Egy véletlen találkozás

[viselet]

Ott feküdtem, az eget bámulva – illetve a gondolataimba merülve. Hogy lehetek olyan szerencsés, hogy én nem vesztettem el egyik szerettemet sem, míg ez a nálam fiatalabb fiú két barátját is. S most nem tud szabadulni a múlttól, az emlékektől és a bánattól. Ez indította el a könnyeimet. Végtére is, nem csak érzékeny vagyok, de együtt érző is ilyen szituációkban. Nem szeretek a halálra gondolni. Megrémiszt. Megrémiszt az, hogy velem is megtörténhet. Hogy én is elveszthetem az egyetlen boszorkány anyámat, vagy éppen édesapámat. Sajnos testvérem az nincs, de legalább nem kell azért aggódnom, hogy őt is elveszítem. A volt barátaimat pedig elveszítettem, Lyn azóta sem keresett. De őszintén nem is bánom. Marilyn jó barát, de túl ragaszkodó ahhoz, hogy ott hagyja Christ. Így már attól sem kell félnem, hogy ők halnak meg. Egyedül maradtam. Olyan egyedül vagyok, mint a kisujjam...
– Lehet, hogy jól esne az az ölelés… - figyeltem fel erre az egy halk mondatára.
Észre sem vettem, hogy eddig ilyen csöndben volt. Odamásztam hát hozzá és átkaroltam. Fura, hogy kb. egy magasak vagyunk. Én is – figyelembe véve, hogy ázsiai származású vagyok – a magasabb lányok közé tartozom, így kicsit érdekes.
– Alapvetően nem vagyok ennyire nyomi… - dünnyögte a mellkasomba.
Elmosolyodtam a mondatán, majd jobban magamhoz szorítottam. Pár pillanat múlva elengedtem.
- Néha, jobb, ha teljesen kiadod magadból a fájdalmat és nem tartod bent.. Akármilyen erősnek akarsz tűnni, hidd el jobb lesz – simogattam meg a vállát – Tapasztalatból mondom.
Hirtelen ötlettől vezérelve levettem a cipőmet és a harisnyámat, majd felálltam. A föld kellemesen hűvös volt. Jól esett ebben a szép napsütéses időben. Összeszedtem a cuccaimat egy helyre, hogy ne legyenek szanaszét, aztán megindultam a tó felé. Közben persze gyorsan letöröltem az arcomról a könnyeket és magamra varázsoltam egy mosolyt. Ez általában jobb kedvre derített. Nem tudom, hogyan, de be válik. Belelépdeltem a vízbe, s mikor már a bokámig ért megfordultam. Lépegettem ott unalmamban és elkezdtem gondolkozni. Hogyan lehetne jobb kedvre deríteni egy szomorú srácot, ha nem ismerjük? - kavargott a fejemben ez az egy kérdés.
És eszembe jutott valami. Arcomon a kedves kis mosoly szépen lassan gyanús, fülig érő vigyorrá alakult át. Aztán lassan lehajoltam és a – remélhetőleg – mit sem sejtő Nolan felé fröcsköltem a vizet. Jókedvűen elnevettem magam és rákészültem a menekülésre, hátha visszatámad.
- Ha varázsolni mersz és esküszöm, hogy belelöklek a vízbe! - figyelmeztettem, mielőtt még megfordult volna a fejében, hogy pálca után nyúl.
Behátráltam a vízbe, úgy, hogy már a lábszáram közepéig ért. Na most mi lesz?

