We'll dig a deep hole to bury the castle.

“The sun just touched the morning;   
The morning, happy thing,   
Supposed that he had come to dwell,   
And life would be all spring.”



Brighton, Banks-ház
tavaszi szünet
C & M

[-Most, hogy már ettél, szembe kell néznünk az igazsággal -]

If it's not real
You can't hold it in your hand
You can't feel it with your heart
And I won't believe it
But if it's true
You can see it with your eyes
Oh, even in the dark
And that's where I want to be.

Kiviszem a reggeli után maradt kisebb romhalmazt tálcán egyensúlyozva a konyhába. Szegény apa. Amikor azt mondta, hogy nagyon sajnálja, de el kell mennie egy legalább két napos munka miatt, pont a szünetem közepén, én meg azt mondtam neki, hogy nem, semmi kedvem nincs átmenni anyához, én csak szeretnék itthon lenni, hát… nem hiszem, hogy így képzelte el számomra azt az itthon töltött két napot nélküle. Azért szerintem valahol számított is rá, mert pont úgy nézett rám, én pedig nem mondtam, hogy „jaj, apa, nem fogok áthívni senkit, blablabla”. Most már úgyis több beszélgetésünk volt erről az egészről, mint amit már el lehetne viselni, és ezt nem csak én mondom, szerintem ő is egészen pontosan így érez a dologgal kapcsolatban, úgyhogy többnyire csak sóhajokkal, szemforgatásokkal, és beletörődő mormogásokkal kommunikálunk arról a tényről, hogy „Merlinre, már van szerelmi életed”. Ezt természetesen ő mondta. Nem én!
Hülye lettem volna nem élni a lehetőséggel, már csak abból a megfontolásból is, hogy igazából elég fárasztó dolog, hogy mindig én rohangáljak a Montregók területére, ahol nem érzem magam azért különösebben otthonosan, kicsit mindig olyan, mintha nem illenék oda, és/vagy csak egyszerű vendég lennék, akinek viselkednie kell, itthon pedig… hát, itthon minden jó, igazából nagyon szeretem a házunkat, és szeretem azt is, hogy itt vannak a cuccaim, meg minden, amire csak szükségem lehet, vagy kedvem szottyanhat. Azért ez hozzáad az ember komfortérzetéhez, ettől otthon az otthon, úgyhogy kivételesen Mathias is elhagyhatta értem az ő otthonát.

A pálcám a szobában maradt, így kénytelen vagyok a saját két mancsommal kipakolni a mosogatóba a morzsás tányérokat, és kávésbögréket, meg evőeszközöket, ami nem baj, de elmosogatni pont semmi kedvem nincs egy ilyen szép és üde tavaszi reggelen, elvégre sokkal jobb dolgom is van. Nevezetesen most egyáltalán nem az, hogy visszabújva a takaró alá egész nap ott maradjak Mathiasszal, mert éppenséggel tegnap is pontosan ez történt, vagyis ma már igazán nem engedhetjük meg magunknak. Bizony. Sem én, sem pedig ő, ha már itt tartunk, még akkor sem, ha eme beismerést azért elég fájdalmas megtenni. De az sokkal fájdalmasabb lenne, ha mondjuk évet kellene ismételnie mindkettőnknek, nem? Neki különösen, nem elég, hogy kijárt egy nyolcadik évet, még legyen belőle kilencedik? Ezzel nem azt mondom, hogy számomra ne lenne ciki. Szerintem ott helyben meg is halnék a szégyentől, képzelhetitek…
 
Épp ezen megfontolásból összeszedem a nappali különböző pontjain heverő könyveimet, és szép stócba rakom őket. Másodjára is realizálom, hogy a csudába, a pálcám a szobában van. Így kissé szerencsétlen óvatoskodással, két kézzel kell megragadnom a könyvkupacot, a mellkasommal igyekszem megtámasztani őket, és megakadályozni, hogy hangos csattanással egymás után a földre zuhanjanak, és csigatempóban vonulok vissza a szobámba a könyvekkel Mathiashoz. Célt érve végül az ágyam végébe borítom a „zsákmányt”, ügyelve arra, hogy mondjuk ne a lábára döntsek valamit, mert a végén még hiszti lenne  belőle, és mint aki jól végezte dolgát egyenesedek ki, csípőre tett kézzel nézek rá.
-Most, hogy már ettél, szembe kell néznünk az igazsággal - elég drámai indítás, de most már mindegy - Ugye tudod, hogy mindketten meg fogunk bukni, ha így folytatjuk? Ráadásul... mindenből! – mert azért mégis csak, tök jó, hogy ennyit lógunk együtt a szünetben, de ha számba veszem, hogy már a napok fele eltelt, én pedig alig szagoltam bele nem csak a leckéimbe (jó, annak jelentős részével már megvagyok), de nem használtam ki igazán ezt a potya időt arra, hogy a vizsgákra készüljek… hát, akkor bizony egy kicsit aggódnom kell. Ha pedig Mathias nem virrasztott át a könyvei felett minden pillanatot, amikor nem velem volt, akkor bizony neki sem ártana aggódnia. Bár már tudom, aggódni szerintem pont nem fog. Ettől függetlenül azért tanulhat velem, mert biztos ráfér.

zene:TS- Six Degrees of Separation



’Szeme mint alkony csillaga;
s alkony hozzá a haja:
Vidám kép, édes könnyűség:
meglep, megállít és kísért.'

~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~

A napok változó időfolyásban telnek rendszerint. Hol eszméletlen lassúak és persze ezek épp akkor esnek meg, mikor baromira unalmas az élet, mert mondjuk az ember a tanórán aszalódik vagy eszméletlen gyorsan pörögnek, rendszerint akkor, amikor persze jól érzed magad. Vagy nem is kell feltétlen jól érezned magad, elég ha csak szabad időd van. Nevetséges, de néha elfog az az érzés, hogy az idő maga is egy létező érző lény, aki hol turbó fokozatra kapcsol, megsejtve hogy te épp nem ezt szeretnéd és szándékosan keresztbe téve neked lelassít, ha azt kívánod bárcsak túllennél már az épp aktuális dolgon. Valahogy így van ez most is. Lehet a szünet maga teszi, amit talán kötelező jelleggel rossz szájízzel kellene eltöltenünk hivatalosan. Végtére is a tavaszi szünet lényege hogy tanulj és készülj a vizsgákra. Nos, egyesek biztos ezt is teszik. Szépen csendben gubbasztanak a pergamenek és tintapacával tarkított könyvek felett, körmölik ki a fontos információkat és memorizálják hogy majd az utolsó nagy megmérettetésen szín kivállóval levizsgázzanak és elmondhassák, a fáradt munka megtérült. Megérte ezért nem aludni, nem enni és kész emberi roncs lenni. Na én ebben nem vagyok hajlandó részt venni. Vagyis sajnos muszáj persze de csakis egészséges keretek közt vagyok hajlandó ezt megejteni, ami egész pontosan azt jelenti hogy a szünet utolsó napjait vagyok maximum beáldozni erre, a többiben pedig keresek jobb elfoglaltságot. Mint mondjuk meglátogatni Clemet, ugyanis ő persze ragaszkodott hozzá hogy most én menjek nem pedig ő jöjjön. Pedig már olyan jól elterveztem a dolgokat, pláne így hogy a húgom bejelentette a londoni lakásra tart igényt és azt csinálok Clemmel Skóciában amit csak akarok...
Ehhez képest persze most a kastély kong az ürességtől és mindössze saját magam unalmas félóráinak elűzéseként kóvályoghatnék de annak sok értelme nincs. Úgy hogy beadtam a derekam, mert evidensen ez volt az egyszerűbb és Brightonba találtam magam több mint gyorsan, ahogy eredetileg valaha sejtettem volna. Clem persze felhőtlenül boldog volt és ez minden kétségemet vagy egyéb aggodalomra adó gondolatsoromat eltörölte kedve azzal hogy mégis mit kezdek én itt Brightonban? Jó szép kis városka, tény, de... hát mondjuk úgy hogy hozzászoktam az elszeparáltsághoz. Brightonban mugli házak lépten-nyomon, de Clem pontos utasításainak hála nem volt nagy kaland megtalálni az ő mágiával álcázott családi fészküket. Aztán opcionálisan ott volt a feltételezés bennem hogy esetleg az apjával is beszélnem kell. Mekkora mázlista ez a lány hogy nekem egyedül a húgom van őt meg már kellően megismerte ahhoz hogy több ilyesfajta gyomorgörcsöt ne kelljen kapnia ha hozzám jön...
Megkönnyebbülésemre ez a gond is megoldódott mert vagy Clem intézte hogy ne legyen otthon vagy alapvetően is így alakult és csak a csábító lehetőséggel élt hogy bizony kettesben tudunk tölteni jó pár napot amit alapvetően magányosan a kandalló mellett ücsörögve ejtene meg. Hát mennyivel kellemesebb nem a kandalló mellett ücsörögve tölteni az időt hanem az ágyban  valaki társaságában? Nem hibáztatom. Ó dehogy!
Így a tegnap fénysebességgel telt el és jó formán fel sem tűnt hogy a nap először a delelőre hágott majd átcsapott az alkonyi estébe s onnan tovaszállt a horizont alá, hogy a testvérpárjának adja át az uralmat. Mindezt persze végignézhettük volna, de valahogy egyikünket sem érdekelte különösebben. A reggel persze pislákoló fényfüzérek éles sugaraival keltve ugrasztott ki álmainkból de még ez is a kellemes fajtának tudható be. Végtére is Clem mosolygó arcával, ölelésével és csókjával kelni mégis csak kifizetődőbb, mint egyedül bámulnom a szobám plafonját. Igazából reméltem hogy a mai nap sem hoz különösebben nagyobb változást. Azért persze ő képes volt mindezt megtörni már azzal hogy kiosont reggelit készíteni én pedig azzal a lendülettel vissza is aludtam. Így eltöprengve miközben a nadrágom gombolom be éppen nem is volt annyira hátrányos az a plusz fél óra pihenés, habár sosem vagyok az a sokat fetrengős embertípus. És mégis... most valamiért jobban vágyom erre mint valaha. Hallom kint a csörömpölést és elvigyorodom kajánul. Igaz hogy felajánlottam a segítségem és kérdeztem hogy elboldogul-e de miután abszolút elutasítóan reagált a segédkezési szándékomra így újra magamra maradtam. Most azonban már csak nem kellene visszaaludnom... Amúgy bölcs döntés volt engem nem bevenni a konyhai dologba. Blaire szerint több bajt okozok mintsem hasznot. Nem lenne tanácsos egyetlen használható csésze nélkül hagyni Mr. Banks-et mert tutira nem fog különösebben örülni bármikor is a későbbiekben jövetelemnek. Míg a csörömpölés elül én kibámulok az ablakon a napsütötte kertbe. Az idő kellemes és szép, szinte kedve lenne az embernek minden szabad pillanatot kint tölteni. Eltűnődöm mégis mennyi mindent kellene még megejtenem otthon azelőtt hogy visszatérek újra a komor kastély falai közé, s összevonom a szemöldököm mikor rájövök, már baromi sok idő eltelt azóta hogy Clem kivonult a tányérokkal. Már épp arra jutnék hogy utána indulok és meglesem mi érte mikor megjelenik és egy halom könyvet lök az ágyra.
- Most, hogy már ettél, szembe kell néznünk az igazsággal.
Furcsállva pillantok rá és a döbbenettől eleinte szóhoz sem jutok. Ugyan mégis ez most mi? Valami rosszfajta performansz?
- Ugye tudod, hogy mindketten meg fogunk bukni, ha így folytatjuk? Ráadásul... mindenből!
A szavai, azoknak is elsősorban a hangsúlya azt eredményezi hogy kirobban belőlem a röhögés. Konkrétan nehezen állom meg hogy ne fulladjak meg menten azon a drámai összképen, amit a tankönyveivel és a könyvtárból kikölcsönzött egyéb irományokkal együtt nyújt. Az a fancsali arc ami mindemellé párosul már csak igazán egy ötéves kisgyereket juttat eszembe, aki persze elkámpicsorodva nézi hogy megy tönkre a játéka. A kezéért nyúlok és megfogom, majd egyetlen hatátozott mozdulattal az ágyhoz húzom és persze magamhoz.
- Honnan szedted mégis ezt a marhaságot? Én tuti nem bukok meg. Max te...! - vicceskedve megpöccintem az orrát. - Arabella kedvence vagyok és kijelentette hogy semmi gond nem lesz a Godricra való jelentkezésemmel, sőt, még ajánlólevelet is ír a lénygondozói szak rektorának. Az asztronómia meg a bűbájtan igazán semmiség már. Qcross legutóbb is elégedett volt a próba-RAVASZ értékelésemmel.
Vállat vonok, úgy mintha ez olyan semmilyen kis dolog lenne, pedig azért voltaképpen nem az. Qcrossnak nehéz megfelelni, és a legtöbben nem is tudnak. Amúgy meg, azért nagy dolog ez pláne nekem, mert fél évvel ezelőtt maga az iskola mint olyan is egy negatív tényező volt az életemben.
- Szóval emiatt én csöppet sem aggódom Napsugár. Amúgy szinte mindenki bekerül, a legtöbb szak abszolút egyszerű és a kampuszon is van elég hely.... igazán nincs mitől tartanod!
Bátorításképp egy csókot lehetek az ajkaira s ezzel együtt beszívva a kellemesen puha illatát, amitől a gyomrom jóleső szertelenséggel moccan meg magától újra

