Egy véletlen találkozás

Egy véletlen találkozás



Az, ha valaki egy áprilisi délutánon betér az iskola könyvtárába, az teljesen átlagos. De, ha az a valaki leül egy másik valaki mellé, akivel korábban nem beszélt, s most mégis beszélgetésbe elegyednek, akkor abból nem tudjuk mi sül ki...

[viselet]

Megint elhanyagoltam kicsit a dolgokat, így most megint el vagyok havazva. Bár most nem igazán érdekel. Most csak egy kis csöndre és nyugalomra van szükségem, hogy gondolkozni tudjak. És mivel imádom a könyvek illatát ezért nem másfelé vezet az utam, mint a könyvtárba.
Megrántom a vállamon a táskámat és a folyosókon menetelve, a kezemben tartva a mappámat gondolkoztam. Olyan hamar eltelik ez az év is és mindjárt itt lesznek a vizsgák is. Én pedig nemcsak, hogy semmit nem tudok, de arról sem tudok, hogy mit is szeretnék pontosan csinálni. Illetve csak félig. Azt tudom, hogy szeretnék valahol egy kávézót nyitni. És talán felvételizek az MMMM-be. Hogy őszinte legyek egy kissé be vagyok pánikolva és valósággal idegbeteg lettem ebben a hónapban. Döntenem kéne valamiről, amiről még nem tudok. De úgy gondolom, hogy meg kell nyugodnom, hisz, ha nem is sok, de van még időm. És majd úgy is alakul valahogy.
Mire észbe kaptam már majdnem elhagytam a könyvtárat. Lábamat előrelendítve fordulok meg és nyitok be a terembe. Orromat egyből megcsapja a könyvek bódító, mégis kellemes illata. De van ott más is. Mélyet szippantok, s megérzem a mások számára talán kellemetlen, nekem mégis szívet melengető penész szagát is. Mely tudatja velem, hogy nem egy ilyen-olyan könyvtárban vagyok. Ennek a könyvtárnak története van. Sok-sok régi könyv, amiket nem most írhattak a varázslók, netalán tán boszorkányok. Mosolyogva lépek beljebb és kezdek el járkálni a sorok között. Bájitaltan könyvet keresek, mert kíváncsi vagyok egy receptre. S a könyvet csodával nem határos módon meg is találom. Nem meglepő, hiszen annyi időt töltöttem itt az elmúlt hét évemben, hogy már tudom, hogy mit és hol találok meg. Levéve azt a bizonyos könyvet a polcról indulok meg a szokásos helyem felé, hogy kijegyzeteljem a receptet a könyvből. Ám meglepetésemre az ablak melletti kisasztal körül elhelyezett fotelek és puffok egyikén már ül valaki. Ez a könyvtár egyik legeldugottabb helye, így elég kevesen ülnek le az ilyen helyekre. De mindenkinek szüksége van egy kis nyugalomra, ezért megértem, hogy most nem leszek egyedül.
Egy szőkés hajú – valószínűleg nálam pár évvel fiatalabb – fiú ült az egyik helyen. Mosolyogva odaléptem a kedvenc fotelemhez, lepakoltam a dolgaimat és elhelyezkedtem az ülőalkalmatosságon. Majd a fiúhoz fordultam.
- Szia! Hogy hívnak? - szólítottam meg vigyorogva – Én Shirley vagyok.
Most, hogy jobban megnézem, már láttam ezt az alsóbb évest. Állandóan lehajtott, s búskomor fejjel járkál mindenhova. Valamikor beszól másoknak is. És valami olyasmit is hallottam –, bár nem szoktam figyelni a pletykákra –, hogy csak akkor jár be órákra, amikor kedve van hozzá. Ha belegondolok, a háború vége előtt még két másik fiúval lógott együtt mindig… Hogy én milyen hülye tudok lenni komolyan…
A fiút figyelve vártam a válaszra, míg azon gondolkoztam, hogy mi is a reakciója a jelenlétemre.

[***]

SHIRLEY

EGY VÉLETLEN TALÁLKOZÁS

***

Csak egy perc nyugalom kell! Rohantam lényegében a könyvtár felé – ahol minden bizonnyal legalább csend volt és legalább a szokásos Bájitaltant megúszom. Ha valamire most nem volt szükségem, akkor az egy jó adag meztelencsiga párlat készítése vagy éppen a denevérepe keserű szagának átható bűze a ruháimon.
Szerettem volna egyedül lenni, nem hallgatni mások örömteli kacagását a folyosón vagy éppen a csevegésüket így az utolsó óránkon. Nem, elegem volt belőlük és legalább három-négy embert fellöktem dühömben a folyosón, míg elértem a könyvtár ódon ajtajáig. Hirtelen csapott meg a némaság, a por és a penész szagának keveréke. Gyűlöltem ezt az illatot. Csupán azt vágta a képembe, hogy megint nem készültem semmit és bizonyára kellemetlen eredményekkel érkezik el ennek az évnek a vége. A családom pedig szégyenkezni fog miattam… valószínűleg én vagyok a legbutább Pye, aki valaha létezett. Talán elfogadják mentségnek, hogy nem vagyok igazi rokon – az örökbefogadás valószínűleg jóindok erre.
Lehajolva haladtam, hogy legalább a könyvespolcok és asztalok sokaságában ne szúrjon ki a könyvtárosnő. Nem szerettem volna újabb büntetést kiharcolni magamnak a lógásért. Éppen elég volt nekem a tegnap esti sárkánytrágya lapátolás. Lancaster lehetne valamivel kreatívabb, mert az elmúlt hónapokban mással sem kínzott, mint az óriásgyíkok ürülékének gondos eligazgatásával az ágyásokon – és ahogy hallottam, másokra is ezt az egy büntetést rótta ki, ha szükség volt éppen rá.
Egy könyvespolc mögött meghúzódva pillantottam meg a könyvtár hátsórészében várakozó kis asztalt és a mellette ácsorgó, üres székeket. Még csak egy táska sem pihent benne, ráadásul itt még Dariennel sem ücsörögtem annak idején. A keserűség azért így is feltört hirtelen, de most fontosabb volt, hogy leüljek oda és meghúzzam magam, míg nincs vége a tanításnak.
Tökéletes lesz…
Elégedetten verekedtem el magam a fotelig. Útközben felkaptam egy könyvet, hogy majd azzal takarjam el az arcomat a kíváncsi tekintetek elől. Erre azonban nem kerülhetett sor. Még ki sem nyitottam azt a vastag, enyhén öregszagú könyvet, mikor valami lány került a látóterembe és huppant le a szabad fotelbe. Szinte rimánkodtam magamban, hogy ne szóljon hozzám és akkor…
– Szia! Hogy hívnak? – Vigyorogva nézett rám.
Az arckifejezését fintorogva fogadtam. Nem értettem minek szól hozzám, hiszen rendszerint kerülnek a többiek. Talán azt hiszik, hogy el vagyok átkozva és ezért veszítettem el minden barátomat a háborúban… de igazából én sem vágytam a társaságukra. Bántani akartam őket, azért gyötörni, amiért nekem szenvednem kellett, nekik meg nem.
– Én Shirley vagyok.
Hümmögtem egyet és elfordultam tőle, a könyvet bámultam, mintha nagyon érdekes lenne.
– Nolan. – Morogva közöltem a nevemet. – Bocs, nem érek rá… épp tanulok…
Csak ekkor vettem észre, hogy a könyvet sikerült fordítva tartanom. Gyorsan javítottam a hibámat, de ez valószínűleg nem segített azon, hogy még hülyébbnek nézzen, mint alapból – nem mintha érdekelt volna a véleménye.
A szemem sarkából a lányt figyeltem, de percekig úgy tettem, mintha olvasnék. Nem szólaltam meg, azt vártam, hogy eltűnjön. Nem volt kedvem a társasághoz. Szerettem volna a magam fájdalmába elmerülni, anélkül, hogy más csevegni próbálna velem és rám terelné annak az ostoba könyvtárosnak a figyelmét.
– Na jó! – csattantam fel hirtelen. Igazából próbáltam suttogóra venni a hangomat így is, de elég nehezen ment. – Röviden mondom: tűnj el!
Kiesett a kezemből a könyv, a lány lába elé, ahogy felpattantam indulatosan. Egy-két lap is kiesett belőle. Tudtam, hogy ebből baj lesz és nem csak azért, mert hangos volt. Köztudott tény, hogy Madam Cvikker ölni tud, ha szeretett könyveinek baja esik. Mindegyiket tökéletesen ismeri, sőt nem egyszer a szemem láttára babusgatta meg őket.
– Ajaj… – suttogtam és már hallottam is a közeledő lépéseket, amiket rikácsolás követett.
Megragadtam a lány kezét, hogy behúzzam a könyves polcok közé.

