Boszorkánykonyha

[.outfit.]

B O S Z O R K Á N Y K O N Y H A

.outfit.

1999. április

Apa már régen nem volt bent a patikában, Elliot pedig elő sem került egésznap. Egyik sem volt különösebben meglepő. Már jócskán elmúlt hét óra, ráadásul a bátyám sem éppen a megbízhatóságáról ismeretes. Már megtanultunk nem idegeskedni azon, hogyha nem került elő. Éppen elég szabadszellem ahhoz, hogy ne próbáljunk meg korlátok közé szorítani.
Pontosan ezen a gondolatok voltak azok, amik miatt kicsit megkérdőjeleztem Nathaniel törekvését. Anyám sokszor próbálta megoldani Elliot étkezési problémáit, de azt hiszem, amire gyerekként még volt esély, mostanra egészen lehetetlenné vált. Mindenesetre átnyújtottam neki azokat a nyugtatóbogyókat és Agnes Meadows részére is küldtem egy baglyot, hogy a vizsgálat után jöjjön el konzultálni. Egy bájitalt összedobni semmiség, a kérdés csupán az, mennyire lesz hatásos és Elliot mennyire fog gyűlölni minket ezért.
Agnest a Mungóban ismertem meg. Nem voltunk sohasem közelebbi viszonyban, de néha-néha összefutottunk a folyosókon, röviden beszélgettünk – igaz azok is inkább csak udvariassági körök voltak. Rajta elmélkedtem, miközben a nyugtató teámat szürcsölgettem a bögrébe. Nem szerettem sosem a kamillát, így most is beleborzongtam az ízébe. Valahogy így mégis könnyebben viseltem el a tudatot, hogy a bátyám ellen tettem. Azelőtt sosem tömtem volna tele gyógyszerekkel, nem akartam lenyugtatni, nem akartam olyat cselekedni, amivel megfosztom attól a szabadságtól, amit kiharcolt magának.
Hibát követtem el.
Bólintottam a gondolatra, ahogy újra az ajkaimhoz emeltem a bögrét. A tekintetemmel a kandallóra bámultam egyenesen. Alig vártam, hogy megérkezzen a lány és egyszerűen túl essek ezen a merényleten a testvérem ellen.
Óvatosan simítottam végig a szakállamon, ahogy halk pukkanást hallatott a kandalló. Kisiettem a pult mögül, hogy a megfelelő módon köszöntsem az érkezőt, akit még nem pillantottam meg. A bögrémet lecsaptam a kisasztalra – amit a vásárlók kényelméért helyeztünk el a patikán néhány kényelmes szék társaságában.
– Szép estét! – A hangom talán túlzottan is lelkes volt ahhoz képest, mennyire őrlődtem magamban.
Lekaptam a kandallópárkányra készített ruhatisztító kefét és az érkező felé nyújtottam. Kicsit zavarban voltam, persze nem Agnes miatt, sokkal inkább a helyzet bosszantott. Nagyon-nagy hibát követtem el – ismételtem meg magamban a gondolatot.
– Sajnálom, hogy bele lettél rángatva egy ilyen kényes családi helyzetbe… Elliot nagyon nehéz eset. – Magyarázkodni kezdtem, persze teljesen értelmetlenül. Agnes bizonyára már mindenféle emberrel találkozott, ahogyan én is. A Mungó olyan hely, ahol a legkevesebbtől a legkellemetlenebbig, a lehető legkülönbözőbb alakok kerülnek elő. Egy jó medimágus pedig tudja őket kezelni, anélkül, hogy kiborulna vagy vitába szállna velük.
– Én csak… jobban örültem volna, ha erre nem kerül sor. Azt hiszem, nagyon nem jól döntöttünk, mikor beleavatkoztunk Elliot dolgaiba. Erre jobban kellett volna figyelmeztetnem Natot… – vallottam be. Még mindig nem értettem magamat, hogy minek jártatom a számat, miközben éppen csak megérkezett és bizonyára azt akarja inkább megosztani velem, hogy mire jutott a vizsgálat során, nem pedig azt hallgatni, ahogy egy szakállas majom magának akarja bizonyítani, mennyire nem is volt rossz testvér.
– Én csak… sajnálom! Befogom most már, komolyan. – Egy pillanatra csendben maradtam. – Mire jutottál Elliottal kapcsolatban?