[- Protekciós. Fúj! –]

If it's not real
You can't hold it in your hand
You can't feel it with your heart
And I won't believe it
But if it's true
You can see it with your eyes
Oh, even in the dark
And that's where I want to be.

Mégis mit gondol, mit akarok mondani? Hogy most jön egy újabb háború, valami újabb őrülttel, és kezdhetünk könyveket égetni, vagy mi? Legalább olyan képet vág, meg kell hagyni, úgyhogy egészen váratlanul ér, amikor végül pofátlanul kiröhög, és hiába ránt az ölébe, én csak duzzogva meredek rá. Komolyan már, az ember próbál tök komolyan mondani valamit aztán úgy hahotáznak rajta, mintha az évszázad viccét mondta volna – amikor meg viccelek, azt meg persze legtöbbször sértésnek veszi. Merlinre… általában úgy gondolom, elég tisztán és érthetően fejezem ki a gondolataimat (már amikor tényleg ki is akarom őket fejezni, nem pedig kertelek), de lehet, hogy át kéne értékelnem a kommunikálásra használt módszereimet. Visszafogok egy sóhajt, meg egy látványos szemforgatást is, és csak tetetett türelemmel kivárom, amíg már nem engem talál a földkerekség legviccesebb kétlábújának. Hát, na mindegy.

- Protekciós. Fúj! – közlöm vele, és a végére még a nyelvemet is kinyújtom rá, mert én természetesen semmi vicceset sem találok az egészben, az meg külön örömteli, hogy szerinte ezek szerint van esély arra, hogy ÉN megbukjak valamiből. Csupa vidámság a vizsgákra gondolni, hát nem? Hát nem, nyilván nem, de gondoltam, ha együtt veselkedünk neki, az lehet egy kicsivel elviselhetőbb, de mondani sem kell, ezt a tervet szintén lehet, hogy újra kellene gondolnom.
- Nos, nekem mindenesetre véletlenül sem áll szándékomban bármiből is megbukni. Még miattad sem! – jelentem ki szelíd daccal, amit igazán nem sértésnek szánok, pusztán annak kifejezésül, hogy azért na, azt csak nem akarhatja ő sem, hogy ilyen lúzer legyek, aki elhasal holmi RAVASZ vizsgákon. Nem hiszem, hogy azt túlélném. Mármint, nem azt, ha Mathias mellett ilyen lúzer lennék, hanem úgy egyébként is, ha ilyesmi történne velem életem ezen szakaszában. A félelmem mondjuk a bukástól egészen alaptalan – ezt tudom valahol, hiszen erre készítenek fel hét éven át, és nekem a legtöbb tárgyból mindig nagyon jó jegyeim voltak, és a többiből is elfogadhatóak. Vagyis nem nagyon fenyeget a tényleges veszély, hogy pont a RAVASZ tárgyaimból hasaljak el, de azért… nos, nem vagyok az a fajta, aki ilyesmit félvállról tud venni, és a véletlenre sem fogok hagyni semmit. Ez pedig bizony azt jelenti, hogy tartanom kell az ismétlési tervet! Már amennyire még menthető az, hogy tartsam magam hozzá.

Csók ide, vagy oda, nem nagyon sikerült meggyőznie. Mármint, nem arról, hogy ő rendben lesz, köszöni szépen, azt nagyon is el tudom hinni, de nem hiszem, hogy valaha is kerülök olyan helyzetbe, ahol én ne aggódnék, és ne izgulnék, ha vizsgákról van szó, vagy bármiféle megmérettetésről - Hát, én márpedig akkor is aggódom. Ha nem is a bekerülés miatt, de a vizsgák miatt igen is. Jó lenne nem úgy leélni az életemet, hogy nem tudom, Trollt kaptam első nekifutásra rúnaismeretből – ami mondjuk pont lehetetlen, mert a rúnaismeret vizsga izgat talán legkevésbé, amilyen komoly hajtást diktáltak nekünk az idei évben, de nem is ezen van a lényeg, csak a tényen, hogy szeretném jó eredményekkel zárni a roxforti pályafutásomat. Már csak az önérzetem, és a büszkeségem miatt. Olyan nagy baj volna az?
A bekerülés persze tényleg nem izgat – vagyis nem a RAVASZ eredményeimtől függ, szóval nem a vizsgák függvényében aggaszt. Csak hát ez olyasmi, amit nem különösebben igyekeztem senki orrára kötni, még akkor sem, ha egyelőre nagyon úgy fest, jól alakulnak a dolgok. Nem akarom elkiabálni. Vicces módon Mathias pedig sosem kérdezett erről. Vagy igazából ez sem tekinthető viccesnek…? Nem tudom. Őszintén nem - Szóval, ha neked nem kell tanulnod… nekem azért kell – mondom egy kicsikét kioktatólag, ahogy most én nyomom a mutatóujjam begyét az ő orrának, és csak azért hajolok előre, hogy találomra felkapjak egy könyvet a sok közül - De akkor meg már csatlakozhatnál is, akár.

zene:TS- Six Degrees of Separation



’Szeme mint alkony csillaga;
s alkony hozzá a haja:
Vidám kép, édes könnyűség:
meglep, megállít és kísért.'

