A visszatérés

[Roxforti birtok, több helyszín]

Roxforti birtok, több helyszín

[MEREL]

[viselet]

MEREL
1999. április

 

Nem olyan régen láttam utoljára Merelt, de már vége volt a roxforti tavaszi szünetnek, hiszen Montrego is visszatért a kastély falai közé. Nem szerettem volna állandóan rosszra csábítani a lányt, de gondolom egy felnőtt varázsló fogadása a birtokon is éppen ezek közé a dolgok közé tartozott. Ráadásul engem már veszélyesnek is nyilvánítottak az iskolában… vajon ez rontana a helyzeten?
A Szellemszállásból vezető járaton haladtam már egy ideje. Reméltem, hogy a baglyot időben megkapta Merel, hiszen csak a faluból tudtam neki küldeni. Lényegében az egész ideutam egy hirtelen ötlet volt. Hiányzott a társasága, attól a pillanattól kezdve, hogy elváltunk az apotéka kandallója előtt… de nem csupán ezért jöttem. Nálam volt a kés, az az egyszerű darab, amivel megvágtak azon a bizonyos éjszakán, amit Nat nélkül nem éltem volna túl.
Szerettem volna megmutatni neki, hátha lát rajta bármit, ami segíthet a tulajdonos nyomára bukkanni… esetleg olyasmit, amit én addig nem vettem észre. Bármilyen apróságot. Az egyszerű markolat és a pengén álló felirat („Hic locus est ubi mors gaudet, succerere vitae.”), nem adtak elég támpontot ahhoz, hogy bárkihez köthető legyen. Nem azt az embert kerestem, aki megtámadott, hanem aki küldte. Nyilvánvalóan Rowle volt, de még egy utolsó reménysugár dolgozott bennem, hogy talán nem a féltestvéreim közül az egyik – habár biztos voltam benne, mennyire gyűlölnek.
Ennyire nem láthatnak bennem ellenfelet… – gondoltam újra és újra. Hiszen ostobaság lett volna, egy félvér mit jelenthet egy aranyvérű család számára? Csak is titkokat és szégyent. Ezért sem értettem, mit akarnak még tőlem – ha egyáltalán ők azok. Lis már elszakította tőlem Esmét, nem volt más, amit elvehet. Tudhatná, hogy életem nekem egyáltalán nem fontos… bár talán most már egy kicsit az.
Megéreztem az arcomon a kis hűvös, de már egyáltalán nem kellemetlen szellőt. Mélyet szippantottam a levegőből, a fejem hirtelen kitisztult. A rengeteg gondolat, mintha hirtelen eltűnt volna onnan és csak a remény, hogy végre megint lehet egy jó estém, létezett ismét.
Vigyorral a képemen indultam a kijárat felé, ami elég aprónak tűnt. Könnyen kifértem volna rajta, ha valami gyanús reccsenés nem üti meg a fülemet. Hátra fordultam, de mögöttem nem volt semmi és senki, így csak is kívülről jöhetett.
Megkapaszkodtam az erős gyökerekben, mire újabb reccsenés hangja szűrődött. A fa, ami alól kifelé vezetetett az alagút, őrült, már-már ijesztő mozgásba kezdett. Fúriafűz… – állapítottam meg és kissé el is mosolyodtam. Mindig is lenyűgöztek a különleges dolgok.
Persze, nem tudhattam, hogy miattam történt-e a támadás vagy odakint valaki vagy valami más váltotta-e ki. Veszélyesnek látszott, így kockáztattam. Kinyúltam és megcéloztam az ágakat és a törzset – utóbbit annyira, amennyire azt belülről lehetett.
– Immobilus! – suttogtam el.
A varázslat hatott, a fa hirtelen megdermedt és csak a szél mozgatta az ágakat, amik az ég felé törtek.
Lassan másztam kifelé és reméltem, hogy a fa környékén lefeljebb Merelt vagy egy arra tévedt madarat találok. Talpra állva kissé leporoltam magamat, megigazítottam a ruhámat, habár ezúttal közel sem volt rajtam ennyi réteg, mint a legutóbbi találkozásunkkor. Egész kellemesre fordult az idő az elmúlt napokban.
Hát visszatértem… – gondoltam, ahogy a szemem sarkából megpillantottam a kastélyt. Most még jobban hatalmába kerített ez az érzés, de legutóbb is ott motoszkált bennem, mikor egészen az alagút végéig kísértem Merelt.
– A fenébe… – nyögtem ki, ahogy a pulóveremen végig simítva egy lyukat fedeztem fel. Bizonyára akkor akadtam be valahova, amikor kimásztam.
Neszelés hangja ütötte meg a fülemet. Tudtam: nem vagyok egyedül.
Azonnal a zajok irányába fordultam és reméltem, hogy Merelra bukkan a tekintetem egy ideges tanár vagy egy rémült diák helyett.

