Tengerszem

"Mondanám, hogy legyél önmagad…"


Ginevra és Nat
2000. május 13.

.outfit.

– Köszönjük Elliot… – jegyezte meg gúnyosan Nat.
– Szívesen, bármikor. – vetettem oda.
Undorodva az egésztől ültem vissza Nat mellé. A tenyere persze azonnal ott landolt a combomon. Nem akartam ezt mutatni Ginevrának, semmi köze az intimitáshoz, ami közöttünk volt. Ráadásul ez sem volt éppen a valóság része. Ha valami nem volt az erősségem, hát akkor az a kelletlen hazugság. Valamikor szükséges volt, csakhogy megszerezzek egy-egy tárgyat, a kicsalás az erősségem volt. Ezt azonban minden porcikám ellenezte. Nem akartam eljátszani, hogy tökéletes a kapcsolatunk… nem akartam egy vicc központjába kerülni. Mert ez nem volt más. Egy ostoba színjáték, amit valaki bevett, valaki nem. Én konkrétan hányni tudtam volna tőle és ezt Nat Forest tökéletesen tudta. Megkértem, hogy ne engedje a nőt a házba… mégis megtette. Vajon hogyan kéne mondanom, ha valami fontos nekem? Üvöltsem talán bele Tengerszem csendes morajlásába, mikor látom, hogy nem érti meg? Hát megtenné egyáltalán, amit kérek? Nem, mert folyamatosan felülír mindent az elcseszett főnökösködésével, holott mindenki tudja, én viselem a nadrágot.
– Nos... Most, hogy ismét mind együtt vagyunk....Remélhetőleg épen és egészségesen... – Közölte a bosszantó nőszemély, miután letette azt a szendvicset, amit amúgy baromira nem érdemelt meg. Nem, de mi hogyan fogadjuk az ellenséget? Tárt karokkal, étellel, kellemes meleg itallal, mintha csak egy ötcsillagos szállodába érkezne. Azon sem csodálkoztam volna már, ha Nat esetleg meginvitálja az ágyunkba aludni. – Fogjunk is hozzá!
Felhördültem a mosolya láttán. Aztán persze elkezdte sorolni a kérdéseket. Mindegyiket röviden meg tudtam volna válaszolni. Ki milyen szülő? Ki a szigorúbb? Elliot. Elliot. Ki hordja a nadrágot? Elliot. És mitől működik ilyen kiegyensúlyozottan immáron hosszú ideje a házasságotok? Ha úgy tetszik, mi a szerelmetek titka? Verekszünk, majd szexelünk. Kell ennél jobb módszer? De szívesen az orra alá dörgöltem volna ezeket a szavakat, csakhogy nem tehettem meg. Nathaniel nem akart botrányt, én pedig be kellett, hogy fogjam, ha nem akarom magam kidobatni Tengerszemből. Mégis hogyan másképp reagálhatott volna ezekre a dolgokra?
A tekintetem találkozott Ginevrájéval, de csak ellenségesen elfordítottam az arcom. Látni sem akartam abban a pillanatban. Arról nem is beszélve, hogy Nat végre válaszolni kezdett ezek a baromságokra, de olyan stílusban, mintha ebben a házban ő lenne a góré. Hát valamikor biztosan így volt, csakhogy a dolgok nagyot változtak.
– Egy családban az együttműködés a lényeg. – Nat persze olyan témával kezdte, amire máris forgatnom kellett a szememet. Na ezért nem működött volna az sem, hogyha előre megírja miket mondja. Elliot O’Mara képtelen volt meghazudtolni magát vagy éppen eljátszani, hogy jobb annál, ami… hacsak nem egy szépséges aranytárgy áll minden mögött jutalomként. Nat kedvéért azonban nem ment. Őt őszintén akartam, őszintén szerettem azt, amink volt… de nem akartam megosztani senkivel és ezt szívesen megmondtam volna Ginevrának és az olvasóinak is.
Ha Ada nem karolt volna belém biztosan előveszem a pálcám és még mindenki ámuldozik, hogy de romantikusak vagyunk, varázsoltam volna egy kávégejzírt. Legutóbb is bevált, mikor Montrego és Nat között igencsak feszültté vált a helyzet.
– A szerelmünknek tehát nincs titka. Egyik szerelemnek sincs, mind vagy működik vagy nem, a beleadott energia és a szív a lényeg.  – Zárta le a felesleges nyálasságot. A „szív” a lényeg… vagy hogy megölj a másikért egy zaklató köcsögöt. Ha nem végzek Reagannel, akkor biztos, hogy nem alakult volna ki ilyen szintű bizalom. Hiszen én soha senkiben nem bíztam meg.
– Igen, a szív az aztán kurva fontos… – böktem oda enyhén ingerülten és mivel pálca nem volt a kezemben még mindig, hát belerúgtam az asztalba, mint egy „véletlenül”. Ez persze olyan jól sikerült, hogy mindenkit ért valamilyen formában a sok ital és étel. Én meg csak röhögtem: – Bocsi, nem direkt volt…

N A T H A N I E L & E L L I O T

2000. május 13.

outfit

mood

- Köszönjük Elliot… - konstatálta párja rosszalkodását mindössze egy rövid megjegyzéssel a nagy író, amire akaratlanul is átszaladt egy félmosoly az arcomon. Nos, nem lehetett egyszerű dolga egy ilyen kis vadóccal, lassan kezdtem érteni, miért vitte magával csak rendkívül kivételes alkalmakkor a nyilvános megjelenéseire. Nehéz úgy profizmust sugallni, hogy az ember próbálkozásait minduntalan betrollkodja a férje. Nem kerülte el a figyelmem, ahogy Nathaniel egy gyengéd combsimítással próbálja disztingválásra bírni szerelmét, de szinte biztosra vettem, hogy ez a módszer is hatástalannak bizonyul majd. Elliot direkt élvezte, hogy bosszanthat minket.... Igen, minket. Láttam, hogy nem csak engem, hanem Natot is ki szeretne hozni a sodrából, az pedig csak a ráadást jelentette, ha Adát megnevettetheti... gondolom. Akárhogy is, én egy érzelmektől túlcsorduló, háztartási boszorkákat megríkató cikket ígértem az értekezleten, és nem nyugodtam addig, amíg ezt az olvasóim meg nem kapták.
Úgyhogy Elliot ezúttal kemény ellenféllel találta magát szembe. A pulicerpenna lelkesen jegyzetelte Nathaniel minden egyes szavát a házasságról és a családról. Fontos téma, amelyről nem lehet elég bőrt lehúzni, az egyszer bizonyos. Amíg hallgattam őt, egy pillanatra Esmére gondoltam.... Tudtam, hogy neki is nagyon fontos a család, de amikor összejöttünk, nem sokkal később elárultam neki, hogy én máshogy vélekedek erről a kérdésről. Azóta nem került szóba közöttünk a téma, és reménykedtem benne, hogy a köztünk lévő szenvedélyes szerelem elég lesz neki.... ha nem is örökre, de jó sokáig.... és kárpótolja őt azért, amiért én egyelőre... vagy talán soha....nem akarok gyereket.
– A gyerekekkel kapcsolatos döntésekben egyikünk sem lehet hangsúlyosabb vagy parancsolóbb. És én még így is sokszor belefutok ebbe a hibába, hisz egy ideig egyedülálló szülő voltam, elfelejtem, hogy ez már nem így van. De Elliot nagyobb imádatnak örvend. Mintha a gyerekek pontosan ugyanúgy rajonganának érte, mint én. De mégse tudom meghatározni, hogy melyikünk a szigorúbb… - hallgattam Nat őszintének tűnő szavait figyelmesen bólogatva, majd Adára mosolyogtam, hátha rám pillant a kislány. Nagyon aranyosnak tűnt és jól neveltnek, persze ez lehet, hogy csak egy jól begyakorolt színdarab volt, amiért este megkapta a jutalmát valami drága ajándék formájában, nem tudhattam. De valahogy olybá tűnt nekem, hogy ő tényleg ilyen kedves, alkalmazkodó gyerek, amilyenre talán minden szülő vágyik.
Nem akasztottam meg az írót, hagytam, hogy belelendüljön a témába, egy jó interjú felét ugyanis a jó kérdések hozzák, a másikat pedig az teremti meg, ha hagyjuk az interjúalanyt ténylegesen beszélni. Számos újságíró kolléga szeretett átváltani olyan szintű kérdezz-felelek játszmába, amire jóformán csak egyszavas válaszokat tudott adni a megkérdezett. Na, így lehet elrontani egy jól induló interjút. Már épp nyugtáztam volna egy kedves megjegyzéssel a mondottakat, amikor Elliot is hozzászólt a témához.
– Igen, a szív az aztán kurva fontos… - reagált rendkívül elmésen a férj, amire kivételesen nem kacagtam fel, még megjátszva sem. Elvégre a saját gyerekük előtt káromkodott így, ami elég furcsa. De nem álltam neki megjegyzéseket tenni, merthogy elég hipokrata lépés lett volna a részemről a gyereknevelésről papolni, illetve időm sem lett volna rá, mert Elliot szó szerint ránk rúgta az asztalt ezután.
– Bocsi, nem direkt volt… - röhögte egyértelműsítve, hogy igenis marhára direkt volt.
- Na persze...
Nagy kedvem lett volna beszólni, de önuralmat erőltettem magamra és ezután csak egy rosszalló ciccegés hagyta el a számat, miközben felpattantam a helyemről. A limonádés üveg ugyanis egy mozdulattal kiömlött, ahogy a poharak is csörömpölve gurultak szerteszét az asztalon. A szendvicsek egy része a földön landolt, amire csak egy halk sóhaj hagyta el az ajkaimat, hisz már korábban elment tőlük az étvágyam, szintén Mr. szexi troll gusztusos megjegyzésének köszönhetően.
Vendég lévén tudtam, hogy nem az én feladatom rendet rakni, ezért mindössze annyit tettem, hogy mentettem az asztalról a jegyzetfüzetemet, no meg a pulicerpennát, hogy amíg a házigazdák szíveskednek rendet rakni, addig se áztassa el az értékes jegyzetemet az asztalon végigcsurgó ital. Türelmesen vártam, hogy Nathaniel ismét olyan körülményeket teremtsen, amelyek között nyugodtan folytathatjuk a munkát, és közben azon gondolkodtam, mégis hogyan képes elviselni egy ilyen nagyra nőtt óvodást maga mellett.
És természetesen ezt a jelzőt nem a cuki lányára értettem.

