Emlékeztető...

[EMLÉKEZTETŐ…]

EMLÉKEZTETŐ…

[viselet]

1999. április

 

Lehűlt a levegő kora estére. Az égen összegyűltek a sötét felhők, eltakarva a lenyugvó nap fényét. Egészen úgy festett London, mint késő ősszel, mikor korán sötétedett. Az eső megállás nélkül szakadt.
Ahogy átsiettem az út másik oldalára, beleléptem egy pocsolyába. A zoknim teljesen átnedvesedett. Kellemetlenül kirázott tőle a hideg, így eszembe jutott a levél, amit korábban küldtem Natnak. Rövid volt, de lényegre törő és bár szó szerint még a saját szavaimat sem tudtam volna visszaidézni – annyi minden történt a mai napon, ami elnyomta a történteket.
Rövid kis jegyzet volt igazából, valami ilyesmi:

Munka után bemegyek hozzád a kiadóba. Várj meg!
E.

u.i.: Egy meleg tea elég lesz, tejszín nélkül, üresen.

Egésznap esőre állt az idő, sejtettem előre, hogy ernyő nélkül bizony elázom. Mégis muszáj volt az Abszol útra elmennem még a látogatás előtt – ismét meglátogatni a Scribulous Tintakavalkádot –, majd átvágva a városon felkeresni Nat munkahelyét. Nem használtam kandallót, nem akartam kimondani az úticélomat… éreztem, hogy valaki figyel. Mintha egy szempár megállás nélkül a hátam közepébe mélyedt volna, sőt lassan már-már lyukat égetett ott. Nem ismerős lehet… – gondoltam. Nem ismerhetett az illető, mert akkor már sejtené: tudom, hogy a nyomomban van.
Körbe-körbe mentem egy darabig, majd behúzódtam egy kapualjba. Csendesre fogtam a lélegzetemet, ha tudtam volna még a szívverésemet is lelassítom. Benyúltam a hosszú, fekete felsőm zsebébe, aminek a kapucnija éppen csak megvédett az esőtől. Az ujjaim erőszakosan szorítottak rá a pálcára, készen állva az esetleges önvédelemre.
Ez a kis utca meglehetősen csendes volt, csak a környéken lévő mugli házakból tört ki időnként az élet zaja. Nem hallottam lépések hangját. A szívverésem hirtelen lassulni kezdett. Furcsa nyugalom tört rám, mintha az addig figyelő szempár egyszerűen eltűnt volna.
Kiléptem a kapualjból, de a kezemet továbbra is a zsebembe tartottam. A lépteimet felgyorsítottam. Még egy félórát gyalogoltam, mire elértem a megfelelő épülethez és egyszerűen, mindenféle nagy udvariasság vagy a még bent lézengő alkalmazottak köszöntése nélkül elindultam a főnök irodája felé.
Valami kölyök megpróbált az utamba állni, ezért lehúztam a kapucnimat a fejemről. Az ujjammal finoman a helyére igazítottam a hajamat.
– Felesleges ez a buzgóság, kölyök… nem hozzád jöttem! – mondtam és odébb toltam.
Az üvegezett falaknak köszönhetően már távolról is láthattam, hogy Nat még odabent van – habár nem figyeltem meg túlzottan. Megint felgyorsítottam a lépteimet és lendületből löktem be az ajtót. Nem érdekelt, ha éppen még mindig a nyomomban lohol valamelyik túl pörgött alkalmazott. Az információk ugyan ott voltak egész úton a nyelvem hegyén, de ahogy megéreztem odabent Nat jellegzetes illatát csak ennyit tudtam kinyögni: – Remélem kész a teám…
A legostobább mondat volt, ami csak eszembe juthatott. Azonban már nem vörösödtem el az ilyesmitől. Túl sok mindenen vagyunk már túl ahhoz, hogy zavarban legyek előtte.

EMLÉKEZTETŐ...

outfit

Nem szerette az ilyen napokat. Pedig Angliában élt, megszokhatta volna… De valahogy ez a szokásosnál is szürkébbnek indult. Bár mostanában azt vette észre, hogy szinte minden nap annak indul, amikor Elliot nem ébred mellette. Szóval annyira nem csodálkozott rajta, hogy a hangulata kissé szeszélyessé vált az elmúlt hónapban. Volt, hogy majd kicsattant az örömtől és napokig majdhogynem táncra perdülni lett volna kedve az alkalmazottaival. Aztán, mint most is, volt, hogy napokra valamiféle melankóliában leledzett. És képes volt az egészet az időjárásra kenni, jó hangosan, hogy senki se álljon neki igazán pletykálkodni. Bár azt is tudta, hogy a jó kedélyű napok előttre mindenki kellemes, szexszel töltött éjszakákat feltételezett a számára, a többi nap pedig szex menteset.
Hát… nem tévedtek. Bár sejtette, hogy őt ismerve alkalmazottai minden alkalomra más-más partnert tippelnek. Az elmúlt hetek sűrű kulturális eseményei pedig eléggé teret adtak a tényleges lehetőségek boncolgatásának. És ő örült is ennek… Egy darabig jó lenne, ha megmaradhatnának csak ketten békében, vagy hárman, ha Adát is beleveszi a történetbe. Bár eredetileg nem akarta annyira hirtelen és gyorsan belevonni a férfit a családosdiba. Egész egyszerűen a körülmények hozták úgy, hogy szinte egyik napról a másikra magához költöztette. Ő csak vigyázni akart rá, és úgy érezte így a legkönnyebb…