[***]

SHIRLEY

EGY VÉLETLEN TALÁLKOZÁS

***

Hagytam, hogy az érzések átjárjanak. Hagytam, hogy újra átéljem a fájdalmat, ahogy az Ostrom napján. A lelki szemeim előtt még mindig láttam a két fiú holttestét. Az egykor erős alkatuk már gyenge volt, minden élet elszállt belőlük és hiába hajoltam volna le, hogy öleljem őket magamhoz, könyörögve: kelljenek fel. Nem változott volna semmi. Azóta persze eltemették őket, én pedig a sírjukhoz sem mentem ki. Talán attól féltem, hogy újra át kell élnem azt az intenzív szenvedést… pedig annyi minden volt bennem, amit jobb lett volna kimondani, holott választ sosem kaptam volna rájuk.
Shirley illata megnyugtatott. Könnyfátyolos szemeimet lehunytam egy pillanatra, ahogy a gyengédség átjárta minden porcikámat. Rövidke kis gesztus volt, de pont elég arra, hogy a könnyek eltűnjenek és csak a szomorúság maradjon az arcomon. Nyeltem egyet, mert éreztem, ahogy különös, szorító érzés kínozza azt.
– Néha, jobb, ha teljesen kiadod magadból a fájdalmat és nem tartod bent.. Akármilyen erősnek akarsz tűnni, hidd el jobb lesz. – Közben megéreztem a simogatását a vállamon. Ez is jól esett, jobban, mint a kellemes napsütés, ami végig cirógatott az arcomon.
– Tapasztalatból mondom.
Hosszan fújtam ki a levegőt. Nem akartam rá kérdezni, mi történt pontosan… tudom, hogy ő lényegében megtette, meghallgatta a bajomat, mégsem akartam tolakodó lenni. Ezért, ahogy felkelt és kibújt a cipőkéből, én is felültem. Még mindig ott gyűlt az a keserű íz a számba. Tudtam, hogy minden bennem gyülemlő érzés kiült az arcomra és semmit sem tehetek ellene.
Nem figyeltem egy pillanatra Shirleyre. Felnéztem a kék égboltra, amin több bárányfelhő is úszott. Az egyik egészen Héliosz ravasz kis arcára emlékeztett. A róka hiánya persze éppen csak egy újabb szomorkás mosolyra volt elég. Ő volt az én egyetlen társam, az utolsó támaszom, aki még maradt. Nem akarok újra sírni – határoztam el és éppen ökölbe szorítottam a kezemet, mikor az arcomba csapódott valami hideg.
Megborzongtam. A szívem erőteljesen dobogni kezdett, a riadtságtól. Tekintetemmel Shirleyt kerestem, akit a tóban pillantottam meg. Láttam, ahogy jókedvűen felnevetett. Az én arcomra is széles vigyor ült ki.
Gyorsan pattantam fel és bújtam ki a cipőmből, a zoknimból. Közben elkezdtem feltűrni a lábamon a nadrágot, körülbelül térdig.
– Most elkap a Kraken – mondtam megjátszott morgással a hangomban és megindultam a tóba.
A víz hideg volt, de nem különösebben zavart. Az sem foglalkoztatott, hogy esetleg ezért újabb büntetést kapok majd. Nem érdekelt, mert jól akartam érezni magamat, arra vágytam, amit legutóbb is csak Marga Destain társaságában éreztem. Szabadságra, nevetésre, megkönnyebbülésre.
– Ha varázsolni mersz és esküszöm, hogy belelöklek a vízbe!
Elkezdett hátrálni, ahogy közelebb léptem hozzá. Ezért lehajoltam és két tenyeremmel jó nagy mennyiségű vizet hajtottam felé. Persze arra figyeltem, hogy ne az arcán érje és ne is a blúzán. Nem akartam kellemetlen helyzetbe hozni, ezért a lábaira céloztam.
– Nem ígérhetek semmit… – Nevetve válaszoltam, ahogy ismét közelebb léptem hozzá.
Elkaptam a karját közelebb húztam magamhoz. Erősen, de azért annyira finoman szorítottam, hogy tudja, ez csak játék. Egy lánnyal nem bánnék másképpen. Főleg egy olyannal, aki az imént még a könnyeim felszárításával bajlódott.
– Mit szólnál, ha egy kicsit megfürdetnélek? – Vontam közben közelebb magamhoz. Megint éreztem azt a finom illatot, amivel az imént megnyugtatott. Most azonban nem foglalkoztam vele annyira, átkaroltam és úgy tettem, mintha ki akarnám gáncsolni.
Aztán hirtelen újra elnevettem: – Nyugi, vigyázok rád…

