Black Cat Music Pub

[Sat]

Sat

- Én bírtam Pitont, szerintem cuki volt - közli olyan természetesen, mintha az említett fószer nem 50 és a halál közt lenne, hanem éppenséggel Kay kedvenc korosztályában, a 16-18-as korsávban. Közben persze tudja jól, hogy Satot a suli nem érdekli. Satot a suli már a suliban se érdekelte, és Kay mindig felnézett rá azért, mert merte ezt nem véka alá rejteni.
- Ez mi a sz*r? - kérdi, ahogy átveszi a CD-okból kipottyant levelet Sat kezéből. Közel emeli a szeméhez, mintha ez lenne az oka annak, hogy nem bírja kibetűzni a sorokat.
Kayből sokan nem nézik ki mondjuk, hogy tud olvasni, pedig intelligens lány ő, tehetséges meg minden, csak nem abban, amiben az átlagember. A lopáshoz ért. A kocsilopáshoz is. Meg a szerekhez. Na meg a pasikhoz, legalábbis ő ezt állítja magáról. Az, hogy mi az igazság, az megint más kérdés. Szóval gond nélkül és igencsak tahó módon egy odavetett "köszcsi" nélkül ballag be a Sat által számára előre kinyitott ajtón, miközben a papírt forgatja jobbra-balra.
- Te, szerintem ezt fejjel lefelé nézted.
Amint ezt megállapítja, fordít rajta kettőt, és aztán szép kis szája hatalmas vigyorra húzódik.
- RANDIZNI AKAR VELED! - visítja. - "Szívesen megismerkednék veled." Vagy lehet, hogy azt írja, hogy "Szívesen hentelnék veled egyet"? Vagy "hemperegnék"! Aztak*rva. Megölöm ezt a perverz gyökeret...
A nyakába akasztja a jómocskos-és-moshatatlan üzemi kötényt, és felhajtogatja, hogy meg tudja kötni a derekán úgy, hogy ne bukjon fel aztán a madzagjában. Aztán megereszti az öblös mosogatóvályúban a vizet, a másikban a meleg vizet, a harmadikban meg a rózsaszín fertőtlenítős szmötyi fog úszkálni. Inkább rá se néz a nagy halom kásásfazékra, meg tepsire, amikre 10 év óta tapad mindenféle kosz és dzsuva, totálisan felesleges ezeket egyáltalán kézbe venni mosogatás céljából.
- Te, mit eszel azon a szőrös állaton? Kócosabb mint Chewbacca. Bár neked mindig is fura ízlésed volt pasik terén. Sat, ha meg akar dugni, nehogy hagyd neki! Ennek még pénze sincs, amiért megérné! Ja, amúgy szereztem egy tizest, délután elmehetnénk kajálni a PIzza Hutba. legem van a patkányburiból.

Mi vaaan? A hentelés meg a hempergés koránt sem ugyanaz… Vagyis az előbbi közben legfeljebb egy AK47essel hemperegsz a porban mielőtt tüzelnél, az utóbbit pedig inkább meghagyja Kay-nek, ahhoz egyáltalán nem értett.
-   Te, nem mindegy, hogy lan-party-ra, vagy randira hív… - jegyzi meg, miközben elmélyülten feszegeti a fertőtlenítős flakon kupakját.
~  F*szom, hogy még erre is gyerekzárat tesznek… ha egy kölyök van olyan hülye, hogy beleigyon, az csak természetes szelekció… ~
Mutatóujja már teljesen elfehéredett a rászoruló műanyag kallantyútól, mire az végre engedett, s a rózsaszín gél buborékokat okádva buggyant ki a flakonból. Eszméletlenül erős „illat” töltötte meg a helységet, vagyis inkább szag, mert ez a rózsa-pacsuli-izé minden volt, csak nem embernek való. Sat ennek ellenére lelkesen folyatta a trutyit a dzsuvás edényekre, meg-megrázva a fejjel lefelé tartott flaskát, hiszen az efféle halandó problémák, mint szag, egyáltalán nem érintették.
-   A francokat, nem fekszem én le senkivel, pfejj… - vágott fancsali képet, mint aki legalábbis citromba harapott – Az olyan nyálas, ragadós, gusztustalan dolog. Vagyis, az ilyen vén f*szoknál tuti olyan, én totál nem lennék képes rá. Azt se tudom, mit kell csinálni…
Lépett hátra, majd úgy izomból bevágta a kiürült flakont a mosogató alatti kukába. Minél tovább gondolt a pasikra és a szexre, feje annál élénkzöldebb árnyalatot öltött… vagyis nem is igazán Chewbacca-val volt gondja, hiszen tavaly szilveszterkor is annak öltözött, de ő egyáltalán nem így képzelte az egészet. Mármint, ő viharos, szenvedélyes szerelemre vágyott, izgalmas kalandokkal, vállt-vállnak vetett harccal, de minimum egy szőnyegbombázást, vagy egy droid-inváziót elvárt volna, mielőtt enged Christopher Lambertnek. Mert ugye a Hegylakónál alább nem adjuk… Még a villám is belé csaphatna. De persze az már csak a ráadás…
-   Hallod, Kay, én annyira nem bírom a hétköznapi hapsikat…