Aggódva tartotta hát kezében a bagoly által hozott kis papirost, amit Elliot küldött. Úgy érezte, mintha napok óta nem látta volna. És most megint fenyegetően szűkszavú és hirtelen. A szíve mélyén sejtette, hogy fog még átélni olyan estét, mint az, amikor azt hitte elveszíti. Csak reménykedett benne, hogy ez minél később és igencsak ritkán fog megtörténni… Viszont, már ezzel a levéllel is a frászt hozta rá. Túl komoly volt és valahogy cseppet sem Elliotos. Nem akart túl aggódó lenni. Nem akarta folyamatosan félni vagy agyalni. Élvezni akarta kicsit azt, hogy végre van miért és kivel boldognak lennie. Próbálta hát elhessegetni a rossz gondolatokat. És nyugodtan várni. Amitől meg persze szörnyen unatkozott… az erőltetett nyugalomtól pedig koncentrálni se tudott egész délután. Így lényegében most sem tudja mi is az, amit tulajdonképpen olvas. Csak próbál úgy tenni, mintha tisztában lenne vele, és nagyon-nagyon komoly üzletemberi fejet vágni hozzá. De közben fél percenként nézegeti a gőzölgő meleg teát, amit Anson készített Elliotnak. Bár valószínűleg ezt a tényt nem fogja emlegetni… Saját forró csokija is az asztalon vár már. És egyre türelmetlenebbül kopog tollával az asztalon, és egyre többször pillant órájára a karján.

Hirtelen vesz mély lélegzetet, ahogy az ajtó csapódásával együtt az enyhén férfias és édeskés illat megtölti az irodáját. Bár hoz magával valamennyit az eső aromájából is, az mintha csak még tökéletesebbé tenné az egészet. Nat úgy érzi, talán a fulladásból tér magához minden egyes alkalommal, amikor Elliot a közelében van. Amikor érzi az illatát vagy érinti a bőrét…
- Sajnálom Mr. Forest, úgy tűnik az úrnak nagyon sietős… - Mondja Anson kissé szemrehányóan, amikor végignéz Ellioton. Bár tudta, hogy főnöke vendéget várt, azért hozzá volt szokva ahhoz, hogy az illemet valamennyire betartják ilyenkor is.
- Ott a teád. – Mutat, Elliotnak címezve, egyszerűen az íróasztalától távolabb lévő kisebb tárgyalóasztalra. Ami körül négyen férnek el kényelmesen, viszont kissé meghittebben. Nem véletlenül tetette oda az italokat. – Anson, ha jól tudom, már rég lejárt a munkaidőd… Holnap úgy készülj, hogy veled van tárgyalni valóm. Gondolkozz a neked intézett kérdéseken. – Mondta komoly hangon, miközben felállt és körülnézett az üvegablakokon keresztül. A legtöbben ötig dolgoznak. Csak pár túlórázó marad, azok is általában a művészeti részlegen. Most nincs komolyabb projektjük egy ideig, így viszonylag nagyobb a nyugalom, mint máskor. Ez az emelet szinte teljesen üres. Anson asztalánál pislákolnak még a fények, meg egy kicsit távolabb lévő irodában.
- Viszlát! – Bólint komoly ábrázattal az asszisztens. Bár Elliot nem tudhatja miről volt szó kettőjük közt, de azt érzékelheti, hogy valami nagyon komoly. Így Anson kissé feszülten távozik. Csak pár pillanatig érzékelni, hogy pakolászik az asztalánál, aztán eltűnik egy folyosón.
Nat pedig végre leül az asztalhoz és kezébe veszi a forró csokiját. Egy pillanatra még a szemét is lehunyja, úgy élvezi Elliot jelenlétét. Aztán a férfire néz. Nyugodtan, nem kimutatva, hogy amúgy napok óta sóvárgott a látványa után… - Nos. Megvártalak. Mi volt ilyen sürgető?

[EMLÉKEZTETŐ…]

EMLÉKEZTETŐ…

[viselet]

1999. április

 