INTERJÚ A VÁMPÍRRAL

outfit

Csak néztem, ahogy a valamiféle gejzír vagy vulkán elszabadul. A sütik kiborultak a tálból, a limonádé üvege csörömpölve ért az asztalra, hogy eláztasson mindent, ami levének útjába kerül. De a víz és a gondosan kikészített rágcsálnivaló is hasonló kaotizmust produkált. Lassított felvételként csak bámultam magam elé, és tudtam önkéntelenül húzom grimaszra ajkam. Hát végül is ez éppenséggel egy megszokott mutatvány Elliottól, így lényegében már meg sem lepődök és fel sem pattanok helyemről. Először csak nyugodtságot erőltetek arcomra, miközben nézem, ahogy a boszorkány menti, ami menthető. Majd lassan felállok és pálcámmal intek egyet, hogy minden visszarendeződjön a helyére.

- Semmi gond Elliot, előfordul az ilyesmi. – Vonom meg a vállam, teljes nyugalommal, mintha tényleg elhinném vagy azt gondolnám, hogy bizony ez teljességgel véletlenül történt. Tudom ám, hogy nem, és persze szívem szerint leszidnám a viselkedéséért, ha nem gondolnám teljesen jogosnak. De biztos lehet benne, és ezzel a nyugodtsággal végképp jeleztem, nem fogja megkapni, amit akar. Ginevra előtt most bizonyosan nem. Persze, nem kell eljátszanunk, hogy tökéletesek vagyunk. Ő bőségesen tesz is róla, hogy ez ne látszódjon. De ő hozta a fejünkre a bajt, amit nem úgy hárítottam, ahogy ő akarta. Legközelebb kommunikáljon értelmesen. Nyissa ki a száját és mondja meg, mit is akar, mert többségében csak hisztizni áll neki, aztán meg csodálkozik rajta, hogy az ember nem érti mi a szar is a baja. Jó, most értem. De akkor is megvolt ennek egy előzménye, amikor értelmes beszélgetéssel elérhette volna, amit akar. Csakhogy szinte sose választja azt az utat. Még, ha tény, ami tény, dühösen, sötét szemében a dacos csillogással sokkal szexibb, mint máshogy… Ha nem lenne itt Ginevra bizonyára felkapnám és az emeltre vinném, akarata nélkül is, hogy megmutassam neki ki is az úr a háznál. De előbb le kell tudnunk egy interjút és egy interjúztatót. Jó lenne immáron minél gyorsabban. – Ada… Nem kell itt ülnöd, ha nem szeretnéd. – Fordulok egy pillanatra az előbbi eseten persze nagyon is jót mosolygó kislányomhoz, aki szintúgy hozzászokott már a kiömlő löttyökhöz. Maga is tud produkálni hasonlót… bár gyermeki lelkesedéssel.
- Lehozhatom Neffyt? – Pislog rám, aztán Elliotra, de a bólintásom után már rohan is az emeletre a kedvenc nyuláért. Gyanítom Ginevrának kell majd megcsodálnia.

Közben persze a nőre nézek. És ismét jelzek neki, hogy foglaljon helyet. Láthatja, hogy a vészt elhárítottam. – Nos. Hol is tartottunk? – Kérdezem, miközben kissé fenyegetésképp kapom el Elliot kezét és szorítom combomhoz, hátha így legalább nyugton marad. Nem tudom Ginevra látta-e a mozdulatom, de nem is érdekel. Lehet a végén lehozzák rólam az újságok, hogy erőszakos férj vagyok. Bár látható, hogy néha egy komplett cirkuszt dirigálok. Még ha a cirkusz tagjai jogosan vannak felháborodva rájuk osztott szerepük miatt. – Amint látod jó adag türelem is kell. – Mosolyodom el, de tényleg ismét úgy téve, mintha egyáltalán nem vettem volna fel Elliot viselkedését. – Nem szabad azonnal felkapni a vizet. Először minden problémát türelemmel kell megpróbálni megoldani. Ilyen a házasság és a gyereknevelés…

"Mondanám, hogy legyél önmagad…"


Ginevra és Nat
2000. május 13.

.outfit.