[viselet]

A víz hideg érintése engem is elért, ahogy Nolan a lábamra fröcskölte azt. Nevetve próbáltam elmenekülni, de mikor már elhittem, hogy sikerülni fog, elkapta a karomat. Közelebb húzva magáhóz vigyorgott, s tudtam, hogy tervez valamit. Majd mégjobban magához vont. Elpirultam.
– Mit szólnál, ha egy kicsit megfürdetnélek? - kérdezte játékosan.
Én pedig megijedve kapaszkodtam bele erősen mindkét kezemmel. Komolyan azt hittem, hogy a vízbe lök, hogy utána elázva lépjek ki a tóból. Már éreztem a lábát, ahogy kigáncsol. Ám hirtelen megállt. Meglepetten néztem a szemeibe.
– Nyugi, vigyázok rád… - mondta nevetve.
Én megjátszott felháborodással álltam fel és kezdtem el gyengéden ütögetni a melkasát.
- Megőrültél ember?! Én tényleg azt hittem, hogy csurom vizesen végzem!
Nem bírtam a végére nekem is el kellett vigyorodnom. Elengedtem és távolabb mentem tőle, hogy azért kicsit biztonságban érezzem magam. Bosszún forgattam a fejem, de egyelőre nem jutott eszembe semmi. Ezért csak simán ráfröcsköltem a vizet, miközben hátráltam. Vigyorogva fürkésztem az arcát is, hátha ki tudom találni, hogy mi jár a fejében. Nem akartam, hogy meglepjen.
Gondolataimból kiszakadva vettem észre, hogy már a térdemig ér a víz. Már mentem is volna vissza, ám nem léptem egyet, hirtelen megszédültem. Megtántorodtam, s a fejemhez kaptam. Hányingerem támadt és ziháltam. Felpillantva pedig már a látásom is homályos volt. Felismertem a januárban jelentkező tüneteimet. Összeráncolt szemöldökkel próbáltam visszalépkedni a partra több-kevesebb sikerrel, miközben azon gondolkoztam, hogy mi lehet a bajom. Legutóbb a sok izgalomra fogtam az egészet. De most nem történt semmi sem, ami kiválthatta volna ezeket.
Megálltam, rátámaszkodtam a térdemre és próbáltam felülkerekedni a rosszulléten. Aztán, mikor felegyenesedtem éles szúrást éreztem a szívemnél. Odakaptam és visszagörnyedtem. Mindjárt összeesek..
- Nolan – nyöszörögtem a fiúnak – Kérlek szedd össze a cuccaimat és menjünk vissza a kastályba.
Már éreztem, hogy sötétedik minden, de nem tudtam megmozdulni. Ha a fiatalabb jött is segíteni, csak a dolgaim felé intettem, hogy kapja össze.
Felegyenesedtem és már majdnem megindultam ki a – most már lábszárközépig érő – vízből, de megint megtántorodtam és úgy éreztem, mintha egy kést forgatnának a szívemben. Felpillantottam újdonsült haveromra. A látásom még mindig homályos volt.
- Nolan.. – suttogtam.
Nem bírtam tovább. Átadtam magam a fájdalomnak és émelygésnek. Megint felegyenesedtem, s nem erőltettem a szemem, inkább behunytam őket, bezárva ezzel a sötétséget. Még mindig azzal a rossz előérzettel, de nyugodtan engedtem magam beszippantani a tudatlanságba. Végül már nem is hallottam, nem éreztem semmit. A lábaim is felmondták a szolgálatot. Elvesztettem az eszméletemet, s nagy csobbanással estem bele a vízbe.