[viselet]

Egyik délután belépek a könyvtárba és a szokásos helyemen épp ül valaki. Pontosabban egy szőkés hajú, alsóbb éves fiú, könyvvel a kezében. Korábban is láttam már, de soha nem beszéltem vele. Így leültem mellé és megszólítottam. Mosolyogva mutatkoztam be neki, de ő ugyanolyan búskomor fejjel csapta fel, a nem mellesleg fejjel lefelé tartott könyvet.
- Nolan. Bocs, nem érek rá… épp tanulok… - mondta, majd amint meglátta a rosszul tartott könyvet, megfordította azt.
Szóval Nolan. Érdekes, mintha hallottam volna már ezt a nevet, de nem jut eszembe, hogy honnan.
- Tanulsz? Mikor épp órán kéne lenned? Kétlem – mondom mindenféle rosszindulat nélkül – De, ha azt szeretnéd, hogy békén hagyjalak, akkor csendben is maradok..
Előveszek egy pergament és kinyitom a könyvet. Elkezdek benne lapozgatni az Azonnali sebgyógyító főzet receptjét keresve. Ám még meg sem találom, mikor a mellettem ülő fiú hirtelen dühösen felpattan.
– Na jó! Röviden mondom: tűnj el! - mondja elfojtott dühvel teli hangon.
Igen ám, de a könyv, amit eddig a kezében tartott, kiesett a kezéből, egyenesen a lábaim elé. Elég hangosat szólt és a könyvtárosnőnek már hallani lehet a lépteit. Hiába, Madam Cvikkerről köztudott, hogy mennyire félti ezeket az értékes könyveket. Sajnos meg tudom érteni, ezekből nagyon sokat lehet tanulni.
Nolan tekintetében ijedséget véltem felfedezni, s már meg is fogta a karom, hogy behúzzon valamelyik könyvespolc mögé. Ám én egy erőteljes rántással szabadítottam ki testrészem. Amilyen gyorsan csak tudtam felvettem a könyvet a földről és a belőle kiesett lapokat beleraktam.
- Ülj le! - mondtam, míg a fotelnek támasztott mappámat elfektettem.
A szőke elé raktam a könyvet és én is helyet foglaltam. Majd másodpercre pontosan akkor hajoltam le a mappámhoz, tettetett meglepettséggel, mikor a Madam odaért az asztalunkhoz.
- Nahát! Elnézését kérem, a mappám eldőlt és az csapott ekkora zajt. Bocsánatot kérek! - támasztottam újra oda az ülőalkalmatosság oldalához a rajzaimat tartalmazó tárgyat.
A könyvtárosnő csak gyanúval teli pillantással végigmért minket és elment.
Megkönnyebbülten sóhajtottam fel. Majd újra fellapoztam a könyvemet, a receptet keresve. Viszont most fél szemmel Nolanra figyeltem.
- Nos? Miért akarod, hogy elmenjek? - kérdeztem nyugodt, érzelemmentes hangon.
Majd, hogy kicsit kedvesebbnek tűnjek, egy pillanatra ráemeltem a tekintetem és egy halvány mosolyt is megeresztettem felé.
- De, ha azt akarod, hogy csak hagyjalak, akkor az is rendben van. Viszont nem fogok innen elmenni csak a te kedvedért – közöltem vele a szándékomat.
Visszafordultam a bájitaltan könyvhöz és tovább lapozgattam. Néhány másodperc elteltével meg is találtam a keresett dolgot. Kezembe vettem a pennámat, belemártottam a tintába és elkezdtem kijegyzetelni a hozzávalókat és az elkészítést. Meg persze a fontosabb dolgokat.
Komolyan kíváncsi vagyok erre a Nolanra. Azzal, hogy így elküldött tényleg felkeltette az érdeklődésemet. Valahogy sajnálom szegény gyereket. Pedig még nem is ismerem. Ezt az állandó… talán önmarcangoló nézését nem hiszem, hogy sokan el tudnák viselni. Talán ő volt az, aki ellökhette magától az embereket? Lehetséges… De ha nem akarja elmondani, akkor nem kérdezem tőle. Nem az én dolgom. Bár nem vagyok pszichológus mégis szeretnék rajta segíteni. De nincs jogom ráerőltetni magam.
Fél szemmel rá figyelve várom a reakcióját, hogy mit fog majd szólni, miközben jegyzetelek.