Nem direkt volt… Ó, hogy milyen ócska szöveg volt ez tőlem. Ha valaki előtt nem tudtam már régen megjátszani magam, akkor az a meglepő nyugalmat mutató Mr. Forest volt. Úgy szerettem volna legalább egy pillanatra leolvasni az arcáról, hogy most aztán rajta kapott és később ennek bizony meglesz a maga böjtje. Fogalma sem lehetett arról, hogy mi jár a fejébe, de néha egy-egy mozdulat elárulja. Ezúttal azonban túlzottan is koncentrált arra a bizonyos rendrakásra, mint korábban a tökéletes kis válaszaira. Ezt várta tőlem is, hogy felvegyem a jólnevelt stílust és bár tudtam, képes is lennék erre, nem igazán volt kedvem. Nem akartam én produkálni magam senkinek, egyszerűen csak el akartam űzni a mumust, mielőtt túlságosan befészkeli magát.
–  Na persze... – Hallottam meg Ginevra hitetlenkedő megjegyzését, mire egyszerűen elhúztam a számat, majd rá kacsintottam. Nem érdekelt, ha esetleg ezt is felvési a mindent tudó jegyzetébe, felőlem aztán azt is írhatja, hogy komplett hisztériát vágtam le a jelenlétében. A lényeg csak az volt, hogy tudja: nem szívesen látott vendég. Az én hírnevemen nem sokat lehetett rontani. Hogy miért választottak a leghíresebb emberek párjai közül a harmadiknak, hát fogalmam sem volt, egy dolog azonban biztos volt, Nathaniel Forest rajongói gyűlöltek. Főleg a nők, akik annyira oda voltak érte.
Az asztal hamarosan régi arcát tükrözte. Az italok rendben visszakerültek a helyükre, csak éppen egy-egy kutya- vagy macskaszőr került a nasikra. Egy ilyen háztartásban persze előfordult az ilyesmi, hiszen lassan minden állatfajból egy pár megfordult a falaink között. Időnként biztosra vettem, hogy jóval több szőrcsomót nyeltem le, mint a macskák… de nem számított. Ez is az ára volt annak, hogy Nat valamiért különös késztetést érzett az etetésemre. Nem egy etióp éhező voltam, akinek minden csontja kint volt, bár tény, hogy voltam ennél egészségesebb is. Roxfortos koromban szép, szálkás izmaim voltak, habár kifejezetten kigyúrt soha életemben nem voltam. Ez genetika volt, amit anyámtól kaptam. Csupán a magasságom közelített picit apámhoz, de még így is alaposan elmaradtam tőle.
– Semmi gond Elliot, előfordul az ilyesmi. – Jegyezte meg Nat, mire egyszerűen megköszörültem a torkomat. Mindketten tudtuk, hogy nem csak egyszerűen előfordul az ilyesmi… ebben a háztartásban sokszor törnek a dolgok, főleg akkor, ha mi ketten egymásnak feszülünk. Hogy van-e ennek a háznak ténylegesen ura, jó kérdés… én magam sem tudnám megmondani, mert ez olyan, mint egy macskaegér játék. Hol én vagyok fölényben, hol Nat… és akkor a másiknak nyelnie kell. Sosem voltunk olyan pár, akik féltek egymásnak fájdalmat okozni, de talán ez volt a mi erőnk, a kulcs, ami egyben tartott. Akármit is tettünk egymással, abban ott volt a szenvedély valamilyen foka. Mégis valami tönkre ment, mintha ez már kevés lett volna… és játszhatjuk a lapok címlapján a tökéletes párt, sosem leszünk már azok.
–  Ada… Nem kell itt ülnöd, ha nem szeretnéd.
Természetesen Nat készen állt arra, hogy az egyetlen ember, akinek még volt humorérzéke a szobában, eltűnjön a közelemből. Tudtam, hogy ez nem igazi választási lehetőség, így amikor a kislány felpattant és elrohant a híres Neffyért, csak sóhajtottam egyet. Nem voltam erre felkészülve semmilyen formában.
– Nos. Hol is tartottunk? – Nat kérdésére én is Ginevrára pillantottam. Nem érdekelt, hogy elkapta a kezemet, majd jól meg is szorongatta. Belemartam a lábába, ahogy a combjára simította az ujjaimat. Ha ő tette volna ugyanezt, valószínűleg felkiáltok, ugyanis a felé lévő lábamon volt a félig-meddig meggyógyult sérülés, vöröslő heg formájában. Azóta is kínokat okozott, hogy átszúródott rajtam az a bizonyos fémtüske. Hol futni nem tudtam, hol járni is borzalmas volt, másikor pedig a guggolás nem ment. Nem volt rendszeres kép, ahogy éppen akart úgy kínzott meg… de már megszoktam.
– Ott hogy melyikünk a szigorúbb és miért olyan jó a kapcsolatunk. – Mondtam egyszerűen, tudatosítva bennük, hogy igen, nem vagyok hülye. Ráadásul kiváló a megfigyelő képességem, így a félfüllel elkapott, bosszantó szövegeiket is tökéletesen meghallottam.
– Amint látod jó adag türelem is kell. – Magyarázta Nat, mintha semmi sem történt volna igazából. Nem történt semmi… csak akkor lesz neki igazán jelentősége, ha a csajszikád elment innen… A hang morgott bennem egy keveset. – Nem szabad azonnal felkapni a vizet. Először minden problémát türelemmel kell megpróbálni megoldani. Ilyen a házasság és a gyereknevelés…
Ezen felröhögtem. Türelem… sosem volt ránk jellemző. Ha valaki akart, hát úgy szakított ki egy darabot a másikból, hogy meg sem kérdezte előtte. Ránk sosem volt jellemző ez. Az egyetlen személy, aki a békés oldalunkat látta, Ada volt… és most már a szerelemgyerek is. Persze el-elcsíptek a vitánkból részleteket, de előttük sosem ártottunk volna egymásnak igazán, sem szóba, sem tettben.
– Semmi tapasztalatom a gyereknevelésben, de még csak a kapcsolatokban sem. Ha mindent megterveznék ócska és unalmas lenne, ezért én nem hiszek a türelemben sem. – Jegyeztem meg Natnak. Nem, ez nem Ginevrának szólt, de ha akart úgyis felvéste magának. – Egyszerűen csak nem szabad várni és várni és várni, mert az ember elmegy a kapcsolata mellett, mint egyesek… aztán már csak azon kapja magát, hogy egyszerre megöregedtek mindketten, nem kihasználva a fiatalságukat arra, hogy együtt legyenek. Nem nyugdíjasként kell élvezni azt, amink van, mondván, hogy akkor ráérünk majd.
Ginevra felé fordultam. Nem, nem neki akartam ezt mondani, de hogy ne hallatszon ki ebből az egészből az, ami igazán a mi problémánk, hozzá tettem még, hogy: – Kétlem, hogy bármilyen titok lenne. Csak a közös pillanatokat kéne élvezni… mindenkinek… – Megköszörültem a torkomat. – Pláne, ha az ember a partnerétől elvárja, hogy áldozatokat hozzon és változtassa meg a komplett életét miatt. Mert egy kapcsolat ezzel jár, de elég szarul megy, ha csak az egyik egy ember hajlandó erre. – Natra sandítottam. Kétlem, hogy újdongásgot jelentett volna neki a véleményem.

[Mégis hol? Maximum a Szárnyas Vadkanban..]

N A T H A N I E L & E L L I O T

2000. május 13.

outfit

mood

- Semmi gond Elliot, előfordul az ilyesmi - reagál meglepően elnézően Nat, amire csak egy szemforgatással felelek. Méghogy előfordul.... Mégis hol? Maximum a Szárnyas Vadkanban...Kulturált helyen nemigen. Amint elhárult a katasztrófasújtotta övezet, visszaülök a helyemre. A kislány közben láthatóan szabadulni szeretne ebből a helyzetőbl, amit meg is értek, legszívesebben én is követném őt az emeletre, bármi vagy bárki is legyen az a Neffy, Elliot Forestnél csak nem lehet rosszabb.
– Nos. Hol is tartottunk? – teszi fel az udvarias kérdést az író, majd látszólag észrevétlenül próbálja „megrendszabályozni” rakoncátlan párját, amire akaratlanul is megjelenik egy ironikus grimasz az arcomon, ami annak szól, hogy a próbálkozása előre kudarcra van ítélve.
– Ott hogy melyikünk a szigorúbb és miért olyan jó a kapcsolatunk – szúrja közbe a delikvens, mielőtt megszólalhatnék.
- Pontosan - bólintok újra hadra fogva íróeszközeimet, és igyekszem ismét átszellemülni az interjúhoz.
– Amint látod jó adag türelem is kell – reflektál a helyzetre Nathaniel, mire megértő félmosolyra húzódnak ajkaim. Hát, ilyen pár mellett extra adagra van szükség - jegyzem meg magamban....
– Nem szabad azonnal felkapni a vizet. Először minden problémát türelemmel kell megpróbálni megoldani. Ilyen a házasság és a gyereknevelés… - magyarázza tovább Nat, amire a férje egyszerűen szemberöhögi. Nos, ha az én párom lenne, valószínűleg most azonnal hagynám faképnél, de hála Merlinnek, nekünk semmi közünk egymáshoz azon kívül, hogy kölcsönös érdekeink arra predesztináltak minket, hogy eltöltsünk egymás társaságában egy kis időt... aminek egy része szerencsére már le is telt.
– Semmi tapasztalatom a gyereknevelésben, de még csak a kapcsolatokban sem. Ha mindent megterveznék ócska és unalmas lenne, ezért én nem hiszek a türelemben sem – szólal meg először érdemben Elliot, mire a pulicerpenna lázas jegyzetelésbe kezd.
– Egyszerűen csak nem szabad várni és várni és várni, mert az ember elmegy a kapcsolata mellett, mint egyesek… aztán már csak azon kapja magát, hogy egyszerre megöregedtek mindketten, nem kihasználva a fiatalságukat arra, hogy együtt legyenek. Nem nyugdíjasként kell élvezni azt, amink van, mondván, hogy akkor ráérünk majd - folytatja a meglepően értelmes gondolatmenetet a szemtelenkedő Szexi, ezúttal rám is nézve. Állom a tekintetét és megértően bólogatok.
- Bizony, ebben tökéletesen egyetértünk - jegyzem meg futólag, majd hagyom tovább beszélni.
- Kétlem, hogy bármilyen titok lenne. Csak a közös pillanatokat kéne élvezni… mindenkinek… Pláne, ha az ember a partnerétől elvárja, hogy áldozatokat hozzon és változtassa meg a komplett életét miatt. Mert egy kapcsolat ezzel jár, de elég szarul megy, ha csak az egyik egy ember hajlandó erre – teszi hozzá meglepő őszinteséggel, mire már látom magam előtt az interjú szalagcímét: „Elliot Forest beáldozta az életét a házasságáért....” Egyelőre csöndben figyelek, hátha kibontakozik egy mély beszélgetés közöttük nélkülem is, elvégre itt nem én vagyok a lényeges pont, én csak megfigyelő vagyok.... Megvárom, hogy mit reagál Nat, majd felteszem a következő, magától értetődő kérdést.
- Ha már közös élet, közös tervek.... Saját gyermeket szeretnétek vállalni? Ma már számtalan lehetőség közül lehet választani egynemű pároknak is, amint ezt bizonyára ti is jól tudjátok...