Andromeda

*Odakint tombolt a vihar. Augusztus vége van, de úgy tűnik, ismét korábban köszöntött be az ősz. Vagy talán nem is volt nyár? Amióta megkapta a diplomáját, szinte alig volt olyan nap, amikor ne esett volna az eső. Persze, mondhatjuk, hogy Nagy-Britannia területén miért csodálkozunk ezen… De talán érdemes lenne elgondolkozni rajta, hogy miért nem süt ki a nap?
A muglik tehetetlenül állnak csak az ügy előtt. Az időjárásra fogják rossz kedvüket, szorongásukat, de magát az időjárást már nincs mire fogni. Egyesek Világvégét mondanak. Nem is sejtik, mennyire közel állnak az igazsághoz…*

*A Fekete Macska vendégei nem foglalkoztak az esővel. A jazz zene, az üvegpoharak csörömpölése, és az emberek beszéde úgy tompította el, hogy egyszerű csöpörgésnek tűnt csak mindaz. Azzal pedig egy igazi angol, már tényleg nem törődik. Az egyetlen bajuk csupán, hogy focit nem láttak már régóta. A pályákat elöntötte a víz, és nem pattog a labda rajtuk. A szabályok értelmében tehát, a meccseket halasztják. A kérdés pedig az: meddig? Mi van, ha sosem áll el az eső? Mi van, ha a köd nem tűnik el? Akkor sosem láthatunk már angol focit? Egy vendég nagyot csapott a bárpult asztalára. Neki is ugyanez járt a fejében…*

*A sarokban egy magányos alak üldögélt. Senki sem sejtette, de ő magyarázatot tudott volna adni mindenre. Persze, ahhoz, hogy mindazt megértsük, előbb hinnünk kell a csodákban…
A fiú, vagy inkább nevezzük őt férfinak, egy üveg sörrel ücsörgött. Mintha csak az asztaltársasága lenne, vele szemben a székre egy gitártokot helyezett el. Farkasszemet nézett fekete bőrtokkal, és közben nagyot húzott a söréből.
Olykor ugyan a színpad felé sandított, de olyankor elfintorodott és kapásból visszafordította tekintetét az „asztaltársasága” irányába.
Nyúzott arcáról nem sok mindent lehetett leolvasni. A fáradságot persze kapásból, meg azt, hogy elege van már az egész mindenségből, de mást nem. Haja kócos volt, bár az embernek olyan érzése volt ránézve, hogy mindig olyasmi lehetett, arca borostás, a ruházata pedig a végletekig egyszerű. Egy öreg tornacipő, kopott farmernadrággal, hozzá pedig egy fekete ing. A sálja, és a dzsekije a gitár által elfoglalt székre akasztva foglalták el helyüket. *

*Robert elnyomott egy ásítást. Igen, az a magányos, lepukkant alak ott a szoba sarkában, nem más mint Robert Wayne. A Roxfort tavaly elballagó, egyik kitűnőre vizsgázó tanulója. Az a Robert Wayne, akinek nagy jövőt jósoltak a Griffendél Godrik Aurorakadémián. Most meg tessék: nyári elfoglaltság gyanánt egy kocsmában ücsörög és siránkozik a rossz idő miatt.
Na jó, az igazság az, hogy nem amiatt volt ott csupán, hogy emlékein töprengjen és sirassa azokat. Világ körüli útja után munkát vállalt a Fekete Macskában. Ráadásul olyat, amit előszeretettel csinálna… Már ha nem lenne olyan rossz kedve.
Az egyetem előtt, remek kis pénzt lehet gyűjteni vele. Most, hogy megszakította szüleivel a kapcsolatát, nincs túl sok pénze, és ami van, azt is olykor itt helyben elkölti.
Persze ahhoz nagyon letargikusnak kell lennie…*

*Mindeközben a színpadon lévő zenekar elérkezett a záróakkordokhoz. Az énekes megköszönte a tapsot, majd leballagtak, hogy átadják helyüket egy másik férfinak, történetesen Robert Wayne-nek.
A sarokból nem csak maga a férfi tűnt el, hanem „ivócimborája” is, azaz a gitárja. Csupán az égő lámpa, a félig elfogyasztott sör, és a ruhadarabjai emlékeztetik az arra járókat, az asztal már foglalt. Legalább is két szék biztosan…
Hangol egyet utoljára, majd belefog az első dalba, ami eszébe jut. Otthonosan mozog a mugli zenék között, hiszen nyaranta nem volt más elfoglaltsága. Egy mugli lakásban nincs túl sok érdekesség, legalább is annyi biztos nincs, mint egy aranyvérűnél, sőt… annyi sem, mint egy félvérnél.
Egyelőre Robert adta a Fekete Macska zenéjét. És akkor, az ajtó kitárult, hogy még egy ázott vendéget fogadjon magába…*

