Bajtársak találkozása

~set~

          Szerencsére Patrick nem orrolt meg azért, mert legutóbb nem értem oda időben. Ha jól vettem ki a szavaiból, akkor nem csak én mulattam nagyon jól aznap éjjel, hanem ő is. Mondjuk neki könnyebb, ismeri már ezt az országot, legalább úgy, mintha a szülőhazája lenne. Engem még könnyű volt behúzni a legmélyebb nőkkel teli verembe, hogy ott aztán élvezzem a látványt. Még egyszer nem fordul elő, már tudom mire kell figyelnem. Meg aztán, nekem se kell a szomszédba mennem, ha egy kis bajról van szó. Szóval, mentem én magamtól igazából, akkor is, ha kiderül, hogy közben elveszthetem a fejem.
          Ez most sincs másként pedig csak egy csöndesnek éppen nem mondható zugot kerestem annak érdekében, hogy elolvassak egy kölcsönkapott könyvet. Azt gondoltam, a helyi varázslónegyed egyik kocsmája jó hely lesz. Nem mondom, hogy pont olyan, mint a Foltozott üst, de hasonlít. Ide se azok járnak elsősorban, akik az elitet képviselik, hanem mindenki más. Füstös a sok cigarettától és szivartól, meg ahogy elnézem, néhány füstölgő fejtől is. Mintha meggyulladt volna az illető haja és ez egyáltalán nem zavarja. Egy kevés vizelet szag is terjeng, amit meg egy idő után megszokik az ember, főleg ha messzebb ül az ajtótól és a mosdóktól.
          Szóval cseppet sem leányálom ez a hely, de legalább kellemesen elrejt. Az ittlétem alatt jártam már elit helyeken is, ahol ha nem volt rajtam talár, akkor eléggé kilógtam a sorból. Patrick szerint ez itt elfogadott. Még a legcsóróbb varázslónak is van egy jó minőségű talárja, amit ilyen helyeken tud viselni. És ha esetleg be is tévedne valami miatt, ledolgozhatja valamilyen formában a fogyasztását. Én annyira utálom azt a ruhadarabot, hogy a diákok előtt is ha lehetséges, a lehető leghamarabb megszabadulok tőle. Viszont jó ötletnek tartom ezt a ledolgozom az árát elvnek. Otthon is létre kéne hozni néhány ilyen helyet. Így sikerült például hozzájutnom egy nagyon drága könyvhöz, amit otthon már nem is találnék meg, még könyvtárban sem.
          Itt viszont más problémám lesz. A tömeg kezd egyre hangosabb lenni. Ennek az oka egy eléggé részeg fazon, aki valahonnan Olaszországból vagy Görögországból érkezett. Még nem tudtam eldönteni. Addig, amíg tartják a távolságot, nem lesz itt semmi gond. Most viszont mennem kell, lassan vissza kell érnem a Roxfortba órát tartani és azt jobban szeretem Patrick lakásáról elintézni.
          A hónom alá kapom a könyvet, majd a söntés felé indulok, hogy kifizessem a számlámat. Legnagyobb szerencsémre, vagy tán szerencsétlenségemre ekkor kap össze az egyik nagyon részeg a másik nála kicsit kevésbé részeggel. Igyekszem kimaradni az egész verekedésből, de nincs ilyen szerencsém. Hátulról löknek meg, aminek az a végeredménye, hogy én nekiesek egy másik embernek, a könyv pedig kiesik a kezemből. Nem akarok belemenni ebbe, de mikor lehajolok és rálépnek a nehezen megszerzett példányomra, akkor érzem, hogy nincs más választásom.
          Felnézek a férfira, majd kihasználva a lendületet egy jobbos felütéssel leterítem a padlóra. Örülök neki, hogy ennyi elég is a kidőléshez, de ettől meg a másik kupactól jön lendületbe igazán a nép. Mintha egy filmbe csöppentem volna, hamarosan ketten akarnak rám támadni. Csak sóhajtok egyet, mert pálcát fogni már nincs időm. A könyvemet is éppen csak sikerül félredobnom a söntésre.
          - Ha így akarjátok, akkor legyen – foglalom össze.
          A jobbról jövőt sikerül egy bal horoggal átmenetileg ártalmatlanítanom, a bal oldalról jövő viszont kihasználja az alkalmat és engem sikerül eltalálnia. Nem tagadom, erőset üt, de azért annyira nem. Hamarosan már székek is repkednek, én pedig a dulakodás kellős közepén találom magam. Hogy miért nem lép senki közbe, azt nem tudom. Talán itt nem szokás. Néhány lépés után már valahol a tömeg közepén tartok és bár sikerül sokat ütnöm, azért én is kapok rendesen. Az ajkam fel is reped, és rövidesen, mint egy amerikai western filmben, kiesek az utcára.
          Nem fogom ezt annyiban hagyni, főleg azért nem, mert benn hagytam az egyik kincsem. Nagy hévvel vetem be magam a verekedők közé, akik lényegében egyre kevesebben vannak, de az intenzitás valahogy nem változik. Éppen csak sikerül bejutnom, néhányukat leverem a pult felé menet, majd kifelé jövet már inkább elkerülöm őket. Elég volt nekem ennyi is. Persze, nem hagyják annyiban, de mielőtt még eltalálna, lényegében kidől saját maga. Körbenézek a tömegen, akik nagyrésze mindenféle bútordarab romja között fekszik, majd a kocsmáros felé fordulok.
          - Kell segítség?
          Válaszként ingatja a fejét. Bólintok egyet, aztán elindulok kifelé, de akkor csak egy taszítást érzek magamon és kizuhanok megint az ajtón. Hogy én ezt mennyire unom már, de az biztos, hogy most véget vetek annak ott benn. Előkapom a pálcám, mikor egy ismerős arcot látok meg. Azt hiszem, mégse fogok ma tovább nagylegénykedni. A zilált külsőm, a felrepedt ajkam így is elég okot adnak arra, hogy Sage inkább elsétáljon mellettem és még véletlenül se ismerjen fel. Ezért inkább odaintek, úgyis régen találkoztunk már.
          - Sage, örülök hogy látlak. Mi szél hozott erre?
          Megpróbálom kicsit rendbe szedni magam, persze tudom, hogy nem olyan sok sikerrel. Azért legalább az esélyét megadom neki. Megkedveltem a lányt, mikor pár napot közösen töltöttünk egy helyen. Ő dolgozott, én meg szintén csak más titulusban. Szakács voltam ott, ahol ő átoktörő.
          - Meghívnálak egy italra, de ez a hely most nem alkalmas rá, hogy bemenjünk. Mit szólnál valami máshoz? Egy fagyi, egy ebéd, egy kis ital egy másik helyen? Vagy mégis csatlakozni akarsz egy kocsmai verekedéshez?

- Most tényleg, Fawcett? – nem mintha elsőre feltűnt volna neki a férfi. Ha nem szólítja a nevén, leginkább elsétált volna mellette, ami nem is csoda, mert Fawcett gyakorlatilag úgy zuhan ki az utcára (és kis híján a lábai elé), mint egy utolsó részeg darab szar, meg úgy, mint akit az emberek még akkor sem ismernének fel (direkt), ha amúgy tényleg ismerik, úgyhogy őt sem vezérelte különösebb kíváncsiság, hogy alaposabban megnézze magának a kocsmából kiboruló fickót - Úgy nézel ki, mint akin átment a fél kocsma – te tudhatod csak, milyen értelemben -, és akkor azt mondod, hogy „Sage, örülök, hogy látlak”? Merlinre, te aztán sosem változol, mi? – ez felér nála igazából, egy „én is örülök, Willow”-val, nem bírja ki mondjuk nevetés nélkül, és egy kicsit élvezi is a helyzet tökéletes abszurditását.
Mármint, tudjátok, ha maradunk a részeg darab szar elképzelésnél, akkor a részeg darab szarok nem szólítanak le nőket az utcán ilyen „Sage, örülök, hogy látlak!” típusú mondatokkal. Hogy miért nem? Mert ez egy tökéletesen szalonképes, hovatovább udvarias mondat, tökéletesen alkalmas hovatovább arra, hogy megfelelően köszöntsünk régi ismerősöket, és ugye, mind tudjuk, hogy részeg darab szarok ilyesmire nem képesek. Viszont azt maga Willow Fawcett sem tagadhatta, hogy akármi is történt odabenn abban a csehóban, az nyomot hagyott rajta – még akkor is, ha voltaképpen mégsem egy részeg darab szar. (Lehetett volna, de azért ehhez talán még korán van, noha van az az alkalom is – Sage rengeteg ilyen alkalmat fel tudott volna sorolni egyébként –, amikor egyáltalán nem szégyellnivaló, ha az ember már ebédidőben tök részeg.)
- Munka, mint mindig – finoman megrántja a vállát, igazából olyan gyakran utazik a munkája miatt, hogy magától szinte már nehezére esik csak úgy útilaput kötni a talpára. Hiszen, ha egyszer már mennie kell, akkor…: - De persze, a hasznosat összekötöm a kellemessel is – kis híján még azt is hozzáteszi, hogy „mint mindig”, de aztán ezt lenyeli,végtére is, aki kicsit is ismeri, az valószínűleg nem tudja azzal megvádolni, hogy munkamániás, és képtelen kikapcsolni. Munkamániásnak mondjuk tényleg munkamániás egy kicsit, ugyanakkor dolga végeztével legalább akkora intenzitással bele tudja vetni magát a szórakozásba is, mint amivel a munkája során felmerülő kihívásokat is maga alá gyűri.
Most is, tulajdonképpen már második napja nem dolgozik, épp csak lakik a városban egy kedves ismerőse (kedves ismerős, egek, ha ezt mondaná Gilbertnek, a srác fogná a hasát a röhögéstől), és nem hagyhatta ki az alkalmat, hogy tökéletesen alkalmatlankodjon a fiú életében egy napot. Vagy, ahogy alakult, már minimum kettőt, és még lehet, hogy harmadik, és negyedik is lesz belőle, mert onnantól kezdve, hogy aktuális munkaadójának leszállított pár elátkozott családi örökséget, nem rendelkezhettek az idejével. És nem rendelkezhetett az idejével senki más sem, addig legalábbis biztosan nem, amíg papírba nem foglalták a tőle várt munka részleteit, és nem fizették ki neki az előlegét. Jelen pillanatban azonban tökéletesen élvezheti azt, ami a legjobb a szabadúszók munkájában – válogathat potenciális ajánlatok között, vagy ha nincs épp kedve, hát akkor még ennyit sem dolgozik, és egyébként azt csinál, amit csak akar. Sosem lenne képes máshogy élni az életét.
- Az ebéd is ital kombóra szavazok – mondjuk, mikor nem, sosem finomkodott, ha étkezésről volt szó, meg ha már itt tartunk, ha italról, akkor sem, és hát Willow amúgy is úgy fest,mint akire ez utóbbi ráfér, ha már kirúgták (vagy ilyesmi?) egy helyről, és még csak nem is részeg. Hát akkor talán részegnek kellene lennie – Mondjuk, azt nem értem, mit csináltál egy ilyen csehóban, ha te még nem ittál amúgy. És egyébként… mi történt? – méri végig a másikat érezhető kíváncsisággal, mert bizonyára nem attól repedt fel a pasas szája, hogy mondjuk a bárpulttal csókolózott, miközben épp lefejelte. Vagy ha igen, nagyon reméli, hogy Willow készen áll arra, hogy jó hangosan kiröhögje.