INTERJÚ A VÁMPÍRRAL

outfit

Fogalmam sincs mi ütött jobban szíven. Elliot szavai? Vagy Ginevra kérdése? Mindenestre éreztem, ahogy ugrik egy hatalmasat, hogy aztán gyorsabb tempóra váltva folytassa dolgát a mellkasomban. Eddig direkt igyekeztem a lehető legnyugodtabb lenni. Nem akartam megmutatni sem Elliotnak, sem Ginevrának, hogy bizony ezzel az interjúval eleve ki volt nálam húzva az a bizonyos gyufa. Ha Elliot azt akarta, hogy lemondjam, akkor nem kellett volna már alapból hozzám küldenie. Arról nem is beszélve, hogy enyhén fenyegetésnek éreztem a nő megjelenését és szavait a levélben…

Tényleg csak el kellett volna hajtanom. Jelezni, hogy nem akarom ezt. És igaza van Elliotnak amiért ellenáll, tényleg beengedtünk egy vadidegent a legféltettebb szentélyünkbe. És kész voltam még körbe is vezetni, hogy megfeleljek a modern elvárásoknak, ami a közéletet és a médiát érinti. Ez a kérdés azonban a legfájdalmasabb, amit az ember feltehet egy a mienkéhez hasonló párnak. Bármilyen lehetőségeink is vannak, az mind vagy hamis, vagy fájdalmas és bonyolult. Egyik sem olyan egyszerű és szép, mint egy várandós anya, aki kihordhatja tulajdon gyermekét boldogságban és szeretetben. Mi az őrület határát kéne, hogy feszegessük, vagy megalkudnunk. Ezt hozzánk hasonlóan, sokan, nem akarják vállalni.

Felállok. Hirtelen és gyorsan. Szemem sarkából látom, ahogy Ada kissé meg is ijed és megtorpan a lépcsőn. Bizonyára látszódott az arckifejezésemen a „Na, most aztán elég” kifejezés. Hangomra mégis nyájas kedvességet erőltetek, mikor megszólalok, s arcomról is eltüntetem a komor ráncokat.
- Nos. Kedves Ginevra. Amint látod a házasság egy meredek lejtő. Az ember hol fölfelé kapaszkodik, hol lefelé gurul, de sosincs olyan, hogy áll a tetején és élvezi munkája gyümölcsét. – Magyarázom, miközben elég látványosan nyújtom felé a kezem ahhoz, hogy félreérthesse, azt akarom, felálljon. - Ez a hozzánk hasonló párokra még inkább igaz. Mivel nem csak a belső nehézségek, de a külsők is folyamatosan ostromolnak. – Fejezem be a mondandóm, miközben kedvesen kifelé vezetem a házunkból.

- Remélem kaptál egy átfogó képet az életünkről. A házunk szép, mi ketten bájosak és kedvesek vagyunk, a kislányunk pedig maga a tökéj. – Mondom olyan mosollyal, amitől szerintem én magam is megijednék, ha kívülről látnám, de szerencsére nem látom kívülről. Inkább kinyitom az ajtót és búcsúzok. – Köszönjük, hogy itt voltál. Örültünk a szerencsének. – Tolom ki az ajtón, hogy aztán végre azt becsukva megszabaduljak a kellemetlenségtől. – Azt persze leshetjük, hogy ezek után mit ír rólunk. – Morgom Elliot felé, mikor visszalépek a nappaliba. – De megkaptad, amit akartál. Eltűnt. Remélem most akkor már boldog vagy…

"Mondanám, hogy legyél önmagad…"


Ginevra és Nat
2000. május 13.

.outfit.

Nat úgy ismer, mint a saját tenyerét. Nem volt kérdéses, hiszen éppen az ominózus kérdés után pattant fel és próbálta meg kitessékelni a betolakodót az otthonunknak nevezett, túlzottan is steril-letiszult építményből. Talán tudta, hogy ha kinyitom a számat, abból legfeljebb bömbölés és ingerült megjegyzések szabadulnak majd fel. „Ha már közös élet, közös tervek.... Saját gyermeket szeretnétek vállalni? Ma már számtalan lehetőség közül lehet választani egynemű pároknak is, amint ezt bizonyára ti is jól tudjátok...” Ízlelgettem magamban még egy ideig az elhangzottakat, közben olyan sötétség szállt a szívemre, mint még soha. Ma már… lehetőség… Sóhajtottam egy nagyot, nem is tudva, mit gondolt ez a nőszemély. Nincs sok lehetőség és kurvára nem akarom egy edénybe verni a… mindegy!
– Nos. Kedves Ginevra. Amint látod a házasság egy meredek lejtő. Az ember hol fölfelé kapaszkodik, hol lefelé gurul, de sosincs olyan, hogy áll a tetején és élvezi munkája gyümölcsét. – Magyarázta Nat, mikor már felé nyújtotta a kezét. Túl kedves volt még most is, holott ki kellett volna dobni egyszerűen ezt a nőt már a kezdtek kezdtén, sőt… ide sem hívni! Miért jutott ez egyáltalán eszébe? Nem is érdekel mit ír rólam, az sem érdekel igazából, hogy mit gondol rólam Forest elcseszett kis álom rajongótábora.
Figyeltem, ahogy vezeti kifelé, én meg sem mozdultam. Nem érdekelt, nem akartam jóban lenni vele, sem jó benyomást tenni. Olyan pontra tévedt, ami már régóta fájópontja a kapcsolatunknak. A közös gyermek hiánya. Nem lesz soha és nem is erőltetem. Nekem ilyen módon nem kell. Ezerszer gondoltam rá, hogy milyen jó lenne dajkálni és ölelni, de akármiféle kölyköt is kapnék az élettől a végén, annak vagy hozzám vagy Nathoz nem lenne köze. S mondhatják, hogy de ugyanaz a szeretet. Még sem a kapcsolat beteljesülése lenne.
– Köszönjük, hogy itt voltál. Örültünk a szerencsének. – Erre kaptam fel a fejem. Még láttam, ahogy Nat kitolja az ajtón a nőcskét, aztán rám nézett. Persze megvolt az esély, hogy merő egyszerűségből újra bekopog, várva, hogy jól sikerül majd a mi kis találkozónk még is és lesz folytatás. Azonban ezen a ponton tényleg nem lettem volna hajlandó folytatni és ezt Forest bizonyosan tudta.
– Azt persze leshetjük, hogy ezek után mit ír rólunk. – Morgolódott Mr. Forest mind a két méterével, ahogy átlépte a nappali határát és visszatért a közelembe. Megint éreztem a parfümöt, ami elnyomta egy picit az ő saját illatát. Azt szerettem pedig igazán, mikor reggel hozzám bújt és az édes-kesernyés aroma megtöltötte az orromat. Sosem ébredtem fel rá igazán, de jelezte a testemnek, hogy hamarosan jöhet az isteni kávé… a reggeli vita és a folytatás.
– Ha egy cseppet is érdekelne… – Vállat vontam. – Mit írna rólam? Hisztis vagyok? Agresszív? Brühühü, hogy oda ne rohanjak! – Biggyesztettem le az ajkaimat.
Felnéztem Natra, de nem mozdultam a kanapéról. Nem akartam megadni azt az örömöt, hogy elismerjem megint én voltam kettőnk közül az idióta, aki tönkre tett mindent. Tudta ő is és én is… ahogy azt is, hogy a gyerektéma, pláne a közös, tabu itt.
– De megkaptad, amit akartál. Eltűnt. Remélem most akkor már boldog vagy…
Elvigyorodtam.
– Ha tudnád mennyire… ha tudnád mennyire, Mr. Forest.