Nem töltöttünk külön túl hosszú időt, még is olyan volt Natot megpillantani az íróasztala mögött, mintha már évek óta nem láttam volna. Melegség járta át az esőben átfázott testemet, a szívem egy kicsit megdobbant annak ellenére is hogy a nyakamban lihegő kölyök felidegesített a fontoskodásával.
– Sajnálom Mr. Forest, úgy tűnik az úrnak nagyon sietős…
Kelletlenül mértem végig a kölyköt. Persze emlékeztem rá arról az alkalomról, amikor az ügyvédek társaságában először pillantottam meg Natot és Adát. Nem ragadott meg különösebben az arca, alaposan meg kellett néznem magamnak újra, hogy legalább ennyire azonosítani tudjam.
– Szerintem, Mr. Forestnek van szeme és látja, hogy sietős – jegyeztem meg egy kissé szarkasztikusan. – Kívül tágasabb, kölyök!
Egy laza kézmozdulattal az ajtó felé mutattam.
Szándékosan vettem elő azt a hangnemet, amivel Montregot igyekeztem bosszantani annak idején a rothadó káposztával borított sikátorban. A „kölyök” szó valamiféle sértésnek hangzott a számból és ez őszinte elégedettséggel töltött el. Na húzz már ki… – gondoltam és szúrós szemekkel méregettem tovább.
– Ott a teád. – Szólt közbe Nat, erre fordultam csupán felé.
Láttam, hogy valamerre mutat, de nem követettem a tekintetemmel, az arcát fürkésztem. Valahogy túl komoly volt, nem olyan, amilyennek megszoktam. Ez egy kicsit zavart, ezért nem tettem hozzá még valami sértőt az alkalmazottnak, aki láthatóan nem értette, hogy nem kívánatos személy ezen a helyen.
– Anson, ha jól tudom, már rég lejárt a munkaidőd… Holnap úgy készülj, hogy veled van tárgyalni valóm. Gondolkozz a neked intézett kérdéseken.
Figyeltem Natot még mindig és közben megértettem, ez a név tartozik a fickóhoz. Kicsit elvigyorodtam, hogy Nat is kiküldte az irodából, sőt ki az egész épületből… de valahogy nem tetszett az, ahogyan beszélt vele. Éreztem, hogy különös érzés mardossa a lelkemet, amit már Esménél is éreztem. Ez más volt valahogy, mégis nagyon hasonló. Nem akartam, hogy beszéljen vele, vagy csak ránézzen… azt akartam, hogy felém fordítsa a tekintetét.
Köszönve távozott ez az Anson.
Én csak Nat után indultam el a másik asztalhoz és ültem le a gőzölgő teához legközelebb eső székre. A ruhám még vizes volt és ez most nagyon is zavart. Talán csak az tudta elterelni a figyelmet az egészről, hogy Nat meglepően nyugodtnak, sőt némileg érdektelennek látszott. Ez annyira bosszantott, hogy az Anson távozásnak szóló gonosz vigyor is eltűnt az arcomról.
Magamhoz húztam a bögrét. A kezeimmel körbe öleltem, hogy egy kis melegséghez juttassam az ujjaimat.
– Nos. Megvártalak. Mi volt ilyen sürgető?
Hát hogyne… te is nagyon hiányoztál, nagyfiú – háborogtam magamban. Megköszörültem a torkomat és minden erőmet bevetettem, hogy ne nézzek rá. Ha ő így akar viselkedni, akkor megkapja… A zsörtölődés tovább folytattam magamban. Az egyik ujjammal a csészén doboltam, de ettől csak még idegesebb lettem.
– Ennyire nehezedre eset? – érdeklődtem ridegen. – Ha gondolod, akkor máskor egyeztetek Nyálgép úrral egy időpontot, mielőtt felkereslek.
Hangosan fújtam ki a levegőt. Daniel mutatta ezt a légzésgyakorlatot, mikor közölte: „Bátyó, neked bizonyára dühkezelési problémáid vannak.” Nos a gyakorlat nem vált be, ahogy a tízig elszámolás sem. Ha robbannom kellett megtörtént, csak éppen nem Natot akartam volna leüvölteni. Valószínűleg amúgy sem értené, mi a fenén borultam ki.
– Mellesleg az életed megmentése ilyen sürgős, te hülye… – válaszoltam. – Miután felkerestél az apotékában Dean megvizsgálta a tisztítószert, aminek az üvegét elhoztad. Hosszú lenne részletesen bele menni, de valakinek a megbízására az üzlet egyik alkalmazottja keverte neked össze az egy erősebb anyaggal.
Hadartam, mert ez csak egy része volt az egésznek. Engem inkább a következő kérdésre érkező válasz foglalkoztatott volna: – Mondd neked bármit a hollómotívum?

EMLÉKEZTETŐ...

outfit

Direkt nem reagál Elliot kissé sértő hangnemére. Nem, amúgy nem esett nehezére megvárni őt, csupán nincsen hozzászokva, hogy az irodában kell ezt megtennie. Amikor a férfi pontosan jól tudja a címét… Ráadásul napokig fel se bukkan, most meg így beviharzik hozzá, ide. Itt ő a főnök, ahol egy egész épületnyi emberért felel, muglikért és mágusokért egyaránt. Egész egyszerűen nehéz itt levetkőznie ezt a szerepet és átbújnia a szerető köntösébe. Sajnálja, hogy Elliotot nem fogadta kitörő lelkesedéssel, bár amúgy ő is el tudna képzelni vele kellemesebb elfoglaltságot, mint itt ücsörögni… De majd kárpótolja. Vagy most azonnal… Hiszen már nincsen senki sem az emeleten. Látni, ahogy az utolsó fény is kihuny és az utolsó lépések is elhalnak.

Egyik kezének ujjait a férfi combjaira kulcsolja, másik kezével pedig a mérgelődő kis arcot fordítja maga felé. Erőteljes csókot követel ajkaival, majd ugyanolyan határozottan is vet véget neki. Aztán egyszerűen fordul el és szenteli figyelmét immáron forró csokijának. Még mindig érezni rajta, hogy ő a főnök, és minden amit tesz vagy mond, az nem tűr ellentmondást. Pedig közben ott van a szemeiben az a pajkosság is, ami jelzi, hogy amúgy minden porcikájával érezni akarná és magáévá tenni a mellette ülőt.

Aztán most az ő számára jött a hideg zuhany…
Amikor legutoljára voltak kettesben az irodájában, egyszerűen tartotta a víz alá Elliotot. Amit most érzett, az pont ugyanolyan lehetett, mint az akkor, a másik férfi számára.  
Erősebbre cserélt tisztítószer… Hollómotívum…
- Emlékeztető… - Suttogta halkan maga elé. És érezte, hogy a vér elhagyja arcát. Tudta, hogy ijedtté és sápadttá vált, miközben a harag is ott dolgozott benne. Ahogy valamiféle vágy is, amit egyszerűen sosem tudott legyőzni. Bár most sokkal kevésbé kopogtat az is az érzékein, mint máskor, mert mintha a düh végre erőteljesebb lenne.