~set~

          Tudom, utólag mindig okos az ember, de ha ezt tudtam volna, akkor biztos másként kezdem a napot. A könyvet mindenesetre megszereztem, már csak meg kell fejtenem benne néhány dolgot. Az viszont ráér később is. Annyira nem sürgős, hogy ne tudjak néhány percet szánni kedves ismerősömre.
          Elmosolyodok, már jó jelnek veszem, hogy nem akar elmenni mellettem. Azt meg még inkább, hogy semmit sem változott az eltelt évek alatt. Mindig jó viszont látni valakit, akivel érdemes találkozni és nem elfelejteni a múltba vesző emlékek hosszú során.
          - Nos, tudod, az ember sohasem változik. Szóval, teljesen idegen lenne tőlem, ha nem egy kocsmából kijövet találkoznánk vagy egy olyan helyen, ahol mindenképpen szükség lenne a szaktudásodra. Azt hiszem, ez így rajtunk marad úgy örökre.
          Persze, remélem, hogy nem. Legutóbbi találkozásunk alkalmával még sokkal inkább voltam magányos farkas, aki csak az utazásnak élt a tapasztalatoknak, most viszont inkább megosztom ezeket és csak másodsorban gyűjtöm a tapasztalatokat. Ami valahol ironikus, hogy a tanítás is tele van tapasztalat szerzéssel.
          - Persze, mi más.
          A munka mindig nagyon jó indok. És ha valami történik, akkor általában ez az a pont, ahova képes az ember kilyukadni. Ez jó kifogásnak, indoknak bárminek. És a legtöbbször sajnos igaz is. A bátyámmal ellentétben én inkább szerencsésnek mondtam magam mindig, hogy nagyon sokáig azt tehettem, amihez kedvem volt.
          És hát itt vissza is kanyarodhatnák a hasznos és a kellemes összefüggéséhez. Olyan szempontból mindenképpen, hogy mindig azt csináltam, ami hasznos, de csak akkor, ha kellemes is volt. Talán csak egy dolgot változtatnék meg. Az pedig, hogy több alkalommal vállaltam volna mágiával kapcsolatos munkákat és kevesebb varázstalannal. Az az asszisztensi munka majdnem kisiklatta az életem. Azt hiszem, arra lehet mondani, hogy még a korán is későn volt. Valamiért sajnálták, hogy eljöttem, én viszont alig vártam, hogy levetkőzzem magamról a láncaimat.
          - Rendben, akkor menjünk el ide a sarokra. Van egy jó kis hamburgerező. És némi alkohol is, de csak néhány fajta sör, semmi tömény.
          Ha a hamburgerező nem jó, akkor mehetünk bárhova, benne vagyok. Ezt a vállam megrántásával is bizonyítom. Azt hiszem, ha valaki nem akar kocsmát nyitni, de ki akarja elégíteni a vendégei kívánságát, akkor a sör is megteszi. Jobb, mintha marihuanát tennének saláta helyett a szendvicsekbe.
          Felmutatom a kezemben lévő könyvet, ahogy elindulunk a hely felé. Szerencsére semmi baja nem esett, így akár magammal is vihetném a Roxfortba, és kutatnám egy kicsit óra után, vagy akár közben.
          - Ez miatt a könyv miatt vagyok itt. Nagyon nehezen lehetett csak megszerezni, de sikerült. Tudod, most a Roxfortban tanítok, de mellette nem tudtam megállni, ezért most a környező országokat járom be és gyűjtök további tapasztalatokat, amiket átadhatok majd a diákoknak. Az oka annak, hogy nem ittam, lényegében ez. Délután vissza kell mennem órát tartani, és nem tanácsos szerintem, ha részegen jelenek meg.
          Nem biztos, hogy el kéne mesélni a teljes történetet arról, hogyan került hozzám a könyv, de az biztos, hogy ez még nem elég magyarázat arra, miért volt egy csehóban. Vonzott a légkör is, és mivel rágyújtani már nem lehet, így nem kell attól tartanom, hogy megfulladok a füstjétől.
          - Tudod, a könyv nem teljesen szabályosan került hozzám. Dolgoztam érte, csak a tulajdonosa kicsivel többet is elvárt volna. Én pedig nem akartam a testemmel fizetni, szóval elaltattam szépen, majd megléptem a könyvvel.
          Ha jól tudom, a tulajdonosnál sem éppen legálisan volt, szóval esélyes volt, hogy nem szól a rendőröknek, de jobb az óvatosság. Nem hiszem, hogy egy kocsmában keresnék az embert először. Egy kevés idő pedig bőven elég volt nekem ahhoz, hogy eltűnjek szem elől. Csak a verekedéssel nem számoltam.
          - Az ajkam egy verekedés miatt repedt fel. Véletlen áldozata voltam. Már pont fizettem a számlám, mikor elkezdődött és nem jutottam ki időben.
          Megint megrántom a vállam. Nem nagy dolog, máskor is repedt már fel az ajkam. És ezzel te is tisztában vagy. Egyszer együtt vettünk részt benne.
          - Emlékszel rá, mikor ugyanígy áldozatai voltunk egy verekedésnek? Jól elbántál velük.
          Akkor viszont már ittas voltam, így nem mindig tudtam, hogy kit ütök, és miért. És igen, volt olyan, hogy nem is embert ütöttem csak valakit vagy valamit.
          - Kerültél azóta hasonló helyzetbe? Vagy túl unalmas lett az életed nélkülem? – mosolyodom el.

Fintorog egyet - Utálom, amikor valaki ezt mondja. Akkor gyerünk, és menjünk, aztán törjük meg a megszokást! – szabályos pánikrohamot tud ugyanis kapni attól, ha olyan dolgokra hívják fel a figyelmét, amik „most már örökre így maradnak”. Mi az, hogy örökre? Kezdjük azzal, hogy nyilván nem fog örökké élni, márpedig ez épp elég ijesztő gondolat. Na, meg ijesztő gondolat az is, hogy bizonyos megszokások még a halála után is rajta ragadnak – na, az aztán már bőven az „elviselhetetlen gondolat” kategória, úgyhogy vérbeli griffendélesként (meg amúgy is), kötelességének érzi, hogy lázadjon minden evidencia, minden megszokás, és minden „ez már csak ilyen” ellen.
Vagyis, ha Willow szerint náluk az a normális, hogy neki kocsmákból kell kiborulnia, Sage-nek meg dolgoznia kell, akkor az a minimum, hogy eltöltenek egy _nyugodt_ (ó, Merlinre, biztos ebben?) ebédidőt egymás táraságában, és esetleg mondjuk… hm, hát a megszokásokból végül is egy közös berúgás is kiszabadítaná, úgyhogy ez egészen nemes, és nemkülönben kellemes célnak tűnik számára. A sör egyébként is könnyen csúszik ebben az országban, nem véletlenül ragadt itt hosszabb időre, mint tervezte. Jó, ebben mondjuk jutott szerep másnak is, deee… a sör nem elhanyagolható aspektus.
- Tökéletes. A hamburger is, de a sör különösen – feleli kötelezően csintalan mosollyal, ahogy irányba áll, és részéről akár indulhatnak is rögtön, úgysem tartott konkrétan sehova. Csak várta, hogy találjon valamit, ami felkelti az érdeklődését, vagy hát igen, megakadjon a szeme egy helyen, ahol bekaphat valamit ebédre. Nem volt ugyan ellenére, ha egyedül kellett ennie-innia, a munka miatt ez elég gyakran megesett vele, ugyanakkor nyilván kellemesebb társaságban étkezni, ez már csak afféle társadalmi hagyomány, ami ellen még neki sem lehetett igazi kifogása. Azt már úgyis rég felrúgta, hogy „milyen kellemesek a családban együtt elköltött ételek”, mert Barbourékra sok minden igaz volt, de ez pont nem, úgyhogy számára majdnem családinak számított minden olyan étkezés, amit baráti társaságban fogyasztott el. Bizonyos tekintetben Will nem is bukkanhatott volna fel jobbkor. Nem mintha nehezére esett volna általában társaságot keríteni magának, és míg bár az idegenek többnyire érdekesek, izgalmasak, magukban hordozzák a kockázat kellemesen csiklandozó érzését, azért egy régi ismerős megkíméli azoktól az erőfeszítésektől, melyekkel új társaság után kellett volna néznie Gilbert távolléte okán.
- Jaj, ne már! – kiált aztán fel fojtott méltatlankodással - Ez azt jelenti, hogy nem fogsz rendesen inni? Csalódott vagyok – dohog aztán tovább elindulva a férfi mellett, és már ki is pukkannak az idilli gondolat-buborékok, melyeket arról szövögetett, hogy szolidan szalonspiccesre isszák magukat a hamburgerük felett, továbbállnak, aztán folytatják valahol esetleg valami erősebbel, mint a muglik söre, mondjuk a varázslók lakta környéken, vagy valami izgalmasabb környezetben. Eléggé fájlalja, hogy erről olybá tűnik, le kell mondania, de azért persze nem is ő lenne, ha nem reménykedne benne így is, hogy meg tudják kerülni ezt az „órám lesz” problematikát… bizonyára vannak körülmények, melyben nem várható el egy tanártól, hogy megjelenjen. Csak találnia kell egy olyat.
- Értem. De ha legközelebb nehezen megszerezhető dolgokra fáj a fogad, talán inkább küldened kéne nekem egy baglyot – világít rá a dologra kaján mosollyal, mert bár nem félti különösebben Fawcettett az élet viharaitól, de neki meg éppenséggel ez is a munkaköri leírás része, és eléggé szeret is eleget tenni neki - Baráti áron megszámítanám – folytatja vidoran, csak a miheztartás végett, hogy bizony ő nem tesz csak úgy, baráti szívességeket, valamit azért általában vár is érte, még ha nem is kimondott fizetséget. Vagyis hogy… nem feltétlenül galleonok formájában.
- Ne hízelegj magadnak, Fawcett, az életem mindig is izgalmas volt, és igazán nem hagytál rajta olyan mély nyomokat, hogy nélküled ez megváltozott volna – na igen, általában vele nem tanácsos élcelődni, mert kamatostul szokta kifizetni a „számlát”, az meg hát való igaz, annyi időt pont nem töltöttek egy helyen a férfival, hogy erős nosztalgiával gondoljon vissza azokra az időkre (fúj, mintha minimum öregek lennének, pedig nem azok), vagy hogy különösebb változást hozott volna a mindennapjaiba. Épp ellenkezőleg, a szabadúszás sokkal jobban illik hozzá, és így benne van a pakliban az is, hogy ritkán találkozik össze folyton ugyanazokkal az emberekkel - Gyakorlatilag minden munkám magában hordozza a baj lehetőségét, tudod, hogy megy ez. De pont ezért szeretem – villant ismét széles mosolyt.

