+  Roxfort RPG
|-+  Karakterek
| |-+  Fan-fic verseny
| | |-+  Fahéj és puncs
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: 1 [2] Le Nyomtatás
Szerző Téma: Fahéj és puncs  (Megtekintve 13965 alkalommal)

Augustus Pye
Eltávozott karakter
*****


Osztályvezető Medimágus

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #15 Dátum: 2017. 12. 27. - 22:06:57 »
+2

A Mardekárnak ajánlom fel pontjaimat.

AZ UTOLSÓ FÉNY


Hatalmas hó borította Londont, különösen azt a parkot, ahol rábukkantam Ainsleyre. Látni akartam, szinte hajtott a szívem, hogy a nyomára bukkanjak… és nem azért, mert szeretem bosszantani Pipert. Az álmaimban újra és újra az egykori baráti társaságom legfontosabb tagjának hangja csengett. Mindig azt kérte bízzak benne, hagyjam hogy segítsen. Tudtam, hogy ez nem a mostani Ainsley hangja, hanem egy emlék… annak az emléke, ahogy meg akart menteni attól a sötétségtől, amihez igazán tartoztam.
Egy vastagabb fa törzse mögé bújtam. Óvatosan csúsztattam a durva növényre a kezemet. Nem viseltem kesztyűt, így éreztem azt a hideget, ami egészen beleitta magát mindenbe. Éppen csak kilestem, hogy lássam a hátát. Csupán ácsorgott, az eget bámulta, mintha valami várna… talán valami csodát. Sejtettem, hogy nem rám gondol, hiszen megbántottam, elhagytam. Láttam a leheletét a hidegben, sőt szinte hallottam a környék csöndjében dobbanni a szívét. Azt a megnyugtató ritmust, amire azóta is úgy emlékszem, mintha csak tegnap ölelt volna magához és biztosított róla, meg fog védeni, akármit is titkolok előle.
Bocsáss meg… Szerettem volna kimondani hangosan ezeket a szavakat. Szerettem volna megérinteni, megölelni és hálásan elmakogni a zokogás közben, milyen sokat jelentett nekem, amit értem tett és amit tenni akart. Ő volt az utolsó fény az életembe. Ez tartott még éppen csak a normális világban. Ainsley nélkül valószínűleg Piper sem kellett volna ahhoz, hogy átadjam magam annak a sötétségnek, ami mindig is a részem volt… amit anyám már gyerekkoromban észrevett… amitől félt… és amiért lényegében eltaszított.
Kinyújtottam a kezemet, mintha megérinthetném a hátát.
Nyeltem egyet, de a könnyek kifolytak a szememen, végig az arcomon. Szipogva rántottam vissza a karomat és töröltem meg az arcomat. Túl mélyen sebzett meg az, amit vele tettem. Én taszítottam el magamtól, pedig nagyobb szükségem volt rá, mint bárki másra. A szerelmet azonban semmiféle hevesség vagy biztonságérzet nem tudja felül írni. Piper ellenállhatatlanul vonzott magához és hiába kapaszkodtam még egy ideig Ainsleybe, elrántott tőle. Erős volt.
Tettem hátra egy lépést. Valami megreccsent a hóban a talpam alatt.
Ainsley hátra fordult. Egyenesen a szemembe nézett, kissé tátva maradt a szája is. Hatalmasokat pislogva nézett rám, de nem mozdult… mintha földbe gyökerezett volna a lába. Erősnek tűnt ott a hóesésben. Egy-egy pehely a szakállára hullott, majd gyorsan felolvadt. Nem volt olyan messze, hogy az ép szemmel ezt ne láthassam. Semmit sem változott.
Elszorult a torkom, ahogy a tekintetem az ő kék szemeivel találkozott. Még éppen láttam azt a csillogást, ami régen is ott volt. Hosszú percekig csak néztük egymást, mintha csodát látnánk. Ő talán nem is akarta elhinni, hogy tényleg én vagyok. Én pedig nem mertem mozdulni sem egy darabig… sőt, mintha egyedül csak a szívverésem létezett volna. Már nem az ő ritmusának hangja töltötte meg a füleimet, hanem a saját szívem zakatoló dobolása.  
Boldog karácsonyt… – Tátogtam, szinte hangtalanul.
Erre közelebb akart lépni hozzám. Láttam a mozdulatot, a szemében ugyanazokat a könnyeket, amik az enyémben ültek. A nevemet mondta, de nem vártam meg, hogy tegyen is valamit. Azonnal hoppanáltam és az Abszol útra érkezve az első épületbe meg kellett támaszkodnom. Kellett egy pillanat, hogy összeszedjem magam. Hirtelen azok a már hegesedő, mély sebek újra felszakadtak… Hát ez az én karácsonyom. Ez a fájdalom. Sóhajtással vettem tudomásul, mit érdemeltem ki.
Csendesen nyeltem vissza a könnyeimet. Nem engedtem hangot a zokogásomnak. Egyszerűen csak elindultam a Gringotts felé, mintha nézelődnék. Valójában csak el akartam űzni azokat a borzalmas gondolatokat, amiket a parkban történtek váltottak ki belőlem. Végül az utolsó fényt is elengedtem az életemből… ostoba vagyok...