Ez is valami olyasmi volt, amit nem akart, de aminek az érkezésére nagyon is számított. Bár Ada örökbefogadása előtt világosan kijelentette, hogy soha többé. Azért sejtette, hogy mondandója nem ért egészen célba.  
- Reagan sétapálcáján egy holló van. Családjának egész múltját és Reagan művészetét átszövi ez a motívum. – Mondja még mindig halkan, de egyértelművé téve, hogy innentől kezdve semmiféle rejtély nincs a tisztítószer ügye körül. – Hallhattad már tőlem párszor a nevét. Lényegében tönkretette az életemet, illetve tönkre teszi még mindig, valahányszor előkerül... És most elő fog, pár nap vagy hét és küldi a következő emlékeztetőt, a figyelmeztetést, hogy álljak készen ő rá, mert jön és engem akar. Aztán felbukkan és megkap. Eddig mindig így volt… - Ujjai görcsösen szorítják bögréjét és nem mer Elliotra nézni. Szemeit feszülten szegezi előre a semmibe, ahogy felidéz megannyi szörnyű emléket és megannyi furcsa érzést. – Még a Roxfortba jártam, amikor megismertem, az iskolából kikerülve pedig rögtön a hatása alá vont. Minden téren ő volt az első az életemben. De sosem azt táplálta belém, hogy a vágy, amit az ő, amit egy férfi teste iránt érzek, az elfogadható. Bűnösnek és undorítónak állított be, mert igyekezett kisajátítani. Én pedig hagytam neki, mert hihetetlenül akartam, amit ő ad. Erőszak és hatalom. Engedtem, hogy verjen, hogy megvágjon, hagytam, hogy kínozzon, mert tudtam, hogy a jutalom utána édes... Akkoriban elképzelhetetlennek tűnt, hogy más férfi testét is szerethetném, mindezek nélkül. – Nagyot sóhajtott és most nézett először igazán Elliot felé. A szemeit kutatta, látni akarta őket, érezni az erőt, amit ettől a férfitól kap meg. Érezni a szeretetet, ami kettőjük közt van. – Mariel vetett véget az egésznek. Reagan csúnyán meg is sebezte, miközben engem védett. Akkor tényleg megpróbáltam megszabadulni tőle. Nem sikerült. A kis kalandjaim nem érdeklik. Bárkivel lefekhetek, nem zavarja. De valahányszor komolyabban felrebbennek a pletykák, előkerül. És nem egy kapcsolatra való próbálkozásomat tette tönkre, mert nem voltam elég erős, hogy harcoljak ellene…

[EMLÉKEZTETŐ…]

EMLÉKEZTETŐ…

[viselet]

1999. április

 

Az a csók, mintha egy pillanatra minden addig idegességemet félretolta volna. Hatalmas legyezőként sodorta el a problémákat, amik egész úton a szívemet nyomták. Tetszett, hogy kicsit követelőző és erős minden mozdulat, ami Natból árad, ez nagyon hiányzott az elmúlt napokban.
Hirtelen szakadt vége és ő egyszerűen fordult a forrócsokihoz. Megint olyan főnökösködőnek tűnt, ami korábban mérgessé tett. Hümmögve bámultam rá, majd folytattam a mondandómat és szóbahoztam a hollót.
– Emlékeztető…
Láttam, ahogy megváltozott az arca. Egészen elfehéredett, mint aki rosszul van. Ijedtség tükröződött az arcán és a szemeiben. Finoman nyúltam át az asztal alatt. Most rajtam volt a sor, hogy a térdére tegyem a kezemet. Az ujjaimmal finoman megszorítottam, hogy érezze, itt vagyok mellette.
– Munin… – nyögtem ki azonnal az első dolgot, ami eszembe jutott. Nagyon halkan beszéltem, talán ő nem is hallhatta meg.
Munin… – ismételtem meg magamban újra. Odin egyik hollóját nevezték így, az emlékezőt. Valahogy Nat megnyilvánulása és ez a madár annyira összekapcsolódtak hirtelen a gondolataimban, hogy megint ott találtam magamat a svéd faluban, ahol alig huszonkét évesen jártam. Éreztem a hideg levegőt az arcomon és ahogy a lepillantottam a havas talajra. Ott volt az a láda, amire az isten madarait festették fel, valamikor nagyon régen. Lenyűgözött a durva, mégis erőt sugárzó technika. Ez volt az igazi északi művészet. Erőt árasztott magából.
Megköszörülve a torkomat tértem vissza az irodába, a tárgyaló asztal mellé. Újra megszorítottam Nat térdét, miközben dőltek az információk belőlem. Hadartam, sietősen beszéltem, mert engem nem a tények érdekeltek igazán: hanem az, ahogy segíthetek.
– Reagan sétapálcáján egy holló van. Családjának egész múltját és Reagan művészetét átszövi ez a motívum.
A névre összerezzentem. Valahogy ez is olyan durvának tűnt, de talán túl energikusnak is, mint az északi művészet. Nyeltem egyet, nem reagáltam rá ennél jobban, habár már sokszor említette előttem ezt a fickót. Most azt akartam, hogy magától nyíljon meg, a kérdéseim nélkül.
Hallgattam, amit mond és mintha megint ott lett volna az a szégyenkezés az arcán, amit tapasztaltam korábban. Nem értettem, miért érez így, illetve csak egy-két felszínes megjegyzésből következtettem arra, hogy bántották és megalázták. Az a kezem, amelyik nem a térdén pihent, ökölbe szorult. Éreztem, ahogy a düh áramlik bennem, hogy még egy lökést ad a szalag a csuklómon.
Megvédem azt, amit a magaménak érzek. Hosszasan fújtam ki a levegőt a gondolatra. A feszültséget ez sem oldotta fel. Mégsem szakítottam félbe Nat beszédét. Minden szava mögül fájdalmat hallottam ki és ez bosszantott. A mellkasomban kínt éreztem, mintha én is átélném magamban azokat az emlékeket, amiket megosztott velem.
Aztán elkapott egy másik érzés. Egy kis félelem: sokszor voltam én is erőszakos Nattal, vagy bántottam szóban… bár mindig csak szórakoztam… de vajon ezt ő is tudta? A gondolattól hirtelen még dühösebb lettem, talán részben magamra.
– Ma láttam ezt a fickót a madaras sétapálcájával – jelentettem ki némi indulattal a hangomban, mikor befejezte a mondandóját. – Visszamentem az üzletbe, ahol a tisztítószert vetted. Az eladónő mondta, hogy ő volt az, akit az esetnél látott…
Felpattantam az asztalhoz és Nat arcába hajoltam.
Az érzelmek átvették a szívem felett az uralmat. Aggódtam érte, iszonyatosan féltettem, mintha egy kincs lenne, amit el kéne rejtenem a világ elől. Szerettem volna megfogni és olyan helyre vinni, amit csak én ismerek és ez a Reagan a közelébe sem került.
– Soha többé nem fog hozzád érni. Gondoskodom róla… – A hangom baljósan suttogóvá választ. A kezemet a vállára tettem. – Velem aztán nem fog szórakozni, veled pedig végképp nem.
Megint nehezen fújtam ki a levegőt, mintha a tüdőm sem akarna úgy működni, ahogyan kell neki. Talán az indulat tette, talán a fáradtság, ami napok óta gyötört... mióta nem Nat mellett aludtam.
– Megkeresem és véget vetek ennek, örökre.