~set~

          Először elmosolyodok, ahogy meghallom a véleményét a lánynak, de mielőtt el is kezdenék nevetni, inkább visszafogom magam. Igen, ez pont az a Sage, akit megismertem. Úgy tűnik, van, ami tényleg nem változik, még akkor sem, ha minden erőnkkel azon vagyunk, hogy az ellenkezőjét érjük el.
          - És mégis, hogyan akarod megtörni ezt a megszokást?
          Rengeteg ötletem lenne, de a többség leginkább hosszú távon kivitelezhető. Mondjuk olyanok, hogy legközelebb nem egy kocsmából kiesni. Vagy a sima ráköszönés helyett egy ölelés. Vagy valami nagyon hasonló, váratlan és egyáltalán nem rideg. Annál rosszabb nem lehet, minthogy tökön rúgnak, úgy pedig köszöntöttek már viszonzásként.
          Örülök, hogy ilyen gyorsan dűlőre jutunk az ebéd helyével kapcsolatban. A szívem viszont összeszorul, mikor arra gondolok, hogy nem ihatok sört. Mondjuk egy lehet még bele fog férni, attól nem tudok berúgni. Bár, az utóbbi időben már egyre kevésbé bírom az alkoholt, lehet eltévesztem majd véletlenül a célt, és más irodájában kötök ki. De órát ettől még tudok majd tartani. Főleg, mert lassan elkezdünk felkészülni az ötödévesekkel és a heted meg nyolcadévesekkel a vizsgákra.
          - Nos, ha nagyon megerőltetem magam, akkor biztos találok rá módot, hogy kihagyjam a mai napot. Nem hiszem, hogy meg leszek érte dicsérve, de veled se találkozik minden nap az ember – mosolyodom el.
          Hogy mi is legyen az indok, azt majd később kiderítjük. Az igazgatónő valószínűleg fel van készülve az ilyen esetekre, és ha jól hallottam, akkor nem ez az első alkalom, mikor helyettesíteni kell egy tanárt. A sors fura fintora, hogy pont az SVK az a tantárgy, ahol rendszeresen megismétlődik ez. Ráadásul tisztáztuk azt is, hogy előfordulhatnak olyanok, amikor nem sikerül eljutnom az iskolába. Természetesen megígértem, hogy ilyen nem fog olyan sűrűn előfordulni, másrészről pedig ha mégis, akkor visszavonja az engedélyem, és vissza kell költöznöm az iskolába.
          Sóhajtok egyet, ahogy közeledünk az étterem felé. Túl hirtelen vagyok néha, és bár a legtöbbször jó dolog történt ilyenkor, nem vagyok meggyőzve róla, hogy ez most nem fog kihatni majd a későbbiekre. De ha így is lenne, mindig megoldom valahogy. Most sem lesz ez majd másként.
          - Valóban sok dologtól megkíméltem volna magam, ha felveszem veled a kapcsolatot. – Kezemmel hozzáérek a feldagadt ajkamhoz, de hamar el is veszem onnan. – De nem tudtam volna-e kedved erre járni, és azt hittem, egyedül is képes vagyok megoldani a feladatot. Most viszont megjegyzem az ajánlatodat – kacsintok.
          Nem hiszem, hogy olyan nagyon bánnám, ha nem teljesen baráti lenne az az ár. Bár, azt is el tudnám viselni, ha nem pénzben kéne fizetnem érte, hanem valami természetbenivel. Ismerek nagyon jó helyeket, ahol vendégeskedhetünk vagy akár egy jó kis vacsorára is meghívhatnálak magamhoz. Hogy mi következne utána, azt pedig csak a pillanat döntené el.
          - Csak egy kicsit? – Mutatom is kezemmel és közben mosolygok. – Ne legyél ilyen ünneprontó.
          Való igaz, hogy az a pár nap, amit együtt töltöttünk nem volt olyan sok, hogy egy felszínes kapcsolaton túl bármilyen mélyebbet el tudjunk érni. De akkor is beszédes és emlékezetes volt az a pár nap.
          És közben meg is érkezünk az étteremhez, kinyitom az ajtót, majd be is lépek rajta. Csak ekkor tartom neki. Tekintetemmel keresek egy üres helyet, ami úgy tűnik elég körülményes lesz, de szerencsénk még lehet. Ki mondta, hogy az ebédszünetben kötelező üresnek lennie egy ilyen helynek? De aztán sikerül találnunk egy asztalt. A pincér azonnal érkezik is, mire kérem az étlapot és egy pohár sört.
          - Azt hiszem, még idejében meg kell majd írnom a bocsánatkérő levelet, amiben tudatom McGalagony professzorral, hogy másnak kell tartania az órát.
          Tudom milyen átoktörőnek lenni. Nem, ez így hazugság, mert bár elvégeztem azt a szakmát, de pontosan annyi időt töltöttem el benne, mint sima aurorként vagy autószerelőként. Elég hullámzóak az ember ráérései, és a feladatok nehézségei, amit néha még a családtagok, alkalmazottak is nehezíteni tudnak.
          - Tudod milyen vagyok. Egy jó társaságért képes vagy sok mindent feladni – magyarázom a sör rendelését. - Szóval, meddig maradsz Hollandiában?