*Beköszöntött Augusztus vége. Ez egyet jelent már lassan hat éve számomra... Hamarosan vissza kell utazzam Roxfortba, hogy megkezdjem hatodik tanévemet. A többi diáktársammal ellentétben én nem nyafogok emiatt. Furcsa módon ugyanis Én szerettem tanulni a Roxfortban. Bár talán ha megpróbálnám kifürkészni a jövőt, hogy mi várhat a Roxfortos diákokra ebben a tanévben nem biztos, hogy ennyire lelkesednem kéne... Apu reggel fantasztikus bejelentést tett. Ma elmegyünk az Abszol Útra beszerezni az iskolába szükséges cuccokat. Utálok vásárolni, úgyhogy vágyom erre az Abszol Úti kiruccanásra, mint mókus az erdőtűzre. Majd beszerzik helyettem a könyveket, meg a többi holmit. Ott a lista, olvasni meg csak tudnak. Különben is kint csak úgy szakad az eső. Ám Apa szerint a kötelességünket teljesíteni kell ha esik, ha fúj. Tehát nem fogadott el semmi kifogást. Délután nyakunkba vesszük az Abszol Útat. Nővérem persze oda van a gyönyörűségtől. Ő ugyanis imád vásárolni. Már kora reggel óta fent van, annyira izgatott. Egyfolytában az óráját csekkolja. Imádom Őt, de néha az agyamra tud menni a hülyeségeivel. Mint például ma...*

Délután olyan két órát üthet a Big Ben, amikor elhagyjuk a Bucksworth - Kúriát. Hopp porral hamar az Abszol Út forgatagában találjuk magunkat. Csak úgy hömpölyög a macskaköves utcákon a vásárolni szándékozó emberáradat. Minek így sietni? Unalmas az egész. Nővérem éppen új talárt megy venni, Apa meg Fiduciának néz varázspálcát Oli Vandersnél. Ugyanis Ő idén lesz elsős a Roxfortban. Itt a kellő pillanat, hogy meglépjek a tömegből. A megvett holmimat beteszem a kocsi csomagtartójába. Aztán irány London. Hogy hova megyek? Nos nem tudom. Amerre a szél visz. Nincs úti célom. Az eső sem szegi kedvem egy kis sétától egyedül. Ez az utolsó alkalmam, hogy egyedül bóklászhassak a városban. Ki kell használnom. Csak járom az eső miatt kietlen Londoni utcákat. Egyesek talán őrültnek néznének emiatt, ugyanis ilyenkor mindenki a szobájában gubbaszt, és ki ki vérmérsékletének megfelelő kedvenc elfoglaltságát űzi.

Mikor már nagyon elegem van az esőből elhatározom, hogy betérek valahova. Mindegy, hogy hova, csak védve legyek az esőtől. De egyáltalán most hol is vagyok? Hosszú fekete kabátom kapucnijának árnyékából szétnézek. Az eső, és a borult idő miatti sötétség miatt nehezebb a tájékozódás. Mivel elég jól ismerem Londont arra a következtetésre jutok, hogy itt még nem igen jártam. Úgy még egy utcányit mendegélek, amikor megpillantok egy cégért, amire a következő van írva. Black Cat Music Pub. Betérek hát ide. Márha fiatal korom ellenére beengednek. Az ajtóból hallom a zenét. Kellemes kis hely lehet, ha már egyszer zene szól, de nem igazán mondhatnám, hogy magam fajta fiatal lánynak való hely. Benyitok. Egyből egy eldugott helyen lévő asztal felé veszem az irányt, ahol nem ül senki. Közben kifejezéstelen arccal nézek végig az itt látható alakokon, akik nem mondhatók éppen se normálisnak, de józannak. Nem sokkal azután, hogy helyet foglalok asztalomhoz jön egy jóképű fiatal pincér fiú.*
-Hozhatok valamit inni esetleg?
*Kérdezi tőlem mosolyogva, miközben jól végig mér.*
-Egy pohár kóla jól esne.
*Válaszolok kérdésére szintén mosolyogva mit sem törődve a pásztázó tekintetével. Ám amiért nem indul teljesíteni a rendelést rámordulok.*
-Kihoznád azt a nyamvadt kólát, vagy még bámulsz egy kicsit?
*Kérdezem félig meddig kitérve türelmi állapotomból.*
-Persze, persze... Azonnal hozom.
* Válaszol a pincér, majd amíg kihozza italomat csendben hallgatom az éppen színpadon lévő srác produkcióját. Magam is gitározom, de koránt sem ebben a stílusban nyomulok. Főleg mugli előadók számait játszom otthon. Led Zeppelin, Bon Jovi, és hasonlók... Te jó ég Apám megöl, ha megtudja, hogy egy kocsmában kötöttem ki a szokásos tanévkezdési vásárlás helyett...*

Andromeda

*Nyílt az ajtó, és egy fiatal lány lépett be azon. Még onnan, messziről, a színpadról is látni lehetett, hogy mennyire fiatal volt. Csoda, hogy beengedték őt ide. Azonban Robert nem éppen ezen csodálkozott. Sokkal inkább lepte meg őt az, hogy ismerte a lányt. Hogy honnan, hát azt nem volt nehéz kitalálni. Általában nem szokott fiatal lányokkal találkozgatni, vagy tényleg csak nagyon ritkán. A mugli világhoz pedig tényleg csak annyi köze, hogy olykor-olykor föllép ebben a kocsmában.
Egyértelmű tehát, hogy a Roxfort az, ahonnét ismerheti ezt a szőke hölgyeményt. El is határozta, hogy amint végez a kis koncertjével, elbeszélget a lánnyal. Már csak azért is, mert az az asztal addig az övé volt, és ezt a ruhákból és az félig üres üvegből is látni lehetett.*