BOSZORKÁNYKONYHA


outfit

Ez is csak egy munka lényegében. Nem a szokásos, bejön a Mungóba és mi meggyógyítjuk eset. De akkor is csak egy munka. Ami pont az én számból nem hangzana túl jól. Már ez a kis szó, hogy „csak”. Sosem tekintettem így semmire sem. Nekem minden valami volt és minden valami igenis jelentőséggel bírt. Az én foglalkozásom nem írható le azzal a szóval sem, hogy munka. Hiszen ez egy hivatás, ez olyasvalami, amibe az egész szívemet-lelkemet beleteszem. Így lényegében az egész önmagamnak tett kijelentésem helytelennek számít. Nincs olyan, hogy „csak egy munka”. Egy ember van, aki egy közeli ismerősömnek fontos. Akiért Nathaniel Forest aggódik. Egy ember, akinek a lelke fáj, még ha ő, talán még önmagának sem ismeri be… Lehet nem az én dolgom lenne, foglalkozni a fájdalmával. Most utál érte, holott a segítségemet és jóságomat igyekeztem felé nyújtani. De ehhez már hozzászoktam. Mindig akad olyan, aki nem fogadja el azt ami vagyok. Mindig akad, aki félre akar lökni, hogy ne segítsek rajta. De nekem muszáj… Mintha szólítana magához a békétlenségük és fájdalmuk. Mintha azért teremtettek volna, hogy gyógyírt készítsek minden bántalomra és bánatra…

Kis kosarat készítek elő. Kint a gyógynövényes üvegházban belepakoltam pár dolgot, amire úgy gondoltam, talán szükségünk lehet. Aztán az úgynevezett műhelyünkből beraktam pár kivonatot is. Ezeken azóta dolgoztam, hogy Tengerszemben jártam. Kifejezetten olyan növényeket kerestem, amik Elliotra fejthetnek ki hatást. Nehéz volt ilyesmit találni. Mert vagy üvöltött felém pár erőteljes, vastag törzsű és gyökerű bokor. Vagy szinte semmit sem hallottam a halk kis pozsgások közt. És valahogy nem akart jönni az az egyszerű kis érzés, ami a megfelelő növény megtalálásakor átjár. Ebből is látszik, hogy Elliot mennyire nehéz jellem is lehet. Nathanielnek bizonyára lesz vele baja egész életében. De persze ettől még nem feltételezem azt, hogy nem lesznek boldogok. Sőt. Az íróból csak úgy áradt a boldogság és elégedettség mostani helyzetével. Ilyesmit pedig sosem éreztem még nála. Hiába kellett lefognia párját, akkor is éreztem, hogy biztos az érzéseiben, a szeretetében és önmagában.
Olyan növényre volt szükségem, ami magában foglalja Elliot erejét és mindazt a magabiztosságot, amivel szeretik egymást. Ezzel a tudattal leltem rá a Petasites hybridusra, a vörös acsalapura. Éppen tökéletes. Ahogy a belőle kinyert kis növényi nedv is. Ami lilásan lötyögött az üvegcsém alján, mikor beraktam a többi mellé. Ezzel bizonyosan lehet majd valamit kezdeni…
A konyhából felemeltem az elemózsiás tálat és utolsó lépésként azt is a növények és tinktúrák mellé tettem. Igazi Sweet Verica édességek. Édesanyám lényegében főművei, amiket egész egyszerűen húsz év után se tud megunni az ember. Persze. Hiszen édesanyám éppúgy kísérletező jellem, mint mi, akik már Meadows névvel születtünk. Apám és én gyógynövényeket keresztezünk, gyógyszereket készítünk. Édesanyám úgyszintén növényeket keresztez. Hogy aztán mindenféle édességkülönlegességeket készítsen belőlük. Nem véletlenül imádják annyian a boltját… És persze abban meg tökéletesen igaza van, hogy az ember vendégségbe sosem megy üres kézzel. Még, ha a megjelenésem a  Banyanyavalya és Mágusfene Apotékában közel sem nevezhető igazi baráti látogatásnak.

