helyenként van benne csúnya beszéd...: (((
If it's not real
You can't hold it in your hand
You can't feel it with your heart
And I won't believe it
But if it's true
You can see it with your eyes
Oh, even in the dark
And that's where I want to be.
Arra gondolok, hogy hazudhatott volna. Azt mondhatta volna, hogy „nem, nem gondoltam komolyan, ne haragudj”, és bár valószínűleg nem hittem volna neki, tudtam volna úgy csinálni, mintha elhinném neki. Persze, tudom én, az őszinteség mindig jobb, de ha őszinték vagyunk, ez most tényleg olyasmi, amin fogalmam sincs, hogyan fogunk átevickélni. Ki akarna olyasvalaki mellett lenni, aki zsigerileg megveti a másik életének egy nagyon fontos részét…? Én igazán nem vagyok ennyire mazochista. Számomra nem jelenti ugyanazt „tervezni vele”, meg az „engedélyét/jóváhagyását/beleegyezését kérni a pályaválasztásommal kapcsolatban”. Ennek a kettőnek szerintem nem is szabadna szinonimának lennie. Vagy úgy egyáltalán, ez az egész felháborodás… mintha legalábbis most közöltem volna, hogy Izlandra költözök, és majd havonta, vagy kéthavonta egyszer találkozunk. De hát, amit én mondtam, az alig másabb annál, mintha együtt mennénk egyetemre. Éppenséggel tudnánk így is együtt lakni. Napközben úgysem látnánk egymást sokkal többet, mint a Roxfortban, hiszen azt mégsem gondolhatta, hogy felcsapok sárkányokat kergetni én is. Ez az egész… ez az egész, sokkal inkább szól arról, hogy újságíró akarok lenni és nem megyek egyetemre, mint arról, hogy mi lesz kettőnkkel, ha vége van a Roxfortnak. És ez rossz. Ez bizony nagyon-nagyon rossz.
Lehangoltan elhúzom a számat. Hogy tiszteletben tartja? Vajon… elég ez bármire is? Persze, nem azt várom, hogy most hirtelen megmásít mindent, amit az arcomba vágott. Nem erről van szó. Csak arról, hogy nekem elég-e ez. Mi van, ha nem? Vicces, hogy folyton mindenki azt hiszi, én nem tudom, mi a jó nekem. Pedig elég határozott elképzeléseim vannak róla.
Figyelem, ahogy a keze az ajtó oldalára csúszik, bizonyára nem hobbiból, vagy arra esélyt szolgáltatva, hogy így majd jól a kezére fogom csapni az ajtót - mondjuk nyilván nem fogom -, hanem azért, mert egyáltalán nem akarja, hogy becsukjam az orra előtt újra. (Vagy csak egyébként nem bírná elviselni. Na? Ki mire fogad?) Meg egyébként is… hát mi az, hogy miért? Most úgy mégis mire gondol? Hogy miért akarok újságíró lenni, miért nem mondtam eddig, miért most mondtam, miért nem akarom ezt, vagy azt, vagy szerintem ő még sokkal több ilyen kérdést el tudna sorolni, mint én, de nem vagyok gondolatolvasó, hogy tudjam, most éppen mire szeretné hallani a választ. Van persze válaszom mindenre, ez nem igazán aggaszt. Az sokkal jobban, hogy talán teljesen feleslegesen válaszolnám meg minden kérdését, akkor sem értene jobban. Hiszen a jelek szerint egy kicsit sem ért meg.
- Hogy-hogy miért? – kérdezek vissza, és szeretnék inkább csak értetlennek hangzani, vagy elcsigázottnak, keserűnek, vagy akárminek, de azon kapom magam, hogy még mindig nem párolgott el belőlem minden csepp indulat. Közel sem.
- Mert ezt akarom csinálni. Ez érdekel. Írni akarok, utazni akarok, ott lenni, amikor fontos, és érdekes dolgok történnek, találkozni érdekes emberekkel, tanulni és élni.Te miért akarsz az lenni, ami? És szerinted én miért nem tettem fel neked soha ezt a kérdést? Mert feltételezem, hogy amit döntesz, az olyasmi, amit tényleg akarsz, és ami tényleg boldoggá fog tenni, akár az életed végéig is. Eszembe sem jutna megkérdőjelezni a döntésedet – és elhihetitek, nem azért, mert szerintem ne lenne egy egészen (NAGYON) kicsit aggasztó, ha valaki sárkányokat akar közel engedni magához, nekem ugyan ne mondja senki, hogy ebben nem rejlenek szuicid hajlamok, de én ezt nem csak, hogy tiszteletben tartom, de el is fogadom. Mert csak így tudom támogatni, és miért ne akarnám támogatni? Talán inkább ez lenne a jó „miért” kérdés, nem az összes többi. Csak nem nekem. Hanem Mathiasnak. Vicces, hogy eddig mindig inkább magamban kételkedtem – hogy vajon én vagyok-e elég jó neki, hogy lehetek egyáltalán neki bármije is, erre most? Most gondolok először arra, hogy talán ezeken a kérdéseken fordítva is érdemes lenne végigzongorázni.
- És miért, te mégis mit szeretnél? Mit kellene akarnom szerinted? Ki vele, ezek szerint biztos van rá válaszod, ugye? És az akármi, csak ez nem… az nem válasz – vicces, de ezt még senki sem tudta megválaszolni nekem. Még a saját házvezető tanárom sem, aki remekül azt szűrte le a „mit szeretsz csinálni, Clementine?” kérdésére adott válaszomból, hogy én otthonülő feleség szeretnék lenni, miközben a jövőmről beszélgettünk. El tudnám néha sírni magam a férfiaktól. Komolyan mondom. És közben rettegek is tőle, hogy voltaképpen nincs erre válasza Mathiasnak sem. És ha nincs… hát, akkor talán egyáltalán nem is gondolom rólam sem olyan sokat, mint állítja, és még csak ismerni sem ismer annyira, mint azt szeretném hinni. Vagy ami még rosszabb – hogy vállalná ezeket a vádakat, csak hogy egyetlen jó szót se kelljen szólnia a még el sem kezdődött újságírói karrieremről.