Enyém. Tied. Mienk.

ENYÉM. TIED. MIENK.

outfit                               outfit

Szokatlanul komoly most. Ezt valószínűleg Ada is érzékeli, mert az íróasztalához lép és a férfi kézfejére teszi apró kis kezét. Nathaniel tenyerébe szorítja, majd arcához emeli és egy puszit ad rá. Aztán órájára néz. Idő van. Ezt Anson üvegen kopogtató ujja is alátámasztja, aki csak azért jött, hogy bejelentse az érkezőket, akiket ő maga vezetett be az üvegezett tárgyalóba. Nathaniel Forest irodájából látni is a három férfit. Két ügyvéd és egy ismeretlen rokon az Egyesült Királyság területéről. Aggasztó kombináció…

Oldalra fordul, hogy szembe kerüljön a kislánnyal. Ada egy felnőtt nő profizmusával választotta ki az alkalomhoz legjobban illő ruhákat. Nincs szüksége Nat segítségére, ahogy most a ruhák megigazítására se. A férfi mégis kicsit végigvezeti ujjait az anyagon. Tökéletes, állapítja meg, ahogy magáról a kislányról is megteszi ezt napról napra. Imádja. Minden nevetését, minden könnyét, minden együtt töltött pillanatot. Őt már nem veheti el tőle senki…

Csak, mert most ismét ezen aggódik. Pont, amikor benyújtotta ez első papírokat. Hogy majd jön egy rokon Kínából, az ügyvédjével és azt mondja, hogy neki több joga van nevelni a kislányt, mert vér szerinti rokon. Nathaniel viszont nagyon nem az. Semmiféle fronton sem. Még ha jobban a nagybátyjának tartja magát, mint amennyire bármilyen nagybácsi tarthatná. Immáron hónapok óta pedig az édesapja. És akképpen is szereti. Nem engedi el.
Bár nem valószínű, hogy most ezért jöttek volna. Mikor már túl voltak mindenen és a külföldi rokonság személyesen is meggyőződhetett róla, hogy a kislány jó helyen van. Elvégre az édesapja azt akarta, hogy Angliában nőjön fel, de látogassa a rokonait. Ezt a kívánságot Nat teljesíteni tudja és akarja is. Szóval bizonyára másról van szó…
Fújja ki a levegőt, mikor feláll és kézen fogja Adát. A fekete szemek biztatóan tekintenek rá. Mintha a kislány mondaná azt a felnőtt férfinak, hogy induljunk, nem lesz baj, melletted vagyok. Pedig éppen fordítva kéne lennie. De ez már csak ilyen. Ennyire bíznak egymásban. Tudják, hogy együtt nem eshet bajuk.

- Jó napot, Uraim! – Lép be, most tettetett magabiztossággal saját tárgyalójába. Itt mindig úrnak érzi magát és most valahogy mégis esetlen és védtelen. Kicsit megszorítja Ada kezeit, hogy a kislány se felejtsen el köszönni. És mikor a kissé bátortalan hang is elhangzik, a férfi leülteti Adát az első székre. Majd hellyel kínálja a férfiakat. Anson feladata az italok felszolgálása, víz, tea, kávé és kóla kihelyezése az asztal közepére, amit azon nyomban meg is tesz, majd távozik.

- Mr. Forest, Ms. Lien, bemutatom Eliot O’Marát. – Kezdi a beszédet az író ügyvédje.  – Mr. O’Mara, a férfi Nathaniel Forest, gyámja az ön rokonának Adeliade Leinnek. – Mutat végig egyesével a társaságon oda-vissza. Formaságok… Nat mindig kikészül tőlük, általában egy csá, heló, gazdag vagyok és híressel elintézi a dolgokat, de most persze ezt nem lehet. Szóval csak engedelmesen hallgat és figyel. – Ő pedig itt Wah Cheung, ügyvédje az önök elhunyt rokonának Yanyan Chennek. – Ekkor az angol ügyvéd elhallgat, hogy a másik vehesse át a szót. Aki bár beszéli az angolt, azért jócskán érezhető rajta, hogy nem sűrűn használja. Ráadásul róla lerí az is, hogy mágus. A másik ügyvéd szolid, nagyon angol öltözete mögött, alig bújik meg a mágusok hobósága. De a kínai férfin látszik, hogy nem igazán tudta, mivel is kéne mit ötvözni az angol mugli ruhák közül, kissé kaotikus és vicces, de legalább nem pizsama van rajta, már értékelendő. – Az önök közötti rokoni szál, könnyedén magyarázható és azonosítható. Az ön édesapja. – Mutat előbb Adelaide-re, majd Elliotra. – És az ön édesanyja első fokú unokatestvérek voltak. Így maguk, másodfokú unokatestvérek. Mr. Chen viszont csak beházasodott az önök családjába, így vérrokonság nem köti önökhöz. Lánya halálával azonban nem élt a közelében más mágus. Így, mikor hírt hallott, távoli rokonairól, akik feltételezhetően azok, nyomozásba kezdett. Ahhoz már túl idős és beteg volt, hogy a kapcsolatot fel tudja venni önökkel, de végrendeletében minden mágus vagyont és mágikus tárgyat egyenlő részben elosztott maguk között. – A listákat odaadta előbb Nathanielnek, majd Elliotnak is. – A kérése, de ez valóban csak kérés, hiszen biztosítékot nem tudnak rá nyújtani, annyi lett volna, hogy önök tartsák a kapcsolatot, mint a család Angliában élő, távoli hírvivői.  Erről azonban szerződést nem íratott. A listákon említett tárgyak már Angliában vannak. Amint aláírják a papírokat, adom is a raktárak kulcsait. Az ön testvérével Mr. O’Mara, majd szintúgy találkozni akarok a későbbiekben. A kérés persze rá is vonatkozik, sajnálom, hogy most nem lehetett jelen. – Oszt ki ismét jó néhány kötegnyi hivatalos papírt. Amiket Nat csak gyanúsan végigmér. Ezt mind, el kéne olvasnia? Néz kérdőn az ügyvédjére, aki csak bólint, hogy olvasnia nem kell, ő intézte, aláírhatja. Szóval csak engedelmesen aláfirkantja a vagy harminc oldalas paksaméta minden lapját.

Aztán megkapják az ódon raktárkulcsot, távoznak az ügyvédek és ők ott maradnak. Szemtől-szemben egy olyan rokonnal, akinek a neve még kevésbé mutat származására, mint a kislányé. De akitől nem kell tartani. Nem azért jöttek, hogy Adát elvegyék tőle. És ez máris bizalmasabb hangulatra sarkallja és enyhébb légkört biztosít.
- Te mit szeretnél? – Néz a szinte ismeretlen férfi felé, miközben ölébe veszi Adát, hogy megpuszilhassa. – Soha, egy pillanatra sem akartam megvonni a társaságát a rokonaitól. Örökbe fogadtam, én nevelem, bár vér szerint kevesebb fűz engem őhozzá, mint téged. Ha azt mondod, látni szeretnéd, és megadod nekünk a kellő időt, hogy megismerjünk és megbízzunk benned, akkor láthatod és később akár kettesben is maradhattok. Őszinte leszek meglep, hogy rokona él, ennyire közel. De úgy vélem ebből sok jó kisülhet. Már, ha te olyan ember vagy, aki megérdemli a sok jót.

[viselet]
 

Ezek az átkozott kötelezettségek valahogy mindig előkerülnek, mióta visszatértem a Királyság területére. Nem, mintha bánnám a családi ügyek intézését, de azt még Danieltől sem vártam volna, hogy egy köteg papírt hagyva a kanapémon küldd el tárgyalni kettőnk örökségéről.
A kezembe akadt a pergamendarab, amit a táska mellé tette. Újra átolvastam a kusza sorokat:

„Drága Bátyó! Kérlek, öltözz fel normálisan (zakó, ing minimum) az ügyvédekkel való találkozásra. Viselkedj normálisan és hanyagold a szokásos morgolódást, mozgolódást! A táskába tettem minden iratot, amit esetleg elkérhetnek anya kapcsán. Persze az is lehet, hogy nem szükséges bemutatnod, de jobb ha kéznél van. Ügyesen! Daniel.”