~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~

Felháborodása teljességgel érthetetlen számomra. Protekciós? Egyetlen elismerő nyilatkozat miatt? Szimplán azért, mert szólnak az érdemeimről? Hát ez azért fáj... Nem hiszem, hogy Clem, épp Clem lenne féltékeny, de... inkább hagyjuk. Most kb úgy érzem magam, mint aki valami rosszat tett. Mondjuk lefizette a fél egyetemet hogy felvegyék. Pedig nem is.
Azért kellően arcul csapás ez és kissé hátrébb is húzódok tőle látványosan méregetve. Furcsán szomorkásan nézem őt, arcom az 'ez most komoly?' kérdést küldi felé s enyhe értetlenséggel keveredett zavart tekintettel.
- Nos, nekem mindenesetre véletlenül sem áll szándékomban bármiből is megbukni. Még miattad sem!
- Már hogy bukhatnál meg épp miattam? Hisz nem én vizsgázok helyetted...!
Nyilvánvalóan rámutatok ezzel a teljesen egyértelmű tényre. Tudom persze hogy érti ő, ó nagyon is. Más kérdés hogy nem vagyok hajlandó ezt a kesztyűt felvenni, sokkal inkább adom a hülyét.
Nem is értem honnan tört ez most ilyen hirtelen elő belőle. Eddig rohadtul nem érdekelte az egész. Tegnap egész nap csak annyira távolodott el tőlem, amennyire feltétlen szükséges volt. Akkor bezzeg készséggel simult hozzám és letojta hogy melyik rúna mit is jelent, ma meg már érdekesebb a könyv s annak unalmas sorai? Ugyan ki érti ezt? Gyors váltás...
Igazi sértés, hogy ennyire hamar rám tud unni szó szerint. Olybá tűnik még a csók sem vezet eredményre, pedig azt hittem ha valaminek hát annak nem tud ellenállni, épp annyira amennyire én neki. Mert elég csak ha a kezembe fog az arcát, vagy kisimítok egy tincset a hajából épp úgy mint most is teszem, s ott máris elvéreztem. Na jó, valószínű ha megerőszakolva magam lehűtöm az érzéseimet biztosan sikerülne magamra erőltetnem annyi önuralmat, hogy megtegyem amit kell, no de minek is próbálkoznék ezzel épp most?
- Szóval, ha neked nem kell tanulnod… nekem azért kell...
- Badarság!
Vigyorodom el, és a látványosan felkapott könyvet, amire az ujjai fonódnak, és amit képes közénk ékelni mint holmi távolságtartó eszközt, egyetlen hanyag mozdulattal veszem ki és dobom a hátam mögé. Még mielőtt halk puffanással leesne kulcsolom újra a dereka köré a karomat és húzom közelebb magamhoz. Érzem ahogy a mellkasa az én csupasz bőrömnek feszül mivel sem pólót sem inget nem vettem még fel és a közelsége bódítóan mámorítóan hat rám újra. Nem újdonság hogy szándékozva egy újabb csókot lopni hajolok előrébb, de persze a csörömpölés megzavar. A mozdulat irányt vált ilyesformán s ösztönösen pillantok hátra a vállam felett a hang irányába. Azt hiszem az ív nem volt ideális, mert landolás közben valahogy az éjjeliszekrény felé repülve a vaskos kötet levert valamit. Nem tudom hogy mit is egész pontosan. Ébresztőórát? Vizespoharat? Valami rózsaszín porcelánelefántot?
- Upppsz, bocsika. Remélem nem volt nagyon fontos... - pislogok vissza bűnbánóan. Hát igen, nem egészen huszonnégy óra leforgása alatt már annyira 'otthon' érzem magam, hogy rombolok is. Rám is foghatná hogy szánt szándékkal, mert evidensen a szavaim elnézést kérőek de sem a hangszínem sem a tekintetem nem a valódi bűnbánás mintapéldánya...
- Mindig is szar voltam a háztartási bűbájokban - vallom be őszintén, arra utalva, el se várja hogy megreparozzam az eltört dísztárgyát.
- Öhm, eszem ágában sincs csatlakozni. Inkább kiélvezném a mai napot veled.
Felvonom a szemöldököm enyhe kérlelésként. Végtére is ez inkább kérdés kellett volna legyen semmint kijelentés de hát édesmindegy...
- Kellemesebb formában, mint a könyv felett gubbasztva. Mondjuk... úgy mint tegnap? Hmmmmmm?
Hízelegve hajolok közel, de sejtem hogy újabb elutasításra lelek. Ha Clem valamit a fejébe vesz akkor azt baltával sem lehet onnan kivarázsolni. Szóval csak eljátszik az ujjam gonoszkásan a nyaka ívén hajtincsével babrálva, na meg a ruhája szegélyének mentén a vállánál, enyhe szelíd utalással, amiről tudom, hogy ellenállhatatlan késztetésre sarkallom, hogy a fejét eldöntve szabad teret adjon nekem.  Normál esetben legalábbis, mint tegnap... meg még ma reggel is. Hát végül is hátha bejön most is, nem? Persze ha az utóbbi, a nem (amire a sansz akkora, hogy a kiváló jegyeimet tenném rá) akkor csak egy lemondó csalódott sóhajt hallatva fújok visszavonulót úriemberhez méltóan.

[- Ahhoz képest, hogy nem fogsz megbukni semmiből, remekül adod a butát –]

If it's not real
You can't hold it in your hand
You can't feel it with your heart
And I won't believe it
But if it's true
You can see it with your eyes
Oh, even in the dark
And that's where I want to be.

Mondom én – amikor meg viccelnék, rögtön halálosan komolyan veszi. Reménytelen! Ezentúl viccelnem kéne mindennel, amit komolyan akarok mondani, és akkor talán sikeresebb lenne a mindenkori kommunikációnk, de abszolút fogalmam sincs, hogy adjak elő vicceket úgy, mintha nem gondolnám komolyan, de azt akarnám, hogy ő komolyan venné. Ugye ettől nem csak nekem akar megfájdulni a fejem? Vagy legalábbis kellemetlenül lüktet halántéktájon, ha más nem, hát attól biztosan, hogy ebből a halálosan egyszerű javaslatból, már érzem, két perc alatt igazi, Rómeó és Júlia szintű dráma lesz, pedig hogy szakadna már ránk a jó büdös ég, iskolába járunk, vizsgázni fogunk, TANULNOM KELL, most ez komolyan ilyen hatalmas akadály lehet a kapcsolatunkban, a létezésünkben, vagy akár csak a hangulatunkban? Nem értem, komolyan mondom, egyszerűen csak nem értem, ennek megfelelően szerintem mostanra abszolút olyan arcot vágok, mint aki teljesen össze van zavarodva, és össze is vagyok. Nem igazán látom, mi olyan égbekiáltóan nagy bűn abban, ha úgy gondoltam tanulhatunk együtt legalább délelőtt. Mintha nem lett volna rá példa a suliban is. És oké, hogy most nem vagyunk a suliban, és oké, hogy csinálhatnánk mást is (de hé, csináltunk mást egy teljes napig!), de végzősök vagyunk, és erre éppenséggel nincs kihatásunk annyiban, hogy nem tudunk rajta változtatni.

Úgyhogy kikérem magamnak, hogy én legyek a rossz…!
- Ahhoz képest, hogy nem fogsz megbukni semmiből, remekül adod a butát – rebegtetem meg a szempilláimat egy ártatlan mosollyal, ami persze gyorsan jön, és gyorsan tűnik, mert voltaképpen azzal, hogy adja a hülyét, vagy engem néz hülyének, vagy csak el akarja terelni a figyelmemet, de én leginkább erre a kettőre szavazok egyszerre. Mert persze, persze, még hogy én vagyok makacs, ugye?! Élből ellentámadásba lendül, és magától értetődő természetességgel várja el, hogy a dolgok – mint mindig – úgy legyenek, ahogy ő akarja, de azt hittem egyértelmű, hogy ez a két nap bizony nem fog feltétlenül erről szólni. Minden bizonnyal rosszul hittem.
Voltaképpen kisebb szerencse, hogy a tőlem elorzott könyvvel sikeresen lever valamit az éjjeliszekrényről, mert a csörömpölésre ösztönösen összerezzenek, és természetesen rögtön arra fordulok én is, így pedig nem kell bizony azzal foglalkoznom, hogy túlságosan is közel van hozzám, és annak ellenére, hogy vagyok olyan csökönyös, hogy ne engedjek neki könnyedén, amikor nem akarok, még nem jelenti azt, hogy ne lenne nehéz. Van így ennek értelme, ugye?

- Na, szép, most már nem csak engem, de a szobámat is tönkre akarod tenni? Ez valami nagy összeesküvés része? – ezúttal igazán nagyon igyekszem azon is, hogy érezze, most tényleg érezze, hogy csak VICCELEK, mert van ez az iróniának nevezett dolog, amit én kimondottan kedvelek, és nem feltétlenül fegyverként használom ellene, csak alapvetően szeretem használni. De ha ilyeneket mondanék ki hangosan még én is hülyének érezzem magam.
- Az oké, hogy te nem vagy jó benne, de ha nem engedsz el, én sem tudom orvosolni a problémát – hívom fel rá a figyelmét egy kissé kihívóan, mintha ha nagyon akarnék, ne tudnék kiszabadulni a karjai közül, de igazából kimondottan szeretném, ha magától tenné meg ezt a nagylelkű gesztust, mert akkor talán azt is sikerül megemésztenie, hogy én igazából nem vicceltem, már ami a tanulást illeti - Szóóóval, minden másféle időtöltés velem „kevésbé kellemes”? – hát, amúgy is adná magát a kérdés, de kemény ostrom ellen bizony csak kemény támadással lehet védekezni, márpedig nem vagyok sem fából, sem kőből (még ha most hasznos is lenne), és azért nyilván nem túl egyszerű a RAVASZ vizsgákat a szemem előtt tartani, amikor technikailag nem a RAVASZ vizsgák ölében ülök épp, hanem Mathiaséban, aki aztán, meg kell hagyni, tényleg meglehetősen igyekszik, hogy ne a vizsgáimra akarjak gondolni. (Bár eredetileg az ő vizsgáira is akartam gondolni, de hát ez nem bizonyult nyerő érvnek.)

zene:TS- Six Degrees of Separation



’Szeme mint alkony csillaga;
s alkony hozzá a haja:
Vidám kép, édes könnyűség:
meglep, megállít és kísért.'