[***]

SHIRLEY

EGY VÉLETLEN TALÁLKOZÁS

***

Még el sem értem a könyves polcot, a lány elrántotta a kezét. Hát neki nem tanította meg senki, hogy ebből baj lehet? Nem járt még a könyvtárban tilosban? Biztosan nem. Igaz, nem is láttam ezelőtt vagy talán csak futólag a folyosón, biztosan egy ostoba, irritáló jókislány. Pont erre nem volt szükségem ezekben az órákban, amikor nyugalmat csendet, de leginkább békét akartam. Erre – miközben az ijesztő könyvtáros közeledik – azt parancsolja nekem Shirley, hogy üljek le. Gépiesen tettem úgy, ahogy kérte… aztán tátott szájjal figyeltem, ahogy a banyával társalog. És ettől jobb lesz vagy mi a franc? Magamban puffogtam inkább, ahelyett, hogy kimondtm volna azt, amit egyértelműen gondoltam: ettől még észre fogja venni a szakadt könyvet, ha nem most, akkor később és én kapok büntetést, nem ez a jótét lélek itt mellettem.
Az öregasszony távozott, Shirley pedig megint a könyvét kezdte bújni.
– Nos? Miért akarod, hogy elmenjek?
A kérdésre csak felsóhajtottam. Semmi kedvem nem volt megvitatni egy újabb értelmetlen kérdést… látta jól, hogy pihenni próbáltam, mikor megérkezett.
– Mert egyedül szeretek lenni – vágtam rá egy cseppet sem kedvesen.
Erre jött a folytatás, amit cseppet sem szerettem volna éppen most hallani: – De, ha azt akarod, hogy csak hagyjalak, akkor az is rendben van. Viszont nem fogok innen elmenni csak a te kedvedért.
Mordultam egyet és kinyitottam a sérült könyvet, nem ért annyit, hogy ennél többet vitatkozzak vele – mellesleg majd később kap egy békát vagy valami nyálkás izét a táskájába. Láttam, hogy körülbelül az első oldalak szakadtak ki az esés következtében. Elég régi kötet volt, de Cvikker mindig figyelt az épségükre. Látta, hogy itt volt nálam… biztosan megtalálja a módját, hogy később elővegyen az ügyben.
Közelebb húzódtam ehhez a Shirleyhez.
– Tudsz olyan varázslatot, amivel vissza lehet tenni a lapokat ebbe a könyvbe? – kérdeztem és a kis asztalon felé toltam a sérült kötetet. – Nem akarok megint büntetést kapni és ha már ilyen nagy a szád és bátor vagy, akkor biztosan a varázslatok terén is magabiztos vagy.
Még közelebb hajoltam, az ujjamat végig húztam az egyik kiszakadt lap szélén, nem mintha ettől varázslatos módon visszatért volna az eredeti helyére. Csak figyeltem az öreg lapot, éreztem a könyv penészes bűzét és örültem, hogy alapvetően nem olvasok olyan sokat itt. Nem tehet valami jót az egészségnek.
– Hányadik évfolyamba is jársz? – érdeklődtem.
Nem, nem akarok ismerkedni vagy barátkozni.
Egyszerűen csak szerettem volna tudni ki az, aki velem szemben ül és ennyire zavaró… persze, ha visszailleszti a lapokat, akkor bizonyára jobban elleszünk.

[viselet]

– Tudsz olyan varázslatot, amivel vissza lehet tenni a lapokat ebbe a könyvbe? Nem akarok megint büntetést kapni és ha már ilyen nagy a szád és bátor vagy, akkor biztosan a varázslatok terén is magabiztos vagy.
Na barátocskám most állítsál magadon, mert kilöklek a vonat elé! - gondoltam ingerülten, amit próbáltam nem mutatni. Hát igen… Elég könnyű felidegesíteni, így vigyázzon ki mit mond. Főleg egy nálam fiatalabb gyerek, aki azt sem tudja ki vagyok.
- És nekem mi hasznom származik az egészből? - húzom fel egyik szemöldököm, majd lerakom a pennámat – Bár ezt a varázslatot elméletileg neked is ismerned kéne. Elsős tananyag.. - mondtam.
Elővéve pálcámat, odatartottam a szakadt részekhez. Reparo – gondoltam, majd végighúztam a területen a pálca hegyét.
-Tessék! - toltam vissza elé a könyvet és újra nekiálltam jegyzetelni.
Egy ilyen öntelt valakit, mint ő… nehezen tudok elviselni. De nem adom meg neki azt az örömöt, hogy elmegyek innen. Fogadjunk, hogy mardekáros.. Hogy én folyton őket találom meg! Elliot is mardekáros volt, Mathias is az. Mi jöhet még? Bár az utóbbi két emberkét eléggé megkedveltem, de az most nem számít. Elliottal amúgy sem valószínű, hogy találkozok még. Ha meg mégis, akkor annak elég kicsi az esélye.
Gondolataimból arra eszmélek fel, hogy megint Nolan hangját hallom.
– Hányadik évfolyamba is jársz? - kérdezte.
Bár nem gondoltam azt, hogy barátkozni akar, főleg velem, de eddig ez volt a legnormálisabb megszólalása. Önelégülten elmosolyodok, de nem nézek fel a jegyzeteimből.
- Hetedik – mondom ki egyszerűen – És te? Gondolom fiatalabb vagy nálam.
Összecsukom a könyvet, elrakom a jegyzeteimet, majd felállok. A kötettel a kezemben sétálok a könyvespolcok között, hogy visszavigyem azt a helyére.
Kíváncsi vagyok követ-e. Bár nem igazán számít, mert úgyis visszamegyek az asztalhoz, legfeljebb a cuccaimért.
Miután visszaraktam a könyvet az eredeti helyére, visszaindultam a dolgaimért. Felkaptam a vállamra a táskám, majd felvettem a mappámat is.
- Nos, csak, hogy örülj, most elmegyek, mert más dolgom is van – mondtam és intettem neki egyet köszönésképpen.
Elindultam a könyvtár kijárata felé, azon gondolkozva, hogy mit is kéne csinálnom, miután kiléptem az ajtón. Rajzolni is jó lenne, tanulnom is kellene, mert le vagyok maradva. Vagy csak egyszerűen kimenni a tóhoz. Most olyan szép idő van, ki kéne használni – latolgattam a lehetőségeket magamban. Majd döntöttem és az udvar felé vettem az irányt.
A száguldozó diákok között szlalomozva próbáltam előrébb jutni. De a gondolataimba megint beférkőzött ez a nagyszájú gyerek, hogy ütné el a Kóbor Grimbusz! Vajon hol hallottam már a nevét?