*Mivel muglik között volt, nem játszhatott Walpurgis Leányait. Maradt tehát a szokásos kedvenceknél. Eddigi föllépésein a legnagyobb siker mindig a Sting számoknál volt. Lezárta tehát az előző számot, majd átfogott egy teljesen más akkordra.*

Every breath you take
Every move you make
Every bond you break
Every step you take
I'll be watching you

Every single day
Every word you say
Every game you play
Every night you stay
I'll be watching you

O can't you see
You belong to me
How my poor heart aches with every step you take

Every move you make
Every vow you break
Every smile you fake
Every claim you stake
I'll be watching you

Since you've gone I been lost without a trace
I dream at night I can only see your face
I look around but it's you I can't replace
I feel so cold and I long for your embrace
I keep crying baby, baby please

Every move you make
Every vow you break
Every smile you fake
Every claim you stake
I'll be watching you

*Szerződése nem volt róla, hogy hány számot is kell játszania, viszont az megengedett volt, hogy szünetet tartson. Úgy vélte, két szám után nyugodtan tarthat egy rövidebb cigarettaszünetet. A bárpult felé tekintve az előbbi zenekar már úgy is  nagyon unta a tétlenkedést.
Robert felpattant tehát támla nélküli székéről, meghajlás gyanánt csupán biccentett a közönség felé, majd levonult a színpadról. *

*Kezében gitárjával elindult vissza az asztalához. Először is visszatette a hangszert a tokba, majd leült arra a székre, ahol azelőtt is ült. Csak azután fordult Andromeda felé.
Pár másodpercig csak szemlélte a lányt, majd megszólalt.*
- Lehet, hogy béna csajozós-szövegnek fogod vélni, de szerintem mi már ismerjük egymást.
*Hangja, rá nem jellemző módon unott volt, és viszonylag lassan is beszélt a szokásoshoz képest. Ki tudja, talán csak a négy üveg sör tette, amit azelőtt fogyasztott…
Amúgy éles esze volt, de annyi alkohol bizony kellőképp tompává tette ahhoz, hogy meggyűljön a baja a varázsvilágra való rávezetéssel. Ha a szöszit mégsem a Roxfortból ismerné, akkor bizony baj lett volna, ha elkotyog pár dolgot a maga világáról. Elsőként is tuti bolondnak nézték volna…
Sajnos nem talált olyan eshetőséget, amivel ne nézték volna teljesen agyamentnek. Valamit márpedig mondania kellett.*
- Drága Bimba tanárnőm mindig mondta, hogy ha nem változtatok a stílusomon, akkor egy kocsmában végzem. És lám… félig-meddig igaza lett.
*Közben figyeli, hogy a Bimba szóra felkapja-e a fejét a hölgyike.*

[Fordítás:]

* A kis közjáték a pincérrel nyilván nem vet rám jó fényt. De nem zavartatom magam emiatt. Elvégre a jólneveltség sosem volt az erősségem. Ám minden rosszban van valami jó. Ugyanis a pincér hamarosan kihozza a rendelt kólámat. Ahogy látom nem sok mulatság jut Nekem itt. Legalábbis ahogyan a helységben lévőket elnézem Biztosan nem. Szürcsölgetem kólámat, a színpadon lévő zenész pedig valami Sting számba kezd. Sosem voltam nagy Sting rajongó, Én inkább a keményebb dallamok híve voltam. Ha rajtam múlik megtudja Tőlem, hogy milyen is az igazi zene. Amint befejezi legnagyobb sajnálatomra éppen az Én asztalon felé veszi az irányt, komótosan behelyezi gitárját a tokba. Majd megszólít.*
- Lehet, hogy béna csajozós-szövegnek fogod vélni, de szerintem mi már ismerjük egymást.

*Kis híján röhögésbe török ki, de inkább visszafogom magam, és fapofával, amolyan kifejezéstelen arccal fordulok felé, és hogy még jobban összezavarjam  Norvégul szólalok meg.*
- Hva får deg til å tro at vi kjenner hverandre? Hvis pulten var Sorry, men andre steder det var ikke plass ... //Fordítás: Miből gondolod, hogy ismernénk egymást? Ha ez a Te asztalod volt bocsika, de máshol már nem volt hely.//

*Kíváncsian várom mit is kezd ezzel a kissé pityókás illető. Elvégre nem ismerjük egymást. Ám, hogy ne tűnjek mégse olyan barátságtalannak visszamosolygok Norvégul  elhangzó monológom után. Majd a legnagyobb megrökönyödésemre megemlíti Bimba tanárnőt. Most biztosan azt várja, hogy felkapjam a fejem a névre. Kíváncsian várom hogy mit fog erre lépni. Csak remélni tudom, hogy lesz Hozzám elég humora... Addig viszont, hogy oldjam a hangulatot az illemmel mit sem törődve kiveszem a gitárját a tokjából, majd elkezdem az AC/DC Hells Bells című számának nyitó akkordjait pengetni rajta...*