Érdekes véletlen: épp csak pár órája, kiültem egy a birtokra néző ablakba levelet írni Elliotnak. Amiből nem lett semmi. Itt jön be az egybeesés része. A nyitott ablakon berepülve egy postabagoly rosszul centizte ki az érkezést, lesöpörve az ölemből a levélpergament meg alátétnek használt könyvet. Egy nekem címzett levéllel, Elliottól.
A levelét elolvasva el is felejtettem összetakarítani, csak felkaptam az így már csak félig teli tintatartót meg pennát, mert azok még kellenek, és szaladtam is tovább. Tehát valamelyik folyosón még mindig ott hever egy alig elkezdett levél üres pergamenje. Már korábban kitaláltam, mivel akarom meglepni, amikor újra találkozunk, itt a Roxfort területén belül, de most csak pár órám volt utánajárni attól, hogy megtudtam, ma jön, addig, hogy találkozunk is a fúriafűznél.
Az izgatottságtól torkomban dobogó szívvel, szaladva érkezek a capkodósz növényhez, bár még nincs ott Elliot, amikor odaérek. A fától biztos távolságra leülök a domboldalra várni, mert bordatörést nem hiszem, hogy kellemes ölelgetni, inkább megelőzöm eleve. Lenne alkalmam gyönyörködni az amúgy tényleg szép naplementében, de most inkább aggodalmasan pörög az agyam. Sötétedik, ami azt jelenti, max egy óra, és már nem szívlelik a mászkálást a tanárok. Főleg idekint, és a bejutás ugye a legnagyobb buktató. Tehát legelőszöris be kéne jutni minnél hamarabb. A szürkület segít a roszabb látásviszonyokkal, viszont nem akarom feszegetni a szerencsém. Majd ha bejutottunk, ráérünk.
Most ugyan nem éjjel-hajnalban kell visszaszöknöm tilosban járásból, viszont most meg egy külsőst csempészek be az iskolába, ez se előnyösebb.
Hirtelen a fa elkezd mozgolódni, és odanézve látok is egy kart kinyúlni a gyökerek közül, egy pálcát emelve a fatörzsre.
Navégre.
Én is előveszem, és a fára szegezem a pálcám, közben felkelve a helyemről, és megközelítve a növényt annyira, hogy még pont ne érjen el. Elliot idenéz, én meg vadul elkezdek integetni magam felé neki.
-Gyeregyeregyeregyere gyer már!- sürgetem fojtott hangon, közben átcélzok őrá, készen, hogy egy exsuctioval segítsek rá, ha magától túl sokáig porolná magát.
Szép vagy, igen, de ha sokáig bénázol ott, szépen agyonver a fa. Nem tart az a varázslat olyan sokáig.
Akár kiért volna magától is pont időben, akár nem, az utolsó méteren tényleg végigrántom, szerintem az eddigi legerősebb exsuctioval, amit valaha varázsoltam, egy öleléssel elkapva a férfit, ahogy célba ér.
És jól fel is borulva vele együtt a lendületétől, meg attól, hogy érek talán a szegycsontjáig, és vagyok legfeljebb negyven kiló környékén. Tehát igen letarolható, ha nem direkt az ellen állok be, ami esetben most a vállamra akasztva lenne a gyomra, tehát okkal meg se fordult a fejemben így fogadni eleve. Azért éreztem az arcomon az Elliot mögött elsuhanó ágak szelét, úgyhogy továbbra is indokoltnak tartom az elrántását onnan.
A földön elterülve, Elliotot még mindig magamhoz szorongatva előszakad belőlem az eddigi feszültséget feloldó kacaj.
-Annyira hiányoztál- motyogom végül a mellkasába, mielőtt elengedem, hogy feltápászkodhassunk innen.
A táskámat mondjuk lehet, jobb lett volna lerakni az akciójelenet előtt.

[MEREL]

[viselet]

MEREL
1999. április

 

Még mindig hihetetlen volt, hogy ott vagyok a roxforti birtokon, ilyen közel a kastélyhoz. Be kevésbé kívánkoztam, de Merellel szívesen jártam volna tilosban a falai között. Fogalmam sem volt, miként kerülhetjük el a tanárokat, de nem érdekelt. Szórakozásra vágytam, azért jöttem ide és persze azért, hogy lássam a lányt végre.
Nem volt olyan régen a legutóbbi találkozásunk, mégis távolinak tűnt. Azóta rengeteg minden történt, alig néhány nap leforgása alatt. Hiszen mi volt a legutóbbi találkozásunk alkalmával? Még ott dolgozott bennem a remény, hogy Esmé nem rúg alám újra… hogy nem lesz mindennek tényleg vége… de így lett. Hagyta, hogy ott álljak órákig a megbeszélt helyen és nem jött el. Nem mutatkozott újra. Az utolsó reményem is szertefoszlott, bemenekültem újra a falam mögé, ahová korább is csak Merelt engedtem be. Natot sem invitáltam meg oda, csak hagytam, hogy időről-időre kirángasson és megmutassa, milyen boldognak lenni, remélve, hogy tartós is lehet az állapot.
Ahogy előmásztam a fal alatt végződő járatból megpillantottam Merelt. Ott integetett és ettől csak elmosolyodni volt időm. Közben porolgatni kezdtem magamat, megfeledkezve a fa nem kívánatos tulajdonságairól: azaz, hogy agyonver, ha nem vigyáz az ember nagyon magára, na meg a bordájára, koponyájára és a többi törékeny részére…
–  Gyeregyeregyeregyere gyer már!
– Megyek na… – dörmögtem magamban a ruhámat bámulva.
Értettem mire céloz, nagyon is, mikor egy kissé megreccsent a fa. Nem, még talán nem kezdett el ekkor felém dőlni, mindenesetre megindultam a lány irányába. Nem olyan gyorsan, mint kellett volna, hiszen elidőztem a lyukkal a pulóveremen. Azzal a bosszantó kis sérüléssel, ami akkor mindennél jobban zavart. Az utolsó pár lépésnél meg is érzem a rántást és a hátamat súroló ágakat. Még is nevetnem kellett, ahogy Merel ölelésébe érkeztem.
A nagy lendületben a földre kerültünk. Akármennyire is hirtelen jött, vigyáztam, hogy ne nyomjam nagyon össze őt.
– Annyira hiányoztál – motyogta.
– Te is hiányoztál – válaszoltam a lehető leggyengédebb hangomon. Finoman megszorongattam, aztán felpattantam, hogy ne nyomja még jobban a még kissé hideg földhöz. Nem szerettem volna, hogy megfázzon, hiszen talán a legutóbbi találkozásunk miatt ez már korábban megtörtént.
Elmosolyodva pattantam fel és nyújtottam kezet neki. Reméltem, hogy hagyja felsegíteni magát.
Úgy fordultam, hogy a kastéllyal szemben álltam. Ha egy tanár kinézett onnan, akár meg is pillanthatott, de nem különösebben érdekelt. Bármiből kimagyarázom magamat, ha arról van szó, akkor éppen ebből is.
– Nos… be akarsz csempészni oda? – Mutattam az épületre.
Elvigyorodtam, ezúttal kissé gonoszabb kifejezéssel, mint korábban. Merel vállait átkaroltam, hogy közelebb húzhassam magamhoz. Olyan jó volt megint a közelében lenni, tudni, hogy neki tényleg elmondhatok mindent… hiszen tényleg rengeteg dolog történt velem. Annyi fájdalom, annyi szenvedés és most végre annyi jó is.
Valahol persze féltem őszinte lenni. Pont azért, mert tudom, hogy mi volt odahaza. Tudom, hogy félreértette a közeledésemet és bár megmondtam neki, hogy barátként tekintek rá és a kötelék közöttünk ettől semmit sem változik… mégsem voltam benne biztos, hogy okos döntés kiadni mindent. Talán csak bántanám vele… de az őszinteség még is csak a jó.
A keserű érzéseket az egész kérdéssel kapcsolatban csupán Merel közelsége oldotta fel. Ő az egyetlen, aki mindig képes mosolyt csalni az arcomra és nem a családom tagja.
– Ezer éve nem jártam itt… – jegyeztem meg, ahogy mélyen beszívtam a levegőt. – Valahogy a Roxfortban mindig sokkal szórakoztatóbb tilosban járni, mint odakint.

