint ez a szalon egymaga kábé) hogy jön ki a kis denevérfülűvel…  De hát ez legyen az ő problémája!
– Hát szerintem csak egy ronda kutya…
- Nem is rondaaaa! – horkantok fel ösztönösen, védelmezőn… de gyorsan el is hallgatok, mert rájövök, hogy semmi szükség rá. Mert de, kellően rondácska. Viszont egész aranyos, pláne ahogy Elliot lábszárát szaglássza éppen.
- Még egyet vakkant és mehet ki a szélbe.
Szívem szerint ciccegnék egyet, mert milyen kegyetlen húzás ez már? Oké, persze értem én hogy idegesítő, pláne a doromboló girhes dögök társasága után, nade ilyen kicsit kitenni abba a nagy szélbe, ami kint tombol? Ráadásul még a bundája se túl nagy. Hisz még kölyök!!!
Szinte várom a pillanatot, mikor ráül O’Mara cipőjére és jól telibe pisili, de legnagyobb sajnálatom ez eddig még elmarad. Ehhh…. kár!
- A világ legbénább dolga lenne, ha beköltöznék egy kastélyba és közben azt hangoztatnám, milyen jó kis tolvaj vagyok.
- Hmmm… hát ez vitathatatlan tény!
Nem tudok ellenkezni ezzel. Elég murisan festene, ahogy kóvályogna fel és alá egy szál kis selyemköntösben, ami szintén tutira lopott lenne. Lehetne rózsaszín miután valamelyik nőtől sikerült volna szerválnia. Hmmm, azért elképzelni elég muris lenne szó mi szó… és a fantáziás azért szabadon szárnyalhat. Így hát a széles vigyor indokolatlanul ül ki az arcomra és nem is leplezem azt. Valószínű fogalma sem lehet min is röhögök magamban, de jobb is ez így… még amennyire túlérzelmes jelenleg lehet szóba sem állna utána velem soha többet. Azt meg nem akarom mert végtére is még mindig nála van a kulcsom meg a csokornyakkendőm…
- És Nat nagyon nem illene ide. Hozzá az üveg meg a szögletes dolgok passzolnak.
- Ahaa… - bólintok immár újra visszatérve a valóságba és komorabb ábrázatot magamra erőltetve tűnődöm el. - … biztos jobban állna neki. Habár fogalmam sincs kicsoda is ő még mindig, de…. biztos a szép kockákat szereti, nem a csinos palotákat.
Haver lenne? Nem annak tűnik. A Nat viszont sanszosan férfinév… Mert férfinév. Épp ezért is furcsállom a dolgot. Nem tudtam hogy lenne lakótársa. Így már érthető hogy miért is szeret nem egyedül aludni. Azért fura hogy abba a pici lakásba ketten is elférnek. Lehet az a másik zárt ajtó egy újabb hálót rejtett? Azt hittem az a kamra vagy a fürdő…
Minden esetre vállat vonok. Ő tudja. Ha nem akar róla beszélni, én nem erőltetem. Clem után rájöttem, hogy jobb ha az emberek maguktól hozzák meg a döntést hogy kibökjék a dolgokat. Ha nincs rá megérve agyban az ember, csak nagyobb kínszenvedést okoz. Meglehet mindenkinek, de pláne az önnön lelkének. Elliot pedig… hát igaz hogy barát… de nem olyan mint Eric. Esélyesen én sem osztanák meg mindent úgy vele mint Lestrange-el. Nekünk másmilyen a kapcsolatunk. Nem jobb vagy rosszabb, csak… más. És ez jó, ez így van rendjén. Ez még nem azt jelenti hogy nem becsülném meg (mostmár) vagy nem értékelném a tehetségét (mostmár). De gondolom ő is így van ezzel. Mások többet tudnak az élete egyéb aspektusairól, amiről én nem és meglehet sosem fogok. Nem is baj, végtére is, majd kibukik belőle ha úgy érzi fontos hogy megossza velem. Inkább csak vigyorogva elnézem, ahogy a kutya beváltja a korábbi képzelgéseimet és meleg hálával pisili telibe Elliot cipőjét.