Andromeda

*Keményebb dallamok. Igen, Robert sem vetette meg sosem a kissé zörgősebb rock and rollt, de egy akusztikus gitáron bizony nem éppen úgy szólnak, mint egy elektromoson. Persze játszhatott volna Led Zeppelint is, vagy éppen a Metallicának is van egy ismert, lassabb tempójú száma… de mint mondottam, a vendégek, brit eredetük lévén, a brit előadókat szeretik inkább.
Talán, majd egy másik alkalommal keményebb dallamokat is hallhat Roberttől a szőkeség.*

*Visszaült a helyére, várt egy kicsit, majd megszólította a lányt. Furcsán hangozhatott amit mondott, de a válasz, amivel Andromeda rukkolt elő, még furcsábban hatott. Robert, még úgy is, hogy agya kissé tompább volt a szokásosnál, bizony kikerekítette a szemeit, és asztaltársaságára függesztette.
Az „Egészségedre”, elcsépelt poén kevés lett volna. Legalább is Robert így gondolta.
Ami a nyelvet illeti, nem sokat értett belőle. Konkrétan semmit, de azért csak szépítsük a helyzetet. Első gondolata az volt, hogy talán a lány csak félrenyelt. Aztán az jutott eszébe, hogy ez nem is egy nyelv, ez csak valami halandzsa.*
~ Biztos koboldul beszél. ~
*Gondolta magában.
 De azért mégsem mondhatja a lánynak azt, hogy „Beszélj már rendesen!”
Valamit viszont mondania kellett.*
- Hmm… Hát ez igazán szép volt.
*Színpadias, elismerő bólintás, majd kiitta az utolsó kortyot is az üvegből.*

*Sajnos Bimba nevére nemigen akarta fölkapni a fejét. Robert azért csak úgy gondolta, valahogy így is eldiskurál majd egy mogorva, norvég muglival…
Mindez nem is lenne baj. Megszokta már a bunkó viselkedést. Elvégre manapság az a menő, ha valami beképzelt módon leszarja a másik fejét és csak magával törődik. Andromeda eddig még nem adta jelét, hogy ő is ilyen lenne, csupán nagymértékű negativitás jellemzi.
Viszont perceken belül megmutatkozott bunkó énje is. Csak úgy lazán kihalászta Robert gitárját a helyéről, és elkezdett rajta játszani. Na, ha valami, akkor ez az, ami nagyon felhúzza Rob idegeit.*
- Oké, nagyon ügyes vagy, de inkább rakd vissza a helyére!
*Egyrészt féltette a drága gitárt, hiszen nem kevés spórolt pénzt ölt bele, másrész pedig a zenekar énekese is szúrós pillantást vetett Robert asztala felé.*
- Tudja a franc hogy kell mondani a te nyelveden, hogy tedd le…
*Elkezdte mutogatni az „add ide a gitárt, mielőtt összetöröd” jelzést, és csak reménykedett benne, hogy Andromeda nem úgy értelmezi, hogy „törd össze a gitárt!”.*

*Nem folytatom tovább a dalt, aminek Beszélgetőpartnerem bizonyára örülni fog. Elmondásából, és hangneméből ítélve legalábbis úgy tűnik morcos lett, amint elkezdtem pengetni néhány akkordot a gitáron egy nagyon jó dalból. Az a helyzet, hogy most felülmúltam önmagam, ami a bunkóságot illeti. Előszöris. Kitartóan titkolom, hogy beszélek Angolul. Hát hogyne beszélnék, amikor ez az anyanyelvem? Másodszor. Csak úgy elbitorlom a gitárját, ha még kis ideig is. Úgy hiszem ideje helyrehoznom mindent, amíg végleg el nem ásom magam. Bizony szép kis véleménnyel lehet rólam. Na nem mintha érdekelt volna valaha is bárki véleménye. Ám tény és való, hogy ez nem rám vall. Ez a leginkább aranyvérű cicamicákhoz illő viselkedés koránt sem Én vagyok. Noha mindig is jellemzett egyfajta bunkóság,  azért vannak erényeim is. Ezek közé az erényeim közé tartozik például, hogy képes vagyok beismerni ha hibázom, és a másiknak van igaza. Társaságom bizonyára megfog lepődni azon, ami most következik...*
-Ne haragudj! Nem akartam összetörni a gitárodat, csak elragadott a hév... Egyszerűen nem álltam meg, hogy ne játsszak pár akkordot. Kérlek bocsáss meg.
*Szabadkozom az illető előtt, de azért nem viszem túlzásba. Most legalább megtudja, hogy tudok én jó fej is lenni. De sajnos pozitív reményeim a humorát illetően úgy látszik füstbe menni látszanak mind. Megállapíthatom, hogy talán egy leprikónnak több s humorérzéke, mint ennek a tagnak. Tehát visszateszem a hangszert a megérdemelt helyére, a tokjába.*
- Jah, és ne haragudj azért sem, hogy nem angolul szólaltam meg kezdetben. Én csak megakartalak tréfálni. De megkell mondjam őszintén, nem számítottam rá, hogy nincsen humorérzéked. Ha megfogadsz egy baráti jó tanácsot. Próbálj meg lazább lenni. Nem igen gördülékeny az ismerkedés, ha a partner egy rugalmatlan valaki. De ezeket tényleg puszta jó indulatból mondtam, még mielőtt azt hinnéd, hogy kioktatlak.
*Szögezem le a végén, és próbálom neki elmagyarázni finoman miért is fontos a lazaság. Mondókámat egyáltalán nem kioktatásnak szántam, csak tényleg baráti jó tanácsnak. Elvégre egy ilyen rugalmatlan valakinek biztosan nincs sok barátja. De sebaj. Megpróbálok cseverészni vele, és segíteni neki, hogy később könnyebben tehessen barátokra szert. Ám mielőtt megint kifakadna másra terelem a szót...*
-Szóval te is varázsló vagy? Ha Bimba tanárnő volt a házvezetőd, akkor bizonyára Hugrás lehettél...
*Ezeket a szavakat halkan ejtem ki, elvégre ez egy mugli hely. Nem lenne szerencsés hangosan cseverészni a varázsvilág ügyeiről...*