Elmosolyodtam az utolsó biztatáson, miközben a nyakamat vakarva próbáltam legalább egy kicsit távol tartani magamtól az inget. Valahogy mindig is szerettem az úriemberekhez méltó öltözékeket, de ez most különösen szorosnak és kényelmetlennek tűnt. Ráadásul biztosan kiütések is megjelentek rajtam.
Még indulás előtt egy utolsó pillantást vetettem magamra, majd a kandallóba lépve elhagytam a lakást. Némi izgatottságot éreztem, hiszen valóban nem szoktam hozzá az ilyesmihez, ráadásul valahogy az általában szórakozást kereső személyiségem sem igazán találta a helyét a szituációban.
A túloldalon már várt egy fickó, akit láttam korábban… na igen, már az önmagában meglepő volt, hogy Esmé munkahelyére érkeztem. Voltam már itt egyszer-kétszer, bár rendszerint kint várakoztam, míg ő végzett a dolgával, hogy aztán együtt menjünk haza. Most olyan részére vezettek az épületnek – miután megismertem az ügyvéd urakat.
A Kínából iderepült Mr. Cheung éppen csak egy pillanatra figyeltem meg különös öltözékét. Elröhögtem magamat, mikor hátat fordított. Visszafojtottam a hangot, ami kitörni készült, így csak a testem rángott, mintha rohamot kaptam volna. A folyosóra lépve megpróbáltam leküzdeni a kibuggyanni készülő könnyeimet, hogy legalább komolynak hassak – Daniel kedvéért.
Egy tárgyalóba vittek minket, ahol kicsit zavartan húzogatni kezdtem a zakómat. A két ügyvéd közben valamiről beszélgetett… nem nagyon figyeltem. A ruhámmal meg a nyakam vörösre vakarásával voltam elfoglalva. Egészen addig, míg be nem lépett Esmé főnöke.
Ez volt az amire egyáltalán nem számítottam és nem csak azért, mert nagyjából a mellkasa közepével szemeztem. ( Hogy lehet valaki ilyen bosszantóan nagydarab? ) Egyszerűen meglepett, hogy éppen vele van dolgom, legalábbis az ázsiai kislány alapján, akivel éppen csak belépett a helyiségbe.
– Jó napot! – köszönt és leültette a lányt az első székre. Csupán ezután jelezte, hogy mi is foglaljunk helyet.
Egy kicsit tétován ácsorogtam, míg mindenki helyet foglalt. A kislányt figyeltem, akinek egy-két vonása anyámra emlékeztetett… furcsa, talán ez is egy jelzés, hogy rokonok volnánk. Daniel csak futólag tett róla említést, mármint anyánk unokatestvérének egyetlen gyerekéről. Én idősebbre számítottam, hiszen már magam is harminc felett járok.
Kihúztam egy széket és leültem rá.
A bemutatkozásnál csak biccentettem, nem különösebben foglalkoztatott Mr. Forest sem. Egyetlen vágyam volt: túlesni ezen az egészen. Már majdnem megőrjített a vakarózás, de nem tudtam mit tenni, nem gombolhattam ki az ingemet. Inkább magam elé húztam egy csésze kávét, de nem ittam bele, csak az ujjaimnak kellett másik hely, hogy ne vakarjam véresre a nyakamat.
Hallgattam a szövegelést, bár nem nagyon érdekelt. Adeliade tekintetét kerestem, remélve, hogy rám néz. Kicsit elmosolyodtam… olyan hasonlók vagyunk még sem hallottam róla eddig, azt sem tudtam, hogy anyámnak volt unokatestvére, aki szintén a királyságban él.
Eltakartam az arcomat egy pillanatra és mikor elhúztam a kezeimet széles vigyorral néztem rá. Elképesztően aranyos volt, de valahogy nagyon komolynak is látszott a korához képest. Én is ilyen gyerek voltam, talán azért akartam mosolyt csalni az arcára.
Csupán a mágikus tárgyakra kaptam fel a fejemet és fordultam az ügyvéd felé. Ezt Daniel nem is említette… – gondolkodtam el és a furcsán beszélő, kínai felé fordultam. Olyan idegen volt az akcentusa, mégis annyi mindennel kecsegtetett ez az egy mondat. Izgatottság lett rajtam úrrá és szinte gondolkodás nélkül írtam alá a papírokat.
– Ó, amint meggyógyul a lánya, az öcsém felveszi magával a kapcsolatot – biztosítottam.
Hamarosan az ügyvédek távoztak és egyedül maradtam a kulcsommal, a két méteres fickóval és persze a kislánnyal, aki a másodunokatestvérem. Ezt az információt még mindig nem tudtam hová tenni. Kíváncsi lettem volna Daniel reakciójára. Sajnálkoztam ismét, hogy nem tudott itt lenni.
Nathaniel az ölébe vette a kislányt és gyengéd puszit lehelt az arcára. Lehajtottam a fejemet és kicsit elszorult a torkom. Ez volt az, amire én is vágytam már mióta megismertem Esmét: egy igazi családra. Ez persze csak álom maradt, valahol régen elfogadtam már, hogy magányra ítélt az élet, sőt talán én is saját magamat… de valószínűleg mindenkinek jobb így.
– Te mit szeretnél?
A fickóra néztem. Az arcomon látható lehetett mennyire meglepett… tőle ilyesmit nem szoktak kérdezni. Általában vagy átkozzák a nevemet, vagy egyszerűen hátat fordítva nekem, a véleményem különösebb kikérése nélkül hozzák meg a döntéseket helyettem.
– Soha, egy pillanatra sem akartam megvonni a társaságát a rokonaitól. Örökbe fogadtam, én nevelem, bár vér szerint kevesebb fűz engem őhozzá, mint téged. Ha azt mondod, látni szeretnéd, és megadod nekünk a kellő időt, hogy megismerjünk és megbízzunk benned, akkor láthatod és később akár kettesben is maradhattok. Őszinte leszek meglep, hogy rokona él, ennyire közel. De úgy vélem ebből sok jó kisülhet. Már, ha te olyan ember vagy, aki megérdemli a sok jót.
Türelmesen hallgattam a beszédét, a tekintetem időnként a lányra vándorolt, majd vissza Nathanielre, aki láthatóan remekül bánt vele.
– Akkor én is őszinte leszek: nem vagyok olyan ember, aki megérdemel sok jót – válaszoltam halkan és a férfi kék szemeibe néztem.
Rokonok vagyunk valahol, mégha nem is vér által. Nem volt értelme hazudnom neki. Odahaza is mindenki tudja ki vagyok és mivel foglalkozom. Nem egy jótét patikus vagyok, aki lesi az emberek óhaját-sóhaját.
– Viszont a lányod az egyetlen, aki még az anyámra emlékeztet a saját tükörképemen kívül… – mondtam ki, kissé remegő, már-már meghatott hangon a tényt, ami az első pillantásra is szíven ütött.

ENYÉM. TIED. MIENK.

outfit                               outfit

- Nem szokásom az embereket mások, vagy a saját véleményük alapján megítélni… - Mondja, miközben maga elé egy kólás üveget, Ada elé pedig valamilyen gyümölcslevet húz. – Szólj, ha bármi mást kérsz inni, vagy esetleg enni. Szóval, ha itt nem találsz kedvedre valót… - Mutat végig az asztalon. – Bármit. Azt meg vedd le, vagy gombold ki, mert szörnyű nézni, ahogy sebesre vakarod a nyakad… - Az asztalról Elliot ingjére bök. Tudja milyen kényelmetlenül feszengeni. Totálisan utálja a hivatalos ügyek intézését, de mivel muszáj neki jó képet vágnia az egészhez, hát már a megfelelő ruhatára is megvan hozzá. Úgy fest, vendégének azonban nincsen… Persze abba sose gondol bele, hogy az udvariassági formák nem épp engednék meg az ilyesfajta megjegyzéseket. Mondjuk, ha belegondolna se nagyon érdekelné.

- A véleményem a tetteidből fog kialakulni. Az Ada felé mutatott viselkedésedből… és nem abból, hogy az életben mivel foglalkozol vagy ki vagy te. Nem érdekel. Ha Ada megszeret és az ő társaságában megbízható vagy, nekem az éppen elég. – Tér vissza ismét a komolyabb témához, miközben még mindig ölelésében tartja a kislányt és kortyol egyet kólájából.
- Hogy hívnak? – Kérdezi egyszer csak a kislány, nem törődve azzal, hogy a felnőttek éppen beszélgetnek. Ada sokkal komolyabb és csöndesebb, mint azt kora indokolná, de ettől még kislány, akit minden érdekel. Legfőképp az, ami körülötte történik. Amíg az ügyvédek itt voltak, csak egy bátortalan mosolyt engedett meg az idegen férfi felé, aztán lesütötte a szemét. De most egyenesen ránézett. – Engem Adának. – Mutatkozik be illedelmesen. Aztán körbe mutat. – Nekem itt sok barátom van. Mindenkit szeretek. Képzeld, van egy egész szoba, ami csak az enyém. Te is a barátom leszel? Nat, megmutathatom neki a szobámat? – Nagy, fekete szemeit ártatlan lelkesedéssel vonja el hirtelen Elliottól, hogy nevelőapjára nézzen.

- Egy kicsit később megmutathatod neki Ada, de ezt tőle kéne megkérdezned. – Mondja Nathaniel csendesen és kedvesen. Általában nem ezt szokták meg tőle az emberek. Magas termetéhez, harsány és olykor talán bárdolatlan természet párosul. Persze mindez csak védőburok, amit sokan nem tudhatnak. Az évek összegyűlt keserűségének bástyája. De, amikor Adával van, mintha ez a fal leomolna. Ilyenkor az sem érdekli, ha más emberek láthatják igazi lelkét. Most sem érdekli. Csak finoman a kislány arcához ér és arrébb simít egy hajtincset az arcából. – De Neffit idehozhatod megmutatni. Szaladj. - A kislány boldog mosollyal az arcán pattant le a férfi öléből majd szaladt ki a tárgyalóból. – Nefertiti, a nyúl. Megtetszett neki Nefertiti mellszobra, amikor az egyik könyvemben megtalálta. Azóta keresnem kellett neki egyiptomi történeteket, gyerekmeséket és gyereklexikonokat… De egy darabig kénytelen voltam ókori képeskönyvek képaláírásait olvasni, mert azt kérte. Kleopátra a másik nagy kedvenc, bár a halála fölött direkt átlapoztam. A nyáron mindenképp Egyiptomba utazunk. De ez neki még meglepetés. – Meséli az apukák leplezhetetlen büszkeségével. Aztán az irodája felé néz. Az üvegeken keresztül látni, ahogy Ada benyit, majd kutatni kezd. Nat hirtelen, komoly arccal fordul ismét Elliot felé. – Tudod, azt gondoltam én sem vagyok olyan ember, aki megérdemli a sok jót. Még most is így gondolom. – Sóhajt egyet, miközben kezeit dörzsöli maga előtt. Látszik, hogy nem szokott erről beszélni. Nehezen osztja meg az érzéseit, de az előtte ülőben mintha kicsit valamiféle sorstársat látna. Talán Ada összeköti majd őket, a kislány pedig ezt az érzékeny oldalát hozza ki belőle, hát a róla való beszéd épp ugyanígy tesz. - Ada a születésétől kezdve része volt az életemnek, hiszen a nagybátyja vagyok, még ha nem is vér szerint… Bár ennek a története roppantul hosszú, hogy miért… Vigyáztam rá sokat, elkényeztettem, építettem neki külön szobát a házamban, hogy minden nálam töltött perce kényelmes legyen. Könnyű volt. Nem volt igazán nagy felelősség. Aztán jött az az éjszaka, és Adának hirtelen az én ideiglenes kis szobám a lakhelye lett. Erre nem voltam felkészülve. Gazdag életet élek, de nem éppen vagyok a jóság mintapéldánya. Mariel, Ada édesanyja, azonban hitt bennem. Azt akarta, hogy az értékeim egyszer csak a felszínre jöjjenek. És most van lehetőségem bizonyítani, nemcsak Adának, vagy Marielnek, de magamnak is azt, hogy bizony emberileg is érek valamit. Nem csak íróként…