N A T H A N I E L & E L L I O T

2000. május 13.

outfit

mood

Sejtettem, hogy érzékeny pontot érintek majd a kérdésemmel, de hogy ennyire beletenyereltem valamibe, arra azért nem számítottam. Nathaniel a kérdés elhangzása után rögtön felállt és meglehetősen ideges arcot vágott, amitől még a kislánya is megilletődött.
- Nos. Kedves Ginevra. Amint látod a házasság egy meredek lejtő. Az ember hol fölfelé kapaszkodik, hol lefelé gurul, de sosincs olyan, hogy áll a tetején és élvezi munkája gyümölcsét. Ez a hozzánk hasonló párokra még inkább igaz. Mivel nem csak a belső nehézségek, de a külsők is folyamatosan ostromolnak – mondta látszólag kedvesen, ám gesztusaival egyértelművé téve, hogy ki akarja rakni a szűrömet.
Hogy milyen nehézségekről beszélt, arra kíváncsi lettem volna, de a testbeszéde nem hagyott kétséget afelől, hogyha fel is tenném a kérdést, arra már nem kapnék választ. Vitatkozhattam volna vele, de őszintén szólva már bőven volt elegendő nyersanyagom egy remek interjúhoz. Amiben bizony nem fogom szó nélkül hagyni a gyermek kérdést, bármennyire is ezt akarják. Elvégre ők maguk hívták fel a figyelmet a téma szenzitivitására azzal, hogy nem voltak hajlandóak egy egyszerű: „Igen, szeretnénk majd közös gyereket" válasszal elintézni a kérdést. Hát, ők tudják, az újságírói szabadságom egy része viszont legalább megmaradt akkor is, ha most nem kérdezhettem többet.
- Szia Ada, örülök, hogy megismerhettelek - integettem búcsúzóul mosolyogva a kislánynak, majd magamhoz vettem a táskám és az ajtó felé tipegtem Nathaniel társaságában. Elliot még köszönésre sém méltatott, de engem ez hidegen hagyott.
- Remélem kaptál egy átfogó képet az életünkről. A házunk szép, mi ketten bájosak és kedvesek vagyunk, a kislányunk pedig maga a tökéj –  szögezte le határozottan az író, amire bőszen bólogattam. Na persze.... Pont úgy néztek ki, mint egy tökéletes házaspár meg egy tökéletes család, mi? Nem most jöttem le a falvédőről és az olvasóim sem. Ettől függetlenül a cikk maga cukormázas köntösben fog elkészülni, hiszen magazinos profilú interjút akartunk eleve is, ugyanakkor az izgalmas részleteket is tartalmazni fogja kettejük ellentétéről. Az olvasók imádni fogják, ők a megtestesült tűz és víz, akik képtelenek egymás nélkül élni, de folyamatos dominancia-harcban álltak egymással, ami nem könnyítette meg az idilli családi életet, hogy finoman fogalmazzak....
- Természetesen. Igen, megkaptam, amiért jöttem, ne aggódj! Majd várom a fotókat a cikkhez, amint megvannak és küldöm én is a szöveget, hogy átnézhessétek, mielőtt megjelenik - tettem még hozzá, miközben  Nat kinyitotta az ajtót.
– Köszönjük, hogy itt voltál. Örültünk a szerencsének - búcsúzott az író, mire hátranéztem még egyszer a vállam felett és fennhangon elköszöntem mindkettőjüktől.
- Én köszönöm a lehetőséget! Szép napot! - léptem ki az ajtón elégedett mosollyal az arcomon, alig várva, hogy beszámoljak a szerkesztőségben a várva-várt Forest anyagomról.
Ha vesztettem is bent egy csatát ma Ritával együtt, azt mélyen eltökéltem magamban, hogy a háborút én fogom nyerni, és igenis megkaparintom magamnak az engem illető főmunkatársi pozíciót.

Köszönöm a játékot! ♡

szoba

▪ outfit ▪

Olyan érzés, mintha először járnék Tengerszemben. A szagok és illatok, a falak, a bútorok, de még a fények is egészen más benyomást keltenek. Mintha még sosem láttam volna ezt az épületet belülről. Olyan, mintha nem is az én tollvonásaim határozták volna meg a jellegét, mintha nem is lettem volna itt minden egyes ablak vagy fal behelyezésekor és mintha nem én kerestem volna fel a legalkalmasabb lakberendezőt a szobák bútorainak összeválogatásához. Ismerős a lámpa a nappali mennyezetén… Közösen terveztük, találtuk ki, alkottuk meg a vásznon, s imádtam minden csillanását és üvegfelületét. És mégis, talán ez sem ugyanaz már, mint amit én ideszántam.

Hogy ez csalódottá tesz-e engem? Nem… Egy cseppet sem. Valójában minden egyes tárgy, amit elhelyezek, minden egyes részlet, amit szeretettel és odafigyeléssel csakis a megrendelőhöz igazítok egy semmiség. Csak egy gondosan megtervezett darab, egy tárgy, egy része az épületnek, míg valaki be nem lakja a helyiségeket. Míg valaki fel nem figyel az apró gondosságokra, míg valaki értéket nem tulajdonít neki azzal, hogy az övé.
Ez az, amihez én nem értek. A házaim csak házak. Kockák, ahogy eme háznak például egyik lakója csúfolja alkotásaimat. És valahol elemembe vágott ezzel az igazsággal. A házak, kockák, hisz már a gyerek is két dologból állít össze házat a fa építőelemeiből. És igen… akárhogy is nézem ebből az egyik mindig egy kocka, amire apró kezekkel gondosan helyez rá egy gúlát.

Én csak a házak építéséhez, vagy jelen esetben átalakításához, tatarozásához értek. De én hiába élek az egyik ilyen általam épített házban, úgy fest az életet valahogy nem vagyok képes beletenni. Nem válik otthonná. Bár tégy, hogy Tengerszem is akkor kezdett el változni, mikor Nat magához vette Adát. Azóta meg… Ez is egy zajos szeretethellyé vált, mint a legtöbb hely, amit a megrendelőim családostul vesznek birtokba. És ez tetszik, még ha én egymagamban képtelen is vagyok elérni ugyanezt a hatást. Bizonyára, ha lenne egy asszony és gyerekek, akik… Igen. Akkor minden más lenne. De hát elvileg én sem egyedül akartam nekifutni az életnek, csak az élet és Babette döntöttek másképp. Nem mintha panaszra lehetne okom… Azt hiszem. Azt hiszem jól élek.

Kikerülök néhány gyerekjátékot a lépcső előtt, hogy aztán elinduljak az emeletre. Nat megint simán beengedett, majd még elment a dolgára, mondván, hogy pár perc és érkezik, a párja pedig úgy sincs itthon. Remélem ezúttal legalább szólt neki, hogy érkezem, mert a múltkor nem loptam be magát a szívembe. Akkor mégsem kellettek az úgymond szolgálataim, de most Nat egészen biztosnak, sőt másnak, valahogy izgatottnak tűnt. Pedig az elmondása szerint csak egy újabb szoba beékelésének tervével kell elsősorban foglalkoznom. Még el se árulta, hogy mi lesz, vagy hova kell igazán… Annyit akart csak tudni, hogy elfér-e még az emeletre egy komplett szoba, fürdőszoba kombináció. Vagy ha a fürdőszoba nem megy, akkor csak simán egy szoba. Se méret, se kilátási meghatározások, se semmi. Csak, hogy esztétikusan el fog-e férni… Önkéntelenül sóhajtok fel, miközben kikerülök még egy babajátékot. Azt hiszem ő például az a férfi, akinek csak az ölébe hullott a család, nem is tervezte. Én meg… Mindegy. Érek fel az emeletre, és úgy lépek rá a folyosóra, mintha minden naposan itt tölteném az időmet. Ugyanúgy emlékszem a térnek minden négyzetcentiméterére. Csak épp akkor nem hevert mindenfelé építőjáték, vagy babaruha. És a szagok sem ilyenek voltak. Ez már nem egy ház szaga, ez már egy otthoné…