[***]

SHIRLEY

EGY VÉLETLEN TALÁLKOZÁS

***

Az egyik percben még a vizet fröcskölte felém Shirley. Aztán furcsa lett. Ahogy távolodott tőlem, láttam ahogy megtántorodik, láttam, ahogy a fejéhez kapta a kezét. Annyira meglepett, hogy teljesen megmerevedve álltam, majdnem térdig a vízben és csak vártam mi fog történni. Már olyan szép volt ez a nap, most meg, mintha hirtelen nem csak Shirleyvel lenne gond, de a fejünk felett is sötét felhők jelentek meg és távolról – talán – dörgés hangja hallatszott… és ott a hegyek felett, csak nem villámlott is egy kicsit?
Előre dőlt, a térdein támaszkodott meg. Tettem felé egy lépést, kinyújtottam az egyik kezemet, de még olyan távol volt tőlem, hogy nem érhettem el. Tudtam, hogyha összeesik a teste elmerül a vízbe, nekem pedig rohannom kell, hogy megmentsem… mert megmentettem volna. Fogalmam sem volt róla a mai napig ki ez a lány. A folyosón bizonyára már láttam nem egyszer vagy akár Evelyn társaságában… éppen ezért nem lett volna róla soha pozitív véleményem. De most, hogy együtt vettük birtokba a hatalmas tónak ezen szakaszát, úgy éreztem: talán egy új barátra leltem. Más volt, mint a többi lány. Mármint nyilván kiakadt, mikor meg akartam fürdetni, de tetszett, hogy nem csak egy unatkozó könyvmoly, aki a könyvtárban ücsörög egésznap. Rendesnek látszott, szerettem volna vele újra közösen szórakozni.
Elindult a part felé. Láttam, hogy nehézkes a járása… utána akartam rohanni, hogy segítsek neki, de nekem még annyira sem ment a mozgás, mint neki. Megijedtem. Nem tudtam, mi történik… hiszen nem tűnt betegnek. Sőt, ami azt illeti, Shirleynél életvidámabb emberrel alig találkoztam mostanában.
– Shirley… – Suttogtam a nevét és még egy lépést tettem végre. A lábaim nehezen mozogtak, mintha valami elkaptam volna odalent, az iszapos talajban és nem hagyott volna mozogni többé.
Lassan, mintha megpróbált volna kiegyenesedni. Aztán, mintha valami fájdalmas görcs hasított volna belé, megint előre görnyedt.
– Shirley… mi a baj? – kérdeztem valamivel hangosabban. Ám még mielőtt elérhettem volna oda, ahol ő állt, megcsúszott a lábam. Meg kellett állnom, hogy megtaláljam az egyensúlyom és ne én legyek végül az, aki a víz alatt végzi. Nem mintha féltem volna egy ilyen kis térdigérő vízbe… de nem szerettem volna talpig iszaposan visszabattyogni az épületbe.
– Nolan. – Szinte nyöszörögte a nevemet. – Kérlek szedd össze a cuccaimat és menjünk vissza a kastályba.
Láttam, hogy int a cuccai felé, így végre én is elküszködtem magam a partig. Éppen csak összedobáltam a holminkat. Nagyon siettem, közben tekintetem időnként Shirleyre tévedt. Tudnom kellett, hogy minden rendben van-e vele vagy tudok-e segíteni. A vállamra kaptam az ő táskáját és a sajátomat is. A cipőmet bepréseltem a táskámba, az övét pedig a kezembe vettem.
– Nolan… – Suttogta a nevemet.
Közelebb léptem hozzá. Megfogtam az egyik karját, a nyakam köré tekertem és bár magasabb volt nálam, mégis minden erőmet bevetve felkaptam. Nyöszörögve próbáltam az ölemben tartani. Nem volt nekem ennyi izmom… sosem volt és valószínűleg sosem lesz. Nem voltam az a sportos alkat, mint például Belőttséró – akarom mondani, Montrego.
– Viszlek a gyengélkedőre… – Suttogtam és erősen tartottam, nehogy elejtsem. Közben magammal is igyekeztem elhitetni, hogy mindezt ki fogom bírni.