~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~

Remekül adom a butát? Hát ilyet se mondott még senki, vagyis voltaképpen de, megesett már ilyesféle utalás, na de nem szántszándékkal. Mellesleg nem viccként, mert a környezetem mind nagyon elnéző volt velem. Hmmm, az amnézia. Persze itt egy Clementine Banks, akire ez jelen esetben cseppet sem igaz. Már-már látványos szomorúságot színlelek, és esküszöm kedvem lenne a mellkasomhoz kapni oly drámaian, mint a hattyúk tavának nagyszerű alakításában. Csakhogy ha már irónia és szemtelenkedés, hát érezze a súlyát...
- Na, szép, most már nem csak engem, de a szobámat is tönkre akarod tenni? Ez valami nagy összeesküvés része?
- Eszem ágában nincs tönkretenni téged, sem a szobádat...
Ha lenne is nem így csinálnám, amúgy meg már tulajdonképpen mindegy ha arra utal, hogy mennyire ártatlan volt nem is olyan rég. De minekután érzem, a hangja több mind vidám és hogy viccelése ebben a gúnyos metódusban nyilvánul meg, csak elnézően és kissé lesajnálóan somolygok. Mert amúgy ez szerintem baromira nem vicces oly annyira, mint ahogy ő azt gondolja, de tessék, megadom magam! Örülhet...
- Az oké, hogy te nem vagy jó benne, de ha nem engedsz el, én sem tudom orvosolni a problémát.
- Miért? Annyira fontos?
Nézek rá felemelkedett szemöldökkel majd vissza a leesett tárgy felé, amit persze kitakar a vele együtt lesodort párna meg az ágy széle. Tényleg nem várhat addig, amíg amúgy is rákényszerít, hogy elengedjem? Most, azonnal és máris rohanni kell megjavítani? Csalódottságom totálisan érthető, mégsem engedem el, csakis azután, hogy a hízelgésem semmit sem ér. Na ekkor azért már tudom, hogy lehet a vicc az vicc, de határai azért vannak. És baromira nem fair, hogy lépten meg annak nyomán kiforgatja a szavaimat. Mert már megint ezt teszi!
Így olyan gyorsan tűnnek el a köré font karjaim, mintha tűzzel égetne meg. A bőrömön ott játszik testének melege és a köré simuló ruha anyagának szelíd érintésnyoma, mint holmi csalóka emlék. Orromban az illatával húzódok el tőle, hagyva, hogy ha akar menjen a dolgára. Mindössze csak bosszúsan túrok bele a hajamba miközben kifakadok, mert tovább már nem állom meg én sem.
- Istenem Clem! Miért kell mindent félreérteni? Rohadtul nem ezt mondtam és ezt te is nagyon jól tudod. Pontosan ismered erről a véleményemet, de neked folyton ellenkezned kell! Oké, megértem, hogy baromira eleged van a magolásból, hidd el nekem is. Szinte biztosan felvesznek az egyetemre, bármelyik szakra is jelentkeztél! Tényleg, melyik szakon is leszel?
Most jövök rá hogy ezeddig egyszer sem ejtette el ezt az csöppet fontos információt.
- Áh mindegy! Mind a három egyetem egy helyen van szóval rendszerint úgyis összeakadunk, az előadásokra amúgy sem kötelező bejárni és Lestrange háza ott áll üresen Hertfordshireben szóval simán összeköltözhetünk. Nem kell itt majrézni könyörgöm! Minden tök jó lesz! Ezt hagyd meg Belbynek meg azoknak az eszetlen fruskáknak, akiknek hamarabb jut el az agyukig a körömlakk színének megváltoztatása egyetlen pálcamozdulatra a bűbájtan órákon, semmit hogy hogyan varázsoljanak a vízből tejet!
Igen itt arra a kis ominózus reggelünkre utalok, mikor neki kellett brillíroznia és meglepő lazasággal ejtette meg.
- Olyan ügyes kis boszorkány vagy te hogy az összes egyetem kapkodna utánad! Plusz ha nem jön össze még mindig van az a galleonmennyiség amiért plusz helyet biztosítanak...
Vállat vonok cinikusan. Majd gonosz vigyor ül ki az arcomra.
- Szívesen kölcsönzök neked Banks!
Érzem, hogy ezt nem kellett volna mégsem tudom megállni. Mert ő kötözködhet, de én nem? Na nem! Az aztán nem járja! Kölcsön kenyér meg... visszacsordogál!

[- Hát, végül is csak egy váza volt, virággal, ami gondolom most épp a szőnyegemet áztatja, de persze, nyilván nem számít –]

If it's not real
You can't hold it in your hand
You can't feel it with your heart
And I won't believe it
But if it's true
You can see it with your eyes
Oh, even in the dark
And that's where I want to be.

- Hát, végül is csak egy váza volt, virággal, ami gondolom most épp a szőnyegemet áztatja, de persze, nyilván nem számít – mert mit csinálunk, ami egyébként annyira állatira fontos, meg fontosabb, mint hogy most törött össze valaim? Mármint, ne értsetek félre, annyira azért nem akarok szívinfarktust kapni a törött váza miatt – egy pálcaintés, és rendben lesz, meg ha kicsit megerőltetem magam, eltüntethetem a vizet is, de azért nem bánnám, ha hamar orvosolni lehetne a problémát. Nem szentelhetünk egy percnyi értékelést annak, hogy más lányok most már biztos azon hisztiznének, hogy „úristen, az a váza!!”, meg „úristen, az a szőnyeg!!”? Én legalább tökre nyugodt vagyok. Azt nem mondom, hogy teljesen komfortosan érzem magam, de nyugodt vagyok.
Egy ideig, legalábbis. Aztán eléggé nagyon visszanyal a fagyi, és… ismeritek azt a nagyon, nagyon rossz érzést, amikor tulajdonképpen megkapjátok, amire vágytatok, de egyáltalán nem olyan jó, mint hittétek, hogy az lesz? Én például úgy gondoltam, hogy ha Mathias elenged, akkor ripsz-ropsz megmentem a vázámat, virágomat, szőnyegemet, aztán a hasamra gördülve elterpeszkedek a fél ágyon, hogy neki nagyjából létezési tere se maradjon tőlem távol, és majd nagyon úgy csinálok, mintha tökre idilli lenne így tanulni, és végül elcsábulna ő is arra, hogy beszálljon a „buliba”.

Na, én tökre így képzeltem. De tökre nem ez történik.
Az, hogy duzzogva elenged végül, csak egy dolog, arra számítottam. Kicsit odébb csúszok tőle én is, a könyvek felé, mert hiszitek, vagy sem, voltaképpen kicsit azért aggaszt annak a lehetősége, hogy gyorsan meggondolom magam, és inkább a nyakába ugrok, tanulás, mi az, de persze, ezen a ponton már csak konokságból is muszáj tartanom magam a tervekhez. Feleslegesen mondjuk, mert azért most fordul a világ velem egy laza háromszáz fokot (ha háromszázhatvanak nem is, de ugye, annak semmi értelme nem lenne, mert akkor ugyanoda jutnék vissza, ahol előtte is voltam, és egyáltalán nem érzem magam ugyanott), amitől majdnem megszédülök, meg majdnem hányingerem lesz, és ezt most nem úgy kell érteni, hogy Mathiastól lesz hányingerem, mert hát dehogy, jesszus, már megint hogy keveredtem egy ilyen hülye gondolatmenetbe, de… de nem nagyon tudok másra gondolni, csak hülyeségekre, ahogy próbálom feldolgozni mindazt, amit mondott, és aminek fontos és jelentős részeiről én most hallok először.

Azért úgy… hát, nem tudom. Csak nézek rá egy pillanatig, mint borjú az újkapura, aztán úgy érzem, ezt előbb meg kell magyaráznom, hogy most miért nézek így rá, mielőtt érdemiben bármit is mondhatnék - Váó… mármint, csak váó, Merlinre, ez most így hirtelen egy kicsit sok volt, de ne aggódj, mindjárt feldolgozom – mondom mindezt úgy, mintha egyébként nagyon kételkednék annak tényében, hogy ezt valaha is feldolgozom, de azért lelkem rajta, próbálkozom.
Abban mondjuk egészen biztos kezdek lenni, hogy velem van a baj. Hogy engem nem kimondottan hoz izgalomba semelyik egyetem semelyik szakja a maga tökéletes elrendeltetettségével (értitek, ha auror képzőbe mész, tutira auror leszel, ha ápolónak tanulsz, biztos a Mungóban végzed, és így tovább), meg azért is, hogy nem a kitörő lelkesedés az első gondolatom, hogyha a barátom (még ha kicsit foghegyről közölve is), de nagyjából eldöntött tényként kezeli, hogy mi bizony összeköltözünk. Hertfordshire-ben. Eric Lestrange-ék házában. MERLINRE!! Igazából, annyira le vagyok taglózva, hogy a voltaképpen sértésnek beillő utolsó mondatát – égi szerencséjére már meg sem hallom.
- Oké, kezdjük az elején… egy pár fokkal te most jobban majrézol, mint én. Jó tudom, ez nem fontos, szóval… ez kedves tőled, és tök jól hangzik, de… én biztos nem költözöm Hertfordshire-ba. És nem miattad, ne értsd félre, de semmi értelme nem lenne, ugyanis nem fogok egyetemre járni. Ha minden jól megy, én Londonban leszek… - és akkor, gondolom most jött el a pillanat (mondjuk én még szívesen húznám), hogy közöljem vele A Tervet, és akkor ezek után tényleg nagyon-nagyon-nagyon kell remélnem, hogy nem az utolsó körben ejtenek pofára, és tényleg felvesznek - … mert nagyon úgy néz ki, hogy bejutok a Próféta gyakornoki programjába.

zene:P- What About Us



’What about all the plans that ended in disaster?
What about love? What about trust?
What about all the broken happy ever afters?
What about us?'