[***]

SHIRLEY

EGY VÉLETLEN TALÁLKOZÁS

***

Sóhajtottam, ahogy a tekintetem az immár tökéletes állapotba került lapokra tévedt. Most már nem ott húzhattam végig az ujjaimat, ahol a szakadás helye volt, hanem ahol hibátlanul visszailleszkedett a helyére a papír. Nekem is ott motoszkált a fejemben valami Reparo vagy ehhez hasonló varázslat… de kigondolta volna, hogy egy régi könyvnél is hatásos lehet? Sok pletykát hallani róla – igen, még egy olyan magamfajta magányos kölyök is találkozik velük –, hogy az itteni köteteket mágiával védik és pálcát ragadni sem lehet a közelükben csak úgy. Ezek szerint ez éppen egy ártalmatlan darab volt.
Lassan csuktam be és próbáltam meg csevegni a lánnyal. Nem mondom, hogy annyira érdekelt… de Darien nyilván arra buzdított volna a segítség után, hogy legyek vele kedves. Igen, a barátaim szavai gyakran csengtek ott, egyszerű gondolatként a fejemben.
– És te? Gondolom fiatalabb vagy nálam.
Nem akarok barátkozni! – bizonygattam még mindig magamnak a korábbi gondolataimat. Egyrészem azonba nagyon is vágyott arra, hogy csevegje. Régóta nem volt hozzá szerencsém, illetve csak nagyon kevés emberrel… hiszen eddig kik voltak? Lényegében Marga, Miriam és az a csinos, hollóhátas lány. Ez persze nem olyan volt, mint Edward vagy Darien oldalán róni a folyosókat és azt bizonygatni, hogy biztosan le tudom varázsolni Fricsről a nadrágját anélkül, hogy bajba kerülnék.
– Negyedikes vagyok… – válaszoltam és a karórámra pillantottam, ellenőrizve, hogy véget érte-e már az óra, amire „elfelejtettem” belesni.
Hirtelen csukta be a könyvet, amire felkaptam a fejemet. Visszavitte az olvasnivalókat a polcokhoz és csak ezután tért vissza. A vállára kapta a táskáját és egyszerűen – némi kommentár után – elment. Egy pillanatra csak ültem… bámultam magam elé. Csupán egy perce döntöttem el, hogy megpróbálok Darien és Edward emlékére kedvesebb lenni, erre faképnél hagytak.
Csalódottan hajtottam a tenyerembe az arcomat. A fejemet kissé megráztam, majd felpillantottam a szemközti polcra, majd le a padlóra a lábam elé. Valami papírlap volt, ami talán a mappájából esett ki, esetleg a táskájából. Nem akartam utána menni, mert akkor talán arról is beszélnem kellett volna, miért nincs a helyén a modorom. Nem fogok bocsánatot kérni, hogy rohadjon meg! Morogtam fel hangosan a gondolatra, közben persze fel is keltem. A testem egészen mást csinált, mint amit az agyam eltervezett. Összeszedve a dolgaimat elindulttam kifelé.
Nem tudtam eldönteni, hogy lány miatt indultam-e meg kifelé. A fejemben olyan magyarázatokat próbáltam meg találni a hirtelen jött mozgásra, minthogy szépen süt a nap, érdemes lenne kimenni a tóhoz vagy csak sétálni a birtokon. Ott amúgy is kevesebb esélye lett volna, hogy valami tanár elkap és berángat az órámra.
A folyosón azért többen is voltak – főleg felsőbb évesek, akiknek ebben az időben nem nagyon volt órájuk. Őket kerülgetve indultam meg a legközelebbi kijárat felé és közben pillantottam meg ennek a Shirleynek a sziluettjét közöttük. Egészen úgy festhetett kívülről nézve, mintha üldözném, pedig csak egy irányba haladtunk.
Könnyedén beértem.
– Azt hittem, órád lesz – állapítottam meg, ahogy az ő ritmusát felvéve haladtam mellette.
Éppen csak a szemem sarkából pillantottam rá. A kezemben még mindig ott szorongattam a papírt, amin meg sem néztem, mi lehet. Talán egy rajz volt vagy házi feladat – bár annak akkor meglehetősen rövidke.
– Elhagytál valamit… – köszörültem meg a torkomat és hanyag mozdulattal tartottam felé a fecnit.

[viselet]

Egy negyedikes Nolan valaki, akinek sajnos a vezetéknevét nem tudom. Pedig lehet, hogy rájönnék, hogy honnan ismerős a neve..
Ám ez a tökmag újra itt termett mellettem. Pedig úgy emlékszem ő akarta, hogy elmenjek..
– Azt hittem, órád lesz – mondta felvéve a ritmusomat.
- Pedig nem lesz.. A tópartra megyek, mert ott ilyenkor kevesen vannak. Rajzolnom kell – világosítom fel félmosolyra húzva a számat.
– Elhagytál valamit… - nyújt felém egy papírt pár pillanat csend után.
Elveszem tőle és megnézem mi van rajta. Elpirulok. Sajnos köztudottan yaoista vagyok és hát nem tudom, hogy látta-e, hogy mit is firkáltam rá unalmamban a papírra. Bár ez még nem is a durvábbik fajta.. Inkább elrakom a lapot.
- Kösz.. - sziszegem még mindig vörös arccal.
A hajam fehér lett, a koncentrálástól, hogy ne bukjak le a fiú előtt, míg a szemem pirosra váltott. Majdnem úgy nézhettem ki, mint egy albínó. Már csak a rendes fehér bőr hiányzott.
- És te? Hogyhogy utánam jöttél? És nem fogom elhinni, hogy nem ezt csináltad, különben nem lennél itt mellettem – próbálom terelni a témát – Csak nem vagyok ennyire vonzó?!
Egy pillanatig nézem felhúzott szemöldökkel, de nem bírom és elnevetem magam. Azért remélem, hogy tőle is látok egy mosolyt. Elliotból már sikerült egyet kipréselnem januárban. Olyan, mintha nagyon régen történt volna, pedig csak néhány hónapja volt, hogy találkoztunk Roxmortsban. És akaratlanul belerángatott a kis kalandjába, amit mondjuk nem bántam és most sem teszem.
Kíváncsi vagyok a reakciójára, hogy miért viselkedik úgy ahogy. Kíváncsi vagyok Rá.
Hamarosan kiérünk a kastélyból és én a tó felé veszem az irányt, hogy egy árnyékos helyre lepakolhassam a cuccom és elkezdhessek rajzolni.
Már igazából fogalmazódik bennem, hogy mit fogok csinálni a Roxfort után. És már el van magamban döntve, hogy az MMMM-be fogok jelentkezni, ezért pedig rajzolnom kell. Szeretnék egy kávézót, ahol én alakíthatom, hogy mi milyen lesz.
De ez a szőke hajú fiú még innen is kirángat, hogy magára vonja a figyelmemet. Még mindig nem jut eszembe, hogy honnan ismerem és ez bosszant. Átfuttattam minden emlékemet, de egyikben sem találtam meg a keresett dolgot, ami éppen foglalkoztat. Nem tudom, hogy hol hallottam már a nevét, és nem is értem, hogyan lehet ismerős, hisz nálam fiatalabb és valószínűleg másik házba is tartozik. Akkor honnan?
- Mond csak! Mi is a vezetékneved? Nem tudok rájönni, hogy honnan ismerős nekem – kérdezek rá, mert már nem bírok magammal.
Várok, hátha válaszol, mert tényleg kíváncsi vagyok. Ennyire talán még sosem gondolkoztam semmin.