Bár gyógyszerkészítő, bűbájkeverő család ők is, mi is. Egyelőre nagyon más körökben és másképp dolgoztunk, hogy igazán közünk lehessen egymáshoz. Bár a Mungóban nem egyszer összefutottam Daniellel, ha beszéltünk is, az udvariassági csevelynél sosem volt több. Amit igaziból talán bántam. Vagy nem tudom… Kissé elpirulok a gondolatra, hiszen nemrég vesztette el a férfi a feleségét, ilyesmit az ember évekig nem heverhet ki… De akkor is… Mindig is vonzó, kellemes embernek találtam. Talán pont ezért is próbáltam inkább kerülni. Nem tudok feltűnő lenni, nem is akarok az lenni. Jobb így. Nekem mindenképp…

Próbálok magabiztosságot erőltetni a tagjaimra, olyasfélét, amilyen amúgy sosem vagyok, mikor belépek a kandallóba és kimondom a címet. Egyszerűen, de piszkosan érkezek, így jól esik a felém nyújtott ruhatisztító.
- Jó estét! – Mondom csendesen, mégis magabiztosan, miközben kissé lehúzom magamról a port és figyelmesen hallgatom a férfi szavait. – Ne légy ennyire borúlátó. Szerintem Nat tökéletesen tudja majd kezelni a helyzetet. Lehet Elliot idővel megérti majd Nat indokait. Addig is a szeretetük majd átviszi őket a nehézségeken. – Egyszerűnek hangzanak a szavaim, de azért nagyon is látom, mivel állunk úgymond szemben. De Danielt megnyugtatni éppúgy kötelességemnek érzem, mint Elliotot evésre ösztönözni. Közben önkéntelenül is Daniel felé nyújtom a kosaramat. – Hoztam süteményt és gyógynövényeket. – Mutatok végig a csomagon, majd végre elveszem tekintetem a férfiról, hogy körbenézzek az apotékán. Sosem jártam még itt. Bájitalokkal kevésbé dolgozom. Teák, kövek és gyógynövények, ez az én módszerem. Persze ez nem jelenti azt, hogy a bájitalokat ki tudom zárni. Ez csak egy úgynevezett alternatíva, amivel sok dolog megoldható.
- Amúgy nem érzem úgy, hogy családi dolgokba vagyok belevonva. A dolgom az, hogy meggyógyítsam az embereket. Nat régi barátunk. Megbízik bennünk és csak bennünk, hát segítek neki, ha tudok. Tényleg, szívesen. – Magyarázom, miközben leteszem a kosaramat az első helyre, ahova le tudom. Igaziból eléggé nehéz volt ugyanis… - Elliot… Szóval nem tudom milyen volt gyerekként. Vagy milyen dolgokat élhetett át. Jelenleg alultáplált. És tudom, hogy valaha éhezett is. Ezeket látom. Szerintem az, hogy nem eszik rendesen egy figyelemfelkeltés. Úgy hiszem gyerekkorában így vonta magára valakinek, talán az édesanyátoknak, a figyelmét. Most pedig igaziból csak egy berögzültség. Bár Nat figyelméért most is verseng…  Ezt már Nattól tudom.

Elhallgatok és csendben várakozom. Kicsit aggódom, hogy esetleg sértő az, amit mondok. Vagy kellemetlen. Vagy talán teljesen hibás. Nem ismerem a családjukat. Ezeket a köveim mutatták nekem és én is így éreztem. De sajnos én sem vagyok tökéletes. És ilyenformán hibázni is szoktam. Viszont remélem Daniel is megérti, hogy én csak segíteni szeretnék. És a szándékom tiszta.

[.outfit.]

B O SZ O R K Á N Y KO N Y H A

.outfit.