Közben a kislány megindult az irodából. Vidáman szökdécselt végig a rövid folyosó szakaszon. Kissé erőlködve benyomta a tárgyaló ajtaját, majd egyenesen Elliothoz lépett. Persze tisztes távolban, úgy egy lépésnyire megállt. De rózsaszín ruhájú kis nyusziját bizalmasan tartotta a férfi felé.
- Ő Neffi. Egyiptomi nyuszi. Tudod a piramisok egyikében élt, amíg hozzám nem keveredett. – Meséli szinte suttogva, mintha ez bizony egy nagy titok lenne. Majd a kis állatkát Elliot kezébe nyomja. – Nagy családja van. Mint nekem, bár ők nem itt élnek… Majd megmutatom egyszer a többi nyuszimat is. Persze, ha látni akarod…

Nathaniel csak hangosan felkuncog.
- Vigyázz Elliot. Mert Adelaide azonnal foglyul ejti az emberi szíveket…

[viselet]
 

Nem éreztem magamat különösebben zavarban, inkább csak a helyzet nem volt az enyém. Tétovának és szerencsétlennek tűntem, ráadásul a szűnni nem akaró vakarózásom is feltűnhetett Nathanielnek. Ez is milyen különös már, régen maximum annyit tudtam róla, hogy Mr. Forest vagy Esmé főnöke, most meg a keresztnevén nevezem és semmi hivatalos nincs a beszélgetésünkbe. Persze azt nem hinném, hogy ő emlékszik rám, én azonban nagyon is rá. Igaz csak távolról láttam, de azért Esmé mesélt róla… nem mintha mindig figyeltem volna a történetekre.
Persze az asztalon volt minden, amire az ember csak vágyhatott. Az addig tétován piszkált kávéscsésze helyett most azonban egy üveg kólát vettem magam elé. Nem nyitottam ki, csak örültem, hogy ott van és foghatom a hideg üveget.
– Azt meg vedd le, vagy gombold ki, mert szörnyű nézni, ahogy sebesre vakarod a nyakad… – tette hozzá a mondókája végén az ingem felé bökve.
– Ó… hát akkor engedelmeddel… – válaszoltam, ettől aztán végképp zavarba jöttem.
Az emberek általában nem engedékenyek velem. Nem kezelnek partnerként a beszélgetésekben, de most egészen másképp éreztem magamat. Valahogy nem volt meg az a pökhendiség, amit általában a gazdag emberek irányából érzek. Igaz nem kéne rájuk így gondolnom, lényegében már én is az vagyok, mégha nem is mondhatom ki nyíltan ezt.
Lassan kigomboltam a mellkasomig az ingemet. Egy kicsit szégyenkeztem, mert azért így láthatóvá vált mennyire csontos vagyok, de talán a beszélgető társam, sem pedig a kislány nem szúrták ki azonnal.
– A véleményem a tetteidből fog kialakulni. Az Ada felé mutatott viselkedésedből… és nem abból, hogy az életben mivel foglalkozol vagy ki vagy te. Nem érdekel. Ha Ada megszeret és az ő társaságában megbízható vagy, nekem az éppen elég.
Valahol megnyugtatott, hogy nem a foglalkozásom érdekli. Végül is mondhatnám, hogy jótét lélekként egy patikában dolgozom, de hazugság lenne. Az a munka a családalapításhoz kellett, ami végül is elmaradt… én még mindig ugyanaz a koszos tolvaj vagyok, aki voltam ezelőtt is. Még a munkám sem nagyon változtat rajta.
Éppen valamiféle választ akartam kipréselni magamból, de Ada előbb megszólalt. Fecsegő hangon kérdezte a nevemet, amin azonnal el kellett mosolyodnom. Egyenesen rám nézett a sötét kis szemeivel… ez is anyámat idézte. Ő is ilyen édesen, ilyen kedvesen tudott rám nézni, még akkor is, amikor már tudta: szörnyű ember vagyok.
– Elliotnak hívnak – válaszoltam gyengéden.
Figyelmesen hallgattam minden szavát és bólintva jeleztem: „Természetesen, én is a barátod leszek.” Lehetett volna másképp reagálni ilyen angyali kérdések sorára? Nem hiszem.
Ahogy figyeltem a párosukat, rájöttem: ilyen lehet a szülőség. Még egy ekkora embert is – akinek bár nem tudom milyen a természete alapvetően – meglágyít egy ilyen apró kislány. Olyan természetes volt közöttük minden szó és minden mozdulat. Zavartan le is hajtottam a fejemet, mikor Ada kisietett, hogy előkutasson egy bizonyos Neffit.
Valahogy féltékeny voltam, nem rossz értelemben. De én is annyira szerettem volna közel tudni Esmét magamhoz és minél gyorsabban megállapodni, hogy legyen egy biztos pont az életemben. Tudom, hogy fiatalon fogok meghalni, az én életvitelem mellett szinte másra nem is számíthat az ember… de megbékéltem már a veszéllyel. Csak jó lenne abban a tudatban útnak indulni, hogy van valaki, akiben ott csörgedezik anyám és apám vére, hogy nem hiába hoztak áldozatot értem mindketten. Mert valahogy az az érzésem cserbenhagytam őket.
– Nefertiti, a nyúl.
Nathaniel magyarázat térített észhez a melankóliából. Nehezen, de mosolyt erőltettem az arcomra. Figyeltem minden szavát, szinte magam előtt láttam Nefertiti híres szobrát, az egyiptomi piramisokat és a durva, szemcsés homokot. Szerettem azt az országot a maga különleges kultúrájával és az ősi birodalom romjaival, amik között még most is meg-megbújtak talán a múmiák és a kísértetek – én eggyel sem találkoztam.
– Imádni fogja Egyiptomot. Vidd el egyszer Ahet-Aton romjaihoz. Ott találtam egy vörös napkorongot ábrázoló amulettet – suttogtam, még mindig az érzelmek hatása alatt voltam.
– Tudod, azt gondoltam én sem vagyok olyan ember, aki megérdemli a sok jót. Még most is így gondolom – folytatta sóhajtva.
Végig hallgatva a történteket, nem értettem, miért hozza fel ezt a nem vérszerinti kérdést. Nagyon jól tudom, milyen ha valakinek az egyik szülője nem az igazi. Én rosszul éltem meg akkor mindent, most azonban már tudom: Dean inkább volt az apám, mint Phillip és bár nem tudta kifejezni az érzéseit, neki köszönhetek elég sok mindent az életemben.
– Szerintem Ada szerencsés, hogy te vagy az, aki felneveli – mondtam és kicsit, talán túl bizalmasan is előre hajoltam. – Nem számít, hogy vérszerinti rokonok vagytok-e vagy sem.
Közben szerencsére nyílt az ajtó, így a részemről már-már tényleg zavarbaejtő túlérezelmességet megszakította, hogy Ada visszatért. Megállt néhány lépés távolságra, felém tartva a rózsaszín ruhát viselő nyuszit, majd mesélés közben egyszerűen a kezembe nyomta. Amber is sokszor csinált már ilyet… ezerszer babáztam vele legalább. Megszoktam az ilyesmit és már talán egy kisfiúval nem is tudnék jól bánni.
– Látom, egy igazi egyiptomi hercegnő… vagy királynő? Tudod mit jelent az a név, hogy Nefetiti? – pillantottam a kislányra. – Azt, hogy „a szépség megérkezett.” Nem is csoda, hogy ilyen csinosan öltözött fel. Egyébként szívesen megismerném a családját.
Bólintottam még egyet hozzá bíztatóan.
– Vigyázz Elliot. Mert Adelaide azonnal foglyul ejti az emberi szíveket… – jegyezte meg Nathaniel nevetve.
– Az enyémet már elrabolta – válaszoltam mosolyogva és újra a nyuszira pillantottam. – Örülök a megismerkedésnek Neffi – mondtam, majd visszanyújtottam Ada felé a játékot.
A kóla kupakjához értem, legalább egy kortyot szívesen ittam volna belőle. Egészen kiszáradt a torkom, pedig nem is én beszéltem ilyen sokáig. Pukkanással nyílt ki az üveg, de valami különös erőt éreztem, ami egyszerűen a levegőbe repítette a kupakot. A cukros, szénsavas ital pedig egyenesen az arcomba kötött ki, bemocskolta az ingemet és a ruhámat.
O’Mara, az istenért! Szipogva törölgettem a szememet, hogy egyáltalán lássak valamit. Reméltem, hogy legalább Ada jót nevet rajta, mert én elképesztően kellemetlenül éreztem magamat.
– A franc… – suttogtam, nem akartam káromkodni a kislány előtt. Ezért inkább mérgelődve morogtam az orrom alatt.

ENYÉM. TIED. MIENK.

outfit                               outfit

- Hahha… - Nevetett fel Nathaniel jóízűen, amikor a kóla hangos puffanással kinyílt, majd sercegve egy vulkánná változott. A szénsavas üdítőből bőven jutott az előtte ülő férfi arcára, ingjére, de még az asztalra is. Ki gondolta volna, hogy ennyi lötty elfér, egy ekkorka üvegben.
Tovább nevetne, csakhogy Adán látszik, hogy elsőre egyáltalán nem tartja a dolgot annyira viccesnek, mint nevelőapja. Ijedten ugrik a férfi ölelésébe. És onnan tekint a kólától csöpögő, már nem is annyira idegen Elliotra. Aztán pár pislogás után szája széles mosolyra húzódik.
- Most édes lettél. És ragadós. – Mutat a kóla foltra nevetve, és ismétli el mindazt, amit gyermeki énje, tudott a kóláról. Édes és, ha kiöntöd, ragad. Lemászik Nat öléből és még mindig mosolyogva néz előbb az egyik, majd a másik férfira. – Szólok Ansonnak. – Tör elő belőle hirtelen a gondoskodó, kisfelnőttes énje, amit bár Nathaniel próbálna kissé kinevelni belőle, de ez eddig nem sikerült. Bár nem csoda. Mariel is mindig gondoskodóbb és felnőttebb volt a koránál, valószínűleg pont ezért szeretett bele a kedves, de túlkomoly Mr. Lienbe. Néha Nat nem is igazán érti, miért várna mást a kislányuktól… Szóval Ada megint kisétál. Épületen belül nincs mitől félteni, mindenki ismeri, szabadon jár-kel, intézkedik.