[viselet]
Elnézést a késésért!

Szédültem és lüktetett a fejem. Vártam pár percet, hátha elmúlik, de sajnos nem így történt. Kinyitottam a szemeimet, majd szépen lassan körbenéztem, mielőtt még elhányom magam. Vasrácsos ágyak, paraván… A gyengélkedő. Hát persze..
Hogy mennyi ideje voltam itt, azt nem tudom, ahogy azt sem, hogy Nolan itt lett volna. Pedig csak ő hozhatott be, más nem volt a tóparton, csak mi. A tóra gondolva hirtelen a hajamhoz kaptam, de az sem volt vizes, vagy nyirkos. Ezek szerint még idejében elkapott?
Elkapott a bűntudat. Már megint bajt okoztam és terhére voltam valakinek. Hogy lehetek ennyire szerencsétlen? A sírás kerülgetett, így eltakartam az arcom. Sosem szerettem, ha valaki sírni lát. Még akkor sem, ha látszólag üres a terem.
Nem sajnáltathatom magam. Meg kell neki köszönnöm valahogy!
Gyorsan felültem, amitől hirtelen nyilallt a fejembe a fájdalom és úgy éreztem, hogy a gyomorsavam szívesen körülnézne itt kint is a sötétség után. Előkutattam a pálcám, mit sem törődve a fejfájással és szédüléssel. Majd magamhoz hívtam a szükséges dolgokat  ahhoz, hogy írni tudjak egy levelet…

Kedves Nolan!

Remélem te jól vagy, ha már én betegeskedem egy kicsit.
Igazából bocsánatot szerettem volna kérni, hogy a terhedre voltam és esetleg aggodalmat okoztam.
Ennek ellenére nagyon jól éreztem magam veled a tóparton és ezt nagyon szépen köszönöm! A tanulás mellett elég kevés időm jutott a szórakozásra. És sajnálom, hogy ezt a szórakozást elrontottam.

>Shirley White

Beleraktam egy általam hajtogatott borítékba, amit lezártam és a mellettem lévő éjjeliszekrényre tettem. Majd elküldöm az egyik bagollyal, ha kiengednek. Bár ezek után valószínűleg a Mungóban kötök ki..
Óvatosan felkeltem az ágyról. Oda akartam menni az egyik ablakhoz, de mikor léptem egyet elhomályosult előttem a gyengélkedő egy pillanatra. Gyorsan megkapaszkodtam az ágy vasrácsában és vártam, hogy elmúljon az émelygés. Ez szerencsére néhány pillanattal később meg is történt. Nagyon lassan és figyelve magamra lépkedtem oda az ablakhoz, amit kinéztem magamnak. Fent a harmadik emeletről nagyon szépen ki lehet látni a kastélyból, nagyon jó a kilátás is, így akár gondolkodni is lehet. Felültem a párkányra és kilestem a nyílászárón. Sütött a nap – áprilisi jó időhöz híven – és a diákok is kint múlatták az időt. Eszembe jutott, hogy milyen jó is lenne lerajzolni, de már nem volt kedvem elmenni innen, úgyhogy hagytam.. Majd átfutott az agyamon Madam Pomfrey arca, mikor megtalál itt az ablakpárkányon. Halkan felkuncogtam, ahogy elképzeltem a szigorú, mégis aggódó magyarázását, hogy nem szabadna itt ülnöm, és pihennem kellene. Én is úgy döntöttem inkább, hogy visszamászok az ágyba.
Betakaróztam és lehunytam a szemeimet. Megjelent előttem Nolan vigyorgó feje, ahogy bent gázolunk a vízben. Jó volt látni, hogy nem szomorkodik. És akkor nagyon büszke voltam magamra, hogy el tudtam terelni a gondolatait.
Végül mosolyogva nyomott el az álom.

Köszönöm a játékot! ^^