Andromeda

*Csöndben ücsörgött. Figyelt. Bizony, meglepte őt a lány. Először is azon lepődött meg,hogy halandzsa nyelve helyett angolul szólt hozzá. Furcsa, vajon miért nem így indított? Vagy ez a szokásos „fiúlepattintós” szövege lehet? Kiadja magát külföldinek, csakhogy lekoptathasson valakit? Ügyes…
Igazság szerint nem is maga a nyelvezet, hanem a tartalom lepte meg. Nem számított bocsánatkérésre. Hirtelen nem is tudta mit kellene mondania. Végül is, igaza volt,Andromeda pedig jól tette, hogy bocsánatot kért…
Végül csak elnézően rámosolyog a lányra.*
- Végül is nem lett semmi baja… De mi a franc ez a nyelv? Ez a lekoptatós módszered, vagy mi? Így űzöd el a fiúkat?

*A hideg zuhany viszont csak ezután következett. Robert csak ült, és nézett, de láthatóan nem sok jelét adta annak, hogy érdekelné, amit Andromeda mondott. Ugyan szemei kitágultak a döbbenettől, hogy „hogy is lehet valaki ennyire...”… Na mindegy, hagyjuk.
Talán jó poénnak kellett volna tűnnie annak, hogy csak úgy kikapja kedvenc gitárját a tokjából? Vagy annak, hogy valami idegen nyelven szól hozzá? Meglehet, hogy teljesen más a felfogásuk a poénokról… Talán pont Andromedanak nincs humorérzéke?*

*Némán tűrte a kioktatást. Akárhogy is nézzük, még ha Andromeda tagadta is, az bizony kioktatás volt a javából. Egyáltalán, hogy jön ő ahhoz,hogy ilyeneket mondjon?
Jó, van benne valami, hogy Robert az átlagosnál komolyabb, de abban, hogy nincs humorérzéke, és hogy egy rugalmatlan fráter… nos, ez nem igaz. Azonban egy szót sem szólt. Oly sokszor kapott már efféle rágalmakat az arcába, hogy kezdte elhinni, talán tényleg igazuk lehet, még ha lelke mélyén tagadta is az egészet.
Már a nyelve hegyén volt a mondat, amivel visszavágott volna, de aztán elfojtotta egy gúnyos mosollyal. Inkább nem gyerekeskedik, ostoba vitákkal… Mire lenne az jó?*

- Aha, eszerint még is csak ismerhetlek… Biztos a kastélyban láttalak még anno. Tudod, jó az arcmemóriám…
*Beszéd közben nem nézett a lányra, kissé sértődött volt még az előbbiek miatt. Úgy gondolta, ha netán kicsit elbeszélgethetnek, talán átmegy majd rajta ez a fajta ellenszenv. Vagy nem… De valamelyik biztos.*
- Te pedig…
*Hagyta, had fejezze be Andromeda a mondatot. Hugrabugos biztos nem lehetett, azt tudtavolna biztosra. Sajnos az arcmemóriája felettébb jó volt, a jelvényekre viszont nem emlékezett.*

*Beszélgetőpartnerem némán ücsörög. Feltehetően meglepte a váratlan fordulat, hogy nem csak a varázsvilágról tudok, hanem angolul szólaltam meg. Mivel nem régen érkeztem haza Norvégiából, ezért még némi problémát vet fel angolul beszélni huzamosabb ideig. Ezt inkább nem mondom el. A magyarázkodásból mára már elegem van. Egy bölcs mondás szerint: Soha se magyarázkodj! A barátaidnak nincs szüksége rá, az ellenségeid meg úgysem hinnének neked. Ennek értelmében tehát eszem ágában sincs magyarázkodni azért, hogy Norvégul szólaltam meg kezdetben. Már csak azért sem, mert Dumatársam inkább hajlik az utóbbi, mint az előbbi felé. Szóval nem magyarázkodom. Különben is Neki úgy tűnik erre is kész elmélete van, hogy miért idegen nyelven szólaltam meg.*

- Végül is nem lett semmi baja… De mi a franc ez a nyelv? Ez a lekoptatós módszered, vagy mi? Így űzöd el a fiúkat?