Miután felkeltünk a földről, és megbizonyosodtunk arról, tényleg a fa hatáskörén kívül vagyunk - kiemelném a miutánt, kedves Elliot - én is leporolom magam, meg a táskámat is, amit egyben megnézek, nem nyomtam-e össze. A tintatartó nem tört el benne - mondjuk azt nem véletlen bűvöltem meg törés ellen, azt is emiatt élte túl, hogy leverte a bagoly - penna egyben, azt meg nem tudom még, a warp-zseb mennyire nyomásálló. Annyit tapasztaltam ki, hogy hét kilóig bármit befogad, ami bűvöletlenül is beleférne, és egymást nem bántják a különböző tárgyak benne. A súlyát nem változtatja mondjuk a táskának a bűvölés, úgyhogy ha telepakolnám azzal a hét kilóval, nyomna is annyit. Persze ettől most nem kell épp tartani. Mindenesetre most jobb dolgom is van a bővebb vizsgálódásnál, úgyhogy foglalkozok inkább vele. Túl rég láttam már utóljára így is.
Felülni már felültem, mire a kezét nyújtja felém, de azért egy hálás mosollyal elfogadom a segítséget. Miután én is húzom magamat, nem csak ő engem, kilövésszerűen kerülök talpra, amin vidáman kacarászok is egy sort.
Oké, az előbbi mutatványon, meg a gesztuson kívül bevallom, az is egy ok a segítség elfogadása mögött, hogy így van ürügyem fogni a kezét. Nem is akaródzik elengedni még utána.
-Nem ártana- jegyzem meg a lement nap helyén még épp vöröslő aljú égre pillantva.
Ahogy Elliot odakarol magához, én is átölelem a derekát, és egy pár pillanatra hagyom eltűnni a világot körülöttünk, mielőtt visszaerőltetném magam a jelenbe.
-Kiábrándítóbűbájhoz mennyire értesz? Vagy valami egyéb álcázáshoz? Be kéne jutni minnél hamarabb, addig csak akkor nem bukunk le, ha nem néz ide senki- térek egyből a sürgető lényegre. Kizárt, hogy megint Lancasterbe futnánk bele, és hogy ki lehetne magyarázni nála is Elliotot, ha mégis ő kapna el most is. Egy dolog letaglózni egy szociálisan esetlen embert elég túlhirtelen közelséggel, telejesen más az orra előtt csempészni be egy vadidegen, egyértelműen nem Roxfortos muksót, és arra számítani, hogy nem veszi észre.
-Le tudunk menni a Mézesfalásos alagútba, ott el tudunk lenni nyugton anélkül, hogy megtalálnak, és messze sincs annyira. Vagy mondjuk... van ez a Szükség Szobája, ott se találnak meg, ha azért keressük, hogy ne találjanak meg ott, ha jól értem a működését. De az fent van a frászba- jut eszembe a parti, aminek több köze volt vizicsatához, mint Valentin-naphoz. Illetve a helyszíne elsősorban. Bár azt lehet, hogy többen is ismerik, mint az alagutat.
-Ezer éve én se- vigyorgok fel Elliotra, kiforgatva a szavait, bár tény, hogy tökéletesen igaz maga az állítás.
-Azért, mert a Roxfort egy érdekes hely, ami tele van érdekes helyekkel. De induljunk azért, mert ha elkapnak, a végén még téged kidobnak, engem meg kirúgnak.
Menet közben, miután észreveszem, hogy még mindig a kezemben van a pálcám, meg megtaláltam, mivel babrált annyira a fa alatt Elliot, ami egy kis szakadás a pulóverén - még mindig nem indok kockáztatni egy agyonverést - megcélzom a kis hibát, mielőtt a pálcát végül egyszerűen áttűzném az összefogott hajamon.
-Reparo.

[MEREL]

[viselet]

MEREL
1999. április

 

A kastély egészen lenyűgözött a maga hatalmas méreteivel. Gyerekként is óriásinak tűnt, de nem foglalkoztam különösebben a látvánnyal, ami most egészen maga alá gyűrt. Valami hatalmas szörnyetegnek látszott, amit én sosem tudtam legyőzni és minden hibám mögött ott kísértett. Ideje volna már elengedni ezt az emléket… – gondoltam, ahogy megértem Merel vékony karját a derekamon.
– Kiábrándítóbűbájhoz mennyire értesz? Vagy valami egyéb álcázáshoz? Be kéne jutni minnél hamarabb, addig csak akkor nem bukunk le, ha nem néz ide senki.
Logikus lett volna, de nem tetszett az ötlet. Túl könnyű, túl egyszerű megoldásnak tartottam, habár valószínűleg ez lett volna a legokosabb döntés. Merel valahogy jobban át is látta a helyzetet, mint én, aki mindenféle terv nélkül beállított ide. Sosem voltam az az ember, aki szerette előre tudni, mi vár rá vagy gondolkodott volna ilyesmin… sokkal inkább hirtelen voltam, indulatos, aki csak úgy rárontott a helyzetekre.
– Nem lophatnánk el valakitől az egyenruháját? – érdeklődtem.
Az arcomra egy kis kegyetlen vigyor is kiült. Szinte láttam is a lelki szemeim előtt, ahogy valami szerencsétlen kölyköt leterítek egy könnyed Dormitoval, aztán kissé átméretezve a ruháit bejutok az épületbe. Kétlem, hogy csak úgy kiszúrnának a tanárok, elég sokan járnak a Roxfortba.
– Izgalmasabb lenne, mint egyszerűen beleolvadni a környezetbe – magyaráztam meg és még a vállamat is megrántottam.
Persze aztán eszembe jutott, hogy nem kéne a kelleténél nagyobb bajba keverni a lányt. Végül is nem valószínű, hogy javítana a helyzetén – egy esetleges lebukást követően –, ha egy diáktársát megtámadnánk, még ha nem is veszélyes varázslatot alkalmazunk. O’Mara, néha meg kell tanulnod alkalmazkodni…
– Le tudunk menni a Mézesfalásos alagútba, ott el tudunk lenni nyugton anélkül, hogy megtalálnak, és messze sincs annyira. Vagy mondjuk... van ez a Szükség Szobája, ott se találnak meg, ha azért keressük, hogy ne találjanak meg ott, ha jól értem a működését. De az fent van a frászba.
A második ötlet kifejezetten tetszett. Egy sötét alagútnál mindenféleképpen kellemesebb volna. Csak nem elkényelmesedtünk, haver? – szólt rám a belső hang. Közben Merel még reagált arra, amit mondtam… de nem figyeltem. Egy pillanatra elmélyültem abban, amit mondtam. Valószínűleg tényleg sokkal izgalmasabb itt tilosban járni, mint a tanórákon ücsörögni és házifeladatot írni.
– De induljunk azért, mert ha elkapnak, a végén még téged kidobnak, engem meg kirúgnak.
Lassan bólintottam.
El is indultunk belefelé, mindenféle kiábrándító-bűbáj nélkül. Szerencsére a szürkület most a mi oldalunkon állt. Ahogy haladtunk a kastély felé egyre csak sötétedett, az utolsó, vöröslő kis fény is eltűnt az ég aljáról.
– Reparo – hallottam meg Merel hangját hirtelen. Csak lepillantottam rá és a pálcájára, ami egyenesen a pulóverem alján éktelenkedő lyukat – illetve már csak annak hűlt helyét – célozta meg.
Köszöntésként csak megtorpantam egy pillanatra és még erősebben magamhoz öleltem. A bejárat felé közeledve amúgy is egyre jobban elfogott az izgatottság, nem akartam, hogy túl hirtelen törtéjen meg ez az egész… mintha a szívemnek, a lelkemnek kellett volna egy kis idő, hogy felfogja, mi is fog történni. Vissza fogok térni arra a helyre, ami mindent megváltoztatott, ami mindent tönkretett… Ez a gondolat futott át közben az agyamon.
– Olyan jó megint a társaságodban… – mondtam újra el, mennyire hiányzott. Nem akartam túlzottan ömlengős lenni. Egyszerűen csak kikívánkozott belőlem. Hiszen sem Montrego, sem Nat nem voltak olyanok, mint ő… megértettek, de valahogyan nem olyan értelemben, mint Merel.
– Majd bebújok egy páncél mögé, ha jön valaki… ugye vannak még lovagi páncélok a folyosón? – kérdeztem kissé aggodalmas hangon. – Jó… nem akarom kockáztatni, hogy esetleg miattam kirúgjanak, de még sosem próbáltam a kiábrándítást. Jobbat kell kital… – hirtelen elakadt a szavam. Aztán lelkesen folytattam: – Esetleg szét is válhatunk és egy megbeszélt helyen találkozunk. Akkor ha engem el is kapnak, te nem kerülsz bajba.
Aztán kicsit kihúztam magamat, de még mindig nem engedtem el. Éppen csak annyira húzódtam el, hogy a szemébe tudjak nézni: – Vagy elkábítok egy zöldet és elveszem a ruháját.

