..hajnalfény..

[- Oké, ehhez pálca kell. Kerítenél egy kancsót, amíg felszaladok érte? –]

’the sun will rise, with my name on your lips'

Ó, igen. A legközelebbre vonatkozólag már tényleg kész haditerveket szövögetek, leginkább mondjuk arra nézve, hogy mi lenne jó, ha lenne nálam – kezdve ugye a fogkefével, meg a váltás ruhával – de voltaképpen hiába okoskodom már előre, hogy legközelebb ez az egész sokkal egyszerűbben is le fog tudni zajlani, voltaképpen abszolút fogalmam sincs, mikor lesz az a legközelebb, vagy lesz-e egyáltalán legközelebb. Na nem azért, mert most tervezném Mathiast így utoljára látni, épp csak a lehetőségek tárháza szűkös kicsit az iskola, meg a március beköszöntével az iskola végének ijesztő közeledte miatt. Igaz, hogy a húsvéti szünet nincs olyan messze, de egyelőre még el sem tudom képzelni, hogy eljutunk odáig, vagy akkor mit fogok csinálni, szóval voltaképpen majdnem, hogy hiába minden okos terv, egy jó ideig valószínűleg nem lesz lehetőségem arra, hogy hasznosítsam őket.

Be kell hát most érni azzal, amit házon belül találunk. Egyszerre mulattat, és lep meg mondjuk a felhozatal szűkössége – valahogy úgy képzeltem, hogy mágikusan frissen van tartva itt minden, ami csak szem-szájnak ingere lehet, de úgy látszik nem túlságosan gyakorlatias a fantáziám. Vagy épp Montregoék fantáziája nem szárnyal eléggé, vagy azoké, akik helyettük intéznek olyan földi dolgokat, mint a bevásárlás. Nem találok ebben mondjuk semmi kivetnivalót, le merném fogadni, hogy valahogy így nézhet ki a helyzet otthon nálunk is a konyhában meg a kamrában, de a nyakamat mertem volna tenni rá, hogy náluk ilyesmi nem fordulhat elő. Hogy mégis, az számomra valóban sokkal inkább mulatságos, mint bosszantó, vagy kellemetlen, az meg külön vicces, hogy Mathias egyre kevesebb lelkesedéssel túrja fel a konyhát, míg én a csípőmmel nekitámaszkodom a konyhapultnak, mert nem akarok felfordulást okozni azzal, hogy vaktában túrok fel minden szekrényt és fiókot. Valószínűleg azért ő mégis csak jobban tudja, mit merre érdemes keresni.
Bizonyára fel kéne lennem készülve arra, hogy valamilyen szinten a felhozatal silánysága nyilván, hogy az én hibám. Nem mulasztok el nagyon is undok pillantást vetni rá, miközben hosszan fújom ki a levegőt, és konkrétan elszámolok magamban háromig, nehogy mondani találjak valamit. Egekre. Ez a reggel bizonyos tekintetben mehetne sokkal flottabbul, meg idillien, de valahol mintha kissé letért volna a pályájáról, és néha azt kívánom, csak essünk túl rajta. Azért mondjuk ilyen könnyen nem adom fel.

