..hajnalfény..

zene:DS&Y- River Flows in You


’Eszembe jut most pár tétova halk dal
Eszembe jutnak a krétajelek
Rájuk sütött a falakon a hajnal
S nem tudta senki mit jelentenek'

~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~

A reggel álmatag ásítással köszönt be. Nem tudom mióta lehetek már ébren, fogalmam sincs mikor tértem igazán magamhoz. Melyik volt az a pillanat, mikor realizáltam, hogy a valóság nem az, mely álmomban kergetett? Nem az árnyképek sötétje, a fekete csuklyás szörny, mely tegnap megtámadott. Nem is az a szédítően szikrázó ló homályos alakja, mely elővillant. Mi miatt is? Ki miatt? Halványlila boszorkányfű kivonatom sincs. S mindez, ha nem lenne elég, magával hozza szédítő gyorsasággal az összes többi eseménysorozatot. O'Marát az ágyamban, a vele való verekedés képét, a kincsek eladására való próbálkozásunkat, az ivászattal egybekötött ebédet, majd végül a Lyanával való véletlen találkát. Létezhet véletlen? Nem hiszem. Túlontúl sok dolog vonzza be egymást hirtelenjében, melyeknek nem, vagy jócskán más időzónákban kellene megesniük az életemben. Mégsem ez történik, és újra meg újra bennem van a kérdés... mégis miért? Persze választ sem a sötéten ásító falak sem pedig a hold fénye nem ad, melyet apránként felvált a nap.
Eleinte lassan kúsznak meg az aranylóan csillogó fénysugarak, majd egyre több és több enyhén erősödve. A plafon bámulása jó volt, eddig kellően kielégített, ám tudom, haszontalan cselekvés, így hát szimplán csak elpillantok oldalra, hogy Clem bájosan alvó arcát szemlélhessem. Nyugodtsága nagy hatással van rám, valahol teljesen a hatása alá kerít, a felszínen mindenképp. Mosolyt csal arcomra a látványa, ahogy a barnás tincsek arca körül játszanak. Elnézem lágy vonásait, s a karja ívét, mely elhajlóan omlik a közöttünk lévő ágyrészre. Némán hallgatom halk, egyenletes szuszogását, mely az egyetlen zajforrás az enyém mellett a szobában. Nem tudom megállni, hogy ne simítsak szelíden végig a karján. Nem akarom felkelteni mindössze csak... kell a bizonyosság, hogy nem káprázik a szemem. Nem kerültem vissza valami marha nagy lélekzsigerlő álomba, és ez valóban az, aminek gondolom.
Arca megrezzen, nem tudom az érintésemre vagy amúgy is ráncba futnának össze a barázdák a homlokán, s végül szelíd mozgást eszközöl. Kisiklik bőre ujjam alól, és ahogy átfordul a másik oldalára immár a háta kecses ívét szemlélhetem, melyre a beköszönő nap fest aprócska fényfoltokat. Festőien szépnek hat így, és percekig csak nézem őt, majd végül rájövök, ez sem segít rajtam. Nem igazán. Nem úgy, ahogy kellene. Bármennyire is jó ez, és megérdemelné hogy ne tegyem amit tenni fogok, mégsem vagyok képes csak feküdni, és... elmélkedni. Így hát halk nesz kíséretében kászálódok ki az ágyból és hagyom őt ott. Első utam a fürdőbe vezet, mert kell egy alapos arcmosás. Csak remélem hogy a halkan csobogó víz nem veri fel álmából. Majd persze a szobából nyíló gardróbba sietve magamra rángatok egy nadrágot. Mindössze elég egy farmer, mert itt bent amúgy is meleg van és nincs kedvem több mindennel babrálni. A nyakkendős szekrény tetején lévő virágcsokorból kiveszek egy bolglárkát és kezemben megforgatva indulok vissza a szobába. A lány mély, egyenletes szuszogása a biztosíték, hogy mélyen alszik és nem kell tartanom semmitől. Mellé lépve szelíden végigsimítok rajta a virág fejével, majd leteszem mellé, oda, ahol nekem kellene lennem, de már csak a kihűlt helyemet találja, ha felkel.
Halkan húzom be magam után az ajtót, mely Clem nyugodt álmát őrzi immár helyettem. Az ólomsúllyal nehezedő kérdésekkel vállamon sietek le a lépcsőn. Egy darabig csak kóválygok a házban keresve a helyem. Kinézek a teraszra, ahol a reggeli szél kacéran végigsimítja a mellkasom és inkább beűz, semmint kint tart. Közben végig csak a dementortámadáson jár az eszem. Néha persze elkalandozok, hol Eric szavain, hol a húgomon, akin mostanában képtelenség kiigazodni, de valahogy újra meg újra visszatérnek a rémképek. Még így, hogy nyitva van a szemem is olyan valóságos... olyan intenzív az élmény. A félelem, a halál közelsége. Bele sem merek gondolni Elliot mit élhetett át a közvetlen környezetében annak a mocskos lénynek. Valahol épp emiatt nem is hibáztatom, hogy másnap ott találtam magam mellett. Habár tény, ami tény, a ma reggel sokkalta jobban alakult és alakulhatott volna ha nincs ez a tegnapi kaland. A nappaliban bámészkodva végül a fekete zongoráig jutok. Eszembe jutnak Blaire szavai, és bíztatása még karácsonykor. Akkor persze vonakodva tettem eleget a kérésének, végtére is... fogalmam sem volt, milyen voltam annak idején. Pláne hogy hogyan tudtam játszani? Esélyesen képtelennek éreztem megugrani az egykor volt önmagam szintjét, így hát.... nem is akartam. Persze a testvérem elfogultan odáig volt meg vissza. Már akkor is. Most mégis valahol érzem a késztetést, hogy felhajtsam a fedlapot és előtűnjenek a fehér és fekete billentyűk. Egy darabig csak nézem őket. Alakjukat, tökéletességüket, a kontrasztot, melyet képviselnek. Ujjaimmal végigisimítok az elefántcsontfehér hideg hangszeren, s végül halkan, nagyon halkan kezdek el játszani, hisz nem akarom felverni Clemet. Nem is tudom mi a kezdet, talán Mozart vagy Beethoven, de egyik dallam csap át szinte tudat nélkül a másikba, míg a lelkem háborogva folyamatosan ugyanazokra a kérdésekre próbál választ keresni a zene lendületével együtt. Hogy ott akkor mikor Elliot szemében majdnem kihunyt a fény... hogy tudtam megidézni azt a patrónust? És miért? Kinek az okán? Lyana jóvoltából, vagy Clem miatt? Mert mindössze annyi bizonyos, hogy nem a húgom volt, ki átsegített minket ezen. És ahogy a tegnap este képei villannak be fejembe, úgy a dallam is átvált vele együtt. Szinte nem is tudatosan, hanem sokkalta inkább ösztönből játszom, miközben felidézem őt a ruhában, a mosolyát tánc közben a csókját az ajtónál, ölelését a szobában... s talán ez az, ami segít elhitetnem magammal, hogy végtére is mindegy miért volt. Mindegy ki miatt is, mert csak az számít hogy ő itt volt és van is még. Velem.

’the sun will rise, with my name on your lips'

Felhúzott térdekkel gubbasztok egy csomónyi takarón, laposakat pislogok az ablak felé. A csak félig elhúzott függöny mögött tagadhatatlanul ott van a külvilág, pedig picit úgy érzem magam, mintha az eddig ismert világ ellenében én most egy másikba csöppentem volna. Nem kimondottan csábít a lehetősége annak, hogy visszatérjek oda, ahonnan jöttem, pedig a reggel első fényeivel csak még egyértelműbben tudom, hogy ez bizony elkerülhetetlen. Álmos ásítással dörzsölöm a szemeimet, macskásan nyújtózkodom. Nem is tudok visszaemlékezni a tegnap este azon pillanatára, hogy próbálok elaludni – valószínűleg azért, mert egyik percről a másikra ragadott el magával az álom. Nem mintha ez különösebben meglepő lenne. Utólag inkább csak azon csodálkozom, hogy nem dőltem ki sokkal, sokkal korábban. De igazából erre esélyem sem volt. A gondolat valami idióta mosolyt akar csalni az arcomra, összepréselem az ajkaiamat, hogy esélye se legyen kiteljesedni, pedig most aztán nem lát senki.
Senki bizony. Mégis úgy pillantok hátra a vállam felett, az ágy üres túloldalára, mintha ne tudnám pontosan, hogy Mathias nincs ott, ahol lennie kellene. Vagy hát… ahol reméltem, hogy lesz, amikor felkelek, de a helyén egyetlen szál virágot találok, ami kedves, de azért nagyon nem ugyanaz.

Kicsit furcsán érzékelem az időt még mindig, nem tudnám megmondani, mióta vagyok ébren, mikor volt az a pillanat, amikor álommorzsás szemeimet arra nyitottam, hogy egyedül szuszogok a majdnem fejbúbomig húzott takaró alatt, és mikor sikerült rávennem magam arra, hogy megtörve a még mindig álomszerű, valahogy a tegnapba nyúló percet ténylegesen rávegyem magam az ébredésre. Azóta csak kicsit különös hangulatban szemlélem a környezetemet, aminek tegnap nem sok figyelmet szenteltem, és természetesen azon merengek, hogy talán jó lett volna odafigyelni Mathiasra, amikor tegnap körbevezetett. Hát, most már igazán mindegy… azért remélem, valahol itt bújkál, vagy nagyon gyors változás fog beállni a szív- és kedélyállapotomban.
A ruháink arcpirítóan rendetlen kupacban meredeznek a szoba közepén, és bár szeretnék nem ilyen gyakorlatias dolgokkal foglalkozni, valahol vicces, valahol kellemetlen felismerésként ér, hogy jobb híján kénytelen leszek előbb-utóbb visszabújni a méltatlan sorsra jutott estélyi ruhába, mert valamiben mégis csak el kell jutnom oda, ahol a többi  holmim vár. Hát… ezt a hibát sem követem el még egyszer, hogy nem egy feneketlenre bűvölt táskával indulok el otthonról, ha Mathiasról van szó, amiben megtalálni mindent, amire ilyenkor egy lánynak szüksége lehet… köztük valamire, amit mondjuk magára kaphat, ha kikászálódik a takarók halmából.