Naplózva


Willow Fawcett
Eltávozott karakter
*****


SVK prof

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #16 Dátum: 2017. 12. 27. - 23:41:30 »
0




          A szél süvít mellettem, ahogy robogok az országúton. A célom egy hely Belfastban, és a szokás, ami minden évben kétszer is idehív. Eleinte csak azért jöttem, hogy együtt tölthessek egy kis időt egy olyan valakivel, aki már soha nem lehet a részese az életemnek. A hideg miatt általában csak egy órácskát vagy még annyit sem töltök itt, és az egész látogatás lényegében csak jelképes, de akkor is legalább valami. Aztán jöhet egy teázó, ahol felmelegszem, mert még aznap vissza is indulok. Rendszerint karácsony előtt vagy után járom meg ezt az utat. Most előtte teszem meg, mert még készülnöm kell valami harapnivalóval is.
          Szerencsére előre megvettem már az alapanyagokat, és a Roxfortban elkezdtem az előkészületeket is. Még így is sokáig tart majd, de mivel fontos vendéget várok, nem akarok szégyenben maradni. Greta volt mindig is az a személy, aki vigyázott rám, és bár tinédzser volt még mikor megismertem, szinte anyaként tekintek rá. Ha valami gondom van, akkor hozzá fordulok segítségért.
          A terveimmel ellentétben azonban, mire hazaérek már nem vágyom másra, csak a meleg ágyamra. Szerencsére az előkészületek miatt másnapra nem marad majd sok teendőm. Soha nem rendeztem hatalmas étkezéseket, és most sem áll szándékomban. Tekintve, hogy eddig úgy tűnik nem lesz más vendégem a nagynénémen kívül.
          Huszonnegyedikén aztán el is jön az idő, mikor reggel bemegyek a konyhába, és csak akkor jövök ki onnan, mikor megszólal az ajtócsöngő. Megtörlöm a kezeimet, aztán egy ölelés kíséretében beengedem Gretát. Ezúttal elhozta magával az egyik unokáját, ami meglep, mert nem számítottam rá se ajándék, se bármilyen más szempontból.
          - Azt mondta, meg akar ismerni téged. Remélem nem gond – mosolyog rám mind a kettő.
          - Nem, természetesen nem gond – válaszolom könnyedén. – Majd megoldom valahogy varázslattal az ajándék kérdését.
          Bemutatkozom az ifjú Fawcettnek, majd az asztalhoz vezetem őket, és neki is kezdünk az ebédnek. Beszélgetünk sok tartalmas és néhány kevésbé tartalmas dologról. Mesélek a jövőmet illető tervekről és arról, hogy miért nem nősülők meg végre. Pedig olyan közel voltam már hozzá, de hát a lehetőséget elszalasztottam, és egyelőre nem is szeretnék élni vele. A boldogság azon formája talán olyan adomány, amire még várnom kell. És lehet ennek csak az az oka, hogy nem engedem magamat boldognak lenni, de lehet teljesen más is.
          Az ebéd után elmegyünk sétálni egyet. Ezúttal nem esik a hó úgy, mint tavaly, ezért ki lehet használni kicsit a játszótér adta lehetőségeket. Így már tudok nagyon komoly dolgokról is beszélni Gretával nem csak olyanokról, amiket gyerek is hallhat. Érdeklődök kicsit a többi családtagom után. A két unokahúgommal például szívesen találkoznék, de mint megtudom Esmé valahol külföldön tölti az ünnepeket. És milyen jól teszi. Jövőre talán én is így teszek, ezt a szokásos ebédet pedig átteszem majd másik alkalomra. Nem hiszem, hogy a mellettem álló nő annyira nagyon zokon venné.
          A lakásba visszatérve meghívok mindenkit egy forró csokira, és átadom az ajándékokat is. Ahogy látom, sikerül eltalálnom a játékot, de egy öt éves lánynál talán nem is lehet olyan nagyon mellélőni. De hogy ne legyen belőle baj, a testvérének is küldök egy játékot. Fura, hogy az ikrek közül csak az egyik volt kíváncsi rám, de ebből is látszik, hogy a gyerekekről azért van mit tanulni. Még ennyi idő után is. Késő este mennek el, a bátyám jön értük, így nyugodtan ki tudom pihenni magam a későbbi tivornya előtt.
          Másnap reggel a nyakamba veszem a lábaim, és átmegyek barátomhoz. Ha jól tudom, éppen neki sincs semmi dolga, ezért csapunk egy görbe napot. Most ő is ráér, és én is. Évente csupán néhány alakalommal adatik ez meg nekünk, ezért nem hagyjuk, hogy bármi is eltántorítson a célunktól. A totális lezülléstől. Mert néha az is kell.