Csak egy szoba



Talbot & Forest
2000. november

csúnya szavakat tartalmaz

outfit

Az utóbbi időben jobbnak láttam nem beavatni Forestet a dolgaimba. Legalábbis olyan mélységekbe nem, ahol aztán Wade Rivers neves is előkerülne. Nem akartam, hogy tudja miféle munkán dolgozom éppen és, hogy reményeim szerint hamarosan igazi kalandban lesz részem megint. Ma is „vásárlás” címszóval indultam hát neki az aprós Szent András templomnak, hogy felmérjem a terepet… napközben állítólag kevésbé aktívak azok a bizonyos kísértetek, akik a muglikat olyan lelkesen ijesztgetik.
Körültekintőbbnek kellett volna lennem megint. Ismét elsétáltam a sírig, ismét megpróbáltam megkeresni a megfelelő pontját a szobornak, aminek a megnyomásával aztán megszerezhetem a kincset, amit a szarkofág belsejébe rejtettek. Csakhogy ezúttal sikerült egy csapdába nyúlnom, ami éppenséggel egy közepesen éles, marhára rozsdás penge volt. A zsebemben tartott vászonzsebkendőbe bugyoláltam hát a kézfejemet és úgy tértem haza, szokás szerint a kandallón keresztül.
Már ott éreztem azt a furcsa szagot.
– Mi a szar… – Nem tudom, miért, de elfogott a pánik, hogy Forest valami elcseszett szeretője tanyázik éppen itt… nem, mintha állítása szerint ilyesmitől tartanom kéne. Még is olyan erővel vetettem fel magamat a lépcsőn át az elemeltre, szinte átesve a kölykök játékain, hogy már-már félő volt, hogy valakinek tényleg letépem a fejét.
Gyanakodva néztem körbe, majd egy kisebb infarktus keretében akkorát ugrottam, hogy megint ráléptem valami elhagyott sípolósjátékra. A hangja bezengte az egyébként meglepően csendes házat, én pedig végre felfogtam, hogy az a bizonyos James Talbot van itt, akiről már egyszer világosan kifejtettem a véleményem Forestnek.
– Te meg mi a francot keresel itt? Forestnek megmondtam, hogy nem jöhetsz még egyszer a közelembe. Nagyon szemét voltál. – Magyaráztam meglepő hevességgel és közben a tekintetemmel az emelet belátható részeit fürkésztem, hátha esetleg őnagysága is előkerül. De nem volt sehol.
Remek, Elliot, szóval beengedte a házba és még egyedül is hagyta. Nem lepett volna meg, ha még a cuccaim közé is betúr. Elvégre Forest barátja volt és Forest rendszerint szeretett beleszólni dolgokba. Miben különbözne ettől bármelyik haverja is? „Nat, vettem egy házat Svédországban.” „Akkor mától depressziós vagyok, Elliot.” „Nat, olyan jó lenne kalandokban részt venni.” „Nem vagy elég komoly ahhoz, hogy családod legyen, Elliot.” „Nat, nem etetsz meg?” „Elég nagy vagy már ahhoz, hogy egyedül egyél, Elliot.” Ez volt az általános beszélgetési forma, így már megtanultam nem gondolni arra, milyen jó lenne csendesen kint ücsörögni a teraszon és az erdő zajait hallgatni, élvezni Forest törődését vagy éppen csak önmagamnak lenni. Persze ezekben az „átlagos” és „családias” helyzetekben is megtaláltam magamat, sőt lassan már egyenesen beleszoktam, hogy minden ugyanaz, mint régen és ez a rideg, szögletes, ispotályszerűen hófehér ház az otthonom. Nem hiányzott igazából még az ír kisház sem, mert én tényleg Natot választottam. Csak valahogy ezzel együtt az önálló létezésem is egyenlő lett a nullával.
– Szóval mit akarsz itt? – néztem az öltönyösre.

szoba

▪ outfit ▪

Nem mintha nem hallotta volna a lépéseket… már épp köszönésre nyitottam volna a szám a lépcső felé indulva, de valaki megelőzött. Nat párja úgy rontott fel az emeletre, mintha legalábbis betörőt várt volna az amúgy többszörösen levédett telken. Hát nem az voltam. De ebből és a dühösen sziszegő fickóból rájöhettem, hogy Nat megint megfeledkezett egy apróságról. Nem szólt a párjának, hogy jövök. Ez már a múltkor is így volt, nem tudom most mégis miért csodálkozok rajta, de úgy gondolom legalább egy infarktustól megkímélte volna szerencsétlent. És akkor még ez a borzalmas sípoló gyerekjáték hang is rátesz egy lapáttal a hangulatra. Legalábbis ettől egészen olyan az egész, mintha egy borzalmas horror történetben lennénk. A baj csak az, hogy éppenséggel magamat érzem az áldozatnak, akinek nekiront egy ártatlan bőrbe bújt farkas. Tényleg, majd megkérdezem Natot, hogy véletlen nem egy vérfarkassal lakik-e együtt, vérmérsékletre igencsak hasonló lehet…

Nem nagyon tudott a stílusával kihozni a sodromból, még. Még. De tény, ami tény, hogy Nathaniel Forestre jelen pillanatban elég dühös voltam. Ami nem látszott. Csak álltam öltönyömben a kisfiú szoba ajtajában és onnan néztem le a dühödt arcra, amiből egyértelműen rám sugárzott minden düh.  Ez most komoly? Nézek rá, sóhajtva egyet, neki senki se szólt még róla, hogy nem én vagyok az ellenség. Legalábbis se megtámadni, se lerombolni nem fogom a házat, sőt, éppenséggel hozzátennék még, hogy jobb és praktikusabb legyen. Nem tudom, neki mintha ez nagyon-nagyon nem esne le. Vagy nem lenne fontos. Mindenki ellenség, akit ellenségnek tart, lehet az egyszerű utcai árus is, ha neki nem szimpatikus, vagy nem kezd el neki bókolni, akkor mehet a búsba. Azt hiszem ennek az egónak lettem én is az áldozata, mármint e miatt az ego miatt nem lát szívesen. Fel is írom magamnak, agyam valamelyik bugyrába, hogy majd egyszer, egy hozzá hasonló alakkal úgy kezdjem a beszélgetést, hogy „De gyönyörű vagy.” akkor talán minden jobban alakul majd.

- A nagyon szemét voltam eléggé relatív. A te oldaladról nézve talán az voltam, bár kétlem. Egész egyszerűen nem szereted azokat, akiket Nat kedvel. Gondolom féltékenység, vagy birtoklás. Mindegy is… - Magyarázom egyszerűen tárgyilagosan, majd kilépek a szobából, el a férfi mellett és az emelet fenti, kihasználatlan terére mutatok. – Ebből jöttem szobát tervezni. – Kezdem, de ezt már jóval lelkesebben, mint előbbi mondandóm. – Elvileg szükségetek van még egy szobára, remélem te tudod a kívánságokat, meg a miérteket, mert velem Nat nem sok információt közölt, csak annyit, hogy kell egy komplett szoba, fürdőszoba. – Kissé visszafordulok a ház terétől a férfi felé, aki gondolom most aztán kevésbé dühös, mint eddig bármikor volt… - Nat nem fogja másra bízni a házatok átalakítását. Tengerszemet én terveztem, az összes apró kis részlete átment az én kezeim között, mindent én ellenőriztem le, hagytam jóvá vagy én építettem bele. Senki sem nyúlhat egy már megalkotott művemhez. Csak én. Szóval, kénytelen leszel elviselni a jelenlétem, ha kell az a plusz szoba. Márpedig Nat egyértelműen jelezte, hogy kelleni fog. Pár hónapon belül készen kell vele lennem, ne hátráltass.