-Elliot...- nézek fel rá "most komolyan" fejjel meg hangon.
-Az tény, de idekint tuti csak mi vagyunk már, a folyosókon meg kábé, akik hazaérni sietnek, akik szintén tilosban járnak, meg a tanárok és prefektusok, akiket el akarunk kerülni. Tökmindegy az egyenruha, ha ugyanúgy tilosban járunk.
Legalább tényleg elindulunk végre, annyival közelebb jutva a kastély búvóhelyei nyújtotta részleges, de ennél több fedezékéhez.
Afelé a hátsó bejárat felé tartva, amerre a legutóbbi éjszakázás után is be próbáltam jutni - sikerült is, ha úgy vesszük, csak rosszul - próbálom azért összébbhúzni magam menetközben, mintha bármit segítene. Még mindig nincs fedezék, még mindig hiába próbálok kevésbé látszani. Az ajtó közelében kibújok Elliot karja alól, és előresietek, az ajtószárnyhoz simulva nyitom résnyire a bejáratot, hogy belessek rajta.
A hátramaradó kezemmel sürgetve integetek Elliotnak, hogy jöjjön. Ahogy utólért, meg is fogom a csuklóját, és húzom magammal. Be az ajtórésen, aztán végig az egyik folyosón. Mindegy, merre vezet, annyit tudok, hogy van erre egy falikárpit mögötti járat, úgyhogy a szabad kezemmel böködöm is őket sorban, ameddig egyszer nem érzek mögötte falat.
-Itt be!- utasítom fojtott hangon, bár mire válaszolhatna, be is húzom rajta Elliotot.
-Immobilus. Disaudio oda!- bökök a falikárpit hátoldalára bentről, miután megállítottam a maradék lengését abból, hogy átjöttünk rajta. Hiába takar minket a folyosóról nézve, ha hallatszani áthallatszunk. És én még nem tudom elvégezni a varázslatot, de ismerem. Ismerek én mindent, ami hasznos lesz.
Mindenesetre itt már nyugodtabban tudunk megállni pár szóra, eldönteni, merre menjünk végül. Így, hogy védettebb helyre értünk, oda is bújok hozzá megint, pár pillanatig csak örülve a közelségének, mielőtt válaszolok az eddigi mondataira bármit.
-Hiányzott is a tiéd is. Bocsi a rángatásért, de kellett egy biztos hely előbb. És nem válunk szét.
Újabb pár pillanatig csak örülök a viszontlátásának, magamhoz szorongatom, mielőtt kibontakoznék, hogy rá tudjak nézni, és az arca felé intézzem a szavaimat a gyomra helyett.
-Vannak még páncélok, a legtöbb túlélte a csatát, és már ki is vannak javítva, viszont az ilyen átjárók eggyel jobb barátaink lesznek. És ha be akarsz ide költözni, nyugodtan lophatsz felőlem egyenruhát, de most továbbra is pont csak felesleges plusz kör. Elkaphatnak, ameddig utánajársz, és pont ugyanúgy elkapnak, ha meg is van már. Viszooont...
A nagy akcióban már majdnem el is felejtettem ezt. Ahogy a szót nyújtom, elkezdem kicsatolni a táskám, amit Elliottól kaptam a legutóbb, és belekotorászni a rejtett rekeszébe.
-Ki tudod-e találni, mit hoztam neked?
Játékos-sejtelmesen nézek rá, miközben megtalálom, amit kerestem, és megtapogatom, még a táska rejtekében, összenyomódott-e azzal, hogy az előbb átgurultunk rajta.