Pontjaimat a Mardekárnak adom.
Naplózva


Esmé Fawcett
Eltávozott karakter
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #17 Dátum: 2017. 12. 28. - 21:55:07 »
+1



          Idén először külföld. El se hiszem, hogy végül úgy alakult, de Reginaldra is ráfér, hogy kiszakadjon ebből a körforgásból, és nekem se árt. Igazából mind a ketten kötöttünk egy kompromisszumot, mert én inkább a hegyekbe mentem volna, de Reginald a tengerpartra. Szóval egy köztes helyet választottunk, és varázslók révén egyik nap a hegyekben, másnap pedig a tengerparton tartózkodunk majd. Huszonnegyedikén délután indulunk majd előtte elintézem anyut és a rokonságot, hogy ne érezzék magukat annyira távolinak a jelenlétem. Majd baglyot is küldök, ezért elviszem magammal Cocót.
          Reginél találkozunk, onnan indulunk majd, egy csöndes kis olasz varázslófaluba. Igyekszem a lehető legkevesebb ruhát magammal vinni, ha szükség lenne rá, akkor ott bármit be tudunk szerezni. Azért a tértágított táska sem old meg mindent, de visszafelé akkor érdekes lesz majd azért. Mert otthagyni sem akarom őket.
          Izgatottan állok a kandalló előtt. Egy csókkal köszöntöm, majd meg is indulok. A másik oldalon megvárom, míg ő is megérkezik, majd elfoglaljuk a szobánkat. Az ablakai a falucska központjára néz, így látszódik mennyire zsibong, és mekkora forgalom van rajta. Kicsit olyan, mint Roxmorts. Úgy érzem, jól döntöttünk végül, és vacsoráig teszünk egy sétát a faluban. Alig várom már, hogy megismerjem a környéket. Aztán másnap a síelés, utána a tengerpart. Ott sikerül is alaposan lebarnulnom.
          Az első síelős napomon nagyon sokat botladozok, eddig nem tanultam még meg, de másnap a tengerparton jól bírom az úszást. Szóval valahol ki vagyok egyenlítve, már ami a mozgást jelenti. A napok pont emiatt az aktivitás miatt gyorsan repülnek, csak esténként állunk meg, vacsora után. Akkor viszont sokáig voltunk fenn, beszélgettünk.
          Még első este a karácsonyi ajándékozásnál adtam át a meglepetéseimet. Nem egy nagy dolgok, de reméltem, hogy boldoggá teszem őt. Mert neki nagyon is sikerült engem. A gyöngy nyakláncot ugyan felrakatom a nyakamba, de a biztonság kedvéért elrakom a zsebórával egyetemben.
          Huszonötödikén délelőtt gyorsan megírom a jókívánságaimat és útnak is indítom Cocót azzal a megbízással, hogy anyához menjen utoljára, és maradjon is ott, amíg érte nem megyek. Anyának saját baglya van, így nem hiszem, hogy nagyon más miatt fárasztania kéne őt.
          Végül elmúlik a karácsony, aztán a két ünnep közötti időszak is, és eljön a szilveszter is. Sokáig gondolkodtunk rajta, hogy ezt az estét otthon töltsük-e, de úgy láttuk jónak, hogyha teljes egészében kihasználjuk ezt az alkalmat, így Olaszországban kívánok szerelmemnek boldog új évet, amit egy csókkal pecsételek meg. Aztán pedig belevetjük magunkat az éjszakai forgatagba, hogy hajnalig sikeresen elhagyjam a cipőm egyik felét, a kabátomat és a karláncomat is. Csupán az újév második napján térünk haza, de akkor is csak titokban, mivel a családból mindenki úgy tudja, hogy egy nappal később érkezünk. Ezt az egy napot viszont szeretnénk még kettesben tölteni. Mert így lehet igazán tökéletessé tenni ezt a másfél hét kiruccanást. Meg aztán hozzá is kell szokni a hazai klímához kicsit.