~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~

Nyilván baromira letojom a vázát a virágával. Nyilván ha ilyen hangnemet üt meg. Akkor meg pláne ha amúgy a szavaimra nem a kitörő lelkesedést kapom (amit hozzáteszem sejtettem is) hanem a meglepett mogorvaságot. Jó hát egy őszinte váó-t csak sikerül kierőszakolnom belőle, de azt hiszem ez is kissé gunyoros értelemben sül el. Kellemetlenke.
- Oké, kezdjük az elején… egy pár fokkal te most jobban majrézol, mint én. Jó tudom, ez nem fontos, szóval… ez kedves tőled, és tök jól hangzik, de… én biztos nem költözöm Hertfordshire-ba. És nem miattad, ne értsd félre, de semmi értelme nem lenne, ugyanis nem fogok egyetemre járni. Ha minden jól megy, én Londonban leszek… -
Én majrézni? Az azért kellően kizárt. Épp ezért csak összevont szemöldökkel és furcsán értetlenkedő fejjel pislogok rá. Tehetetlen dühömbe hátradőlök az ágy támlájának és úgy pislogok rá kivárva a folytatást, melytől nem csökkennek a homlokomat felszántó barázdák.
- Londonban? - hangom élesen csendül fel megemelve a város nevének végét. - Ugyan mégis mit keresnél te ott?
Akaratlanul is túlontúl nyersen köpöm ki a szavakat. Nem célom megbántani vagy elvenni a kedvét tőle, de igazán érdekel mit is akar ott. Pláne így hogy az immár leginkább Lyana territóriuma lett.
- … nagyon úgy néz ki, hogy bejutok a Próféta gyakornoki programjába.
- Hogy hova?
Esküszöm azt hiszem rosszul hallok. A Próféta? A PRÓFÉTA?
- A PRÓFÉTA? - immár másodjára éri el Clem közel fél óra alatt se hogy hangosan kimondjam, amit gondolok. - Uram atyám, könyörgöm miért? Miért nem jó neked valami értelmesebb szakma? Lehetnél protektor, hisz imádod a mágiatörtit vagy... vagy ... mondjuk gyógyító! A kisujjadból lököd a gyógynövényeket! Mi a frászért kell a legnagyobb szennylapjának szerkesztőségébe állnod? Eszem megáll!
Kedvem lenne baromi cifrát káromkodni s mindebben csak az gátol meg hogy az tutira egy jól irányzott fintorgó sértődéssel pecsételődne meg. Nem mintha ez így már önmagában nem lenne erre sanszos, na de hát úriemberként csak nem ereszthetek el egy 'baszd meg Clem'-et...
Sértett dacossággal fonom össze magam előtt a kezem. Érzem ahogy megfeszülnek az izmaim tehetetlen dühömben, mivel most pukkasztotta ki azt a buborékot ami a fejemben létező jövpőképünket formálta meg.
- Mégis mikor akartál erről amúgy szólni? Mikor már bekerültél vagy mikor már firkálgatsz a társadalmi elitről?
Amibe én magam is beletartozom. Ergo biztosan majd ebből is akad némi összetűzni valónk. Már előre látom a lelki szemeim előtt.
- Amúgy tök jó hogy szó nélkül hagytad mindezt. Végig ezen görcsölsz meg vergődsz hogy így a vizsgák meg úgy, miközben elmész ezekhez? Szépen megvezettél mondhatom! Tervezhettem itt mindent potyára, hogy mindkettőnknek jó legyen.... Mellesleg ezerszer többre vihetnéd, ezt te magad is jól tudod!
A végére már fel is hagyok a széles mozdulatokkal való magyarázással. Nem tudom mikor jött l a pillanat mikor jobbnak láttam testbeszéddel is megerősíteni a szavaimat, de most azonosulva tettemnek inkább csak abbahagyom egyszerűen és mérgesen újra a hajamba túrva felpattanok. Nem mintha állva nyugodtabb lennék vagy könnyebben elfogadnám azt, ami az igazság. Minden esetre egy próbát megért.
- Annyira rohadtul elegem van ebből. Sose tudsz őszinte lenni velem? Kimondani dolgokat? Ugyan mégis miért van ez, hm? Mi a sötét thesztrálvalagért nem mondtad el?
Nem mintha tisztem lenne számon kérni rajta bármit is, de mégis valamiért azt érzem, titkolta. Mintha szégyellte volna (mondjuk ezen van is mit). Ettől még esküszöm egy talárszabászatba elmenni felvarrómágusnak is nagyobb életcél. Igazából az jobban idegesít hogy még csak nem is magától bökte ki, hanem unszolásra. Nyíltan tudja már ezer meg egy éve hogy én mit és hogy akarok. Ő az, aki azon majrézik mennyire nem illünk össze. Hát talán igaza is van. Én nem kertelek, hanem nyíltan felvállalom a dolgokat. Ellenben ő képtelen őszintén megosztani az elképzeléseit. Voltaképpen ebből érződik, hogy nem is tervez velem. Már a múltkor is volt egy ehhez kísértetiesen hasonló felismerésem, de akkor elodázva kimagyaráztam...Ám most.... most már képtelen vagyok.

[- Azta, ez aztán támogatás a javából! Tényleg, egészen letaglózol, elmondhatatlanul jól esik! –]

If it's not real
You can't hold it in your hand
You can't feel it with your heart
And I won't believe it
But if it's true
You can see it with your eyes
Oh, even in the dark
And that's where I want to be.

Összefonom magam előtt a karjaim. Még magam előtt is tökéletesen világos, hogy ez csak egyértelműen defenzív mozdulat, de nem mellesleg szolgál valami mást is – nevezetesen azt, hogy ne látszódjon, mennyire remegnek a kezeim. És meghökkentő, de nem azért, mert megsértett (jó, persze, voltaképpen minden egyes tetves mondata valahol nagyon is sértő, de nem ez a bennem legerősebben tomboló érzés), hanem azért mert haragszom. Mit haragszom…? Kis híján felrobbanok, csak nálam ez nem alapbeállítás, ezért magam sem tudom, kifele ennek hogyan kellene kinéznie. Csak sejtem, hogy nem így. Nem úgy, hogy az ágyam közepén ülök, összefont karokkal, törökülésben, enyhén összeharapott ajkakkal és épp csak lemondással vegyes haraggal.
Voltam már rá dühös máskor is. Hogyne lettem volna? Gyakorlatilag köztünk minden azzal kezdődött, hogy haragudtam rá, és egy ideig szerintem haragudott rám ő is. Aztán haragudtam sok hülye apróság miatt. Meg haragudtam kevésbé apró dolgok miatt, mint az a szaros estély, ahol gyakorlatilag még neki is láthatatlan voltam, és egyetlen embert nem oltott le, még csak kicsikét sem, hogy mondjuk ne gyalogoljon már át rajtam mindenki, mert nem ezért vitt oda. Vagy azért, amit részben most is csinál: hogy meg sem kérdezi, én mit akarok, én hogy gondolkodom a dolgokról, csak alapvetően elhiszi (és amikor hinni nem elég, akkor elvárja), hogy én pontosan ugyanúgy gondolkodjak dolgokról, mint ő, és pontosan ugyanazt akarjam, mint ő.
Talán vannak kapcsolatok, ahol ez működik. De én ennél sokkal reálisabban látom a világot, és be nem láthatom, ez miért lehet elvárás egy tizenhét éves, a Roxfortot még csak el sem végzett Clementine Banks felé. Vagy éppen egy Mathias Montrego felé, épp csak nekem marhára nincsenek efféle elvárásaim, pontosan ezért… és ezért haragszom. Ezért a leginkább, és ezért nagyon.

- Azta, ez aztán támogatás a javából! Tényleg, egészen letaglózol, elmondhatatlanul jól esik! – igazából azon én is meglepődök, hogy két perc alatt sikerül felemelnem a hangom, holott nem kimondottan hiszek abban, hogy a hangerővel bármit is pontosabban és érthetőbben ki lehetne fejezni. Csak az kiabál, aki fél. És ebben van most egy elég nagy adagnyi igazság, szerintem mindkettőnk esetében - Merlinre, úgy hangzol, mint valaki apja, remélem te is hallod. Mikor szóltam én egyetlen szót is arra, hogy te mit akarsz csinálni, és mit akarsz kezdeni a jövőddel? Mikor? A te döntésed, téged ez érdekel, szeretném, ha valami olyasmit csinálnál, amit szeretsz, és támogatni benne, tudod, szerintem ez a normális. Neked meg ez a válaszod arra, hogy elmondom, mit szeretnék kezdeni az életemmel? Marha jó. Nem mellesleg, a Hírverő egy szennylap. A hülye Szombati Boszorkány, na az egy szennylap. Neked ez a Próféta? Meg feltételezed rólam, hogy engem pont az az ostoba „elit” érdekel, amelyik tojik a fejemre? Mert értelmesebb dolgokról biztos nem írhatok, ugye? Fájna esetleg örülni neki? Támogatni, ilyesmi? – igazság szerint elég csalódott vagyok (elég, haha, drámai túlzást lehet negatívan is elérni?). Miért nem tudna mondjuk… örülni annak, hogy van, ami érdekel, amiben látok lehetőséget, amiben úgy érzem, hogy jó lehetnék? Gyakorlatilag még két szót is alig szóltam az egészről, de máris földbe tipor mindent, aminek a jövőm szakmai szempontjából eddig örültem, és amivel elégedett voltam. Így egyáltalán nem bánom, hogy egész eddig egy szóval sem említettem neki, és egyáltalán nem is tud bennem ezzel kapcsolatban bűntudatot kelteni.

- Ezek után még kérdezed, hogy miért nem mondtam el? – szisszenve szívom be a levegőt, és kényszerítem magam, hogy valami emberibb hangerőt üssek meg. Nem mintha tartani kéne a szomszédoktól, vagy bármi ilyesmi, de igazából a saját fülemet sérti a kiabálásom. Én nem szeretek kiabálni. Én nem szeretek kiborulni. Én nem bírom elviselni ezt a rengeteg, felesleges drámát, és nem hiszem el, hogy valakinek erre tud szüksége lenni. Nekem nincs. Én csak… azt szeretném, ha minden normális lenne. Erről most például miért nem lehet normálisan beszélni, ahelyett, hogy kiborul, és a sárba tipor? Miért kell rögtön azt hinni, hogy ez mindennek a vége? Mert kompromisszumok nem léteznek, mi? Hát, nagyon úgy tűnik, hogy csak az én világomban, az övében nem. Az övében csak mindent, vagy semmit lehet.
- Senkinek sem mondtam el. Nem is akartam, amíg nem kerülök be, mert nem vagyok kíváncsi mások véleményére és nem kell a kárörömük sem, ha végül mégsem jutok be. És tudod mit? Soha nem kérdezted. Soha, egyetlen, büdös szóval nem kérdeztél a terveimről. Miért is? Mert nem érdekelt? Mert úgy gondoltad, hogy bármi, amit kitalálsz, az majd remek lesz? És te mikor akartál szólni róla, hogy összeköltözünk Hertfordshire-ban? Előtte egy nappal beállítasz, hogy nosza, pakoljak meg egy bőröndöt? – az igazán fájdalmas a dologban az, hogy voltaképpen ezt is tökéletesen elképzelhetőnek tartanám. És ha érdeklődött volna, biztosan nem hazudtam volna a szemébe. De persze, máris őszintétlen vagyok, mintha legalábbis titkok garmadáját rejtegetném előle, és az ő kárára - Amikor még csak azt sem tudod, hova jelentkeztem, vagy nem jelentkeztem? Szerinted ez normális?

zene:P- What About Us



’What about all the plans that ended in disaster?
What about love? What about trust?
What about all the broken happy ever afters?
What about us?'

~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~
A hozzászólás nyomokban trágár kifejezéseket tartalmazhat!