Csak egy szoba



Talbot & Forest
2000. november

csúnya szavakat tartalmaz

outfit

– A nagyon szemét voltam eléggé relatív. A te oldaladról nézve talán az voltam, bár kétlem. Egész egyszerűen nem szereted azokat, akiket Nat kedvel. Gondolom féltékenység, vagy birtoklás. Mindegy is…
Ennek a Talbotnak aztán van bőr a képén… igaz Natnak is, amiért csak így idehívtam. Nem emlékeztem, hogy akárcsak egyszer is említette volna, hogy ide akarja hozni megint. Ugyanis én ebbe nem egyeztem volna bele. Nem akartam, hogy bármi köze legyen az otthonunkhoz. Bocsánat, Nat otthonához, mert ez még mindig nem az enyém, hiába is magyarázta állandóan ezt. Lényegében a ruháimon és egy-két kincsemen kívül nem sok dolgom volt itt és nem is tűnt úgy, hogy Nat nagyon támogatná, hogy bármit betegyek Tengerszembe, ami nagyobb egy pár cipőnél.
– Hát ezt most nagyon rosszul látod. – Közöltem hűvösen a tényt és megvetően bámultam rá és követtem, amerre haladt. Nem akartam egy pillanatra sem szem elől téveszteni. – Azokat utálom, akik karót nyelt barmok. – Tettem hozzá tapintatlan őszinteséggel. Sosem én voltam az kettőnk közül, aki körbe nyalt gondolkodás nélkül bárkit. Ezt az ember meg végképp nem fogom. Azt akartam, hogy házon kívül legyen és készen is álltam lényegében kidobni. Ne mászkáljon itt az én engedélyem nélkül, pláne ne felügyelet nélkül.
– Ebből jöttem szobát tervezni. – Mutatott egy üres térre a nagyháló közelében. Nem néztem oda, továbbra is őt bámultam. – Elvileg szükségetek van még egy szobára, remélem te tudod a kívánságokat, meg a miérteket, mert velem Nat nem sok információt közölt, csak annyit, hogy kell egy komplett szoba, fürdőszoba.
Mordultam egyet válaszként.
Semmi köze nem volt ahhoz, hogy miért készül a szoba. Nem akartam, hogy tudjon a titkunkról… ha valamiben igaza volt Natnak, akkor az az, hogy veszélyes ilyesmit kiadni. Nem a hülye babonák miatt, engem ezek a dolgok egész egyszerűen nem izgattak. Csak nem akartam, hogy bármilyen módon is apám fülébe jussanak a dolgok. Sigrid kellően messze lakott ahhoz, hogy titkolni ne legyen olyan nehéz. Ráadásul kettőnkön kívül senki sem tudott a terveinkről, egy-két idióta mugli orvost leszámítva, akiket Nat mindenáron bele akart rángatni az ügybe. Nem, mintha nélkülük megoldhatatlan dolog lett volna. Mindez nem számított… csupán az, hogy ez volt a mi utolsó esélyünk, ami megmentheti még ezt a kapcsolatot. Mert lehet, hogy szerettem, de már annyira megoldhatatlan és fájdalmas volt minden, hogy szinte készen álltam a szívtörés ellenére is tovább állni. Annyira, hogy a táskát, amibe egy kevés cuccot elvinnék mindig elől hagytam, a szekrényem mellett.
– Nat nem fogja másra bízni a házatok átalakítását. Tengerszemet én terveztem, az összes apró kis részlete átment az én kezeim között, mindent én ellenőriztem le, hagytam jóvá vagy én építettem bele. Senki sem nyúlhat egy már megalkotott művemhez. Csak én. Szóval, kénytelen leszel elviselni a jelenlétem, ha kell az a plusz szoba. Márpedig Nat egyértelműen jelezte, hogy kelleni fog. Pár hónapon belül készen kell vele lennem, ne hátráltass.
– Talán sem neked, sem Forestnek nem sikerült még észrevennie, hogy én is itt lakok? – kérdeztem enyhén ingerülten. Ebben most minden sértettség ott volt, amit legalábbis én annak véltem az elmúlt majd’ két évben. Megköszörültem a torkomat aztán és a lépcső felé pillantottam, hátha előkerül végre Nat.
– És én nem akarom, hogy te csináld.

SZOBA

outfit

Csak egy tejért és kávéért ugrottam el a boltba. Elfogyott, az utóbbi időben pedig nem igazán gondoskodtam a tartalékaink pótlásáról. Most már tudom, hogy a héten nem ártana egy nagybevásárlást eszközölnünk, mondjuk Elliottal, meg a gyerekekkel. Tetszene. Szeretném, ha néha tényleg egy családnak néznénk ki, ha egy családként működnénk. Olyan… olyan kis bájos lenne. Nem mintha Elliot szeretné azokat a dolgokat, amik bájosak… De tény,a mi tény, hogy, ha nem is teljes, biológiai értelemben, de közös gyermekünk fog születni. Működnünk kell, hevességünkben épp ugyanúgy, mint szeretetünkben, közösen.

Talbotot csak gyorsan beengedtem a házba. Őt ismerve lesz szükség időre, mire fejében összeállnak a lehetőségek és a tervek. Ismerem már munka közben, bőven. Tudom, hogy képes hosszú órákon keresztül ugyanazt a falat bámulni, mire megálmodik rá egy kicsi ablakot, vagy egy tükröt. Ebben az értelemben tekinthetjük őt akár szörnyű tervezőnek is. Az embernek bele kell fektetnie az idejét, meg Talbotét is, ha a tökéletes házat akarja önmagának. Nem feledkezhetünk meg róla, hogy ez a férfi, szerintem, elsősorban inkább művész, és másodsorban építész.

Felkapom a helyi kis boltban a papírzacskót, amibe a már ezerszer látott, mosolytalan boltos néni beledobta a tejet és a kávét, majd nekiindulok a tenger mellett haladó útnak. Egy darabig még a kikötő mellett, aszfaltozott úton sétálok, mielőtt kiérek az apró faluból, rá a földútra, ami a házunk felé vezet. Sokan tudják, hogy itt ez a ház, épp csak velem nem tudják összekötni. Ez a hatása az egyik védelmi bűbájnak, amit anno rászórtak, és amit néhány évente megújíttatok. Írói hírnevem a muglik között talán nagyobb, mint a mágusok közt, de ez a falu szerintem el se hiszi, hogy engem látnak, majdnem heti rendszerességgel a boltjukban csokit, kekszeket vagy épp pékárut vásárolni. Talán azt gondolják Nathaniel Forest biztosan nem magának szerzi be ezeket az apróságokat. Hát tény, hogy néha nem is én. És régebben még kevésbé én… De változnak az idők…

Amikor már nem csak a tengert, de a sziklák, füves mező tetejében már a házamat is látom, gyorsabbra veszem a lépteim. Bevallom arra nem gondoltam, hogy Elliot mikor ér majd haza. Ők ketten nem jönnek ki túl jól Talbottal. Bár alapvetően megszoktam már, hogy Elliot egyik barátommal se jön ki túl jól. Nem mintha én kedvelném a gátlásokkal nem épp rendelkező Esmét, vagy azt a kis kotnyelest…

Belépek a házba és már a hangokból is azonnal tudom, hogy ezek ketten bizony találkoztak. Hát az én hibám, ez tény, mégis sóhajtok egy hatalmasat, mielőtt megszólalok.
- Megjöttem. – Zengi be hangom a házat, amiben a legnagyobb csendre számítottam, bár helyette Elliot veszekedős hangját hallom. Nem mintha nem imádnám… Olyankor egészen más hangszínen beszél, mérgesen záporoznak a szavak ajkairól és te pislogva próbálod elterelni a figyelmed arról, hogy mennyire szexi is olyankor… esélytelen néha megmaradni annál az álláspontnál, hogy neked van igazad. A szíved szerint a fele királyságodat odaadnád neki. És én már oda is adtam.