Elfojtok egy mosolyt arra a látványra, hogy Mathias csokival és gabonapehellyel kerül elő a (vélhetőleg) kamrából. Nem tudom ugyan, ki szeret csokit enni reggelire, de a gabonapehely éppenséggel megteszi. Nem minta lenne hozzá tejünk, de ez olyasmi, amin kivételesen tudok segíteni. Tudjátok, hányszor szembesültem már azzal életemben, hogy lefőztem a kávémat, aztán nem volt hozzá tej? De még jó, hogy az ember boszorkány.
- Oké, ehhez pálca kell. Kerítenél egy kancsót, amíg felszaladok érte? – mert most pont nem azzal merészkedtem le ide, és már iramodok is ki a konyhából, csak hogy éppen az ajtóból visszaforduljak, és egy gyors puszit nyomjak Mathias arcára, mintha legalábbis olyan sok időbe telne, hogy megjárjam az utat a háló, meg a konyha között. Nem is ezért kapja, csak hátha ki tudja használni ezt a három percet arra, hogy egy mindenen duzzogó gyerek helyett két fokkal normálisabban viselkedjen… ha másért nem, hát a kedvemért.
Arra még épp emlékszem, hogy az előszobából felfele kell mennem a lépcsőn, és ott lesz a pálcám az éjjeliszekrényen, visszafele kicsit nehezebb az élet, de majdnem elsőre vissza is találok a konyhába, immár mágiával felszerelkezve - Egy perc, és lesz tejünk – jelentem ki a konyhába megtérve abszolút magabiztosan. Ha mondjuk az egy szem (fene sem tudja, milyen) tojásból kellene egy pálcasuhintással palacsintát csinálnom, azzal bizonyára lennének gondjaim, de vízből tejet bármikor tudok bűvölni - Kancsó? – kérek, és remélem kapok is, egy jól irányzott bűbájjal vizet loccsintok bele, egy okos, halkan elmormolt varázsszóval pedig ráveszem arra, hogy a reggelihez ideális tej legyen belőle.

zene:ZH- The Way


’mit mondjak még? a tárgyak összenéznek
s téged dicsérnek, zeng egy fél cukordarab
az asztalon és csöppje hull a méznek
s mint színarany golyó ragyog a teritőn,
s magától csendül egy üres vizespohár.'

~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~

Hát őt közel sem lelkesíti úgy a leleményem öröme, mint engem. Jó nem baj, több marad nekem! Így hát Clem reakciója, vagyis minimális reakciója nem vagy csak kicsit lohaszt le. Igazság szerint még mindig puffogok magamban az után a palacsinta után, mert azért az mégiscsak jobb lenne, mint egy ki tudja mióta itt aszalódó száraztáp jellegű reggelit letolni a torkomon. Minden esetre másra nincs lehetőség és még így is hálás lehetek a vakszerencsének, meg Blaire éhenkórászságának hogy van ennyi dugitartalék. És ebből egyenesen következik az hogy nem kellene elfelejtenem pótolni a dolgot (mert a végén kitudódik hogy én faltam fel az ő kajáját és akkor a pálcája hegyével nézhetek farkasszemet) de már csak a gondolata annak hogy én egy mugli boltba bemenjek rémiszt. Erre az egyre soha de soha nem tudott rávenni és jó eséllyel nem is fog, legalábbis ezidáig így voltam vele.
A merengésemből Clem hangja zökkent ki, aki mintha csak a gondolataimba olvasna közli a pálca hiányának a tényét. Már felkiáltanék hogy de nem is kell, amikor rájövök hogy de... igen. Az enyém is fent van, és mint sejthető az övé is, így hát nincs mese. S mielőtt felajánlhatnám hogy lehozom már el is viharzik. Enyhén sértetten bámulok utána, tekintetem egészen az ajtóig követi, kezem pedig már a dobozban matat. Meg is fogok egy szemet és megforgatom ujjaim közt látatlanba. Mikor odaér dobom felé, remélve hogy jó eséllyel eltalálom a hátát vagy a tarkóját, de minekután épp megfordul pont felém hát az arcát vagy az arcélét sikerül célkeresztbe kapnom. Pech!
- Ezt a palacsintámért!
Mormogom durcásan, és már kipillantok az ablakon adva neki az arcom bőrfelületét hogy jól pofon vágjon. Nem mintha nem érdemelném mondjuk meg, de azért jól esett cukkolni. És vissza is jön, érzem az illatát, megérzem a közelségét. Lehunyom a szemem és várom mi következik de csak az ajkai puha melegét érzem magamon.
N szép kis bosszú!
Mire pislogok kettőt addigra már el is tűnik. Még épp látom az ing suhanó anyagának szélét. Kiveszek egy újabb pelyhet és unottan az ablak felé dobom. Halkan koppanva esik a párkányra majd sóhajtva körbenézek.
Kancsó! Kancsó.... Hol lehet egy kancsó?
Sorra nyitogatom ki a szekrényeket. Végül lehetetlen végtelennek ható idő után csak rálelek egyre, ami olybá tűnik, hogy megfelel a célnak. Igaz kisebb mint az általam elsőre gondolt ideális mérettartomány, node nem értek én ehhez úgy igazán. Vállat vonok hümmögve, mondván úgyis megjön Napsugár és majd ő eldönti a milyenségét. Addig én lelkesen feltépem a csoki papírját. Halkan zizegve tart ellen egy pillanatig, majd végül csak én nyerek. Mire Clem újra besétál már a számban a tábla és épp leharapom a csücskét.
- Egy perc, és lesz tejünk.
- Bha te mondzsozsd...
Nyugtázom a szavait teli szájjal, miközben ő már követelőzik. Kancsó, kancsó, kancsó!
Könyökkel lököm felé kissé hanyagul az üveget, remélve hogy nem ordítja le a fejem azért mert nem épp öblös vagy nem túl mély.
Csámcsogva nézem ahogy vízzel tölti meg.
Hát ez nem éppen tej...
Kontráznék azonnal rá kellő szarkazmussal viccesen, de persze szóhoz se jutok, s máris fehér minőségében pompázik újabb varázslatra a kancsó tartalma. Ehhhh.... boszorkányok!
Persze arcom felvidul azért.
- Banks, megmentetted magad! Úgy tűnik csak itthon eszünk...  - szemtelenkedek miközben felé lépek. Ledobom a pultra a dobozt és a csokit is és átfogom a derekát egy könnyed mozdulattal.
- Ha már ilyen ügyes kis boszorkány vagy igazán mutathatnál még valamit....
Pimasz megjegyzésem egyenesen a megkorduló hasam tájékáról jön. Naná hogy nem ennék gabonapelyhet ha nem muszáj. B-t sem értem miért ezeket a mugli vackokat zabálja suttyomba nasi gyanánt. Tény hogy jobb híján ez is megteszi, de azért még mindig nem tudok elvonatkoztatni attól hogy az egész amiatt van mert képtelen egy ruhát magára húzni. Az a szörnyű női hiúság! Pedig milyen jól állna rajta némelyik...