- Azta, ez aztán támogatás a javából! Tényleg, egészen letaglózol, elmondhatatlanul jól esik!
Nem elég hogy így is kellően szarul érzem magam, Clem zseniálisan ért ahhoz (és vele együtt talán tényleg minden nő ebben a cseszett univerzumban) hogy hogyan is rúgjon belém még egyet. Hogyan is érezze magát minden egyes férfi akibe két cseppnél több érzelem szorult és nem egy igazi szociopata egyetlen hanghordozástól a földkerekség legnagyobb szemétládájának. Naná hogy ez csak fokozza a dühömet.
- Merlinre, úgy hangzol, mint valaki apja, remélem te is hallod.
Apja? Az apjának tekint? Hát ez aztán baromi jó!
Nem is érdekel mit hadovál itt nekem arról mi a normális és mi nem. Hogy mennyire rohadtul kellene igyekeznem támogatni őt.
- Ha már a saját apád nem tud beléd annyi eszet verni hogy igenis ettől többre vagy hivatott, akkor tudod mit? Inkább leszek az ha kell! Egyszer még talán hálás is leszel érte....
Fújtatok egyet, és nem mellesleg érdekelne hogy apuci szeme fénye vajon mégis ehhez ugyan mit szól? Gondolom ahogy nekem elfelejtett szólni úgy a szülő sem tudhat róla. Még jó hogy nekem apám megspórolt egy fölösleges vitázást mert volt oly kedves hogy immár alulról szagolja az ibolyát. Hát szar ügy ha valaki Voldemort legfőbb csatlósa, mert így végzi. Banks papának volt esze, meg hát aurorként gondolom épp az ellenoldat képviselhette, de arra gondolom neki sincs kapacitása hogy a saját lányát megzabolázza. Pedig lehet nem ártana, mert ezek az idióta tervek fogják a sírba vinni... Próféta...! Ki hallott már ilyet?
- Ezek után még kérdezed, hogy miért nem mondtam el?
Ó igen, aranyom. Kérdezem. Jól gondolod, nem kell a fanyar humor!
- Igen Clementine. K é r d e z e m...!
Szándékosan szótagolok úgy, mintha egy idióta ötéves kölyökkel beszélnék, aki képtelen felfogni mit és azt is hogy magyarázok épp. Persze ez is olyan dolog, amin könnyebb átsiklania. Inkább takarózni azzal hogy senkinek nem mondtunk semmit mert így könnyebb szebb meg jobb. És kurva kényelmes. Hát persze hogy pont!
Gunyoros mosolyra fakadok. Ezt is az a keserédes csalódottság szüli, amit a szavaival vált ki. Mert él azzal a tipikus mindent vagy semmit lehetőséggel hogy ha már képtelen megvédeni magát hát inkább támadásba lendül át. Hirtelen én leszek a rossz és a gonosz (újra), aki 'dönt' az élete felett. Hát hogyne!
- Normális-e? Szerinted semmi nem normális. Komolyan még a saját árnyékod valóságosságát is képes vagy megkérdőjelezni. Nyafogsz, hogy így nem illünk össze meg úgy nem. Aggodalmaskodsz, hogy megbuksz a ravaszon, amire kábé totál feleslegesen görcsölsz rá, mert a Prófétához már most felvesznek. Csuklás nélkül. Miért? Mert oda baromira leszarják milyen minősítéssel kerülsz be. Nem érdekli őket a mágiatöri jegyed vagy az hogy mennyire tudsz jól bájitalt kotyvasztani. Még O'Marát is felvennék, akit ötödévben kicsaptak basszus! Itt hisztizel nekem, hogy én vagyok a gonosz, amiért nem közlöm az információkat? Nem én titkolom mi akarok lenni és miért...! De jól van, hát elárulom a nagy titkot! Én legalább veled terveztem volna a dolgokat.
A hangsúly a volnán van. Erőteljesen. Mert egyre kevesebb értelmét látom már annak hogy ez így legyen a továbbiakban is. Úgy látszik ő legalábbis abszolút nem kér belőle.
- És tudod miért? Mert én eddig nem gondoltam sosem, hogy bármi probléma is lenne velünk. Te voltál az, aki nemhogy a karácsonyig képes tekinteni, de még a holnapot is kétségbe vonja kettőnk közül. Te vagy az, aki képtelen kimondani dolgokat vagy megosztani azt másokkal. Mondjuk velem. És ja, valóban bocs, hogy úgy gondoltam ugyanúgy gondolkodsz, mint mindenki. Hogy az a célod, egyetemre menj és normális munkád legyen. Valóban elnézést kérek, hogy nem örülök annak, firkászként az én és a hozzám hasonlóak életén fogsz csámcsogni...
Nehezen állom meg hogy ne verjek le semmit sehonnan. Mert szívem szerint tutira összetörnék egy újabb vázát vagy akár épp ugyanazt, csakhogy az azóta sem lett megreparozva. Azóta is ott pihen darabjaira törten, vízben ázva. Kezdem átérezni a helyzetét.
- Tényleg bocs hogy többet feltételeztem rólad meg a jövőképedről.
Ezt már csak úgy mellékesen nyögöm be és inkább csak hátat fordítok neki. Kipislogok az ablakon, a besütő napon, ami eddig hívogatóan sok jót ígért de mostanra mintha megfakult volna a színkavalkád és minden olyan tompán lüktetően semmilyen lenne. Inkább csak felkapom a földről az ingem és a széken heverő táskámhoz lépek. Dühösen kezdem el a cuccaimat beledobálni nem foglalkozva a 'rend' fogalmával. Teszek én rá hogy bármi gyűrött. Kisebb gondom is nagyobb ettől...

[- Hálás? HÁLÁS?! –]

helyenként van benne csúnya beszéd...: (((

If it's not real
You can't hold it in your hand
You can't feel it with your heart
And I won't believe it
But if it's true
You can see it with your eyes
Oh, even in the dark
And that's where I want to be.

Olybá tűnik, igaz a mondás, a szerelem és a gyűlölet állhat egymáshoz félelmetesen közel. Nem tudnám ugyan pontosan megmondani, melyikünk imbolyog most ezen a határmezsgyén jobban. Talán én is, de ahogy Mathias kikel magából (és ne essenek félreértések, valamilyen szinten igenis ellenem kel ki magából), úgy egy kicsit szívesebben voksolnék arra, hogy ő van közelebb a dolgok rossz végéhez, nem pedig én, mert túlságosan is fájdalmas beismerni, hogy ebben a percben elég nehéz emlékezni arra a sok mindenre, amiért igenis szeretem. Most ennek csak pislákoló lenyomatát érzem, és még az is hülyeségnek tűnik.
- Hálás? HÁLÁS?! – nem is folytatom a gondolatot, nagyon remélem (és melegen ajánlom is neki), hogy pontosan érezze ebből a felkiáltásból: akkor leszek hálás ezért, majd ha piros hó, meg cigánykerekező gyerekek hullnak alá az égből, mert nem lehetek hálás azért, ha gyakorlatilag egy faszságnak tartja a jövőt, amit elképzeltem magamnak, és erre ráadásul az a megoldása, hogy ordibál velem, és még neki áll feljebb, hogy „majd ő észt ver belém”. Esetleg szeretne lekeverni egy pofont is? Hát itt a jobb orcám, Mathias Montrego, de akkor remélem tudod, hogy soha a büdös életben többet szóba sem állok veled, de még csak rád sem nézek…!

Mondjuk, nekem is elég nagy kedvem támad ahhoz, hogy lekeverjek neki egyet. Vagy akkor már élből hármat, hogy ököllel csapkodjam a hátát, a karját, a mellkasát, vagy voltaképpen bárhol, ahol érem, mert az még mindig egészségesebb feszültség levezetésnek tűnik, mint az én verbálisan abúzív viselkedésem. Nem mintha ő nem pont ezt csinálná szintén, de most aztán az ő mentális egészsége egyáltalán nem érdekel - Mégis milyen többre? Semmi többet nem akarok ettől a kurva élettől, mint olyasmit csinálni, ami érdekel, és amiben jó vagyok, és tudod mit? Az apám ezt pontosan megérti. Egyáltalán nem tartja hülyeségnek, örült neki, hogy végre tudom, mit szeretnék csinálni, és a úgy fest egy kicsit többet elolvas a Prófétából, mint te, aki a jelek szerint olyan ostoba, hogy leragad egy színes-szagos Vitrol cikknél, hát gratulálok, Mathias a rettentően eltájolt véleményedért! – pedig egyébként nem is tartom butának. Könnyen annak lehetne tartani, ha az ember nem ismerné, megkockáztatom, hogy még én is elhittem pár hónappal ezelőtt, hogy az, de egyáltalán nem akkora műveletlen barom, mint akinek az ember hinné, és emiatt csak még jobban felidegesít, hogy a Prófétát gyakorlatilag egy szennylappal teszi egyenértékűvé. A Prófétát, ami egy nemzet hivatalos, normális, színvonalas napilapja!! Normális?? Nem. Biztosan, nem az. Szerintem épp most bolondul meg, vagy ilyesmi, mással ezt a szintű kiakadást gyakorlatilag igazolni sem tudom.