[***]

SHIRLEY

EGY VÉLETLEN TALÁLKOZÁS

***

Vöröslő képpel vette át a felé nyújtott papírt. Nem néztem meg mi van rajta ugyan, de ezek után mindenképpen volt egy elképzelésem róla. Gúnyos kis vigyort erőltetettem magamra, mintha csak azt akarnám sugallni neki, hogy most aztán alaposan lebukott. Valójában erről szó sem volt. Nem érdekeltek a magánügyei, ahogy bizonyára ő sem érdeklődött az iránt, hogy én miket művelek nyugalmas óráimban… bár azt mondják, a lányok pletykásabbak és ennél fogva kíváncsibbak is, mint mi.
– És te? Hogyhogy utánam jöttél? És nem fogom elhinni, hogy nem ezt csináltad, különben nem lennél itt mellettem. Csak nem vagyok ennyire vonzó?!
A hangján érződött, hogy még mindig kissé zavart. Ez csak fokozta a kíváncsiságomat. Szerettem volna most már nagyon is tudni, mi van azon a papíron. Később még megmutathajta - gondoltam.
Felnevettem, de aztán a szám elé kaptam a kezemet. Nem volt helyén való egyetlen lánynak sem azt mondani, hogy nem szép vagy vonzó. Erről ugyanis szó sem volt. Shirley a maga módján csinos volt, csak mostanában nem gondolkodtam annyira ilyen dolgokon. Persze ott volt az a hollóhátas lány legutóbb a Hangulat teremben. Ő tetszett.
– Ó, igen. Nagyon is. – Megrántottam a vállam.
Abból, hogy ilyen könnyedén böktem ki a tényeket nagyjából sejthető volt, hogy mennyire vagyok komoly. De azért érdekelt a válasza, szóval gondoltam megadom neki, amit annyira hallani szeretett volna.
Kilépve a birtokra megindultunk szép lassan, egymás mellett a tó felé. Nem bántam, hogy kint lehetek a frisslevegőn, de azért a kezemmel igyekeztem az arcomat takargatni. Nem lett volna jó lebukni és egy újabb bűntetőmunkát bezsebeli. Így is van éppen elég. Valószínűleg már az is kész csoda, hogy emlékszem rá, melyik nap, kihez és milyen okból kell mennem.
Odakint, még mindig a gondosan ápolt gyepen sétáltunk, mikor előhozakodott a vezetéknevemmel. Biztosan be akart árulni a hülye könyvtárosnál. Morogva néztem rá és böktem ki: – Pye…
Ha annyira akar árulkodhat, de én biztosan kimagyarázom magam valahogy. Mindenesetre bosszantott még csak a gondolata is ilyen csúnya árulásnak. Ezért azt, amit először értem – a mappáját – kikaptam a kezéből és bepréseltem az ingem alá. Onnan már csak nem meri kivenni. Egy kicsit persze észt feszítette az inget.
– Ú, szóval ilyen, ha valakinek kockás a hasa… – Nevettem el magam és hátrébb léptem. – Majd találkozunk gondolom, szia!
Elindultam visszafelé, de azért egy részem remélte, hogy utánam jön és megpróbálja visszaszerezni a tulajdonát. Szerettem volna esélyt kapni arra, hogy cserébe megkérjem, nem áruljon be Cvikkernél… merthát tényleg éppen elég gondom van most az nélkül is.

[viselet]

- Úristen! Te tényleg nevettél? - kaptam a szívemhez viccelődve - Történelmi pillanathoz értünk hölgyeim és uraim!
Bár az egy kicsit meglepett, hogy helyeselt és – nem így, de – csinosnak tartott.
Mikor kiértünk a birtokra, észrevettem, hogy a mellettem lépkedő komoly, szőke fiú próbálja magát észrevehetetlenné tenni, azzal, hogy takargatta magát. Gondoltam, hogy lóg óráról.. - gondoltam gúnyosan.
De azt még mindig nem tudtam, hogy honnan ismerős a neve. Biztos, hogy hallottam már valahol, de nem emlékszem rá. Hogy lehetek ennyire… Nem is tudom mi. De az a nagyszerű ötletem támadt, hogy megkérdezem tőle a vezetéknevét. Hátha abból rájövök.
– Pye… - morogta rám nézve.
És akkor beugrott: ez a gyerek Evelyn Pye öccse! Meglepett szemekkel néztem rá. De ő hirtelen kikapta a mappámat a kezemből, rajtam pedig egyből végigfutott az idegesség. Amit a szem- és hajszínem is tükrözött, ugyanis elég élénk piros színt vettek fel.
– Ú, szóval ilyen, ha valakinek kockás a hasa… - csúsztatta az inge alá a tulajdonom és elnevette magát – Majd találkozunk gondolom, szia!
Ezzel elszaladt. Én meg persze utána.
- Állj meg te átkozott! Add vissza a mappámat, mert esküszöm úgy szétátkozlak, hogy a Mungoban kötsz ki! - kiáltottam.
Nem tudom, hogy mi baja lett a fiúnak. Azt hiszi, hogy be akarom köpni a tanároknak, vagy a könyvtárosnak? Ugyan már! Mi közöm van nekem ahhoz, hogy mit csinál – a saját dolgaival.
Ha szemeim tükrözték legjobban a dühömet, csoda, hogy nem szikráztak vagy lángoltak esetleg.
Sajnos nem vagyok túl jó erőben lévő egyén és gyorsan elfáradok, de most csak azért is tovább futottam. Ám nem vagyok túl türelmes sem, s mikor megelégeltem a futkorászást –, ami elég hamar megtörtént –, megtorpantam, előkaptam a pálcám és rászegeztem.
- Locomotor mortis! - kiáltottam.
Szerencsére célzásban elég jó vagyok, ha már a párbajok nem mennek rendesen. Odalépkedtem a szőkéhez és visszavettem tőle a mappámat.
-Még egy ilyen és kilöklek a vonat elé..! - sziszegtem – Merlin szakállára, mi van veled?! Ettől most jobb volt? - sóhajtottam.
Lerogytam a földre és kifújtam magam. Majd kinyitottam a mappám, hogy megnézzem a rajzaim rendben vannak-e, de szerencsére semmi bajuk nem esett.
- Evelyn öccse vagy igaz? - kérdeztem ránézve – Ha azt hitted, hogy be akarlak árulni a tanároknál, akkor tévedtél! Azért kérdeztem meg a vezetékneved, mert nem tudtam, hogy honnan vagy ismerős… Finite! - intettem a pálcámmal, miután megmagyaráztam a helyzetet.
Elfeküdtem a földön és becsuktam a szemem. De legalább már tudom, hogy honnan ismertem a gyereket. Szóval Evelyn öccse… Érdekes.. - gondolkoztam.
Még mielőtt ott aludtam volna el – nem úgy mint télen a hóban… - hirtelen felálltam és elindultam vissza a tópart felé.
- Na jössz Nolan vagy maradsz, hogy a tanárok észrevegyenek? - kiáltom vissza vigyorogva.