Azért persze az sem rossz opció, ha legalább az emberrel ott van a pálcája, és hát valamirevaló boszorkány annak mindig talál helyet, úgyhogy némileg meg van mentve a helyzet. Két pálcaintéssel könnyen helyrepofozom magam annyira, hogy szalonképes frissességet újítsak be, és felkössem a kuszán meredező hajamat. Az öltözködés azért ennél egy kicsit bonyolultabb dolog, hát csak kihámozom magamnak a halomból Mathias ingjét, amibe beleférek vagy kétszer, de legalább érezni rajta az illatát, és ez kárpótol azért, hogy mikor is lett az életem egy ilyen nagy kövér klisé, hogy le lehet venni a lábamról egy szép ruhával, egy szép estével, egy virággal, aztán máris valaki másnak a lakásán, valaki másnak az ingjében merészkedek ki a lépcső tetejére.
Aha. Jó lett volna figyelni, amikor Mathias tegnap körbevezetett.
De legalább zene üti meg a fülemet, és bár egy kicsit félek, hogy időközben valaki más is érkezett ide, jobb híján azonban nem tudok másfelé indulni, mint oda, ahol valami életet sejtek. (Azt leszámítva, hogy záros határidőn belül muszáj lesz sajnos haza indulnom…) Csak kicsit kanyargok jobbra-balra feleslegesen, mire rálelek a megfelelő helyiségre, akkor azonban hirtelen meg is torpanok az ajtóban, mintha nem lenne semmi jogom arra, hogy megzavarjam a zongoránál ülő fiút, pedig legszívesebben azonnal odaszaladnék, és a nyakába ugranék. Valahogy most ez mégis olyan illetlennek tűnik, mintha a falakról visszapattanó zenével együtt ott vibrálna valami kis szomorúság is, amitől végigszalad a lábaimon a hideg, és különben is... a reggeli fényben mindig minden más egy kicsit, mint az éjszaka delejes sötétjében.

zene:DS&Y- River Flows in You


’Eszembe jut most pár tétova halk dal
Eszembe jutnak a krétajelek
Rájuk sütött a falakon a hajnal
S nem tudta senki mit jelentenek'

~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~

Valahogy minden egyszerre alakul át. Bennem és körülöttem. Meglehet a zene hatása. Nem véletlen tanultam már állítólag kicsi korom óta, nemcsak én, de a húgom is. Mondhatni ez amolyan előírás nálunk, de anyám különösen ragaszkodott is hozzá. Szerinte ezzel teljesebb az ember, több. Olyan mintha egy másik nyelvet tudnál, melyet szinte senki nem ért, de te a maga tökéletességével képes vagy megfejteni. Képes vagy érzelmeket kifejezni vagy kiírni magadból. Mindig is azt hittem, mikor Blaire mindezt a maszlagnak tűnő szöveget ecsetelte, hogy valami ostoba hülyeség. Hozzáteszem ő sosem emlékezett anyánkra és mindezt rendszerint tőlem (?) és apánktól hallotta, oly gyakorisággal hogy megszámolni sem tudta. Fura visszahallani ugyanezeket tőle, habár valószínű a zongoraleckék közben elszenvedett körmösök megedzették és azóta meg is szépítették az emlékeket. Nekem nem, mert egyszersmind elvesztek a többivel együtt. Szóval erről ennyit.
Habár, tény és való, van ebben az egészben valami. Valami könnyed és valami légies. Valahogy segít túllendülni a lelkemben mardosó végtelen kérdőjeleken és segít abban is hogy megnyugodjak. Lehet csak átmenetileg és lehet csak pillanatokig idillien, de mégis csak segít. Szóval meg kell hagyni, összességében mégsem akkora nagy maszlag ez az egész, mint gondoltam.
Mikor a dallam vége felé érek, melyet talán már szinte én komponálok, érzem a pillantást magamon. Nem sokszor fordult elő velem hogy valaki, példának okáért a húgom sokáig fixírozzon, de alkalomadtán mikor megtette mindig panaszkodott mennyire jól ki tudom szúrni. S most is, hamarabb érzem meg, főleg a bőrömön. Egyszerre kezd el bizseregni a tarkóm és fut felfelé az érzés a fülemhez hogy végül a orromnál hagyjon alább. Csakis egyetlen személy lehet az, aki megtisztel a társaságával, mert mára mindenkit elküldtem. Hogy miért? Magam sem tudom. Eleinte alapvetően is magányos éjszakát terveztem, közel sem kalkuláltam bele a lehetőséget Clemmel amely végül megadatott, de jobb is így minden téren. Nehezen de mégis csak ellenállok, hogy megszakítsam a játékot. Nem szeretem a közönséget, még akkor sem ha az csak egyetlen valakiből áll. No de az a valaki nem akárki.
Ettől függetlenül az utolsó taktusok lágy vonulatát kicsalom a hangszerből és mikor már vége, a néma üresség visszahangzik a csendben. A kezem megáll egy pillanattal tovább a billentyűkön majd megemelve szelíden a zongora felett. Valamiért ez még nagyobb letargiával tölt el, a kietlennek ható némaság, mint előtte, de ezzel is talán az idegességem igyekszem palástolni. Mert így, hogy nincs már semmi, ami lekössön szembe kell néznem. Mégpedig vele.
Lassan fordulok meg, azon törve fejem, mit is mondhatnék neki. Mi lenne illendő és mi a helyénvaló. Mit is szabadna és mit is kellene? De a legfőképpen mit is akar ő? Vagy akár én? Mit lehet azután, ami tegnap vagy ma hajnalban esett meg?
Igazság szerint ötletem sincs. Hiányzik ilyen téren az a fajta rutin, amit magaménak tudhattam egykor. Hiányzik az a fajta magabiztosság, amivel mindezt kezeltem mert gondolom hogy kezeltem. Végtére is, eléggé sok pletykamorzsa jutott el hozzám ahhoz, hogy biztosra vegyen nem ő volt az első az életemben márhogy korábban.
De jelenleg valahogy mégis csak az elsővé lépett elő, a maga egyszerűségével. Nem mintha ezt úgy amúgy bánnám, tényleg nem. Csak... hát... jó kérdés hogy akkor mi is legyen. Szabadkozni nem fogok és nem is akarok azért, mert nem bírtam tovább feküdni. És ezt sejtheti hogy nem ellene tettem és nem ő a valódi oka.
Számtalan lehetőségem lenne, de rendszerint egyikkel sem tudok élni. Mindet elvetem valami oknál fogva. Mindben hibát találok és mind olyan... semmilyen. Így hát maradok az egyetlen dolognál, ami legalább valamennyire tényleg természetes és valamennyire tényleg szívből jön; hogy amint rá emelem a tekintetem elmosolyodom. Kezem leejtem az ölembe, miközben figyelem őt. Az egész ráadásul zsigerből jön, ahogy konstatálom, hogy az én ingem van rajta mely a combja közepéig érve takarja, de hosszú kecses lábai szabadon érintkeznek a levegővel újabb löketet adva a zabolázatlan fantáziámnak.
- Mégis mióta állsz ott?
Hülye kérdés, mert pontosan tudom a választ. Habár, meglehet tévedek. Végtére is én is emberből vagyok, mégpedig a tapasztalatlanabb fajtából.
- Jól aludtál? Ugye nem keltettelek fel?
Aggódó hangszínem természetesen cseng, mert valóban esélyt látok arra, hogy miattam szakadt meg a békés álma. Pedig tényleg nem akartam megzavarni, még akkor sem, ha így utólag most talán túl hangosnak is tűnik az egész. Mindössze csak a kezem nyújtom sután felé, kissé félszegen invitálva be őt, hogy ne az ajtóban ácsorogjon.

[- Fogalmam sincs –]

’the sun will rise, with my name on your lips'

Kicsit olyan, mintha meglesném, pedig egyébként nem is ezért torpanok meg, és támaszkodok neki az ajtófélfának. Már csak azért sem, mert ettől a helyzettől kicsit zavarban is vagyok, ami mondjuk nem nagy újdonság, tekintetbe véve, hogy egy bizonyos szinten sokszor vagyok zavarban körülötte, még akkor is, ha már nem annyira, mint korábban, és általában már nem is annyira látványosan. Valahogy mégis része ez a szemernyi kis gyomorgörcs annak, hogy vele vagyok, és már egészen hozzászoktam. Van benne valami ismerősen megnyugtató, annak ellenére, hogy ez többnyire azért mégis negatív érzés, legalábbis a legtöbben ezt mondanák rá, én viszont tudom, hogy ez valahol jót jelent kettőnkre nézve. Nem igazán tudom elképzelni, milyen lenne az, ha már egy kicsit sem tudna zavarba hozni. Az kicsit olyan lenne, mintha már hidegen hagyna. De ennyire még sosem éreztem ennek ellenkezőjét, és amíg csendben várom, hogy vajon meddig játszik még, azon tűnődöm, hogy vajon most, a tegnap este fényében… meg fog-e változni köztünk bármi is. Talán már meg is változott, mert ez meglehet, elkerülhetetlen, de vajon milyen igazából ez a változás? Jobb szeretnék ezzel most azonnal tisztában lenni, de sajnos ez nem így működik, ki kell várnom, amíg folyik az idő a maga szokásos medrében – gyorsan, amikor azt kívánod, bár lassabban menne, és vánszorog, amikor szeretnél valamin túlesni –, és kiderül a válasz majd magától is. Na de mikor?

A várakozás kibírhatatlansága ellenére azért azt is remélem, hogy nem most. Mert bár reméltem, hogy csak az első hangok tűnnek szolidan melankolikusnak, de a hetedik érzékem csak nem akar becsapni, és egészen az utolsó leütött hangjegyig az az érzésem van, hogy voltaképpen nem jókedvében ücsörög itt, amitől én is szomorú leszek. Vagy meglehet, csak a zene az. Akárhogy is, remélem, hogy ennek nincs köze hozzánk, vagy a tegnap estéhez, vagy akár a személyemhez… azzal nem hiszem, hogy most meg tudnék birkózni.
Öntudatlanul tördelem kicsit az ujjaimat, és továbbra sem nagyon érzékelem azt a bizonyos időt, ami pedig most már biztos, hogy csordogál a saját medrében. Valamikor tényleg elcsendül az az utolsó hangjegy is, és valamikor tényleg megmozdul, amikor már azt hihetném, hogy nem vett észre, hogy legyen oka felnézni. De aztán amikor megteszi, meg sem lepődik, úgyhogy úgy gondolom, eddig is tudta, hogy itt vagyok.