[MEREL]

[viselet]

MEREL
1999. április


 

Merel úgy rángatott be a falikárpit mögé, ami egy titkos járatot rejtett. Valami hasonlót én is találtam a kastély fala között, habár az nem erről a folyosóról nyílt és már nem is emlékeztem annyira rá, hogy megtaláljam. Csupán ekkor eszméltem rá, milyen távolinak is tűnnek a roxforti éveim… Hát, te sem leszel fiatalabb O’Mara! A gonosz kis hang ezúttal egy gúnyos mosolyt hozott az arcomra.
– Immobilus. – Merel a falikárpit felé bökött a pálcájával, ami így megmerevedett a mozgásban. Kívülről már csupán a hangunkra figyelhettek fel, de a lány erre is fel volt készülve… már olyan értelemben, hogy kiadta nekem a parancsot: – Disaudio oda!
Sokkal körültekintőbbnek és alaposabbnak látszott nálam. Meglepő volt ezt egy ilyen fiatal lánynál tapasztalni, hiszen én már tizenhat éve élek nem éppen tisztességes módszerekkel és mégsem kaptak el túl sokszor – mindössze egyszer, a múlt hónapban, Görögországban.
– Disaudio! – böktem oda, mikor sikerült előtornáznom a pálcámat végre a kabátom zsebéből.
A varázslatot követően éppen csak el tudtam süllyeszteni a pálcát ott, ahonnan kivettem, Merel máris átölelt. Egy ideig csendben ácsorogtunk ebben a pózban. A karjaimat odacsúsztattam köré és finoman szorongattam meg egy kicsit. Ha a Roxfort rossz emlékeket is ébresztett bennem, a semmirekellőség minden nyűgét rám zúdította, úgy Merel jelenléte javított a helyzeten… sőt elterelte a figyelmemet.
– Mióta lettél te ennyivel talpraesettebb, mint én? – kérdeztem, bár a mióta nem a leghelyénvalóbb megfogalmazás volt. Valahogy mindig is éreztem, hogy sokkal ügyesebb nálam, de nem bántam. Furcsamódon inkább büszkeséget éreztem a dologgal kapcsolatban.
– Hiányzott is a tiéd is. Bocsi a rángatásért, de kellett egy biztos hely előbb. És nem válunk szét.
Még egy hosszú, öleléssel teli, gyengéd pillanat jött. Csupán ezután mozdult annyira el tőlem, hogy fel tudjon nézni a szemeimbe és én viszonoztam a pillantását. Egy kicsit engedtem is magamnak, hogy elmerüljek a sötét szempárban, amiben most is ott csillogott az a Mereles fény, amit annyira szerettem és ami annyira hiányzott.
– Vannak még páncélok, a legtöbb túlélte a csatát, és már ki is vannak javítva, viszont az ilyen átjárók eggyel jobb barátaink lesznek. És ha be akarsz ide költözni, nyugodtan lophatsz felőlem egyenruhát, de most továbbra is pont csak felesleges plusz kör. Elkaphatnak, ameddig utánajársz, és pont ugyanúgy elkapnak, ha meg is van már. Viszooont…
Már éppen odaakartam fűzni, hogy: „de azért még szerinted is lenyűgözően vonzó lennék egyenruhában” és akkor érkezett az a viszont. Egy nagyon érdekes, nagyon kíváncsivá tévő viszont volt. A tekintetem a táskájára csúszott, amit éppen nyitni kezdett – bár véleményem szerint meglehetősen lassan.
– Ki tudod-e találni, mit hoztam neked?
A keze továbbra sem került elő, de én azért megbűvölten bámultam a táskát.
– Remélem valami édeset… – suttogtam, de azzal a lendülettel kicsit zavarba is jöttem. Mármint hát persze, nálam van a kés, amit ezúttal nem fogok neki adni… lényegében csak mutatóban hoztam. Nem készültem tényleg semmi nagyobb attrakcióval. Lényegében csak magamat hoztam.
Azonban az édesség utáni vágy felülmúlt hirtelen minden feszült gondolatot. Nagyon régen ettem tűrhető mennyiségbe, ezért várakozóan pillantottam a lány szemeibe, remélve, hogy helyeselni fog a felvetésemre. 
– Egyébként én is hoztam valamit – meséltem lelkesen. – Valami nagyon veszélyeset, bár igazából csak mutatóba…
Elmosolyodtam a veszélyes szón. Persze a mosoly túl egyszerű kifejezés: egy grimasz volt inkább. Valamiféle fájdalmas emléket örző arckifejezés.
– Éppen csak egy kicsit sebzett meg... de bizonyosan mondhatom, életveszélyes tárgyról van szó. - Szándékosan hangsúlyoztam ki, ahogy kicsit körbenéztem.
Valójában már az foglalkoztatott – a meglepetést és Merelt leszámítva –, hogy miként jutunk el a megfelelő helyre, ahol aztán nyugodtan beszélhetünk. Érdekeltek ezek a titkos zúgok is, ahol el lehet bújni a szükségtelen pillantások elől, amik aztán bajba is sodorhattak volna minket. Jobb lesz megjegyezni őket, hátha még szükség lesz rájuk – gondoltam.

Olyan jóleső az ölelése, olyan könnyű elveszni benne. Elfeledtet minden gondot, minden aggodalmat, a rajtunk kívüli világot. Azt, hogy ha le is tagadom magamnak, igazából tudom, hogy hiába reménykedek...
Ráér máskor.
-Mikor nem voltam?- vigyorgok pimaszul-büszkén. -Ha tizenegy évet mugliként éltél volna, aztán megtudnád, hogy létezik mágia, és nem csak képes vagy rá, innentől azt fogsz tanulni, te nem járnál utána egyből minden varázslatnak, hogy mik vannak, és azokból miket akarsz abszolút mindenképp tudni, még ha odébb is van az, hogy sikerülhessenek? Tök kézenfekvő.
Még megengedtem magamnak mégegy hosszú pillanatot csak arra szánni, hogy örüljek Elliotnak. Biztonságos helyen vagyunk, itt nem botlanak belénk, és még beszélgetni is tudunk, most hogy Elliot lemaszkolta a hangunkat is a varázslattal, amit elvégezni még nem tudok megfelelően. Éppenséggel itt is maradhatnánk, eldugott, hangvédett, felfele vezet egy lépcsővel, arra le is tudunk ülni. Kicsit szűkös ugyan, de a púposbanyás járat se lenne bővebb, a Szükség Szobája meg messze van, és sok lebukásveszélyes szakaszon is át kell menni ahhoz. Bár kényemesebb, az tény.
-Lehet, hogy útközben egyszer-kétszer ráültem, de az íze még mindig jó- veszem elő a táskámból a kiadósan szalvétába bugyolált negyed sütőtökös pitét, amit direkt Elliot kedvéért hoztam a konyháról. Éppenséggel nekem sütötték a manók ott helyben. Még épp volt elég időm kiérni utána Elliot elé.
-Megvan a többi háromnegyede is, csak ekkora darabokban fért a táskámba- vigyorgok fel cinkosan.
Érdeklődve felvonom a szemöldököm arra, mit hozhatott ő, ami nagyon hirtelen át is csap aggodalomba.
-Megint megsérültél? Mi történt?
Én aggodalmas vagyok, de a hangom inkább ellentmondást nem tűrő, mármár követelőző. Élretör bennem a szándék, hogy megvédjem Elliotot, vigyázzak rá, ne hagyjam, hogy baja essen. Bármi áron. Ő az egyetlen személy az életemben, akire tudom, hogy igazán számíthatok, nem fogom elveszíteni!
A múltkor is volt egy elég csúnya sérülése, ami még mindig nem gyógyult meg nyomtalanul. És most is, ő is hangsúlyozza, milyen veszélyes a tárgy, amit hozott, tartok a gyanúmtól, ami szerint személyes a tapasztalata.