- Te tényleg nagyon utálod azt az inget… - Állapítja meg az író, leplezetlen mosollyal arcán, miközben föláll, hogy valami szalvétafélével legalább az asztalról feltörölje, ami kifolyt. – Szerintem ez egy jel volt, hogy tényleg megszabadulj tőle… Nagyjából az irodában élek, úgyhogy több itt a váltóruhám, mint otthon. És nem mondom, hogy épp a te méreted, de pizsamának jó lesz. – Közben Anson, Ada kezét fogva, megérkezik, és mint egy jó szolga, némán veszi el urától a papírtörlőt, hogy folytassa, amit az elkezdett. – Gyere velem. – Int Nathaniel Elliot felé, miközben már nyitja is az ajtót. – Ada, itt maradsz Ansonnal vagy jössz? – A kislány azonnal ott termett és kézen fogta, nem a nevelőapját, hanem Elliotot és finoman maga után húzta kifelé a tárgyalóból.

Nathaniel most nézhetett először végig a párosukon, az igazi rokonokon. Szívébe fájdalom mart. Nem önmagát sajnálta, hanem a kislányt. Pontosan ilyen rossz volt látni Kínában is az odaadó rokonság ölelésében. Mintha megannyi szeme tekintene rá édesapjának. Mind ugyanaz a fekete, megértő, komoly és szerető tekintetek. Amiknek boldognak kellene lenniük. Amiknek büszkének kellene lenniük, látva fiúgyermekük szépséges kislányát. De mindben csak szomorúság volt és fájdalom. Amiért egy majdnem idegen, egy senki vitte haza a kislányt és mutatta be mindenkinek. Mintha egy arcul csapás lett volna. Hogy ő Ada a ti lányotok, én meg Nat vagyok, egy angol senki…
- Ada, akkor lett volna igazán szerencsés, ha a szülei nevelhetik fel. – mondja halkan, visszatérve az előző témák egyikére, miközben végighaladnak a rövid, modern útszakaszon, tárgyalótól irodáig. Persze kólától csöpögő társaságuk igen furcsa. Így a férfi alattvalói… khm… alkalmazottai azért kicsit érdekes szemmel néznek a kólától csöpögő Elliotra. Bár az ember feltételezhetné, hogy itt minden nap érdekesen zajlik az élet, azért van, amivel még ők sem feltétlenül találkoztak. Vagy csak más különlegesség jutott nekik osztályrészül. Vegyesen mugli és mágus alkalmazottak… Igencsak érdekes a Kalamáris Kiadó titoktartási szabályzata.
- Azt hiszem inkább én vagyok a szerencsés, hogy egy ilyen csodát kaptam osztályrészül. És próbálok olyan hálás, elégedett, mégis okos és ügyes lenni, amennyire képességeimtől az kitelik. Nehéz a nevelés. Mert sose tudhatom, hogy jól csinálom-e. Csak később fog kiderülni, amikor már nincs esélyem korrigálni. Íróként még a nyomdába menet előtt átnézhetem a könyvem. Itt nem lesz felülvizsgálat, mielőtt kiengedem az életbe…

Közben ismét egy ajtóhoz értek, amit kitár Elliot előtt. De persze Ada az első, aki beszalad rajta és az iroda kényelmes kanapéjára telepszik.
- Hátul van amúgy zuhanyzó, meg minden. Mint mondtam, itt élek. Szóval szerencséd van és nem kell kóla parfümben hazaindulnod. Bár lehet most mindenki ragadna rád, mint legyek a légypapírra… A baj csak az, hogy szó szerint.

[viselet]
 

Morgolódva ugyan, de sikerült kitörölni a szemembe jutott kólát. Már csak az arcom, az ingem és a hajam eleje tocsogott a cukros löttyben. Ez utóbbi némileg össze is ragadt. Az ujjaim ugyan megpróbáltak rendet tenni az összegubancolódott tincsek között, de esélyük sem volt pálca és egy jobb fésű nélkül.
Az író persze hangosan felnevetett – én is így tettem volna, ám kicsit sértőnek éreztem. Ada édes kis kommentálása azonban még engem is megmosolyogtatott. Egészen megenyhített megint a szívemet, mikor elindult segítségért.
– Te tényleg nagyon utálod azt az inget… – állapította meg Nathaniel, aki már egy szalvétával a kezében törölte az asztalt.
Részmeről még mindig próbáltam levegőhöz jutni az orromba került szénsav után. Egy kicsit csípős érzést hagyott maga után, ami kellemetlenül felerősödött minden lélegzetvétel után. Ilyen bénaság is csak velem történhet – szögeztem le magamban, hozzá sem téve, hogy tuti elátkozott valaki.
– Szerintem ez egy jel volt, hogy tényleg megszabadulj tőle… Nagyjából az irodában élek, úgyhogy több itt a váltóruhám, mint otthon. És nem mondom, hogy épp a te méreted, de pizsamának jó lesz.
Sóhajtottam egyet, tudomásul sem véve, hogy lényegében letörpézett. Egy ember már megtette ezt és elég rosszul járt, szóval csak reméltem, hogy Mr. Forest még időben abbahagyja. Nem a saját kiadójánál szerettem volna beverni neki egyet. Minden bizonnyal persze túlreagáltam a dolgot, de talpig kólásan nem is nagyon lehetett volna másképp tennem.
– Azért ennyire nem utálom… – mondtam és én is a kezembe kapva egy szalvétát törölgetni kezdtem az arcomat meg a nyakamat. – Illetve, ha így is lenne, megvannak a megfelelő módszerek az eltűntetésére.
Nem akartam túl komoly lenni, de valahol mégis nagyon zavarban voltam a történtektől, ami miatt a feszültség eluralkodott rajtam. Szinte éreztem, ahogy a szalag megszorítja a csuklómat és azt akarja, hogy üssek meg valakit vagy valamit. Gyerünk, Elliot, mutasd meg, hogy téged nem nevethetnek ki! – parancsként érkezett a mondat, miközben felkeltem a székből. Nathaniel után akartam menni, de a jobb kezem ökölbe szorult, bele akartam ütni az asztallapjába figyelmeztetésként… mégsem tudtam megtenni. Ada – akit észre sem vettem jóformán, hogy visszatért a helyiségbe – rohant oda hozzám és fogta meg a kezemet, majd kezdett el húzni maga után. Nem volt túl erős rántás, csak egytam magamat vezetni.
Az ingerültségem oldódni kezdett. Kilépve a folyosóra pedig, mintha valami enyhe szellő cirógatta volna meg az arcomat, ez kissé magamhoz is térített. Finoman megcirógattam Ada kézfejét. Hálás voltam neki.
– Ada, akkor lett volna igazán szerencsés, ha a szülei nevelhetik fel. – Tért vissza Nathaniel a korábbi témára. – Azt hiszem inkább én vagyok a szerencsés, hogy egy ilyen csodát kaptam osztályrészül. És próbálok olyan hálás, elégedett, mégis okos és ügyes lenni, amennyire képességeimtől az kitelik. Nehéz a nevelés. Mert sose tudhatom, hogy jól csinálom-e. Csak később fog kiderülni, amikor már nincs esélyem korrigálni. Íróként még a nyomdába menet előtt átnézhetem a könyvem. Itt nem lesz felülvizsgálat, mielőtt kiengedem az életbe…
– Szerintem a végeredmény részben múlik csak a szülőn… – válaszoltam kissé rekedten.
Nem foglalkoztam a minket figyelő tekintetekkel. Most az emlékeim rohantak meg, olyan gyerekkori dolgok, amikből tudom: anyám nem kényeztett el, jól bánt velem és én még is rohadó alma módjára csak kívülről voltam szép és jó… belülről pedig rágott valami – amit talán apámtól örököltem – és kamasz koromra ez erősen meg is látszott.
– Ada a saját helyzetéhez képest igenis szerencsés – folytattam. – Te mindent megadhatsz neki és látszik mennyire szereted.
Nem akartam tanácsokat adni, vagy meggyőzni az igazamról. Nem vagyok szülő, fogalmam sincs, mi kell igazán egy gyereknek. Azt viszont tudom, hogy Amber milyen hálás, mikor foglalkozom vele egy kicsit. A szeretet tehát nagyon fontos.
Elértünk egy újabb ajtót, amit Nathaniel kinyitott előttem.
– Hátul van amúgy zuhanyzó, meg minden. Mint mondtam, itt élek. Szóval szerencséd van és nem kell kóla parfümben hazaindulnod. Bár lehet most mindenki ragadna rád, mint legyek a légypapírra… A baj csak az, hogy szó szerint.
Már megint ez a poén – a remegés végig futott a testemen, ahogy átléptem a küszöböt Adával az oldalamon. Nem tudom, hogy a kislány megérezte-e az idegességemet. Nem lepett volna meg, ha mentem elkapja a kezét a szorításomból. El is rohant előre és a kanapéra telepedett le.
Nem válaszoltam inkább semmit, csak követtem Nathanielt a ruhagyűjteményéig és vártam, hogy előkotorjon valamit. A valami persze annyira jól sikerült, hogy azt hittem ezt is valami elcseszett poénnak szánja, ami csak számára nevetséges.
– Ez meg mi a fene? – döbbentem meg, ahogy széthajtottam a pólóját. Az egy dolog, hogy széltére és hosszára is kétszer belefértem volna, de úgy nézett ki, mint valami terítő.
– Ez ugye egy nagyon szar vicc? – kérdeztem idegesen.
A káromkodást már észre sem vettem jó formán. Csak utólag esett le, hogy nem a gyerek előtt kellett volna ilyen dolgokat mondani. Nem is biztos, hogy egyáltalán Ada meghallotta ezt a szöveget, de egyszerűen nem tudtam elhinni, hogy ez nem valami rongy, amivel az ablakokat szokták pucolni.
Éreztem, hogy a düh egyre fokozódik. A szalag egyre csak lüktetett a csuklómon, de ütés helyett, csak gombóccá gyűrve a pólót Nathaniel arcába vágtam.