Szórakozottan viszonzom a mosolyát, és már majdnem azt mondom, hogy „csak pár perce”. Aztán rájövök, hogy nem vagyok benne biztos, hogy ez igaz. Lehet, hogy igen. Lehet, hogy nem. Kicsit ezen meg is lepődök, aprócska ó-t formálnak az ajkaim, és kis tétovasággal rázom meg a fejem - Fogalmam sincs – mondom aztán a valóságnak megfelelően, és szinte ugyanakkor indulok meg hozzá, amikor ő kinyújtja felém a kezét, és ez megint csak megmosolyogtat. Ujjaim az ujjai után nyúlnak, és bár mellé fészkelhetném magam, a zongora előtti puffra, végül arra ragadtatom magam, hogy az ölébe huppanjak le, a kezét kettőnk közé húzva, szabad kezemet óvatosan a válla köré fonva. Nem mintha rákérdeznék, de azért remélem, nincs ellenére a dolog, mert nekem jól esik a közelében lenni, ha már az ébredést elorozta előlem.
- Dehogy, nem keltettél fel. És jól aludtam – mondom mosolyogva, és most, jó pár perccel az ébredés után, mintha rémlene, hogy egy kicsikét megébredtem valamikor, arra, hogy megmozdul, hozzám ér, de talán csak képzeltem. Vagy álmodtam. Bármelyik lehet. Pontosan négy szívdobbanásnyi időre elnémulok, éber tekintettel figyelem, szórakozottan konstatálom, hogy kicsit mókásak vagyunk, ő csak nadrágot húzott, én meg csak inget, mintha csak együtt adnánk ki egy egészet. Végül pedig könnyedén, súlytalanul gördül le ajkamról a kérdés - Jól vagy?

zene:DS&Y- River Flows in You


’Eszembe jut most pár tétova halk dal
Eszembe jutnak a krétajelek
Rájuk sütött a falakon a hajnal
S nem tudta senki mit jelentenek'

~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~

Ahogy megrázza a fejét és kiejti a választ, már épp visszahúznám a kezem, ám a következő pillanatban ő mozdul is, mely arra ösztökél hogy mégis csak kint tartsam úgy, ahogy eredetileg is elrendeltem. A karja pedig éppúgy mozdul mint sejtettem, s eredményként ujjai az enyémbe simulnak, bársonyos puhasággal és enyhe langymeleggel miközben immár a közelembe ér. Mire pislogok egyet kecsesen mozdulva a legnagyobb természetességgel az ölembe is ül, amit nem bánok. Miért is bánnék? Hogy is bánhatnék?!
Kifejezetten örülök, végtére is ez is egy olyasféle jel (mert ez csak az lehet), ami pozitív irányba erősít meg. Elsősorban abban, hogy fölösleges aggódnom, és görcsölnöm a dolgokon. Hogy talán semmi nem változott leszámítva azt az aprócska tényt, hogy a kapcsolatunk másabb mivoltba csapott át. És ez a változás olybá tűnik, nem is olyan rossz. Hát nem? Hát nem. Persze hogy nem! Ez pedig könnyít a lelkemen, nem is keveset, mert legalább egy dologgal kevesebb, amin görcsölhetek. Mostanság amúgy is egy kész idegzsába vagyok (persze igyekszem ezt bőszen palástolni pláne épp Clem előtt), szóval legalább a vele eltöltendő idő alatt a jövőben úgy tűnik jó eséllyel nem kell értelmetlen rejtvényeken agyalnom. Már ez is valami.
- Dehogy, nem keltettél fel. És jól aludtam.
Elmosolyodom a szavain és bólintok, miközben kiélvezem hogy újra itt van. Újra velem. Épp úgy, ahogy reméltem. Mintha semmi nem történt volna és mintha mégis minden több lenne. Nem csak azért mert átkarol, mely ténye jóleső örömmel tölt el, vagy mert én ösztönösen simítok végig a derekán....Valahogy furcsa módon jobb. Másabb, de jobb. És ez is épp olyan természetes, mint előtte vele lenni noha ezt mindenki más (mint mondjuk Belby) nem így gondolja.
- Akkor jó.
Bólintok aprót, mindegy önigazolásként, miközben figyelem, ahogy kezem az övével alkot egyet s mielőtt megszólalhatna apró puszit nyomok az arcára. Ennek is természetesnek kellene lennie és normálisnak mégis bénának érzem. Pláne, hogy a kérdése játszi könnyedséggel érkezik tőle, minden éltől mentesen. Pedig sejtem, hogy nem így értette. Érzem, hogy több van ebben, mint aminek tűnik.... mégis... megmakacsolom magam. Nem, nem akarom elrontani ezt. Nem hagyom veszni ezt a pillanatot. Nem akarok ugyanabba a hibába esni, mint Valentin-napon. Nem akarok színt vallani még akkor sem, ha megérdemli. Mert ő aztán igazán megérdemli. Nem akarok hazudni sem, de nem vagyok képes még önmagamnak sem bevallani, hogy ami történt megtörtént. Hogy képtelen voltam ellenállni, és Lya még most is ott kísért valami elcseszett oknál fogva a gondolataim zsibongó tárházában. Mintha csak beköltözött volna a tudatalattim legmélyére és rendszerint váratlan időközönként beállítana. Meglehet csak az Elliot-tal átélt kaland fokozza mindezt fel (igazán szívből remélem), de akkor sem akarom ezt itt kivesézni. Velem pláne nem. Esélyesen teljesen értelmetlen lenne. Így hát értetlenül húzódok el tőle, és a zavarom meg sem próbálom leplezni. Ez azért is jó, mert elaltatja reményeim szerint a gyanúját (és az én lázongó tudatomat is csitítja).
- Persze! Miért ne lennék?
Nem tudom mennyire jó taktika visszakérdezni. Valószínű semennyire. De mire már rájönnék erre, a szám gyorsabban cselekedett mint ahogy a gondolataim megszülethettek volna vagy ahogy az agyam zöld utat adhatott volna neki... meg nekem. Na mindegy.
S talán épp ezért is mozdul a kezem. Szelíden a derekáról levándorol a rajta lévő ingem széléhez, mely most kissé fentebb ér véget így ültében, mint a combja fele. Finoman csiklandozom meg a lába külső ívét, az anyag találkozási pontja alatt milliméterekre és mindössze egy leheletnyit szemtelenkedem csak még feljebb a saját tulajdonom.  miközben megvillanó tekintettel kérdezem meg a nyilvánvalóan terelő kérdést. (Igazából bármit bevetnék, csak hogy ne én legyek a téma.)
- Nem fázol, Napsugár? Mintha kicsit libabőrös lennél....
Tudom, hogy jó eséllyel nem a levegő hűvöse okozza a dolgot, ám mégis jó ezzel cukkolni. És tudom hogy tudja, mindezt direkt csinálom, ami még inkább élvezetessé teszi a helyzetet. Így hát nem csoda, ha mosolyom kiszélesedik és kacérrá válik, miközben enyhén felé hajolok incselkedve egy még be nem váltott csók reményéhez fohászkodva s arra rákészülve.

[- Hát, nem tudom. Azért kérdeztem –]

’the sun will rise, with my name on your lips'

Kicsit olyan, mintha az idő tényleg kizökkent volna. Nem csak a tegnapról van szó… valahogy sejtettem már a tegnap előtt is, hogy ez egy különös szombat lesz, mert nem csak, hogy végre az iskolán kívül leszünk együtt, voltaképpen először (mert hát az a Mungós kis baleset igazán nem számíthat), de olyasmit fogunk csinálni, aminek az én életemben nem igazán van helye. És most nyilván nem az éjszakára gondolok, hanem a puccos vacsorára, meg a színházra, és arra a nem kimondottan kellemes fogadásra a színház után. Meg hát mondhatnám azt is, hogy a ruhával, a cipővel, a frizurával, úgy az egész… nos, minimum nem úgy érződött, mint ahogy két átlagos kamasz eltölthet egy szombat estét, ha randizni mennek. Nem is igazán érződött igazinak az este, több ízben sem, és aztán ami utána jött, az meg egészen másfajta módon nem érződött igazinak, noha az este minden feléről biztosan tudom, hogy megtörtént.
Aztán most meg itt van ez a reggel, ami kicsit olyan, mintha valami mugli filmből nyisszantották volna ki. A zongora, a tiszta, reggeli fények, én az ölében, ahogy a meztelen talpaim jó pár centivel a padló felett kalimpálnak, a természetesség, ahogy finoman hozzábújok. Igazi, de kicsit mégis olyan szürreális. Nehéz elképzelni, hogy már ma este újra a Roxfortban leszünk. Nehéz elképzelni, hogy ott is ugyanilyen egyszerűen fog működni minden, mint ahogy tegnap este óta működik. Nehéz elképzelni… de igazából mégsem kételkedem benne, hogy így lesz. Vak optimizmus. Kétségtelenül.

Az apró puszi a maga ártatlanságában megmosolyogtat – hiszen többnyire én vagyok kettőnk közül az ártatlanabbik, pedig egyáltalán nem áll rosszul Mathiasnak, még akkor sem, ha a pillanat hamar tovaröppen, és visszatér a jól megszokott, kissé szemtelen stílusához.
A visszakérdezések, meg főleg, a vele járó kacér mozdulatok nem nagyon győznek meg semmiről. Kicsit hunyorogva igyekszem átlátni az incselkedő mosolyán, de természetesen ebben nem járok sok sikerrel, egyedül a megérzéseimre hagyatkozhatok, a megérzéseim pedig azt súgják, hogy szándékosan nem válaszolt direkt arra, amit kérdeztem - Hát, nem tudom. Azért kérdeztem – mondom kicsit tétován, mert az „aljas trükk” természetesen működik, és elég nehéz arra koncentrálnom, amit a kérdésemmel akartam, amikor közel van hozzám, még közelebb is hajol, meg még a csupasz combomon is zongorázik. Úgy is mondhatnám, hogy ez legkevésbé sem fair, és valóban nem az - Úgy tűnt, mintha szomorúan játszanál – nincs sok meggyőződés a szavaim mögött, akaratlanul is összerezzenek minden érintésére, és bámulatosnak találom, hogy milyen könnyen újra ott tudnám találni magam, ahol tegnap este, de az most idő híján nem lenne okos dolog.