A probléma az, az efféle megszokások megtörésével, hogy esetében az számítana a „hagyományokkal” történő igazi szakításnak, ha mondjuk… egyszer az életben azt tenné, amit elvárnak tőle. Ha mondjuk beadná a derekát a családjának. Ha mondjuk kibírna egy hetet anélkül, hogy apróbb törvényeket sértene, de hát van neki kedve a három felsorolt opció közül bármelyikhez is? Nyilván nincs. Innentől kezdve valóban igazi kihívás a változtatás, de ki ő, hogy nemet mondjon egy kihívásra? Csak egy aprócska, jelentéktelen ember - Még nem tudom. De előbb-utóbb kitalálom – ha pedig feladja, meglátogatja Fawcettet a Roxfort falai között, ahol a férfinak esélye sincs egy kocsmából kiborulni, és akkor done deal. Azért ez túl egyszerű lenne, hogy rögtön erre akarjon utazni. Meg amúgy is – érez ugyan némi nosztalgiát a volt iskolája irányába, de azért annyit nem, hogy mondjuk elpazaroljon rá egy teljesen ideális vasárnapot. Vagy akármilyen napot.
- Nahát, ez aztán gyorsan ment…! – tényleg van némi meglepettség a hangjában. Nem mintha ne örülne, hogy voltaképpen az történik, amit ő akar, de azért arra nem számított, hogy ennyire egyszerű lesz a dolog (és mint fent is ecseteltük, ő ugye szereti a kihívásokat, szóval most nem egészen biztos benne, hogy örüljön, vagy bánkódjon, amiért szinte erőfeszítést sem igényelt részéről Fawcett meggyőzése saját igazáról). Azért bajnak éppenséggel ez nem baj, mert így kihagyhatja azon fondorlatok tervezését, melyek nyomán Willow akaratán kívül töltődne mindig újra a kupája, és mindig sörrel, nem pedig azon nem alkoholos itallal, melyet sör helyett rendelt volna - Az évek során azért rendesen leharcolták az elvárásokat az SVK-tanárokat illetőleg, hogy ilyen könnyedén elengeded magad? – kérdez azért rá élcelődve, igazából tényleg érdekli, ő el nem tudná képzelni magát tanárként, és igazából annyira Fawcettet sem, szóval… persze, hogy rákérdez, milyen is ez.
Megrázza a fejét, a mozdulattal egyetemben a vállai mögé igazítja a haját - Mindig szívesen utazok, tudod. Igaz, hogy megválogathatom, melyik melót vállalom el, és melyiket nem, de a legtöbbel így is, úgy is utazás jár. London azért nem az átoktörés legforgalmasabb színhelye – egykor bizonyosan az volt, de igazából nem él ott annyi varázsló ténylegesen, aki meg olyasmivel utazik át, amivel nem kéne, az is hamar városhatáron kívül kerül. Idejét sem tudja már, mikor kellett utoljára a városon belül dolgoznia. Mindig csak ócska, angol faluk, vagy ugye, a jobbik eset ez, meg valami egzotikus vidék, az már mégis csak izgalmasabb. A megrendelő kiléte pedig voltaképpen nem számít neki. Biztos van mondjuk, akinek élvezne visszadobni egy megbízatást, de azért általában nem így válogat, hiszen a legtöbb megrendelőjét egyáltalán nem is ismeri. Ismerősök esetében pedig legalább tudja, hogy nem fogják pofára ejteni, és például nem kifizetni, meg ilyenek.
- Ünneprontó? Én? Soha! – értsd: mindig. Többnyire elég sajátos felfogása van arról, hogy mi buli, és mi nem, vagy inkább egyszerűen csak ösztönösen mást tart bulinak, mint a legtöbb ember, és… és, igen, néha egyenesen imádja elrontani mások ünnepét, hogy a sajátját tolja az előtérbe. Neveltetési defekt – tökre nem tehet róla.
- Mmm, jó illat van – állapítja meg, ahogy zsebre vágott kézzel kígyózik be Will után az ajtón, és nem különösebben erőlteti meg magát a helykeresés során (ha kell, ő egyszerűen csak addig idegesít valakit, amíg nem dönt a távozás mellett), úgyhogy inkább azzal van elfoglalva, hogy felmérje a terepet, a kijáratokat, az ablakokat, a pult elhelyezkedését, a vendégkör milyenségét, mert ezek olyan információk, melyek bármikor jól jöhetnek. Aki nem hiszi, bizonyára nem haragított még magára egy teljes éttermet egyetlen, elhibázott(an), hangos megjegyzéssel.
- Nem korsót akartál mondani? – teszi fel a költői kérdést, míg ő is átveszi, immár ültében, a felé nyújtott étlapot, aztán megrebegteti – nem kimondottan ártatlanul – a szempilláit a pincér felé - A barátom korsót akart mondani. Én is azt kérek, köszönöm – és akkor próbáljon meg vele bárki vitatkozni, mert még csak fel sem veszi, hogy mások rendelésébe trollkodott bele az imént, inkább lelkesen fellapozza az étlapot a hamburgerek résznél - Én a helyedben most írnám meg – mondja alig hallható nevetéssel az étlap mögül, ő mondjuk talán még életében nem írt bocsánatkérő levelet, de Willnek semmiképp sem kéne megvárnia, amíg a második söre után majd úgy gondolja, hogy épp most kell kipróbálnia magát ebben is.
- Nem tudom. Igazából már itt sem kéne lennem. Vagyis hát, eredetileg nem terveztem, hogy ma még itt leszek – megvonja a vállát, lapoz egyet, majd vissza - Egy napot, kettőt? Majd ahogy alakul. Jövő hétig igazából nem vállaltam újabb munkát, de bármikor befuthat valami, tudod.

~set~

          Pont az történt, amire számítottam. Nem úgy ismertem meg Sage-t, mint aki könnyen feladja a dolgokat, és ennek megfelelően az, hogy megadtam magam a helyzetnek, kicsit meglepte. Szeretem az ilyen meglepetéseket. Ettől kiszámíthatatlan néhány helyzet, és lesz a normálistól eltérő. Plusz, elkerülöm vele, hogy olyan dolog történjen velem, amit nem akarok. Még mindig nem találtam magyarázatot arra, hogy mikor megismertem, akkor miért van egy kis szakadás az emlékeimben, holott akkor is csak alkoholmentes italt ittam. És nem akarom megtudni, hogy mit csináltam abban a pár órában. Félek, túl sok embertől kéne bocsánatot kérnem.
          - Csak elhatározás kérdése volt.
          Megrántom a vállam, mert így van. Nem akarom cserben hagyni a diákjaimat, de biztos megértenék, ha azt mondanám, hogy olyan dolog jött közbe, ami miatt a helyzetem eléggé lehetetlen lett óratartás szempontjából. Másrészről viszont van is egy ötletem. Elmosolyodom, majd a lehető legtökéletesebb megoldás jut eszembe. Ami igazából ilyen óratartás is meg nem is.  Ahhoz majd el kell mennem mosdóba, mert egy ilyen helyen nehezen tudnám összehozni a klónt magamból.
          - Nos, ahogy hallottam a diákoktól, az elmúlt hét évben hét tanáruk volt ebből a tárgyból. Év elején mindenki fogadásokat kötött, hogy vajon meddig maradok. Mivel szeretném bebizonyítani, hogy nincs elátkozva ez a pozíció, biztos maradok ameddig lehet, de… - Hát igen, a de az sohasem jelent jót. – Ahogy az előttem lévő tanárok, úgy én is beleütköztem valamibe, amiről azt gondoltam, meg fogom tudni oldani, de tévedtem. Ez pedig az, hogy rendelkezem már annyi tudással és tapasztalattal, hogy taníthassam őket. Ez azonban nem így van. Most kutatom a további tudás anyagot.
          A többibe nem biztos, hogy be akarja avatni, hiszen a megállapodása az igazgatónővel nem éppen publikus, még annak ellenére sem, hogy nincs benne semmi olyan ipari titok, amiről mások ne tudhatnának. De azért ki tudja milyen sötét erők mozgolódnak, és szemmel láthatóan szeretik a Roxfortot használni kiindulópontként ahhoz, hogy meghódítsák a világot. Bár, ha így gondolom, akkor soha nem jönnék el onnan.
          Elmosolyodom, majd inkább annyiban hagyom. Nem tudom, mennyire szokott ünneprontó lenni, de az biztos, hogy az én terveim már keresztbe húzta néhányszor. Aztán persze, volt, hogy jobb lett utána, volt, hogy csak akkor derült ki, mennyire elrontottunk minden, mikor már valahol a fél országgal odébb járt.
          Belépve az étterembe viszont mindenről elfeledkezem, ahogy megérzem a finom illatokat. Eddig nem is éreztem, hogy mennyire éhes vagyok, de most hirtelen elfog a farkas éhség. Gyorsan találunk egy üres asztalt, majd a pincér is megjelenik az étlapokkal és felveszi rendelést. A pohár sör pedig így hamar korsóvá válik. Rosszallóan nézek a partneremre, de aztán rájövök, hogy teljesen mindegy is lenne, mit akarok mondani.
          - Akkor két korsó sör – biccentek a pincérnek. – A többit majd később, köszönjük.
          Remélem nem gondolta, hogy pillanatok alatt megnézzük az étlapot, amíg gyakorlatilag leírja azt a két szót. Alaposan megnézem magamnak a választékot, végül egy dupla sajtburgernél maradok, sültkrumplival. Ha felveszik a rendelést, akkor azért teszek még néhány kitételt, és most biztos el fognak küldeni a fenébe, de ilyen az, mikor egy szakács nem tud kibújni a bőréből.
          - Jobb ötletem van – kacsintok, majd felállok és a mosdó felé megyek.
          Még így is nehéz lesz kitalálnom, hogyan fog a klónom kiszökni, de majd megoldom. Szerencsére a mosdó üres, és be is zárom egy varázslattal, majd mikor megvagyok a másolatommal, elmondom az utasításaimat, amiket követnie kell. Az irodám íróasztalában már van egy paksaméta dolgozat előkészítve. Ezeket kell kiosztania a diákoknak. Ehhez nem kell nagy mágikus képesség, csupán annyi, hogy oda tudjon hoppanálni az iskolába. Persze, értesítheti a diákokat a helyzetről, de ha nem muszáj, akkor nem ajánlom neki.
          Kinézek a mosdó ajtaján, látom, hogy tiszta a levegő, így elindítom a kijárat felé. Közben elhalad Sage mellett. Remélem, hogy a nő nem pattan fel, hogy megállítsa, ezért amint lehet én is kilépek a mosdóból, és leülök az asztalhoz.
          - Kész vagyok. És még csak levelet se kellett írnom. És nagyon észre se fogják venni, hogy hiányzom. Hidd el, van néhány trükk a tarsolyomban, csak a megfelelő alkalmakkor kell használni.
          Figyelmesen hallgatom a kérdésemre adott válaszát. Érdekes és jogos is a felvetése. Ha maradtam volna a saját szakmámnál, akkor valószínűleg én is így élnék most, vagy legalábbis hasonlóan. De nem lettem végül átoktörő és nem is különösebben érdekel a szakma, csupán teljesítettem apám elvárását, hogy aztán fenekestűl felforgassam azt.
          - Tudod, lenne itt valami, amiről beszélhetnénk, ha már egymásra bukkantunk. Egy ereklye, ami valahol a Holland-Belga határnál található.
          A kezemet a könyvre helyezem, ami mellettem fekszik az asztalon. Csak egy legenda, ez igaz, még annyi sem biztos, hogy létezik, vagy létezett valaha ez a kastély. De van benne valami, amit egy átok védelmez, és az én megkopott tudásommal nem tudnám megszerezni.
          - Mennyit kérsz a felkutatásáért?
          Mert miért ne használnám ki a lehetőséget? Ha már úgy alakult, hogy jövő hétig ráér, akkor minek húzzam a dolgot. Egyébként se ismerek senkit, aki segíteni tudna.