Pontjaimat a Hugrabugnak adom.
Naplózva


Alexis P. Dullahan
Eltávozott karakter
*****


IV. - Griffendél

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #18 Dátum: 2017. 12. 28. - 23:44:50 »
0



          Mint minden évben, most is nagyon vártam már a karácsonyt. Leginkább azért, mert otthon lehetek anyáékkal. A háború óta igyekszem minden alkalmat megragadni ahhoz, hogy velük lehessek. Vagy legalábbis azóta, hogy Caellel beszéltem erről és megtalálták apát is. Bár, anyu múltkor elkottyantott valamit azzal kapcsolatban, hogy apu még mindig orvoshoz jár, nem csodálkoznék rajta, ha tényleg így lenne. Néha még én is beugrok az iskola pszichológusához, főleg a tavasszal történtek után. Azt hiszem, az már sok volt a rosszból.
          Szóval, most hogy visszafelé robogok az Expresszen már csak arra várok, hogy apu karjaiba ugorhassak, ami néhány órával később meg is történik. Talán kislányos dolog, talán ciki, de nem érdekel. Hálát adok az égnek, hogy a sok gyötrelem ellenére egyben van a családom, és nem felejtem el ez semmilyen formában sem tudatni a világgal.
          Miután hazaérek megölelgetem anyut és a húgomat is. A ládámat csak ledobom a szobámba, aztán rohanok is játszani a tesómmal. Így megy ez minden nap. Némi változatosságot csupán az ad, mikor szenteste napján feldíszítjük a fát, szigorúan varázslat nélkül, ez már amolyan hagyomány nálunk, aztán másnap meglátogatnak a nagyiék. A sok kiadós ebéd után még inkább úgy gondolom, hogy nem árt az a kevés testmozgás, amit a reggeli futással végzek, és igazából napközben is, amíg a tesómmal játszok egészen addig, amíg este ki nem fárad. Ilyenkor én is hamarabb megyek aludni, mint a Roxfortban, de ez nem is meglepő számomra.
          Aztán ott van még az a néhány szerelmes levél is, amit meg kell írnom, és leszervezni a szerelmem családja és az enyém közötti ebédet. Egyszer ő jön majd hozzánk, hogy másnap én menjek majd hozzájuk. Nem mindig ragaszkodtam ehhez, de aztán idővel rájöttem, hogy ez is csak építi a mi kapcsolatunkat, és ha komolyabbra fordul a dolog, akkor eléggé megismernek engem, és a szüleim is a párom ahhoz, hogy könnyebben elengedjenek bárhova.
          Idén azonban egy másfajta program is közbejött. Először Hannah-t szeretném majd meglátogatni, másnap pedig Line-t. Még nem tudom, hogy melyik napokon, hiszen elég rövid azért a szünet, de mindenképp szeretnék elmenni hozzájuk.
          Óh, és majdnem kihagytam valakit a szórásból. Matthew-t. A macskám mostanában feltűnően sokat mászkál el, így egyik nap arra futottam, amerre ő is jár. És kiderült, hogy van egy cicalány, akinek csapja a szelet. Nagyon kellett mosolyognom, mikor megláttam, és pont ezért gondolkodok rajta, hogy nem is viszem majd magammal a Roxfortba vissza, de ezt először meg kell beszélnem anyuval, vagy leginkább a testvéremmel, mert mi ketten legyőzhetetlen párost alkotunk.
          Karácsony reggelén a húgom izgatottan rángat ki az ágyamból. Igazából azt sem tudom hirtelen hol vagyok, de aztán hamar rájövök, és elcsoszogok a karácsonyfához. A testvérem ekkor már nagyban rángatja le a csomagolókat, és felhőtlenül örül egy újabb adag festéknek és vászonnak, aztán egy könyvnek és végül egy játéknak is. Én leülök a csomagok elé, és csak nézem őket. Igazából nem vágyok másra, csak egy ölelésre, de mikor felém nyújtanak egy kisebb dobozt rajtam is úrrá lesz a kíváncsiság, és feltépem a csomagolást rajta. Egy könyv és egy ruhavásárlási kupon. Nem is tudom igazán, hogy örüljek-e neki vagy sem. De mivel ismerem anyát, és biztos vagyok benne, hogy ez az ő ötlete volt, reménykedem benne, hogy van valami mögöttes terve is. Akárhogy is, ha majd elmegyünk Oxfordba, akkor kiderül.
          Most viszont irány a reggeli aztán a szokásos hancúr a tesómmal.

Naplózva


Piper Walsh
Eltávozott karakter
*****


Az ügyeletes rosszfiú

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #19 Dátum: 2017. 12. 29. - 18:08:10 »
+1




