Lyana La Clair

így ejtsd a nevet || liáná lá cler
nem || nő
kor || 1979. július 7. (19 éves)
vér || félvér
foglalkozás || táncművész
funkció || Mathias Montrego életében lesz jelentős szerepe.

A múlt

1987

Anya az ablaknál ácsorgott, egy hosszú, vékony pálcát tartotta a kezében, amivel időnként megcsapkodta a párkányt. Sóhajtottam egyet megnyugvásként, hogy végre nem engem üt meg ismét, amiért elrontottam egy lépést. Csak figyeltem, ahogy még negyven évesen is kecses alakja kirajzolódik a beáradó napfényben. Olyan akartam lenni, mint ő… még akkor is, ha állandóan kínzott.
Gyönyörű aranyszőke haját megrázta, majd felém fordult.
– Ma egy kicsit jobb voltál, Lyana – mondta hidegen, miközben kék szemeit újra és újra végigfuttatta rajtam.
Hirtelen elvörösdtem. Éreztem, ahogy a remegés végigfutott a testemen. Még sosem kaptam tőle dícséretet. Rendszerint parancsokat osztott, de legjobb esetben is csak kijelentéseket tett: „Lyana, egy hat éves kislánynak már tudnia kéne ezt.” vagy „Lyana, egy úrinő nem húzogatja a szoknyáját. Marajd nyugton!”
– Értem.
Nem tudom, miért ezt mondtam. Talán a lábfájás tompította el az eszemet annyira, hogy nem az a bizonyos „köszönöm” csúszott ki, ami amúgy is ott várakozott a nyelvem hegyén. Nem tudtam neki ezt mondani… szinte éreztem, hogy én is olyan rideg vagyok, mint ő.

1995

A próbateremben ültem, hogy a fellépésemre készüljek. Nem volt kedvem hozzá és a tanárom is késett, ezért bekuckózva a nagykabátom alá telepedtem le az egyik sarokba. Előhúztam a táskámból a legújabb regényemet. Egy kedves hölgy szoktatott rá az olvasásra, aki egyben a magántanárom is volt, Mademoiselle De la Fontaine. A romantikus olvasmányokat kedvelte és rendszeresen elhozta nekem a megunt könyveit, én pedig olyan élvezettel vetettem bele magamat az újabb és újabb szerelmes történetekbe. Izgalmasabb volt, mint a pálcával hadonászni és eltanulni az önvédelemhez, támadáshoz vagy háztartáshoz szükséges fogásokat. Én szerelmet akartam, egy herceg, egy grófot vagy csak egy egyszerű férfit, aki mellett olyan felszabadult lehettem, mint a történetek hősei. Ott, tizennégy évesen, elhatároztam, hogy én már pedig éveken belül férjhez megyek. Meg akartam szabadulni anyámtól.
– Mademoiselle! – Erre a kiáltásra kaptam fel a nevemet.
A tánctanárom volt. Egy vékony, törékeny, de annál házsártosabb nő. Anyám persze szokás szerint az oldalán lépett be és máris megkaptam a szokásos, zsörtölődő pillantást, amiért havas csizmával léptem be a táncterembe. Nem öltöztem át, azonnal a könyvre vetettem magam.
– Lyana, egy igazi hölgy megtörli a lábát legalább, mielőtt belép a tánctérre! – Felemelte a hangját, de éppen csak annyira, hogy abból én tudjam: kellőképpen mérges. A másik nő előtt igyekezte hozni az úrinő formáját.
– Elnézést… – suttogtam és felkeltem.
Megigazítottam a csinos ruhámat. A kabátomat szépen felakasztottam a fogasra és igyekeztem felnőttekhez méltó komoly arcot erőltetni magamra.
– Mi ez a butaság? – Már megint anyám hangja törte meg a csendet.
Hirtelen fordultam felé, mert tudtam: nekem szólnak ezek a szavak… és akkor, megláttam a kezében a könyvemet. Az arcára valamiféle rideg gúny ült ki, majd gondolkodás nélkül ledobta a padlóra, elővette a pálcáját és felgyújtotta. Csak figyeltem, ahogy a könyv lapjai elfeketednek, könnyek áztatták az arcomat. Egész testemben remegtem, mert egy álomvilágot vett el tőlem. A menedékem volt az elől, amit tőle kaptam.
– Egy ilyen fiatal lánynak még jó pár évig nem kell szerelemre gondolni. Rá érsz harminc évesen, mikor már úgy sem érdekel senkit, hogy tudsz-e táncolni vagy sem… mert lesz nálad fiatalabb és szebb – mondta. – Most sikeres vagy, gyönyörű és olyan ártatlan, amivel bárkit megfoghatsz. Felejtsd el ezt a butaságot!
Nem válaszoltam, csak néztem a lángokat és megtöröltem a szememet. Elhatároztam: erőt fogok gyűjteni, hogy megszabaduljak ettől a nőszemélytől. Mindennap egyre jobban és egyre többet gyakoroltam. Pénzt akartam, saját vagyont, amivel meglóghatok előle. A szépségemet használtam, ahogy ő mondta és titokban, az egyik nevelőnőm segítségével önálló számlát nyitottam a Gringotts-ban egy londoni fellépésem során.