[***]

SHIRLEY

EGY VÉLETLEN TALÁLKOZÁS

***

Az egyik legdedósabb varázslattal talált el, én meg persze azonnal elvesztetten az egyensúlyomat és előre estem. A mappája kissé beleékelődött a mellkasomba, nem fájt túlzottan, inkább csak kellemetlen volt. Óvatosan fordultam a hátamra és néztem a lány szemébe. Kíváncsi voltam, milyen érzések csillantak meg rajta, de csak ezután vettem észre: egészen megváltozott a külleme.
Ennyivel persze nem ijesztett meg. Hosszú percekig méregettem magamnak, míg nem elindult felém. Hamarosan megállt a testem mellett és kirángatta a mappát a ruhám alól. Ettől egy egészen rövidke pillanatra elvörösödtem. Randiztam annak idején Miriammal, de nem igazán nyúlkált az ingem alá, jó ha egy csók elcsattant közöttünk.
– Még egy ilyen és kilöklek a vonat elé..! – Sziszegve lökte a képembe a fenyegetést. Erre megint csak vigyorogni tudtam. Nem félek én a kislányoktól, még akkor sem, ha történetesen idősebbek nálam. – Merlin szakállára, mi van veled?! Ettől most jobb volt? – Végül egy sóhajtással zárta a gondolatot.
– Nekem jobb… – válaszoltam. – Mellesleg kiszabadíthatnál!
A még mindig varázslat alatt álló bokáim felé mutattam. Ehelyett azonban a mappa tartalmával foglalkozott… mintha féltette volna, hogy megsérül. Őszintén szólva fogalmam sem volt, mi lehet benne, engem csak a tény foglalkoztatott, hogy esetleg fontos neki. Valami olyasmire számítottam, amivel sakkban lehet tartani és lényegében az volt.
– Evelyn öccse vagy igaz? – kérdezte.
Nem figyeltem, mit mondott ezután. Nem lepett meg, hogy ismeri a nővéremet, egy minden lében kanál boszorka. Az egyik legborzalmasabb, legharsányabb és legfeltűnőbb nőszemély, aki ismerek. Feltehetően senki sem lepődött meg azon, hogy szívesen keveredtem távol tőle. Hacsak megláttam a folyosón hátat fordítottam neki, de persze, ha másmilyen kedvem volt éppen, akkor bosszantottam egy kicsit. Mostanában nem szeretek ránézni sem. Ezért inkább meghúztam magam.
– Finite!
Erre kaptam fel a fejemet.
Megvártam, míg Shirley elterül. Úgy mozdultam, hogy mellé kerüljek és egy pillanatra felnéztem az égre. A csend ott lebegett közöttünk, de igazából engem egy kérdés foglalkoztatott: nem, nem az, hogy beárul-e a tanároknak, hanem hogy Evelynnek megemlíti ezt a kis találkozást. Nem lepett volna meg, ha igen, de a nővérem képes lenne anyáék előtt még ezerszer rosszabb színben feltűntetni ilyesmit, mint ami igazából.
Shirley felé fordultam, de csukva volt a szeme. Egy pillanatra úgy festett, mint egy játékbaba, akinek lecsukódtak a szemei… de ugyanolyan hirtelenséggel is pattantak fel, tulajdonosuk pedig talpon termett. A kérdésére én is mozgolódni kezdtem.
– Menjünk. – Bólintással is megerősítettem az egyetértést. – Mennyire ismered Evelynt? – érdeklődtem kissé rekedten.
Nem akartam elárulni magam ennyivel, de nyilván nem titok azok előtt, akik kicsit is ismernek minket, hogy a kapcsolatunk nem makulátlan. Sőt… igazából semmi köze egy normális tervréi kapcsolathoz. Egy részem mindig is úgy érezte, hogy meg kell viccelnem Linát – nem, nem bántanom – és ő ezt egyenesen támadásnak vette. Minden eszköze meg volt ráadásul hozzá, hogy a szüleink előtt rosszindulatúnak állítson be. Bizonyára a rivallók egy részét is az ő agyon színezett történeteinek köszönhetem.
– Jó lenne, ha ezt nem említenéd meg neki… – mondtam, de lefelé néztem. A fűves talajba süppedő cipőmet. Kissé bele is szédültem, ezért emeltem fel a tekintetem és fordultam Shirley felé.
– Szereti a tetteimet még borzalmasabbnak beállítani, mint amilyen. Gondolom tudod, hogy nem vagyunk jóban.

[viselet]