Ahogy nem lenne okos dolog az sem, ha különösebben erőltetném ezt a dolgot, ha ő nyilvánvalóan nem fog semmiféle beismerést tenni, úgyhogy csak kicsit félrebiccentem a fejem, és szemernyi szemrehányással hunyorgok rá.
- De persze, ha te mondod… - nem mintha mondott volna bármit is, mert technikailag inkább kérdezett, de azért az üzenet elég egyértelmű volt. Nem tudom eldönteni, hogy ez mennyire bánt, de igazság szerint nem vagyok olyan kitartó, hogy mindenáron tönkre akarjam tenni a reggel hangulatát, még akkor sem, ha mégis csak marad bennem valami szemernyi aggodalom, egy picike tüske, hogy nem volt egészen őszinte. De talán néha tudni kell elviselni az apró hazugságokat, ha igazán komolyan nem számítanak.
Csak egyféle „büntetést” eszközölhetek konokul villanó tekintettel, mégpedig azt, hogy nem gyűröm le helyette az ajkaink közti távolságot, hanem kitartóan állom a pillantását - Miért, te nem fázol? – élek aljas módon az ő módszerével, hogy egyértelmű válasz helyett visszadobjam a kérdést neki, miközben szándékosan borzongató lassúsággal húzom végig a mutatóujjam egyik vállától a másik csücskéig.

zene:ESP- Everdream


’Az ajka itt mar édesen,
A haja ide lebben,
Az egész asszony itt pusztít,
Itt, itt: az én szivemben.'

~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~

- Úgy tűnt, mintha szomorúan játszanál...
Szomorúan? Valóban annak hatott volna? Igazság szerint nekem fel sem tűnt. Mondjuk kívülről biztosan másnak hathat a maga valóságában, mint nekem így belülről elmélázva megélni a dolgot. Hát csak megütközve kérdezek vissza, nem leplezve a meglepettségemet.
- Szomorúan?
Fura... sosem gondoltam volna hogy ezt hallom tőle. Igazság szerint nem meggyőző a hangsúly, amivel mondja, de épp ezért elgondolkodtat. Végtére is nem mondtam volna magam szomorúnak. Ha ki akartam volna fejezni valamiféle érzelmet, biztosan más jelzővel illettem volna az állapotomat, de igazából ez mindegy is, mert nem akarok belefolyni. Ő pedig úgy tűnik megérti, vagy legalábbis nem erőlteti a dolgot, merthogy újra megszólal, enyhén nyitva hagyva a mondat felét. Igazán érződik, hogy rám hagyja a dolgot. És talán jobb is ez így. Nem? Hát nem? Hát de. És cserébe a szemtelenségemért ő igazán büntető üzemmódba áll át. Legalábbis az, ahogy szemtelenül végigvezeti ujja hegyét a vállam ívét csak nem lehet ösztönös reflex. S mintegy száz százalékos megerősítésként bizonyossá teszi mindezt a visszakérdezésével. Ó hát így játszunk? Remek!
Erre persze ösztönös morranással válaszolok rögvest. Részben mert egyszerre tetszik is meg nem is a játéka. Másrészt, mert újra eléri, hogy a hajnalfény letűnt világának varázsát felidézzem immár ha kell fényes nappal.
- Te is tudod hogy nem - érintem meg az orrommal az övét miközben folytatom. - De ha szeretnéd, bebizonyítom. Felmelegíthetlek, ha akarod...
A kihívás ott csüng a levegőben, szemem villanásával együtt, kihívóan. Noha sejtem, nemet fog mondani, azért titkon mégis csak reménykedem. S épp ezért, kezem újra feljebb szalad, nem sokat, csak egy újabb leheletnyit, amely kieszközöli hogy a szívverése kihagyjon egy ütemet vagy szimplán félredobbanjon, de már az is elégedettséggel tölt el ha benne reked egy pillanatra a levegő. Igazán nehéz megálljt parancsolni magamnak és a bennem növekvő vágyakozásnak, de valahogy mégis csak sikerül. Talán leginkább azért, mert legyűr a gondolat, ami csöppet sem vidám, ugyanis elég csak a zongorára révednie a tekintetemnek és tudom, miért keveredtem ma reggel ide.
- Tényleg nem akarom hogy megfázz. Öltözz fel nyugodtan. A húgom gardróbja az emeleten van. Balra a második ajtó. Biztosan találsz mindenből megfelelőt.
Félrebiccentem a fejem eltűnődve. Végtére is azonos a méret (ezt már sejtem hisz a ruha tegnap tökéletesen állt rajta és ha mindez nem lett volna elég hát kellő betekintést is nyertem az este folyamán.). Újra mosolyt erőltetve arcomra szólalok meg igyekezve könnyed hangnemet megcsapni.
- Válaszd a legdrágább Chanel-t. Az B-nek úgyis szarul áll, te viszont gyönyörű lennél! Ne aggódj miatta, majd kárpótolom őt az idei legújabb darabok egyikével - vonok vállat hanyag eleganciával. Végtére is, simán megjátszható a dolog.
- Látni akarlak benne...
Az utolsó szavakat már félig suttogom felé hajolva újra. Kérlelően. Végtére is el akarom érni hogy ellenállhatatlan legyen az ajánlat. Immár olyan közel kerülök hozzá, hogy a pöttyök lassanként kezdenek összemosódni az íriszeiben. Érzem újra a belőle kiáramló levegőt magamon, a puha cseresznyevirág illatfelhő ködét és már szinte újra ott tartok, hogy megadom magam és elveszem, amit akarok, amikor jobb ötletem támad. Végtére is ha már játszunk, hát játszunk nagyban, nem?
Ujjaim kicsusszannak az övéi közül, melyek eddig összefonódva pihentek közöttünk és felsiklanak a karja vonalán át a tarkójához, hogy végül a szalagot vagy gumit érve megszabadítsam a tincseit a rabságból. S amint eltűnik a béklyó, a szabadulás reményében omlik alá a barna haja zuhatagként, mint az áprilisi szeszélyes időjárásban az eső maga.
- Hmmm, így jobb - kacsintok egyet szemérmetlenül. - Sokkal jobb. Imádom, ha ilyen.
Vigyorgok bele a saját monológomba, mert tudom, ezzel tutira messzire mentem (hisz biztos sokat bajlódott vele, mire összerendezte zabolátlan hajszálait) és mert ez már tényleg a határokat feszegeti. Legalábbis úgy sejtem. Pláne hogy ennyire pimaszul még az arcába is 'nevetek'... pedig nem rajta, hanem a helyzet adta irónián, mégpedig hogy megint kezdődik vagy éppen folytatódik az, ami eddig is mindig megvolt közöttünk. A macska-egér játék. És a szerepek úgy tűnik továbbra sem leosztottak. (Hogy is lehetnének?) Talán sosem lesznek....

[- Egy szóval sem mondtam, hogy fáznék… -]

’the sun will rise, with my name on your lips'

Csak egy picikét felvonom rá a szemöldököm. Igen, szomorúan, azért nem véletlenségből választottam a szót. De én magam adok neki kiutat ebből a beszélgetésből, és nem lep meg, hogy él vele. Kicsit hamarabb, mint jól esne, de remélem, hogy el tudok feledkezni a dologról, és képzeletemben még szolidan visszhangzó reggeli muzsikáról. Talán csak a választott darab miatt tűnt lehangoltnak? Végül is, még az is lehet.
Egyelőre mindenesetre elég ügyesen tereli el a figyelmemet. Össze kell préselnem az ajkaimat, hogy ne tegyek ellene a korábbi elhatározásnak, hogy bizony ne csókoljam meg, pedig ahogy összesimul az orrunk csak egy aprócska mozdulat lenne az egész, de tartom magam. Nem mintha egyszerű lenne, ahogy feljebb csúszik a keze a combomon, vagy ahogy félreérthetetlenül ajánlkozik, amire én kötelező jelleggel elpirulok egy egészen kicsikét – de minden bizonnyal túl közel van hozzám ahhoz, hogy ne vegye észre – és kicsit reszketegen kezdem szedni a levegőt - Egy szóval sem mondtam, hogy fáznék… - vagyis hát, nincs szükségem arra, hogy felmelegítsen, ha egyszer nem fázom, de igazából egyáltalán nem bánnám, ha azért megpróbálná. Nem bánnám, ha rendelkezésünkre állna az egész nap, hogy azt csináljunk, amit csak akarunk, de ez sajnos nem így van, és nem tudom megállítani az agyam, az kényszerűen azon kattog, mennyi minden áll még ma előttünk az utazás miatt. Pedig sokkal jobb programot is el tudok képzelni Mathiasszal…