ENYÉM. TIED. MIENK.

outfit                               outfit

- Örülök, hogy úgy látod, jó kezekben van. Bárcsak a Mágikus Gyermekügy is elhinné már, hogy nem fogom elrontani a lelkét, vagy nem fogom megfullasztani a fürdőkádban… Sosem volt épp jó a hírem… - Mondja némiképp gunyorosan, de azért jól hallható szomorúsággal hangjában, miközben az irodájának hátsó felében lévő szekrényben kotorászik. Ing, ing, ing… Az nem jó, mert így is egy ing miatt vakarta szét a nyakát. Ing, ing, ing, nadrág… Lehet, egy kicsit túlzás ennyi inget felhalmozni itt. Mégis mikor keveredtek ezek ide? Látszik, hogy általában csak annyit mond, Anson, kéne egy póló, és az varázsütésre valahogy nála is van már. Lehet inkább Ansont kellett volna ide küldenie és neki asztalt pucolnia. Mindegy. Most már pláne. Nadrág, nadrág, nadrág… - Póló. Na végre. – Húzza elő a Klimt festménnyel díszített ruhadarabot. Nagyon mintás, nagyon színes és nagyon egyedi. Nat kedvencei közé tartoznak az ilyen pólók, nem is nagyon érti mit kereshet ez az irodájában. Hiszen ezeket általában nem hivatalos, hanem magánéleti ügyeinél használja. Valószínűleg hirtelen kellett magánemberből üzletemberré vedlenie és akkor itt maradt. Illatra tiszta, szóval Anson bizonyára mosodába küldte. Nem is igazán tudja néha, hogy mit kezdene a férfi nélkül… bár egyre kevésbé van ínyére, hogy ilyen szinten kihasználja. De nem találna mást, akire feltétel nélkül rábízná az ügyeinek intézését. Szóval érdekes helyzet…

Persze egyből kiérzi az ingerült hangot Eliot szavaiból. Már nem mintha maguk a szavak nem lettek volna árulkodóak… Mintha eddig is gyanította volna már… de nagyon sok esetben nem foglalkozik azzal, mit is gondolnak vagy éreznek mások. Szóval vélhetőleg Elliot problémája fölött is csak átlépett. Még úgy is, hogy lényegében neki akart segíteni azzal, hogy új ruhát és zuhanyzási lehetőséget ajánl fel. A poénjaiért pedig sose vállalta a felelősséget, van akinek tetszik, van akinek nem. Puff neki. De azért szar viccnek titulálni egy segítségképp felajánlott pólót… ez már Nat önérzetét sérti és így nem csak másnak, de neki is a problémájává válik. Főleg, amikor az a bizonyos póló az arcában landol…
Próbál nyugodt maradni. Bár az előtte lévő hisztériájával nem igazán tudja, hogy mit is kezdjen. Megütni nagyon nem kéne. Ada rokona, ő pedig szeretett volna jó viszonyba kerülni vele. Arról nem is beszélve, hogy a kislány még mindig a szobában van, de ha nem lenne is, a falak nagy része még így is üveg…

- Ada. – Fordul erőltetett nyugalommal a kislány felé. Persze tudja, hogy a látottak után átverni már nem tudja. Ada sokszor jobban tudja Nat mit érez, mint maga az író… - Kérlek, menj vissza Ansonhoz és segíts elpakolni az italokat. Biztos örülne neki. – Mondja, majd megvárja amíg a kislány feláll és komoly arccal végignéz rajtuk.
- Ne bántástok egymást. – Figyelmezteti a férfiakat, mielőtt becsukja maga mögött az ajtót. Nat nem szokott minden nap férfiakkal szócsatába keveredni, szóval fogalma sem volt, hogy Ada ezt honnan szedhette. Bár valószínűleg azoktól a mugli gyerekektől, akikkel néha hagyja, hogy közösen játsszon. Szóval próbált mély levegőt venni. És nem elveszíteni a fejét a többszörös sértések fölött.

- Már miért lenne vicc? – Kérdezi azért persze cseppet sem nyugodtan. De inkább csak hátrált egy lépést, nehogy a fickó kartávolságon belül legyen. Bár nagyon régen vert meg bárkit is utoljára… jó lenne nem épp ma feleleveníteni a szép emlékeket. – Igazán ne haragudj, de rohadtul neked akartam segíteni azzal, hogy adtam neked egy pólót. Bocs, hogy nem felel meg az ízlésednek, nem öltözhet mindenki olyan unalmasan, mint te. Ha nagyon ragadni akarsz, felőlem így is hazamehetsz. Bár, mivel gőzöm sincs mitől szállt el hirtelen az agyad, javasolnám, hogy vegyél egy zuhanyt és hűtsd le magad. Aztán talán beszélhetünk megint értelmesen…

[viselet]
 

Az indulat megfeszített a testemet. Egyenesen az író szemébe néztem és közben csak arra tudtam gondolni: Muszáj lesz most rögtön bevernem neki vagy én patkolok el az idegtől. Egy kis mordulás is lehagyta talán a ajkaimat, ahogy a lelkiszemeim előtt láttam az öklömet egyenesen az állának csattanni.
A póló a földre esett, miután képen dobtam vele, ott hevert kettőnk között. Lenéztem rá és még mindig gusztustalannak, megalázónak éreztem. A puszta látványa dühített és olyan gondolatok töltötték meg a fejemet, minthogy: egy tolvajnak bármi jó vagy jó kis pizsama lesz a törpének. Nem tetszett, hogy ilyenek úsznak be a nyugalmat kereső képek közé, amivel szerettem volna helyreállítani a küszöbön kívüli rendet.
Nem ment, már úgy fújtattam, mint egy felbőszült bika. Nathaniel éppen ekkor fordult a kislány felé. Az az érzésem támadt, hogy ő is megpróbál nyugodtnak látszani, holott cseppet sem az… és ezért még inkább szerettem volna megütni. Neki mi joga volna felháborodni? – az idegennek tűnő hang úgy tette fel ezt a kérdést, hogy elhittem, valóban belőlem származik.
– Ada. Kérlek, menj vissza Ansonhoz és segíts elpakolni az italokat. Biztos örülne neki.
A kislány válaszán normál esetben elmosolyodtam volna. Aranyos kis féltésnek tűnt, ezúttal azonban a kedves apucija jobban bosszantott bárminél. Kedvem támadt volna az ajtó csukódása után egyszerűen neki esni, a földre teperni és addig ütni, amíg a csuklóm csak bírja.
– Már miért lenne vicc?
Hirtelen találkozott újra a tekintetünk. Most már szabadon engedte a kevésbé nyugodt hangját és ez talán csak még erősebben csengett a kérdése tükrében.
– Nézz rá! – emeltem fel a hangomat, ahogy a földön heverő, gusztustalan ruhadarabra mutattam. – Ilyen megalázásra nem vagyok rászorulva…
A hangom egyre jobban elváltozott. Szinte nem is hasonlított önmagára, túl komoly volt, túl sértett, túlságosan tele volt olyan érzelmekkel, amiket nem szerettem semmilyen szinten kimutatni. Éreztem újra a szalag lüktetését a csuklómon, a másik kezemmel odakaptam és végig simítottam rajta. Valami sötét, megmagyarázhatatlan érzés kerített hatalmába megint. Talán egy pillanatra kiült az arcomra a kétségbeesés, ahogy babráltam az anyaggal. – Nem lesz ez így jó… – morogtam az agyagnak, de nem találtam rajta fogást, mintha a kapocs hirtelen eltűnt volna.
Visszatért a düh. Még erősebben, még kínzóbban, még tettre készebben.
– Igazán ne haragudj, de rohadtul neked akartam segíteni azzal, hogy adtam neked egy pólót. Bocs, hogy nem felel meg az ízlésednek, nem öltözhet mindenki olyan unalmasan, mint te. Ha nagyon ragadni akarsz, felőlem így is hazamehetsz. Bár, mivel gőzöm sincs mitől szállt el hirtelen az agyad, javasolnám, hogy vegyél egy zuhanyt és hűtsd le magad. Aztán talán beszélhetünk megint értelmesen…
Fújtattam. A fülem hegyét bizonyosan elöntötte a vörösség, mint amikor zavarban vagyok, csak ezúttal indulatok váltották ki. Olyanok, amiket utoljára Irvinestownban éreztem, amikor megütöttem Damient. Úgy éreztem, ahogy a karom meglendül és alaposan becsapódik az arcába – persze visszakézből jött a válasz, de jól esett.
– Nem egy gyerek vagyok, akinek le kell hűtenie magát! – válaszoltam fojtott hangon, de a következő pillanatban nem bírtam tovább.
A lábam magától mozdult felé, úgy hogy ráléptem a ronda pólójára vagy ablakpucoló rongyára. Kicsit megcsúsztam, elvesztettem a lendületet, amit az ütésbe akartam tenni. Könnyedén elkaphatta a karomat, de amilyen szerencsétlen, reménykedtem benne, hogy nem sikerül neki.