- Kérlek, ezt mindenki hallotta – majdnem prüszköl is egyet, ahogy felnevet, a roxforti SVK tanárok magas halandósági aránya szerinte valószínűleg már vicc minden olyan ember körében, aki valaha tanított, most tanít, vagy tanítani akar. Persze érzi ő is, hogy rettentően makacs embereknek biztosan van ebben egy kis kihívás, ugyanakkor tökre megérti a diákokat is – valószínűleg ő maga is kisebb vagyont feltenne arra, hogy Fawcett nem él meg egy tanévnél többet. Na, nem feltétlenül úgy, hogy egyáltalán nem is él majd már, de minimum úgy, hogy egy év után inkább ott hagyja az iskolát. Voltaképpen nem is egészen érti, a férfi miért lett tanár - Azért remélem ezen nem csodálkozol. Elég jó fogadásalap. Most már én is kíváncsi vagyok, melyik oldal fog nyerni – amelyik nem adott neked egy évnél többet, vagy amelyik be merte vállalni, hogy még jövőre is ott leszel – épp csak kicsikét hallatszik ki a hangjából, hogy voltaképpen érdekli, Willnek mik a tervei ezzel kapcsolatban, bár javarészt ezt a kimondatlan kérdést meg is válaszolja. Bár az „ameddig lehet” olyasfajta körülmény, ami könnyedén és váratlanul meg tud változni.
- Hát, gondolom nem véletlen, hogy a legtöbb tanárom már annak idején is fél lábbal a sírban volt, amikor én még oda jártam – és hiába, bizonyos dolgok még szerinte is csak a korral jönnek meg, mondjuk mint a józan ész, amire saját esetében még mindig vár. Pedig ő aztán nem az a fajta ember, aki önmagában a pozíció alapján megadná a kellő tiszteletet a másiknak, de például még ő is igyekezett lehetőleg kevésszer McGalagony rossz oldalára kerülni, és nem biztos benne, hogy ez akkor is így lett volna, ha McGali például harminc évvel fiatalabb, mint amennyi. Valószínűleg nem egyszerű fiatal tanárnak lenni – soha életében eszébe sem jutott, hogy esetleg ilyen barbár szakmát válasszon magának.
A rendelés megtörténik, legalábbis ital részről, ami első körben pont tökéletesen kielégítő számára, aztán kicsit felvont szemöldökkel villan a tekintete Willre - Oooké – húzza el egy kicsit a szót, némileg azt kívánván érzékeltetni, hogy a fickó nem magyarázta túl a dolgot, tekintete még követi őt, amíg a másik eltűnik a mosdóban, aztán csak megvonja a vállát, kicsit hitetlenül rázza a fejét – mármint, ennek meg most mégis vajon mi baja és/vagy mit művel? – de aztán inkább lelkesen tanulmányozza az étlapot, amíg el nem dönti, hogy mit fog kérni, meg amíg Fawcett meg nem tiszteli azzal, hogy visszatalál az asztalukhoz. Ha nem tért volna vissza, valószínűleg meg is átkozta volna, amikor legközelebb az útjába kerül, és sosem tesz neki újra olyan ajánlatokat, hogy sörözzenek együtt.
- Most akkor könyörögnöm kéne, hogy elmondd, mit csináltál? Csak mert azt nyilván nem fogok – mondja ál-ártatlan arccal, mikor a másik némileg felvágós titokzatossággal telepszik vissza az asztalhoz, és még galádul fel is könyököl az asztallapra, állát a tenyerébe ejtve, mintha ilyen rettentően nagyon érdekelné a valószínűleg annyira azért nem bámulatosan izgalmas történet Will megoldása mögött. Ennyire azért pont nem fontos az egész. Csak utál nem tudni dolgokat, melyek az orra előtt történnek. (Mondjuk, hogy az orra előtt.)
- Ó, igen? Na, ki vele! – ha mondjuk tudja, hogy a következő mondatokban felbukkan az „ereklye” szó, valószínűleg nem is kérdez az előbb semmit. Most már van is dramaturgiai értelme annak, hogy az asztalra könyökölvén kicsit előrehajol, most már viszont tényleges kíváncsisággal - Ennél azért konkrétabbnak kell lenned ahhoz, hogy erre bármit is mondhassak – vonja aztán fel finoman a szemöldökét - Minél többet tudsz erről a bizonyos „ereklyéről” nekem annál kevesebbet kell előásnom róla, szóval értelemszerűen a kutatás részért kevesebbet kell felszámolnom. De aztán nem árt tudni, hogy például valakinek a birtokában van-e a keresett tárgy, vagy sem, feltehetőleg milyen környezetben van, elátkozott-e, ha igen, miben, mennyire, és a többi. Természetesen a költségszámoláskor felmerülnek olyan tényezők, mint a munka időtartama, az előkészületeket is beleszámolva, utazással kapcsolatos költségek, ha valahol sokáig kell maradnom, veszélyességi pótlék, meg ilyenek…

~set~

          Nem meglepő, hogy az SVK tanárok gyors változása mindenhova eljutott. A Próféta megírta minden év elején a tanárok listáját, ha máshonnan nem, hát innen biztos, hogy köztudott volt. Pont ezért nem lepődtem meg a fogadáson, és azon, hogy lényegében bárkit felvettek volna erre a posztra. Na jó, talán nem bárkit, de akinek van egy kis tapasztalata az biztos eséllyel pályázott.
          - Megadjam a diáknak a nevét, akinél lehet kötni a fogadásokat? – mosolyodom el. – De ha akarod, akkor fogadhatunk egymás között is. Még bőven van vissza ebből az évből.
          Bár, tartom valószínűnek, hogy nagy változások már nem fognak bekövetkezni. Olyan dolog pedig nem történhet velem, ami miatt önként a Roxfort elhagyása mellett döntenék. Az pedig, hogy mindegyik tanár olyan idős volt, mikor ő is és én is odajártunk az talán annak köszönhető, hogy ez egy nyugdíjas állás. Ha te nem mondasz fel vagy halsz meg, akkor nem valószínű, hogy kirúgnak. És ezt számításba is vettem, mikor jelentkeztem.
          Ahhoz viszont, hogy el tudjam kerülni az órán való megjelenést, muszáj elbújnom egy kicsit. Így is azt kockáztatom, hogy lebukok. A muglik nem hülyék, hogy ne vegyék észre, ha egy helyiségbe egy ember megy be, és kettő jön ki belőle. De remélem most mégis sikerül elkerülni a lebukás veszélyét. De hogy elkerüljem a további kérdezősködést, és a negatív energia bevonzását, inkább arra terelem a szót, ami miatt végül is idejöttem. Ami miatt meg kellett szereznem a könyvet, és a verekedést is át kellett élnem. Esküszöm az az egész olyan volt, mintha a vadnyugaton élnénk.
          - Nyugi, csak lassan. Még én se vagyok minden információnak a birtokában.
          Egyelőre csak a leg alapvetőbbeket tudom, amit meg is fogok osztani vele, de előbb jobb szeretném összeszedni a gondolataimat, és ha már így alakult, akkor megebédelni. Egyedül úgyse tud szerintem nekivágni. Azok alapján, amiket eddig tudok, vagy nagyon vakmerő az, aki odamegy, vagy bolond. Nos, valahol mind a kettőt kinézem Sage-ből, de ezúttal nem akarok semmit sem a véletlenre bízni.
          - A kastély Sluis közelében van. A könyv szerint még a 17. században építette egy mugli család azért, mert a lányuk egy varázslóval akart összeházasodni, de tiltott dolog volt, ott viszont nyugodtan élhettek – kezdek bele a történetbe.
          Aztán abba is hagyom, mikor megjön a rendelésünk, és elkezdek enni. Már nagyon éhes vagyok, és ezt csak most érzem meg, mikor az első falat hamburger lecsúszik a torkomon.
          - Bocsi, de ezt most muszáj megennem – szabadkozom.
          Nem mondom, hogy éheztem volna az elmúlt pár napban, de azért nem mondhatnám, hogy sikerült kellőképpen megtömni a hasam. A végén még teljesen elfelejtek majd főzni. Pár harapás után egy korty sör vagy kettő. Jó ez a hely, nem mindenhol lehetne megcsinálni, hogy ilyen párosításban fogyaszt az ember.
          - Szóval – folytatom már majdnem akkor, mikor a burgerem fele elfogyott. – Ha jól tudom, a kastély most egy alapítványé, de az a része, ahova mi megyünk, elvileg el van zárva a látogatók elől, mert még nem tudták megfelelően felújítani. Annak pedig az az oka, hogy egy átok miatt nem férnek hozzá a részhez. Az összes ajtó be van zárva. Hallottam pletykákat miszerint varázslók is próbálkoztak a bejutással már, de még senkinek sem sikerült.
          Azt nem tudom, hogy átoktörők voltak-e közöttük vagy egyszerre próbálkoztak-e többen is, de az biztos, hogy senki sem jött rá a titok nyitjára. Mintha a kastély azon része hermetikusan lenne lezárva. Kinyitom a könyvet, és felcsapom az egyik oldalon, amin egy vízköpő fej látható.
          - Ebből van kettő elrejtve azon az épületrészen. Állítólag ez a kulcs a bejutáshoz. Szerintem kettő van belőle, vagy több, és ezért nem tudott még bejutni senki. Vagy nem voltak ketten vagy nem találták a másikat. Sajnos csak annyi információim vannak a házzal kapcsolatban, ami ebben a könyvben van benne. Még nem végeztem az olvasásával. Úgy gondolom, hogy ha elvállalod, akkor egy maximum két nap alatt lerendezzük a kastélyt, csak kell még egy kis idő a kutatáshoz.
          Egyelőre ennyi információm van. Nem tudok többel szolgálni, ezért ha nem vállalja el, megértem. Én se biztos, hogy nekivágnék a kalandnak ennyire kevés információval. Tovább falatozom a hamburgerem, hogy hagyjak neki egy kis gondolkodási időt.