EMLÉKEZTETŐ...

outfit

- Elliot… - Szorított rá a férfi pulóverére félőn és féltőn egyszerre. Tudta, hogy minden fájdalom és aggodalom kiült az arcára, de nem foglalkozott vele. Most sem. Egyre többet mutatott meg magából Elliotnak, egyre inkább hagyta, hogy megismerje… Bár az eddigi kapcsolataiba alig adott valamit önmagából, mert félt, most mégis egyszerűen és könnyen nyújtott át mindent. Már határozottan tudta mit akart és az érzéseit, vágyait már nem érezte rossznak vagy bűnösnek. Látta, hogy így is lehet szeretni. Egy pillanatig sem egyszerűen, mégis biztos tudatában annak, hogy a másik karjaiban mindig otthonra lelhet, bárhol is legyenek. Nyelt egy nagyot, mintha a Reagan iránti érzéseinek kesernyés ízét akarná eltüntetni. Határozottan emelte tekintetét a fölé tornyosuló férfira és nézett a barna szemekbe. Most is ott volt bennük az a dac, az az erő, ami a legelső találkozásuk óta szinte fogságban tartotta. Mégis erőssé tette és furcsa ellentmondásként szabaddá is. Messze más erő volt ez, mint ami Reagant tette fenyegetővé. Mégis sokkal, de sokkal több és jobb annál.

– Már nem félek tőle. – Jelenti ki egyszerűen, de azért érződik a hangján, hogy ebben még ő maga sem biztos. - Mindig visszatértem hozzá, mert valahol vágytam arra, amit tesz velem. Nem gondoltam igazán, hogy mindez lehet másmilyen is. Nem gondoltam, hogy érdemes lehetek egy szerető kapcsolatra. És nem gondoltam, hogy valaha, valakinek ugyanarra lesz szüksége, mint nekem és ugyanarra fog vágyni, mint én. – Mélyen beszívja a levegőt, majd kifújja. Elliot láthatja az önkéntelen mozdulatot, ahogy a férfi mellkasa megemelkedik, kissé talán ki is húzza magát, majd ismét összegörnyed. Az eddig Elliot pulcsiját szorongató ujjai, most a férfi kezére siklanak, végigfutnak a karján egészen a kézfejéig, ahol összefonja őket. – Nem félek tőle. Pontosan azért nem, mert most van a legtöbb dolog az életemben, amit féltenem kéne… De már nincs semmi, amit ő adhat. Régen hatalma volt fölöttem. Ha észrevettem az emlékeztetőjét a testem önkéntelenül is reagált rá és várta őt. Most észre se vettem volna. És hiába tudom, hogy a tisztítószer az volt, megmaradt a közömbösség… Mert te velem vagy.

Kissé elfordítja a fejét oldalra és tekintetét a sötét termek egyikére szegezi. Nemrég még Anson pakolászott arra. Ez a tény pedig furcsa felismerést hoz magával. Ő már nem fél Reagantól… Hogy bánthatja őt az nem kérdés. De nem érdekli. Lehet varázslatokban nem olyan erős, mint a férfi, de azért tud egyet, s mást, ha nagyon összeszedi magát. Elliot hirtelen természete miatt sokkal jobban aggódik. Most is, ahogy felpattant és a védelmére kelt, holott a baj még nem is itt volt és nem is most… Tudta, hogy abból nagy baj lehet, ha ez a két férfi egyszer találkozik. És gyanította az ő gondolatai is éppen ugyanott járnak, ahol Ellioté. Megvédeni a másikat, minden áron.
- Nem akarom, hogy megkeresd! A baj úgyis megérkezik, téged ismerve még előbb is, mint szeretném. Reagan ismeri az összes helyet, ahol előfordulhatok, meg fog találni. És én nem is akarok elbújni. – Visszafordul és ismét Elliot szemeibe néz. – De azért fel akarok készülni. És ebben segíthetsz. Ülj le! – Mutat az üres helyre, ahol előtte a férfi ült. Ő pedig kissé közelebb húzódik. Kész összeesküvőknek tűnnek hirtelen az amúgy közben kissé homályosabbá váló irodában. – Adának kell egy hely, ami tőlem teljesen független. Lehet, vacak ötlet, de a testvéred nem fogadná be hosszabb időre? Ballardékat pedig elküldöm nyaralni. Ők a legfontosabbak, akik nem tudják megvédeni magukat. Téged csak arra kérlek, hogy ne csinálj hülyeséget. És hallgasd meg, amit most mondani fogok, bármennyire is essen rosszul… - Hosszan kifújja a levegőt. – Reagan Ansont fenyegetheti még. Láttam, hogy néztél rá és beszéltél vele az előbb. Nem kedveled. De a legközvetlenebb munkatársam. Minden nap sokat beszélünk, ráadásul elindítottam az előléptetését. Nincsen semmi alapja, de a pletykák rólam és róla szólnak. Rólad szerintem fogalma sincs Reagannak. Ez viszont nekünk az előnyünk lehet...