Végül olyasmi „ment meg” attól, hogy azonnal és feltétel nélkül omoljak a karjai közé, amire szerintem még ő sem számít – pedig aztán igazán közel voltam hozzá, szerintem a tekintetem galád módon el is árult. Méghozzá az, hogy Blaire, meg Blaire ruhái. Chanel, meg rosszul áll. Meg legújabb Chanel. Meg jól néznél ki benne. Nos… ezek a dolgok még külön-külön is garantáltan kizökkentenének mindenféle romantikából, de így együtt meg leginkább egy mini-pánikroham tüneteit kezdik produkálni bennem gyomortájékon, és így úgy húzódok kicsit hátrébb tőle, mintha megrázott volna.
- Neked elment az eszed, Mathias? Meg akarsz öletni? – ó, igen, a hangom most egyértelműen rosszalló, és nyoma sincs benne a korábbi reszketeg fátyolosságnak. Lehet, hogy csak viccnek szánta az egészet. Csak szerintem ez egyáltalán nem jó vicc - Még ha megfáznék, sem nyúlnék a húgod ruháihoz. Sőt. Még ha az életem múlna rajta, sem nyúlnék a húgod ruháihoz – és gondolatban ezt még úgy folytatom, hogy „méghozzá azért nem, mert még ha a halál fenyegetne is, az sem lenne valószínűleg annyira rossz, mint amit Blaire Montrego tenne velem, ha nem csak hogy hozzáérnék a ruháihoz, de mondjuk fel is merészelném venni őket”. Merlinre…! Még belegondolni is rossz. Tehetünk persze úgy, mintha Blaire nem úgy tekintene rám, mint a cipőjének talpára került koszra, vagy valakire, akinek semmi joga nincs a bátyjával lenni, de úgy egyébként még csak ránézni sem!!, de attól még az igazság ez marad. Pusztán mert többnyire nem beszélünk róla, attól még így van. És hazudnék, ha azt mondanám, ez nem bánt. Végül is, nem lehet mit tenni. Én nem vagyok sem olyan bátor, sem olyan rámenős, hogy megpróbáljam megkedveltetni magam a fiatalabbik Montregóval, azt pedig könnyedén belátom, hogy ezen Mathias sem tud segíteni. Valószínűleg csak rontana a helyzeten, ha megpróbálná.
De azért nem vagyok olyan hülye, hogy én magam rontsak a helyzeten, holmi számomra egyébként is túlságosan drága ruhák kölcsönvételével. Engedély nélküli kölcsönvételével, tenném hozzá, hiszen hiába ajánlja fel őket, azok a ruhák nem Mathias ruhái… esküszöm előbb megyek haza az ingjében, meg mondjuk a tegnap esti ruhában, vagy mondjuk egy fürdőköpenyben, semhogy a kisujjamat is betegyem Blaire birodalmába. Egek… férfiak, meg az ő naivitásuk!

Hitetlenül rázom meg a fejem tiltakozásom további jeléül, ráncokba szalad még az orrom is tőle, mintha szavakba sem tudnám önteni, ez mennyire rossz ötlet, és ezen még Mathias szuggesztív kérlelése sem változtat, még akkor sem, ha már a hangjától is boldog bizsergés szalad rajtam végig a gerincem mentén. De nem. Ha valamit, hát ezt biztosan nem teszem meg senki kedvéért.
Olyasvalakiért sem, aki galád módon tönkreteszi a hajamat!
- Szégyentelen vagy, Montrego – motyogom a szemembe hullott fürtjeimet igyekezvén kisöpörni az arcomból, enyhén lebiggyesztett ajkakkal, de annak ellenére, hogy egy egészen kicsikét most komoly a felháborodásom ezen az esztelen ötleten, jólesik felháborodottnak lenni. Mert annak ellenére, hogy kicsit szégyenlősen merészkedtem ide hozzá, a jelek szerint minden a legnagyobb rendben van velünk. Mert igen. Nálunk ilyen a „minden rendben van”.

zene:ESP- Everdream


’Az ajka itt mar édesen,
A haja ide lebben,
Az egész asszony itt pusztít,
Itt, itt: az én szivemben.'

~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~

Igazán szerencsésnek mondhatom magam, hogy újra elő tudom csalni azt a rózsaszín pírt az arcára, s ez a reggeli fények vibráló világában varázslatosan széppé teszi. Még a szavai is, melyek kissé szemtelen sem oly mód azok, hogy kedvem legyen rákontrázni. Megtehetném, meg is tenném, de valamiért inkább mégsem erőltetem ezt. Hisz valóban nem mondta és... de még mielőtt a nyelvemre harapnék kibuknak a szavak, amire viszont azt a reakciót kapom, amit a legkevésbé vártam. Hirtelen húzódik el, s ezáltal nő meg a távolság közöttünk. Tekintetében fellobban a harag van szikrája és tudom hogy most baromi messzire dobtam a kvafflabdát, ami esélyesen le is esett. Jó nagyot koppanva. Az a gond, hogy fogalmam sincs épp melyik részével a monológomnak sikerült ezt elérnem. Ám aggódnom ezen sem kell, mert ő hát hogyne persze hogy épp ő, rögvest értelmet is ver agyamba. Meglehet talán látja rajtam mennyire nem vágom mi a probléma, vagy úgy amúgy is dohogna egy sort. Mert ez aztán az igazi puffogás, amit produkál!
- Neked elment az eszed, Mathias? Meg akarsz öletni?
Hát ez távol állna tőlem...
- Még ha megfáznék, sem nyúlnék a húgod ruháihoz. Sőt. Még ha az életem múlna rajta, sem nyúlnék a húgod ruháihoz!
Tudom hogy nem kellene és nincs itt a helye, de ösztönösen is átcsap az értetlenkedésem nevetésbe. Igyekszem nem túl hangosan megejteni ezt és a lehető legkevésbé sértőn, de esélyesen teljesen fölösleges minden igyekezetem, mert már maga a reakcióm is bántó lehet számára. Pedig... annyira jól áll neki mikor durcás. És annyira fatális hülyeségeken képes fenn akadni hogy az eszem megáll.
- Ugyan már Clem, ezek csak ruhák az ég szerelmére! Nem embert ölsz velük... amúgy meg... jobb lenne ha meztelenül mennél haza? Mert a ruhád nem adom.
A pimasz vigyorom olyan mértéket ölt, ami már tényleg az alpáriság határait súrolja. Nem terveztem visszakérni a ruhát, sőt... de most, hogy kínálkozik a lehetőség.... hmm, hát kész, menthetetlenül is adom a lehetőségnek a helytállást. Szóval kíváncsi vagyok, mit süt ki a hugrabugos okostojás fejével pláne úgy hogy még a frizurájának is véget vetettem. Igaz egy szempontból nézve ez némi segítség, hisz így valamennyit takar belőle. Mondjuk a válla ívét, az ing találkozásánál, de hát ez azért édeskevés ha beváltom a fenyegetésem és tényleg úgy engedem útjára, ahogy megemlítettem.
Nem mintha ennyire szívtelen lennék, de hát azért eljátszom a gondolattal mennyire vicces is lenne ha már csak dacból (mert az aztán akad nála) nem hagyná annyiban a dolgot, és kitartana az elvei mellett. Milyen ostoba elvek, bahhh!
- Szégyentelen vagy, Montrego!
- Mondj újat, Banks! Ezt eddig is tudtam - incselkedek vele felvont szemöldökkel, miközben a kezem egy tincset csavar mutatóujjam köré szelíden meghúzva azt elterelésként, míg a másik a derekáról felsiklik hogy kigombolja az őt takaró ing legfelső gombját. S ezzel célom teljesül is, hisz könnyeden érem el az anyag enyhe szétnyílását s ezáltal azt, hogy engedelmeskedve a gravitációnak, kissé megereszkedve lejjebb csusszanjon. Elsősorban a vállán következik ez be, amit nem is bánok, mert így egy csókot lehelek az felbukkanó bőrfelületre.
- Valld be hogy ezt szereted bennem...- dörmögöm halkan olyan hangsúllyal, mintha megerősítést is várnék pedig nem. Nem igazán, mert végtére is tudom jól hogy egyszer sem tudott ellenállni. Épp ezért mozdul a fejem, és feljebb siklik, de épp csak egy a leheletemmel csiklandozom végig a nyaka ívét, oda már nem csapok le. Ennek egyik oka, hogy sejtésem szerint véges az időnk, másrészt pedig tegnap elfelejtettem valamit, amit ma szándékozok pótolni. Így miután kellően sokáig kínoztam a kiáramló levegő cirógatásával, könnyűnek ható mozdulattal ékelek be újabb távolságot közénk. Épp csak annyit hogy a mögöttem lévő asztalkáról tőle félig elfordulva (és így kiszolgáltatottá válva az ő irányából) elvegyem a noteszt, amit természetesen elfelejtettem becsomagolni. Hát igen, tegnap Lyana megzavarta a délutánomat és utána... mondjuk úgy, nehezen tettem túl magam a vele való találkán. Az ujjaim közé simuló bőrfelület enyhe hűvösén végigsimítva fordulok vissza teljes testtel Clem felé. Egy tizedmásodpercig összeszorítom a szám, mintha csak mérlegelném odaadjam-e neki és ha igen mondjak-e valamit. Kissé ugyan zavar hogy ennyire ellenkezik, de hát ez mégsem  igazán gátló tényező.
- Én meg azt hogy eljöttél velem tegnap. Úgyhogy... hát... szóval gondoltam... örülnél neki.
Nyújtom felé a könyvet, melyet nagy gonddal választottam ki, ami most még sötétkék a kezemben, de esélyesen ahogy megérinti máris színt vált. S ekkor még nem tudhatom, elég csak Clemnek kinyitnia a fedőlapot, hogy az ölébe pottyanjon Lyana mindenféle elérhetősége, mert én balga voltam olyan bolond hogy erről totálisan megfeledkezzem.  

[- Micsoda úriember –]

’the sun will rise, with my name on your lips'

Kinevet. És KINEVET! Van képe kinevetni!! Durcásan vonom össze a szemöldökeimet, és nem, én egyáltalán semmi vicceset nem találok abban, hogy ő néz ütődöttnek engem, holott tökre nekem van igazam. Csak hát nyilván nem fogom közölni vele, hogy mit ki nem nézek a húgából, ha rólam van szó… még ha tök irracionális is az egész, és talán tényleg az (bár abban biztos vagyok, hogy a ruhák lélektani jelentőségét férfiak sosem fogják tudni megérteni), egészen biztos vagyok benne, hogy ebből a helyzetből én jönnék ki a legrosszabbul. Két Montrego egy ellen. Még ha Mathias technikailag nem is lenne ellenem, de csak nem fogja azt mondani Blaire-nek (nem is várnék el tőle ilyesmit), hogy szedje már össze magát, és ne legyen hülye, hogy le akarja szedni a fejem pár ruha miatt. Vagy még rosszabb… Blaire sem hülye (sajnos), és biztos úgy intézné a kivégzésemet (idegi, lelki, társadalmi, szociális, tudom is én), hogy Mathiasnak ne jusson róla a fülébe semmi, és a végén én lennék, aki be akarom mártani szegény, ártatlan gyermeket… Merlinre. Ezt még végiggondolni is sokkal kimerítőbb, mint ami jól esik.
Mathias meg csak rátesz még pár lapáttal, ahogy az annyira nem is meglepő, és bizony, bennem van annyi konokság, hogy ez ne billentsen ki az elhatározásomból. Nem-nem! Csak azért, mert olyan a kapcsolatunk, amilyen, meg mert olyan hatással van rám mindig, amilyennel, még nem vagyok köteles mindenben engedni neki. Nem ám!