Hunyorogva mérlegeli egy pillanatra a lehetőséget, majd mint akinek egy perc alatt elment a kedve az egésztől, elfintorodik - Áh, nem kell. Ha hajlandó lennél fogadni velem, gondolom tovább tervezed a maradást, bár be nem láthatom, miért teszed ezt. Ha pedig ténylegesen fogadnánk is… kinézem belőled, hogy csak azért maradsz, hogy engem megszívass – ja, van még valaki, aki nem tudta, hogy remekül kombinál össze dolgokat? Bár persze, ahogy mindenki, ő is mindig magából indul ki, szóval könnyen lehet, hogy most saját maga viselkedését írta le egy feltételezett, hasonló helyzetben, nem pedig Willét, de azért ez nem zárja ki azt az eshetőséget, hogy Willel kapcsolatban is igaza van.
- Az meg még tőlem is genyaság lenne, ha ennek fényében abban reménykednék, hogy fűbe harapsz. Vagy ilyesmi – azért nyilván ilyesmit nem kíván a másiknak. Azt már kevéssé lehet elmondani róla, hogy senkinek se kívánná – megvannak azok az emberek. Páran.
Türelmetlenül fúj aztán egyet – igazából remélte, ha már ilyesmire terelődött a szó, akkor Willow igenis birtokában van minden szükséges információnak, de úgy fest, be kell érnie puszta részletekkel, vagyis egészséges(?) kíváncsisága részben hoppon fog maradni. Nem szeret hoppon maradni. De legalább van pia, van kaja, talán Will megússza, hogy esetleg belé kelljen mélyesztenie a fogait az élet irányába érzett elégedetlensége miatt. Vagy az evés miatt már az elején félbe maradt beszámoló miatt, kicsit forgatja a szemét, ahogy rágcsálni kezdi a sült krumpliját – leginkább azért, mert őt aztán nem tartja vissza az evés (sem) attól, hogy pofázzon, akár még félig teli szájjal is, és kész behúzni bárkinek, aki azt állítja, hogy nő így nem viselkedik. Igazán, dugja már fel magának mindenki az olyan kezdetű mondatokat, hogy „nem illik”, főleg, ha a „nem illik”-et történetesen van pofájuk a neméhez kötni.
Mondjuk, amíg Willowt hallgatja pár percnyi néma kérődzés után, addig egészen nyugodtan le tud nyelni pár falatot úgy is, hogy közben nem kell beszélnie. Érdeklődve hallgatja a másikat, ritka pillanatok egyike, amikor ez még őszinte is tőle, de közben gondolkodó ráncok szaladnak a homlokára, és kicsit kétkedővé élénkül tekintete egyébként is kíváncsi csillogása - Azt tudjuk, hogy mi történt ott? Muglik elmenekülnek egy kastélyba egy varázsló elől, na de kétlem, hogy ez egy varázslót megállított volna ennyire egyszerűen, nem? Megölt mindenkit? Vagy valami hasonlóan morbid? – kérdezi gátlástalanul, tapasztalata szerint amúgy is rengeteg olyan elátkozott hely van, ahol tragédiák történtek, sok sötét mágia/kontrollálatlan szabadult el, vagy persze ott van a nyilvánvaló lehetőség is, hogy valaki szándékosan átkozta el a helyet – de az is lehet, hogy balesetről van szó. És bizonyos tekintetben a baleset sokkal rosszabb. Csak mert nehezebb visszafejteni a mágia finom szálait, hiszen nem volt egyértelmű, tiszta szándék, nincsenek felfedhető, direkt varázslatok.
Odapillant a könyvre, de természetesen csak annyira, hogy megnézze a férfi által mutogatott vízköpőket. Biztos nem tudná rávenni magát, hogy átrágja magát egy ilyen vaskos köteten, csak hogy olvasson egy helyről, amit egyébként még senki sem volt képes megfejteni – mindig ez volt a gyengéje, az alapos előkészületek nem neki valók, legalábbis a dolognak ez a része semmiképp. Készletek, eszközök, bármi egyéb hasznosság összeszedésével el tud játszani, de hogy letegye a seggét egy könyv mellé? Áh.
- Először is, még csak a lényeget nem mondtad – mi van ott, amiért érdemes odamenni a rejtvényen túl? Mert remélem, nem csak az izgatja a fantáziádat. Másodszor meg – most akkor jól értem, hogy velem tartanál? Nem mintha ez kizáró ok lenne. Csak kérdezem – mert azért az már egészen más történet, mint hogy egyedül beledobják a szarba. Mondjuk van, hogy az ellen sincs kifogása. És bár a büszkesége elég konok fajta, halálvágya azért ritkán van – vagy inkább csak nem szereti a kudarcot, és egyedül lehet, hogy ebbe beletörne a bicskája.

~set~

          És való igaz. Ha elég nagy lenne a tét, akkor képes lennék inkább otthagyni a munkámat, minthogy elveszítsem a fogadásomat. De persze a tanítás azért nem egy olyan dolog, mint mondjuk az, mikor a mugliknál voltam szakács. Nagyon szép időszak volt, és rengeteget tanultam, amit azóta sikerült kamatoztatnom is, de minden időszaknak vége szakad egyszer. Szóval nem is tudom, az életemben kéne fogadnom ahhoz vagy egy olyan hatalmas összegben, amit nem tudnék egész életem során kifizetni ahhoz, hogy így felrúgjam a mostani helyem egy fogadás miatt.
          Azért kicsit elkerekedik a szemem, mikor az esetleges halálomról van szó. Tény, hogy hajlamos vagyok felelőtlenül viselkedni, de azért annyira nem, hogy akár az életem is kockáztassam miatta. És a mostani békeidőben nem hiszem, hogy bármi is az életemre akarna törni. A legnagyobb esélye az éhségnek van arra, hogy megöljön. És hogy ezt elkerüljem, gyorsan elkezdem megenni a reggeli-ebédem. Reggel még a fene se gondolta, hogy egyszer eljutok majd idáig is.
          Evés közben azt látom partneremen, hogy azzal a kevés információval, amit eddig mondtam, sikerült felkeltenem az érdeklődését. Ennyi nekem elég is, ha azt akarom, hogy legalább komolyan meghallgasson, ha már a megbízást nem is fogadja el.
          - Nem jutottam még el a történet végéig, de azt már tudom, hogy egy ideig nyugalomban éltek, de aztán megszegték az esküjüket, mikor gyermekük született. A gyereket elrejtették, mikor megtudták, hogy a varázsló családja nem nézi jó szemmel a történteket. Ez odáig fajult, hogy egy éjjel megöltek mindenkit a házban, senkit sem kíméltek, majd azt kezdték el terjeszteni, hogy egy őrült tévedt oda, és ő mészárolt le mindenkit. Ez utóbbit egyébként már csak pletykákból hallottam, mert a helyet azóta valami furcsa aura veszi körbe, amiről gondolhatod, hogy a babonás mugliknak milyen jó táptalaj.
          Én is tapasztaltam, hogy mennyire túlgondolják a dolgokat, holott néha semmi alapjuk nincs rájuk. Máskor viszont egy jogos alapot vetítenek ki másra. Pont ezért óvatosan kell beszélni velük, mielőtt még elszolja magát az ember, és onnantól elindítanák az újabb boszorkányüldözéseket. És ezért fontos ez a könyv, amit megszereztem. Ebben a tények vannak leírva, nem holmi babonákra és hiedelmekre alapuló mesék.
          - Akkor a második kérdéseddel kezdem. Igen, jól érted. Szeretnék veled menni. Mint korábban mondtam is, egyedül nem lennél képes áthatolni néhány problémát, amiket más se tudott megoldani. De persze visszautasíthatsz, én itt megvárlak, amíg vissza nem érsz.
          Nem lennék meglepődve, ha nem vállalná a felelősséget azzal, hogy egy laikust is magával visz. De attól a lehetőség még adott, és nem utolsó sorban találhat valaki mást is, aki a segítségére lehet.
          - Az első kérdésre pedig a válaszom, egy amulett. A legenda szerint egy egyiptomi király I. Amenemhat adta a fiának, Szeszósztrisznak, mikor az harcolni ment. Ezzel akarta megvédeni az életét. A tizenötödik század elején bukkant fel egy kalóz kincsei között, majd a tizenhetedikben ismét felbukkant egy festményen, onnantól pedig nincsenek újabb információink róla. Állítólag annak a boszorkánynak a nyakában lógott legutóbb, akinek a gyermekét megölték abban a kastélyban. Hogy segítse a fiát, elrejtette a házban a medált. Újabb információnk viszont tényleg nincs róla. Egy térképet leszámítva.
          Megkeresem a térképet a könyv lapjai között. Eléggé kifakult, de attól még jól látható, hogy ez a hely hol van akkor, mikor a térkép készült. Egy kis varázslatnak köszönhetően pedig meg lehet állapítani, hogy ez a hely hol található a mai domborzatnál.
          - De persze, odaadom a térképet, és akkor megnézheted magad is. Nem szeretném, ha azt hinnéd, hogy átverlek. Úgy tiszta, hogy mindent megadok neked, amire szükséged van ehhez a kutatáshoz.
          Természetesen azért odaadni nem akarom neki, ezért ha bármit is kezdeni szeretne vele, azt csakis a szobámban tehetné, ahol nem fenyeget az sem, hogy meglátnak minket varázslás közben. Nos, remélem ennyi információ már elég, mert nem tudok sokkal többet mondani. A saját kutatásom még nem jutott ennél messzebb. És ezeknek is némelyike teljesen friss információ. Hogy miért olyan különleges ez az amulett, azt pedig nem áll szándékomban elárulni. Ha elvállalja, akkor ennek a tudása nélkül kell megtennie.