Ahogy azt sem értem, egyetlen döntésemből, egy olyan döntésből, ami igenis, az enyém, nem pedig a miénk, mert nekem kell szakmát választanom, az isten verje meg, NEKEM, nem pedig NEKÜNK, szóval hogy ebből az egyetlen döntésből hogy lehet bármiféle következtetést levonni a kapcsolatunkat illetőleg? Hogy jön ez ide? Miért jelentene ez bármit is? Görcsös fejfájás fog rám törni perceken belül, már érzem.
- Egyszer, egyetlen egyszer mondtam ilyesmit, és akkor is a te tapintatlan húgod miatt! Egyszer! – ezen a ponton már muszáj nekem is felpattannom az ágyról, mert ez már mindennek a teteje. Örülök, állatira nagyon örülök, hogy az ő csodálatos életében soha nincsen helye kételyeknek, igazán, gratulálok hozzá, de ezt ellenem felhozni, most, így, egyszerűen csak aljasság - Most viszont ki beszél erről, ha nem te? És mégis mi köze van a szakmaválasztásomnak hozzánk? Pont annyira tervezel velem, hogy nagylelkűen eszedbe jut, hogy létezem! Ja, jó, persze, majd Clem is velem jön Hertfordshire-ba, mert miért ne, az egyszerű, eddig jutottál el a hatalmas nagy terveidben, ugye? Hogy eszedbe se jusson, igazán tervezni velem, úgy, hogy figyelembe veszed azt is, hogy mit akarok, mert tudod, az nehéz, ott beszélgetni kell, és kompromisszumokat kell kötni, amire te képtelen vagy, ugye? Mert persze, az, hogy én Londonban leszek, szerinted máris mindennek a vége? Hát tudod mit? Legyen igazad, ha ezt akarod! – gyakorlatilag jó, hogy nem reped meg a hangunktól egy ablak sem, meg jó, hogy nem állok neki úgy toppantgatni a lábaimmal, mint egy öt éves, csak mereven ökölbe szorítom magam mellett a karjaimat.
- Én bocs, hogy nem tartottalak egy gigantikus seggfejnek, pedig úgy tűnik, az vagy. Majd csapd be az ajtót, hogy tudjam, elkotródtál – tulajdonképpen, rájövök, hogy jelenleg még csak rá sem bírok nézni, nem hogy megpróbáljam érvekkel meggyőzni arról, hogy bolhából csinál elefántot, mert még ha nem is elégedett a döntésemmel (amiért mondjuk tehetne egy szívességet, és eleve felfordulhatna egy kicsit…!), akkor sem kellene kettőnkről így beszélnie. Ha olyan húdenagyon felnőttek lennénk, mint ahogy néha viselkedünk, úgy most leülnénk, és kitalálnánk, hogyan lenne ez az egész mindkettőnknek jó, de hát a mellékelt ábra is mutatja, hogy ő erre nem képes. Ahogy pedig az utolsó epésen köpött szó is elhagyja a számat, úgy masírozok be a szobámból nyíló fürdőbe, jó hangosan bevágom magam mögött az ajtót, és kulcsra zárom. És azért nyitok meg odabenn minden csapot, hogy a lehető legkevésbé tudjam kivenni, amit ezután mondani akar, mert ó, hát biztos vagyok benne, hogy lesz még mondanivalója a csukott ajtónak.

zene:P- What About Us



’What about all the plans that ended in disaster?
What about love? What about trust?
What about all the broken happy ever afters?
What about us?'

~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~
A hozzászólás nyomokban trágár kifejezéseket tartalmazhat!

Az apja pontosan megérti? Hát akkor apuka is vagy baromira el van tájolva vagy szimplán az esélytelenek nyugalmával hagyja a lányára a dolgokat. Nem tudom melyik is valójában a rosszabb. Persze szerinte az én véleményem az eltájolt. Oké tény, a Próféta a legnagyobb újság, na de ahol egy Vitrol-féle megél ott az már a szennylap kategória még akkor is ha csak egy rovatot visz. Igaz nem akkora hulladék, mint mondjuk a Szombati Boszorkány, de a szememben tényleg csak egy hajszál választja el attól...
- Egyszer, egyetlen egyszer mondtam ilyesmit, és akkor is a te tapintatlan húgod miatt! Egyszer!
Ez valóban hamisítatlan tény. Egyszer került szóba valóban. Node azért nem vagyok hülye és nem is kell annak néznie. Tudom hogy ez valahol mindig is ott volt. Ha más nem hát Belby miatt. És Clem visszavágása egyértelműen ezt erősíti meg bennem.
- Ó persze kompromisszum!  Őszintén szólva meg sem fordult a fejemben, hogy nem vagy hajlandó jelentkezni egyetlen egyetemre sem.
Ellenkeznék még de tekintve hogy ő is felpattan nem sok lehetőségem van. Pláne nem úgy, hogy a szavamba vágva átmegy a hisztis fúriafűz szerepébe.
- Én bocs, hogy nem tartottalak egy gigantikus seggfejnek, pedig úgy tűnik, az vagy. Majd csapd be az ajtót, hogy tudjam, elkotródtál!
Mi van? Már épp szóra nyitnám a számat, de Clem beviharzik a fürdőszobába és a hangos ajtódübörgés mellett már csak a zár kattanását hallom. A dühöm hullámokban tolul fel. Mégis mit képzel magától? Hogy ezt csak így megteheti? Épp ő papol a kompromisszumról mikor ő menekül el? Nevetséges!
- Seggfej vagyok? Ugyan mégis miért? Mert ellentétben veled kimondom amit gondolok? - nem tehetek róla, de mire észbe kapok az ajtó előtt találom magam. A tenyeremmel erőteljesen csapok egyet rá a monológ közben. Szinte látom magam előtt, ahogy összerezzen bent a lány, mint holmi riadt kismadár. Igazából ez az ami valamennyire kissé kijózanít és elgondolkodtat, hogy mégis mi a francot csinálok? A kezem az ajtóra tapad, mintha csak őt keresném vagy azon keresztül érezhetném. - Mondd csak azért volt ez az egész köztünk, hogy a kegyeikbe férkőzhess? Kihasználtál úgy mint Lyana? Hát ez baromi fasza!
Akaratlanul is ökölbe feszül a karom majd tehetetlen dühtől vezérelve elernyed és magam mellé ejtem. Nincs értelme ezen túrázni már. A csalódás keserédes szájíze dolgozik bennem. Bentről csak a csobogó vizet hallom. Totálisan felesleges ordibálok, jó eséllyel úgysem hallja vagy ha igen, hát akkor sem érdekli.
Ellépek az ajtótól és a táskámat felkapva elindulok kiflé. A nappaliban minden változatlan ahogy a ház többi részében is. Még az előkertben sincs változás, az is ugyanabban a pompában díszeleg mint amikor ide érkeztem. Valamiért mégis csak sötétebbnek és komorabbnak látom az egészet. Sokkalta fénytelenebbnek. A tavasz hűvöse hosszú ujjakkal kapaszkodik belém és a levegő hidege átjár. Ez segít némiképp lenyugodni. Igazából elég lenne kisétálnom a kiskapun és máris hoppanálhatnék. Pillanatok alatt otthon találhatnám magam az üres és sötét házban. Elmehetnék a lovakhoz, Blaire úgyis kérte hogy foglalkozzak Azúrral és Esthajnallal vagy épp megnézhetném hogy hogyan ostromolják a fekete tengerparti sziklákat a tenger kéklő hullámai, de valahogy kurvára nem vonz egyik idillien üres dolog sem. Talán pont azért, mert most saját magam lelke is kong a végtelen semmitől.
- A jó kurva életbe is...!
Káromkodásom süket fülekre talál, mindössze egy két méh odébb a lugas mentén feleselhetne rá vissza dongásával, de azt nem várom meg. Sarkon fordulok és bemegyek. A táskám ledobom az előszobába és visszatrappolok oda, ahonnan elindultam. Clem szobájába, a zárt ajtóhoz, ami mögött ott kuksol ő.
- Clem, - kezdem egy mély sóhaj kíséretében. Hangom erőteljes (mégis csak túl kell harsognom a vízcsobogást) de már sokkalta lágyabb és indulatmentes. - légy szíves, nyisd ki az ajtót. Beszéljük meg....én közel sem mondtam azt, hogy mindennek vége.. Én nem akarom, hogy vége legyen... Kérlek...
Ostobának érzem magam így, hogy az ajtónak rimánkodom. Nem hiszem, hogy valaha tettem volna ilyet. Persze ezt ő ugyanannyira nem tudhatja, mint én. Mindössze csak sejtheti meg kiérezheti a hangomból, én meg csak remélhetem, van benne annyi, hogy mégis képes a szemembe nézni és úgy kimondani; húzzak a büdös francba.

[- Ha mindezt komolyan gondolod rólam, akkor nem hiszem, hogy akarok veled bármiről is beszélni.]

helyenként van benne csúnya beszéd...: (((

If it's not real
You can't hold it in your hand
You can't feel it with your heart
And I won't believe it
But if it's true
You can see it with your eyes
Oh, even in the dark
And that's where I want to be.

Jó, duma, igazán. A „meg sem fordult a fejemben”. Kicsit már kezd elegem lenni abból, hogy mindenki azt hiszi, jobban ismer engem, mint amennyire én ismerem magamat. Pedig elég jól ismerem magamat. Nem mondom, hogy mindig tökéletesen érteném is, de azért elég jól ismerem magamat, a tapasztalataim pedig azt mutatják, hogy az átlagosnál jobban is, mert én, másokkal ellentétben látom a hibáimat is. Mások meg ezt bennem kishitűségnek tartják. Merlinre, annyira, de annyira idegesítő! Idegesítő ez a rengeteg „te ennél jobb vagy” maszlag is, mert nem értem, mi köze annak, hogy jó, jobb, vagy inkább rosszabb vagyok, a szakmaválasztásomhoz. Szerintem semmi. Sajnálok nagyon mindenkit, aki magasabbra tör, mint akire képes, igazán. Nem értem, miért lenne gond az, ha én választok valami olyasmit, amiben nem rettegek halálosan attól, hogy kudarcot vallok. De még ez sem igaz teljesen, mert pontosan tudom azt is, hogy ha felvesznek, ha elvégzem a képzést, és utána kapok is helyet az újságnál, akkor rengeteg kihívással kell majd szembenéznem, mert ha azt akarom csinálni, amit elképzeltem, úgy, ahogy elképzeltem, úgy, ahogy értelme van… akkor bizony ki kell másznom a kamaszkor csigaházából. Meg a saját természetem csigaházából is egy kicsit. És ennek semmi köze ahhoz, hogy milyen okos vagy, egyetemre kéne menned! Minek? Minek, ha nem érdekel semmi, amit ott taníthatnak nekem? Vagy legalábbis, ha csak elpazarolnék három évet valami érdekesre, de aztán valami egészen másfajta munkát vállalnék? Akkor inkább tanulok könyvekből, csak úgy, a magam kedvére. És ezt hogy nem lehet józan ésszel belátnia olyasvalakinek, mint Mathias, akinek most már azért ismernie kéne? Ha nem is nagyon jól, ha nem is a legjobban… de épp elég jól ahhoz, hogy ne mondjon ki semmit, amit viszont most sajnos kimond.
Még hogy nem seggfej. Hát dehogynem.