ENYÉM. TIED. MIENK.

outfit                               outfit

Nem érti ezt az egészet. Hiszen ennek nem így kéne történnie. Ez egy baráti találkozó, hát mi romlott mégis ennyire el? És legfőképpen, miért?
Csak nézi az előtte álló lüktető dühét. És néha még mintha annak indulatai mögött is felfedezhetné a kétkedést. Nem lesz ez így jó… Pillant le Elliot kezére, amivel többször is babrálni kezdi azt a furcsa karszalagot. Mintha az is csak idegesítené… de akkor mégis minek van rajta, ha zavarja? Biztos egy szerelmi ajándék, az emberek azokhoz szoktak tűzön-vízen keresztül ragaszkodni. Vagy a családi relikviákért… Bár ez nem az utóbbinak tűnik, de sosem lehet tudni…

Mélyet lélegzik. Ada miatt egész egyszerűen nem teheti meg, hogy hagyja a haragot szétáradni. És amúgy is, mi értelme lenne? Olyan fortyogó dühvel áll szemben, amit sem vitával, sem észérvekkel nem lehet már lecsitítani. Az előbb is, másképp kellet volna reagálni. Nem visszasértegetni. De már mindegy volt. Valószínűleg azzal is éppen ugyanennyit ért volna, mint az előbbi mondataival…
Meg sem lepődött rajta, hogy a másik ökle ütésre zárul össze, majd meglendül. Felkészült rá, üsse csak. Ez van, egy gyerekes hisztivel egy felnőtt férfitől, egész egyszerűen mit kezdjen? Verje agyon? Mert testi fölényeiből tekintve ez simán kivitelezhető lenne… És mit érne azzal is? Átkozza el? Abban sosem volt jó, veszítene. De, ha nyerne is, ugyanaz. Mit ért el vele? Ő csak egész egyszerűen értelmesen meg akart volna ismerkedni Ada rokonával. Olyan jó lett volna, ha van valaki még a közelükben… Annyira magányosak sokszor…
De a mozdulat közben Elliot megcsúszik, és így elvéti az ütést, ami kizökkenti Nathanielt. Az előtte álló az ő számára, méretre alig nagyobb egy tinédzsernél. Bár viselkedésben sem jobb… És valójában eléggé kis vékony is. Szóval most Nathanielen a sor, hogy mozduljon. És egyszerűen, mintha csak valami zsák lenne, felkapja a férfit. Nem érdekli az se, ha rúgkapál is, felőle meg is haraphatja. Akkor is elindul vele az ajtó, majd a fürdőszobában a zuhany felé. Megnyitja a hideg vizet és egész egyszerűen aláteszi Elliotot. Persze ő is mindenhol vizes lesz a mozdulattól, de nem érdekli. Lehet, hogy végül csak olaj a tűzre a tette, de az agyon verés előtt egy próbát tökéletesen megért. Főleg, mivel Nat számára még mindig rejtély ez az egész helyzet.
- Mi történt? – Kérdezi nem indulatosan, inkább már valamiféle szomorúsággal a hangjában. – Miért csinálod ezt? Nem akartalak megalázni! Eszemben sem volt, az az egyik kedvenc pólóm… - Mondja már kissé hangosabban, a másik férfit még mindig a zuhany alá nyomva. – Mi történt? Mi a bajod? Áruld el, mert azt hiszem valamit, valahol nagyon félreértettél. Erre sem én, sem te nem szolgáltunk rá, de ha nem beszélsz, nem tudok segíteni.

[viselet]
 

A lábam elcsúszott, az ütésem pedig annyira szerencsétlenre sikeredett, hogy Nathaniel arca mellé ütöttem. Elfogott a lihegés, az indulatok már annyira lüktettek bennem, hogy az egész testem reszketett tőle. Kellett egy pillanat, hogy összeszedjem magamat.
Gyerünk, üsd le! – biztatott egy mély, idegen hang belülről. Éreztem, hogy az ökölbe szorított kezem szinte magától mozdul. Azonban még mielőtt lendülhetett volna, Nathaniel elkapott és fel sem fogtam mi történt. Valahogy megfordult az egész iroda, hirtelen nem tudom hol is vagyok pontosan, egészen addig, míg meg nem éreztem a hideg vizet a fejemen.
A hajam közül csordogáltak ki a vízcseppek, végig az arcomon, be a ruhám alá. Először az ingem ázott el és tapadt annyira a testemre, hogy az már szinte kellemetlen volt. A zoknim, a cipőm beázott és hamarosan megérkezett a reszketés. Nathaniel karját szorongattam, miközben a szemébe nézve próbáltam megérteni, mit is mond. Azt láttam, hogy mozog a szája, de a belső hang nem akart elhallgatni. Annyira beszélt, hogy minden erőmet be kellett vetnem a legyűrésére.
– Miért csinálod ezt?
Ezt az egy kérdést értettem meg és szomorúságot láttam az írón. Meglepett, hiszen odakint még gúnyt akart belőlem űzni. Hazudik, hogy ne üsd meg! – morgolódott tovább a hang bennem, elnyomva a folytatást. Csak egy-egy mondat foszlányt kaptam el ismét.
– …az egyik kedvenc pólóm…
Üsd meg! Vért akarsz – jött a következő biztatást. A csuklómra korlátozódott most már csak a lüktetés és valamiféle tisztulást éreztem az elmémben. Végre megértettem újra, ez a hang nem származhat belőlem… ahogyan azt is, hogy tiszta víz vagyok. Ne ellenkezz! Ez a jó mindenkinek… – tört újra elő.
– Kuss legyen már! – üvöltöttem el magamat.  
Megint levegő után kapkodtam, de a hang úgy tűnt elhallgatott. A hideg víztől most már annyira reszketettem, hogyha Nat elhúzza a karját, akkor biztosan összesek. Minden erőm elhagyott és csak az járt a fejemben: Megfagyok.
– Mi történt? Mi a bajod? Áruld el, mert azt hiszem valamit, valahol nagyon félreértettél. Erre sem én, sem te nem szolgáltunk rá, de ha nem beszélsz, nem tudok segíteni.
Ezúttal már tényleg önmagamként néztem a szemébe, nem dolgozott bennem az a sötét erő, ami a szalagból áradt. Arra a kezemre pillantottam, ami most görcsösen kapaszkodott a másik férfi karjaiba. Az ingujjam alól kilátszott a szalag. A sötét, vöröses anyag olyan ártalmatlannak tűnt. Az éppen csak kilógó, hiányos csipke szegélytől pedig egyenesen bájosnak látszott. Elképzelhetetlen volt még számomra is, hogy valóban ilyen erők képesek kiszabadulni belőle és szinte magával ragadni az embert, az őrületbe hajszolni.
Valahol már a kezdetektől fogva tudtam: nincsenek rendben vele a dolgok. Először a vér utalt erre, amit Merel nyakán láttam, majd az a nap, amikor bevertem Damiennek vagy a ridegség, ami újra és újra erőt vett rajtam.
– Fázok… – mondtam rekedten.
Nagy nehezen elszakítottam a szalagról a tekintetemet, hogy Nathanielre nézhessek. Hazudhattam volna, hogy nem szoktam így viselkedni… de valahol ez az ember a rokonom, még ha nem is vérszerinti. Nem volt értelme átvernem, hiszen Ada csak akkor lehet a társaságomban, ha megbízik bennem. Hazugságra pedig csupán rövidtávú bizalmat lehet építeni, éppen annyit, amíg lenyúlok egy értékesebb tárgyat. Aztán elszáll és jön a felismerés.
– Én… én… – annyira reszkettem, hogy nem tudtam elmondani, amit akarok. Megköszörültem a torkomat, hogy elhadarhassam: – Sajnálom.

ENYÉM. TIED. MIENK.

outfit                               outfit

Csak áll és vár. A víz csorog végig karján, de mintha nem is érezné a hideg kellemetlen érintését, ahogy a ruha tapadásán keresztül átnyúl. Ez is csak valami, aminek talán fájnia kéne. Vagy legalábbis valami furcsa érzést kölcsönöznie, mint amit mindenki mással meg is tesz. Nathanielnek sokszor már fel sem tűnik a fizikai fájdalom. Mindig is azzal védte a lelkét.
Most is inkább így tesz. Tartja a másik férfit szorosan a kezei közt, mert ez a szorítás nem hat olyan mélyre, mint Elliot bántó szavai. Elfedi azokat, még ha nem is érti a kilétüket.

Mélyen néz a férfi szemeibe, hátha végre kiolvashat belőlük valamit, de talán csak érzékeli az apró változást, ami mintha enyhe nyugalmat hozott volna kettőjük közé. Aztán követi a másik tekintetét annak csuklójára. A vizesen tapadó ingujj alól kitűnik a sötét, vöröses, egyszerű kis anyag. Ez, az amit már az előbb is felfedezett, ahogy Elliot babrálta. De most, mintha misztikus ábránddal az arcán figyelné. Valami nem stimmel azzal a karkötővel… Már az előbb is gyanússá vált az író számára, de most, ahogy figyelte már biztos volt benne. Valamiért nem jó az a kis ékszer…

Áttekerte a csapot kellemesen melegre, hogy az átfázott férfit és magát is kicsit megmelengesse. Lehet, hogy a másik dühös rá, és ő is hagyta, hogy egy kicsit felmérgesítse, bár jobb lett volna, ha tudja az elejétől kezdve nyugodtan kezelni… De azért azt még így se kívánja, hogy Elliot megfázzon miatta.
Lassan elzárta a vizet. És óvatosan elengedte a férfit, megvárva, hogy az vagy leüljön vagy biztosan megálljon a lábán.
- Egy sajnálom, nem elég magyarázatnak. De kezdésnek elfogadom. – Mondja, miközben a fürdőszoba szekrényhez lép és elővesz belőle egy nagy fehér törölközőt, hogy Elliot felé nyújthassa. – Vedd le a ruháid, nehogy megfázz. Megszárítjuk őket. – Neki és a pletykaáradatnak már amúgy is mindegy, hogy plusz-mínusz hány férfival vagy nővel látják még együtt. Ez a zuhanyzós kaland is szárnyra fog kelni… Ha legközelebb kiadót építtet, kevesebb üvegfalat tesz bele. Bár ez nagyrészt Mariel ötlete volt. Gyanúsan azért, hogy őt mindig szemmel tarthassa. Akkoriban nem kevés gondjuk volt. Vagyis nem kevés gondja volt, legfőképp Nathanielnek.  