Az egyiptomi részben segédkezett
Elliot O'Mara. Köszönet és örök hála érte. 

- Háááh, tudtam, hogy megöltek mindenkit!
Mármint, nem úgy tudta, hogy konkrétan tudta, ezen a helyen ez történt, és mik voltak a pontos körülmények, inkább csak „tudta”, minthogy a Willow által felvázolt történettípusnak nagyon gyakran ez a vége. Nem igazán fest úgy, mintha bármiféle részvétet is tanúsítana az elhunytak iránt, a munkája elég immunissá tette az efféle mágikus balesetekre, vagy épp kegyetlen gyilkosságokra. De hát nem aggódhat azon, milyen gerinctelenség halottak kincsei és cuccai között turkálni, ha egyszer ez a munkája. Újabban egyébként is gondolkodik rajta, hogy már sikerült kellőképp magasra tornásznia fizetésileg a Gringotts ajánlatát… talán Will kisegítése lehetne az utolsó „szabad madár” akciója, és aztán kipróbálhatná, milyen rendes állásba vonulni. Legalább kipróbálni – elvégre, még sosem csinált ilyet. Szóval… nem pont most fog érzelmeket növeszteni ott, ahol hideg tisztánlátásra van szükség.
- Khm. Mármint… kínos – finomít azért egy hangyányit saját megnyilvánulásán, mert mintha két asztallal odébb kicsit furcsán néznének rá, nehogy már valaki azt higgye, valami rosszban sántikál, most, amikor kivételesen nem is csinál semmi rosszat. Csak ebédel. Egy régi ismerőssel. És fura dolgokról beszélget. Nincs ebben semmi gyanús!
- Engem nem zavar, ha jönni akarsz. Csak nem vállalok felelősséget sem a fizikai sem a mentális egészségedért, a testőrködés nem a munkám része – bár nem biztos benne, hogy Willnek szüksége lenne az ő őrködésére, végül is nem teljesen elveszett a fickó, de azért jobb tisztázni az ilyesmit – Ha szükségét érzed, inkább vigyünk magunkkal még valakit, aki vigyázza a seggünket munka közben. Nem feltétlenül elvetendő gondolat. A három egyébként is jó szám – kicsit forgatja a szemét, mert a dolog babonás megközelítése távol álljon tőle, ugyanakkor elátkozott helyeken egy kis számmisztika akár még okos dolog is lehet.
Csak egy gyors pillantást vet a térképre, amit a másik mutat neki, inkább az érdekli, amit mesél. Nem mintha ne lenne fontos a térkép, de feltehetőleg nem itt, egy kocsma közepén fogják lefolytatni az összes előkészületet, vagyis lesz még ideje bőven arra, hogy ilyen finomságokból felkészüljön. Első körben a jelek szerint a bejutás a legnagyobb probléma, mert mire jó a térkép, ha a közelébe sem juthatnak a megjelölt helynek? De ez legyen egy másik nap fejtörése, alapvetően ugyan eléggé munkamániás, de hát van előtte hamburger, és van előtte sör, nem feltétlenül akar minden lélegzetével azon gondolkodni, hogy lehet megtörni egy alapjaiba véve eddig megfejthetetlen varázslatot, amikor dolgozhat azon is, hogy szalonspiccesre igya magát.
- Értem. Érdekel, izgalmas kihívásnak tűnik. Mennyi időt szánnál az előkészületekre? Mikor akarsz menni? És persze, azért ne feledkezzünk meg arról sem... hogy voltaképpen miért kell neked az amulett, és miért szántad el magad erre az egészre? – az utolsó kérdéshez érve pillant csak fel a tányérjáról a férfira, ezúttal egy hunyorgó macska ravaszul gyanakvó tekintetével. Ismeri Willt, persze, annyira eléggé, hogy ne vesse el egy közös munka lehetőségét, annyira azonban közel sem, hogy ne akarja tudni, mi a másik motivációja, és mégis milyen céllal, na meg pontosan miért akarják kockáztatni esetleg a saját életüket is. Ha unalmas csecsebecsékért, elveszett családi örökségért, hatalmat ígérő tárgyakért szalajtják, akkor is szeret tudni arról, mi a pontos helyzet… még akkor is, ha nem feltétlenül döntő tényező az információ, amit kap.

~set~

          Megemelem kicsit a szemöldököm az örömmel teli felkiáltáson. Nem igazán számítottam ilyen megnyilvánulásra, de persze ez is egy módja a megközelíthetőségének a mostani helyzetnek. Hiszen, ha nincs az a sajnálatos esemény sorozat, akkor most mi sem ülnénk itt valószínűleg, és erről az esemény láncolatról beszélgetnénk. Persze ez csak feltételezés, hiszen soha nem lehet tudni, hogy mi lett volna, ha.
          Azért óvatosan körbenézek az étteremben, mert elég hangosra sikerült ez a felkiáltás és nem akarom, hogy feltűnést keltsünk. Ha benne leszünk ennek az egésznek a sűrűjében, akkor a legjobb lenne, ha láthatatlanok lennénk. Elvégre mások is akarják azt a kincset, és biztos vagyok benne, hogy ha megkérdeznénk van-e rajtunk kívül varázsló az étteremben, eggyel biztos találkoznánk. Tény, hogy nem a kastély van a környéken, ami annyira nagyon vonzza a mágus szemeket, de soha nem lehet elég óvatos az ember. Talán már így is sokat mondtam nyilvánosan.
          Azért elmosolyodom a végén, hiszen kellett az a tragédia ahhoz, hogy ez az egész bekövetkezhessen. Hogy a kaland és az évszázadokon tartó kincsvadászat végül meg is valósuljon.
          - Az valóban – értek egyet. - De enélkül most nem beszélgetnénk erről, igaz?
          És akkor el is érünk a történet legkínosabb részéhez. Persze meg lehet mindent magyarázni, de úgy gondolom, hogy egyedül dolgozni, aztán valakit odavenni magunk mellé az talán olyan plusz kockázat, amit nem mindenki vállal be. Még akkor sem, ha egyébként valakit ismerünk valamennyire. Mert hát ki tudja, hogy mi minden lehet a végeredménye annak a helyzetnek. Ha valami rosszul sül el, akkor jön majd a mutogatás, még akkor is, ha egyébként semmi köze a másiknak a történtekhez. Bosszú, irigység. Persze, van az a pont, amikor nem lehet azt mondani, hogy nem a másik hibája, de erre azért nem nagyon volt még példa.
          - Igen, ezt sejtettem. Nem is akarnám, hogy vigyázz rám. Annál jobban, mint ahogy társakként majd remélem fogunk vigyázni egymásra.
          Mert hát azért egy ilyen küldetés alkalmával muszáj vigyázni egymásra valamennyire, ha ki akarunk jutni onnan. Ezt szerintem senki sem fogja vitatni. A gondolatmenet további része viszont meglep. Az elmondottak alapján ennyire veszélyesnek tartaná a helyzetet? Még egy ember bevonása szerintem egyáltalán nem szükséges, de az is igaz, hogy eddig nem is gondoltam bele. Mondjuk amíg meg nem láttam, hogy mivel kell szembenézni, addig nem is gondoltam, hogy másra szükségem lesz végül.
          - Bevallom, eddig ezen még nem gondolkodtam. De ha nem bánod, akkor egyelőre elutasítom ezt a lehetőséget. Ugyan van egy ember, akiben bíznék annyira, hogy elhozzam magammal, de szeretném, ha minél kevesebben tudjanak erről a kis kirándulásról. Remélem, megérted.
          Tényleg csak reménykedni tudok. Kean legilimentor képessége nagyon is jól jönne azon a terepen, de egyrészt nem vagyok biztos benne, hogy el tudna jönni, másrészt, ha megtudná mire készülünk, nem ordítaná le a hajunkat a fejünkről, mert egy ilyen kalandba vágtuk a fejszénket. Régebben pedzegettem már neki ezt a kis kirándulást, de akkor még csak mint egy lehetséges célpont, nem egy tényleg meg is valósított. Majd ha már jobban beleástuk magunkat ebbe a kalandba, akkor esetleg felvetem, hogy felveszem vele a kapcsolatot. Vagy személyesen elmegyek érte.
          Az viszont biztos, hogy egy ennél jobb helyre kell menni, ha valamit meg akarunk komolyabban beszélni. Egy mágiával levédett helyre, ami talán egy másik városban is van, mert nem akarom feleslegesen kockáztatni az életünket. Az nem érdekel, ha nem szerezzük meg a kincset, de valószínűnek tartom, hogy azonnal lefújnám a kutatást az első bizonytalan kimenetelű helyzetnél.
          - Arra gondoltam, hogy mielőtt bármibe is belekezdenénk, meg kéne nézni a helyszínt, hogy ne csak úgy vaktában menjünk oda. Nekem már vannak feljegyzéseim, most itt van a könyv is, szerintem maximum egy hét felkészülési idő pont elég lenne. De ez persze függ attól is, hogy sikerül-e tényleg minden lehetséges információt beszerezni. Tudom, hogy nem tudunk mindenre felkészülni.
          A kérdés második fele jogos. Bár nem terveztem, hogy be fogom avatni, azért hazudni sem fogok.
          - Ha igaz a legenda, akkor a tulajdonosa olyan védelem alatt fog állni, amit egyetlen védelmi varázslat sem tud megadni. Vannak szeretteim és szeretném őket megvédeni. Azt hiszem, ez elég indok miért is szeretném megszerezni.
           Ott van persze a kaland is, az izgalom, amit a kutatás utáni vágy és a végén a kielégülés okoz, amikor a kezedben tartod a becses ékszert. És persze ott van az a másik rejtett dolog, hogy a medált lehet rosszra is használni. Csak erre az apró tényre még nem jöttem rá, hogyan. Azokról nem találtam feljegyzést.
          - Mit gondolsz, elég lesz az egy hét felkészülés? Talán két vagy három helyet tudok, ahonnan lehetne még információt szerezni, illetve van egy idősebb boszorkány a várhoz közeli faluban, aki személyesen is el tudná mesélni a történetet.
          Újra a hamburgerem kezdem falatozni. Mármint a maradékát, mert lassan, de biztosan elfogyasztottam. Csak a söröm nem fogyott ugyanilyen gyorsan. Most viszont leguritom azt is egy lendülettel, amíg meg nem gondolom magam. Egy kisebb cuppanó hangot halltok, ahogy elemelem a poharat a számtól.
          Viszont a legfontosabb kérdés, hogy mikor tudnánk összehozni ezt az időt, ami mind a kettőnknek jó. Azért mert nem lakok az iskolában, még nem hanyagolhatom el a kötelezettségeimet. Tehát a kutatási idő alatt is kéne tanítanom, vagy pedig eleve nyárra időzítjük. Igazából egyik sem a lehető legjobb megoldás, de talán az első lenne a kevésbé rossz. Pár órát kihagyni a kutatási részből és így talán egy hét helyett kettőig időzni az előkészületekkel még mindig kisebb probléma, mint hónapokat várni.
          - Gondolom sejted, hogy nem lesz ez egy könnyű menet, és a projekt önmagában hordoz nem kevés számú buktatót. Az elején kezdve, mikor lenne időd rá, hogy belevágjunk?