- Micsoda úriember – jegyzem meg egyértelmű szarkazmussal, félig felvont szemöldökkel - Ha kell, anyaszült meztelenül hoppanálok haza a szobámba. Nem olyan nagy ügy. Maximum tényleg miattad kapok tüdőgyulladást – bizony, miattad, te szégyentelen disznó! - Gondolom, biztos nem éreznéd magad rosszul miatta… - húzom el a mondat végét arcátlanul én is. Amúgy sem tudom teljesen komolyan venni a „fenyegetést”. Szerintem előbb fejelne a falba, mint hogy kilökjön az ajtón pucéran, csak szereti szívni a véremet, mert hát meg kell hagyni, ebben eléggé tud remekelni. (Másban is, de ebben tényleg mesteri. Egek, mit vállaltam én magamra, mi…?)
Nem biztos, hogy mindig sikerülne, de most valószínűleg elég sokáig tudnám állni a tekintetét, ha közben nem állna neki magánakciózni. Úgy már persze elég nehéz a szemébe nézni, ha ő mást céloz meg magának, kezdve egy hajtincsemmel, folytatva az ingemmel (ingjével), ami miatt kicsit ki is ráz most viszont a hideg, ahogy lecsusszan a vállamról, akkor meg egész más okokból szalad rajtam végig egy hűvös kis gyönyör, amikor az ing útját a csókja követi. Szégyentelen. Mondom én! - Most épp nem – szusszanom az orrom alatt erejét vesztett, bágyadt daccal, de azért egészen csak nem adom meg magam. A ruháknak pedig sosem fogom…!

Azért érzem, hogy mindent elkövet, hogy ez ne legyen így, de ahogy az lenni szokott, az, hogy ő megmakacsolja magát, elkerülhetetlenül vonzza magával, hogy én is. Ezért csak a saját ajkamba harapok, hogy a halk szusszanásom ne áruljon el, ahogy azt várom, továbbcsókol a nyakamig is, aminek érdekében kicsit félredöntöm a fejem, de természetesen még valami annál is sokkal rosszabbra vetemedik. Arra, hogy egyáltalán nem is csinál tulajdonképpen semmit, csak elviselhetetlenül közel van, és majdnem haragosan rápillantok, de aztán ő előbb töri meg a pillanatot. Haha…!
Értetlenül fordulok egyenesbe újra, ahogy elnyúl valamiért, és kíváncsian nézem, mit szorongat a kezében, amikor „visszatér”. Bőrkötésű, kék könyvecske, máris az orromat csiklandozza nem csak a kellemes bőr, de a friss pergamen illata is, és egyébként meglepetésemben majdnem elejtem az ajándékot, amikor megfogom, és hirtelen melegedni kezd a színe, megindulva a lila felé. Kicsit értetlenül villan a tekintetem Mathiasra, természetes kíváncsiságom azonnal tudni akarja, mégis mivel váltottam ki a változást, de azért vannak ennél fontosabb dolgok is. Mint mondjuk egy aprócska szó. Vagy három - Köszönöm. Nagyon tetszik – pillantok fel rá mosolygó szemekkel, mielőtt lelkesen forgatni kezdem az ujjaim között a most már majdnem rózsaszín könyvecskét, egészen addig, amíg fel nem csapva, hogy beleszimatoljak, papírdarab nem hullik az ölembe - Hoppá – kapok utána reflexesen.
Bizonyára nem olvasnám el, ha nem arra számítanék, hogy a kártya is az enyém – esetleg írt rá pár szót, vagy annak a helynek a neve van a kártyán, ahonnan a könyv van, esetleg valami magyarázat arra, mitől változtatja legújabb tulajdonom a színét, de helyette egy nevet, és egy címet találok, szépíves írással, ami számomra nem igazán jelent semmit. Kicsit értetlenül ráncolom a homlokom, mielőtt Mathias felé nyújtanám a lapocskát - Öhm… a tiéd?

zene:ZH- The Way


’Ki tudja hol kezdődik el az emlék
Ki tudja hol ér véget a jelen
Hol lényegül át románccá a nemrég
S hol lesz fakó papír a gyötrelem.'

~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~

Igazából nem értem a nagy ellenkezését. Amiatt sem, hogy nem is ismeri valójában a húgomat. Jó tény, Blaire nem egy könnyű eset (nem mintha én, vagy úgy amúgy bárki szerintem az lenne) no de ez az előítélet Clem részéről szokatlan. Ő az állandó megtestesült jóság...
Valójában fogalmam sincs mi történt, ha valaha történt is bármi, közöttük de ezek után baromi kíváncsi vagyok.  Joggal. Végtére is ezt a heves ellenkezést csak volt valami, ami kiváltotta és evidensen annyira naiv még én sem vagyok, hogy azt feltételezzem ez is miattam, vagy a nekem szánt ellenkezés élménye miatt, van.
- Micsoda úriember - csattan fel élből s bár a korholása azért kissé fáj, de az egóm ennyibe nem hal bele. Hát folytatom tovább a gonosz mosolygást, azt a jól ismert idegesítő fajtát, mert ezt a csatát enyhe sérüléseket szerezve csak megnyerni látszom...
- Ha kell, anyaszült meztelenül hoppanálok haza a szobámba. Nem olyan nagy ügy. Maximum tényleg miattad kapok tüdőgyulladást, Gondolom, biztos nem éreznéd magad rosszul miatta…
- Ó valóban? - kontrázok vissza azonnal, megjátszott ártatlansággal a képemen. - Hát azt azért megnézném, édesem! Tekintve hogy ebben a házban nem lehet hoppanálni csak hogy tisztában légy vele, szóval leghamarabb a lépcső aljáról ejtheted meg. Izgalmas lesz a szomszédok arcát figyelni, a járókelőkéről nem is beszélve. A kandalló pedig le van zárva, szóval nem, ne is gondolj rá. Amúgy meg egy csöppet sem érezném rosszul miatta magam, jól látod! Végtére is én megadtam a lehetőséget neked, azzal már nem tudok mit kezdeni, hogy te nem éltél vele...
Vonok vállat félig-meddig már unottan színpadias nemtörődömséggel. Mintha nekem mindegy lenne. Ezek a tények hamisítatlanok maradnak. Volt választása, de hát ha ennyire konok mit is kezdhetnék vele? Plusz azért elég fájó felismerés a feltételezés részéről, hogy nem tudom kezelni (szerinte) önnön húgomat. Na jó, lehet van benne valami, de... de... de na. Ez így nem éppen fer! És ha ezt a negatív érzelemcsokrot venném figyelembe biztosan visszahúznám a kezem vagy adott esetben érte sem nyúlnék és oda sem adnám az ajándékát. De hát a jó szívem visz egyszer a sírba, az már holtbiztos!
Így a könyv Clem ujjai közt köt ki, s rögvest elkezd változni a maga lassú egyszerű mivoltában, miközben a lány arca is vele együtt alakul át. Jó látni mindezt, ahogy örül, ahogy rácsodálkozik, ahogy a vonásai megenyhülnek és kisimulnak. Épp ezért az én mosolyom is megszelídül. Talán már-már kissé szégyellős is lesz, pedig ritka alkalom hogy zavarba vagy annak közelébe kerüljek (vagyis volt, mert mostanság talán többet is vagyok mint kellene, de ez abszolúte ráfogható az amnéziámra és amúgy is növöm kifele sebbel-lobbal).
- Köszönöm. Nagyon tetszik.
- Örülök!
Halkan de elégedetten mondom mindezt miközben újra a dereka köré fonom a karjaim immár maximális elégedettséggel. Maximális elégedettséggel dőlhetnék képletesen hátra, végtére is ez a reggel ezerszer jobb mint a tegnapi, még akkor is, ha hajnalban ez az árnyak homályában közel sem így tűnt, sőt, egyenesen rettegéssel töltött el.
-  Tudom hogy állandóan jegyzetelsz főleg az emlékeid miatt és ez kicsike, könnyen magaddal tudod vinni bárhova. A színe a hangulatodtól függően változik és csak te tudsz beleírni illetve csak az olvashatja akinek a nevét a hátsó borítóra beírod...
Elakadok. Már nincs lehetőségem kifejteni, hogy háromszor kell áthúznia az illető nevét ahhoz hogy úgymond letiltsa a láthatóságát a nem kívánatos illetőnek, mivel ahogy Clem megemeli magához, hogy érezze az illatát vagy mert közelebbről akarja szemügyre venni s kinyitja, belelapozva kihullik egy papírka. Elsőre azt hiszem valami cetli vagy számla, csak egy szívdobbanásnyi idő után esik le hogy nem-nem. Nem kaptam én semmiféle papírkát csakis egy embertől tegnap. Mert ez... ez...
A papírka!
Hát mit ne mondjak, menten lefagyok. És az, ahogy ő felveszi és elolvassa... lassított képkockákként pereg le előttem. Hirtelen nem is tudok cselekedni és,., hát az talán még gyanúsabb is lenne. Így mikor rám emeli a tekintetét kérdően, igyekszem pókerarcot vágni. Esélyesen jó bénán, mint mindig.
- Öhm… a tiéd?
Igen!
Nem!
Talán?
Van erre egyáltalán jó válasz? Agyamban lázasan kutatok valami után. Valami aprócska segítségért vagy tulajdonképpen bármiért, ami kiment innen. Nem találok. Hogy is találnék?
- Mmm, igen az enyém - közlöm kissé unttan fintorogva egyet, beismerve azt, amit amúgy is sejthet már és nyúlnék érte, hogy kivegyem ujjai közül. - Semmi lényeges. Tényleg.
Aha, hát... végtére is így is mondhatjuk. És nem tudom miért fog el jobban a bűntudat. Mert ezt mondom, mert ennek állítom be Lyanát, mert elhallgatom a tegnap történt találkozásunkat, mert még jobban elhallgatom a vele megesett csókot, vagy mert mindezek így együtt nyomasztottak a kis kalandom után még ma is, míg rám nem talált itt ülve. S egyszerűen mindezeket összevetve nem, vagyis jobban mondva képtelen vagyok Clementine-ra nézni. Az pedig hogy a 'semmi' elég nagy ótvar hazugság, s ennek pedig ez a mozzanat a teljes beismerésem színtiszta jele.