[MEREL]

[viselet]

MEREL
1999. április

 

– Lehet, hogy útközben egyszer-kétszer ráültem, de az íze még mindig jó – mondta a lány, miközben a szalvétába csomagolt sütemény előkerült a táskájából.
Elvigyorodtam.
Felőlem aztán lapos is lehetne… – gondoltam és még a gyomrom is megkordult. Azt hiszem, nem ártott levédetni hang szempontjából a helyet, mert ezt még folyosókkal odébb is hallhatták volna. 
A sütőtökös pite látványára is azonnal nyeltem egyet. Elég volt csak egy pillantás és az illat, ami még a szalvétán át is megcsiklandozta az orromat. Másfél évtizede nem ettem ilyesmit, most mégis olyan élénken emlékeztem az ízére, mintha csupán tegnap történt volna.
Megható volt, hogy Merel emlékszik a kedvenc roxforti pitémre. Emlékeztem rá, hogy említettem neki korábban, mégsem számítottam ilyesmire. A vigyor mögött valószínűleg ott csillogott a szememben egy kósza könnycsepp. Hálás voltam a figyelmességéért.
– Megvan a többi háromnegyede is, csak ekkora darabokban fért a táskámba.
– Köszönöm… – kissé rekedten suttogtam.
Csak ezután tértem át zavarodottságomban magyarázni kezdtem, hogy miféle veszélyes tárgyat hoztam magammal mutatóba. Azt hiszem a semminél talál jobb, de azért még így is kellemetlen érzés volt, hogy ő mennyire készült ezzel a kis pitével, én meg jóformán csak egy kést hoztam magammal, amit oda sem adhatok neki.
– Megint megsérültél? Mi történt?
Elnevettem magamat.
Talán nem volt helyénvaló ez a reakció, hiszen Merel aggódott. Láttam rajta, hogy mint egy harcias oroszlán – ami hugrabugos lévén megint csak nem a helyénvaló megnevezés – képes volna megvédeni engem bármi áron. Kinyújtottam a kezemet, megsimogattam az arcát, hogy kicsit megnyugodjon.
– Már nagyon jól ismersz… – bólintottam. – Ezúttal viszont nem magamnak kerestem a bajt, illetve csak részben.
Kicsit megköszörültem a torkomat. Úgy akartam összefoglalni a történteket, hogy az semmilyen Merelre ártalmas részlettel ne bírjon, mégis tartalmazza a lényeget. Sosem voltam jó az ilyesmibe, általában eléggé hirtelen voltam, dühösen vágtam az információkat mások fejéhez, most azonban én is meg akartam védeni őt. Mégis csak az egyik legjobb barátom, valaki aki képes meghallgatni, akinek könnyedén elmondhatok bármit, ami nyomja a szívemet és talán ő az egyetlen, akit én is szívesen meghallgatok. Persze Montrego is érdekel a maga módján, de az egy egészen más fajta barátság.
– Valaki megpróbált megölni a patikánál egyik éjszaka, mikor tovább maradtam bent egyedül. – Belekezdtem a mesébe, habár nem tudtam hogyan is lenne helyénvaló a folytatás. – Bár inkább figyelmeztetésről lehetett szó, mert túl könnyen mondott le a fegyveréről.
Megint elhallgattam egy pillanatra.
– Egy elég különleges kés volt, egy kis vágásától is elvérezhet az ember…
Lehajtottam a fejemet. Nem annyira szerettem volna ráijeszteni vagy még inkább arra ösztönözni, hogy engem meg kell védeni. Nem kell, mert legyen akármi is, én megvédem magamat, ha pedig nem sikerül, akkor túlélem valahogy. Valahogy bűntudatom volt, hogy Merelt ilyesmibe keverem, mert ezek még ilyen formán is veszélyes információk. 

-Mondtad, hogy mekkora kedvenced volt.
Büszkén mosolygok, és kicsit el is pirulok, ahogy meghatódik a figyelmességen. Még válaszoltam is rá. Hogy akkor megtanulok sütni ilyet - amit nem is felejtettem ám el, csak még kell valamikor hosszabb időt Dave báéknál lennem ahhoz, és az leghamarabb nyáron lesz.
Na igen, meg az a kontextus, amire válaszoltam ezt...
-Elliot!
Jólesik az arcomon az érintése, de mégis utánanyúlok, hogy elhúzzam a kezét. Nehéz szívvel döntök emellett is, meg szólok is rá ilyen szigorúan, de ez tényleg nem egy vicc. A kezem végül megáll az övén, nem akar továbbmozdulni, és engedelmesen elvenni azt az arcomról. Csak erősebben megfogom kicsit, miközben végighallgatom a mondandóját.
Pár pillanatig csak pislogok, miközben az aggodalmon és hitetlenkedésen keresztül összetakom, mit is mondott el.
Végül mégis leveszem a kezét az arcomról, de csak azért, hogy én mindkettőmmel megfogjam, miközben a szemébe nézek.
-Elliot, mi folyik veled? Újra és újra komoly sérüléseket szerzel. Van apád kapcsán valami ügy, amit azért nem akarsz elmondani nekem, hogy ezzel engem megvédj, és most valaki megpróbált megölni, akár figyelmeztetésből, aká komolyan. Nem vagyok hülye, Elliot, össze tudom rakni a darabokat, és valami itt kiba' gyanús.
Minden öröm elszáll a hangomból, csak halálos komolyság és aggodalom marad utána.
-Ha annyira veszélyes tudni, felőlem ne mondd el, nem fogom hagyni, hogy történjen veled valami, vagy pláne megölesd magad. Ha kint veszélyben vagy, maradj itt! Minimum egy sereg kell a Roxfort bevételéhez, ha valahol, itt vagy a legnagyobb biztonságban! És itt vagyok én is.