Kicsit szkeptikusan rántja fel a fejét, de lenyel egy darab sült krumplit, mielőtt bármit is mondana – Nem azt mondtam, hogy rád sem fogok bagózni odakinn. Csak azt, hogy el kell döntened, hogy inkább a seggedet mentsem, ha kell, vagy a célunk felé menjek. Mindkettő egyszerre nem megy – és hát, ez sajnos elég igaz, többek között ezért szeret egyedül dolgozni, mert ott nem kell ilyen döntéseket hoznia. Ha túl cinkes a helyzet, csak magát kell mentenie, és ha úgy dönt, még nem túl cinkes a helyzet, de aztán mégis, akkor csakis magát sodorja veszélybe. Az egészen más, ha a döntései miatt mások életéért is felelősséget kell vállalnia. Az efféle felelősséget nem szereti, amennyire teheti, igyekszik el is kerülni, mert a látszat ellenére nagyon is a lelkén (és főleg, a lelkiismeretén) viselné, ha miatta történne bárkivel valami komoly baj. Nem mintha annyira oda lenne a „vonjunk be egy harmadik embert is”-forgatókönyvért. De még mindig jobb, minthogy neki kelljen folyton ne csak magára, de Willowra is odafigyelni. Meg fordítva is – ő sem várná el feltétlenül a férfitől, hogy folyton az ő seggét védje ahelyett, hogy a „küldetésre” fókuszáljon.
- Persze, megértem. De gondold át, főleg, ha van valaki, akiben megbízol. Majd végigzongorázom az ismerőseim listáját én is – majd akkor, ha ráér, mert az túlságosan hosszú lista lenne ahhoz, hogy itt és most megpróbáljon számot vetni mindenkivel, aki esetleg szóba jöhet.
- Oké. Milyen sorrendben szeretnéd? Talán célszerű lenne már minden információ birtokában ellátogatni a helyszínre, és aztán ténylegesen felszerelkezni mindennel, amire szükségünk lehet – mondja némi gondolkodás után, neki persze voltaképpen mindegy, mert amíg ezek a dolgok mind a munkája részét képezik, addig természetesnek veszi, hogy ennek megfelelően fogja Will kifizetni is. Ha nem, hát majd kedvesen fejbe kólintja, hogy újragondolja ezt a körkérdést.
– Ami a kutatást illeti, remélem, azt magad végeznéd – folytatja aztán némi kérdő éllel, mert persze, ha muszáj, kiveheti belőle a részét, de úgy tűnik, Willow már kellőképp beleásta magát ebbe az egészbe, és ő tökre boldog lesz attól is, ha már csak a kész, rövidített verzióval kell szembesülnie, vagy legalábbis, nem kell rengeteg felesleges dolgon átrágnia magát, hanem csak olyasmin, aminek Will szerint jelentősége is van, és fontos tudnia róla. Igen. Az orra előtt az a vastag könyv eléggé elrettentő, még akkor is, ha volt már rá példa, hogy neki magának kellett elviselhetetlenül sok kutatást elvégeznie. Ha van rá lehetőség azért nyilván inkább lepasszolná a dolgot… - Ha igen, akkor jelentkezel, amikor úgy gondolod, kész vagy, átveszek tőled mindent, amit fontosnak tartasz, és meglátom, mennyi időre van szükségem ahhoz, hogy átrágjam magam rajta, aztán mehetünk a terepszemlére.
Ez így neki egész józan tervnek tűnik, de persze lehet, hogy a férfi másképp képzelte – Utána persze szívesen vállalom minden szükséges eszköz, tartalék, akármi beszerzését. Abban jó vagyok – talán mondani sem kell, sokkal jobb, mint egy helyben olvasásban.
Az idő viszont egészen más kérdés, és sokkal több tényezős is. Legkevésbé sem számított most egy ilyen ajánlatra, mivel azonban egyetért azzal, hogy ez nem csak egy egyszerű hétvégi kiruccanás lesz, nem tud csak úgy tetszőlegesen kibökni egy dátumot – Az idő kérdésére talán vissza kellene térnünk akkor, ha már készen vagyunk mindennel, mit szólsz? Májusnál előbb nem hiszem, hogy el tudom kötelezni magam több napra, viszont az előkészületekre tudok bármikor időt szakítani, ha szólsz, hogy aktuálissá válna a dolog, pár napon belül akkor elő fogok kerülni. Neked eleve nem lenne jobb kivárni a nyári szünidőt?

~set~

          Eléggé vívódok magammal. Egyrészt igazat adok Sage-nek abban, hogy talán nem ártana még valakit magunkkal vinni, ha nyugtot akarunk, és biztonságban kijutni arról a helyről. Másrészről viszont még egy embert bevonni, az pont annyira kockázatos mint nem bevonni. Nem azért, mert lenne rá olyan ember, akiben teljes mértékig megbízom, de nem tudom, teljesen bizonytalan vagyok. Majd, ha eljutunk odáig, hogy lefixálunk mindent, akkor visszatérek erre.
          - Nem, szerintem meg tudom majd oldani. Van bőven ismerősöm, akikben megbízok.
          Elég gyorsan vágom rá a választ ahhoz, hogy rájöjjön, nem nagyon akarom másnak a tudtára adni, hogy miben sántikálunk. A kérdés már csak az, ő megbízik-e majd abban, akit én hozok. Nem a veszélyesség miatt, és mert igazából valakinek, akinek nem pont erre van szüksége. Mondjuk remélem, a többség fel sem fogja a valódi értékét és hatalmát. Ha sikerül megtalálnunk, akkor azon túl, hogy mire képes, úgy százezer galleont is ér a fekete piacon. Nem az ereje miatt, ha jól tájékozódtam, hanem a ritkasága, a régisége miatt, és annak köszönhetően, hogy nagyon nehéz megszerezni. De természetesen ezt a részét már biztos nem fogom senkinek sem elmondani.
          - Én úgy gondoltam, hogy elmehetnénk felmérni a terepet most, legalább kívülről, hogy lássuk mivel is állunk szemben. A kutatást természetesen megcsinálom én. A nagy részén már úgyis túl vagyok.
          Közben megeszem az utolsó falatokat, aztán kikérem a számlát is. Az utolsó centig kifizetek mindent, nem hagyom, hogy a szemben ülő nő fizessen bármit is. Mondjuk úgy, ez lehetne valamennyi előlege a bérnek, de legalább a bizonyíték, hogy komolyan gondolom.
          - Oké, ha szerinted úgy jobb, ha előbb kutatok és utána megyünk terepszemlézni, akkor nekem is megfelel. Viszont már nincs sok vissza a kutatásból. Már van egy paksaméta a szobámban ezzel kapcsolatban.
           De majd akkor jelentkezek és szerintem később megnézzük, hogyan alakul a dolog. Jó is lenne, ha nem nekem kellene összeszedni a holmikat, mert abban viszont pocsék vagyok. Vagy a legdrágább és legtöbbet érőt keresem meg, vagy egy nagyon bóvlit, ami nincs is a segítségünkre.
          Sóhajtok egyet, már csak egy nagyon fontos kérdés maradt, amit tisztázni kell. Mikor lenne a legalkalmasabb mind a kettőnknek. Nekem jobb lenne, ha még május előtt megejtenénk, mert utána az iskolába kell mennem a vizsgák miatt. Az RBF és a RAVASZ nem olyan elfoglaltság, ami mellett tovább tudom folytatni ezt a vándor életet.
          - Ha május előtt nem, akkor tényleg jobb lenne a nyáron.
          Akkor sokkal szabadabb vagyok. Nem kell azon gondolkodni, hogy mennyi időt tudok távol tölteni, és amíg távol vagyok, addig meg tudom-e oldani a helyettesítést. Mint most is. Szerintem akkor igazából mindent meg is beszéltünk. Felállok és kezet nyújtok.
          - Június körül keresni foglak. Addig igyekszem mindent összeszedni, és talán a papírokat már korábban is megkapod. Jó lesz így?
          Remélem igen, mert más nem igazán jut eszembe, mit lehetne tenni. Végül összeszedi a holmiját, ha valami még tisztázásra vár, akkor később megbeszélik. Az alku úgyis megköttetett már, nem lehet kiugrani belőle.

Köszönöm a játékot, remélem lesz
még alkalmunk találkozni.