– Mennyire ismered Evelynt? - kérdezte a mellettem lépkedő szőke fiú.
Elég furcsa gyerek. A könyvtárban el akart küldeni, aztán utánam jött, az előbb meg ellopta a mappámat, amiben a rajzaim voltak. Nem nagyon mutogatom őket senkinek, inkább magamnak rajzolok. És attól még, hogy tudom, hogyan néz ki egyik-másik nem fogom tudni helyettesíteni az eredetit egy másolattal.
Ránéztem a fiúra egy pillanatra, majd újra előre bámultam.
- Nem igazán tudom milyen ember. Annyit tudok, hogy egy hatodikos, hollóhátas lány. Meg azt, hogy van egy Nolan Pye nevű öccse. Aki ezek szerint te vagy..
– Jó lenne, ha ezt nem említenéd meg neki… Szereti a tetteimet még borzalmasabbnak beállítani, mint amilyen. Gondolom tudod, hogy nem vagyunk jóban.
Elérkeztünk a tópartra, ahol én egy fa alá telepedtem. Így neki tudtam dőlni a törzsének. Felhúztam a lábaimat, hogy ráfektethessem a mappámat, amiből előhalásztam egy lapot. Annak ellenére, hogy nem szeretem mutogatni a rajzaimat, most figyelmen kívül hagyva, hogy van még velem valaki, úgy nyitottam ki a mappát, hogy ő is simán beleláthatott. Elővettem néhány ceruzát és elkezdtem rajzolni Nolant. Természetesen úgy, hogy ő véletlenül se vegye észre. Jellemző volt rám, hogy néha –, de általában az embereket – anime stílusban rajzoltam le. [megj.: nem tudom, hogy mennyire ismered ezeket, de >itt< egy kép, hogy szemléltessem]
- Nyugodj meg, nem szólok senkinek. Nem az én dolgom és úgy hiszem, hogy ezt nektek kéne lerendezni. Nem mellesleg nem vagyok túl árulkodós – mosolyogtam rá.
Egy darabig rajzoltam, vázlatoltam, de nem bírtam sokáig. Sajnos kikívánkozott belőlem egy kérdés. S ennek következtében túl figyelmetlen voltam és kinyújtottam a lábaimat. Így az ölemben lévő rajzkezdemény láthatóvá vált. És amilyen szerencsétlen vagyok ez nem tűnt fel.
- Mi történt veled? - néztem rá – Mármint.. Olyan elutasító és búskomor képed van, hogy az lassan már nekem fáj.
Éreztem, hogy nem szabadna feltennem ezt a kérdést, mert valami olyan dologra tapintok vele, ami neki iszonyatosan fáj. De az sem egészséges, ha nem beszél róla. Már ha igaz a sejtésem és tényleg olyan dolog volt az életében.
- Bár, ha nem akarsz, akkor nem kell róla beszélned! - próbáltam menteni a helyzetet, miután rádöbbentem milyen súlya lehet a kérdésemnek.
Inkább csak lehajtottam a fejem és a kezembe temettem az arcom.
- Hogy a jó életbe lehetek én ilyen hülye..? - kérdeztem magamtól.
Kíváncsi voltam a reakciójára, minden apró kis mozzanatra, amit a kérdésem kiválthatott belőle. Nem akartam megbántani, ez tény. Azt sem, hogy elszomorodjon, vagy dühös legyen rám. De esetemben sajnos most a kíváncsiság nagyobb volt, mint kellett volna. Így csak csendben hegyeztem a fülemet, hátha mond valamit, de nem néztem rá. Ahhoz túlságosan szégyelltem magam.

[***]

SHIRLEY

EGY VÉLETLEN TALÁLKOZÁS

***

Gyönyörű tavaszi idő volt, pont olyan, amikor az ember szívesen ücsörög a tó mellett. Ezt a napot még Evelyn sem árnyékolhatta be, hiszen a mappás lány – aki határozottan rejtegette annak tartalmát –, nem volt a legjobb barátnője. Örültem ennek a ténynek és nem csak azért, mert nem árul be, hanem mert nagyvalószínűséggel épelméjű is.
Shirley egy fának támaszkodva helyezte magát kényelembe, én pedig egyszerűen csak odakuporodtam vele szemben, a fűbe. Figyelte, ahogy egy lapot vesz elő a mappájából és firkálgatni kezd. (Illetve nem tudom, mi mást csinálhatott, mert onnan nem igazán láttam.) Hátra dőltem, megtámaszkodtam és azon merengtem, hogy milyen jó volt régen idekint a többiekkel. Akkor még nem kellett ilyen magányosnak éreznem magam, nem voltam kolonc egy nálam idősebb nyakán. Megvolt a magam társasága, a magam helye.
– Mi történt veled?
Hirtelen elfogott a sötétség már ennyitől is. Értetlenül, tágra nyílt szemekkel bámultam a lányra. Az ajkaimat lebiggyesztettem, mint aki menten elsírja magát. Nem történhet ez meg újra… Nem akartam még egy ember társaságában utat engedni a fájdalmamnak. Marga jó szándékát is már éppen eléggé kihasználtam… ami csak még kellemetlenebb, hiszen nagyon csúnyán viselkedtem vele.
– Mármint.. Olyan elutasító és búskomor képed van, hogy az lassan már nekem fáj. – Érkezett hozzá a magyarázat is.
Nem tudtam válaszolni, éreztem, hogy gombóc nő a torkomban. Nem akartam kimondani a barátaim nevét, ahogy azt a szót sem, hogy „meghaltak.” Túl sokszor kellett már szembenéznem ezzel a ténnyel és újra, meg újra felidézni a halott testük látványát. Nem bírtam tovább.
A papír odacsúszott kettőnk közé. Valami rajz volt rajta, de nem láttam tökéletesen, mert a nap sugara pont úgy törtek be a fa ágai között, hogy erősen megvilágították a rajzot. Éppen csak egy-két vonalat tudtam kivenni.
– Bár, ha nem akarsz, akkor nem kell róla beszélned! – Kezdett el hirtelen mentegetőzni. –  Hogy a jó életbe lehetek én ilyen hülye..?
Hirtelen a tenyereibe temette az arcát, én meg csak a magam keserűségével, de továbbra is értetlenül bámultam rá. Alig tudtam megszólalni a még mindig fojtogató érzésektől. Közelebb húzódtam, felemeltem a rajzot és visszanyújtottam felé. Szándékosan nem néztem rá, nehogy még attól is zavarba jöjjön és rejtegetni próbálja, mint a korábbit.
– Itt a rajzod… – mondtam rekedten.
Ezúttal képtelen lettem volna rámosolyogni. Csendesen vártam inkább, míg átveszi a lapot.
– Azt hittem már az egész iskola tudja, miért vagyok az átlagosnál is sokkal elviselhetetlenebb – súgtam szinte ezeket a szavakat.
Közelebb húzódtam hozzá.
Reméltem, hogy elég vastag a fa törzse, hogy közvetlenül mellé fészkelve magam, én is hátradőljek. A gondolatok közben ott rohangáltak a fejemben, nem tudva, hogyan mondjam ki anélkül, hogy elsírjam magam. Edward és Darien emléke azonban már csak ilyen volt. Kihozta belőlem a legrosszabbat, aki tört zúzott, de a leggyengébbet is, aki magába roskadva zokogott úgy, hogy mások ne lássák… elvonulva, távol mindentől.
– Ők… a barátaim… – Nyöszörögve beszéltem, mint akit éppen kínoznak. – Szóval… a csatában meghaltak.
A végére elcsuklott a hangom, de egyetlen könnycsepp sem gördült végig az arcomon.