[- Vagy inkább téged mentettelek meg –]

’the sun will rise, with my name on your lips'

Bizony, én mondom. És ha most felsülnék, az bizony több szinten is rettentő kellemetlen lenne, azok után, amilyen gyerekesen viselkedik, hát még szerencse (megjegyezném, mindkettőnk számára), hogy nem tudom, milyen állapotban tudnám elszúrni ezt az átváltoztatást. Túl gyakran élek vele. A gabonapehely magában pedig nem valami kellemes reggeli, el tudom képzelni, milyen bánatosan csócsálnánk, és rágcsálnánk egyenesen a dobozból, mint két hajótörött árva, olyan szomorú képpel. Minimum. De szerencsére erre nem fog sor kerülni, ahogy Mathiasnak arra sem lesz lehetősége, hogy kárörvendő megjegyzéseket tegyen a teljesítményemre, mert bizony a kancsóban víz helyett az ott tej, akárhogy is nézzük, a tejhez pedig ott a gabonapehely, ami már korrekt reggelinek számít. Nem azt mondom, hogy a legtáplálóbb, de amúgy sincs már kora reggel, hogy ebédig éhen vesszünk, arra pont elég, hogy együnk valamit, mielőtt kiszabadulnánk a nagyvilágba, és keservesen folytatnánk a napot, úgy, ahogy muszáj.