*Amellett, hogy még humorérzéke is elhagyta eszerint még üldözési mániában is szenved... Szegény. Ez gáz. Most miért kell a legrosszabbra gondolni? Nem lekoptatni akartam tényleg, hanem megtréfálni, még ha a látszat talán mást mutat. Komolyan foglalkoztatni kezd a gondolat, hogy elmenjek innen a búsba, és ne törődjek ezzel a kissé üldözési mániás alakkal. Egyáltalán mit akar tőlem? Udvarolni? Vagy csak magányos, és beszélgetni szeretne valakivel egy jót? Na de így? Ám rövid gondolkodási idő után úgy döntök, nem hagyom annyiban. Nem fogom elhallgatni amit gondolok erről az egészről. És nem érdekel a lelke. Tudja meg az igazságot! Sajnos úgy tűri, mint a legtöbb ember, aki eddig megtapasztalta milyen az, ha rám jön az őszinteségi roham.*

- Mondd csak. Felkerestél már egy agyturkászt ezzel az üldözési mániával, amiben szenvedsz? Csak ajánlani tudom. Ugyan miért koptatnálak le pont így? Hidd el a szemedbe mondanám simán, szemrebbenés nélkül, hogy nem vagyok Rád kíváncsi. Pofátlanul őszinte vagyok tudod? Arról pedig nem tehetek, hogy az igazság fáj. És az sem érdekel, hogy berágtál Rám emiatt. Tudod? Én akkor is megmondtam a magamét. Ha nem tetszik sajnálni sem tudom. Nézz inkább szembe az igazsággal.

* Kezdek bepöccenni rendesen. Most már nem is próbálom visszafogni magam. Megérdemli, hogy leosszam. Miért fáj neki hallani az igazat? *
- Egyébként csak hogy tudd. Norvégul beszéltem hozzád, mert láss csodát Norvég vagyok.
* Válaszolok a kérdésére. Ennyit még tudok. Ha segíteni neki, és csodát tenni vele nem is. Hátra dőlök a kissé kényelmetlen széken. Kis idő múlva kezd alább hagyni a hevességem, és lecsillapodok. Felhajtom az utolsó pár korty kólát, ami a poharamban maradt, és várom az újabb kérdést, ami ebben az üldözési mániával küszködő tagban még felmerülne. Kérdezzen csak! A választ nem garantálom.*

-Aha, eszerint még is csak ismerhetlek… Biztos a kastélyban láttalak még anno. Tudod, jó az arcmemóriám…

* Most tapsolnom kellene? Végre valami, amit a jó tulajdonságaihoz tudok írni. Nem sok, de több mint a semmi. Csendben hallgatom, de tekintetem a poháron tartom, még csak véletlenül sem a beszélgetőpartneren. Ha valami ez igazán bosszanthatja. Érdekel is engem már mit gondol rólam? Épp elég nyűg, hogy nem sokára már a vonaton fogok ücsörögni, és nem itt. Furcsa mód még azt is jobban élvezném, mint itt lenni. Pontosabban bárhol jobb, mint itt. Csak remélem, hogy némileg változtatni tudunk a hangnemen, meg minden.*
-Én pedig a Griffendél-ház egyik ifjú titánja vagyok.

*Fejezem be helyette a mondatot némileg barátságosabb hangnem, és mosoly kíséretében. Remélem ezzel a kisebb barátságos gesztussal teret adtam egy némileg barátságosabb kapcsolat kialakításához, és végre lapozni tud a témában. Már eléggé lerágott csont ez. Ideje tiszta lappal folytatni szerintem, ha még nem késő...*

[- Láss csodát, ez meg itt Anglia…]

Andromeda

*Hát igen, az tény és való, hogy kezdi elhagyni a humorérzéke. Sok dolog történt az életében az elmúlt pár hónapban, ami… mondhatni indulatossá, komorrá, és egy ici-picit még depresszióssá is tették. Nem tehet hát róla, hogy nem tartja poénnak a norvégul megszólaló, más méregdrága gitárját piszkálgató szőke hölgyeményt.
Ugyan, dehogy fáj az igazság. Az már évek óta nincs hatással a lelkére. Viszont a kioktatást nem szereti. Felvont szemöldökkel hallgatja a lányt, közben pedig alig-alig tudja megállni, hogy ne mosolyodjon el… Ez még így, kicsit becsípve is, elég érdekesnek hat Robert szemében.
Hiába… Nem Andromeda az első, aki dilisnek gondolja a vele szemben ülő, kissé kócos, borostás, mogorva alakot. De hát milyen is legyen, hiszen ízig-vérig művész alkat.*
- Láss csodát, ez meg itt Anglia…
*Morogja maga elé, és talán Andromeda meg sem hallja.
Kezd kényelmetlennek hatni a beszélgetés. Elvégre nem ezért jött ide, hogy egy iskolás lány szidalmait hallgassa… Gondolatban már tervezgetni kezdi, hogyan is fog megpattanni. A megoldás pedig végig ott van előtte. Illetve mellette… Ugyanis a színpad mellett kapott helyet az asztaluk, de ez most mindegy.
Meglötyögteti a sörösüveg alján lévő habot. Még egy ok a távozásra.*
- Ezek szerint igencsak nemes, s hős lelkű lehetsz.
*Fapofa, unott hanglejtés… ismét. Szinte hallani lehet, ahogy Andromeda idegszálai pattanásig feszülnek. Robert pedig nem akarja megvárni, míg pálcát rántanak rá, pláne nem egy muglik lakta övezetben.
Feláll hát az asztaltól, és immár tokkal együtt veszi kézbe a gitárt.*
- Igazán örvendtem a beszélgetésnek, de mint látod, a színpad ismét rám vár… - hüvelykujjával az időközben megüresedett emelvény felé bök - …meg amúgy sem akarlak tovább feltartani. További szép napot, meg minden!
*Azzal sarkon fordul, gitárjával együtt felkapaszkodik a pódiumra, majd egy C-dúr kezdőakkorddal nekikezd egy újabb számnak.*