Szerencsére pont eddig hallom csak azt, amit odakinn mond. Kánonban nyitom meg a zuhany, és a mosdókagyló csapját, ami mellé még meglehetősen gyerekes módon a tenyereimmel csapkodom a fülem. Nem vagyok rá kíváncsi, tényleg, nem vagyok rá kíváncsi, már így is sokkal többet hallottam, mint ami jót tett volna, és már most is olyan, mintha nem is gofrit ettem volna reggelire, de szögesdrótot, és most jönnék rá, ez mennyire, de mennyire nem volt jó ötlet.
Hát, kétségtelenül nem volt jó ötlet felhozni mondjuk akkor már a tanulást sem, de voltaképpen most kínos éleslátással veszem észre, hogy mindegy, mikor ejtettük volna meg ezt a beszélgetést, és milyen körülmények között, mert valószínűleg pont ugyanígy zajlott volna le. Legalább itthon voltunk, és legalább rajtunk kívül nem volt a fültanúja senki. Ami azért nem rossz. Ha mondjuk a Roxfort könyvtárában történik meg… nem, ebbe inkább bele sem akarok gondolni, mindenesetre nem hiányzott pár plusz kíváncsi fül, és szempár. Persze ettől még nem igazán lesz jobb az egész. Úgy érzem magam, mint akit elárultak, nem is csak egy kicsit, de úgy igazán, elárultak mindent, ami én vagyok, testestül, bőröstül, lelkestül. Mintha ütöttek volna rajtam ennek tetejébe egy nagy lyukat. Mondjuk… valahol úgy szívjátékon, az elég találó. És meglepődve veszem észre, ahogy véletlenül tükörbe nézek, hogy még csak nem is sírok. Aztán keserű ízzel a nyelvemen állapítom meg, hogy azért mert sokkal inkább vagyok dühös, eszeveszetten dühös, mint szomorú. Vagyok szomorú is, nagyon, de… nem annyira. Közben pedig örülök is, egy kicsit, keserűen, de örülök, hogy eszébe sem jut pálcát fogni, és egyszerűen kinyitni az ajtót, mert akkor tulajdonképpen fogalmam sincs, hogyan reagálnék. Elég valószínű mindazonáltal, hogy valamit hozzávágnék (vagy inkább, valamiket), és artikulátlanul ordítani kezdenék, annyira értelmetlennek tartok ezen a ponton bármilyen érvelést. Talán jó ötlet lenne a hidegvíz alá dugni a fejemet, mielőtt felrobbanok…

Mintha hallanám a bejárati ajtó csukódását pár perccel később, de azért nem megyek ki. Kicsit megsemmisülten támasztom a csípőmmel a csapot, és rágni kezdem a körmömet, miközben az egyenletesen csilingelő vízsugarat bámulom, és úgy két teljes percig nem gondolok semmire. Legalábbis úgy konkrétan… nem gondolok semmire, csak hagyom, hogy letaglózzanak, gyakorlatilag odaszegezzenek az érzéseim, és azok sokfélesége, de még érzem, hogy fel sem sikerült dolgoznom igazán azt, ami az előbb történt. Tulajdonképpen nem tudnám megmondani, mi történt, ahogy azt sem, hogy akkor most… mi van? Reflexes mozdulattal csak elzárom a csapokat, mert az egyetlen gyakorlatiasságból támadt gondolatom az, hogy ez pazarlás, és Afrikában meg nincs ivóvize mindenkinek. Mintha legalábbis alva járnék.
Mindazonáltal úgy fest, elhamarkodtam a dolgot, mert alig fordítom el a zuhany csapját, amitől kicsit vizes lesz a karom, de megint Mathias hangját hallom, és megint rám szakad a szédítő kábaságból a haragom, és a tény, hogy semmi joga bármit is kérni tőlem. Most egyszerűen csak… nem.
Odamegyek az ajtóhoz, a félfának dőlök, kezem mintha a kulcshoz indulna, de aztán csak óvatosan a fa lapra simít. Őszintén elgondolkodom rajta, hogy kinyissam-e, vagy… hogy egyáltalán válaszoljak bármit is, még ha egyértelmű is a vízcsobogás híján, hogy minden bizonnyal hallottam, amit mondott. Hirtelen szeretnék egy kicsit könyörtelen lenni, igen, szeretnék egy jéghercegnő lenni, aki az első minutumban, hogy valaki ilyen szinten megsérti sarkon fordul, és csak annyit mond, hogy „akkor baszódjatok meg mind, én ennél sokkal jobb vagyok”. A nevetséges a dologban az, hogy egyébként őszintén így érzem magam, de aztán mivel azt mondja, kérlek, végül elfordítom a zárban a kulcsot, és kinyitom az ajtót, de épp csak annyira, hogy egymás arcába tudjunk nézni, mintha bármelyik pillanatban újra becsapnám az orra előtt. Lehet, hogy megteszem.
- Ha mindezt komolyan gondolod rólam, akkor nem hiszem, hogy akarok veled bármiről is beszélni.

zene:Sf- Be There



’What about all the plans that ended in disaster?
What about love? What about trust?
What about all the broken happy ever afters?
What about us?'

~~~~~~~~~~*~~~~~~~~~~
A hozzászólás nyomokban trágár kifejezéseket tartalmazhat!

Tulajdonképpen nem is reménykedem sok mindenben. Végtére is nem hibáztatnám a lányt, ha szóra sem méltatna. Még akkor sem tudnék haragudni rá, ha voltaképpen totális idiótának tartom. Na igen, a harag egy dolog, több mint jó eséllyel jó pár napig forrongana bennem. Ám azért lássuk be, valahol tisztában vagyok azzal, neki is van egyéni szuverén döntési joga... nem is ezzel van a baj, vagy azzal hogy él vele, hanem tényleg az a tény frusztrál, hogy még megemlíteni sem volt hajlandó. Igaz, én magam is hibáztam ott és akkor, mikor mindent természetesnek vettem. Mert tudhatnám már jól Clementine Banks minden, csak nem a természetes viselkedés egyede. Ő ha teheti mindent ötször átrág és végigvariál mire egy teljesen más helyen és időben köt ki, mint amire az ember ránézve rögvest gondol. Szar ügy, mert ez valóban az én elcseszett hibám. Valahol pedig tényleg bosszant a döntése. Mintha csak szándékosan akarna ellenkezni. Ellenkezni velem, a világgal, annak a természetesnek titulált rendjével, az apjával, a társadalmi elvárásokkal sőt, meglehet még önmagával is.
És épp ebből a makacsságból adódóan (amire amúgy felkészülhettem volna én oltári balga barom) nem is várom igazán, hogy kinyissa a köztünk lévő ajtót. Eszembe sem jut pálcával erőszakosan behatolni, mert mi értelme is lenne? Ugyan semmi. Rontani ugyan nem tudom hogy és miként lehetne  a helyzeten, de biztosan találnánk rá módot. Ebben holtbiztos vagyok.
Úgyhogy inkább kivárok, és már úgy vagyok vele ez tényleg abszolúte reménytelen helyzet, mikor azért mégis csak kattan a zár.
A fémes hang nem várt ismerősként köszönt rám, és a kezem, mely elindul lefele az ajtó lapján félúton megáll a mozdulatban. Ahogy mozdul kissé beljebb, épp felé, a falap tömörsége, úgy az én lelkemben is felsejlik némi szikra.
Végül megjelenik Clem dacos, de inkább szomorú arca. Fura tapasztalni, hogy még csak nem nem is sír. Valahol azt vártam, nagy, vöröslő, duzzadt tekintettel pislog majd rám, de nem.... Mondjuk ez részben jó, mert ha sír azzal aztán végképp nem tudok mit kezdeni.
- Ha mindezt komolyan gondolod rólam, akkor nem hiszem, hogy akarok veled bármiről is beszélni.
Hát ez jogos. Kínos csend telepszik ránk a szavai után, amit képtelen vagyok megtörni. A torkomban gombóc van de közel sem a jóleső fajta. Nem, nem. Ez az a kegyetlen, mocsok, csendben fojtogató, ami ha nem figyelsz tényleg kizsigerel. Komolyan gondoltam? Hát komolyan gondoltam. A magam nyers formájában valóban komolyan gondoltam. Jó lehet a tálalás nem volt a legjobb, a legidillibb, sőt egyenesen pocsék időzítéssel is rendelkezem, de valóban komolyan gondoltam. Mert én tényleg úgy látom, ezzel a döntésével elpazarolja a lehetőségét. Hibát követ el, súlyos, nagy hibát, amit oké, nem lát be most, de majd húsz év múlva mikor megkeseredetten Vitrol-szintű cikkhajhász lesz rádöbben, ő sokkal többre lett volna hivatott. És majd akkor is képes lesz magát okolni, nem pedig engem. Mert én itt vagyok és észhez téríthetem. Észhez térhihetném... csakhogy nem tudom. Nem tudom azt mondani, így, szemtől-szembe, a képébe vágva, hogy igen Clementine, hülye vagy. Nem tudom elviselni azt, hogy becsapja a résnyire nyitott ajtót az orrom előtt, és úgy sétáljak el, mint akinek ez az egész, ami itt van, nem fontos. Igenis fontos, igenis baromi fontos. Eddig nem is tudtam mennyire és valahol nekem is letaglózó beismerni (pláne felismerni) ezt.
- Igen, ezt gondolom... - kezdem csendesen, ám mielőtt még csaphatná az ajtót reflexesen a kezem felcsúszik annak oldalára. Tekintve, hogy én vagyok az erősebb, könnyen ellen tudok tartani, noha igazából nem akarok nagyon. Épp csak addig, míg befejezem azt, amit elkezdtem mondani. - ... de... igazad is van. Ez a te döntésed, és... tiszteletben kell tartom. Hát tiszteletben tartom...
Tessék Banks, örülhetsz! Most jobb? Most jobb?
- Csak tényleg nem értem... Miért?
Miért így? Miért most? Miért pont ez? Annyi miért kavarog bennem, annyi elcseszett választalan kérdés, amire csak ő lenne képes felelni, hogy attól már a fejem is megfájdul. Persze tudom, képtelen lesz értelmes vagy éppenséggel ésszerű magyarázatot adni. És miért? Mert egyszerűen nincs rá. Vagy ha mégis van, hát úgyis szokásunk egymás mellett elbeszélni, szóval abszolúte totálisan fölösleges próbálkozás a részemről megérteni, mert talán sosem fogom...