[MEREL]

[viselet]

MEREL
1999. április

 

Jóval nehezebb volt a meghatottságból átmásznom agyilag a komolyabb témára. Nem, nem azért, mert apám egy Rowle és mert emiatt lényegében az egész életem veszélyben van. Sokkal inkább az a problémám, hogy fogalmam sincs, mit tehetnék Merel védelmében, ha ez az egész kibukna belőlem. Annyira elmondtam volna minden részletét az életemnek, minden apró fájdalmat, amit ez az egész okoz, hogy aztán egyetlen hatalmas kínná duzzadjon bennem.
Nem tehettem. Nem, nem és nem, mert Phillip Rowle seggét védve tartanom kellett a számat, én a „hiba”, amit ejtett – éppen én – állok ki mellette. Nem értem magamat, hogy miért teszem ezt, sem neki sem annak a családnak nem tartoztam igazán semmivel… hiszen attól még, mert vásárolt nekem egy kastély, amire az égvilágon semmi szükségem nem volt, nem tett értem túl sokat. Pénzzel és épületekkel akarta megvásárolni a szeretet, amit az évek alatt kellett volna elnyernie. Vagy súlyosan félreismert, vagy olyan merev és szerencsétlen, mint Kean, hogy nem talál jobb módszert felém.
Merel elvette a kezemet az arcától.
– Elliot, mi folyik veled? Újra és újra komoly sérüléseket szerzel. Van apád kapcsán valami ügy, amit azért nem akarsz elmondani nekem, hogy ezzel engem megvédj, és most valaki megpróbált megölni, akár figyelmeztetésből, aká komolyan. Nem vagyok hülye, Elliot, össze tudom rakni a darabokat, és valami itt kiba' gyanús.
Bólintottam.
Igen, gyanús. Ebben mindenképpen egyetértettem vele. Tudtam, hogy mit gondol… sűrűn történnek velem furcsaságok és keveredek életveszélybe, de konkrétan a származásom miatt – már ha ilyesmiről lehet így fogalmazni – még nem próbáltak meg végezni velem. Legalábbis nem vettem észre.
– Ha annyira veszélyes tudni, felőlem ne mondd el, nem fogom hagyni, hogy történjen veled valami, vagy pláne megölesd magad. Ha kint veszélyben vagy, maradj itt! Minimum egy sereg kell a Roxfort bevételéhez, ha valahol, itt vagy a legnagyobb biztonságban! És itt vagyok én is. – Érkezett a folytatás is.
Hallhatóan elszállt az öröm Merel hangjából, mintha egy szempillantásra megszűnt volna a kezdeti izgalom, amit az érkezésem váltott ki. Nem akartam, hogy aggódjon értem, hazudni sem óhajtottam neki… de talán annyit kinyöghetek most is, mint amit Montregonak. Az nem veszélyes, mégis kiválóan összefoglalja a lényeget.
– Tudod, ez egy kicsit bonyolult. – Sóhajtás hagyta el az ajkaimat. – Nem mondtam eddig, mert úgysem ejthetem ki a nevét, de az apám egy aranyvérű varázsló… és vannak rokonai, akik azt hiszem, nem feltétlenül örülnek a létezésemnek.
Röviden, némi szarkazmussal fűszerezve ennyi volt az, amit Merelnek tudnia kellett.
– És hidd el, én szívesen maradnék itt, de vannak ügyek, amik odakint tartanak.
Sóhajtottam egyet, mintha nehezemre esne erről beszélni, mégis hozzá akartam még tenni egy-két mondatot. Nem akartam Merelnek azt mutatni, hogy ez terelni való téma, hiszen vele igenis őszinte és nyitott akartam maradni örökre… a barátomnak tekintettem. Egy társnak, akivel tényleg aztán bármiről lehet beszélni.
– Na, megkeressük azt a Mézesfalásba vezető járatot?

-Igen, ez így szokott működni...
Nem élő példából tudom ugyan, de a szereplőket is emberek írják, emberi fejjel, emberek alapján, nem lep meg, hogy ismerősnek találom, miről van szó. Pláne nem megnyugtat. De legalább tudom. Mintha az segítene valamit.
-Mér, akkor mit fogsz csinálni? Maradsz kint, és futsz? Egész addig, ameddig egyszer, és bőven elég csak egyszer, nem sikerül, és akkor vége? Én meg tétlenül, tehetetlenül nézzem végig az egészet idebentről? Nem kérheted ezt tőlem, Elliot...
Elfogynak a szavaim, nem tudom, mit mondjak, mit mondhatok még erre. Mit tehetek. Meg akarom védeni Elliotot. Meg akarom védeni az embert, akit szeretek, és aki magát eddig is csak hajszál híján tudja, és kezdik utólérni az események. Nem vagyok hülye, nem vagyok vak és süket, teljes egészében értem az eseményeket, még ilyen kevésből is. A legutóbbi sérülése is még mindig maradandó, és az csak egy rivális volt. Ez, most, egy rosszakaró, aki bármi áron eltüntetni akarja a színről Elliotot, hacsak nem konkrétan, mindenképpen megölni. Nem fog csak úgy, magától megállni benne. És nem is Elliot fogja megállítani, nem olyannak ismerem.
-Oké, menjünk.
Feszül bennem a... nem tudom egész pontosan, mi is, de lassan már nem bírok egy helyben maradni, legalább valami lesz továbbmenni az uticél felé. Nem old meg semmit, nem visz közelebb semmihez, de legalább addig is tevékenység illúzióját adja. Szinte el is sikkad a tudatom hátuljába, hogy egy részem valahol örül a döntésnek az alagút mellett. Mindenhez közelebb van, mint a Szoba, egyszerűbb is, és most nagyon nem hiányzik az, hogy még folyamatosan bújkálni is kelljen az egész iskolán keresztül. Ott, a kőcsúszda aljában úgyse lesz forgalom.