- Sziasztok. – Sietek fel az emeletre és nézek végig gyorsan kettőjükön. Még nem ölték meg egymást. Talbot sziklaszilárd tekintete és kiállása mondjuk pont semmit sem változott. Elliot meg dühös. Szóval oda is lépek hozzá, hogy csókot nyomjak gonosz kis ajkaira. – Látom nélkülem kezdtétek el a bulit. Kár… - Mosolyodom el. – Na, de Talbot jött, hogy megcsinálja az új szobánkat, de olyanra, amilyenre te akarod. Másra ezt nem bízom. De örülnék, ha összedolgoznátok…

Csak egy szoba



Talbot & Forest
2000. november

csúnya szavakat tartalmaz

outfit

– Megjöttem. – Hallottam meg odalentről Forest ismerős orgánumát. Hát remek, hogy megjöttél, de komolyan! A hang úgy csattant fel bennem, mint ahogy egy pillanattal korábban kiosztottam Talbotot. Szokás szerint megérdemelte és nem csak azért, mert egy görény, hanem mert még neki sem jutott eszében felhívnia Nat figyelmét arra, hogy esetleg velem is meg kéne beszélni, hogy mégis miféle alakot fogok beengedni a házba. Bár gondolom ez is annak a része, hogy ez Forest háza s nem az enyém, így nem sok beleszólásom van a dolgokba… de majd azért a színeket kiválaszthatom, hogy olyan legyen, mintha én is ide tartoznék.
– Csakhogy! – közöltem ingerülten, bár nem biztos hogy hallottam odalentről. Nem érdekelt. Nem érdekelt semmi, csak az, hogy Talbot tűnjön el, méghozzá jó messze innen. Lényegében minden dühömért őt tartottam felelősnek, annak ellenére, hogy Nat volt a hibás a történtekért. Gondolom, olyan elfoglalt volt, hogy még beszélni is elfelejtett velem… meglepő. Nem ez lenne az egyetlen dolog, amit elfelejt vagy éppen nem tart annyira fontosnak, hogy elmondja.
Vajon te fontos vagy, O’Mara vagy csak egy kellék? A hang kegyetlenül suttogott és az volt a legrosszabb, hogy igaznak éreztem az egészet. Olyannyira igaznak, hogy még a libabőr is végig futott a hátamon. Nem akartam erre gondolni, el akartam nyomni, ezért a lépcső felé fordultam, mikor meghallottam Forest lépteit a lépcsőn felém közeledni.
– Sziasztok.
Aztán, mintha minden rendben lenne, egész egyszerűen csak odalépett hozzám és csókot nyomott az ajkaimra. Persze, majd az megold mindent, mert miért is ne. Mindnesetre kapott egy szúrós pillantást, mikor elhúzódott. Sőt, távolabb is léptem tőle, hogy jelezzem, most nem vagyunk éppen jóban.
– Látom nélkülem kezdtétek el a bulit. Kár… – Mosolyodott el. –  Na, de Talbot jött, hogy megcsinálja az új szobánkat, de olyanra, amilyenre te akarod. Másra ezt nem bízom. De örülnék, ha összedolgoznátok…
Összefontam magam előtt a karjaimat. „Másra ezt nem bízom.” Hát kösz, hogy megkérdeztél, mert lehet, hogy én meg inkább másra bíznám… Nem tudtam hirtelen mit szóljak erre, ezét csak egy hümmögés hagyta el az ajkaimat.
– Aha. – Bólintottam, cseppet sem rejtegtve a tényt, hogy bizony csalódott vagyok. – Szerintem én arra képtelen vagyok. De köszönöm, hogy megadod a lehetőséget, hogy legalább azt eldönthessem, milyen legyen a szoba, hamár egyszer arról nem jutott eszedbe megkérdezni, hogy mi a véleményem Talbotról. Mindegy, oldjátok meg ketten! – Magyaráztam még mindig szorosan magam előtt tartva a karjaimat. Teljesen mindegy, mint mondasz O’Mara… A hang kíméletlenül közölte a tényeket és igaza volt. Csendben fújtattam még egyet. Nem számított, mit mondok, sem az, hogy mit érzek, ez pedig szokás szerint szíven talált. Miért kell Talbot, ha tudja, hogy utálom? Ezer meg ezer építész van, aki ezt ki tudná vitelezni. Anson is, miért kellett? Mert Nat az gondolta, hogy jó… aztán persze csodálkozott, hogy vita volt, mikor kiderült, hogy kirúgás helyett előléptette. Miért kell állandóan ugyanoda visszatáncolni?

in my heart


Nat
2002. április 29.

outfit

Csendesen bámultam el Tengerszem irányába. Bőven féléve éltem itt, egy részemnek mégis olyan volt, mintha hazajönnék. Talán csak a régi emlékek tették, hiszen hányszor figyeltem a házból, ahogy Nat kijött kocogni vagy éppen túrtam a földet a ház mellett, mert minden áron be akartam bizonyítani neki, hogy le tudom foglalni magam. Érte fel tudtam volna adni azt, ami vagyok… vagyis voltam. A válás után ugyanúgy nem lettem szenvedélyes tolvaj, nem törtem be mindenhova, nem nyúltam le mindent, ami fényes volt. Egyszerűen csak megmaradtam ez az új Elliot.
Nem mondhatnám, hogy ő törte össze azokat az álmokat, amiket kergettem. Még utána is hosszú hónapokig hittem abba, hogy egy kapcsolat adhat valamit. Sőt, azt is elhittem, hogy nekem is jár az újra kezdés. Csak Gabriel eltűnése volt az, ami feltette az i-re a pontot és ami végleg megváltoztatott bennem egy halom dolgot. Nem igazán akartam szülő lenni, sem valakinek a házastársa… valahogy elkezdtem komfortosan érezni magam így, hiszen a halál hírét hozták nekem. Én több embert nem temetek el, még akkor sem, ha után egy hónappal előkerült. Nem. Ezt soha többé nem voltam hajlandó végig csinálni, még ha meg is próbált visszaszerezni. Inkább maradok egy életre egyedül, mint a kisujjam. Ezeket persze nem mondtam el Natnak, lényegében Gabrielről sem tudott… mielőtt elmondhattam volna neki, megtörtént a baj. Így azt sem tudta, hogy elköltöztem Roxmortsból, és hogy azért nem láttam két hónapig a gyereket, mert az életem egy kataszrófa volt. Csak akkor jelentkeztem megint, mikor már berendezkedtem Deannél a régi gyerekszobámba és eladtam a házamat.
Sejtettem, hogy mi a véleménye most rólam. Felelőtlen vagyok, nem nekem való a család. Hát igaza is van, ennek a mostani Elliotnak nem való az apaság… mégis… mégis minden porcikám úgy vágyta, hogy láthassa Noah csillogó barna szemeit. Régen azért hetente elvittem egy kis sétára, legalább péntekenként. Ez viszont megváltozott, kicsúszott alólam a talaj szokás szerint, és nem tudtam úgy viselkedni, ahogyan egy szülőnek kellett volna. Nem tudtam biztos pont lenni és már így is elég kavarodást okoztam ennek a gyereknek az életében.
Mindenesetre nem agyaltam túl sokat. Nat hívott ide, ő kérte meg, hogy segítsek valamiben, én meg jöttem. Miért ne segítenék? Végül is a gyerekemet neveli, ennyivel tartoztam neki. Szóval csendesen indultam végig a füves területen a ház felé. Már nem fájt rá nézni, tényleg csak emlék volt, hogy jó-e vagy rossz, azt talán már sosem fogom tudni eldönteni. A házasságunkra életem egyik legjobb szakaszaként tekintettem. Minden vitánk ellenére egyértelmű és egyszerű volt általában, hiszen tudtam hova tartozok. Ez a stabilitás pedig aligha lehetett volna az életem része, ha Nat nem mutatja meg. Szóval végül is egész kellemes hangulatban lépkedtem el a bejáratig.
Csak azért nem kandallón keresztül érkeztem, mert kellett egy kis idő, hogy megszokjam, mire is készülök. Sok kihagyás volt ez a két hónap és nem voltam benne biztos, hogy némi fejmosás nem érkezik úgy mellesleg. Megérdemelném, mégha ezt Forestnek akkor sem vallanám be, ha szemtől szembe állnánk.
Óvatosan kopogtam be az ajtón, aztán ha nyitva volt, le is nyomtam a kilincset, hogy bedugjam a fejem.
– Megjöttem… Nat… – Szóltam be, de gyanúsan nagy volt a csend. Vagy nem volt otthon a többi gyerek, vagy éppen nagyon lefoglalta valamivel a kedves apuka őket. Mindenesetre belépve azonnal megálltam. Nem véletlenül. Nautilus ugyanis úgy rontott ki a ház belsejéből, mintha valami izgalmas történne. Felpattant két lábra, a mellső lábait a mellkasomon pihentette és úgy nyalt képen. – Jól van! Jól van! Értem, hogy egyre törpébb vagyok! De ez a korral jár, blöki… – Toltam el a fejét, mert a lehelete az minden volt, csak éppen kellemes nem.