[- Ezek szerint igencsak nemes, s hős lelkű lehetsz.]

Robert

*Sajnos úgy tűnik nem értem el a kívánt hatást ennél a Tagnál. Igazán zokon vette a mondandómat, pedig tényleg nem kioktatásnak szántam, csak megértetni vele mennyire fontos egy ember életében a humorérzék. Beszélgető partneremben nagyon úgy látszik, hogy a humor apró szikrája sem lobban fel most. De ezek után jogosan gondolom azt, hogy nem ez volt az első eset, hogy humorérzéke nyaralni ment. Ki tudja? Az is lehet, hogy már régen búcsút vett tőle. Akár így van, akár nem. Rajta már nem tudok segíteni. És kár a gőzért, mert nem képes építőjellegű kritikának felfogni az egészet, hanem holmi kioktatásnak titulálja az egészet. Az Én küldetésem itt véget ért. És az a szép az egészben, hogy még csak nem is érzem a saját kudarcomnak. Vannak menthetetlen emberek. Ő ezek közé tartozik. Ilyennel még nem is nagyon találkoztam. Akár ki akadt az utamba csekély tizenhat évem alatt mindig kellemesen eltudtam cseverészni a delikvenssel. De hát az élet már csak ilyen. Sok ember sétál ki be, de lábnyomot még nem mindenkinek kell ám hagynia. Ez az alak pedig pláne nem fog. A Roxfortban sok minden klassz dolgot megtanultam már, de egyet nem: 'Hogyan tanuljunk meg kezelni lehetetlen embereket.' De ezt a leckét sehol sem tanítják, csak egy iskolában. Az élet iskolájában. Mindenesetre jó kis példa nekem a zilált hajú zenész. Na de nem jó példa. Elrettentő. Elrettentő sok szempontból. Hogyan nem kell hozzáállni az emberekhez... Hogyan nem kell hozzáállni az Élethez. Ráadásul naivan azt hiszi, hogy nem hallom a megjegyzését a tartózkodási hellyel kapcsolatban. Na de könyörgöm! Ennyire hülye nem vagyok. Pontosabban nem lehetek. Nála biztosan nem lehetek stikkeseb. Ezek után nem. Kényelmetlen neki a beszélgetés szemmel láthatóan. Én pedig közömbös arccal, na és lélekkel tűröm mindezt. Végül is mit érdekel engem a lelki világa? Én csak az igazat mondtam, ami néha még a lángnyelv-Whiskynél is nagyobbat tud ütni. Egészen haza tudja vágni az embert.*
- Ezek szerint igencsak nemes, s hős lelkű lehetsz.
*Pengeagy. Még egy jó pont neki. De már nem vet a latba semmit sem. Itt már minden menthetetlen. Erre a kijelentésre azonban valamit reagálnom kell. Különben bele gebedek. Én már csak ilyen vagyok. Belebetegszem, ha nem mondhatom ki amit gondolok. Még akkor sem, ha éppen csípős a megjegyzés. Elvégre skorpió jegyben születtem. Ki nyelve lenne csípős, ha nem az enyém?*
-Több vér van a pucámban, mint egyeseknek. Az már fix.
* Na jó! Ez most már tényleg elég csípős volt. De ha egyszer ez az igazság? Az igazság elől pedig nem lehet elfutni. Előbb utóbb utolér. Ez pedig itt a vég. Elérkezett a beszélgetés arra a pontra, amitől már lehetetlen jobbra fordítani. Nincs más hátra, mint előre. Szépen fogom magam, és elhúzom innen a csíkot.*
-Örvendeni? Erős túlzás. Én még így sosem unatkoztam asszem.
*És amint kiejtem ezeket a szavakat, már veszem is kabátom, magamra kanyarítom, és elhagyom a pubot. De persze még mielőtt olajra lépnék kifizetem a jóképű pincérnek az italomat. Nem sokkal később pedig ismét London utcáján találom magam az esőben, és már nem is emlékszem a bent zenélő kellemetlen alakra. De a neheze még csak most jön. Ki kell találnom valami jó sztorit a lógásra alibiként. Engem ismerve ezzel nem lesz gond...*