[- Nem a te „nagylelkű” lehetőségeid adják az életemet. De azért jó tudni, hogy ilyen félvállról véve mutogatnál pucéran a szomszédjaidnak –]

’the sun will rise, with my name on your lips'

Szkeptikusan nézek rá, és igazság szerint némileg ellenségesen. Mármint… azért gondoljunk csak bele. Én annyit mondok, hogy nem akarom felvenni a húga ruháit – ami igazán nem értem, miért ilyen égbekiáltó bűn –, mire neki az a válasza, hogy akkor ne vegyek fel semmit. Mintha legalábbis hatalmában lenne ezt eldönteni helyettem, mintha csak akkor vehetnék valamit fel, vagy teszem azt, le, ha ő engedélyt ad rá. Hát hogyisne. És akkor arról még nem is szóltunk, hogy mi volt az „akkor visszaveszem a ruhát”-körkérdés. Ennek fényében már igazán kevéssé tűnik nagylelkű ajándéknak bármi, ami tegnap rajtam volt. Igazából eszembe jutott nekem is, hogy visszaadjam az egész hóbelevancot (mert mégis mihez kezdjek vele, porosodjon életem végéig a szekrényemben?), de az egy egészen másféle gesztus lett volna, mint amennyire nem gesztus Mathias konoksága.
Mert az én konokságom talán csak bosszantó, ezt el tudom képzelni. De valahol az övé kimondottan aljas, és ha őszinte vagyok, ez egyáltalán nem tetszik.
Vicces az emberi természet. Vagy leginkább annak a visszásságai. És még különösebb az, hogy maga az ember is tud egyszerre szeretni, és egy kicsit gyűlölni is. Mint mondjuk én most. Csendben pukkan egyet a kis buborék. És kicsit megmerevedek az ölében, magamra kell szólnom, hogy ne pattanjak fel onnan, mert előre látom a reflexes mozdulatot, amivel bizonyára visszahúzna - Nem a te „nagylelkű” lehetőségeid adják az életemet. De azért jó tudni, hogy ilyen félvállról véve mutogatnál pucéran a szomszédjaidnak – szúrom csak oda rá sem nézve, miközben visszahúzom a vállamra az ing ujját és nyakát. Ha mondjuk meztelenül akar kilökni az ajtón, akkor előbb erőszakkal kell lehámoznia rólam minden ruhadarabot, mert ez esetben már bizonyára nem szabadulnék meg tőlük olyan készségesen, mint tegnap este.

Attól még persze az ajándék tényleg szép. És nem csak tetszik, de tényleg hasznát tudom venni, ami mégis csak arra utal, hogy elgondolkodott rajta. Mármint… nem gondolom azt, hogy ne foglalkozna velem többnyire őszintén, de néha azért félelmetesen könnyű gondolatban eljutnom oda, ahova a tegnap este nem annyira sikeres részén is sikerült. Hogy mit is művelünk mi egyáltalán, és mi értelme ennek az egésznek? Bizonyára nem lesz hosszú életű a dolog – szerintem bárkit megkérdeznék, sértő hevességgel értene ezzel egyet, én meg dacosan ellentmondanék persze, de azért néha egyáltalán nem vagyok biztos abban, hogy nem nekik van igazuk. Mert néha olyan elemi, megváltoztathatatlan ellentéteket érzek közöttünk, melyek áthidalhatatlannak tűnnek. Ó, jaj… már megint hagyom, hogy a gondolataim oda kalandozzanak, ahova szándékosan nem akartam engedni őket, egyszerre akarok tovább mosolyogni, meg elkomorulni, úgyhogy végül valószínűleg csak valami fura átmenet marad az egészből az arcomon. A könyv a kezemben viszont kezdetben hiába melegedik színeiben kitartóan, élénksége finoman kopni látszik. Nem lesz ez így jó – ha mások nem is tudják a könyvecske színének titkát, Mathias közelében meglehet, hogy tanácsos lesz vele vigyázni.
Ha tudnám mit csinálok,csak egyszer az életben… hát, az biztos rettentően üdítő lenne. Akár mondjuk most is.

A cetli felbukkanása zökkent ki abból, hogy túlságosan is elvesszek a fejemben, és amikor Mathias felé nyújtom azt, elsőre nem is tudnám megmondani, mit kéne leolvasnom az arcáról. Mármint… kicsit furán reagál, pedig én csak feltettem neki egy egyszerű kérdést, és nem igazán érzem súlyát annak, bármi is legyen rá a válasz. Ami egy kicsit megkésik, de nem különösebben izgalmas, úgyhogy csak átadom neki a papírkát, ahelyett, hogy esetleg valahova kidobnám, majd finom mozdulattal becsukom a könyvecskét, és kicsit előrébb csúszok a combján, hogy a talpam leérhessen a padlóra - Ehetnénk valamit? Éhen veszek – kérdezem és mondom, ahogy elhúzom a kezem a válláról, és kérdőn pillantok fel rá. Talán csak azért kezdtem majdnem nagyon nyűgös lenni, mert amúgy tényleg éhes vagyok.

zene:ZH- The Way


’Ki tudja hol kezdődik el az emlék
Ki tudja hol ér véget a jelen
Hol lényegül át románccá a nemrég
S hol lesz fakó papír a gyötrelem.'

~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~

- Nem a te „nagylelkű” lehetőségeid adják az életemet. De azért jó tudni, hogy ilyen félvállról véve mutogatnál pucéran a szomszédjaidnak...!
Hát ez súlyos tévedés. Nem én mutogatnám, hanem ő saját magát. És amúgy is... most mit kezdhetnék vele? Igazából jó oké, vettem a lapot, hogy berágott ezen. Nem él a lehetőséggel. Világos hogy nem akarja. Node, kérdem én, akkor mégis mit szándékozik tenni? Visszaveszi a tegnapi Saab ruhát? Vagy ebben az egy szál ingben távozik hanyag eleganciával? Nem tudom, lehet én vagyok nagyon sötét, de akkor már tökmindegy (és kevésbé megalázó) lenne, ha Blaire valamelyik ruháját kanyarítaná magára. Pláne úgy, hogy fel is ajánlom s meg is engedtem neki, végtére is, az enyém. Jó az övé, márhogy Blaire-é, de ő meg sosem volt irigy (már amennyire tudom), plusz komolyan kárpótolnám őt. Nem mintha szüksége lenne újabb darabra, így is több van a gardróbban, mint amit egy év alatt felvehet. Esélyesen, ha minden nap mást hordana is lenne minden napra gönce. Szóval igazán fel sem tűnne neki ha egy véletlenségből eltűnne. És még mindig kimagyarázható lenne azzal, hogy ó hát épp javítás alatt van valamelyik szabászatban. De persze nem. Ó uram, miért is lehetne? Inkább itt szívja a vérem ez a céda, vagy én az övét, mert az úgy jobb. Mert mi ilyenek vagyunk. És valahol még élvezzük is. Hát normális dolog ez?
Esetünkben abszolúte.
Meglepetésemre a kártyás közjáték sem okoz sok vizet. Clemnek vagy nem tűnik fel vagy szimplán nem érdekli a reakcióm, ami esélyesen növeli (tévesen?) az önbizalmam, hogy mennyire jól megy már az elhallgatási tudásom, a fapofámról nem is beszélve. Legalábbis mikor a kártya a kezembe kerül Lya nevével és címével ez épp ezt tudatosítja bennem. Valahogy most kissé megnyugszom, pláne hogy ettől nem kell újabb kínos színvallások elé néznem. És mondhatnám hogy ez így jó, baromi jó, de mégsem. Valami elcseszett oknál fogva ott motoszkál bennem, hogy mennyire helytelen és mennyire rossz már-már aljas hogy nem közlöm vele, amit kell. Azt meg csak ráadásként, hogy nem jelentett az egész semmit számomra. Mert nem jelentett... azt hiszem.
Elnézem pár pillanatig tűnődve a kézírást. Van értelme firtatni ezt? Van értelme felkeresnem Lyát? Egyértelműen nincs, s még így Clemmel az ölemben is ott a késztetés, hogy azért mégis de. Így mikor ő megmozdul és lejjebb csusszan meglehet kényelmetlenségből vagy úgy amúgy, s padlót ér a lába, megrezzenek. Mint egy kisgyerek, akit rajtakaptak valamin hirtelen cikázik fel a tekintetem rá. Szinte rácsodálkozok, amolyan jé, hát te is itt vagy? fejjel, és  kérdésére egy percig bambán bámulok.
Aztán lassan leesik az éhen halok kifejezés jelentéstartalma, ami lehetne kétértelmű de jelen esetben nem az. Jelen esetben nem vagyunk pont abban a helyzetben hogy bármit jó ha félreértek. És igaza is van, végtére is ideje van már reggelizni.
- Ó persze... - nyögöm ki és a kártyát hanyagul a zongorára dobom. Épp úgy mintha tényleg nem jelentene semmit. - Mit szeretnél enni?
Kérdésemben immár nincsen semmi hátsó szándék vagy mögöttesen megbújó értelem. Mindössze érdeklődés, de az elég erőteljes. Remélem ugyanis nem vár sokat. Végtére is hacsak ő nem remekel a háztartástan bűbájokban hát velem befürdött. Jó tény, van valamennyi étel itthon elvégre rendszerint bármikor beállíthatunk ergo többnyire tartósak, de személyzet híján, hát...
- Menjünk el valamerre? Vagy üssek össze én valamit? Előre figyelmeztetlek, nem remekelek a dologban...
Mondjuk úgy jó eséllyel a pirítóst is szénné égetném. Nem is kérdés. Sőt... nem vállalok arra sem garanciát, hogy bármi ehetőt kihozok a dolgokból. Ám érte megpróbálnám.
Mikor pedig ujjai lesiklanak a vállamról s már nem kapaszkodik belém, hagyom hogy felálljon és én is mozdulok utána. Kezem azért az övébe siklik, mert sejtem hogy fogalma sincs merre is kell indulnia.
- Jó eséllyel nem lesz egy roxforti reggeli. Bocsika.
Savanyú képpel indulok meg vele ki a szobából egyenesen az étkező és a vele páros konyha irányába. Nem tudom mennyire van oda az iskolai kosztért, a reggeli tökléért és társaiért, de tutira nem fogok olyat összerittyenteni. Nem is célom ez is tény. Szóval megtorpanva az előszobában nézem az ajtót. Nem lenne jobb mégis inkább elmenni valahova? Ha kell bejárnám fél Londont is. Végtére is csak akad még ma is nyitva valami... valahol...