- Vagy inkább téged mentettelek meg – mondom kissé szemrehányóan, és örüljön, hogy nem teszem hozzá azt, hogy például az éhségtől, meg attól, hogy idiótán viselkedjen, vagy épp potenciálisan bántóan rám nézve. Néha kicsit megérdemelné, hogy ne gabonapehellyel dobáljam vissza, hanem mondjuk a kancsó tejet öntsem a képébe. A gondolat kicsit megmosolyogtat, még jó, hogy nem szemben állok vele, így zavartalanul folytathatom - Micsoda vendéglátó vagy te? – szívom azért egy kicsit a vérét, mert ha azt hiszi, nem bosszantott fel egy kicsit sem, hogy gabonapehellyel dobál, meg rám ken mindenfélét, akkor óóó… nagyon-nagyot téved!
Nem is tudom, hogy gondolja, hogy ennek fényében ilyen könnyen odaédesgethet magához. Persze nyilván nem ilyen egyszerű a dolog, mert már rég rájöttem, szinte már az elején, hogy a kettőnk közötti kémia alkalmasint sokkal erősebb, mint az, hogy alapvetően rémesen fel tud bosszantani. Ahogy a derekamra siklanak az ujjai, máris kedvem lenne felé mozdulva nekidőlni, de azért kár lenne, ha ilyen könnyen megadnám magam, nem? Egyébként is reggelizni akartam.

- Miért, mit kéne mutatnom neked? Azon túl, hogy most mutattam meg, hogyan tudsz magadnak bármikor gyors reggelit kreálni… - fordulok vele szembe szemernyit kihívóan felvonva a szememet, és helyette inkább a konyha pultnak döntöm a hátamat, míg véletlenül sem mozdul a kezem, hogy hozzáérjek. A pálcám még egyébként is a jobbomban van, így csak azt teszem le, és ha már a tenyerem a hideg pultra simul, azt követi a másik kezem is, és könnyedén felcsusszanok oda a tej, meg a reggeli egyéb hozzátartozói mellé, hogy Mathiasnak vagy követnie kelljen kezeivel a mozdulatot, vagy el kell engednie legalább annyi időre, hogy máshol keressen magának fogást - Vagy demonstráljam, hogyan kell gabonapelyhet enni? Rettentően egyszerű, még neked is menni fog! – mondom olyan ártatlan mosollyal, gunyoros él helyett, hogy az már szinte hihető is, és ráérős mozdulatokkal az ölembe húzok egy tálkát, gabonapelyhet szórok bele, és nyakon löttyintem egy kis tejjel - Látod-látod? Már csak egy kanál kell hozzá, és jó étvágyat!

zene:ZH- The Way


’mit mondjak még? a tárgyak összenéznek
s téged dicsérnek, zeng egy fél cukordarab
az asztalon és csöppje hull a méznek
s mint színarany golyó ragyog a teritőn,
s magától csendül egy üres vizespohár.'