[viselet]

1999. április

Még mindig ott tartottam a szám előtt a kezemet. Nem akartam, hogy akár még egy kósza gondolat elhagyja az ajkaimat. Nem szerettem volna kikotyogni még Montregonak a történteket, habár egyre inkább úgy tűnt, hogy még a sors is ezt szeretné tőlem. Talán tényleg el kéne mondanom… – gondolkodtam el.
Nagy nehezen tereltem el a figyelmemet a gondolataimról. Megpróbálok Mathias szövegelésére koncentrálni, habár a rengeteg változás mellett, ami az elmúlt hetekben történt meglehetősen nehéz volt. Mostanában a leghétköznapibb dolgokra is nehézen csak úgy figyelni.
– Ahaa… – bólintott. – … biztos jobban állna neki. Habár fogalmam sincs kicsoda is ő még mindig, de…. biztos a szép kockákat szereti, nem a csinos palotákat.
Nos, ebben volt némi igazság. Bár Mathiasnak fogalma sem lehetett arról kicsoda az a Nat és hogy milyen ízléssel van valójában megáldva, az tény: a szögletes dolgokért odavan. Lényegében én is csak külső szemlélője voltam ennek a rideg, kissé túl modern ízlésnek, ami a Kalamáris Kiadóból áradt.
– Bevallom, történt némi változás a az életemben, mióta utoljára találkoztunk… – kezdtem.
Nem akartam hülyén hangzó bejelentéseket tenni, merthát valljuk be bután hangzana, ha mondjuk azt mondanám: „Esmével véget ért tényleg minden közöttünk és… összejöttem egy fickóval.” Nem éppen egy mindennapos tény, amit az ember csak úgy közöl. Ráadásul én sosem szerettem kiadni a titkaimat, még ha Montrego előtt látszólag felesleges is volt bármit elhallgatni.
– Egy új szakaszba ért az életem, mikor jött Nat… – kezdtem, habár ez is leginkább csak olyan összevisszabeszélésnek hatott. Talán kicsit én magam is úgy éreztem, nem találom a szavakat. Nyilván nem én vagyok Montrego első számú haverja, hülyeség lenne ilyesmiben reménykednem is. Merelen kívül nekem azonban csak ő van, senki más. Az öcsémet nem tudom a barátomnak nevezni, állandóan csak nyaggat és bár közeli a kapcsolatunk, nem szeretem, ha valaki túlzottan aggódik értem. Az aggódás néha ellehetetlenít, az emberek közé áll… Montrego látszólag nem érzett így velem kapcsolatban és valahol ezt értékeltem is.
Folytatni akartam a magyarázást, kissé rendezettebb gondolatokkal, mikor megéreztem a lábamnál azt a hülye szőrgombócot és valami furcsa hangot… Előre hajoltam és lepillantottam rá. Azonnal elöntött a düh és félrelökdöstem, de addigra már a cipőm átnedvesedett.
– Merlin rohadt… – Nem tudtam folytatni a káromkodást, mert a pisis denevérszerűség hirtelen megint ugatni kezdett. – Nem neked szóltam meg, te mocskos kis...!
A pálcámat kerestem. Hát ezért gyűlölöm a kutyákat… – morogtam magamban. Ez persze nem volt igaz, csak a düh váltotta ki. Az elmúlt napokban egészen megszoktam a jelenlétét, de még mindig ott volt bennem az érzés: szabadulni kell tőle.
– Ezt nem hiszem el… – dumáltam magamban kétségbeesetten, miközben az a szörnyeteg tovább folytatta a hangoskodást. Minden egyes ugatásra görcsösen rándultam össze és úgy éreztem, sérti a fülemet. Persze kívülről bizonyára vicces volt és én is szakadtam volna a röhögéstől, ha éppen nem gyűlölném az ilyen zajt.
– Merlinre, hallgattasd már el! – szóltam Montregora.
Szerencsére időközben előkerült a pálcám és egy könnyed mozdulattal a bűzös folyadék is eltűnt a lábamról. Kissé zihálva az indulatoktól dőltem hátra.

*
zene:ES- Castle On The Hill

outfit


’ Öt érzékem de friss még,
csudáikat rávésték
sárgöröngyök és paloták,
- úgy lépj elém jelen világ:
most a csoda a mérték.'