[EMLÉKEZTETŐ…]

EMLÉKEZTETŐ…

[viselet]

1999. április

 

Az asztalon támaszkodva valami furcsa, megmagyarázhatatlan erőt éreztem magamban. Egy olyan érzést, amivel képes lettem volna valóban megvédeni azt, aki igazán fontos nekem és ez a valaki akkor éppen ott ült előttem. Kék szemeivel az én tekintetemet kutatta és talán látta rajtam, mennyi mindenre lennék most azonnal képes ezért a kapcsolatért. Túl korai volt még ilyen érzelmeket felsorakoztatni, mégsem tudtam magamra parancsolni, visszatartani őket.
Nem tudtam megnyugodni. Hiába éreztem, ahogy az erős kezeivel megszorítja a pulóvert, amit viseltem. Sokkal több erő van benne, mint bennem és mégis úgy éreztem, nekem kell őt védenem. Az sem nyugtatott meg, hogy nem fél… de azok a szavak annyira jól estek.
– Nem félek tőle. Pontosan azért nem, mert most van a legtöbb dolog az életemben, amit féltenem kéne… De már nincs semmi, amit ő adhat. Régen hatalma volt fölöttem. Ha észrevettem az emlékeztetőjét a testem önkéntelenül is reagált rá és várta őt. Most észre se vettem volna. És hiába tudom, hogy a tisztítószer az volt, megmaradt a közömbösség… Mert te velem vagy.
Az ujjait közben megéreztem a kézfejemen.
Hatalma volt felette… – ismételtem meg a gondolatot, ami a legjobban bosszantott. A szememben Nat erős volt, akit legfeljebb én tudok irányítani… és én is nagyon erős vagyok – vagy legalábbis annak akartam tartani magamat mindig is. Nem tudtam elképzelni, hogy valaki gyakorolt felette bármilyen hatalmat, habár már célozgatott ilyesmire korábban, de nem vettem elég komolyan.
Tudtam, hogy mennyire komoly a téma. Láttam a testtartásán, azon hogy nem nézett a szemembe. Érződött, milyen meghatározó és sötét dolgok voltak ezek az életében. Én pedig máris azt éreztem, hogy meg tudnám ölni ezt a Reagant. A hollós sétapálcájával ütném agyon… – A gondolatra vicsorogni kezdtem, miután az asztalra csaptam.
– Nem akarom, hogy megkeresd! A baj úgyis megérkezik, téged ismerve még előbb is, mint szeretném. Reagan ismeri az összes helyet, ahol előfordulhatok, meg fog találni. És én nem is akarok elbújni.
Visszafordult felém. Megint egyenesen rám néztek azok a kék szemek. Biztosan látta, ahogyan tombol bennem a düh.
– De azért fel akarok készülni. És ebben segíthetsz. Ülj le! – Oda mutatott, ahol korábban is helyet foglaltam.
Lassan követtem az utasításait, még ha nem is tetszett az, ahogyan gondolkodik. Nem értem, mire kéne felkészülni, ahelyett, hogy egyszerűen támadnánk. A védekezés nem jó taktika, könnyen sarokba lehet szorítani az embert és én nem akartam, hogy Nattal ez törtéjen, főleg ha éppen nem vagyok mellette.
– Adának kell egy hely, ami tőlem teljesen független. Lehet, vacak ötlet, de a testvéred nem fogadná be hosszabb időre? Ballardékat pedig elküldöm nyaralni. Ők a legfontosabbak, akik nem tudják megvédeni magukat. Téged csak arra kérlek, hogy ne csinálj hülyeséget. És hallgasd meg, amit most mondani fogok, bármennyire is essen rosszul…
Erre a mondatra csak nyeltem egy nagyot. Még mindig ott dolgozott bennem a gondolat, hogy: Ez hülyeség. Ez nem megoldás Azonban ez az utolsó néhány szó kicsit kirángatott abból a tervezgetésből, hogy miként tenném el lábalól azt a fickót.
Nat hosszan fújta ki a levegőt, mielőtt folytatta volna.
Valami borzalmas lesz… érzem…
– Reagan Ansont fenyegetheti még. Láttam, hogy néztél rá és beszéltél vele az előbb. Nem kedveled. De a legközvetlenebb munkatársam. Minden nap sokat beszélünk, ráadásul elindítottam az előléptetését. Nincsen semmi alapja, de a pletykák rólam és róla szólnak. Rólad szerintem fogalma sincs Reagannak. Ez viszont nekünk az előnyünk lehet...
Elakadt a lélegzetem.
Anya mindig azt mondta, hogy a pletykáknak van alapja. Rólam is olyanokat mondtak, hogy halálfaló az apám… és beigazolódott. Biztosan volt valami, ami elindította ezt az egészet.  Azonban nem ez a rész fájt a legjobban, hanem az érzés: még annyira sem vagyok jelentős, hogy ez a Reagan engem próbáljon megkörnyékezni Nat miatt. Szerettem volna pofon vágni magamat ezért a gondolatért.
– Nem kell semmilyen előny, főleg nem ilyen. – A hangom ingerültté vált, ahogy beszéltem. Mintha minden szavamat egyre több és több indulattal töltené meg a tudat, hogy Ansonról és Natról pletykálnak.
– Ha akarom, most rögtön előkerítem és véget vetek ennek. Az lenne a legjobb…
A szalag lüktetni kezdett a csuklómon. Éreztem a belőle áradó sötét erőt, ami nem hagyott rendesen gondolkodni. A féltékenység pedig csak egy újabb lapáttal tett rá erre az egészre.
– Nem fogok bújkálni meg védekezésre készülni, akkor csapok le, amikor én akarok. Meg kell lepni ahhoz, hogy eltűntessük az életedből… nem pedig várni, mint a jótündért, hogy esetleg megkegyelmez – mondtam hangosan.
Éreztem, hogy felemeltem a hangomat. Nem akartam Natra kiáltani. Nem akartam megbántani.