~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~

Micsoda vendégváró vagyok én? Hát kettőt tippelhet!
- Jelenleg? Házsártos!
Nem mintha korán lenne vagy nem lett volna jó az ébredés. Mondjuk nem volt a legjobb, de nem miatta ez igaz. És ha úgy vesszük határozottan két fokkal jobban sikerült mint a tegnapi. De az ő makacskodása.... hát az aztán igazán frusztráló, pláne így, a tegnap este után mikor bezzeg olyan készségesen viselkedett. Így hát nem folytatom a dolog firtatását. Nincs értelme. Csak elnézem ahogy a mozdulatomra ő hogyan reagál  s az épp nem a legjobb. Mert nemhogy közelebb jönne hanem eltávolodik a pult irányába. Na szép!
Magamban morgok egy sort, mert még szemtelenkedik is velem. Ahogy kihívóan felsiklik a szemöldöke és kíváncsian már-már ártatlanul pislog fel rám hát kedvem lenne eltüntetni az arcáról az elégedettséget. Mert igen, a szája sarkában megbújó mosolykezdemény egyértelműen ezt sugallja nekem.
Mondhatnám hogy mi mindent tudna mutatni nekem. Kezdve mondjuk egy egész sütiraktár idebűvölésével folytatva esetleg egy már előzőleg hisztibe átcsapó divatbemutatóval de más egyéb sokkalta piszkosabb dolog is felötlik bennem. És mindezt még fokozza a mozdulatsora, ahogy követi a két keze vonalát. Karja enyhén megfeszül, ahogy elrugaszkodik a talajról és a kezem vele együtt mozdulva a konyhapulton találja a következő másodpercben.
Aha... szóval így játszunk. Hát oké...!
- Vagy demonstráljam, hogyan kell gabonapelyhet enni? Rettentően egyszerű, még neked is menni fog!
A szavaira ösztönösen mordulok és az általa eszközölt távolságot ami egyetlen lépés nekem, leküzdöm. Újra előtte vagyok de csak szemem villan, mást még nem engedélyezek magamnak, mondjuk nem is hagyja, mert folytatja az incselkedést. Ölébe húz egy tálkát és kezében megvillan a doboz után a kancsó is. Mikor pedig mindez kész, a maga szimpla egyszerűségével (amit evidensen én is meg tudok csinál, persze) újra rám tekint.
- Látod-látod? Már csak egy kanál kell hozzá, és jó étvágyat!
- Aha... hát az épp... - kezdem és ujjaim lecsúsznak a derekáról a térdéhez. Annak is a belső feléhez és finoman de határozottan érem el enyhe erőt kifejtve hogy szétnyissa lábait. -... itt van.
Somolygok miközben újabb fél lépéssel közeledek és ujjaim csiklandozva a combja belső felét felsiklanak a fiókgombig. Hát tehetek én róla hogy pont oda ült fel, ahol az evőeszközöket tartjuk? Nem vagyok fából...  naná hogy elfog a vágy. Az ilyen helyzetek amúgy is csak úgy adják magukat főleg nálunk. Tudom, tiszta véletlen!
Könnyeden nyúlok be és veszek elő egy kanalat, amit az ujjaim közt forgatok meg eltöprengve. Kedvem lenne szemtelenkedni, és végül is miért ne?
Beleteszem hát a kanalat a pépes trutyiba ami a reggelink, belekanalazva emelek fel belőle egy adagot s állítom meg félúton a levegőben. Felé közelebb esik mintha csak neki akarnám nyújtani de az utolsó másodpercekben irányt téveszt a lendületsor és végül az én számban köt ki a tartalma. Látványosan hümmögök egy sort... még van pofám az orrára is koppintani a kanál hátsó domború felével.
- Nos, nem is olyan rossz. Bár nem egy palacsinta... ugye nem bánod ha még gondolkodom azon hogy elvegyelek-e...?
Az arcomon elterülő vigyor talán az eddigi legszemtelenebb ami eddig valaha is létezett. Akkora fricskaalapot az ez a lány rendszerint, amit nem lehet nem kihagyni. Jó eséllyel képes az egész reggelit a képembe dönteni, így megelőzöm a gondot és kiveszem a kezéből a tálat amit szorongat. Hanyagul dobom le a pultra valamerre a pálcája környékére, lehet a tej kis is fröccsen, de totálisan nem érdekel. Tekintetem le sem veszem róla, csak vészesen közel kerülök hozzá. Ujjaim rátalálnak az ingem anyagának szélére, épp oda ahol a bőrével simul össze és ha hagyja akkor jó eséllyel az ajkaim nem szavakban megtestesülve kérnek bocsánatot tőle.

[- Még jó, hogy egyelőre nem is akarnék férjhez menni –]

’the sun will rise, with my name on your lips'

Kicsit lebiggyesztem az ajkamat jelezve, hogy jó, jó, hát legyen házsártos, ha házsártos akar lenni, na de nem kéne azon elgondolkodni, hogy én ezt mivel érdemeltem ki? Vagy inkább azon, hogy miért nem, és talán nem nekem kéne ezt tartogatnia, de falra hányt borsó lenne minden erre utaló szó, érzem, és okosabb vagyok annál, semhogy pont én kezdjek most meg egy újabb vitát. Még ha meg is érdemelné. Ah, hogy mindig nekem kell az engedő okosnak lennem, neki meg a szamárnak…! Néha üdítő változatosság lenne, ha szerepet cserélnénk. Vagy inkább… ha egyáltalán nem is keverednénk olyan helyzetekbe, ahol választanunk kell a két szerepkör között. Voltaképpen az lenne a legjobb, mert én nem különösebben élvezem az ilyesmit. Egy kis csipkelődés, olykor egy kis oltogatás persze belefér, talán kell is, de van az a pont (ami nálam szerintem hamarabb elérhető, mint nála), amin túl már nem nagyon tudom élvezni, ha a véremet szívja, és amiatt akkor már én is az övét. A békesség valahogy egy kicsit ritka vendég nálunk néha… pedig nem lenne vele semmi baj sem.