[MEREL]

[viselet]

MEREL
1999. április

 

Jól esett végre kimondani Merelnek a dolgoknak azt a részét, ami tényleg nem feltétlenül titok. Én csak nem akartam kérdéseket, aggodalmat, amit nagyon is éreztem. A lány sokat jelentett nekem és tudtam, hogy ez kölcsönös, pont ezért szerettem volna őt megóvni attól, ami én vagyok… és ami előbb-utóbb komolyabb baj hozhat rám. Ez a késes eset is ilyen volt, már nem lehetett tovább tagadni.
Tény, ami tény, hogy ezúttal nem a saját indulataim áldozata lettem. Nem azért sérültem meg, mert én nem bírtam magammal és kihívtam magam ellen a sorsot.  Az elbújást a Roxfortban még sem tartottam opciónak. Nem azért, mert a tanárok rajta kapnak és valószínűleg előbb-utóbb kidobnának mindenképpen… hanem az életem miatt, ami odakint van. Annyi minden változott és éreztem, hogy valami furcsa, de annál stabilabb biztonságérzet kezd körbe venni, amihez nem voltam hozzászokva. Nyilván nem Nat lesz az, aki megvéd egy bérgyilkostól… mégis van valami a hátam mögött.
– Mér, akkor mit fogsz csinálni? Maradsz kint, és futsz? Egész addig, ameddig egyszer, és bőven elég csak egyszer, nem sikerül, és akkor vége? Én meg tétlenül, tehetetlenül nézzem végig az egészet idebentről? Nem kérheted ezt tőlem, Elliot...
Egy pillanatra lesütöttem a szememet. A bakancsom orrát bámultam, ami kicsit bepiszkolódott odakint. Talán pont akkor, amikor Merel megmentett a fa támadásától.
– Vannak dolgok, amiktől a Roxfort sem véd meg. – Megrántottam a vállamat, mintha ez ilyen egyszerű lenne valóban. – Jobb odakint szembenézni ezzel, mint idebent bujkálni.
A hangom suttogássá halkult a végére. Megértettem Merel aggodalmát, én is így éreztem volna fordított helyzetben. Ott volt közöttünk az a kötelék a második találkozás óta, amit nem akartam a hátam mögött hagyni soha, fontos volt nekem, szükségem volt rá és bár másképp értelmeztem, mint a lány, ez volt az, ami hasonló esetben az én aggodalmamat is kiváltotta volna. Képes lettem volna minden módszerrel megvédeni. Ezt éreztem felőle is ezúttal. Valahogy ez megható és zavarba ejtő volt egyszerre, mégis olyan jól esett.
Inkább indultam volna arra, amerre megbeszéltük. A Mézesfalás felé vezető alagút bejárata felé.
– Oké, menjünk – egyezett bele Merel is.
Lassan bólintottam.
– Mutatod az utat? – kérdeztem.
Reméltem, hogy előre indul, én pedig könnyedén követhetem. Igaz, hogy éveket töltöttem én is a Roxfortban, de az életem felét – most már inkább a nagyobbik részét – odakint a nagyvilágban húztam le. Nem emlékeztem az iskola minden búvóhelyére és járatára. Én amúgy sem kutattam ilyesmik után, amiket tettem azt elég nyilvánvalóan, rejtőzködés nélkül csináltam. Ha elloptam valamit, nem mertek meggyanúsítani. A legtöbb diák rettegett tőlem, furcsa pletykák terjedtek rólam annak idején.
– Köszönöm, hogy aggódsz értem… – súgtam oda váratlanul Merelnek, mikor megint rám talált a meghatottság érzése.
Csak egy pillantást vetettem rá és megint ott volt az a hála, amit korábban is éreztem. Olyan kevés barátom volt mindig is, olyan kevesen szerettek… erre itt van ez a lány, akit az első találkozásunk alkalmával akár meg is ijeszthettem volna. Lenyűgözött a személyiség, úgy éreztem végre volt valaki, aki annyira szerette a játékot, mint én. Szükségem van rá. A gondolat újra megismétlődött bennem, ahogy őt figyeltem.
– Kevesen tisztelnek meg ilyen kedves érzésekkel. – Folytattam, habár ezt nem kellett volna kimondanom hangosan. Felesleges beszéd volt.

-Mitől, egész pontosan? Hallgatlak. Mert odakint szembenézel vele? Vagy csak foggal-körömmel elvonszolod magad a túlélésig, amikor megtalálnak. Nem ha.
Nem, egyszerűen nem tudom elfogadni, hogy ezt csinálja magával. Meg velem. Csak vonogatja a vállát, mint ha nem lenne akkora dologról szó, aztán legközelebb a beszámolót meg bizonyítéktárgyat hozza arról, hogy majdnem megölték. Akármit mond, idebent még mindig védettebb helyen lenne, itt minden közel van. Szemtanúk lehetősége, mint elrettentés. Védelem. Segítség. Arra az esetre, ha egyáltalán érte jönnének ide is eleve. De nem, csakazértis kint marad.
Tudom, hogy menni kéne, és már el is indultunk pár egész lépésnyit, de meg kell torpanjak, visszafordulni felé.
-Mert legalább mi az az annyira fontos dolog, ami kint tart? Legalább nőügy? Válaszolhatsz, nem akadok ki.
Ennél jobban. Abban az esetben legalább meg tudom érteni a miértjét. Inkább tényleg tovább is indulok -  ezzel megválaszolva a felesleges kérdést is, hogy vezetem-e - mert elszorul a torkom a saját kérdésem után. Valahol tudat alatt tudom, és megfogalmazatlanul lappang bennem a legutóbbi csillagnézés óta, de még soha nem tudatosítottam, ismertem be magam felé az elutasítását. Ő nem szeret, legalábbis nem úgy, ahogy szeretném. És hiába fájdítja a szívemet a gondolat, teljesen reálisan lehet kint valakije, és akkor tudom érteni, miért akar kint maradni. Elfogadni és megbékélni más kérdés, de az elfogadás és megbékélés ba...lettozzon ruhaszárítóállványon.
Inkább megpróbálom lekötni magam azzal, hogy figyeljek, tiszta-e a terep, és jófele megyünk-e. Hallom a szavait, de azok is félresikkadnak a koncentrácíó mögé, csak akkor fordulok szembe megint Elliottal, amikor már odaértünk a púpos banyaszoborhoz, és be is húzódtunk mögé a biztonság kedvéért.
-Hogy tudnék nem aggódni?- lépek közelebb, felnyúló kezembe véve az arcát. Kigördül a szememből a pár könnycsepp, amit nem is vettem észre, hogy ott gyűlik a sarkában.
-Én legalább azért, mert komolyan is gondolom, mert érsz annyit. Csak az egész világom vagy...
Nem tudom megállni, röviden, szorosan odaölelem magamhoz, mielőtt elengedném, hogy a szoborhoz forduljak kinyitni. Azon túl már megérkeztünk, és biztos helyen, zavartalanul lehetünk egymás társaságában.
-...De menjünk, már csak egy csúszda van hátra. Csak utánad- intek neki a banyaszobor púpja helyén immár tátongó alagútbejárat felé.