Karácsony. Milyen gyerekes és nevetséges ünnep. Soha nem értettem a lényegét, ahogy annak sem, hogy milyen célt szolgál az ajándékozás. Mivel megígértem, hogy jó leszek, de ez az időszak kicsit kikészít, eltávolodok pár napra Augusttól. És nem csak olyan szempontból. Kinéztem már egy szép szempárt, akivel igazán eljátszadoznék, de lecsúsztam az egyetlen lehetőségről, mikor elkaphattam volna. Ilyenkor meg a nagy szeretet ünnepének szellemében az atyaúristen is össze van nőve mindenki seggével. Nem csoda, hogy eddig ebben az időszakban inkább meghúztam magam, vagy sokkal többet szenvedett az áldozat, hogy kibírjam.
Most viszont ez nem lehetséges, és annyira unatkozom egyedül, hogy lassan már a legegyszerűbb dolgokban sem látom az örömöt, amikben eddig igen. Egy kocsmában ülök, igazából egy órája egy sör társaságában. Tudom, hogy úgyis az lesz ennek a napnak a vége, hogy hazamegyek. Hogy ő ott lesz-e vagy sem, azt nem tudom. Mostanában mintha azt látnám rajta, hogy visszavágyik a régi életébe. De nem akarom elengedni, szükségem van rá, még akkor is, ha ezt ő nem tudja. Legurítom az italom, aztán megindulok az Abszol út felé.
Nem szeretek különösebben idejárni, de a Zsebpiszok köz azon helyéhez, ahova most én menni készülök, ez a rövidebb út. Talán a több mint fél éve elkövetett merényletnek már nincs nyoma, még akkor sem, ha Rowle már levette rólam a kacsóit. Elvégre sokfelé jártam, az újságok is írtak rólam, de eddig egyszer sem történt semmi olyan sem. Semmi olyan, amivel ne tudtam volna megbirkózni. Most viszont végre megérkezett az a bájital alapanyag, amivel talán visszaadhatom August látását.
Berohanok a boltba, hamar ki is fizetem, aztán a Zsebpiszok köz egy másik sarka felé veszem az irányt. Nem csak egy dolog miatt jöttem ma ide, hanem egy másik miatt is. Egy megbízás, egy kis pénzkereset, hogy be tudjam teljesen fejezni a patika újranyitását. Rowle nélkül nehezebben tudtam beszerezni az igazán ritka példányokat, még úgy is, hogy ismert vagyok a fekete piacon. Eladóként és vevőként egyaránt.  Egyszer még Törökországba is el kellett mennem, mert személyesen akartak látni, de az ostoba mugli nem gondolta, hogy ott helyben megölöm majd, ha akadékoskodik.
Átveszem a képet, és a céleszközt. Mert az ügyfél arra is kitér, hogy mi legyen a halálos fegyver. Ritka, de elő szokott fordulni ez is. Egyetlen dolgot kérnek, az újévet ne érje meg, és ezt nem is lesz nehéz teljesíteni majd. Gondolatban már készítem is elő a terepet, hogy csak a végrehajtás maradjon. Most viszont mással vagyok elfoglalva. Még el kell készíttetnem egy csokoládét, amibe belekeverik a bájitalt. Jobb lesz Augustnak, ha nem tud róla, egyelőre. Ahhoz azért óvatos, hogy csak úgy megigyon bármit. És nagyon jól teszi.
A kisvárosi cukrászda eladója és egyben cukrásza már készülődik, hogy összecsomagoljon és bezárjon az ünnepre. Idejében lépek be, és azon nyomban, egy pisztollyal meg is fenyegetem. Tudom, hogy megretten, és bármit meg fog tenni nekem, csakhogy hazatérjen a családjához. Nem véletlenül őt választottam. Nagyjából három óra alatt el is készül a bonbon, amit szépen becsomagol. Addig ott ülök mellette és azt figyelem mit tesz. Nem akarom még véletlenül se megadni neki a lehetőséget, hogy amíg kinn várok és esetlegesen egy édességet fogyasztok el, addig a hátsó kijáraton megszökik. Mikor a kezembe fogom a kis dobozkát valamiféle melegség tölti el a lelkem, de aztán hamar le is gyűrőm. Ez baromság, és nem értem, miért produkál a testem ilyen fura dolgokat. A cukrásztól egy Exmemoriamnek köszönhetően elveszem az eseményekről lévő emlékeit, majd egy hoppanálás következtében hamarosan haza is indulok.
Csak reménykedni tudok benne, hogy nincs fa, mert talán felgyújtanám ’véletlenül’. Az asztalra teszem le a bonbont, a tetejére egy kis kártyát támasztok, amin csak egy rövid üzenet van. Megköszönöm a létét. Nem különösebben tudnék mást írni rá, szóval csak ott hagyom, és várom, hogy megtalálja. Ha hatni kezd a szer, akkor úgyis rákérdez, hogyan lehetséges, ha nem, akkor nincs értelme elmondanom neki. Majd csak talán egyszer. De azt hiszem, a próbálkozás maga az, amit egyáltalán adhatok neki karácsonyra. És ahogy ő szokott fogalmazni, egy kis nyugalom. Ezért nem is szólok neki a megbízatásról.