EMLÉKEZTETŐ...

outfit

Egyszerűen csúsztatta kezét végig Elliot karján, majd kulcsolta körbe ujjaival a szalagot. Sajnos sokkal kevesebbszer jutott eszébe, hogy az az iszonyatos, gonosz kis tárgy a férfi birtokában van, mint kellett volna. És mindig csak akkor, mikor érezte, hogy tetteit és gondolatait az is nagymértékben befolyásolja.  Le akarta volna szedni róla, letépni és megsemmisíteni, már rég meg kellett volna tennie és nem tette… És bár most is itt volt a gondolat a fejében, meg kéne tenni, mégsem nyúlt erősen az anyag alá, hogy legalább egy próbát tegyen. Azt a vitát nem akarta, nem most. De nem ez volt a legfőbb indok... Egy másik apró, de rossz sor is beleírta magát fejébe. Reagan ellen éppen az a düh kellhet, amit ez a szalag táplál és élvez. Szóval most sem tesz semmit. Csak lágyan szorítja a fehér kis csuklót, amit a szalag keretez.

Csuklójánál fogva húzza magához, hogy egy erőteljes és hosszú csókra kényszerítse a másikat. Nem így akarja megnyugtatni és nem így akar kibújni a vita alól se. Egyszerűen csak ennyire vonzónak tartja a férfit, ahogy miatta és nem ő rá dühös. És, hogy ekkora hévvel indulna csatába, csak azért, hogy őt, és így önmagukat védje. Neki ez furcsa volt, egy egészen új érzés. Régen ő maga sem küzdött Reagan ellen, nemhogy a párjai. Nekik esélyük sem volt… Nat sosem adta meg nekik azt a lehetőséget, hogy kiálljanak érte. Azt gondolta egyszerűbb és mindenkinek jobb így. Nyilván Mariel volt az egyetlen, aki küzdeni akart, annak ellenére is, hogy ő maga mindig a legelején feladta. Mikor Ada hozzá került és Reagan megint megkereste, pontosan a nő emlékéért mondott határozott nemet. Tudta, hogy a szavai nem értek teljesen célt, mégis kapott egy kis időt arra, hogy lélekben felkészüljön egy újabb Reagan féle dühödt támadásra, amit az elutasítástól számított rövid időn belül várt. És ami most megérkezni látszott.

- Miattad sokkal erősebb vagyok, mint azt a Reagannal való utolsó találkozásom alkalmával gondoltam, hogy leszek. – Mondja nyugodt hangon, kezét továbbra sem véve le Elliot csuklójáról. – Ez fontos, mert tényleg kész vagyok harcolni. Nem akarom, hogy egyedül rohanj neki. Azt pedig végképp nem, hogy meggondolatlanul. Mert okos és erős. De, ami a legfőbb most kegyetlenebb lesz, mint valaha. Mert elutasítottam és a jussát jött követelni. – Nagyot sóhajt, mert eszébe jut, miket foglalhat magában Reagan kegyetlensége. – Te talán okosabb vagy és erősebb ő nála. Én legalábbis így hiszem. De bár sokszor próbálod magad gonosznak és érdektelennek beállítani, te nem vagy az. Reagan viszont a karszalagodra hasonlít… Az táplálja, ami másnak fájdalmat okoz. – Végigsimít a sötét kis anyagon, majd Elliot bőrén. Egy pillanatig nézi a férfi karját, majd megint a tekintete után kutat. – De rendben, ne várakozzunk, lepjük meg őt. Csak ne tegyük felkészületlenül. Kellenek tervek, vagy legalább egy terv, amin kiindulhatunk. – Nyel egy nagyot, és ismét közelebb hajol Elliothoz, bár most nem csókolja meg, csak homlokát a vállára hajtja. – Az a baj, hogy téged nagyon féltelek. Lényegében örülök neki, hogy Anson a lehetséges célpont és nem te. Gonosz vagyok e miatt, tudom. De, ha bármi balul sül el és neked komolyabb bajod esik… akkor Reagan jobban elérheti a célját, mint valaha. Mert azzal bizonyítást nyerne, hogy én is csak pusztítani vagyok képes. Elvégre, ezt a csatát nekem, egyedül kéne végigharcolnom és megnyernem. Téged már csak, mint jutalmat magamhoz vennem. Nem pedig téged tenni az első sorba, pajzsként… Reagantól nem félek, de egy olyan jövőtől, amiben te nem vagy benne, igen.

[EMLÉKEZTETŐ…]

EMLÉKEZTETŐ…

[viselet]