1999. április

Nem akartam valaki mást belevonni ebbe az egészbe, nem akartam még egy embernek kiadni azt, amit érzek a bátyámmal kapcsolatban  – hiszen mindezek ellenére ugyanúgy szeretem. A keserűség, amit gyerekként keltett bennem azzal, hogy anya folyamatosan mellette volt, őt pátyolgatta, őt biztosította a szeretetéről, aprócska szelete volt annak, amit Elliot nekem adott. Agnesnek nem akartam úgy kitárulkózni, mint Nathanielnek egy tea mellett… ő részben családtag, neki elmondhattam, de a lány csak egy medimágus, akit felkértek a testvérem kezelésére.
– Amúgy nem érzem úgy, hogy családi dolgokba vagyok belevonva. A dolgom az, hogy meggyógyítsam az embereket. Nat régi barátunk. Megbízik bennünk és csak bennünk, hát segítek neki, ha tudok. Tényleg, szívesen.
Közben lerakta a kosarat a pultra. Elég nehéznek tűnt, így hirtelen el is szégyelltem magam, hogy nem kaptam ki azonnal a kezéből a csomagot. Egy kicsit belenéztem, elidőztem a tartalmán, amit már korábban is említett. Sütemény meg gyógynövények. Azt tudtam, hogy ő a bájitalokkal szemben az alternatív gyógyászati vonalakat részesíti ellenben. A teáiról pedig nem egyszer mesélt, mikor összefutottunk és éppen nem volt zavarba. Valószínűleg őt is megijesztette a nagy vörös szakáll és a kissé zord, vademberszerű külső.
– Elliot… Szóval nem tudom milyen volt gyerekként. Vagy milyen dolgokat élhetett át. Jelenleg alultáplált. És tudom, hogy valaha éhezett is. Ezeket látom. Szerintem az, hogy nem eszik rendesen egy figyelemfelkeltés. Úgy hiszem gyerekkorában így vonta magára valakinek, talán az édesanyátoknak, a figyelmét. Most pedig igaziból csak egy berögzültség. Bár Nat figyelméért most is verseng…  Ezt már Nattól tudom.
„Alultáplált” – ez a szó egyszerűen sokkolt. Tudtam én magamtól is, hogy Elliot étkezése sosem volt normálisnak nevezhető. Még most is vékony és gyerekes a testalkata, annak ellenére, hogy azért elég magasra nőtt.
Nyeltem egyet, aztán lehajtottam a fejemet. Jobban kellett volna figyelnem rá, mikor visszatért az országba. Ezért is magam vádoltam, hiszen én voltam az igazi családfő. Apa mindig mogorva volt és ahelyett, hogy összetartotta volna a családot, inkább egyedül ivott. Elliot meg persze azt hitte ő most a nagytestvér, neki kell vigyáznia ránk… valójában minden mögött én ügyeskedtem. A patika nyitásába apa bele sem vonta volna jó szívvel a bátyámat, nem tartotta elég megbízhatónak, de én meggyőztem. Ilyen formán tehát nekem kellett volna tennem már jóval korábban valamit. Hiszen erősebb vagyok nála, le is nyomhattam volna a torkán valamit. A gondolatra elvigyorodtam, amit valószínűleg Agnes nem értett, ezért gyorsan rendeztem is az arckifejezésem.
– Gyerekkorunk óta nem eszik… – sóhajtottam. – Az apám szeretetét sosem kaphatta meg igazán, ezért mindent megtett, hogy anyát kisajátítsa. Ha kellett órákig ücsörögtek az ebédlőben még az ebéd után is, csakhogy Elliot két kanál levest egyen.
Felemeltem a kosarat és elindultam vele hátrafelé a bájitallaborunkba, ami alapvetően Elliot felségterülete volt. Most kénytelenek voltunk azt birtokba venni. Ezúttal figyeltem az udvariasságra és kinyitva az ajtót intettem Agnesnek, hogy menjen csak előre.
Odabent félhomály volt, mint mindig. Most is éppen csak egy kisebb lámpásban pislákolt a láng. Már minden olyan eszközt, amire szükség lehet. Az asztalon sorakozott a mozsár, egy közepes méretű üst, fakanál és mindenféle üvegcsék, amikben gyógynövények és egyéb alapanyagok várakoztak a felhasználására.
– Köszönöm, hogy segítesz Elliotnak. Biztosan elviselhetetlen és makacs volt, mint mindig. De ő már csak ilyen… mi megszoktuk már odahaza. Kezelhetetlen, ezért jobb nem foglalkozni vele, ha valamit nagyon nem akar, csak csinálnisz… – Már megint elfelejtettem levegőt venni. – Gyerekkorunkban egy medimágus sem tudta megvizsgálni. Anya nem akarta, hogy elkábítsák, lefogni meg képtelenség volt… tényleg, bevált a nyugtató, amit Natnak adtam?
Be kéne fognom. Megállapítottam magamban a dolgot, majd legalább olyan lelkesedéssel, mint korábban, ismét kinyitottam a számat és csak dőlt és dőlt belőlem a szó.
– Ne érts félre! Nem vagyok én olyan, aki szívesen tömi a bátyját gyógyszerekkel… de hát olyan, mint egy hiperaktív gyerek. Addig hajtja magát, amig el nem fárad annyira, hogy összeesik. Az öt éves lányomat könnyebb lefoglalni, mint őt.