Ő is elkezdi lehámozni magáról a zakót, majd az inget. Csak laza mozdulattal ledobja a földre, majd magának is elővesz egy törölközőt. De szemeivel végig Elliotot fürkészi. Kedves arcú férfi, kifejezetten lágyak a vonásai, érdekesnek találja az emberi természetet, hogy ezek a vonások mennyire el tudnak torzulni a düh hatására. Az előbb egy pillanatra se tudta volna azt mondani rá, hogy kedves, vagy lágy, vagy szép. Pedig az… Tekintete a férfi arcáról a kezére téved. A karkötő, most ismét jól látható. Idegesítő, gonosz darabnak tűnik, de Nat egy pillanatra azon is elgondolkozik, hogy talán csak a túlzott képzelete játszik vele. Gonosz tárgy… Bár igaziból mágusvilágban élnek. Látott már furcsa ereklyéket, szóval a feltételezés nem is annyira ésszerűtlen. Csak fejével az ékszer felé bök, miközben csevegő hangnemre vált. – Mi az a karkötő a kezeden?

[viselet]
 

A langyos vízben a reszketésem lassan elmúlt. Már csupán az érzelmi kitörésem emléke gyengítette le annyira a testemet és az elmémet, hogy Nathaniel karjában kellett megkapaszkodnom. Az ujjaim görcsösen szorongatták a túlzottan színes zakó anyagát s közben egyenesen a szemébe nézve, immár tiszta tekintettel vártam az ítéletet.
Éppen csak egy pillanatra fordultam a csuklómon lüktető szalag felé. Már nem volt olyan intenzív, de éreztem a belőle áradó sötét erőt. Meg akartam ismerni, tudni akartam miféle hatalma van még. A története is érdekelt. Ezért nem vehetem le – bíztattam magamat, de valójában ez is hazugság. Meg akartam ismerni, de tudtam, ha akarnám sem tudnám levenni csak úgy. Nincs ahhoz erőm, s aki lecsatolja rólam esetleg, az a hatalma alá kerül vagy éppen én próbálnám megölni. Emlékszem Merel tekintetére, mikor nekem adta. A tőrt ott szorongatta a kezében... csak egy mozdulat választotta el attól, hogy megtegye.
Nathaniel felé fordultam. Láttam, hogy is a szalagra pillantott. Vajon ő is érezte már akkor azt a sötétséget, amit én?
Az erőm lassan visszatért, megtudtam állni a lábamon Nat segítsége nélkül. Ahogy elhúzta a karját egy kicsit meginogtam. Megéreztem a cipőmben összegyűlt hidegvizet, az átázott zokni tapadását. A ruhám furcsán nehéznek tűnt és csöpögött belőlem a víz.
– Egy sajnálom, nem elég magyarázatnak. De kezdésnek elfogadom.
Sejtettem, hogy így fog reagálni. Az emberek szeretnek valami megnyugtató választ kapni, ha történik valami. Nekem azonban nem volt éppen kedvem beszélgetni arról, így halk morgással jeleztem, hogy vettem a lapot.
Átvettem a törölközőt, az arcomat és a hajamat azonnal megtöröltem, majd az ujjaimmal könnyedén helyre is igazítottam a tincseket.
– Vedd le a ruháid, nehogy megfázz. Megszárítjuk őket.
Lassan bólintottam. Közben ő is neki állt a vetkőzésnek. Kicsit zavarban voltam, nem mintha olyan kockáragyúrt teste lenne, mint Montregonak, mégis hozzá képest az én vézna alkatom szégyellni való volt. Levettem az átázott zakót és a földre dobtam az övé mellé. Megköszörülve a torkomat kezdtem el ügyetlenül babrálni az ingem apró gombjaival.
– Tudom, hogy nem elég egy sajnálom – szólaltam meg rekedten.
Az ujjam már a hasamon éktelenkedő heg felett járt valahol. Nem akartam, hogy meglássa és rákérdezzen mi az... az emberek mindig ezt teszik. Szégyelltem ezt is, ahogy minden hibámat, habár Nathaniel látta a legrosszabb formámat, alig egy pillanattal korábban. Nem dobott ki, nem küldött el és talán egy értelmes magyarázat után még Ada közelébe is enged.
A kérdésére a tekintetem a csuklómra vándorol megint. Az inget már teljesen kigomboltam eddigre, de nem bújtam ki belőle.
– Sokat nem tudok róla – ismertem el.
Úgy éreztem megbízhatok benne és őszintén beszélhetek. Ráadásul tényleg szerettem volna Ada közelében lenni. Tudom, hogy nem egyenesági rokon, mégis annyira anyámat idézték a szemei, a mosolya, a gesztusai. Többet akartam vele lenni, úgy hogy Nat is a családunk része lesz és úgyis fogom kezelni.
– Egy roxfortos diákkal cseréltem el egy egyiptomi tőrre, szívesen szabadultam tőle... – Megköszörültem a torkomat és lerángattam magamról az inget. A földre dobtam az a ruhadarabot, majd újra Nat szemébe néztem. Csak akkor pillanatottam le a hegre, mikor megéreztem az ujjaim alatt. – Rossz emlékeim voltak arról a pengéről, de a szalag érdekesnek bizonyult. Még nem tudom a titkát, de meg akarom fejteni.
A nyakamba terítettem a törölközőmet és közelebb léptem Nathanielhez. Bizalmasan mondtam el neki ezeket a szavakat, éreztetni akaratam vele: ilyen őszinteséget nem mindenki kap tőlem, főleg nem ennyire könnyen.
– Kutatási céllal viselem – magamat akartam nyugtatni ezzel a mondattal.
Kiléptem a cipőmből. Lerángattam az átázott zoknimat és a többi ruha után dobtam. A lábujjaim szinte felszabadultak. Persze a nadrágom is csupa víz volt, de kissé zavarba jöttem, hogy teljesen csupasz legyek előtte, még sem volt más választásom. Gyorsan bújtam ki az utolsó ruhadarabokból és - reményeim szerint – mielőtt még felmérhette volna a „helyzetet” magamra tekertem az addig a nyakamban díszelgő törölközőt.

ENYÉM. TIED. MIENK.

outfit                               outfit

Sosem volt szégyellős… Bár Ada előtt nyilván nem öltözködött vagy jött-ment szabadon. Furcsa is volt kissé megszokni, hogy a ház, amit egyedül uralt, már nem csak az ő birodalma volt többé. De direkt nem zárta a helyiségeket. Egy időben azon gondolkozott mi lesz, ha vendéget szeretne fogadni a hálószobájában, de nyilván az élete ezen a téren is kissé átalakult. Bár azért bűbájokkal levédette… de még így is legtöbbször a kislány és, vagy Nautilus töltik be a szobatárs szerepét. Ha Muffin is csatlakozik akkor teljes az összlétszám… Mégis minek kutya-macska fekhely vagy egyáltalán bármilyen más szoba, ha a kettőtízszer, kettőtízes ágyon mindenki egyszerre kényelmesen elfér…

De most csak két férfi volt itt. Se kislány, se befogadott eb. Persze ő sem óhajtott feltűnősködni, csak gyorsan lecserélte az alsóját szárazra. Azzal ugyanis tisztában volt, hogy zseni és gazdag. De önnön külsejét inkább egy behemótként titulálta volna, mint szép férfiként. Majdnem két méter magas volt és ehhez mérten elég nagydarab is. Nem volt kövér, csak nagy. Nem valami szép látvány. Talán csak elfogadható. Ő legalábbis így gondolt magára, és bár volt sok szeretője, valahogy nem tudta levetkőzni a rossz gondolatokat.
Csak óvatosan pillantott Elliot felé. Szinte teljesen elfordult tőle, nehogy ugyanannyira szemügyre vegye, mint az előbb az arcát. Amiről sajnos már így is megállapította, hogy igencsak vonzó. Rossz alak ő. Rosszabb, mint bárki más. És még ő óhajtana ítéletet mondani a mellette állón, amiért nem viselkedett épp udvariasan. Ő. Aki sosem volt épp az udvariasság mintapéldánya és aki semmibe veszi mások érzéseit, Adáén és a sajátján kívül. Ő, akit jobban érdekelnek a férfiak, mint a nők…

- Majd elmeséled, amikor úgy érzed, készen állsz rá, hogy elmeséld. Most beérem annyival is, hogy értelmesen beszélünk. – Mondja egyszerűen, miközben az összes ruhát egy helyre gyűjti. A szalagra néz megint. Persze feltűnik neki a vágás is Elliot hasán, de nem mutat túlzott érdeklődést iránta. Egyrészt azért nem, mert még mindig próbálja kerülni a túlzott nézelődést, másrészt azért nem, mert Williamen sok furcsa heget látott már. Barátjának a karja végig van sebezve. Egyszer kérdezte meg, mi történt, akkor olyan fájdalmasan eltorzult William arca, hogy soha többé nem feszegette ezt a témát. De mindig tudta, ha barátja mesélni akar róla, megteszi, mert tudja, hogy meghallgatják.

Most is ezzel a bizalommal fordult Elliot felé. Pedig ennél kevésbé durva viselkedéssel is értek már el nála örök haragot. De ő egy rokon. Egy lehetséges személy Ada életében és erről még mindig nem mondott le.
- Szerintem inkább annak a tőrnek kellett volna nálad maradnia. Bármit is vétett ellened a pengéje… - Mondja, mikor feláll és pálcáját előkeresve szárító bűbájt ereszt a földön felhalmozott ruhákra. – Ne akard megfejteni. Az ember annyi durva és rossz dolgot él át egy életen keresztül. Te pedig önként hordasz valamit, amiről még én is érzem, hogy gonosz, pedig az én bőrömtől távol van. Nincs ezen semmi, amit kutathatnál. De félek csak kihasználja egy jó ember, lelki sérelmeit… - Lehajol, hogy megnézze mennyire vizesek még a ruhák. – Persze én sosem értettem az átkokhoz vagy nagy varázsaltokhoz. Ez mind a hatalmas képességem, amit itt látsz, háztartási bűbájok. – Áll fel ismét és néz mélyen Elliot szemeibe. - Lehet, hogy az én tanácsom így bénán hangzik. De azt hiszem, annyit elmondhatok magamról, és erre nem vagyok büszke, hogy hagytam, hogy a gonosz rám telepedjen és kihasználjon. De ezen nincs mit megfejteni. Ettől szabadulni kell.