[viselet]

Hogy a jó istenbe lehetek én olyan hülye?! Valahogy állandóan rátapintok azokra a kínos, kellemetlen dolgokra. Mathiasnál is, most pedig ezzel a szőke negyedikessel játszom el ugyanezt. Siralmas vagyok..
De nem szólt semmit. Egy hang se jött ki a száján. Az én arcom továbbra is rejtve, így fülelek, hátha történik valami. Hirtelen azt veszem észre -, illetve inkább hallom meg -, hogy közelebb húzódik hozzám. Félve lestem ki a menedékemből, majd néztem rá a felém nyújtott rajzomra, ami kicsúszott az ölemből.
- Köszönöm.. - suttogtam.
Visszaraktam a lapot a mappámra. Már nem igazán érdekelt, hogy megnézi-e vagy nem. Nem tudtam volna folytatni. Egyrészt mert, nincs ugyanolyan helyzetben, másrészt mert szokásosan elcsesztem a hangulatot.
– Azt hittem már az egész iskola tudja, miért vagyok az átlagosnál is sokkal elviselhetetlenebb.
Olyan halkan beszélt mellettem a szőke fiú, hogy alig hallottam. De nem igazán értettem, hogy mire gondolt. Mit tud az egész iskola? És sokkal elviselhetetlenebb? Könyörgöm egy tizennégy éves srácról van szó, nem tudom, hogy miért lehetne annyira elviselhetetlen.. Persze, nekem nincsen testvérem, de általában ilyenek nem? Én eléggé antiszociális voltam és vagyok a mai napig – bár próbálok nyitottabb is lenni. És bár a búskomorsága okát én is sejtettem, de nem vonhatok le úgy következtetéseket, hogy nem vagyok biztos a dolgokban. Nolan hangja rángatott ki a gondolataimból, aki a fának dőlve próbált válaszolni.
– Ők… a barátaim… Szóval… a csatában meghaltak.
Nem sírt. Láttam a szemében, hogy nem esik jól neki, hogy beszélnie kell róla, de egy könnycsepp sem gördült végig az arcán.
Én viszont hihetetlenül érzékeny vagyok az ilyenekre, így a döbbenetet legyőzve, kaptam a kezem a szám elé. És tudom, hogy másoktól ennyitől nem szokott, de nekem a képzelőerőm sem túl fejletlen. Potyogni kezdtek a könnyeim, amiket a tőlem telhető leggyorsabb módon próbáltam eltüntetni. Sajnos én is éreztem már hasonlót. Csak nekem a nénikém halt meg..
- Sajnálom..! - nyögtem ki valahogy – Mármint, hogy rákérdeztem.. Tudom, hogy nem lett volna szabad, hiszen nem az én dolgom. Én nem is egy túl vidám emlék.. Tessék, most nézd meg itt bőgök melletted – nevettem fel kínomban.
Szipogva próbáltam letörölni a sós cseppeket az arcomról. Ránéztem a félkész rajzomra. Egy hátra tett kézzel támaszkodó fiút láttam, aki a távolba meredve gondolkozik valamin. De egyértelműen valami szomorú dolgon. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem sajnálom és ezt – a végre apadó – könnyeim is bizonyítják.
- Gondolom nem vagy egy ölelkezős fajta, így nekem most elkélne valami amit megszorongathatok. Mondjuk egy párna jól jönne..
Keserűen elmosolyodtam és elterültem a földön. Természetesen miután leraktam magam mellé, a földre a rajzot és a mappát. Csak néztem az eget és gondolkodtam. Vajon miért utál minket ennyire ez a világ?

[***]

SHIRLEY

EGY VÉLETLEN TALÁLKOZÁS

***

Nem kellett volna átadnom magam azoknak az érzéseknek. Egyszerűen nem volt helyén való egy számomra teljesen ismeretlen lány előtt megtört hangon olyan információkat közölni, amik képesek voltak tönkre tenni valaki életét… az én életemet. Csendesen sütöttem le a szememet, mintha nem tudnék a szemébe nézni többé.
Láttam, ahogy potyogni kezdtek a könnyei. Túl sok volt az nekem. Hirtelen az én szemem is elhomályosult, vékony fátyol borult rá, ahogy felhúzva a térdeimet, azokra hajtottam a fejem. Homlokom a csontnak támasztottam, egy pillanatra lehunytam a szemem. Most nem adom meg magam. Tovább kellene lépnem. Az elhatározás nagyon is megvolt bennem, a könnyeket még sem állította meg semmi. Pillanatok alatt nedves lett az arcom tőlük.
– Sajnálom…! – Nehezen beszélt. – Mármint, hogy rákérdeztem.. Tudom, hogy nem lett volna szabad, hiszen nem az én dolgom. Én nem is egy túl vidám emlék.. Tessék, most nézd meg itt bőgök melletted.
Nevetéshez hasonló, groteszk hang tört fel belőle. Ekkor pillantottam az arcára, húztam ki magam ültömben. Láttam rajta az együtt érzést, mégis szánalmasnak éreztem magam. A szánalomtól pedig dühös lettem, nem rá, még mindig nem Shirley volt az oka… hanem én. Remegtem, utáltam mindent, ami körbe vesz. Üvölteni támadt kedvem, vagy belerúgni valakibe. De nem mozdultam. Ökölbe szorította kézzel bámultam a térdemre.
– Gondolom nem vagy egy ölelkezős fajta, így nekem most elkélne valami amit megszorongathatok. Mondjuk egy párna jól jönne..
Marga jutott eszembe, ahogy az óránk után vigasztalni próbált. Ő olyan gyengéd volt, olyan figyelmes… igen is vágytam egy ölelésre. Egy olyan gesztusra, ami eszembe juttatja azt a megnyugtató pillanatot… amitől kedvem támad mosolyogni… és amitől a legkevésbé sem érzem majd magam magányosnak.
Nem mertem kimondani. Csupán hümmögtem egyet.
Shirley elterült a földön. Csillogó szemeivel az égboltot kutatta, amin csak egy-két kisebb bárányfelhő siklott át. Tökéletes, napsütéses tavaszi nap volt, olyan meleg, hogy már szinte cirógatva jelezte, közeledik a kellemes meleg, a nyár.
Odakuporodtam mellé. Egy aprócska nyulat idéző bárányfelhőt nézegettem.
– Próbálom elengedni a történeteket… – mondtam, a hangom kissé morgós volt. A szívem még mindig őrült ritmust járt.
Felsóhajtottam. Nem akart panaszkodni, nem ezért a puha, fodros felhő helyett a lányra pillantottam. Mandulavágású szemei lágyan fürkészték az eget és egyetértem vele: nekem is kellene egy párna, amit magamhoz ölelhetek vagy amibe időnként úgy beleöklelhetek, hogy megfájduljon a csuklóm. Üvölteni akartam, sírni és toporzékolni… na meg elmenekülni a Roxfortból. Csakhogy engem nem rúgnak ki, még rosszfiúnak is túl jó vagyok. Inkább hét-nyolc bűntetőfeladatot varrnak a nyakamba, de itt tartanak.
– Lehet, hogy jól esne az az ölelés… – súgtam neki oda olyan halkan, hogy tényleg csak is ő hallhassa meg.
– Alapvetően nem vagyok ennyire nyomi…. – próbáltam bizonygatni azt, amit amúgy már tök felesleges volt. Tuti elkönyvel valami bénagyereknek.