Nyilván ezért kekeckedek vele most én is, pedig gyakran húzom én a rövidebbet, azért mégsem tudok egyszerűen csak merev fává változni. Az egyébként sem utalna semmi jóra, ami kettőnket illeti, és bár vannak helyzetek, amikor aztán egyáltalán nem fér bele semmi ilyesmi, ez most pont nem az. Még akkor is, ha mondjuk nem képzeltem ilyen… körülményesnek, vagy épp a szándéktól eltérőnek azt a reggelit, amikor előhozakodtam vele.
Az mondjuk még csak egy dolog, hogy halk mordulással követ, és lép hozzám közelebb, valahol végtére is ez volt a célom, na de azzal nem tudtam számolni, hogy pont az evőeszközöket rejtő fiók fölé ülök, ezzel kisebb öngólt lőve, hogy megint hirtelen forduljon a kocka. Ki is szemtelenkedik akkor most kivel…? Engedetlen, áruló szívem azonnal gyorsabban ver, ahogy a combom belsejét kezdi cirógatni, ösztönösen engedve neki ehhez több teret. Mondhatnám, hogy csak azért, hogy ki tudja nyitni a fiókot, de hát ez nyilván nem ilyen egyszerű… ahelyett, hogy máris gyorsabban kapkodnám a levegőt, most mintha épp ellenkezőleg, minden csodálatosan lassúnak tűnik, az is, ahogy halk pihegéssel, lassan emelkedik és süllyed a mellkasom, ahogy szándékosan nem kettőnk közé nézek, hanem csakis Mathiasra, végtelenül butának érezve, ahogy a gabonapelyhes tálat szorongatom.

Kicsit elveszek a pillanatban, talán ezért nem kapok a kettőnk közé emelt kanál, meg annak tartalma után, amiből két csepp tej halkan visszacsurran a tálba a kezeim közt. Pislogok talán erre kettőt is, mintha ettől visszazökkenhetnék oda, ahol ez még csak a reggeliről szól, de ez valahogy egyre távolabbinak tűnik. Hát még akkor, amikor az orromra koppint, meg amiért megszólal. Nem is tudom eldönteni, hogy megsértődjek, háborodjak fel, vagy jöjjek zavarba, valószínűleg egyszerre érzem mindegyiket, de csak enyhe hunyorgással visszaélcelődöm - Még jó, hogy egyelőre nem is akarnék férjhez menni – vagy ki tudja, talán egyáltalán nem, a szüleim helyzete perpillanat kicsit komplikálja az érzéseimet az ilyen intézmények iránt, de egek, most igazán nem tudok olyasmire gondolni, mint a szüleim, a gondolataim egészen másfelé kanyarognak.
Inkább a meglepettségtől rezzenek össze, ahogy a tálat ilyen hirtelen, és durván félrelöki, de a folytatás aztán megint ijesztően természetesen következik. Ajkam könnyedén forr össze az övével, egyáltalán nem azért csókolva hevesen, mert haragudnék rá, épp ellenkezőleg. A combjaimat ösztönösen nyitom szélesebbre, hogy közelebb húzzam magamhoz, szégyentelenül a nadrágjának egyik bújtatójába csúsztatva az ujjamat, másik kezemmel könnyedén követve az ő karjának ívét egészen a rajtam levő ingtől, fel a válláig, és amikor már el akar fogyni a tüdőmből az oxigén, vonakodva húzódom el a csókból - Ugye tudod, hogy én tényleg reggelizni akartam? – kérdezem kissé költőien, úgy, mint aki már el is fogadta, hogy ez nem fog megtörténni. Úgy meg aztán pláne nem, ha szorosan a közel húzott dereka köré fonom a combjaim, és ezúttal én csókolom meg.

Köszöntem!