Pontjaimat a Hugrabugnak adom.
Naplózva


Evelyn Pye
Eltávozott karakter
*****


Leendő firkász

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #20 Dátum: 2017. 12. 30. - 22:09:05 »
+1


A karácsonyt rendszerint nagy családi körben tartjuk. Általában abban a házban, ahol a legtöbben elférünk. Ha pedig nem jön össze ez a kis kirándulás, akkor sorsot húzva választjuk ki az áldozati bárányt. August bácsi ezúttal nem tart velünk, amit nagyon sajnálok. Majd átugrok hozzá valamelyik nap. Szeretek beszélgetni vele, és nem akarom, hogy egyedül érezze magát egy ilyen fontos napon. Majd viszek neki valamit, amit saját magam sütöttem. Tudom mennyire hiányozhat neki az édesapja. Most azonban ideje az előkészületekkel foglalkozni.
Kimegyek a konyhába anyához, hogy megkérdezzem mit segíthetek neki. Végül persze a csomagolást bízza rám, ahogy minden évben, de még mindig nem megy, ezért rátukmálom a munkát másra. Például apára, de volt, hogy Nolanre. Hogy utána ő mit tett vele az már nem érdekelt sohasem. Mondjuk lehet, hogy ha nem lenne olyan önfejűen makacs, akkor talán szeretném is. És valljuk be, rossz. Most, hogy nincsenek a barátai, nem tudom hogyan fogjuk tudni majd megzabolázni. De az igaz, hogy nem irigylem azért, amin keresztül ment. Talán el kéne vinnem őt is magammal August bácsihoz, hogy jól kibeszélgessük magunkat.
- Lina, megterítenél?
- Már most?
Nem értem, miért kell vagy négy órával a vacsora előtt megteríteni. Tök fölösleges, és esélyesen a tányérok sem érik meg a vendéglátás idejét. Csak megrántom a vállam, aztán elmegyek a szobámba, hogy összeszedjem a holmimat, amit majd a karácsonyfa alá teszek. Csak eztán megyek le, és kezdem meg a terítési folyamatot. De még idejében, szerencsére. Ha jól látom, akkor anyu és apu már kezdték elveszteni a türelmüket.
- Ha ennyire fontos, akkor miért nem Nolant kértétek meg?
- Mert téged kértünk, és nem két nap múlva, hanem most.
- Jól van, csinálom már.
Kényszeredetten megyek a szekrényhez, majd visszakiáltok anyának.
- És azt volnál szíves elárulni, hogy hány személyre terítsek?
- Lina, tudod te azt.
- Anya, mégis honnan kéne tudnom?
Komolyan, néha olyan nehéz a szülőkkel. Azért, mert tavaly kicsivel többen voltunk, még nem jelenti azt, hogy idén is így alakul majd. Szóval ezek alapján, mégis honnan kéne tudnom, hogy idén mennyi vendéget is várunk pontosan? Komolyan, a szüleim egyszerűen lehetetlen alakok.
- Onnan, hogy ott voltál, mikor megbeszéltük.
Biztos, hogy nem. Az ki van zárva, hogy én akkor ott lettem volna. De ha mégis, akkor sem emlékszem rá, szóval igazán elárulhatná már végre, mert ez így nagyon bosszantó.
- Mi leszünk itthon idén. A család többi tagja együtt tölti ezt a napot, de hozzánk jönnek Olaszországból a nagyszüleitek.
Aha, valami tényleg rémlik, de nem gondoltam, hogy az erre a napra vonatkozott. Talán majd máskor jobban odafigyelek, ha tudom, hogy nekem kell majd intézni a terítést. A varázslatnak hála, gyorsan végzek, és így hamar vissza is mehetek a szobámba, hogy elküldjek még néhány üdvözlő üzenetet. Aztán hogy kicsit tovább csiszoljam a cikkemet azzal kezdek el foglalkozni, amíg meg nem hallom a csengőt. Akkor lesétálok a nappaliba, ahol már ott várnak a nagyszüleim. Csak futólag megölelem őket, aztán megyek is vissza a szobámba. Ideje lesz elkészülnöm a vacsorához.
Elfoglalom a fürdőszobát úgy egy órára, majd mikor Nolan már úgy dörömböl az ajtón, mintha kinn égne a ház, kiszállok a kádból, és hagyom, hogy berontson. Egy törölközőben megyek a szobámba, ahol felveszem a legújabb fehér ruhámat, majd egy kis smink és egy kis virágos hajpánt, egy kevés göndörítéssel, és már mehetek is vacsorázni.
A nagyiék persze el vannak ájulva, nem csoda. A legújabb olasz divat szerint vettem a ruhát. Így már persze tudom, hogy miért volt annyira fontos az a délután anyunak, mikor meg sem álltunk a városban, és még Edinburgh-ba is bementünk. Egy idő után már nem élveztem annyira a dolgot.
Vacsi alatt inkább nem szóltam egy szót sem, had beszélgessenek anyáék, utána viszont magamhoz vettem a kezdeményezést. Szeretnék mindent megtudni róluk. Még nem mondtam el senkinek, de a Roxfort elvégzése után talán odaköltözök hozzájuk. Vagy maradok, de csak azért, hogy az öcsikémet bosszantsam.
Az ajándékozás után iszunk egy jó olasz borból néhány kortyot, amolyan lezárásaként a napnak. Soha nem fogom megszokni az ízüket. Valami újat mindig tudnak adni. A nap végén álmosan, de akkor is büszke tartással indulok meg a szobám felé. Az ajándékaimat majd később elrakom, egy részük úgyis könyv vagy ruha, de azokat meg szeretném felpróbálni.
- Jó éjszakát! – köszönök még le az emeletről.
Naplózva