1999. április

Éreztem, hogy felhevül a szívverésem. Még jobban dolgoztak bennem az indulatok, ahogy megéreztem Nat ujjait a csuklóm körül. Végig simítottak a bőrömön és a szalagon. A lüktető erő még erősebben áramlott végig a testemen. Ezúttal nem féltékeny voltam, hogy más hozzáér a legkedvesebb kincsemhez, mert tény: ezt tartottam annak akárhányszor rám törtek az indulatok – alapvetően azonban teljesen megfeledkeztem róla. Most azt éreztem: meg akarom menteni ezt az ember és szükségem van a szalagra hozzá. Mintha ezt a csuklómat körbe ölelő bársony is megérezte volna s azért lüktetett olyan hevesen.
A csókra szenvedélyesen, erőszakosan, követelőzve reagáltam. Még többet akartam. Csak most ne engedj el… A tekintetemmel ezt mondtam Natnak. Azonban ez sem tarthatott örökké. Ha másért nem, levegőért el kell húzódni az embernek.
– Miattad sokkal erősebb vagyok, mint azt a Reagannal való utolsó találkozásom alkalmával gondoltam, hogy leszek. – A hangja olyan nyugodt volt. –  Ez fontos, mert tényleg kész vagyok harcolni. Nem akarom, hogy egyedül rohanj neki. Azt pedig végképp nem, hogy meggondolatlanul. Mert okos és erős. De, ami a legfőbb most kegyetlenebb lesz, mint valaha. Mert elutasítottam és a jussát jött követelni.
– Akkor meg tudja, milyen, ha Elliot O’Mara kegyetlen… garantálom, hogy nem lesz alkalma még megemlegetni sem – mondtam fenyegető hangon.
– Te talán okosabb vagy és erősebb ő nála. Én legalábbis így hiszem. De bár sokszor próbálod magad gonosznak és érdektelennek beállítani, te nem vagy az. Reagan viszont a karszalagodra hasonlít… Az táplálja, ami másnak fájdalmat okoz.
Akkor vajon a saját fájdalmához mit szólna? – gondolkodtam el. Szívesen kipróbáltam volna rajta valami kellemetlen bűbájt és nem, ezúttal nem finomkodni készültem. Kemény voltam, akár olyan varázslatokat is használnék, amik tiltottak, csakhogy megszabaduljak tőle örökre.
– Csakugyan? – Ennyire futotta tőlem válaszként.
– De rendben, ne várakozzunk, lepjük meg őt. Csak ne tegyük felkészületlenül. Kellenek tervek, vagy legalább egy terv, amin kiindulhatunk.
Hát megint ott tartottunk, ahonnan elindultunk. Nem értettem, hogy Nat miért ragaszkodik ennyire tervekhez… én ugyanis csak egyetlen dolgot szerettem volna: kideríteni most hol van és véget vetni ennek a játéknak. Szeretem én az ilyesmit, de egy életen át ne tartson azért.
Nyelt egyet még mielőtt folytatta volna. Ahogy közelebb hajolt, megint a kék szemekbe néztem. Láthatta milyen erő munkálkodik bennem.
– Az a baj, hogy téged nagyon féltelek. Lényegében örülök neki, hogy Anson a lehetséges célpont és nem te. Gonosz vagyok e miatt, tudom. De, ha bármi balul sül el és neked komolyabb bajod esik… akkor Reagan jobban elérheti a célját, mint valaha. Mert azzal bizonyítást nyerne, hogy én is csak pusztítani vagyok képes. Elvégre, ezt a csatát nekem, egyedül kéne végigharcolnom és megnyernem. Téged már csak, mint jutalmat magamhoz vennem. Nem pedig téged tenni az első sorba, pajzsként… Reagantól nem félek, de egy olyan jövőtől, amiben te nem vagy benne, igen.
Zavart, hogy Anson a csali. Azt akartam, hogy Reagan igenis tudja, mivel áll szembe… sokkal inkább kivel. Mert ez volt az utolsó, hogy Natot megpróbálja bántani bármilyen formában. Gonosz vigyor ült volna ki az arcomra, ha nem dolgozott volna bennem az az utolsó gondolat, ami elhagyta a másik férfi ajkait.
– Én viszont a pajzsod akarok lenni.
A hangom erős volt, kemény, rideg… nem szoktam hozzá ehhez, mégis tetszett az éle. Az, hogy a bennem lüktető érzéseket ennyire jól megmutatja. Közelebb húzódtam hozzá és most én csókoltam meg őt.
– Engedd meg, hogy ezt a magam módján intézzem el! Másképp nem lehet pontot tenni a végére. – mondtam, mikor elhúzódtam. A szemébe néztem, ujjaim a tincsei közé fúrták magukat. – Engedd meg, hogy megvédjelek… és azt a hülye Ansont is, ha ő a kiszemelt!
Sóhajtottam egyet. Egy pillanatra lesütöttem a szememet is.
– Csak hadd vonjam magamra a figyelmét. Nekem több esélyem van túlélni, mint annak a… kölyöknek.
 

EMLÉKEZTETŐ...

outfit

- Erős vagy. Annyira erős… - Sóhajt bele a csókba. Nagyon is az. És bár ő neki is erőt ad, sosem lehet ugyanolyan, mint Elliot. Annyira eltökélt és bátor, bár sokszor talán túlzottan is hirtelen. De hát eleve ez volt az egyik tulajdonsága, ami ennyire vonzotta, a szeszélyesség, a kiszámíthatatlanság. Ha éppen ugyanolyan hévvel harcol, mint amilyen szenvedéllyel szeret, akkor Nathaniel biztos lehet benne, hogy most Reagannak nem lesz esélye…
Csodálattal néz a barna szemekbe. Talán most eljött végre tényleg az az ember, aki felszabadíthatja. Már nem fél attól, hogy bemocskolja a férfit. Nem. Ez a szeretet köztük, ez a félelem és küzdelem a másik életéért, lelkéért, nem lehet mocskos vagy rossz. Ez őszinte és tiszta. Akár minden más, hol szeretnek és viszont szeretnek.

Ujjaival tovasiklik a karszalagról. Végigfuttatja őket a férfi karján, nyakán, majd belemarkolnak a kék pulóver anyagába. Arcaik a csók óta még mindig majdnem összeérnek. Jól esik neki ez a közelség, ahogy érzi Elliot édeskés leheletét az arcán. A belőle áradó melegség és dacos erő teljesen felhevíti őt is. Akarja. Mindegy, hogy hol, mindegy, hogy hogy. De még nem most engedi tovább, hogy harcot kezdjen. Előbb ő követeli meg, ami jár neki, Reagan most már csak ő utána jön.
- Lehetsz a pajzsom, ha én is lehetek a tied… - Suttogja az ajkainak. – És megengedem, hogy a magad módján intézd, ha engem is beleveszel mindenbe. Nem fogom hagyni, hogy egyedül csináld végig. Ez a kettőnk dolga. Együtt bármit átvészelünk, bármit véghezviszünk. – Egy apró csókot ad Elliotnak. – Vond magadra a figyelmét, legszívesebben úgyis az arcába röhögnék, rád mutatva, hogy nézd csak, ez a férfi mindent megad nekem, amire csak szükségem van. És minden érintése forróbb és minden érintése élvezetesebb…

Végre teljesen magához húzza. Hosszan és hevesen csókolja, miközben ujjaival már nem csak markolja a pulóverét, de húzza és tépi is le a férfiról… Ölébe rántja Elliotot, majd feláll és a privát fürdőszobája felé hátrál. – Szeretlek. – Sóhajtja bele csókjukba, majd egy kattintással magukra zárja az ajtót.