~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~

– Bevallom, történt némi változás a az életemben, mióta utoljára találkoztunk…
Felcsigázott érdeklődéssel csusszantam előrébb ültömben. Ritkaságszámba ment, ha valaki valamit őszintén bevallott. Pláne az én köreimben. Pláne manapság. Érdekelt mi is az, ami O’Mara kis titka lehet. Hogy mitől van ennyire kibukva, mert hogy az tutira nem az ódon családi kastély, az hétszentség. Evidensen sosem kérdeztem volna rá... sosem  voltam az a tolakodós fajta (főleg az amnéziám óta), de ez... ez az önként megadás, mert hát ezt nem lehet nagyon másnak venni.... hmm, na nos ez igazán piszkálta a fantáziámat. Szinte ittam minden szavát ami következett, és kínzóan lassúnak éreztem a beálló csöndet. Persze nem volt alaptalan a mozdulatsorom sem, egyrészt ezzel megerősítettem benne egy minimális testbeszéd eszközlésével hogy figyelek, és hogy igen, folytassa csak, míg másrészről impozánsabb kilátásom keletkezett látni Merlint, ahogy leakciózza őt a nagy önsajnálat közepette. Igazság szerint nem is tudom a helyzet melyik momentumát imádtam a legjobban. Talán a legvégére kerekedett ki az egész a leginkább.
Új szakaszba ért az élete? Ez azért...
Különös. Furcsa. Meglepő. Szokatlan fogalmazás.... Meglehetősen sokféleképp lehetne érteni. Szeretném ha kifejtené, de evidensen nincs rá mód, tekintve hogy egy elégedett vakkantást eszközölve a kutya Elliot lábát koszolja be. El kell fojtanom a szabályszerű hangos röhögésem, és igyekszem maximálisan sajnálkozó arcot vágni. Gondolom hogy kellően hülyén sikerülhet, mert úgy hiszem, nem sikerült elérni ezt teljesen.
– Merlinre, hallgattasd már el!
- Talán ha nem ismételgetnéd folyton-folyvást a nevét még menne is!
Akaratlanul is kissé nyersebben szúrok oda, bár a végére újra röhögni támad kedvem. Pláne elnézve Elliot arcát. A biztonság kedvéért a környékemre iszkoló kutyát felemelem az ölembe aki elégedetten pislog fel a nagy fekete gombszemeivel.
- Minek hoztad magaddal épp ide ha tudod hogy nem szobatiszta?
Milyen gazda az ilyen? Bahhhh! Nem is értem minek szenvedteti itt. Látványosan nem szívleli és kezdem menten sajnálni egyszerre mind a kettőt amiért megnyerték maguknak egymást. Merlinke orrának hideg érintése az ujjamon tereli ismét rá a figyelmemet, és ahogy lepillantok elégedetten fészkeli be magát az ölembe.
- Nem értem miért vagy ilyen ellenséges vele. Hisz csak kicsike... még sokat kell tanulnia. Meg amúgy is... mit csináljon? Nem nyávoghat! Hisz ő egy kutya...
Vagy valami olyasmi!
Kissé savanyúbb hangszínt ütök meg, de kivételesen csak kioktató stílusban és azt is csak rávezető nevelő célzattal. Nem mintha úgy amúgy én nagyon értenék a dologhoz. No de ez már másik téma.
- Szóval új életszakasz... - kezdem el enyhe torokköszörülést eszközölve az eredeti témát, amit a kis közjáték megzavart. - Kifejtenéd ezt bővebben?
Kíváncsi lennék úgy amúgy a részletekre. Másokéról, mint mondjuk Ericéről, így is pont elég sokat tudok....
Na nem mintha sokat tudnék Elliot szerelmi életéről és nem mintha nagyon akarnék is, de az úgy dereng, hogy a skóciai utunk során a padló közeli állapotban volt a romantikus énje. Lehet ez is hajtotta épp az én ágyamba. Uhhh, azt hiszem azt sose fogom tudni elfelejteni. Még öt exmemoriammal együtt se.
Ezen tűnődve pillantok le az ölemben csendesen de egyenletesen szuszakoló kis denevérfülűre, aki már édesdeden húzza a lóbőrt. Hát őt már nem érdekli ki is az a Nat és miért is tévedt a kockaimádatával Elliot új életszakaszába, bármit jelentsen is ez....