[viselet]
 

Zavartan álltam a törölközőmbe csavarva. Végig néztem a saját vézna testemen, a kiálló bordákon és a túlzottan fehér bőrön, miközben az ujjaim a hasamon éktelenkedő hegen simítottak végig. Sosem akartam ilyen lenni, ennyire törékeny, ezért is hordtam mindig több réteg ruhát. A magasságomon sokat ugyan nem tudtam változtatni, hiába választottam vastagtalpú cipőket, de a törékenységemen legalább valamennyit javított az, amit viseltem.
Sóhajtva pillantottam a ruhakupacra, amit időközben a férfi megpróbált egy helyre gyűjteni. Csak figyeltem a mozdulatait, nem szólaltam meg. Nem akartam magamra vonni a pillantását még a hasamon lévő sebhelyről beszélve sem… Egy rövidke momentumra rám nézett, aztán el is fordította a tekintetét. Az az érzésem támadt, hogy undorodik tőlem – csak megpróbálja magában tartani – és nem bírja elviselni a látványomat. Keserűséget éreztem, pedig egy férfiról volt szó.
Megköszörültem a torkomat és a kezeimet összefontam a mellkasom előtt, hogy eltakarjam magamat, amennyire lehet. Csak csendesen figyeltem, ahogy Mr. Forest tevékenykedik és közben megpróbáltam nem gondolkodni. Valójában nem is akartam felfogni ennek a helyzetnek a kellemetlenségét.
– Szerintem inkább annak a tőrnek kellett volna nálad maradnia. Bármit is vétett ellened a pengéje…
Megmerevedtem a mozdulatban, amivel a karomon simítottam végig, mintha fáznék. Valójában ezzel is csak el akartam fedni magamat a lehető legnagyobb felületen. A zavarodottságomban éppen csak reagálni felejtettem el, ehelyett azt néztem, ahogy a pálcájával a ruhákat szárítja, majd lehajol, hogy ellenőrizze azokat.
Egy kicsit talán túl érdeklődve is figyeltem. Még soha senkit sem láttam, aki így szárítaná a ruhákat. Közben pedig ott ismételgettem magamban az utolsó mondatát: „De félek csak kihasználja egy jó ember, lelki sérelmeit…” A jó jelzőt semmiképpen sem használtam volna magamra, a lelki sérelmekkel azonban egyetértettem. Tudtam jól, hogy ez a szalag nem más, mint valami, ami szítja az erőszakot… de miért és hogyan? Ezek a kérdések nagyon is foglalkoztattak.
– Persze én sosem értettem az átkokhoz vagy nagy varázsaltokhoz. Ez mind a hatalmas képességem, amit itt látsz, háztartási bűbájok.
Nathaniel felállt és a szemembe nézett. Kicsit furcsa volt ez így, ebben a helyzetben.
– A kezdetektől fogva tudom, hogy a szalag gonosz – mondtam és nem szakítottam el a tekintetemet. – De azóta kellett is nekem, nem akarok tőle megszabadulni és… te ezt nem értheted egyszerűen! Engem, mintha megszólított volna.
Csak akkor jöttem rá, milyen bután hangzott az egész, hogy kimondtam. Valószínűleg Nathaniel ezután bolondnak tart majd. Vagy legalábbis egy annyira gyenge embernek, aki nem tud ellenállni egy kislányok nyakából kirángatott bársonyszalagnak.
– Lehet, hogy az én tanácsom így bénán hangzik. De azt hiszem, annyit elmondhatok magamról, és erre nem vagyok büszke, hogy hagytam, hogy a gonosz rám telepedjen és kihasználjon. De ezen nincs mit megfejteni. Ettől szabadulni kell.
Bólintottam, jelezve, hogy tudom. Az agyam tudja, mit kell tenni… csakhogy, ha Esmé – akit az életemnél is jobban szeretek – nem tudta levenni rólam, akkor én magam, miként távolíthatnám el? Az akaratomat képes megváltoztatni ez az ékszer. Olyan indulatokat vált ki belőlem, amivel nem nagyon lehet mit kezdeni.
– Megígérem, hogy Ada életére nem lesz hatással a szalag – mondtam és bizalmasan még közelebb léptem hozzá. – Tudom, hogy most mást láttál… de még tudom irányítani. Képes vagyok felülkerekedni rajta. Ha viszont nem, akkor kérlek, nyomj be megint a zuhany alá!
Lehajtottam a fejemet, mert megint elszégyelltem magamat. Mint egy rossz gyerek, úgy törtem rá Natra, aki igazából lehet, hogy tényleg a kedvenc pólóját akarta nekem adni. Nem szeretem, ha az emberek rendesek velem, nem értem meg őket és még azt is támadásnak veszem általában.
– Sajnálom… tényleg nem vagyok rendes ember, de Ada olyan édes. Szeretnék részt venni az életében. Az első pillanatban úgy éreztem: ő egy darabka anyámból és abból a családból, amit sosem ismerhettem meg igazán. Az öcsém is bizonyosan ugyanezt gondolná. – mondtam halkan és megint a szemébe néztem.

ENYÉM. TIED. MIENK.

outfit                               outfit

- Mintha megszólított volna… - Inkább mondta, semmint kérdezte, és azt is csak nagyon halkan. Miközben tekintetét elhúzta a dacosbarna szemektől és leguggolt a ruhákhoz. Megszáradtak. Állapította meg magában. A víznek köszönhetően pedig immáron az ő dührohamot kiváltó kölcsönpólójára sem lesz szükség. Ami kész megnyugvás. Mert ezek után valószínűleg sosem fogja felvenni azt a darabot, ha esetleg Elliottal készülnének találkozóra. Ha egyáltalán ki tudnak még oda lyukadni, hogy ez ellen neki, mint nevelőapának ne legyen kifogása. Ada biztonsága elsőbbrendű, még a hasonlóan fontos családi kötelékekkel szemben is. És bár Natban megvolt a sejtése annak, hogy Elliot tetteinek az a karkötő volt a mozgatórugója, nem volt benne biztos, hogy ha az lekerül, minden megváltozik. Mi van, ha örökre károkat okozott? Abba pedig bele se mert gondolni, hogy mi van, ha sosem kerül le…
- Vannak olyan emberek, akiknek a gonosz tettek okoznak örömöt. Ők a lelkükben romlottak. És vannak olyan emberek, akik alárendelik magukat a gonosznak. Mert bosszút, erősebb tetteket, jobb teljesítményt várnak cserébe. Ők a lelkükben még megmenthetőek volnának, csak az élet által lettek megvezetve. – Kikeresi Elliot ruháit és felemeli, hogy a férfi felé nyújthassa. – Az elsők közé, biztosan nem tartozol. És bár nem ismerlek, talán még a második sem illik rád. Bár azt mondtad, szükséged van rá. Ne legyen. Bármi is vezet téged, bármilyen jövőt is akarsz elérni. Biztos vagyok benne, hogy az nélkül is elég erős vagy. Szabadulj meg tőle! – Mondja, miközben a saját ruháit is felemelve és felállva az Elliot kezén lévő anyagra bök. Aztán elfordul, hogy hagyja a férfit nyugodtan átöltözni.

Az előbb is, mintha azt érezte volna, hogy zavarba hozta. Látta, ahogy folyamatosan takargatni próbálta magát. Kilátta a mozdulataiból. Persze róla, a nagy Nathaniel Forestről eléggé közismert volt a tény, hogy mindkét nem képviselőinek ugyanannyi szeretettel hódol. Szóval simán lehet, hogy Elliot már eleve ezzel a tudattal érkezett. És most feszeng, mert ráadásul az író még meg is bámulta. Bár nem akarta. Mindig reménykedik benne, hogy tetszését kellően meg tudja tartani magának. Főleg akkor, amikor ennyire kényes dolgok történnek, mint Ada öröksége, vagy a furcsa veszekedés. Arról nem is beszélve, hogy igyekszik mindenkit ezen a téren normális gondolkodású és vágyú emberként kezelni. Azzal, hogy ő más, senkit sem óhajt megbántani vagy rossz gondolatok felé terelni. És, ha valaki gyűlöli, lényegében ő még annak is igazat ad…

Szóval inkább teljesen elfordul. Főleg mivel az előbb a tekintete is kissé mintha húzta volna maga felé. Az a makacs fény, ami volt bennük, ahogy ragaszkodott az új játékához, legyen az akármilyen is… Le kell állnia az ilyen gondolatokkal… Rántja gyorsan magára a nadrágját, ingjét, de még zakóját is, biztos, ami tuti. Aztán mégis mintha végtelen hosszúra nyújtaná, míg a cipőjét beköti… De biztosan nem fordul meg addig, amíg azt nem érzi, hogy a másik is elkészült.

- Azt pedig egyáltalán nem tudhatod, hogy Ada életére milyen hatással lesz… Szerintem már most az volt. Ki kellett küldenem. És hallhattad, hogy megértette miért. Nagyon okos és komoly. – Néz ismét a barna szemekbe, amikor már mindketten felöltözve álltak. – A szándékom az lett volna, hogy akár kettesben is elengedem veled. De amíg az rajtad van, nem fogom. És azt sem szeretném, ha azt látná, hogy dühödt ordítás közepette teszlek be a jeges zuhany alá. – Nagyon komoly, amikor ezeket mondja. Látni lehet rajta, hogy a kislány a mindene. Viszont valamiért Elliot felé is szimpátiával van egyre jobban, bár lehet, hogy nem kéne... De ezen már nem tud változtatni... – Nem tiltom meg, hogy lásd. Sőt. Lényegében kötelezővé teszem. Nem tudom milyen életed volt eddig. Nem ítélkezem. De remélem, meglátod Ada társaságában azt a jót, ami átlendít majd ezen az egészen, ami ezzel a szalaggal van. Bármi is legyen ez… Se tőle, se tőled nem óhajtom megvonni a család társaságát. Bármikor szívesen látunk téged és a testvéredet is. De figyelni fogok rád, vagy ha kéred, segíteni neked. Amíg azt látom, hogy igyekszel megtartani magad a fényen, addig tied a bizalmam.