1998

A háború idején nem jártunk Londonban. Anyám nem engedte, sőt egyenesen bezárt egy vidéki kastélyba több nevelőnővel és egy mogorva fickóval, mondván, hogy majd ő vigyáz rám. Én a nevét sem tudtam, de rettegtem tőle. Az arca erőszakos volt és furcsa vibrálást éreztem, ahogy megpillantottam a folyosón ücsörögve, mikor reggelente kiléptem a szobámból.
Egy nap azonban még mielőtt kikeltem volna az ágyból bent találtam a helyiségben. A lábaimra dobva egy levél feküdt. Anyám írása volt, de látszott, hogy remegő kezekkel írta minden szavát. Nem mertem hozzá érni, először a fickóra néztem. Most nem volt olyan simára borotválva az arca, mint korábban. A borostája sem takarta el az arcát éktelenítő sebhelyet.
– Az édesanyja Londonba utazott, hogy megkeressen egy bizonyos Pierre-t – mondta legalább annyira hidegen, mint anyám.
Ekkor fogtam fel, hogy eddig sosem szólt hozzám és ezúttal is angolul beszélt. Ezért hangzott olyan szokatlanul és talán azért nem értettem meg azonnal, mert éppen anyám levelét bámultam.
– Pierre? – kérdeztem vissza.
Tudtam nagyon jól kiről van szó. Egy ficsúr volt, aki állandóan anya körül legyeskedett a fellépéseimet követő partikon. Nekem is hozott virágot, édességet, de csak azért, hogy neki imponáljon. A kezdetektől fogva tudtam, hogy szerelmes belé. Anyám azonban, mióta apa elhagyta – még egészen kis koromban – nem mutatott érdeklődést senki iránt, így Pierre is lapátra került. Legalábbis ezt hittem.
– Mi lesz, ha anyának baja esik? – kérdeztem rémülten.
– Ön akkor is itt marad kisasszony – magyarázta azzal a hideg angolságával, amivel korábban megszólított.

1998 nyara

Anyám a kastélyparkban ücsörgött egy fonott fotelben. Láttam, hogy mennyit fogyott, ahogy csontos ujjaival a karfát markolászta. A bőre egészen megfakult, a haja nem volt már olyan fényes, mint régen… mintha öt évet öregedett volna legalább. Mások talán ugyanolyan szépnek látták, mint korábban, csupán nekem tűnt fel ez a hirtelen változás.
–Pierre… meghalt – nyögte, ahogy odaértem mellé.
Nem érdekelt az az alak, ő érdekelt. Meg akartam ölelni, hiszen nem láttam már lassan fél éve és biztosra vettem, hogy nem is tér vissza. Furcsamódon nem könnyebbültem meg ettől a gondolattól, szinte hiányzott a bezártság, amiben addig tartott. Az ölelés mégis elmaradt. Féltem attól, hogy megint elutasítást vagy büntetést kap.
– Ó…
– Lyana, egy világkörüli turnéra indulsz – jelentette ki.
Olyan hirtelen váltott témát, hogy reagálni sem volt időm, nemhogy felfogni. Csak hagytam magam, hogy újabb nevelőnők hada vegyen körbe. Ismeretlen alakok magyaráztak nekem pénzügyekről, miközben a bőröndömet tömték mellettem. Engem pedig csak az érdekelt: ne gyűrődjön meg a drága ruhám, ne sérüljön meg a finom csipke rajtuk… nem tudtam mit kezdeni a pénzzel, azon kívül, hogy tudtam: már éppen elég vagyonom van, olyan, ami nem anyámtól függ. Ez volt az én biztosítékom, hogyha eljön az időm – már pedig veszettül közelgett –, akkor eltűnök az életből, amit ő adott.

Jellem
Már megerősödött. Megtanulta elrejteni legalábbis a gyengesége az ártatlan, vonzó mosolyával, amivel nem csak a közönséget, de bármilyen partin vagy fogadáson könnyen magába bolondított bárkit. Nem volt nehéz dolga, visszafogottság mellé igazán erős kisugárzás párosult. Újságcikkek ezrei írtak szépségéről, angyali mosolyáról, ragyogóan kék szemeiről… lényegében olyan ridegséggel, mintha csupán egy szobrot jellemeznének.
A szíve mélyén – bár ezt el kellett rejteni – átlagos életre vágyott, békére és boldogságra. Szerelemre, érzelmekre, ölelésekre, amiket sosem kaphatott meg. Nem akart olyan lenni, mint az anyja, de azért tudta, hogy kellő mennyiségű ridegséget örökölt. Ez egy paraván, ami mögé bármikor elbújhatott, ha nem éppen szimpatikus alakokkal hozta össze az élet vagy ha a nevelőnőinek kellett utasításokat adnia.
Persze Lyának is, mint bárki másnak megvan a sötét oldala. Ha kellett – természetesen a nyilvánosságtól alaposan elzárva – kihisztizte a neki tetsző ruhát, a legszebb ékszereket, a tökéletes parfümöt. Anyja pénzén sosem spórolt, úgy gondolta: az asszony ezt akarta, hogy elegáns legyen, igazi nő.

Külsőségek
szemszín || kék
hajszín || szőke
kinézet || Gyönyörű szőke haját és szépséges arcát anyai nagyanyjától, egy részben véla teremtéstől örökölte. Aki csak ránéz anyja fiatalkori énjét látja benne, rajongói azonban még nála is kecsesebbnek tartják. Általában finom, elegáns ruhadarabokat visel, amik kiemelik szépséges alakját. Imádja a csipkét, a selymet, a legdrágább és legfinomabb anyagokat. Általában édes-rózsás illat árad belőle és kevésbé feltűnő, ám annál mutatósabb ékszereket visel.

Azt beszélik…
*Sokan felvetik, hogy véla ősökkel rendelkezik, habár ő ezt sosem erősítette meg a nyilvánosság számára.
*Többen összeboronálták már az Egyesült Táncművészeti Akadémiák egyik rektorával.

Egyéb
avialany || Marina Laswick