[- Hát, mi van itthon? –]

’the sun will rise, with my name on your lips'

Kissé meglepő, hogy nem válaszol a replikára, de jól teszi – csak sokszor nem azt teszi, úgy általában, amit „jól tesz”. Mindenesetre ezt természetesen úgy veszem, hogy akkor most nekem van igazam, amit bizonyára sosem vallana be, ezért a bölcs hallgatás. Sebaj, ezzel éppenséggel bőven együtt tudok élni, és nagyon remélem, hogy többször ma nem merül fel az én öltözködésem témája… ha nagyon rideg akarnék lenni, azt mondanám, ez egyébként sem az ő dolga, a tegnap este egy szép nagy kivétel volt, ami csak erősíti a szabályt. Nevezetesen azt a szabályt, hogy vagy hat éves korom óta egyedül öltözök fel minden reggel, és nagyjából nyolc-kilenc éves korom óta magam válogatom a ruháimat is, nem csak reggelente, de úgy egyébként is. Nem szeretném még abban a korban érezni magam, ahol ez nem pont így történik… mondjuk én olyan tekintetben mindig szerettem a roxforti egyenruhámat, hogy ott legalább nem kell azon gondolkodni, mit húzzunk fel aznap. Az egyszerűség nagy ajándék tud lenni egy-egy álmos, hideg reggelen. A tavasz ígéretével a levegőben viszont nem szeretnék semmiről sem ilyen borongósan gondolkodni. Engedjük inkább el…

Természetesen nem tudom, miért bambul el ennyire a kártyán, mintha legalábbis most látná először, amikor átadom neki, de amint a zongora felé hajítja, én nagyjából úgy feledkezem meg róla, mintha két mondatot sem pazaroltam volna rá. Ennél pont jobban érdekel, hogy egyek valamit, mielőtt hangosan kezdene korogni a gyomrom – hiszen tegnap még a balett előtt vacsoráztunk, végigültük a balettet, a fogadáson javarészt csak pezsgőt kortyolgattam, aztán folytattuk az estét alkohollal és tánccal, és majdnem teljesen biztos vagyok benne, hogy az evés nem szerepelt a programunkban. Csodálkozom is, hogy Mathiast ezt nem zavarja, és nem egy halom tojás mellett találtam rá, hanem a zongoránál. –, meg az, hogy lassan megtervezzem a hazajutást, aztán valami felszínes beszélgetést apával, mielőtt visszamennék a suliba. Nem azért, mert kimondottan szórakoztató lenne ezeken elmélkedni, de elkerülhetetlen a dolog, én pedig vagyok annyira gyakorlatias, hogy ne tudjak nem tudomást venni arról, ami közeleg. Félig kicsit már úgyis azon kattogok, hogy vajon mindent megcsináltam-e a hétfői óráimra, pedig bah… utálom, hogy máris itt tartunk, és nincs mondjuk még egy hétvégénk arra, hogy élvezzük a Roxfort távolságát. Egy kicsit olyan, mintha épp csak belekezdtünk volna valamibe, de már vége is lenne.

- Hát, mi van itthon? – kérdezem, ahogy előbb én, majd utánam ő is feláll, és engem kézen fogva elindul vélhetőleg a konyha felé. Nem kimondottan szeretnék menni bárhova is, már csak azért sem, mert akkor megint ott állnék a „mit vegyek fel?” tökéletesen értelmetlen vitája előtt – nem is igazán értem, hogy tudtunk ekkora ökörségen összekülönbözni, ez már tényleg elég hihetetlen -, amit egy pillanatig sem kívánok magunknak, sőt, hevesen tiltakozik ellene minden porcikám. De amúgy is gyorsabb lenne, ha házon belül meg tudnánk ezt oldani.
Mondjuk, ahol van akár csak egy tojás is, abból pillanatok alatt lehet hat tojást bűvölni, szóval annyira nem aggódom. Csak nem lehet tök üres itt a hűtő. A savanyú fejét azért nem egészen tudom mire vélni, senki sem mondta, hogy elvárom tőle, szervírozzon ötcsillagos szállodákhoz méltó reggelit. Sőt, azt sem mondtam egy szóval sem, hogy mindenképp neki kell elkészítenie bármit is, bár azért tetszik, hogy megtenné. De azért nem kell itt nekem előre mártírkodni…! - Én is össze tudok ütni valamit, ha neked nincs kedved – mondom kis vállrándítással, nem mintha fantasztikus lennék a konyhában, de alapvető dolgokat el tudok készíteni, és nyáron sem haltam éhen, amikor sokat voltam otthon egyedül, tekintetbe véve, hogy apa nyáron is ugyanúgy dolgozik, mint a tanév alatt. És mivel elég pontosan realizálom az ajtó felé vetett pillantást, arrafelé biccentek, amerre mintha eredetileg tartottunk volna - Arra?

zene:ZH- The Way


’Ki tudja hol kezdődik el az emlék
Ki tudja hol ér véget a jelen
Hol lényegül át románccá a nemrég
S hol lesz fakó papír a gyötrelem.'

~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~

Mi van itthon? Hát mi van itthon? Hát dunsztom sincs! Kedvem lenne benyögni hogy kettőt és könnyebbet kérdezzen, de hamarabb elvonja a figyelmemet az ajtó meg a csábító lehetőség hogy esetleg kint keressek megoldást az általa felvetett kérdéskörre. Amit persze fénysebességgel torkoll le mert hát a visszakérdezése egyértelmű jelzés hogy nem, nem arra van a mi irányunk. Hiába nem adott választ a lehetőségre hogy esetleg London poros utcáin keressünk valami ehetőt, immár biztosan tudom hogy ez eleve holt ötlet. Egyrészt ehhez fel kellene öltöznie, ami alapvetően is újabb vitákat szítana, amihez nincs kedvem. Elég lesz ezt akkor megélni és végigszenvedni ha majd elmegy. Másrészt a menten éhen halok megszólalása a most azonnal-t foglalja magába értelmezésem szerint, szóval jó eséllyel nem fér bele az életébe hogy még fél órát elbolyongjunk. Meg amúgy is... jó látvány így, az én ingemben, ami kissé nagy neki. Hát elszakítom a tekintetem az ajtóról és a másik felé fordulok.
- Jah igen. Arra!
Biccentek és szelíden húzva elindulok. Csak akkor engedem el a finom ujjait s hagyom hogy kicsússzon mikor a konyhába érünk. Ellépek mellőle és körbepillantok. Na most kellene tudnom mi merre van, de persze hát... mondhatjuk úgy hogy el vagyok veszve. Azért a hűtőt megtalálom, benne a hát nem túl sok mindennel. Mintha lenne benne tej ami talán ezer éve romlott meg... mi ez? Sajt? Lehet egykor az volt de a színe már nem ezt bizonyítja. Fintorgok egy sort, mert sose voltam odáig a romlott kajáért. Gusztustalan!
Aztán a felső polc legmélyén találok egy tojást. Igaz kicsike, de mégiscsak az. Nem vagyok szakavatott ezekben szóval fogalmam sincs milyen fajta. Nekem a fürj meg az össze többi egyre megy. Maximum a sárkánytojást tudom elkülöníteni a többitől, de ott látványos a méretkülönbség meg amúgy is... ez legalább érdekelt a LGG könyvekből.
- Hát találtam valamit, de.. hummm nem tudom használhatóak-e.... - nyögöm ki elkeseredve és előpakolom a dolgokat a pultra. Akad még egy kis fonnyadásnak indult zöldség, saláta meg paradicsom. Hát... ötletem sincs mi a frászt hozunk mi ki ebből....
Elhúzom a szám keseregve.
- Látod? Ezért lett volna jobb Skócia! Ott palacsintát ehetnék reggelire!
Úgy panaszkodom mint egy ötéves gyerek és látványos duzzogás közepette csapom be az ajtót. Aztán félig meddig sértetten Clemre sandítok mert, igen, miatta nem vagyunk most ott. És most először érzem hogy hiba volt mára elküldenem mindenkit. Bahhh! Baromi jó ötleteim vannak alkalomadtán, tényleg!
Azért még egy mentsváram akad, s ez nem más mint az oldalsó ajtó, mely a hűvös és sötét kamrát nyitja.
S ez menti meg a helyzetet ugyanis az a sanda gyanúm támad, itt rejtettek el mindent előlem. Mert ahogy mélabúsan a palacsinta távoli ízvilágának mámorában úszva feltépem az ajtaját megcsap az a fura, megmagyarázhatatlan illategyveleg, ami bent érlelődik egy ideje. Nem az a rossz fajta de nem is a jó. Valahogy mégis tudod, ebben rejlik lehetőség. Jelen esetben kaja. Így hát kutakodok egy sort. Félig totálba beállok már a kis lyukba s mintha maga a mennyország kapujába lennék rácsodálkozva örülök mindennek. Zörgök és pakolok, ahogy a kiszemelt áldozatoka magamhoz szólítom és felnyalábolom. Pár üres üveget odébb csúsztatok, hogy könnyebb legyen elérni a lekvárt és társait.
Arcomon széles vigyorral és kezemben egy halom tartós cuccal térek vissza.
- Hát nézd mit találtam.... GABONAPEHELY!!!!
Vigyorom olyan mint egy jól kiszórt konfúziós bűbáj csillogása. Meglehet még egy patrónust is megszégyenít. Rájövök hogy ez jó eséllyel Blaire dugicucca, a csokival együtt, amit felleltem. Ő eszik ilyen mugli kajákat előszeretettel. S mióta amnéziás vagyok már én is. Szóval ami az övé az enyém alapon úgy döntök hogy én ma ezt eszem meg. Még szárazon is ha kell...