Kean R. Rowle
Eltávozott karakter
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #21 Dátum: 2017. 12. 30. - 23:24:43 »
0




Ez a karácsony is valószínűleg ugyanúgy fog telni, mint az összes többi. A látszat miatt anya és én is odavonulunk a főbirtokra, hogy a családi ágak vezetőivel és fontosabb személyeivel közösen költsük el a vacsorát. Megy majd a feszült beszélgetés, mindenki arra vár, hogy milyen fontos célokat tűz ki a családfő a jövő évre, aztán jöhet egy kis politizálás is. Nem akarom elrontani a hangulatot azzal, ha elárulom, hogy jövőre már nem ő lesz a családfő, és mint olyan, ezek a célok feltehetően a semmibe fognak veszni.

Lassan fogyasztom el a levesem, aztán a főfogást is. Az idő legalább ilyen lassan telik, de miért is telne gyorsabban, ha én magam lassítom. Aztán jöhet a desszert is, majd egy szivar, és egy konyak mellett a komolyabb témák, amíg a nők nem is tudom miről beszélgetnek. Persze nagyon örülnék neki, ha nem kéne minden egyes alkalommal végighallgatnom, hogy kinek nem ízlik a menü, hogy miért nem tudott eljönni valójában az asszony, vagy hogy már nagyon elege van valakinek ezekből a hagyományokból. Hát nekem meg a panaszkodásból. De megtanultam úgy tenni, mintha nem tudnék semmiről, és csak azoknak a családon belüli szövetségeseknek árultam el a képességem, akikről tudom, hogy teljes mértékig lojálisak hozzám.

-  Janus, ha nem haragszol, akkor én most megyek.
-  De igen, haragszom. Azonnal ülj vissza!
Nem teszek így, és ő ezt előre tudhatta is. Nem ugrálok már mások előtt sem úgy, mintha a bábja lennék. Nem mióta meg akart ölni, és nem csak engem, hanem velem együtt Elliotot is. Mindig is tudtam, hogy nagyon kegyetlen, és nem különösebben számít neki semmi. De eddig azért tartotta magát attól, hogy ártatlanokat is belekeverjen a mi kis balhénkba.

A nagyobb koppanás akkor éri, mikor velem együtt még néhányan felállnak, és inkább átmennek a nőkhöz. Ebből talán már sejtheti is, hogy néhány dolog már nem úgy működik, ahogy ő azt szeretné. Hallom a gondolatait, ahogy ordít magában. Elmosolyodom ettől, de aztán meghallom a dobogását, azt ahogy megragadja a karomat.

- Hogy képzeled, hogy csak úgy kisétálsz és viszel magaddal embereket is? Egyelőre még én vagyok itt a főnök, és…
-  Ezt jól jegyezd meg. Egyelőre. Mert ki tudja, mennyi időd van valójában.
Kirántom a karom a szorításából, és kihasználom a pillanatnyi döbbenetét. Megkeresem anyut, hogy ki tudjam menekíteni innen, majd még néhány társunkkal elég hamar elhagyjuk a helyet, és inkább a saját birtokomon folytatjuk az ünneplést, ami lényegében kötetlen beszélgetésből áll. Igen, én inkább így képzelem el a karácsonyi ünnepet.

Sokáig beszélgetünk, a legutolsó vendég majd hajnali háromkor távozik. Anyának készítettem elő az egyik vendégszobában egy helyet, majd én is lefekszem. Elvégre kicsivel később mértéktelen duhaj következik Willow-val és még néhány más barátommal, kollégával. Ezért előtte még fel kell készíteni ezt a házat az érkezésük miatt, aztán este jöhet a falak kirúgása, mikor már mindenki azt hiszi, hogy nem lehet tovább fokozni a hangulatot.

Ébredés után a tekintetem Janus ajándékára téved. Nem akarom megtudni, hogy mi van benne. Mondjuk, biztos nem robban majd fel, mert akkor már megtörtént volna. Az is igaz, hogy minden évben ugyanazt ad. Egy rakás inget, hogy tudjak miben járni, és egy pszichológus névjegyét, aki segít majd az állítólagos problémám megoldásában. Ha szerinte az, hogy szembeszállok vele egy pszichológussal gyógyítható, akkor rég tévúton jár. De hamarosan vége lesz ennek, és akkor remélem minden megváltozik majd.




A kedvezményezettem: Hollóhát
Naplózva


Lyana La Clair
Eltávozott karakter
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #22 Dátum: 2017. 12. 31. - 14:18:46 »
+2

Pontjaimmal a Mardekárt ajándékozom meg.


AZ ELSŐ SÜTI
 
Tanácstalanul ácsorogtam a konyhapult mellett. Tekintetemet végig futtattam a pasztelszínű keverőedénybe töltött hozzávalókon, majd még egyszer belepillantottam a tisztábbik kezemben szorongatott szakácskönyvre, a másikat pedig óvatosan beletöröltem a köténybe.
Lya, anyád most nem lenne büszke rád – gondoltam nevetve. Közben újra elolvastam pontosan mennyi cukorra és mennyi lisztre van szükségem ahhoz, hogy megfelelő állagú karácsonyi muffinokat süssek. Ez volt az első alkalom, hogy ilyesmire adtam a fejemet és mindezt azért, mert hivatalos voltam ismét a Montrego kastélyba.
Könnyebb szívvel gondoltam az invitálásra ezúttal, mint a januári villásreggeli alkalmával. Nem azért, mert ezúttal nem egy Szilveszteri partira invitáltak – ugyanis arra talán idén még szívesebben el is mennék, mint tavaly –, hanem egy igazi karácsonyra. Valahogy azt éreztem, hogy nem olyan lesz, amihez szoktam. Nem az rideg vacsora, amit anyámmal költöttem el a díszes, ragyogó étkezőnkben pompás ételek között… mert ezek nélkül meglettem volna. Valami más hiányzott, talán az, amit lépten nyomon hallok mindenhol és annyira klisének tűnt: a szeretet.
Óvatosan tettem le a „Minden boszorkány legvarázslatosabb receptgyűjteménye” c. kötetet, ami egyébként a Szombati Boszorkány egyik karácsonyi számához mellékeltek. Sosem voltam nagyon tehetséges a varázslásban, ezért legalább a háztartási mágiát szerettem volna tűrhetően elsajátítani. Lágy pöccintéssel forogni kezdett ismét a fakanál a hozzávalók keverékében.
Elmosolyodtam. Egyetlen csepp sem ment mellé… minden tökéletesen haladt. A szívem nagyot dobbant, ahogy elképzeltem, miként nyújtom Mathias felé a gyönyörűen feldíszített, aprócska süteményeket. Túl idilli kép volt, ahogy elmélyedtem egy pillanatra a mindig csillogó barna szempárba és rövid csók után egyenesen a szájába tuszkolom az egyiket, talán kicsit össze is kenve vele a borostás arcát és az orra hegyét. Az édes pillanatot különös zaj törte meg és rángatott vissza a konyhámba.
Inkább ne álmodozzunk most! – szóltam magamra.
A kanál ugyanis egyetlen pillanat alatt túl pörgött. Egy paca egyenesen az arcomban, pontosabban a hajamban landolt… a másik meg a falon, egy harmadik pedig a kötényem kellős közepén. Felsikoltottam és hátrébb léptem.
Ne csináld! – Szinte könyörögni kezdtem a kanálnak és a pálcámmal intve próbáltam megállítani, de az csak forgott, mint egy túlpörgött balerina. – Elég! Elég! – Kiáltoztam, erre egy újabb adag tészta landolt a hajamban. Lényegében ez lehetett a csúcspont, mert hirtelen abba maradt a forgás. A fakanál a padlón landolt, a tésztából pedig alig maradt volna.
Már nem is az jutott eszembe, hogy milyen remek volna Mathiast édesen etetni a muffinommal… hanem, hogy mennyire nevetve, ha ilyen állapotban látni. Éreztem, hogy könnyek gyűlnek a szememben. Letéptem magamról a kötényt és a földre dobtam. Soha többé nem sütök semmit! Toporzékolva rohantam ki a konyhából, átvágtam a fürdőbe, hogy rendbe tegyem magam.
A tükör előtt ácsorogva újra magabiztosnak éreztem magam. Mathiasnak tökéletes meglepetés lesz a bolti süti is… de azért majd azt mondom, én sütöttem. Bólintottam magamnak és közben eligazítottam egy tincset, ami addig a szemembe lógott.
Naplózva
Oldalak: 1 [2] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2024. 07. 31. - 06:39:37
Az oldal 0.159 másodperc alatt készült el 43 lekéréssel.